Varázslat az 1600-as évekből

Nem tudom, hogy korábban mennyi szó esett róla, vagy említettem-e bármikor is, de sose voltam oda a régen íródott regényekért. Egyedül talán Jane Austen és Emily Bronte könyveit szerettem eddig. Most azonban egy barátom ösztönzésére nekiveselkedtem egy 19. században élt lengyel író, Henryk Sienkiewicz Tűzzel-vassal című regényének. Ez egy trilógia első része két kötetben. A 17. századi lengyel háborúk idejébe viszi vissza az olvasót.

Mivel a történelmi regények sem mindig kötöttek le, ezért eléggé szkeptikus voltam azt illetően, hogy mennyire fog megragadni ez a történet. Kifejezetten és csupa nagy betűvel POZITÍVAN csalódtam a könyvben. Annak ellenére, hogy nehézkesebb a nyelvszerkezete, mint amihez hozzá vagyok szokva, alig bírtam letenni. Még a leíró részek sem untattak, mert Sienkiewicz azt is érdekesen tudta megfogalmazni. Ugyan maga a regény történelmi szálak köré íródott, de olyan történetet sikerült kreálni mellé, ami teljes mértékben magával tudja ragadni az embert.

A történelem önmagában mindig érdekelt, azonban ilyen körítéssel sokkal élvezhetőbb volt számomra, mint száraz tananyagként leadva. Tetszett, hogy nem csupán két főszereplő volt a középpontban, hanem mások is helyet kaptak a palettán. A szerelem is előtérben volt, habár ezen egy kicsit meglepődtem, mivel egy csupa kardokkal és csatákkal teli könyvre számítottam.

Külön-külön talán nem lenne egyszerű értékelni a szereplőket, néhányat közülük azonban mégis csak kiemelnék.

Első közülük Jeremi Wisniowiecki, aki valóban élt 1612 - 1651. között. Lengyel herceg, katona, hadvezér és Lublin hercegvajdája volt. Nem sok írás volt az ő szemszögéből nézve, az viszont nagyon tetszett, hogy minden katonája maradéktalanul hitt benne, és szerette őt. Igazságosnak és okosnak írták le, aki nagyszerűen irányította a hadakat és tervezte meg a rohamokat. Kivétel nélkül szerette a vitézeit, és bár szigorú volt, de sosem igazságtalan. A legjobban mégis az tetszett, hogy más hadvezérek katonái is inkább az ő szolgálatába akartak állni, mert sikeres hadműveletei voltak. Ebből kifolyólag nagyobb esélyük is volt a túlélésre.

Szimpatikus volt még Jan Skrzetuski, a herceg egyik kitüntetett vitéze. Magabiztos, öntudatos fiatalember, aki - ha szabad így fogalmaznom - a munkájában nem ismer tréfát. Ugyanakkor érzelmes is, aki ráadásul még táncolni is tud. Tetszett, ahogy feladata végeztével elindul felkutatni a szerelmét és jegyesét, akit elragadott Jurko Bohun. A lányt, Helena Kurcewiczównát eredetileg Bohunnak szánták, de ahogy az lenni szokott, Jan és Helena első látásra egymásba szeretett.

Bohunnal - bár egy vadállat volt -, mégis együtt tudtam érezni. Nem viccelek! Sok hasonlóságot fedeztem fel, ami egy kicsit meg is ijesztett, azonban próbáltam optimistán előretekinteni a jövőbe. :) A leírások alapján nagyszerű harcos és vitéz volt. Mégis tudta, hogy mi a szeretet, habár az érzései nem találtak viszonzásra.

Ami a kisasszonyt, Helenát illeti, nem hittem volna, hogy ilyen női karaktert írtak a 17. században. Ugyan el volt nyomva nagynénje nevelése alatt addig, amíg Skrzetuski meg nem jelent, de onnantól kezdve egy olyan lányról olvastam, aki összeszedett, eltökélt és céltudatos. Nem hagyta, hogy Bohun megtörje, vagy hogy a félelemtől földbe gyökerezzen a lába. Mindent megtett, nehogy Bohun kezére kerüljön. Még öngyilkossági kísérletet is tett, habár tudta, hogy ezzel elkárhozik. Persze, ezzel nem értettem egyet, hiszen így Skrzetuskival sem tudtak volna összeházasodni. Minden esetre értékeltem a bátorságát.

Még egy kifejezetten kedvelt szereplő Onufry Zagloba volt. Kedves öreg úr, aki állandóan csak panaszkodni tud, de ha valaki a közelében dicsőségre tesz szert, úgy forgatja a szavakat, hogy a végén mindenki elhiszi, neki köszönhető a diadal. Ravasz vén róka. :) Helenával atyáskodó volt, és a viselkedése alapján tényleg egy nagyszájú, ám de odaadó apának tudtam elképzelni. Kifejezetten kedves karakter lett a számomra.

Mindezek után megnéztem az 1999-ben készült, 3 órás (!!!) filmadaptációt is, ami 2000. június 5-én jelent meg. Nyilván nem tudtak minden részletet megfilmesíteni a könyvből. Akkor talán nem 3 órásra sikerült volna. Azt viszont le kell szögeznem, hogy kalapom emelem a film készítői előtt, mert a látszott, hogy igyekeztek a könyvhöz hűen forgatni. A történések, a szereplők, még a mondatok is jóformán ugyanazok voltak, mint a könyvben. Skrzetuski pedig tényleg tudott táncolni. :)

A csatajeleneteknél ugyan tudtam, hogy megrendezett, mégis számos alkalommal kellett becsuknom a szememet. Igazán élethűre sikerült minden, és az ember elhiszi, hogy minden valóban úgy volt annak idején, ahogyan azt a filmben látja. Valószínűleg megcsillantak a szemeim, amikor megtudtam, hogy a trilógia többi kötetét is megfilmesítették. DE nem fogom őket megnézni, csak miután kiolvastam a könyveket.

Tudom, hogy a többihez képest rövidre vettem ezt a posztot. Mindamellett mostanában kezdem azt gondolni, hogy az ilyesfajta dolgokról - mint a nehéz időszakok a történelemben, a háborúk - nehéz hosszasan beszélni. Legalábbis egyeseknek, mert ismerek olyat, aki órákon keresztül tudna beszélni olyan hévvel és lendülettel, hogy - Esküszöm! - élvezet hallgatni. Mindenek előtt át kell érezni az embernek ezeknek a dolgoknak a súlyát.

A mai kor fiataljai viszont csak úgy tudják egy kicsit is elképzelni a helyzetet, ha olyan érzékletesen szemléltetik, mint Sienkiewicz. Remélem, hogy senkinek sem kell a valóságban megtapasztalnia ezeket a dolgokat, ugyanakkor érdemes elgondolkodni rajta. Ez a múltunk, ami által hozzánk is tartozik. Hozzátesz mindenki életéhez egy kis darabot. Szóval ajánlom mindenki figyelmébe!

Jó Olvasást Mindenkinek!

A lovas szellem

Sziasztok! Remélem tetszett a Nevünkben a sorsunk legutóbbi része. Nem tudom, hogy mikor érkezem a következővel, mindenesetre igyekezni fogok. :) Most viszont, ahogy korábban ígértem, valami egészen másról hoztam Nektek egy kis írást.

Mint tudjátok, újra elkezdtem lovagolni. Ez a hely azonban teljesen más, mint ahol eddig voltam. Nem csak a lovaglást oktatják (számomra) teljesen másképp, de sok más dologgal kapcsolatban alapjaiban változtatták meg a gondolkodásmódomat. Jó vagy rossz irányba, ki-ki döntse el maga, de személyes véleményem szerint mindenképpen az előbbibe. Már csak azért is, mert kétségkívül pozitív, ha szélesedik az ember látóköre. Ennek köszönhetően pedig úgy érzem, hogy sok mindenhez logikusabban és egyszerűbben állok hozzá.

Ugyanakkor jellemnevelés is végbemegy. Végtére is akárhonnan vesszük, minimum fél tonnás állatok mellett igenis kell az alapvető vasfegyelem és a magabiztos kiállás. Nyilván nem egy katonatáborról van szó, de az egész helyből érezhető az a fajta határozottság, amitől az ember biztonságban érzi magát, és megnyugtatja a lelkét. Legalábbis nem tudom elképzelni, hogy ezt az oltalmat ne érezné meg mindenki legalább egy pillanatra.

Hasonlóan különös érzés fogott el akkor is, amikor Győrffy-Villám András Az utolsó huszárok című könyveit olvastam. Az író neves agrármérnök, lótenyésztő, egyetemi előadó, a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség tiszteletbeli elnöke, és szerintem még sorolhatnám. Az interjúkönyv az egykori tisztekkel és kapitányokkal igazán mély benyomást tett rám. Mintha velük együtt repültem volna vissza az időben, az emlékeikben, amikor még fiatalok voltak, és bekerültek a huszárokhoz.

Kivétel nélkül olyan szintű tisztelettel nyilatkoztak a parancsnokaikról, illetve beszéltek róluk, mint parancsnokokról, amilyennel manapság sajnos nem lehet találkozni. Nem tudom, hogy mit hittem, mindenesetre meglepett az a fajta bajtársiasság, amit lényegében édesapám köreiben is felfedezek olykor. Nem kéne, hogy csodálkozzam, hiszen apukám közelebb volt ahhoz a korhoz, mint mi, mai fiatalok. Mégis ezt teszem, mert a mai felgyorsult világban jóformán sehol nem látok ilyen kapcsolatokat.

A lovak iránti szeretetük is teljesen lenyűgözött. Az egyik tiszt (ebben a helyzetben nem mondhatom, hogy interjúalany, nem lenne méltó) elmesélt egy történetet, amikor is az egy tankkal lőtték le az egyik katonájának a lovát, mire az csákánnyal esett neki a gépezetnek. Mindig is lehengerelt ember és állat ilyetén kapcsolata, de ez majdnem túlszárnyal mindent. Nem sokára megtudjátok, hogy miért csak majdnem.

A lényeg, hogy minden nehézség ellenére, ők mindig kiálltak egymásért. Huszár a huszárért, huszár a lóért, és ló a huszárért is. Ők nem ismerték azt a vezényszót, hogy "Előre!", hanem csak azt, hogy "Utánam!". Micsoda különbség, igaz? Többször olvastam a könyvben, hogy "lovas szellem", amit az egyik figyelemre méltó úriember így írt le korábban: "... a magyar huszár soha nem vesztett háborút! Elesett, hősi halált halt, elvágtatott onnan, ahol túlerő volt, de máshol újra támadott, ez az a bizonyos lovas szellem. Ezt vegye át a magyar ifjúság is, hogy ne ijedjen meg, ha vele szemben ellenséges érzelemmel vannak, hanem vegye fel a harcot."

Megindító hangneme van mindkét könyvnek. A második kötet végén szó szerint kirázott a hideg, amikor az író elmondta, hogy többen elhunytak azóta. Ugyanilyen hatást keltett egy 1961-ben elhunyt nyugalmazott tábornok újratemetése, és a végakarata is. Pettkó-Szandtner Tibor a Bábolnai Ménes egykori parancsnoka, lótenyésztési főigazgató és világhírű fogathajtó volt.

A front közeledtével legalább 400 lovat menekített ki Magyarországról remélve, hogy ezzel megmentheti a ménes értékes génállományát. Később ezért hazaárulással vádolták, amiért hadbíróság elé kellett volna állnia, így nem jöhetett haza. Életének fennmaradó részét külföldön élte le, és végül Németországban helyezték nyughelyére. De a szintén lovas szellemmel rendelkező magyar nem nyugodhatott, hiszen nem otthon volt.

A Magyarországi Arablótenyésztők Egyesület és a Bábolna Nemzeti Ménesbirtok támogatásával - feleségével együtt - 2018.09.29-én katonai tiszteletadás mellett került végső nyughelyére. Végakarata szerint azt kívánta, hogy Bábolnán temessék el. Az ő szavaival fejezem be ezt a bejegyzést, ami - úgy gondolom - nem szorul semmilyen magyarázatra.

"Az egek Urától csak egyet kérek, hogy ha meghalok, itt temessenek el, egy bábolnai legelőn, hogy még onnan alulról is halhassam kedves lovaim patadobogását!"

Naomi Novik és a kis boszorkány tanonca

A Rengeteg volt az első történet, amit eddig elolvastam Naomi Noviktól. Hála a kolléganőmnek, aki kölcsön adta. :) Az első, ami megtetszett benne, hogy egyes szám első személyben írta meg a történetet. Nem tudom, hogy miért, de szeretem az ilyen regényeket. Sokkal inkább bele tudom magam élni. Kivéve persze az Üvegtrón köteteket. Minden gond nélkül át tudtam élni minden cselekményt. Jó hatással is volt rám, amikor Calaenának / Aelinnek képzeltem magam.

Na de vissza a Rengeteghez. A másik dolog, ami megtetszett, hogy ebben a könyvben több volt a leírás, mint a párbeszéd. Minden bizonnyal azért, mert általában én is így írok. Ugyan a regényem második részénél már azon vagyok, hogy többször szólaltassam meg a szereplőket, de valahogy mégis megnyugtat, hogy nem csak én hanyagolom a dolog ezen részét.

Az viszont elgondolkodtat, hogy majdnem minden ilyen regényben a főszereplő lány tizenhét éves. Bár ez talán Stephenie Meyer Alkonyat köteteinek köszönhető. A Rengeteg sem kivétel. Agnyeska karaktere azonban mégis tetszett. Egy, a sűrűben mászkáló lány, aki nem fél a karcolásoktól, a kosztól vagy attól, hogy elszakad a ruhája. Nem olyan, aki áhítottan vágyakozott volna egy helyes fiúra a falujából, hanem élte az életét.

Mígnem jött a falu védelmezője, a Sárkány, azaz Szarkan (ez jobban tetszik, mint ha simán Sárkánynak mondanánk), aki tíz évente elvitt egy lányt a faluból a Rengeteggel szembeni védelemért cserébe. Mindenki arra számított, hogy Kasját, Agnyeska legjobb barátnőjét fogja elvinni, mert ő volt a szebb, az okosabb, ügyesebb, háziasabb... egy szóval mindenben jobb volt, mint a vele egykorú lányok, akiket felállítottak Szarkan előtt. Mindenki meglepődött, amikor végül Agnyeskát ragadta magával.

Később kiderült, hogy azért, mert a lánynak varázsereje van, amit jobb, ha mielőbb megtanul kezelni. Belegondolva ki tudja, mi lett volna, ha a varázsló nem viszi őt magával. Talán nem lett volna túl jó kimenetele a dolognak, ha valaki nem tudja használni, egyúttal kordában tartani a saját varázserejét. Agnyeska végülis megtanulta, bár nem nagyon akaródzott neki.

Magában a történetben és a leírásokban nagyon tetszettek a varázsigék, vagy azok használatának az elmondása. Az, ahogy Agnyeska leírta az érzéseket, amelyek átjárták varázslat közben, vagy ahogyan leírta őket, hogy hogyan képzeli el magát a varázserőt. Élvezet volt ezeket a részeket olvasni. Szinte én is éreztem, ahogy átjár az erő, és a kezemből ki tudnék sugározni valamilyen varázslatot is. Most így hirtelen belegondolva, mindenki képes erre.

Milyen csodálatosak és elképesztőek a műalkotások! Vagy amikor látom a közösségi oldalakon, hogy valaki egy régi, kopott és megrongálódott bútordarabot milyen fantasztikusan felújítja. Ugyanakkor példaként vehetjük a könyveket is, és ebben szerintem még többen fognak velem egyet érteni. Hiszen milyen varázslatos lehet maga az, hogy egy ember "néhány" oldalnyi írott szóval átvezet bennünket egy másik világba kitépve minket a hétköznapok egyhangúságából.

A történethez visszatérve eleinte azt hittem, hogy egy romantikus fantasy szemtanúja leszek. Köszönöm szépen az írónőnek, hogy meglepett és kellemesen csalódnom kellett. Ugyan volt benne egy kis romantika, ez nem vitás, de elhanyagolható mennyiségben. Azonban azt éreztem, hogy enélkül is teljes lett volna a történet, ráadásul inkább érzékeltem az egészet közeli baráti kapcsolatnak, mint valódi romantikának.

Ami a gonosz Rengeteget, a hatalmas erdőt, ami csak úgy burjánzott, falvakat temetett el és emberi életeket követelt, igazán izgalmasnak hatott. Számomra új volt, hogy egy erdő, a természet volt a gonosz ellenség. Eltekintve persze a Gyűrűk Urától, ahol szintén élt az erdő egy része. De ott sem ilyen formában. Nekem teljesen újnak hatott ez a fajta erő. Persze a végén kiderült, hogy valójában kinek volt "köszönhető" ez az egész, de igazán izgalmasra sikerült a leírás.

Meg kell tanulni, hogy a természetnek igenis lelke van, amit ha nem ápolunk, nem segítjük, akkor ellenségesen fog viselkedni velünk. Bárki bármit mondhat, de azért gondoljunk bele, hogy mi mindent adott nekünk eddig a természet. Friss levegőt, élelmet, hajlékot, egy szóval: ÉLETET! Az emberiség pedig mindezt úgy hálálja meg, hogy kizsigereli az energiáit. Itt hozzátenném, hogy kinek nem inge, ne vegye magára.

Tény viszont, hogy sokkal jobban kellene vigyáznunk arra, ami segít bennünket. Soha nem működött a "kisujját nyújtja, de a karját tépik" elv. Az élővilág esetében pedig végképp nem működhet a dolog. Vigyázzunk arra, ami életet ad, és elégedjünk meg azzal, amit ad. Segítsünk neki, hogy aztán ő is segíthessen nekünk. Minden Vice versa! A rossz dolgok tekintetében is. Ha bántjuk, akkor ne várjuk, hogy védjen minket!

Következő alkalommal jövök a Nevünkben a sorsunk következő részével. Addig is Jó olvasást Mindenkinek!

Sarah J. Maas és az orgyilkos hercegnő

Megmondom őszintén, hogy egy kicsit meglepett, amikor láttam, hogy Sarah J. Maas még csak 32 éves. A fotón sokkal fiatalabbnak néz ki, nem? :) Mindenesetre le a kalappal előtte, mert olyan mértékben magával ragadott a világa, hogy még most is nehezen tudok kijönni belőle. Nem titok, hogy magyar írók közül csakis Spirit Bliss az, aki ilyen hatással volt rám. Most azonban talán kijelenthetem, hogy a külföldi írók közül ez a hölgy az, akit az egyik példaképemnek mondhatok.

Minden bizonnyal túlzás ilyet kiejtenem a számon, vagy egyáltalán leírnom - és valószínűleg sokan istenkáromlásnak fogják gondolni -, de számomra egy kicsit vetekszik J. K. Rowlinggal. Legalábbis, ami a történetében megjelentetett teremtményeket illeti.

Celaena Sardothien. Egy lány, akit orgyilkosként ismerünk meg. Ráadásul nem is akármilyen gyilkos. Világa fővárosának leghíresebb és leghírhedtebb orgyilkosa. A legjobb. Persze nem kis erőfeszítésébe került, hogy ezt a hírnevet elérje. Alig múlt tizenhét, de már olyan borzalmakat hagyott a háta mögött, amelyeket nem mindenki lenne képes ép ésszel felfogni és túllépni rajta. Még kevesebben vannak, akik mindezekből előnyt kovácsolnak maguknak.

Valamilyen szinten Calaena is ezt tette szerintem. Növelte a saját erejét, mind szellemileg, mind lelkileg, mind fizikailag. Nyilván voltak olyan történések is, amelyek megingatták az önbizalmát, vagy amikor csalódnia kellett. Szerény véleményem szerint Calaena egy erős, független, kemény csaj, aki harcol az elveiért, legyen az bármilyen nehéz. Mint mindenki, ő is meginoghat. De aztán belép valaki az életébe, aki új erőt lehel belé.

A szerelmi élete egy kicsit összezavart, de leginkább csak addig, amíg el nem olvastam mindegyik kötetet. Habár a Sammel való kapcsolata igazinak tűnt, mégis azt éreztem, hogy Westfall kapitány mélyebb benyomást tett a számára. Nekem legalábbis mindenképp. Libabőrös lettem attól, ahogy buzdította a lányt az első kötetben, amikor az Káinnal küzdött, és az izomkolosszus majdnem péppé verte. Ráadásul az érzelmeik és a kettejük kapcsolata is intenzívebbnek tűnt, talán pont attól, hogy Chaol visszafogottan viszonyult a lányhoz.

Az, ahogyan Doriannel egymással viselkedtek, komolytalan és talán egy kicsit még gyerekes is volt. Legalábbis számomra. Alapvetően azonban tetszett, hogy az egészet reálisnak láttam, hiszen a valóságban is előfordulhat, hogy jól érezzük magunkat valakivel, de semmi komolyabb nem alakul ki a kapcsolatból. Mindenesetre örülök, hogy jó barátság alakult ki közöttük.

Annak ellenére, hogy Chaollal milyen csúnyán elváltak, mégis arra számítottam, hogy újra együtt lesznek, miután lehiggadnak és Calaena visszatér Résvárba. Wendlynben azonban kénytelen a tetovált arcú, több száz éves tündérrel, Rowannel együtt töltenie az idejét. Itt már nem az a Calaena Sardothien, akivel eleinte megismerkedtünk, hanem már inkább az önmagában eltemetett félvér tündérhercegnő, Aelin Galathynius, a tűzszívű lány.

Rowan Whitethorn azon munkálkodik, hogy rávegye Aelint, használja a mágiáját. Nem éppen kedves vagy türelmes módszereket alkalmaz, és a lány azt érzi, hogy legszívesebb végezne oktatójával. Eközben azonban olyan mély érzelmek kezdenek a felszínre törni mindkettejükben egymás iránt, amelyekre nem számítottak. De még én sem - hisz, másra számítottam.

Aelin mágiája nagyon tetszett. Bár sokszor félek a hatalmas tűztől, de szinte éreztem az ő tüzének a melegét, amikor olvastam. Szinte mindenki tudja rólam, hogy utálok fázni, ezért még jóformán kívántam is, hogy bárcsak nekem is ilyen mágiám lenne. :D Rowannel ezért is voltak jó páros, hiszen a férfinak eléggé fagyos ereje volt. Két kedvenc részem volt. Az egyik az, amikor Aelin mágiája majdnem kiégett, és hideg vizes kádba kellett fektetni. Rowan reakciójától a sebek láttán libabőrös lettem. A másik pedig az, amikor egy egész hadsereget égetett porrá. Mintha saját szememmel láttam volna.

Na, de hogy egy kicsit másról is írjak, ne csak a főhősnőről, minden helyszínt, minden egyszerű és mágikus teremtményt sikerült elképzelnem. Egyedül az üvegkastélyt esett nehezemre magam előtt látnom. Talán azért, mert annyira nem tetszett volna egy csupa üvegekből álló épület. Néha látok olyan cikkeket, hogy itt vagy ott építettek egy házat, aminek a falai üvegekből vannak. Képeket is láttam róluk, de nem nyerték el a tetszésemet. Természetesen imádom a fényt, de most komolyan. Ki akarna olyan épületben lakni, ahova bárki bármikor beláthat? Főleg este, amikor a lámpák is fel vannak kapcsolva.

A varázslényekkel is szívesen találkoztam volna, legfőképp Abraxosszal. Imádtam azokat a részeket, amikor virágokat szaglászott, vagy kényelmesen elheveredett, és felsőbbrendű tekintettel nézett Manonra. Vagy ott volt még Terrasen szarvasa. Csodálatosan nézhetne ki a valóságban. A szarvasok egyébként is fenségesek és gyönyörűek. Ugyanakkor még kíváncsi lettem volna az aprónépre is, akik védték az állatokat, a bokrok közül kémleltek ki kíváncsian, vagy éppen apró tárgyak készítésével segítették Aelin útját. Hogy őszinte legyek, miközben olvastam, sokszor inkább lettem volna abban a világban, mint a valóságban. Kivéve persze, hogy Adarlan királya - vagy az a démoni lény, aki beköltözött a testébe - el akarta törölni a mágiát és tömeggyilkos tervezgetésbe kezdett.

Ugyan egy fantasy könyvről van szó, ettől függetlenül furcsa volt, hogy lovakkal, szekerekkel - és a boszorkányok wyvernekkel - közlekedtek, de egy-egy lakásba be volt vezetve a víz és úgy tudtak fürödni, mint mi zuhanyozni. A viseletről annyit, hogy én nem vagyok oda túlzottan az ilyen-olyan csiricsáré ruhákért. A kényelmet szeretem, de nyilván azért nézzek ki valahogyan. Ezért imádtam elképzelni az orgyilkosok fekete ruháit és a tunikákat.

Külön-külön valószínűleg többet lehetne írni erről a könyvről. Egyszerre magáról a történetről nekem most csak ennyire futotta sajnos. Tudom, hogy javarészt a főszereplőről írtam, de valljuk be, elég sok minden körülötte forog. Függetlenül a borítótól - amiről sok negatív véleményt olvastam - alig várom, hogy kijöjjön Chaol története is, és azt is elolvashassam. Kíváncsi vagyok az egész történet végére, hogy vajon hogyan fog végződni, pláne ahogy véget ért a Viharok birodalma. Mindenképpen tudom ajánlani azoknak, akik egy kicsit el akarnak tűnni ebből a világból, vagy vágynak egy kis izgalomra. Mindenképpen javaslom azoknak, akik örömmel olvasnak egy olyan nőről, akinek a neve hallatára még a férfiak szeme is tágra nyílik - és nem a meglepetéstől.

Még csupán annyit mondanék, hogy olvastam egy cikket, miszerint sorozat készül a könyvből. Ez külön boldogság a számomra, ugyanakkor egy kicsit tartok is tőle, hogy milyen lesz. Sokszor csak elrontják az adaptációkat, és teljes a csalódottság. Mivel azonban mindig optimista vagyok - ezt nem vehetik el tőlem, - kíváncsian várom, hogy mi sül ki belőle. Természetesen, HA tényleg megcsinálják.

Utolsó hozzáfűznivalóként még annyit, hogy az írónőnek most 1-jén született meg az első gyermeke. Sok örömet, boldogságot és egészséget kívánok Neki! Gratulálok! ^_^

Nektek pedig Szép Napot és Jó Olvasást! :)

Legközelebb Naomi Novik - Rengeteg című könyvéről hozok egy kis értékelést, de már készül a Nevünkben a sorsunk című szösszenetregényem következő része. A cicám Luna mostanában próbál ihletet adni nekem. :) 

P.T. Burnum és A legnagyobb showman

Megígértem, hogy írok egy kis véleményt A legnagyobb showman című filmről is. Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó ;) Hozzáteszem, nem tudom, hogy a fenti kép mennyire photoshoppos és mennyire nem.

Csak hogy ténylegesen tudjam, hogy miről, illetve kiről is van szó, utánajártam a filmben szereplő Phineas Taylor Burnumnak is. Sok névvel illették annak idején. Ilyen például a "Szemfényvesztés hercege", az "Önreklámozás Shakespear-je" vagy egyszerűen csak a "Világ legnagyobb csalója". Tény és való, hogy azok alapján, amiket olvastam, bizony nem az őszinteségével lett dollármilliomos. Viszont azt kell mondanom, hogy a cirkusz nagyszerű húzás volt.

Mivel még mindig gyereklelkületű vagyok, imádom a cirkuszt, a bohócokat, az artistákat, és az állatokat is. Az állatvédő olvasók biztosan megbotránkoznak ezen, de higgyétek el, én is legalább annyira védem az állatokat. Azokat a helyeket el is ítélem, ahol bántalmazzák és véresre verik szegény teremtményeket. Ugyanakkor nem akarok általánosítani sem. Tehát leszögezem, hogy csak azokat a helyeket szeretem, ahol mindenféle kínzás nélkül érik el, hogy az állatok együttműködjenek az emberekkel. Mert biztos vagyok benne, hogy vannak ilyen helyek. Nyugodtan lehet hívni naivnak vagy hiszékenynek, de ez van.

Maga a film talán a negyedét sem mutatta be annak, hogy P.T. Burnum milyen is volt valójában. Azonban a vizuális effektek és a zene annyira magával ragadott, hogy nekem ez is éppen elég volt ahhoz, hogy tudjam, igenis nagy dolgokat vitt véghez. Mindennek az összhatása pedig olyan szinten beszippantott, hogy szinte elképzeltem, amint én is ott énekelek és táncolok a szereplőkkel együtt, és nem kérek elnézést én sem azért, hogy az vagyok, aki, vagy azért, mert olyan vagyok, amilyen. Minden film, könyv, színházi darab vagy zene, amelyek arról szólnak, hogy elfogadjuk a másikat, vagy az életről szólnak, hogy élvezzük egy kicsikét, közel állnak hozzám.

A legnagyobb showman pedig ilyen volt számomra. Hugh Jackman amúgy is az egyik kedvenc színészem, ha nem a legnagyobb. Az egyik Oscar-díjátadáson ő volt a műsorvezető, és akkor hallottam először énekelni. Már akkor tetszett a hangja. És mindenki Farkasa megmutatta, hogy nem csak akciófilmekben tud remekelni.

A film kapcsán egyedül azt sajnálom, hogy nem tudták kihagyni az olyan "szerelmi" szálakat, hogy esetleg a családját szerető apát megpróbálja elcsábítani egy hasonló gyerekkori tapasztalatokkal rendelkező előadóművész. Nekem egyáltalán nem hiányzott. Hugh Jackman alakítása mellett számomra kicsit eltörpült Michelle Williams karaktere, aki a főszereplő szerető feleségét alakította. Még nem hallottam őt énekelni, és bár szép volt a hangja, engem nem nyűgözött le.

Akik tetszettek: Zac Efron - és nem, nem azért, mert annak idején nagy Disney sztár volt. El kell ismernem, hogy az én szememben nagyot lépett előre, hogy elvállalta ezt a filmet. Ráadásul a hangja is ezerszer jobb volt most, jóval a mutáció után, mint amikor még tinédzser volt.
Keala Settle - ő alakította a szakállas hölgyet. Bárki mondhat bármit, nekem ő volt az egyik kedvencem. Jó hang, jó karakter, jó előadás. Mi több kell még?

Zendaya-t pedig véletlenül sem említem ezen körökben. Hozzáteszem, nem azért, mert alapvetően nem szeretném. A Disney csatorna Indul a risza! című sorozatában jó volt. Élettel teli. Tudom, hogy ebben a filmben egy olyan lányt alakít, akire csak úgy néznek az emberek, mint "rabszolgára", de könyörgöm. Attól még lehetnek érzelmek az arcán. Ehhez képest legtöbbször olyan felsőbbrendű volt, ahogy nézett, hogy viszketett tőle a tenyerem. Számomra egy kicsit olyan volt, mint Kristen Stewart a Twilight-sagaban, és most nyugodtan kövezzetek meg. De akkor is!

A lényeg, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom a filmet. A tanácsom pedig az, hogy miközben nézitek, gondolkodjatok el rajta, hogy mindenkinek van múltja, amitől olyan lett, amilyen. Mindenkinek vannak sötét foltjai az életében, amik megbélyegezték a lelkét. Ne bántsatok senkit addig, amíg meg nem értettétek őt. Hogy min ment keresztül. Lehet, hogy ti el se tudnátok képzelni, hogy veletek valami hasonló megtörténhetne. Nyilván akinek nem inge, ne vegye magára! De azért gondolkozzatok el ezeken a dolgokon. Lehet, hogy sok ember máris máshogy viselkedne, ha azt érezné, hogy törődnek vele, vagy egyszerűen elfogadják.



És csak hogy mással is szolgáljak, vagy egy rossz hírem és van egy jó is. A rossz hír: Sajnos az írásom nem jutott tovább az Aranymosás Irodalmi Válogatón. Nagyon sajnálom, de van még ötletem, hogyan tovább. A jó hír pedig, hogy már elkezdtem a 2. kötetet, ami reményeim szerintem sokkal izgalmasabb és eseménydúsabb lesz. :) Szorítsatok!

Legközelebb pedig Sarah J. Maas Üvegtrón című könyveiről fogok értékelést hozni. Már elolvastam mind az 5 kötetet, és most fogok nekikezdeni Az orgyilkos pengéje és más történetek című kötetnek. Bár elolvasva, hogy miről szól, talán ezzel kellett volna kezdenem, de nem aggódok. Így is biztosan izgalmas lesz. :) Miután kiolvastam, akkor fogok írni egy összegző értékelést. Alig várom. Akár csak azt, hogy mikor jelenik meg a Tower of Dawn magyar fordításban, mert sajnos az angolom nem olyan fantasztikus. Aztán lehet, hogy pont ezzel kellene gyakorolnom. Addig is jó olvasást mindenkinek!

A magyar írónő ámulatba ejt

Elnézést kérek, amiért ilyen hosszú ideig nem írtam. Vannak olyan időszakok az ember életében, amikor olyan gyorsan telik az idő, hogy azt észre sem lehet venni. Főleg, amikor mókuskerékbe kerül az ember. Reggel felkel, elmegy dolgozni, aztán jó esetben délután vagy kora este hazakeveredik és örül, ha a szeretteivel van. Ráadásul néha egy kis sport sem árthat.

Nálam ezen kívül még ott volt, hogy teljesen magába szippantottak a könyvek és egy sorozat is. A sorozatról szeretnék majd írni, de előbb össze kell szednem róla a gondolataimat. A könyvek közül az egyik a Trónok harca 3. kötete, a Kardok vihara volt az, ami lekötött, a másik kettő pedig Spirit Bliss első trilógiájának a 2. és a 3. kötete. A Trónok harcáról is majd csak akkor fogok írni, ha elolvastam az összes részt (nem holnap lesz).

 

Sokat emlegetem, hogy Spirit Bliss a példaképem, és hogy mennyire szeretem az írásait. Mégsem az első kiadott köteteivel kezdtem, hanem a Démoni érintés trilógiával, aminek már az első 16 - ha jól emlékszem - fejezetével megfogott. Most azonban pótoltam a hiányosságaimat, pláne A Szem elolvasása után.

Az Árnyékvilág című könyv volt az első, amit kedvenc írónőmtől piacra dobott a Könyvmolyképő Kiadó. Őszinte leszek, a Démoni érintéshez viszonyítva éreztem, hogy ez az első története, ami már kézzel is fogható volt. Ezt azonban csak a stílusra értem. Maga a történet nagyon tetszett, főleg, hogy mindkét főszereplő szemszögét is megismerhettük.

Valamilyen szinten tetszett, hogy Camilla és Adam is visszahúzódó volt, de volt alkalom, amikor ez szinte idegesített. Valószínűleg azért, mert egyre jobban kezdek hasonlítani Julie-ra, Camilla legjobb barátnőjére és inkább vagyok kegyetlenül őszinte, mint kegyesen füllentős. Ráadásul, ha valami nyugtalanít a másikkal kapcsolatban, akkor azt inkább megbeszélem az illetővel, mint hogy magamba fojtsam és ezzel is mérgezzem a dolgokat. Ugyanakkor éreztem, hogy ez kell a történetbe ahhoz, hogy ezáltal is könnyebben közelebb kerüljön egymáshoz a két főszereplő.

Camilla Jonesnak különösen az a tulajdonsága tetszett, hogy mindig gondoskodni akart mindenkiről. Előbbre vette mások kényelmét, mint a sajátját. Szinte irigyeltem, mert én is sokszor szeretnék ilyen önzetlen lenni. A festményekre is kíváncsi lettem volna. Kisgyerekként szerettem rajzolni, de nem voltam benne túl tehetséges. Nem szép dolog, de be kell vallanom, hogy minden ilyesmi irigységgel tölt el a másik iránt. Persze nem olyan drasztikusan, hogy én nem vagyok jó valamiben, akkor a másik pusztuljon vagy hasonló. Egyszerűen csak elfog az önsajnálat. Aztán lehet ez az alacsony önbizalmamnak is tekinthető.

Tetszett Adam Swanson szerénysége és alázata is a munkájával szemben. Az egész történet alapján Adam mindig keményen dolgozott, hogy a legjobb formáját hozza a filmvásznon. Ráadásul nem használta önző célokra sem a sikerét, amit egy filmben nyújtott alakításával ért el. Lányok ezreit kaphatta volna meg, de őt inkább idegesítette a rivaldafény. Ezért is tetszett meg neki Camilla. Csípem az olyan srácokat, akik szerényen és alázattal állnak a munkájukhoz, és csak azért, mert sztárok lettek, még nem élnek vissza a helyzetükkel. A vége egyébként nem volt rossz az őrült rajongóval, aki csak magának akarta a színészt.

Érdekes volt olvasni, hogy a sztáréletnek milyen árnyoldalai is lehetnek. Nyilván lehet olvasni a bulvársajtókban is, hogy éppen mi történt egy adott sztárral. Annak idején talán arról is, hogy az utcán mennyien zargathatták az éppen adott kedvencet. Abba azonban talán kevesen gondolunk bele, hogy mennyi őrült fanatikus élhet a világban, aki bármit megtenne az imádott kedvencéért. Főleg a beteg fanatikusok. Az írónő úgy írta meg ezt a történetet, hogy simán el tudom képzelni, hogy egy ilyen a valóságban is megtörténhet. Ki is ráz tőle a hideg.

A Kígyók sziszegése már jobban tetszett, mint az első kötet, a hosszúsága ellenére is. Spirit Bliss jól indított azzal, hogy már az elején egy rejtéllyel kerültem szembe. A kíváncsiság végigkísért, hogy vajon hogy jutunk el a megoldásig. Végül megismerhettük Peter múltját, aki jóformán felnevelte az első rész főszereplőjét, Adamet, ezáltal is jobban megismerve a fiú gyerekkorát. Az írónő ezt is úgy írta meg, mint az elsőt, tehát a két főszereplő, Peter és Julie szemszögéből. A múlt miatt persze több volt benne Peter szemszögéből, és a vége felé lett több Julie, de nekem így is nagyon tetszett.

Peter Summers menedzser élete nem volt egyszerű már azelőtt sem, hogy Adamet megismerte volna. Megismerve őt egy bizonyos fokig olyan volt, mint Camilla. Mások boldogságát előbbre valónak tartotta a sajátjánál. Ugyanakkor voltak pillanatai, amikor önnön élvezete érdekelte, de ezek a pillanatok sem voltak olyanok, hogy ellenszenvet váltott volna ki belőlem. Igazán megkedveltem a karakterét, és már akkor tudtam, hogy valami baj történt, amikor önutálatba burkolózva hagyta el a templomot már a könyv elején.

Julie Parker egy életvidám és fecsegő lány. Mint már korábban mondtam, valószínűleg az idő múlásával kezdek egyre jobban hasonlítani rá. Mármint mindig is életvidám voltam, ne értsetek félre. Azonban amikor fiatalabb voltam, még nem voltam ennyire cserfes. Ezért is imádtam meg a karaktert, a hasonlóság miatt. Voltak olyan részek a könyvben, amikor Julie olyanokat mondott, hogy hangosan is nevetnem kellett. De tényleg! Ilyenkor örültem, hogy egyedül vagyok a szobában, és senki nem hall.

Spirit Bliss itt is egy komoly és élethű problémát vázolt fel. Ha úgy vesszük, még az elsőnél is komolyabb témát, mégpedig a gyermekpedofíliát... Már a szótól is kiráz a hideg. Peter ennek a leveréséért harcol, és ebből származik jóformán minden probléma. Sajnos keveset beszélnek manapság arról, hogy egyes gyerekeket mire kényszerítenek a nagy világban. Persze, mostanában sokat hallunk olyanokról, hogy ez vagy az a híresség molesztált egy másikat, amikor az még kislány vagy kisfiú volt.

De ha belegondolunk, ez sajnos nem csak a sztárvilágban fordul elő. Rengeteg olyan ország van, ahol nagy a szegénység, és ezért sokszor a gyerekek ártatlanságát áldozzák fel azért, hogy egy kis pluszhoz jussanak az emberek. Be kell vallanom, nem tudok sokat írni vagy beszélni erről a témáról, mert vizuális ember lévén felfordul a gyomrom, ha csak eszembe jut, hogy miken kell keresztülmenniük gyerekek - talán - millióinak. Világunk vezetői pedig nem igazán tesznek túl sokat ez ellen. Mert ha tennének, akkor nem hallanánk ilyen-olyan híreket molesztált gyerekekről.

Mondjuk úgy, hogy a három könyv közül az utolsó, a Mennydörgő némaság volt kedvencem. Itt minden szereplő visszatért és együtt van, ráadásul mindenki szemszögét megismerhettük. Számomra a középpontban mégis Adam húga, Jossie és a család új barátja, a rendőrnyomozó Caspar volt. A korábbi könyvekben nem igazán tudtam elhelyezni őket helyszínileg. Kivéve, amikor mondjuk New Yorkban voltak, de nem kizárt, hogy hanyag voltam és csupán nem figyeltem oda a helyszínekre.

Itt azonban különösen kitűnt, hogy Skóciába utaztak egy tanúvédelmi program keretében. Mindig is meg akartam nézni az Egyesült Királyságot, és különösen tetszett, hogy egy eldugott, vidéki helyre mentek. Az ilyen tájak mindig is közelebb álltak a szívemhez, mint a nagyvárosok. Az írónő pedig bebizonyította, hogy egy kis faluban is történhetnek világot rengető dolgok.

Jossie Summers is legalább olyan híres énekesnő akar lenni, mint Julie. De nem csak emiatt irigy rá, hanem azért is, mert nyomozó barátjuk odavan érte. Igazából nem tudom, hogy mi késztette rá a lányt, hogy elolvassa azt a papírt, ami a babájába lett elrejtve. Talán az, hogy így esetleg nem zárják ki a témából, akár egy kislányt? Még emlékszem, amikor én voltam tizenhét éves. A legfiatalabb testvérem is nyolc évvel idősebb nálam, és konkrétan négy testvérem van. Szóval teljes mértékben meg tudom érteni, amiért azon igyekezett, hogy ne hagyják ki mindig mindenből, mint egy gyereket. A karakter személyiségváltozása azonban végig kísérhető volt, és jókat mosolyogtam, amikor Adammel vitatkoztak. Mint amikor én vitatkoztam a legfiatalabb testvéremmel. :)

Caspar Crosley nyomozó be akart kerülni egy bűnügyi szervezetbe, viszont még ez sem tudta teljesen elfeledtetni vele Julie-t. Hónapokig nem látták egymást, a sors viszont visszajuttatta Caspart a barátaihoz. Kár, hogy olyan körülmények között, hogy Adam nem igazán tartotta a barátjának és állandóan csak oda-odaszúrt Casparnak, valahol jogosan. A benne lévő változásokat is végigkísérhettük a történet folyamán, ahogyan megváltoznak az érzései is. A vége különösen tetszett, a pillanattól még libabőrös is lettem és majd kiugrott a szívem.

Spirit Bliss itt is egy olyan témát dolgozott fel, ami akár a valóságban is megtörténhetne. Hiszen még ma is létezik maffia, és bűnügyi szervezetek, akiknek tagjait nem ismerjük, pedig valószínűleg közöttünk járkálnak. Az egészben megint az juttatott el a hányingerig, hogy egy védtelen, három éves kislányt tömtek nyugtatókkal. Szörnyű! A maffia szóról egyébként elsőként mindig a Keresztapa című film jut az eszembe elsőként, utána pedig az, hogy ma már valószínűleg még borzasztóbb dolgokat csinálnak.

A három könyv közül azonban ez volt az első, amelyik többször is megríkatott. Megszámolni sem tudom, hányszor könnyesedett be a szemem, és a legtöbb alkalommal persze Susan néniről és fájdalmas hiányáról volt szó. Ami a tetteseket illeti, többször is úgy éreztem, hogy tudom, ki az elkövető. Aztán az írónő mindig csavart egyet rajta, hogy még inkább ledöbbenjek és azt mondjam, hogy: "Na jó, erre nem számítottam!"

Egy szó, mint száz, az összes könyvet élveztem. Bízom benne, hogy tudok ihletet meríteni ezekből, hátha egy kis krimivel én is izgalmasabbá tudnám tenni a saját történetem. :) 

A Kígyók sziszegése kötet végén az Olvasói vélemények között találtam egy olyat, amit pontosan leírja az én érzéseimet is példaképemmel kapcsolatosan. Így hangzik:

"Spirit olyan, mint a drog.Ha egyszer kipróbálod, képtelen vagy leszokni róla. És bár a drogtól meg lehet szabadulni, Spirittől viszont nem. És nem azért, mert nem tudsz, hanem mert nem akarsz. Alig várom, hogy egy újabb adagot elfogyaszthassak." M. Emese

Albert Camus - A bukás

Sziasztok! Megígértem, hogy a következő bejegyzésben folytatom a véleményezést Albert Camus másik művéről, A bukásról. Bevallom őszintén, egy kicsit nehéz olvasmány volt a számomra, mert elég nagy koncentrációt igényeltek tőlem azok a szövevényes mondatok. :)

Az első, ami felötlött bennem, hogy olyan volt nekem, mintha a Büszkeség és balítélet Mr Collinsának az egyik fellengzős monológját olvasnám. Szinte már a hangját is hallom! Mr Collins javarészt magáról beszélt, igen "szerényen", vagy az Úrról. Mondhatni ez A bukásban is hasonló volt az elbeszélővel. Az író azonban belevitt némi alázatot is a szereplő karakterébe.

Leginkább a vége felé jött elő, hogy mennyi hibája is volt a mesélőnek. Ugyanakkor mindazok a jellemvonások, amelyeket sajátjaként mutat be, úgy gondolom, benne van minden emberi lényben. Nem azt mondom, hogy minden mindenkiben, de lássuk be, hogy nem vagyunk hibátlanok. Mindenki egy kicsit önző, mindenki egy kicsit nagyobb figyelmet szeretne, vagy legalábbis kitűnni valamivel a többiek közül, és még sorolhatnám. Vannak emberek, akikben ezek a tulajdonságok kisebb mértékben mutatkozik meg, vannak, akikben jobban.

Talán nem túl részletes véleményezés, de sajnos ez és ennyi volt az első benyomásom róla. Úgy gondolom, hogy talán még egyszer (legalább) el kell olvasnom, hogy jobban rögződjön. Annyi biztos, hogy sokat lehet tanulni belőle az önkritikáról. 

Albert Camus - Közöny

Albert Camus francia író és filozófus volt. November 7-én lesz 104 éve, hogy megszületett Algériában. Az apja francia, az anyja spanyol volt. Amennyire tudom, az író a 30-as évektől élt Franciaországban. Egy ideig politizált is, de hamar rájött, hogy ez nem az ő vonala. Néhány műve megjelent magyar nyelven is, de én csak kettőt olvastam el belőlük. A két mű egy kötetben van megírva, amit példaképemtől, Spirit Bliss-től kaptam ajándékba egy nyereményjáték kapcsán. A címük: Közöny, és A bukás.

Közöny

Ez az egyes szám első személyben írt mű eleinte nagyon unalmasnak tűnt. Megmondom őszintén, az nem ragadt meg bennem, hogy olvasható-e a férfi neve, vagy hogy hol játszódott, de olvasgattam az interneten, és aszerint Meursault-nak hívták, és Algírban élt. Főhősünk élete egyhangú, a napjai mindig ugyanúgy telnek. Egy kis változás áll be, amikor édesanyja meghal egy "menhelyen". Ahogy a hölgy megöregedett, a fia nem tudott gondoskodni róla, ezért vitte oda. A temetésre elment, de mindenkit ledöbbentett azzal, hogy milyen közönyösen áll hozzá annak a halálához, aki az életet adta neki.

Ez az érdektelenség kíséri végig a hétköznapjait. Olyan, mintha nem érdekelné semmi. Sem az egyik szomszédjának a szerencsétlen kutyája, aki valamilyen okból kifolyólag jóformán mindig verve van. Utána a gazdája persze kétségbeesik, hogy hova tűnhetett. Szereti a kutyát, de valamiért mindig dühös rá. Megszokta, hogy a kis állat mindig vele van, és máris hiányzik neki. Őszinte leszek, nekem az öklöm is viszketni kezdett attól az embertől. De nem csak tőle.

Egy másik szomszédja, Raymond a "barátnőjét" bántalmazta. A férfi hivatalosan raktáros, egyébként pedig egy selyemfiú. Azonban a lány arab származású volt, és volt egy bátyja is, annak pedig barátai. El akarták kapni Raymond-ot, de valahogy mindig megúszta. A rendőrség is többször kikérdezte az incidensről, ami a lánnyal történt. Meursault pedig még tanúskodik is mellette, mert egész egyszerűen nem érdeklik a következmények. A férfi megkérte, ő igent mondott amolyan "miért ne" alapon. Ez az apátia vezetett el odáig, hogy Raymond "barátja" lett, akivel aztán sok időt töltött.

Emellett mondhatni lett egy barátnője is, akivel talán nem csak futókapcsolata lett volna. Sokat jártak Marie-val úszni a tengerpartra. Egy ilyen hétvégi program során történt, hogy hármasban mentek Raymond egyik ismerőséhez, akinek a parton volt egy kis háza. Ekkor történt, hogy találkoztak az arab bandával a parton, akikkel összeverekedtek. A lényeg, hogy ezután jött a történet csúcspontja. Meursault gyilkolt.

Nem véletlenül. Ugyan azt sem tudja megmondani, hogy miért húzta meg a ravaszt többször is, amikor megölte az arab lány bátyját. Annyit tudott, hogy lőnie kell, amint meglátja a kést a kezében. Meglátta, és lőtt. Egyszer. Az ezt követő további négy lövés okát nem tudta. A bíróságon halálra ítélték az emberölésért.

Olvasás közben mindvégig azon gondolkodtam, hogyan lehet egy ember ennyire közönyös? Főleg akkor, amikor börtönben ül tudván, hogy ki fogják végezni. Jóllehet feléledt benne a remény, hogy az utolsó pillanatban mégiscsak felmentik a bűne alól. Talán az egész könyvben akkor véltem némi érzelmet is felfedezni a férfiban, amikor a börtöncellában merengve elkezdett neki hiányozni az úszás a tengerben, vagy Marie közelsége, akivel még azt is megbeszélték, hogy összeházasodnak. Az utóbbit persze nem értettem Marie szemszögéből.

Volt néhány ismerősöm, akik sok mindennel szemben nemtörődömök voltak, és mondhatom, borzasztóan bosszantott, holott nem az én életemről volt szó. Ugyanez történt most is. Bosszantott, de untatott is , hogy valaki ennyire közömbösen viselkedik mind a jó, mind a rossz dolgok iránt. A magam részéről, ha történik valami jó, annak nyilván örülök. Ahogyan a szép dolgoknak, vagy akár a lenyugvó nap gyönyörű színeinek. Vagy annak a képnek, amikor elmegyek a munkahelyemre, ami egy domb tetején van, és lenézek a főútig, a fasor között, és a hajnali derengés keresztülfurakodik a ködön.

A rossz dolgokkal csak addig törődöm, amíg meg tudom oldani őket. Ha nem, akkor persze minek fárasszam le magam lelkileg feleslegesen? Csak akkor lépek túl a problémákon és leszek közömbös velük szemben, ha biztos vagyok benne, hogy nem lehet őket megoldani. Vagy talán nem én vagyok az a személy, aki meg tudja őket oldani, esetleg nekem nincs jogosultságom hozzá, továbbá, nem az én felelősségem.

Mindebből következik, hogy a jóra próbálok koncentrálni, de semmiképpen sem vagyok közönyös az élettel szemben. Szóval azt hiszem ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy ezt a könyvet elolvastam.

A bukás című műről majd a következő alkalommal írok véleményt. Addig is jó olvasást. :)

Jules Verne Föld körüli utazásra vitt

Valószínűleg én előttem már olvastátok "néhányan" ezt a könyvet. Én sajnos csak most tudtam a kezembe venni, ezért most írok róla véleményt. Jó olvasást! :)

Mindig is szerettem a meséket és a fantáziavilágot. Sokszor találkoztam szembe azzal, hogy Verne Gyula fejében micsoda világ létezik, de sajnos nem tapasztalhattam. Amikor gyerek voltam, sokan mondogatták, hogy az író egy lángelme volt, és a jövőbe látott. Aztán édesanyám mindig azt válaszolta erre, hogy akinek volt lehetősége és képzelőereje, az megvalósította azt, amit Verne leírt.

A könyvmolyok általában úgy vannak vele, hogy először elolvasnak egy könyvet, és ha az felkeltette az érdeklődésüket, akkor megnézik a filmes adaptációt is. Nálam ez máshogy volt. Láttam a 80 nap alatt a Föld körül című 2004-es filmet Jackie Chan-nel, Steve Coogan-nel és Cécile de France-szal. Mivel egyébként is szeretem Jackie Chan filmjeit, ezért felkeltette az érdeklődésemet a könyv iránt is. Nyaralás alatt sikerült is elolvasnom.

A könyv

Amikor elkezdtem olvasni, szinte azonnal láttam, hogy ez bizony nem lesz olyan, mint amilyen az általam látott film. Első gondolatom az volt, hogy unalmas lesz, de még akkor is végig fogom szenvedni magam rajta, ha már neki fogtam. Aztán ahogy haladtam egyre előre a történetben, rá kellett jönnöm, hogy Verne igen izgalmasan írt a maga korában.

Phileas Fogg-ot egy csendes, zárkózott, ugyanakkor gazdag, intelligens embernek írja le, aki a pontosságáról volt híres. Azt senki nem tudta, hogy miből él, mivel foglalkozik, és sajnálatomra ez a könyvben ki sem derül. A Föld körüli utazásnak egy fogadásból vág neki, azonban itt 20 ezer font a tét, ami ma körülbelül 7 millió forintnak felelne meg (nem pontosan, csak kerekítettem). Gondoljunk csak bele, hogy ez a pénz mennyit érhetett annak idején!

A könyvben már aznap útnak indul inasával, Passepartout-val, aki még egy napja sincs a szolgálatában. A fiatalember, hamar kiismerve "gazdáját" nagyon örül, hogy egy ilyen precíz, hajszálpontos urat szolgálhat, aki nem utazik, és - a könyvben írottak szerint - nyugton van. Nagy meglepetés számára, hogy a gentleman korábban ér haza, mint ahogyan az a napirendjében le van írva, ráadásul egy Föld körüli utazásra akar indulni még aznap este.

Eleinte sokat nevettem Passepartout nőimádatán. Azon, hogy minden új országban megnézte a nőket, vagy éppen róluk érdeklődött, hogy milyenek. Egy idő után viszont már csak a szememet tudtam forgatni olyan "Ezt nem hiszem el!" érzéssel. Ugyanakkor annak ellenére, hogy mennyi gondot okozott Mr Fogg-nak, bizonyságot tett arra is, hogy bátor, és van sütnivalója is.

Sikeresen megmentett egy - jóformán - elrabolt özvegyet a halál markából, amikor élve akarták elégetni elhunyt férjével együtt Indiában. A hölgy, Mrs Auda innentől kezdve csatlakozott hozzájuk útjukon, és jutott el végül ő is Angliába. Mindeközben nem tudom, hogyan, de beleszeretett a mindig csendes Phileas Fogg-ba. Utóbbi pedig - hála talán a hatalmas utazásnak, vagy Mrs Auda társaságának, vagy mindkettőnek egyszerre - olyan lett, mintha a benne lévő jég megolvadt volna. Kiderült, hogy ő is mélyebb érzéseket táplál a hölgy iránt.

Ugyanakkor, ha jobban visszagondolok, máskor is mutatott már ki érzéseket. Nem csak akkor, amikor Mrs Auda-t kellett megmenteni, hanem legtöbbször kedvenc inasunk irányában. A fiatalember ugyanis sokszor került kalamajkába, legtöbbször pedig ezért okozhatott volna bosszúságot főhősünknek. De Mr Fogg nem csinált mást, mint hogy mindig megoldotta a helyzetet vagy a pénzzel teli táskájának segítségével, vagy a bátorságával és önfeláldozásával.

Például, amikor Passepartout-t és néhány utast elraboltak a "gaz" indiánok, amikor a vonatuk szélsebesen akart keresztülvágtatni az államokon. Vagy ott van az a helyzet, amikor az út egy részére különváltak az inastól - egy "drága" nyomozónak köszönhetően. De szerencsére mindig visszataláltak egymáshoz. 

Nem spoiler-ezek többet. Aki még nem olvasta el, és szeretné tudni, hogy mi lett a vége, az kapja kézbe a művet, és essen neki! :) Annyi bizonyos, hogy ha Jules Verne többi könyve is ilyen, akkor alig várom, hogy azokat is elolvashassam.

Az 1956-os film

Megmondom őszintén, nem néztem utána pontosan, de ez volt az egyetlen film, amit kihozott a kereső az 1900-as években. Ugyanaz volt a véleményem, mint a könyvről. Régi, tehát biztosan unalmas. Szerencsére viszont kellemesen csalódtam ebben is. Ráadásul a film készítői igyekeztek úgy megfilmesíteni a könyvet, hogy ne változtassanak rajta. Ugyan néhány részt megváltoztattak, de alig észrevehetően.

A színészeket jól megválogatták, szerintem igazán jól játszották a szerepüket. Phileas Fogg-ról tényleg elhittem, hogy olyan, mint ahogy a könyvben is le volt írva. Sőt, még az is megfordult a fejemben, hogy Mr Fogg még beképzelt is. A többi karakterrel kapcsolatban nem lettek plusz érzéseim. Éppen ezért nem is tudok sokat írni a filmről, legfeljebb az országokról, ahol kis csapatunk járt. A kedvencem még mindig az Új világ volt. Nem tudom, Amerika valamiért mindig jobban vonz.

A 2004-es film

Talán a leginkább elhíresült verzió: a 2004-ben készült film Jackie Chan-nel. Sőt, még Arnold Schwarzenegger is játszik benne. Lényegében ez hozta meg a kedvem ahhoz, hogy a könyvet is elolvassam. A film igazi vígjáték. Semmiben sem hasonlít a könyvhöz, vagy akár az első filmhez. Csupán annyi a közös bennük, hogy két fiatalember, Phileas Fogg és Passepartout egy Föld körüli utazásra indul fogadásból, és ezt az utat 80 nap alatt kell megtenniük.

Itt azonban Mr Fogg egy feltaláló, a tét pedig a megbecsülés. A filmben a Brit Tudományos Akadémia igazgatói posztját említették, de nekem érzelmileg úgy tűnt - főleg Mr Fogg részéről -, hogy őt inkább az érdekli, hogy figyeljenek rá, és még inkább tiszteljék. Ez egy nagyon szép dolog, ettől eltekintve viszont egy kétbalkezes okostojást csináltak a karakterből. Még a hölgy utastárs, Monique La Roche is ügyesebb volt.

Érdekes kivitelezés volt azonban az, hogy Passepartout egy Kínából érkezett harcos volt, nem pedig egy francia "inas-család" leszármazottja. (Szóljatok, ha rosszul emlékszem!) Bár, ha a színészt nézzük, mondjatok csak EGY olyan filmet, amiben Jackie Chan mellett nem volt egyetlen harcművészeti elem sem. Végignéztem a filmjeinek a listáját. Az egyik felét láttam, és tudom, hogy van benne verekedés. A másik felét nem láttam, de a címében benne van az, hogy "bunyó".

A grafika, a képvilág és a tájak viszont szebbek voltak, mint a korábbi filmben. Nyilván a technikának köszönhető a java része, hiszen 2 híján 50 év van a két film megjelenése között. Az országok is rengeteget változtak ennyi idő alatt. 

Egy szó, mint száz, nagyon tetszett ez a film is. Mind a könyv, mind pedig a két film nagyszerűnek tűnik a maga nemében, ezért is ajánlom azok figyelmébe, akik valamilyen okból kifolyólag nem olvasták vagy nem látták még valamelyik filmet. Sőt, van még egy 3. film is, amit még nem sikerült megnéznem. Ez 1989-ben készült. Aki már látta, szívesen fogadom a véleményét! Persze, amint tudom, én is megnézem.

Legközelebb, majd Albert Camus - Közöny, és A bukás című történetéről mondok véleményt. A regényemmel továbbra is haladok. Őszintén szólva, szeretném elküldeni a Könyvmolyképző Kiadónak az Aranymosás pályázatra. Éppen ezért nem fogok minden fejezetet feltenni. Azonban ugyanígy folytatom a Nevünkben a sorsunk című szösszenetregényemet. Addig is jó olvasást és szép estét Nektek! :) 

Igazán Édes

Nemrégen volt a születésnapom, és a páromtól kaptam egy könyvet. Hamar rájött, hogy ezzel mekkora örömöt tud nekem szerezni! :) A könyv, amit kaptam Tammara Webber írta Sweet címmel, és 2016-ban jelent meg. Ha nem számítjuk bele, hogy nap közben dolgozom, akkor mondhatjuk azt is, hogy másfél nap alatt sikerült kiolvasnom. Egyébként is szeretek olvasni, és általában gyorsan is tudok, ha valami nagyon érdekel. Azonban ezt a könyvet egyszerűen nem bírtam letenni.

Kezdjük azzal, hogy az írónő bevallotta magáról, hogy azokat a történeteket szereti, amelyeknek Happy End a vége. Ezzel már az első pillanattól kezdve közel éreztem őt magamhoz. Már csak azért is kíváncsi voltam az írására, mert a párom először vett nekem ajándékba úgy könyvet, hogy nem én választottam, és nem kérte ki a véleményemet. Nem lőtt mellé, az biztos!

Ráadásul ahogy olvastam, érződött benne egy fontos üzenet is a világról. Védjük a tengereket IS! A főhősnő, Pearl ugyanis a híres Harvard, az orvosi egyetem helyett egy kisvárosi tengerbiológiával foglalkozó iskolát választott. A tengerekről szeretett volna tanulni és arról, hogy mi milyen hatással van a vizekre, hogyan lehetne megvédeni őket a szennyeződéstől és egyúttal megmenteni az élővilágot is.

A lány egyébként ezzel ellene szegült édesanyjának és akkori barátjának, akik azt akarták, hogy mindenképpen orvos váljon belőle. A végén az édesanyjával kibékült, a fiú börtönbe került, mert egy szociopata barom volt. Egyszer ütötte meg a lányt, de később is bántotta őt lelkileg. Egy kicsit idekapcsolom a főhőst, Boyce-t, akinek az apja alkoholista volt, és mindig bántotta a családját. Az anyja elhagyta őt és a bátyját, amikor a fiú hét éves volt, mert nem bírta tovább. Boyce  bátyja pedig nyolc évvel később meghalt Irakban, miközben a társait próbálta megvédeni. Egészen addig ő viselte az ütéseket, még azokat is, amiket Boyce-nak szántak. A másik verzió az volt, hogy az idősebb fiúnak sikerült lenyugtatnia őrjöngő apjukat.

Ez a másik dolog, ami borzasztóan fel tud bőszíteni, a családon belüli erőszak. Különösen, amikor védtelen gyerekek és nők ellen támadnak. Ugyanakkor az sem hagy hidegen, hogy egy anyuka hogyan teheti meg azt, hogy elhagyja a gyerekeit, ráadásul egy olyan apukánál, akitől nem áll messze a brutalitás. Talán gonosz vagyok, de aki nem foglalkozik a gyerekeivel, és csak így el tudja hagyni őket, az minek szülte meg? Minek kellett neki gyerek? Miről tehet az a gyerek, hogy elhagyják őt? Viszont a felnőtt, ha már elvállalta, hogy megszüli és neveli azt a gyereket, akkor ne hagyja el őt, hogy saját magának könnyebb legyen. El akart menekülni egy elmebeteg ember elől? Akkor vigye magával a csemetéit, akik semmiről sem tehetnek, és akik még inkább védtelenek.

Bocsánat, egy kicsit elkanyarodtam a történettől, de ez igenis fontos üzenet a könyvben. Főleg, hogy Pearl szakított a barátjával és nem engedett neki, az bárhogyan is próbált bocsánatot kérni. Boyce pedig szöges ellentéte volt az apjának. Persze, neki is voltak rosszabb időszakai, amikor ivott, füvezett és csajozott, de sosem ütött meg lányt. Fiút is csak akkor, amikor úgy hozta szükség. Az ivással mértéket tartott, mert nem lett belőle alkoholista. Éppen csak annyit ivott, hogy ellazuljon. Ami nem tetszett, hogy a lányokkal azért volt együtt, hogy ne gondoljon Pearl-re, akibe gyerekkoruk óta szerelmes volt.

Pearl egy Mexikóból bevándorló nő lánya. Pearl már Amerikában született, és tizenhárom éves volt, amikor az édesanyja összejött egy orvossal, akinek kerek perec megmondta, hogy neki a lánya az első. A férfi a nevére is vette, és boldogok voltak együtt. Pearl-nek nem szállt a fejébe a gazdagság, pedig mindent megkapott, amire szüksége volt, vagy éppen nem volt szüksége. Elsőre ő az a tipikus jó kislány, aki meg akar felelni másoknak, és fél, hogy mi történik akkor, ha nem teszi.

Ebben (is) jött segítségül Boyce. A fiú megmentette a lány életét, amikor az majdnem vízbe fulladt öt évesen. Ezzel együtt a lány is megmentette Boyce-t egy bizonyos szinten. Titkos pillantások, csendes, rövid, de annál többet mondó szavak, végül titkos találkozások közben Boyce mindig arra bátorította a lányt, hogy azzal foglalkozzon, amivel szeretne. Ne féljen saját döntéseket hozni és azokért a felelősséget vállalni. A fiú segített Pearl-nek felnőni, hiszen nem elég, ha az ember emelkedett intelligencia miatt átugorhat egy osztályt, és aztán egy alapdiplomát szerez huszonegy évesen.

Boyce egyébként egy huszonhárom éves fiatal, aki már a középiskolában segített az apjának annak autószerelő műhelyében. A garázs ráadásul nem is volt messze, hiszen mellette laktak egy lakókocsinak nevezett házban, valahol a Mexikói öbölnél. Mint már említettem, egy eléggé problémás gyerek volt. Az apjának végül májbetegsége lett a sok alkoholtól, és eltávozott. Boyce-ra maradt hát a műhely, de egyébként is akkor már két éve ő vezette. Ő is már komolyabb volt, így nem esett nehezére úgy gondolni arra a műhelyre, hogy az az övé lesz.

Igen ám, de az édesanyja ismét felbukkant, akiről immár csak egy szó jutott az eszembe: pénzéhes. A fiú apjával ugyanis nem váltak el, végrendeletben pedig mindent egymásra hagytak még annak idején, amikor együtt voltak. Egy szó, mint száz, minden a tizenöt éve nem látott édesanyáé lett, aki nem csinált semmit, csak egy szál köntösben nézte a TV-t a kanapén. Mivel az írónő szereti a boldog végkifejleteket, természetesen ezt is sikerült megoldani, és Boyce-é lett minden. A végén pedig összeházasodtak és, reményeim szerint, boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A könyvet úgy osztották fel, hogy minden fejezetben egy rész Boyce szemszögéből mutatta be az eseményeket, egy pedig Pearl-éből. A megfogalmazás igazán a fiataloknak való, bár a fiúk nyilván több vulgáris szót használnak. Így tesz Boyce is, viszont ez az egyetlen negatív kritikám erre a könyvre. Kétségkívül közrejátszik a magyar nyelv sokszínűsége is, de ezzel együtt is azt mondom, hogy túl brutális a számomra. Legalábbis ahogyan szokott beszélni a lányról. Értem én, hogy vágyik rá érzelmileg és szexuálisan egyaránt, de néha az volt az érzésem, hogy a nemi vágyat összekeveri a szerelemmel. Őszinte leszek, néha szívem szerint felpofoztam volna a modortalan mondataiért. :) De ennek ellenére egy nagyon élvezhető könyv és történet volt a számomra.

Egyelőre ennyi, igyekszem minél hamarabb újra jelentkezni. Jó olvasást és további szép napot nektek! 

Igazi valóra vált álom!

Jelenet A Szépség és a Szörnyeteg c. filmből

FIGYELEM! SPOILER-VESZÉLY!!!

Tudom, hogy a könyvemnek is eredetileg azt a címet adtam, hogy Az álmok valóra válnak. Azonban azt kell mondanom, hogy az én álmom tegnap délután TÉNYLEG valóra vált. :) Nem titok, hogy imádom a meséket, és az sem, hogy hiszek bennük. Van viszont egy nagy kedvencem, amelynek főszereplőjével tudok a legjobban azonosulni az összes mesehős közül. Kíváncsi vagyok, kitaláljátok-e. :)

Ez nem más, mint A Szépség és a Szörnyeteg! És Belle az, akihez a leginkább tudom magam hasonlítani. Ő is egy könyvmoly, egy, a világról és kalandokról álmodozó lány. Aki egy olyan lelki társra vágyik, aki megérti minden rezdülését és érzését, amelyek egy jó könyv hatására bukkannak fel. Végül meg is találja ezt a személyt miután néhány nehézségen keresztülment.

Már a meséért is odavoltam. Nem csak az első részért, hanem a másodikért is. A szüleim persze sokszor mondták, hogy annak idején, amikor ki lehetett kölcsönözni a Hüvelyk Pannát vagy az Aladdint, és már volt videólejátszónk, akkor állandóan ezeket kellett hazahozni. Valamelyiket aztán pedig megkaptuk a kölcsönzőt vezető személytől, akinek utólag köszönöm is, bár nem tudom most hol van. A végén annyit néztem ezeket a meséket, hogy már azért nem nézhettem, mert félő volt, hogy tönkremennek a kazetták. :) 

Na de elkanyarodtam. Valószínűleg a könyvek szeretete miatt lett a favoritom a kis falucska kiközösített lányának és a csúf, de nemes lelkű ifjúnak a története. Ha ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy várjam az élőszereplős filmadaptációt, hát A dzsungel könyve és a Demóna igazán hozzá segített. Ráadásul 3D-ben néztük meg édesanyámmal, aki maga is nagy meserajongó. Tetejébe még az is kiderült, hogy sosem látott még 3D-s filmet. A tegnapiak után viszont mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ezt a filmet így érdemes megnézni. Sokkal viccesebb is. :D

Újfent meg kell köszönnöm, immár hivatalosan is, a Walt Disney Pictures munkatársainak, hogy egy ilyen csodálatos, maradandó, szívet melengető műalkotást hoztak létre. Mert ezt annak kell neveznem. Hovatovább, az álmaimat váltották valóra, és csak megerősítették a hitemet a mesékben, az álmokban és a csodákban. Emma Watson pedig véleményem szerint a legtökéletesebb választás volt Belle karakterének a megformálásában. Jobbat el sem tudtam volna képzelni. :)

És most kezdjük egy kicsit boncolgatni a filmet, mert nem szeretném a véleményemet össze-vissza írni. :)

A zene mindig a fejemben van és nem csak a film miatt. Ha éppen egy romantikusabb hangulatomban vagyok, amikor elkalandoznak a gondolataim, máris elkezdem magamban dúdolni a főcímdalt. És a mesében bemutatott zenéken kívül is prezentáltak még fülbemászó dallamokat. Ugyan a magyar fordításban nem egészen az, mint amit a mesében énekeltek, de hát már megszokhattuk a magyar szinkronstúdióktól. Egyedül az tetszett, hogy Belle felháborodva énekelt, amikor Gaston - ha burkoltan is, de - megkérte a kezét. :)

Ami a karaktereket illeti, itt jobban szerettem őket, mint a mesében. A színészek olyan mértékben mutatták be az eredeti jellemeket és olyan szinten tették még hihetőbbé és valóságosabbá őket, hogy már azt kezdtem gondolni, hogy ez a hely tényleg létezik. Bár ha a kort nézzük, akkor létezett még valamikor. :) Ehhez nyilván hozzájárultak a technika nagyszerű csodái is. Például, hogy Csészike tényleg kifújta azt a buborékot. :) Vagy a varázstükör, amely megmutatta, amit a kézben tartója kívánt. De ott van az átváltozás is, vagy a létfontosságú Rózsa, amely az elvarázsolt kastély életéhez van kötve. Maguk pedig az elvarázsolt szereplők pedig elképesztően élethűre sikerültek. Le a kalappal a készítők előtt. :)

A Szépség és a Szörnyeteg szereplői

Azonban néhányat a szereplők közül mégis csak kiemelnék. Ugyebár említettem Csészikét. Bírtam a kis krapekot annak ellenére, hogy nem volt olyan jelentős szerepe, mint mondjuk a mesében. Itt ugye emlékszünk, hogy ő szabadította ki Belle-t és az apját a pincéből? Szóval ezt sajnáltam.

Mrs. Potts hozta a szokásos formáját, és anyai ösztönei után menve védelmébe vette Belle-t. Ugyanakkor a női fifika sem hagyta cserben, hogy megismertesse Belle-lel a kastélyt és lakóit, esélyt adva, hogy megismerje a Szörnyet is. Emma Thompson pedig remekül játszotta, és szerintem illik is hozzá a karakter. Bár ezt biztosan csak amiatt mondom, mert korábban egy csapat rakoncátlan gyerek nevelésével megbízott dadát játszott a Nanny McPhee - A varázsdadában. Meg hát... Nem tudom... Nekem olyan Jó Tündér Keresztanya típusnak tűnik. :)

Tik-Tak úrban és Lumiere-ben sem csalódtam. Ugyanolyan marakodók voltak, mint a mesében. Ewan McGregor és Sir Ian McKellen is remek választás volt a karakterek szemléltetésére. Előbbi azért - mert hát valljuk be - Ewannek igazán pimasz arcmimikája van, és csábos mosolya, ha Pamacsot vesszük, akit gyönyörűen ábrázoltak a filmben. :) Utóbbi színész pedig azért volt jó döntés - szerintem -, mert Tik-Tak úr egy fontoskodó, szabályokat betartó, szigorú személyiség. Mr. McKellen-nek pedig ilyen az arcberendezése, emlékezzünk csak vissza az X-men-re. Ráadásul nagyszerűen játszotta. :)

Aztán persze ott van Maurice, Belle apja, aki eltéved az erdőben, és azután kerül a kastélyba, hogy farkasok támadtak rá és lovára. A lóról jut eszembe: imádtam, hogy úgy intézték, Fülöp tényleg értse a szavakat, és egy bátor társ legyen, aki megmenti gazdáját a rémséges karmok közül. Kivéve, amikor a Szörny színre lépett. De hát eléggé hatalmas teremtmény, nem lehetett Fülöp szemére vetni, hogy immár elszaladt. :) Az apukát Kevin Kline alakította, akit nem ismertem fel egyébként. Később vettem észre, hogy ő bizony játszott a Last Vegasban, a Vadiúj vadnyugatban és még néhány mesében, mint pl. A Notre Dame-i toronyőrben. Örültem neki, hogy néhány új információ is "kiderült" az apa és lánya életéről, valamint hogy mi történt az anyukával.

A film főhősei felé haladva ne feledkezzünk meg Lefou karakteréről sem. Sokan támadták a stúdiót, mert a filmben olyan jelenetek voltak, amelyek szerint Gaston hű csatlósának az érzései komolyabbak a fő gonosz iránt, mint azt sokan gondolnák. Azonban szerintem inkább viccesek ezek a jelenetek, mint gusztustalanok vagy felháborítóak. Véleményem szerint egy valóság show-ban több a homoszexuális jelenet, mint ebben a filmben. :D A megtestesítője, Josh Gad pedig remekül játszotta a szerepet. Olaf-nak is nagyon jó volt a Jégvarázsban, bár ugyan mit is várunk egy komikustól? Remélem még fogjuk hasonlóan jó szerepekben látni. :)

És akkor következzék a beképzelt, az önajnározó, a háborúból visszatérő (állítólag), a nők kedvence (kivéve Belle-é), a kibírhatatlan Gaston! Szerintem Luke Evans egy kicsit hasonlít rá, de csak külsőre. Maga a színész pedig szenzációs, már csak azért is, mert a magyarországi premieren meglepte a nézőket. Borzasztóan sajnálom, hogy nem lehettem ott. Bár így utólag visszagondolva, lehet hogy most már elmegyógyintézetben ülnék, ha csak megtippelem a lehetséges reakciómat. :D Szerencsére belsőleg nem olyan, mint az általa életre keltett Gaston, aki odaadásával megőrjíti Belle-t, és mindenáron feleségül akarja venni, meg sem hallva, amit a lány mond. Bár azért dicséretére legyen mondva, hogy a filmben megmondta Lefou-nak, hogy éppen azért akarja feleségül venni a lányt, mert nem egy könnyű nőcske, mint azok, akik másodpercek alatt odaadták volna magukat neki. Ugyanakkor mit is várunk egy vadásztól?

Most pedig következzenek főhőseink. :) Belle és Kyle Kingson alias Szörnyeteg.

Mint már mondottam volt, Belle-ről kiderül, hogyan került abba a piciny falucskába, ahol mindenki kiközösíti és furcsának tartja, csak mert jobban szeret olvasni, mint pletykálkodni. Közben ugyebár kiderül, hogy valószínűleg senki nem tud ott olvasni - nekem legalábbis ez jött le. Emma Watson kiválóan alakította a független, intelligens és bátor lányt, hiszen ő maga is az. Kifejezetten tetszett, hogy a filmben már nem a romantikát és a szerelmet keresi, hanem egy lelki társat, aki megérti őt.

Meg is találja a Szörnyben, akit eredetileg - valószínűleg - Kyle Kingsonnak hívják. Róla is kiderül, hogy miért vált önző herceggé, ami aztán a varázslónő haragját gerjesztette. Mert hiszen ez volt az oka annak, hogy végül átokkal sújtották. Megmondom őszintén, hogy nekem először fura választás volt Dan Stevens, habár lehet csak azért, mert még nem láttam egy filmjét sem. Ráadásul mindig csak olyan képeket láttam róla, amiken borostás volt az arca, és a film végén idegen volt anélkül látni. :D Mindenesetre tény, hogy jól játszotta a komor, dühöngő szörnyeteget, aki a végén már elhitte, hogy egy külsőre "normális" ember rosszabb bestia is lehet, ha a szíve helyén nincs semmi.

Hirtelen nekifutásra és felindulásra elsőre ennyi jutott eszembe. Úgy döntöttem, hogy még egyszer meg fogom nézni moziban és 3D-ben még akkor is, ha egyedül kell mennem. Ráadásul nem sokára elköltözöm a fővárosból, és kevesebb lehetőségem lesz moziba járni. Ha minden pillanatot ki akarok használni, akkor ez legyen az egyetlen film, amit többször megnézek a mozikban, ha kell, egymás után. :) 

Szép napot Nektek!

Valentin nap - Csak a szerelmesek ünnepelhetik?

Tegnap már a sokadik Valentin nap volt, amit világszerte ünnepeltek. Én a páromtól kaptam liliomot cserépben. Ez a kedvencem, szóval borzasztóan örültem neki. :)

Van olyan ország, ahol a vallási okokból ünneplik a Valentin napot, ehhez tartozó tradíciókkal. Van, ahol nem a szerelmet, hanem a szeretetet ünneplik. És vagyunk mi, magyarok, akik rögtön a szerelmet kötjük ehhez a naphoz. Csak azért mondom, hogy "mi magyarok", mert eddig nem hallottam hasonló országról, és persze köztünk is lehetnek kivételek. Kinek nem inge, ne vegye magára. :)

Részben megértem, hogy miért kötjük az "erősebb" érzelemhez. Szép gondolat, és ugyebár annyi rossz élmény mellett ilyen is kell. Mielőtt még megkérdeznétek: Igen, direkt tettem "-jelbe azt a szót. Mert a szerelem bizony akár hiszitek, akár nem, de idővel elmúlik. Ez az idő lehet 1 hónap, 1 év, 10 év, 20 év, stb. Ez változó, de az biztos, hogy elmúlik.

Van olyan, hogy utálattá változik - ez a legrosszabb és a legszomorúbb. Az talán egy kicsit enyhítőbb körülmény, ha mindkét félben egyszerre múlik el, mert a másiknak talán nem fáj annyira. És van olyan is, ami mély szeretetté alakul át a társunk felé - ez a kedvencem. Lényegében ugyanúgy szereted a másikat, mint annak előtte. A különbség csak annyi, hogy már nem homályosítja el a szemedet a lila köd, ami bármit elhomályosíthat és rájössz, hogy tényleg úgy szereted a másikat, ahogyan van.

Azonban nézegetve a közösségi oldalakat és az online cikkeket, azt láttam, hogy nagyon sokan nem várják ezt a napot. Egyik oldal azért, mert nincs, aki megajándékozná őket, vagy akihez odabújhatnának a nap végén, pláne ilyen fagyos időben. A másik oldalt azért rázza a hideg ettől a naptól, mert elárasztják szívecskés, rózsaszínes, vöröses, virágos, szerelmes cukiságok a boltokat, az internetet, és az utcákat is - gondolok itt például a reklámokra.

Ami engem illet, nekem egy kicsit jobban tetszik az, hogy magát a szeretetet ünnepeljük. Részemről továbbra is hívhatjuk szerelemnek, de szerintem ennek is több fajtája van, nem csak az, amit a társunk iránt érzünk. Gondoljunk csak bele, hogy ott van például a kislányok részéről érzett szerelem az erős és védelmező apukájuk iránt. Ugyanez a kisfiúk részéről az anyukájuk iránt vagy mindez akár fordítva. Az apuka szeme fénye a kislánya, és az anyuka hercege a kisfia.

Szerelmet érezhetünk kis kedvenceink iránt is, akik színültig töltik a szívünket szeretettel, az életünket nevetéssel és sok meglepetéssel. Vagy a fiúk kedvéért - akiknek van jogosítványuk és autójuk is - ott van az a szerelem, amit a kocsijuk iránt éreznek. Amikor reszkető tekintettel nézik, ha egy családtag hozzáér a fényezéshez, vagy kicsit erősebben csukják be az ajtót, rögtön meghasad a szívük.

Nehogy azt higgyétek, hogy most gúnyolódok, mert én ugyanezt érzem a párom autója iránt is. Már akkor kettéhasadt a lelkem, amikor azt láttam, hogy nem ő ült a volán mögött. Szóval a következő üzenetem MINDENKINEK szól!

Szép dolog a szerelem, de ezt nem csak egy napon kell kimutatni. És ne csak azt mutassátok ki, hogy a párotokat szeretitek. Mások is vannak körülöttetek, akik szeretnek Titeket, és biztosan Ti is Őket. Nekik is biztosan jól esne, ha kimutatnátok feléjük az érzelmeiteket. Ehhez ráadásul nem kell virág, csoki, meg a jó ég tudja, mi még. Elég egy ölelés, egy kis puszi, egy kedves szó a nap végén. Az ilyen apróságok jelentik a legtöbbet. :)

A következő bejegyzésben ismét előhozakodok egy fejezettel "Az álmok valóra válnak" című könyvemből. Időközben pedig elkezdtem írni Spirit Bliss - Démoni érintés történetének a saját befejező fanfictiont. Igyekszem vele. :) Szép estét!