2019. január 11., péntek

Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 9. rész


Megmondom őszintén, hogy mostanában megint sem ihletem, sem időm nincs arra, hogy írjak. Tény, hogy lehetne, de igazság szerint nekikezdtem egy sorozatnak (is). Természetesen az utóbbi időből kiindulva milyen sorozat lehet? Lovas :) Jóformán most ebből áll az életem. Munka, lovaglás, olvasás, sorozat. De tudjátok mit? Nem bánom. Úgy érzem, kezdem megtalálni a helyemet a világban, és ez rendkívül felemelő.

Ugyanakkor nyilván nem mondtam le az írásról sem! Éppen ezért, most így lassan 2 hónap elteltével fogadjátok szeretettel 2019 évem első bejegyzését.

A fény és a sötétség olyan gyorsan váltakozott, hogy szinte már elfelejtettem azt az időt, amit a fehér szőrű embernél töltöttem. Az anyuka továbbra is aggodalmaskodó volt, de cseppet sem agresszív vagy elutasító. Még ez is felüdülésnek számított a korábbi időszakhoz képest.
A kis ember - Annabell - igazán szeretetre méltó teremtmény volt. Pár alkalommal előtört belőle a roham, amikor is nagyon megijedtem, de közel sem volt olyan súlyos, mint a korábbi kis gazdámnál. Az anyuka ettől függetlenül többször is vissza akart vinni a fehér szőrűhöz, de Annabell nem engedte. Nem akart tőlem távol lenni, így minden időt velem töltött, amikor otthon volt. Sokszor el kellett mennie olyan helyre, amit ők iskolának hívtak. Daniel is járt erre a helyre, mielőtt otthon kellett maradnia.
Annabell annyira sokat törődött velem, hogy éjszaka ott maradhattam a fekhelyén. Persze csak miután belekényszerítettek valami ízes és fehér vízbe. Nem szerettem és rossz volt. Azonban az jól esett, hogy utána Annabell valamivel átdörgölt és már nem voltam olyan vizes. Az anyuka utána rám irányított valamit, ami nagyon hangos volt és fújta a szelet. Megijedtem tőle és el akartam futni, de Annabell nem engedett a mancsai közül. Végül, amikor már száraz voltam, szaladhattam el. De akkor Annabell a fekhelyén üldögélve hívogatott. Eközben az anyuka elkezdett neki mondani valamit egy... amolyan könyvből. Azt hiszem.
- Egyszer volt, hol nem volt... - kezdte az anyuka és tudtam, hogy itt az ideje a pihenésnek.
Lefeküdtem Annabell mellé, aki magához ölelve hallgatta a történetet. Éreztem, hogy a kis ember mikor aludt el, mert lelassult a légzése. Amikor kinyitottam a szemem, az anyuka éppen kedveskedett neki, aztán meglepődtem, amikor a fejemhez nyúlt. Nem akart bántani. Csak megsimogatott. Ez az apró érintés mégis olyan sokat jelentett hirtelen, hogy nem akartam, hogy vége szakadjon.
Sok idő telt el így, én pedig még nem éreztem ehhez foghatót. Ugyanakkor, mint az utóbbi időben oly sok minden, ez a boldogság sem tartott sokáig. Egyik reggel arra ébredtem, hogy valami nem volt rendben a kis emberrel. Nem tudtam volna pontosan elmondani, hogy mi. Egyszerűen éreztem. Átrohantam az anyuka fekhelyéhez, hogy jelezzem neki valahogyan, de nehezen ébredtem fel és nem akart hinni nekem.
- Cicus, menj vissza szépen a helyedre - mondta. - Vagy ha dolgod van, ott az alom, nem kell mindenáron kimenned.
Ekkor azonban meghallottam Annabell hangját és a rohamot, ami ismét előtört belőle. Tovább ébresztgettem az anyukát, aki aztán szintén meghallgatta a kis embert, mert felugrott a fekhelyéről. Visszasiettem vele Annabellhez, aki már ülve próbált lélegzethez jutni. Az anyuka ugyanazt csinálta vele, mint Daniellel az ő anyukája, hogy megnyugtassa.
Most viszont Annabellnél ez nem működött. Nem akart abbamaradni. Az anyuka kezdett pánikba esni.
- Azonnal be kell mennünk a kórházba.
A történtek és a szavak hallatán megrémültem. Egy kis ideig megérezhettem, milyen a boldogság. Milyen, ha valaki törődik velem és szeretnek. Ha tartozom valakihez. Most azonban minden kezdődik minden elölről. Úgy gondoltam, jobb ha távozom, hátha azzal megszűnnek a problémák Annabellnél. Tényleg egy kis átok vagyok. Bár még mindig nem tudom, hogy mit jelent ez a szó.


Egyelőre ennyi a kis cicuskánk történetéből. Szomorú hírt kell közölnöm Veletek. Mégpedig, hogy a következő rész lesz az utolsó. Tényleg egy kis szösszenet lett csak belőle :) De örülök, hogy legalább ezt is megpróbáltam. Hiszen az élet is abból áll, próbálkozásokból. Próbálsz megfelelni az életben, a munkahelyen, otthon, gyerekként, felnőttként és még sorolhatnám.
Talán - sőt, BIZTOS - giccsesnek és közhelyesnek hangzik, de én mostanában kezdek ráérezni arra, hogyan feleljek meg csak és kizárólag önmagamnak. Ez olyan, mint amit jóformán minden nap lát az ember az interneten: Ha elfogadod önmagad, mások is elfogadnak. Még hozzátenném, hogy aki így sem fogad el, azzal nem kell foglalkozni, mert akármennyire is törnéd magad, nem vergődnétek közös nevezőre. "Megszoksz vagy megszöksz!"

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése