2011. november 3., csütörtök

Az álmok valóra válnak: 9. fejezet

9. fejezet: TitkokLOGAN MEGVÁRTA, amíg eljut a tudatomig amit mondott, de a fejemben csak egyetlen szó keringett. Csak erre koncentrált a tudattalanom, és nem is tudtam másra figyelni. Ezt a szót annyira lágyan mondta ki, tele érzelmekkel, hogy azt hittem össze fogok esni, még a lábam is beleremegett.

Aztán fokozatosan kezdett tudatosulni bennem, hogy még mit mondott. Nehezen tudtam felfogni, de nem igazán lepődtem meg. Magamban mindig is hittem az ilyen dolgokban, és ez legalább sok mindent megmagyarázott. Nem rettegtem, nem féltem, talán túl naiv voltam, de csak a biztonságot éreztem, és hogy bízok benne.

- Felfogtad, amit mondtam? – kérdezte.

- Igen, fel. És akkor mi van? – nem értettem miért gond ez, ha hasonló érzelmeket tápláltunk egymás iránt.

- Hogy mi van? – kérdezte, mintha egy őrültet látna maga előtt. – Tudod mit jelent ez? Azt, hogy bármelyik percben halálosan megkívánhatom a véred, hogy fizikai fájdalmat okoz, hogy visszafogjam magam. De nem csak így okozhatnék neked sérülést.

- Nem tudnál bántani – mondtam, mintha ez egy megmásíthatatlan tény lenne.

Ám ekkor hatalmas robbanást hallottam közvetlenül a fejem mellett. Az ijedtségtől be kellett csuknom a szemem, aztán oldalra néztem. A sziklafalon hatalmas lyuk tátongott. Meg akartam érinteni, hogy megbizonyosodjam róla, hogy tényleg ott van, és nem csak képzelődöm. De nem mertem megmozdulni, így inkább visszanéztem Loganre. Az arca, a szeme, a tekintete telve volt gyűlölettel és fájdalommal. Tudtam, hogy nem engem gyűlöl, magát vádolja. Borzasztó volt így látnom a gyönyörű arcát.

- De igen, tudnálak – mondta halkan, sajnálkozó pillantással. – Bármelyik másodpercben megölhetlek egy óvatlan, apró érintéssel. Nem kockáztatom az életedet az én másságom és gyengeségem miatt.

- És ha én kockáztatni akarok? Tudom, hogy erős vagy, és képes vagy uralkodni magadon.

- Egyszer már meg akartalak ölni. Túl erős vágyat keltettél bennem.

- Nem érdekel. Bízom benned.

- Ne tedd… - fogta meg óvatosan, gyengéden, hezitálva az arcom, amitől libabőrös lettem, a vérem mégis fölhevült...

Mögöttünk már ment le a nap. Nem is vettem észre milyen gyorsan telik az idő, míg Logan el nem nézett a nap irányába. Tengerkék szemei csak még jobban csillogtak, akárcsak bronzbarna bőre. Sötét hajának, ami megint a szemébe lógott, narancsos árnyalata lett, miközben levette kezét az arcomról. Olyan szomorú volt az arca. Soha többet nem akartam így látni.

- Mivel félig farkas vagyok, vissza tudom fogni magam valamennyire. A családom vámpírtagjai nem bántják az embereket, csak állat vérből táplálkoznak. Az egyik bátyám és én vagyunk az egyetlenek, akikben mind két vérből van, így mi nem csak az állatok vérével, hanem magukkal az állatokkal táplálkozunk. Sikerül valamennyire irányítanunk magunkat, hogy inkább a farkas énünket mutassuk. De a te véred… előcsalogatja belőlem a vámpírt, ami ha teheti mindenkire rátámadna. Nem tudom bírok-e uralkodni magamon.

- De én tudom – mondtam halkan. – Ha eddig bírtál, akkor már nem lesz sokkal nehezebb. Bízom benned, tudom, hogy meg tudod állni.

Meg akartam fogni az arcát, hogy éreztessem vele, nem érdekel, hogy micsoda. Amint megmozdítottam felé a kezem, a szemembe nézett, mint aki meghallotta volna a mozdulatomat, de nem állított meg, én pedig már önkéntelenül is meg akartam érinteni.

- Nem félsz? – kérdezte kicsit aggódva, kicsit reménykedve, ugyanakkor erőltetve ahogy próbált uralkodni magán.

- De igen – mondtam simogatva az arcát. Aztán mikor szomorúan nézett, gyorsan hozzátettem: - Félni félek, de nem tőled… - pirultam.

- Akkor mitől? – kérdezte kicsit értetlenül és kíváncsian.

- Attól, hogy hirtelen újra eltűnsz, és nem talállak…

- Sajnos nincs elég erőm, hogy távol tartsam magam tőled.

- Akkor ne tedd. Én ezt egyáltalán nem sajnálom.

- Miért nem? Nem undorodsz tőlem?

- Nem – mondtam mosolyogva, mintha valami mókásat mondott volna.

- Hogy hogy? Miért?

- Hogyan is undorodhatnék attól, aki iránt nem vagyok közömbös? - kérdésre kérdéssel válaszoltam.

Álltam a pillantását, mely annyira elérzékenyült, ahogy még nem láttam. Mikor megfogta a kezem, ami még mindig az állkapcsát simogatta, a szívem meglódult, gyorsabban kezdett el verni. Biztos voltam, hogy meghallotta, mert felcsillant a szeme, alig láthatóan, de aki látta volna a szemét, egyből észrevette volna.

Egyik kezével levette a kezemet az arcáról, de nem engedte el. Tovább fogta és a mellkasánál tartotta. Másik kezével először a torkomat simogatta, utána végig siklott a kulcscsontomon, majd a tarkómon nyugtatva kezdett közelebb lépni lassan és megfontoltan, ugyanakkor éreztem olyan gyorsan veszi az orrán a levegőt, mintha futott volna.

- Ne mozdulj – mondta, én pedig nem moccantam. A szívem viszont nagyon ki akart törni a mellkasomból.

Egy helyben álltam Logan vágyakozó szemeibe nézve, melyekből tudtam, hogy engem akar, de nem, mint táplálékot. Húzta a pillanatot, hogy megbizonyosodjon róla, képes uralkodni magán. Mikor már biztos volt magában, elkezdett közeledni. A szemeink lassan csukódtak, a légzésem egyre szaporább volt, aztán megtörtént. Először bizonytalanul érintette ajkaival az enyémeket, aztán egyre biztosabb volt önuralmán, egyre bátrabban csókolt.

Nem tudtam teljesen mozdulatlan maradni, a szabad kezemet elkezdtem emelni, és a könyökénél magamhoz szorítottam, mire ő is így tett a tarkómnál fogva. Minden elsötétült körülöttem, semmit nem láttam, semmit nem éreztem, csak Logant. Hideg bőre nem függött össze barna bőrével és meleg testével, mégis furcsa hatással volt rám. Úgy éreztem soha többé nem akarok más férfit csókolni. Örökké Logannel akartam lenni.

Amikor elváltak az ajkaink, nem akartam sem kinyitni a szemem attól való félelmemtől, hogy akkor nem lesz ott és csak a képzeletem játszott velem, s lélegezni sem mertem, nehogy a hangom megtörje a varázst. De aztán nem bírtam tovább. Lélegezni kezdtem, mintha az imént futottam volna le a maratont. A szememet is kinyitottam, mert egyszerűen muszáj volt Logan szemébe néznem.

Igen bíztató jeleket véltem látni benne. Csak úgy csillogott, az összes csillag, ami csak létezett a világegyetemben, mind elbújhattak az ő szeme mellett. Hihetetlenül boldognak látszott. Mikor elkezdtem mosolyogni, ő azonnal elvigyorogta magát. Még így a naplemente fényében is vakító volt a mosolya. Eszembe jutott, vajon fent van még egyáltalán a nap, vagy csak az ő fogaitól van olyan érzésem, mintha még mindig naplemente lenne.

- Nem is olyan vészes – incselkedtem vele megtörve a csendet.

- Egyáltalán nem. Még annál is jobb – nevetett fel. – Úgy tűnik, tényleg elég erős vagyok, hogy uralkodjak magamon. Még annál is erősebb.

- Én mondtam – mosolyogtam.

Ő csak a szemét forgatta, én erre a nyelvemet nyújtottam mókázva, szinte okoskodva, mire ismét felnevetett. Teljesen felszabadult, mint aki mázsás súlyoktól szabadult volna meg.

- Gyere, üljünk vissza – kérlelt, miközben húzott vissza gyengéden a pokróc felé.

Ő végignyújtózott a pokrócon, én pedig először csak ültem, a kezemre támaszkodva néztem hogy jön elő egyre több csillag elfoglalva az egyre sötétedő végtelen égboltot. Gondolkodóba estem, amit Logan persze észvett.

- Mi jár a fejedben? – kérdezte.

- Azon gondolkozom, vajon van-e különleges képességed… - mondtam azokra a vámpíros weboldalakra gondolva, amiket nézegettem egy időben. – És hogy… a családod többi tagja is olyan-e, mint te, hogy… félig ilyen, félig olyan… - nem néztem rá. Nem tudtam mit látnék rajta. Amikor ránéztem, ő is elgondolkozva bámulta az eget.

- Az apám vámpír, az anyám farkas. Az egyik bátyámmal mi vagyuk az egyetlen közös gyerekük. Két testvérem vámpír. Az egyikük olyan, mint egy sokkoló, szószerint, a másik pedig erősebb, mint a többi fajtánkbeli – kicsit összeráncolta a homlokát, becsukta a szemét, majd folytatta. – Három testvérem pedig farkas. Ők, ha átváltoznak, képesek olvasni egymás gondolatában, ilyenkor így kommunikálnak, ami sok mindent megkönnyít. Mivel én félig vámpír vagyok, ehhez nem kell átváltoznom. És nem csak a farkasok fejébe látok bele, hanem a vámpírokéba és az emberekébe is.

- Mi? Szóval mindenkinek belelátsz a fejébe? Hogy ki mit gondol? – kérdeztem megijedve. Ezek szerint mindeddig tudta, hogy mit gondolok róla? És ennek ellenére képes lett volna mindent elrontani?

- Nem, nem mindenkiébe. Egyetlen embert kivéve – mondta bosszúsan. – A tiédbe nem látok.

Hirtelen nagyon megkönnyebbültem. Kicsit kínos lett volna, ha tudná, hogy mire szoktam gondolni.

- Jajj, de jó nekem – vigyorogtam önelégülten. - És tényleg át tudnak változni igazi farkassá? Te is át tudsz?

- Igen, én is át tudok, ha akarok, de azt most nem mutatom meg. Egyébként lehet, hogy neked jó, de számomra elég bosszantó, hogy nem tudom mikor mire gondolsz - mondta bujkáló mosollyal.

- Tudlak sajnálni. Így jártál – mondtam incselkedve, miközben kinyújtottam rá a nyelvem.

- Igen? – húzta fel egyik szemöldökét, és láttam rajta, hogy rosszban sántikál.

- Igen, hát ez van.

A másodperc tört része alatt történt, azt sem tudom, hogyan, vagy hogy egyáltalán mikor mozdult meg. Egyszer csak a hátamon feküdtem, Logan pedig a kezére támaszkodva hajolt fölém úgy, hogy még véletlenül se tudjak elmenekülni.

- Biztos? – kérdezte most már mosoly nélkül, nagyon komoly arccal, de csíntalan csillogással a szemében.

- Biztos – mondtam incselkedő hangon.

Elkezdett közeledni, nekem pedig a lélegzetem is elállt, a szívem majd kiugrott. A feje lejjebb csúszott, így nem láttam mit csinál, de megéreztem az ajkait a kulcscsontomon.

- Biztos? – suttogta csiklandozva.

- Biztos – még éppen tudtam úgy válaszolni, hogy a hangom ne remegjen.

Logan végigsiklatta ajkait mindkét kulcscsontomon, majd elkezdett följebb csúszni a nyakamra. Libabőrös lettem az érintésétől főleg, mert a nyakam egy elég érzékeny terület. Biztosan hallotta, hogy a szívem egyre gyorsabb ritmust vesz fel, mert kicsit megállt a nyakamon egy darabig.

- Biztos? – lehelte az állkapcsom alatt.

- Biztos… - remegett a hangom.

Úgy tűnik rájött, ha így folytatja tovább, megtörök és ő nyer. A légzésem szabálytalanná vált, hol tudtam lélegezni, hol nem. Egy darabig még csiklandozta a nyakam, azután haladt fölfelé az állkapcsom mentén az államon megállva, míg a szemembe nézett. Tovább súrolta az arcomat, könnyű puszikkal becézgetve mindkét szememet, majd az arccsontomat.

- Biztos? – most már éreztem, hogy ő is egyre gyorsabban lélegzik, és remeg a hangja.

Alig bírtam megszólalni, az ajkaim már égtek, vágytak már arra, hogy érezhessék az övéit. Nem akartam megadni magam, húzni akartam még egy kicsit, ameddig csak lehetséges.

- Biztos… - suttogtam lihegve, alig hallhatóan, de tudtam, hogy hallott, amilyen szuper fülei vannak.

Az arccsontomról puszilgatva vándorolt lefelé az ajkaimhoz. Vissza kellett tartanom a lélegzetemet, mert eszembe jutott, hogy mit váltok ki Loganből. És persze azért is, mert hatalmas izgalomba kerültem, nem tudtam mi lesz a vége. Az ajkai már az enyémeket súrolták, amikor belesuttogott a számba.

- Biztos?

- Na jó, feladom. Győztél... - suttogtam vissza, mert már nem bírtam tovább.

- Imádok győzni - mosolygott Logan, majd megcsókolt.

Először finom puszikkal halmozott el, majd egyre bátrabban csókolt. Amikor pedig elkezdtem simogatni a kezét, már annyira rám tapadt, hogy ismét alig kaptam levegőt. Hosszú ideig csókolóztunk így önfeledten, csak egymásra figyelve. Ahogy így telt az idő, Logan szája melegedni kezdett, de aztán hirtelen újra jéghidegek voltak, és el kezdett távolodni tőlem.

Nem értettem, hogy miért, és hiányérzetem is támadt, így a kezemet a hátára csúsztatva próbáltam közel tartani magamhoz, ő pedig egy nagy sóhajjal gyengéden lehámozta magáról. Amikor kinyitottam a szemem, láttam hogy az övéi jó pár árnyalattal sötétebbek lettek. Sajnálkozó tekintettel feküdt a hátára.

Ahogy néztem és vártam, hogy a szemei visszanyerjék eredeti színüket, azon gondolkodtam, vajon hogy lehet valaki ennyire gyönyörű, félelmet keltő, mégis biztonságos? Mindenesetre örültem, hogy nem tudja, épp min jár az agyam. Amikor láttam, hogy kezd újra ura lenni önmagának, megszólaltam.

- Mitől olyan titkos ez a hely?

- Mágikus hely. Nagyon sok varázslény él itt, de nem mindig jönnek elő. Most pedig aztán ne is várd, hogy megteszik - nevetgélt Logan.

- Miért?

- Félnek a mi fajtánktól, ami elég magányossá tesz egy ilyen szép helyen.

- És azt megkérdezhetem, hogy Tristanék miért tartanak téged gyilkosnak? - nehezemre esett kimondani ezt a kérdést, de meg kellett tennem.

- Mert az vagyok - meglepően könnyedén mondta ki. - Régen gyilkoltam a vérért, és mert nem tudtam elfogadni, hogy az vagyok, ami. Ha csak farkas lennék, nem lenne gondom, bár akkor én is nagyon ritkán látnám a családomat, ahogy a nővéreim is, akik szintén farkasok, és magániskolában vannak Kanadában.

- Magániskolában? Miért? - kérdeztem.

- Azért, mert máskülönben megölnénk egymást. Rövid távon nem zavar egymás szaga, de hosszú távon már megőrjítene mindannyiunkat. Apámtól örököltem, hogy szükségem van a vérre, hogy kőkemény vagyok, és hogy nem bírom a farkas szagot annak ellenére, hogy félig én is az vagyok. Minden mást anyámtól örököltem.

- És hány éves vagy akkor?

- Már vén vagyok, százhatvan éves - mondta Logan mosolyogva.

- Százhatvan? Te jó ég - fura volt, hogy így tudatosodott bennem.

- Néha hosszú időnek tűnik, néha nem. Már megszoktam.

- És eddig merre laktatok?

- Mindenfelé. Az utóbbi tizenegy évben leginkább északon – mondta egykedvűen. De tényleg jól értettem? Talán csak valami véletlen egybeesés.

- És tizenegy évvel ezelőtt? – kérdeztem kíváncsian.

- Akkor leginkább apámmal éltünk itt. Soha nem keltettünk feltűnést, így most azok is bemutatkoznak nekünk, akiket régebben is ismertünk. Elég vicces – mosolyodott el. – De persze az indiánoknak remek a memóriájuk.

- Ez most hogy jön ide? – nem értettem, hogy mi közük ehhez az indiánoknak.

- Tristanék is azért gyűlölnek, mert emlékeznek. Nem mondhatnám, hogy valaha is jó lett volna a kapcsolatunk.

- Úgy tudtam azért gyűlölnek téged, mert azt hiszik rólad, hogy gyilkos vagy.

- Tényleg az vagyok. Régen gyilkoltam, de csak mert nem találtam önmagamra. A fiúk, főleg Tristan ezért neheztel rám. Na nem mintha különösebben érdekelne.

- Akkor ezek szerint ismerted Bobbyt is? – nem is tudom hogy jutott eszembe ez a kérdés. De hirtelen alig vártam, hogy halljam a választ, hátha megtudok valamit Bobbyról.

- Robert Ogdent? Igen, ismertem, és azt kell mondanom, örülök, hogy már nincs az élők sorában – mondta Logan rémisztően hideg hanglejtéssel.

- Micsoda? – hüledeztem. – Bobby a barátunk volt és az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem. Hogy mondhatsz ilyet róla?

- Mondhatok, mert gyűlöltem őt – mondta sötét szemekkel, ami kicsit elvette a harci kedvem. – Nem volt olyan jó, mint amilyennek egyesek hiszik. Megérdemelte ami történt vele.

- Ezek szerint tudod, hogy hogyan halt meg? – a kíváncsiság már az oldalamat kezdte fúrni.

- Igen. Azt is, hogy micsoda, és azt is, hogy kicsoda ölte meg.

- Hogyan? Azonnal el kell mondanod nekem mindent – végre fény derülhet erre a titokra is. Meg kellett tudnom, hogy mi történt vele. Hisz megfogadtam.

- Miért? Ennek már tizenegy éve. Már mindenki lezárta a dolgot.

- Kérlek Logan. Tudnom kell - néztem rá esdeklőn.

- Hidd el Bella, jobb ha nem tudsz semmit. A te érdekedben mondom - nézett rám komolyan Logan. - Vannak bizonyos dolgok, amelyeket nem szabad háborgatni, mert bosszút állnak az emberen.

- Csak azt szeretném tudni, hogy ki volt az, és miért tette.

Logan nagyon nem hajlott arra, hogy elmondja amit tud. Látszott rajta, hogy nem szívesen gondol erre a dologra, de tudtam, hogy nem érti a kíváncsiságom okát. Ha másért nem, Simon miatt ki kellett derítenem, hogy mi történt a testvérével, a mentorával. Logan valószínűleg olvasott a tekintetemből, mert megadta magát.

- Rendben. Egy vámpír volt az, és azért tette, mert Bobby olyat tudott meg róla, amit nem lett volna szabad. Ez a vámpír nagy hatalommal rendelkezik, de még nagyobbra tehet szert, ha még két gyilkosságot tesz.

- Miért pont kettőt? Ezt nem értem. És mit tudott meg Bobby? - egyre inkább kezdett megzavarni a dolog.

- Nincsenek rémálmaid vagy hallucinációid? Esetleg megérzéseid? - erre a kérdésre rögtön kikerekedtek a szemeim.

- Honnan tudod? - legelőször az jutott eszembe, talán hazudott, és mégis csak tud olvasni a gondolataimban.

- Tudom, hogy az illető milyen hatással van a prédáira.

- És mindennek mi köze hozzám? - kérdezem, mire Logan jelentőségteljesen nézett rám. Azonnal rájöttem a válaszra, mégsem akartam felfogni. Egyszerűen képtelenségnek tűnt. - Én kellek neki?

- Nem csak te - szomorodott el a szeme.

- Jamest is akarja - erre Logan csak bólintott, én pedig úgy éreztem kezdek letargiába esni. - Azaz ha megöl minket, akkor még nagyobb lesz a hatalma?

- Valahogy így.

- De miért? Mitől vagyunk ilyen különlegesek?

- Ezt már nem tudom - gondolkodott el Logan. - De van valaki, aki talán tudja. Talán nem is sejted, de borzasztóan közel áll hozzád. Ráadásul nem csak egy ilyen személy, hanem több is van körülötted.

- Logan, tényleg díjaznám, ha nem beszélnél rejtvényekben, és nem kellene mindent harapófogóval kihúznom belőled.

- Ne haragudj, de csak annyit mondhatok, hogy először kérdezd a szüleidet. És amit soha ne felejts el - nézett rám komolyan. - Soha ne menj egyedül sehova. Se te, se a bátyád. Ha mégis megtennétek, a legjobb, ha mindig a hátatok mögé néztek a biztonság kedvéért. És bár Tristanékkel nem vagyok jóban, te ne tartsd velük a haragot.

- Rendben. Viszont most már induljunk vissza, kezdek fázni - mondtam.

Feltűnt, hogy milyen hideg és sötét lett percek alatt. A varázslatos rét hirtelen eltűnt, és a végtelen sötétség vette át a helyét. Libabőrös lettem, ahogy lassacskán eljutott a tudatomig, hogy a halálunkat akarják. Nem csak az enyémet, hanem a bátyámét is, akit a világon mindennél jobban szeretek. Mivel egy vámpírról van szó, több mint valószínű, hogy a szüleimet is bántaná, és mindazokat, akiket annyira megkedveltem.

Ugyan én nem félek attól a vámpírtól, sem a haláltól. A szeretteimet azonban féltettem, és rosszul lettem a gondolattól, hogy bármikor bajuk eshet. Ha megtehetném, Jamest is megvédeném, de annak a szörnyetegnek rá is fáj a foga. Mindenféleképpen beszélnem kell vele, és tudom, hogy mást is fel kell keresnem. Nem mondtam ki, és Logannel sem beszéltünk erről, mégis tudtam, hogy ha valaki ismeri a múltat, akkor az Randolph.

Kiskorunk óta ismeri Jamest is, és ismer engem is. Talán még jobban is, mint mi saját magunk. Mindig voltak homályos részek az emlékezetemben, amikor megpróbáltam visszagondolni a régi gyerekkoromra még mielőtt elköltöztünk volna. Ha visszagondolok, mindig az jut eszembe, hogy milyen sokat voltunk a rezervátumban, és mennyit sétáltunk a városban, boldogan. Hogy Jamesszel mennyit játszunk az erdőben, és hogy milyen szabadok voltunk akkor.

Eszembe jut - főleg mostanában - hogy Tris mennyi új dolgot megmutatott az erdőben, és minden mást is, ha valami izgalmas dologra bukkant. Mindig én voltam az első, akinek igazi gyermeki izgalommal mesélte legújabb meséit, amiket a törzs vénjeitől hallott. Hiányoztak ezek az idők.

Logannel lassan sétáltunk vissza az autóhoz az erdőn keresztül. Egyikünk sem szólalt meg egy jó darabig. Én is inkább csak a földet bámultam részben azért, hogy nehogy hasra essek, és részben azért, mert féltem, ha felnézek, akkor valami olyasmi tárul a szemem elé, amit nem akarok látni. A hallottakat is fel kellett dolgoznom és a tudatot, hogy a családomat veszély fenyegeti. Logan nyilván megérezte, hogy időre van szükségem mindehhez.

Egyértelmű volt számomra, hogy Jamesszel azonnal beszélnem kell, amint hazértem. El kell mondanom neki mindent, hacsak a fiúk ezt már meg nem tették. A szüleinket is kérdőre kell vonnunk. Meg kell tudnunk, hogy mi történt a múltunkban.

Ne aggódj. Nem esik bántódásotok. Mi majd vigyázunk rátok.

A hang olyan hirtelen jött, hogy öntudatlanul is felkaptam a fejem és megálltam. A mély és ijesztő suttogást és a rémálmokat már megszoktam. Ez viszont egy nagyon kedves, szelíd, nyugodt, vékony női hang volt. Éreztem benne a varázslatot, és másodpercek alatt bizakodóvá váltam. Tudtam, hogy benne is megbízhatok.

- Mi történt? Valami baj van? - kérdezte Logan, amikor észrevette, hogy megtorpantam.

- Nem, semmi probléma nincs, csak eszembe jutott valami - mondtam, miközben zavarba jöttem.

Nem szokásom füllenteni, de már megszoktam, hogy senkinek nem mondom el a furcsább dolgaimat. James is csak a rémálmokról tud és csak azért, mert a sikításaimra mindig felébredt és bejött hozzám. Tovább ballagtunk csendben, a gondolatainkba merülve.

Néhány perc múlva - ami csak nekem tűnt ennyinek - visszaértünk a kocsihoz. A fekete színe miatt alig vettem észre és kis híján neki is mentem. Logan vezetett visszafelé is, amit most nem bántam. Sötét is volt, és persze azt se tudtam, hogy merre kellene menni. Lassan mentünk, a kocsiban csak a műszerfal és a rádió adott némi fényt, odakint pedig a fényszórók. A csendet csak a motor zúgása törte meg. A rádiót már akkor kikapcsoltam, amikor beszálltunk.

Akaratlanul is az erdő mélyét pásztáztam út közben. Az érzékeim kiéleződtek, a látásom és a hallásom is élesebb lett a csendben. Talán a lelkem mélyén lévő félelem és rettegés következtében lettek újabb hallucinációim. Hol itt, hol ott olyan volt, mintha valami vagy valaki hirtelen előbukkant volna egy bokor, vagy fa mögül, aztán abban a pillanatban el is tűnt.

Amint megláttam az autóutat és az erdő végét, fellélegeztem. Úgy éreztem hatalmas kő esett le a szívemről, és hogy megnyugodhatok egyelőre.

- Majd mutasd merre laktok - szólalt meg Logan. - Hazaviszlek.

- Biztos? De akkor te hogy mész haza? - kérdeztem aggódva.

- Ne aggódj, nekem nincs szükségem autóra. Az csak formalitás. Majd hazafutok - kacsintott rám, így már csak akkor szólaltam meg, amikor mutatnom kellett az utat. Gyorsan visszaértünk Detroitba.

- Köszönök mindent Logan - mondtam neki, amikor hazaértünk és kiszálltunk a kocsiból. A fáradtság érzete azonnal elöntött.

- Nincs mit. Remélem mindent sikerül megtudnod, amit szeretnél, és szólj, ha bármiben a segítségedre lehetek. Most pedig menj. Látom, kicsit lefárasztottalak, sajnálom - mondta bűnbánóan.

- Semmi gond. Nagyon élveztem.

- Én is. Főleg egy bizonyos részét - nézett rám mély szemekkel és félmosollyal.

A csók emlékébe beleborzongtam. Mintha évezredek teltek volna el azóta. Logan látta a csillogást és a felélénkülést a tekintetemben a gondolatra, hogy mit tettünk a réten. Lassan kezdett el közeledni felém, de most már nem a félelemtől, hogy esetleg nem tudja visszafogni magát, hanem hogy kiélvezhesse a pillanatot és időt adjon nekem, hogy ha akarom, el tudjam utasítani, és végtére is minden mozdulatát felfogjam a fáradtságom ellenére.

Ugyanazt a hatást érte el a csókkal, mint legelőször. Ugyanúgy megszűnt körülöttem minden, csillagok jelentek meg előttem, és a fülem is zúgni kezdett. Nem tartott sokáig, de annál jobb volt.

- Most már tényleg be kellene menned. James még nem alszik, de eléggé feldúlt.

- Miért? - ettől tartottam.

- Azt nem tudom. Mivel testvérek vagytok, nem tudok mindent kiolvasni a fejéből - sóhajtott fel. - Holnap találkozunk - azzal megfordult és elment.

James pont akkor mehetett be a szobájába, amikor átléptem a küszöböt. A szüleim a nappaliban voltak és TV-t néztek. Anélkül, hogy levetkőztem volna, kabátban és cipőben rohantam fel és kopogás nélkül berontottam a bátyám szobájába. Váratlanul érte és nem tudta mihez kezdjen. Ezt a pillanatot használtam ki.

- James, tudom, hogy mérges vagy rám. Azt nem tudom, hogy mi okból, de most nem is erről szeretnék tárgyalni. Nagyon fontos dologról kell beszélnünk, ami nem várhat - hadartam el egy levegővétellel szünetet sem tartva, és vártam, hogy mit reagál.

- Igen, szerintem is beszélnünk kell - mondta meglepően nyugodt hangon, de komolyan. - De mindenek előtt hadd mondjak annyit, hogy én egyáltalán nem vagyok mérges rád. Jó, haragszom egy picit, de csak egy bizonyos dolog miatt.

- Akkor miért nem engedtél be a múltkor a szobádba? Miért kerülsz és miért nézel rám úgy, mint aki meg tudna folytani?

- Nem, Katie, teljesen félreérted. Téged még csak gondolatban se tudnálak bántani, soha. És azt sem hagynám, hogy bárki megtegye - szólt hevesen James. - Csak ha rád nézek, akkor eszembe jut valaki, akit szívem szerint nem hagynék életben, ha meglátnám. Az ingerültségem miatt kerültelek. Nem akartam rajtad levezetni.

- Ezért töltöttél annyi időt Trisszékkel? - kérdeztem, miközben csodálattal néztem a bátyámra. Hihetetlen dolgokkal képes megmutatni, hogy mennyire szeret és védelmez.

- Igen, és azért is, mert meg tudtam néhány dolgot - sóhajtott fel. - Katie... veszélyben vagyunk.

- Én is éppen erről akartam veled beszélni. Üldöz minket valaki. Kettőnket akar.

- És ő egy vámpír - mondta ki James a szót annyi undorral a hangjában, ahogy még nem hallottam beszélni. - De nem csak ez van.

- Mit tudsz még? - kíváncsiskodtam.

- A szüleink is titkolóznak velünk kapcsolatban. Ki kell szednünk belőlük, hogy mit tudnak a múltunkról.

Csak bólintottam. Újra megmutatkozott, mennyire egy húron pendül az agyunk. Nem tudtam ugyan konkrétan, hogy mi lehet az a titok, amit a szüleink annyi éve rejtegetnek előlünk, de azt mindig éreztem, hogy nincs minden rendben. Egyszerre indultunk le a földszintre és tudtam, hogy a bátyám is azon gondolkodik, vajon mit fog mondani Daniel és Annie Hurst.

Amikor a nappaliba értünk, megtorpantunk. A helyiségben egy rég nem látott szerelmes pár nézett egy romantikus vígjátékot. A férfi átkarolva a nő vállát, a nő pedig úgy nézve a férjére, mintha az élet legnagyobb csodáját vélné látni. Újra olyanok voltak, mintha fiatalok lennének. Úgy éreztem, hogy egy nagyon meghitt és intim pillanatot akartunk volna éppen megzavarni. Nem hallották meg, hogy beléptünk a szobába, még hátraarcot fordíthattunk volna, hogy békében hagyjuk őket. De nem lehetett...

- Anya, apa. Beszélhetnénk veletek? - kérdezte James, mire a szüleink azonnal felénk néztek.

Rögtön látták, hogy történt valami. Az előbbi boldog, felhőtlen mosoly azonnal lehervadt az arcukról és aggodalom vette át a helyét. Elkezdett fúrni a bűntudat, hogy miért nem halasztottuk inkább még egy kicsit a dolgot. Most már azt gondolom, bár megtettük volna, és elfelejtettük volna az egészet, hogy aztán majd magunk megoldjuk a halálos gondot.

A szüleink egyszerre bólintottak, aztán apám fölkapta a távirányítót és kikapcsolta a TV-t, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Aztán mintha csak vendégek lennénk, a másik két fotelre mutatott, hogy foglaljunk helyet.

- Mi a baj? Mi történt? - kérdezték édesanyám azonnal. Hiába, az anyai ösztönök élnek benne.

- Meséljetek a gyerekkorunkról. Még mielőtt elköltöztünk volna - szegezte nekik a kérést James. Átadtam neki az irányítást, mivel még nem tudtam teljesen magamhoz térni.

- Miért meséljünk? Hát nem emlékeztek a játékokra és a családi napokra? - kérdezte apa.

- De igen, ezekre igen. A többire lennénk kíváncsiak. Én például arra sem emlékszem, hogy ti hogyan néztetek ki - erre felkaptam a tekintetem. Ugyanaz volt, ami velem is. Én sem emlékeztem a szüleim régi kinézetére, pedig a mi memóriánk híresen jó volt.

- Miért érdekel titeket ennyire hirtelen? - halkult el apánk hangja.

- Tudnunk kell. És szépen kérlek ne hazudjatok. Az utolsó, legapróbb részletekig hallanunk kell mindent - James hangja elég kemény és könyörtelen lett, mint aki visszautasítást nem tűr el. Anyánk szeme el is kerekedett. Bár akkor még nem tudtam miért.

- Ideje megmondanunk nekik Daniel - mondta végül egy sóhaj kíséretében. Aztán minden a feje tetejére állt.