Ismét őszinteségi rohamom van. Irigylem azokat az írókat és írónőket, akik gyermeket / gyermekeket nevelve, főállás mellett még letehetetlen regényeket is írnak. De komolyan! Le a kalappal előttük. Én is szeretek írni, de őszintén megmondom, hogy nem lélekszakadva. Nálam többször van az a pont, amikor azt mondom, hogy inkább nem ülök le a gép elé, mert akkor se jönne elő semmi a kútfőmből, ha a hátam mögött közben fenyegetnének.
Nem is beszélve az olyan dolgokról, mint amikor változások sora következik be. A történések úgy követik egymást, mintha valami hurrikán csapna le. Minden változik. Egyik pillanatról a másikra. Némely változás kifejezetten jó, de vannak szomorúak is, az ember pedig próbál ezekkel lépést tartani, hogy legalább az agyáig eljusson, hogy mi történik.
Ettől függetlenül mindamellett, hogy próbálom nyomon követni ezeket a dolgokat, igyekszem legalább azt a szokást tartani, hogy minimum havonta egyszer hírt adjak magamról, vagy feltegyek egy bejegyzést. Szóval fogadjátok szeretettel a következő fejezetet az első regényemből. Jó Olvasást Mindenkinek! :) Ja igen, és
16 éven aluliaknak nem ajánlott!!!
– Úgy nézett
ki, mint Logan.
Remélem izgalmasnak találtátok. Találkozunk legközelebb. :)
16 éven aluliaknak nem ajánlott!!!
10.
Rejtély
Minden léleknek kulcsa van,
magától ki nem nyílik.
Kulcs nélkül bezártan marad,
hiába is feszítik!
Hézser Zoltán
Iannel végül mégsem mentünk az iskolaorvoshoz. Pontosan tudtuk, hogy mi a „bajom”,
ezért tűkön ülve vártuk az órákon, hogy véget érjen aznap az iskola. Még
Loganhez sem volt türelmem, amikor leveleket küldözgetett. Ugyanakkor ennek
ellenére kezdtem megkedvelni. A levelek alapján intelligens volt, kedves és
volt humorérzéke is. Rendszerint mondott valami vicceset az egyik tanárról vagy
bármi másról. Figyelmes is volt, mert mindig meglátta, ha valami bántott és
szinte azonnal rákérdezett, hogy történt-e valami.
Persze, csak ha szabad tudnom róla. Ha nem, akkor csak
annyit mondok: úgy néz ki, Mr Keller elfelejtett alsónadrágot venni.
Tudtam, hogy jó kedvre akar deríteni azzal, hogy a történelemtanárt akarja
vicc tárgyává tenni. Azonban ahogy odanéztem a tábla felé, ahova a tanár éppen felírt
valamit, láttam, hogy Logannek igaza van. Majdnem elnevettem magam, miközben
fülig vörösödtem a gondolatra, hogy egy férfi van a táblánál alsónadrág nélkül.
Imádkozni kezdtem, hogy ne csússzon le a nadrágja, és legyen felhúzva a slicce.
Mint az már várható volt, a hátam mögött mérges sóhaj hangzott fel. Néha
úgy tűnt, Tristan minden rezdülésemet látja anélkül, hogy az arcomra nézne.
Igyekeztem nem odafigyelni rá, mert még mindig mérges voltam, amiért mindent
megúszik. Olthatatlan vágyat kezdtem érezni az iránt, hogy még jobban
felbőszítsem. Ehhez pedig a legrövidebb út, ha Logannel beszélgetek, még ha
türelmetlenebb is voltam.
Ami azt illeti, rosszul állnak a tanulmányi eredményeim,
amik miatt bajba kerültünk a bátyámmal. Emiatt van rossz kedvem.
Szívesen segítek elűzni a rossz kedvedet. Mit szólnál egy
kis sétához szombaton a katedrálisnál? Aznap talán nem fog esni az eső. De ha
mégis, lesz nálam esernyő.
Szombaton is mennem kellett volna edzésre Alanhez, de talán el tudom
simítani. Hiszen mindenkinek jár a kimenő.
Jó ötlet. Akkor találkozzunk a katedrálisnál délután négy
órakor.
Úgy veszem észre, hogy határozott elképzeléseid vannak.
Ezen a megjegyzésén mosolyognom kellett. Valamiért még inkább mosolyogtam,
amikor újabb cetli landolt az asztalomon. Egészen addig, amíg ki nem nyitottam,
és fel nem ismertem az írója kézírását.
Remélem nem azt tervezted, hogy kettesben elmész vele.
Figyelembe sem vettem, amit Tristan írt. Nem válaszoltam neki, és
széttéptem a cetlit. Óra után pedig kidobtam a szemétbe. Becky végig csak a
szemét forgatta. Nem értette, hogy miért vagyok ilyen Tristannel és fordítva.
Azonban amint megpillantotta a bátyámat, széles mosoly terült szét az arcán és
minden mást elfelejtett, ami körülötte forgott. Ian fejébe már gyerekjáték volt
belelátni, így tudtam, hogy ő is ugyanígy érzett Becky iránt. Mindez
boldogsággal és irigységgel töltött el egyszerre.
Abban a pillanatban pedig Logan ment el mellettünk. Bár Ian szúrós
szemekkel méregette, én valószínűleg elpirulhattam, mert Logan halvány mosolyt
küldött felém. Nem tudtam, hogy mitől lehetett, egyszerűen csak elkezdtem
várni, hogy találkozhassam vele. Bíztam benne, hogy Alan nem fog vitatkozni.
A gyakorlatokat Alan házánál folytattuk aznap, amiről kiderült, hogy nem is
volt olyan messze tőlünk. Csak pár kilométert kellett megtenni Blean felé. Ezen
talán nem is kellett volna meglepődnöm. Őrök ólálkodtak a házunk körül azóta,
hogy Alan megtudta, valaki figyelt minket.
A ház kívülről hasonlóan nézett ki, mint a miénk. A különbség annyi volt,
hogy itt a kerítésen egy tábla díszelgett, amint az állt, hogy „Alan Sage –
Harcművészeti oktatás”.
– Nem tudtam, hogy oktatsz is –
mondtam neki meglepetten.
– Nem oktatok embereket. Aki mégis
be szeretne ide tévedni, olyan magas összeggel találkozik, hogy rögtön
hátraarcot tesz. De ti gyertek csak, nyugodtan – mosolygott rám.
Belül egyszerűen volt berendezve, a falak fehérre voltak festve.
Látványosan hiányzott egy női kéz munkája. A falakon itt is képek lógtak
Alanről, a kicsi Tristanről és egy nőről, akit talán még nem láttam. Gondoltam,
hogy Tristan anyukája lehetett, de nem akartam erről faggatni Alant, hátha
érzékeny pontra tapintottam volna.
A hátsó kert kicsi volt, két férfinak éppen elegendő. Ugyanolyan volt, mint
a ház. Rendezetlen és gondozatlan. Itt-ott ugyan voltak növények, de a
legtöbbjük úgy nézett ki, mintha már legalább száz éve ott haldokolna
érintetlenül. A kert végét hasonló kinézetű sövény zárta. Alan arra vezetett
minket, de nem értettem, miért. Aztán, mint aki gyakran kószál arra, átbújt a
sövény alatt, egy ismeretlen számára láthatatlan alagúton. A túloldalon
kijutottunk a tisztásra, és láttuk, hogy a sövény folytatódik jobbra és balra
is, amerre szomszédok voltak. Az ő részük azonban hiánytalanul gondozott volt.
Alan először minket hívott oda magához, addig a bandának várakoznia
kellett. Iannek csak addig kellett csatlakoznia hozzánk, amíg bele nem láttam a
fejébe. Mivel ikrek voltunk és naponta gyakoroltuk még az iskolában is, ezért
inkább alig volt néhány másodperc. Iannek ezután Tristannel kellett tartania,
aki bevezette a harcművészet mélyebb rejtelmeibe. A furcsa az egészben az volt,
hogy Alan a figyelmének nagy részét csak rám fordította attól a pillanattól
kezdve.
– Én mikor kezdhetem el az
önvédelmi edzéseket? – kérdeztem Alantől.
– Majd akkor, ha készen állsz rá.
Előbb az elmédet kell megerősítened, hogy az minél jobban védve legyen.
– Mitől?
– Mindent idejében – mondta Alan a
tőle megszokott nyugalommal. – Először is meg kell tanulnod irányítani. Ha már
tudod, hogyan csináld, akkor majd te is csatlakozhatsz a fiúkhoz.
– Talán könnyebben menne, ha tudnám, hogy mi a
célja ennek az egésznek. És egyáltalán honnan fogom tudni, hogy teljes
mértékben sikerül irányítanom?
– Észre fogod venni. Az a lényeg,
hogy teljesen az irányításod alá tudd vonni. Kezdjük.
Próbáltam nem rágódni a korábbi dolgokon, ami elég nehéz volt. Mostanában
ingerült voltam, és kifejezetten dühített, ha Alan kitérő válaszokat adott. De
gyakorlás közben elmeséltem Alannek, hogy aznap mi volt az iskolában, és miről
beszélgettünk az igazgatóval. Azt is kihangsúlyoztam neki, hogy nehezen viselik
a rosszul teljesítő diákokat.
– Már ne is haragudj Alan, de nem
értem, hogy Tristan miért jár még mindig ide? – kérdeztem Alantől. Először fájó
szemekkel nézett vissza rám, aztán megacélozta magát, és higgadtan válaszolt.
– Tristan makacs, önfejű és sokszor
agresszív. Ezt elismerem. De emellett okos is, aki előtt nagy jövő áll, ebben
biztos vagyok – majd kacsintva hozzátette. – És nem csak azért, mert az apja
vagyok. Talán az iskola tanárai is így vannak vele.
– Ez akkor sem igazságos – amikor szigorúan
rám nézett, rájöttem, hogy egy kicsit félreérthetett. – Ne érts félre, nem
arról van szó, hogy ki akarnám rúgatni Tristant. Abban szerintem viszont
egyetérthetünk, hogy ez akkor sem korrekt.
– Igen, talán tényleg nem az –
mondta beismerően.
Egyelőre ennyiben maradtunk. Hébe-hóba odanéztem, hogy éppen mit csinálnak
a fiúk. Ian eleinte csak Tristannel birkózott és verekedett. Egészen ügyes
lehetett, mert körülbelül fél órával később már egyszerre ketten támadtak rá. A
föld sáros volt és csúszós, mégis mindegyikük meg tudta tartani az egyensúlyát
és a lélekjelenlétét, így nem voltak véletlen esések.
A látvány, a tudat, hogy én nem csatlakozhatom, a folyamatos sikertelenség
Alan elméjével és ugyanazon tanácsai egyre dühítettek. Szerettem volna már én
is harcot tanulni, hogy fizikailag meg tudjam védeni magam. Ezért eszembe
jutott, hogy ha Alan tudná, hogy fejlődik a mentális képességem, talán engedi,
hogy én is beálljak a fiúkhoz. Éppen ezért, elmeséltem neki, hogy mi történt az
igazgatóval, amikor távozni készültünk a bátyámmal.
– Hogy érted, hogy hallottad az igazgató
gondolatait?
– Így, ahogy mondom – feleltem
visszagondolva a pillanatra, amikor kezet fogtam vele.
– És mit hallottál? – kérdezte Alan
komoly kíváncsisággal a szemében. Először elmerengtem azon, hogy vajon
elmondjam-e neki, de aztán úgy döntöttem, nem lehet baj belőle, hiszen meg
akart védeni minket. Így hát elmondtam neki. – Azt mondod, hogy ellenetek akart
fordulni?
– Igen.
– Innentől kezdve még óvatosabbnak
kell lennetek az iskolában – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
– Még azon is elgondolkodnék, hogy
egyáltalán elengedjelek-e titeket oda.
– Ne haragudj Alan, hiába vagy a
tanítónk és a védelmezőnk, de már így is éppen eléggé meghatározod a
mindennapjainkat, jóformán az életünket. Azért a határaidat ne lépd át –
szóltam rá Alanre. Iannel szeretünk tanulni, fejleszteni akarjuk magunkat, hogy
minél több lehetőségünk legyen a magunk lábára állni. Ezt senki sem veheti el
tőlünk.
– Bocsáss meg Lilly. De amíg a
biztonságotokról van szó, nem ismerek pardont.
– Nem Alan, ezzel túlléped a
hatáskörödet. Erről még csak vitatkozni sem vagyok hajlandó.
– Én sem – mondta Alan szigorúan. –
Úgyhogy a beleegyezésem nélkül még csak nem is lélegezhettek. Megértetted? –
ennél a pontnál már borzasztóan dühös voltam Alanre. Mit képzel ez magáról?
– Nem Alan, te nem értettél meg. És
ha itt tartunk, akkor én inkább le is lépek. Köszönöm a nagy semmit – mondtam,
és sarkon fordultam. Talán kívülről gyerekesnek tűnhettem, de nem érdekelt.
– Lilly, várj! – próbált Tristan
megállítani, ahogy elhaladtam mellettük.
– Hagyj békén! – mordultam rá, de ő
csak nem hagyta annyiban. Amint megragadta a karomat, meghallottam a hangját,
ami ezúttal mélyebb volt és visszhangzott.
Miért nem érti már meg, hogy aggódunk érte, és vigyázni
akarunk rá?
Olyan volt, mintha felgyorsultak volna az események. Hallottam, amint
valami morogni kezd a fák között. A fák annyira sűrűn nőttek, hogy csak egy
sárga szempárt láttam a magasban. Nem féltem, de a történtektől mégis annyira
meglepődtem, hogy először fel sem tűnt, hogy szólnak hozzám. Ha nem láttam
volna, hogy mozog Ian szája, azt hittem volna, hogy még mindig csak a fejemben
hallom őket.
– Most hallottad Tristan gondolatát
is, igaz? – kérdezte Alan közelről. – Abban a pillanatban, ahogy megérintett
téged – csak bólintani tudtam, mire Tristan azonnal elvette a kezét, mintha
valami megégette volna.
Én is ugyanígy éreztem. A keze helyén zsibbadt a karom, és nem akart
elmúlni. Időbe telt, mire egyáltalán a szavai eljutottak a tudatomig.
Legalábbis azok a szavak, amiket gondolt. Tényleg nem értettem meg, hogy
mennyire aggódnak. Talán nem is akartam megérteni, mert a saját életemet
akartam élni. Elegem volt az egész helyzetből. Főleg abból, ahogyan abban a
pillanatban körbeálltak és csak néztek rám. Kivéve Iant. Tudtam, hogy hazajut,
ezért gondolkodás nélkül visszafutottam a házhoz. Majd pedig, ahogy
keresztülrohantam az épületen, és kijutottam az utcára, beültem az autóba és elhajtottam.
Az első gondolatom az volt, hogy hazamegyek a szobám biztonságos rejtekébe.
De valahogy nem akaródzott arrafelé vennem az irányt. Meg aztán otthon is csak
kérdések kereszttüzébe kerülnék. Kezdetben csak autókázásnak indult a környéken
és a város szélén. Aztán, ahogy egy erdősebb részen haladtam, megint magamon
éreztem a pillantásokat. Nem tudtam oldalra nézni, de mivel semmi félelem nem
járt át, tudtam, hogy ki figyel.
Kíváncsi lettem az én őrangyalomra, ezért kerestem egy helyet, ahol van
ösvény az erdőbe. Nem kellett sokáig keresgélnem. Az autót otthagytam az út
szélén. Kihalt terület volt a várostól északra-nyugatra. Amennyire tudtam, egy
nemzeti természetvédelmi terület túloldalán voltam. Reménykedtem, hogy itt nem
fognak megtalálni. Csak az angyalom.
A növényzet sűrű volt, és már sötétedett, ami nem könnyítette meg a
dolgomat. Kiáltani nem akartam, mert féltem, hogy esetleg más is kirándulni
indult. Nem tudtam elképzelni, hogy mit tenne egy normális élettel rendelkező
ember, ha meglátna egy hatalmas farkast. Azt sem tudtam, én hogyan fogok
reagálni, ha szemtől szemben fogok állni vele. De izgatott voltam, nem féltem.
Mintha már órák óta gyalogoltam volna a teljes csendben. Egyre inkább
éreztem, hogy a kabát ellenére is a hideg a csontomig hatolt. Az eső ugyan
elállt már, de szinte fagyossá hűtötte a levegőt. A leheletemet is láttam.
Azonban minderről elfeledkeztem, amikor hangokat hallottam az egyik bokor
mögül, ami megzörrent. Annyira ledöbbentem, hogy szinte lélegezni is
elfelejtettem. Meg sem mertem moccanni, csak vártam, hogy vajon mi vagy ki jön
elő mögüle.
Ezután pedig megláttam a bizakodó, sárga szempárt. Magasabban volt, mint
én, ezért az angyalomnak le kellett néznie rám. Lassan és óvatosan lépkedett.
Nem úgy, mint egy zsákmányát becserkésző vadász, hanem mint aki arra figyel,
nehogy megijesszen. Láttam rajta, ahogy meglepi, hogy én is közelítek felé, de
nem állt meg. Végül olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy csak ki kellett
nyújtanom felé a kezem, hogy elérjem. Megtettem.
– Szia – szólítottam meg, mire
azonnal hegyezni kezdte a fülét. – Szóval te vagy az, aki minden léptemet
figyeli, és vigyáz rám.
A bundája fehér volt, dús a szőrzete, és meleget árasztott. A kezem már nem
fázott, ahogy simogattam a nyakánál. Figyelmesen leült, és kíváncsi szemekkel
nézett rám. Hosszú percekig így voltunk, míg már semmit sem láttam, és még
inkább elkezdtem fázni. Nem akartam otthagyni, de muszáj volt elindulnom.
– Ne haragudj – mondtam neki. – Bár
maradhatnék még, de muszáj hazamennem. Ígérem, még eljövök.
– Addig is hiányozni fogsz neki.
Rettenetesen megijedtem a hátam mögül jött hirtelen hangtól. Nem tudtam,
hogy Tristan mióta áll ott, de az egyik fának dőlő laza testtartásából ítélve
elég régóta. A tekintete lágy, de zavart is volt egyben. Nem értettem, hogy nem
fázott abban az egyszerű, fekete bőrdzsekijében, amikor én már jéggé fagytam.
Úgy tűnt, nem zavarja sem a hideg, sem a sötétség. Ha a többi fekete ruháját is
nézzük, tökéletesen bele tudott olvadni az éjszakába.
– Mit keresel itt? – kérdeztem.
– Tudni akartam, hogy jól vagy-e. De úgy
látom, a legjobb kezekben, illetve mancsokban vagy – mosolyodott el. El kellett
ismernem, hogy ez sokkal jobban állt neki.
– Akkor, szia – mondtam neki, mert bár
megkönnyebbültem, hogy mosolyog, valamiért mégis haragudtam rá.
– Ne haragudj – mondta egyszeriben
közelebbről, mire ismét megpördültem. Karnyújtásnyira volt tőlem. – Bármit is
tettem az elmúlt időben, amivel megbántottalak, bocsánatot kérek.
– Nem tudom, miért vagyok ennyire feszült –
attól, ahogy somolyogni kezdett, megint ledermedtem, de rájöttem, hogy talán
többet tud rólam, mint én magam. – Na, jó, tudom. De ez bárkinek nehéz helyzet
lenne.
– Nagyon jól kezeled, ne aggódj – mondta kedvesen,
amitől megint nagyot dobbant a szívem. Miért van rám ilyen hatással, ha kedves?
– Személyesen is ismered ezt a farkast? –
kérdeztem, hogy eltereljem a témát.
– Mindegyiket ismerem – mondta,
miközben kiszélesedett a mosolya. – Ő Lena. Hozzád tartozik.
– Hozzám? – újabb titkok?
– Igen. A lelked egy része benne
él. Ezért követ mindenhova, és vigyáz rád. Érzi, amit te érzel, bármilyen
messze légy is.
– Ianhez is tartozik egy farkas?
– Igen, de szerintem őt még nem
láttad. Mindig Ian oldalán megy – kacsintott rám, mintha tudná, hogy az
autókázásainkra gondoltam.
– Azt mondtad, hogy mindegyiket.
Sokan vannak? – a kérdéstől szomorúság villant át az arcán.
– Sajnos nem elegen. Sokukat
megölték a lelki társaikkal együtt.
– Sajnálom – tényleg őszintén
sajnáltam, amit talán Lena is megérzett, mert kaptam egy puszit tőle az
arcomra, ami jó nyálasra sikerült.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha lassan
elindulnánk mind a ketten haza – mondta Tristan, miután jól kinevettük
magunkat. – Pihenned kell.
– Rendben – egyeztem bele, mivel
már nem csak fáztam, de fáradt is voltam. – Szia Lena.
Ezután visszaindultunk az autómhoz a védelmezőm kíséretében. Nem messze az
úttól megállt, nehogy meglássa valaki. A kedvem sokkal jobb lett ettől a
találkozástól. Nem gondoltam volna, hogy ilyen tartalmasan fog telni az első
találkozás. Azt pedig főleg nem, hogy Tristan is a tanúja lesz. Igazán nagy
boldogság öntött el attól, hogy szemtől szemben állhattam Lenával. Láttam a
szemében az értelmet. Tudtam, hogy minden szót értett, amint mondtam neki, és
nem csak a hangsúlyt. Alig vártam, hogy egy teljes napot világosban tölthessek
el az én angyalommal.
– Lilly! – sietett elém Annie,
amint átléptem otthon a küszöböt. – Hol voltál? Annyira aggódtunk érted, amikor
Ian nélküled jött haza – szólt rám szigorúan. Hiába nem volt az édesanyám,
azért mégis ő nevelt fel és a szokások bizony nehezen múlnak. – Legalább
telefonálhattál volna.
– Sajnálom – mondtam, mert
bármennyire is bennem volt még a tüske, nem akartam, hogy ennyire aggódjanak.
Főleg a bátyám. – Hol van Ian? És apa? – fura volt, hogy ő nem rohant elém.
– A bátyád az emeleten van – mondta
Annie. – Apád pedig éppen most teszi tűvé érted a várost.
Amikor felmentem a szobámba, hogy levegyem magamról a hideg ruhákat, megtorpantam
az ajtóban, ahogy megláttam Iant az ágyamon. Félelem csillant a szemében, ahogy
felkapta a tekintetét az ajtó hangjára. Ezt követően öröm, majd jött a düh.
– Hol a fenében voltál? – kérdezte,
miközben felpattant az ágyamról.
– Sétálnom kellett.
– És nem tudtál volna szólni? Már
minden megfordult a fejemben, hogy mi történhetett veled – a rémisztő képek még
mindig a fejében lehettek, ahogy tehetetlenül a fejére tette a kezét, mintha a
haját akarta volna tépni. – Ne csináld ezt velem többet.
– Sajnálom – ismételtem azt, amit
Annie-nek is. – Egyszerűen csak elegem lett ebből az egészből. Nem haladunk
semerre, de Alan minden lépésünket béklyóban akarja tartani – fakadtam ki a
bátyámnak, ahogy eszembe jutott a mai vitám a tanítónkkal.
– Megértelek Lilly, de próbálj meg
arra gondolni, hogy minél hamarabb megtanuljuk, amit kell, annál hamarabb lesz
vége ennek az egésznek.
– De mit kell megtanulnunk Ian? A
harcművészeten kívül semmit sem tudunk – nem értettem, Ian miért lett hirtelen
ilyen optimista a taníttatásunkkal és az életünkkel kapcsolatban. Eddig szinte
mindig mindenben egyetértettünk, főleg ami a nyugodtnak nem nevezhető életünket
illeti.
A dühöm visszatért, ráadásul olyan erővel, hogy valamiért nem tudtam Ian-re
nézni. Az ablakomhoz trappoltam, hogy a sötétség ellenére is kipillanthassak.
Az utcai lámpák fényénél nem láttam tovább, mégis úgy éreztem, hogy valaki
figyel. A szemem sarkából érzékeltem, hogy Ian rám néz, de nem őt éreztem.
Rossz sugallat támadt fel bennem, amit nem tudtam hova tenni, ezért keresni
kezdtem az okát.
Az ablakom alatt volt egy széles balkonláda felakasztva, amiben már nem
voltak virágok a közeledő tél miatt. Nem igazán szoktam vele foglalkozni, mert
mellettem valahogy nem maradtak meg a növények, hiába is igyekeztem gondozni
őket. Mégis volt föld ebben a ládában, hátha újra próbálkozni akarnék.
Valamiért odanéztem éppen abban a pillanatban, ahogy Ian ki akart fordulni a
szobámból. Először annyit tudtam csak, hogy valami nem illik oda. Hiába az
utcai lámpák, még így is túl sötét volt, hogy először felfogjam, mit is látok.
Amint rájöttem, csak egy hangos sikoly hagyta el a számat.
– Lilly, mi történt? – ugrott Ian
azonnal mellém rémült arccal. Az enyém még rémesebb lehetett, amikor elkezdtem
zokogva mutogatni kifelé.
Ian kinyitotta az ablakot, hogy lássa, mi zaklatott fel ennyire. Szinte
azonnal fordult is vissza összeszorított szemekkel és állkapoccsal. Ebben a
pillanatban rontott be Annie és David – aki ezek szerint nemrég érhetett haza,
és még csak észre sem vettem. Többé-kevésbé hisztérikus állapotban borultam
Annie karjaiba, és csak áztattam a pulóverét a könnyeimmel. David káromkodni
kezdett, és hozott valami konyharuhát, amivel beemelte a kicsiny, élettelen
testet az ablakon.
Nem bírtam odanézni, de így is a retinámba égett a kis állatka
szétvagdosott, véres teteme. Ki vetemedhetett ilyesmire? És egyáltalán hogyan
kerülhetett oda az ablakomhoz? Szörnyen rossz érzés töltött el, ahogy csak
kavarogtak a gondolatok a fejemben. Nagyon nehéz volt elszakadni Annie-től és
kinyitnom a szemem, de szerencsére csak addig tettem meg, amíg Ian fel nem
váltotta. Az ő közelségétől valahogy még jobban meg tudtam nyugodni, így már
fel mertem nézni.
– Jobb, ha Lilly ma nem alszik itt
– jött vissza David, miközben egy törülközővel olyan erősen dörzsölte a kezét,
hogy azt hittem, lejön a bőre is. – Átvisszük a matracot a te szobádba Ian.
Talán biztonságosabb, ha ma este nálad alszik.
Megkönnyebbültem ettől a megoldástól, főleg amikor Ian rábólintott. Tényleg
nem bírtam volna megmaradni a szobámban. Azt sem tudtam elképzelni, hogy másnap
egyáltalán képes lennék-e rá. Ráadásul még mindig magamon éreztem annak a
valakinek a tekintetét, és ezzel rossz érzés is párosult. Nem mertem hangosan
kimondani a szavakat, mert nem akartam a szüleinkre ijeszteni. Még abban sem
voltam biztos, hogy sikerül-e, amit akartam.
Egyetlen elméletem volt, az is megkérdőjelezhető. Próbáltam a délutánra
gondolni, amikor Alan felbőszített, aztán Ian véleményváltozása. A rám
szegeződő szemek, és a kicsi, fekete cica holtteste. Szinte éreztem, ahogy
elfut a méreg. Kétségem nem volt afelől, hogy az tette mindezt, aki jelenleg is
minket figyelt valahonnan odakintről. Igyekeztem tartani a dühömet, és közben
koncentrálni a feltevésemre és a gondolataimra. Csak néhány szó.
Valaki figyel minket.
Láttam a bátyám arcán, hogy mikor hallotta meg a kimondatlan gondolatomat.
Meglepetten fordult felém, mire azonnal aprót ráztam a fejemen. Nem akartam,
hogy a szüleink észrevegyék, és még inkább aggódni kezdjenek. Ian úgy tett,
mint aki csak be akarja csukni az ablakot, de észrevettem, hogy azon van, hogy
minél jobban körülnézhessen odakint. Amikor visszafordult felém, aprót
biccentett.
Úgy éreztem, a vér is megfagy az ereimben. Miközben segítettem átvinni az
alváshoz szükséges holmimat Ian szobájába, alig vártam, hogy végre kettesben
legyünk. Bíztam benne, hogy ő többet látott odakint, mint én. Hátha látott
valami ismertetőjegyet, ami alapján kizárhatjuk, hogy védelmező állt odakint.
Általában Alan egyik embere szokott őrt állni, de éreztem, hogy ők nem tennének
ilyet.
– Mondd el Ian, hogy mit láttál – szóltam a
bátyámnak, a szobájának a csendjében, amint hallottuk, hogy a szüleink leértek
a földszintre.
– Láttam, hogy valaki ott áll a fák alatt és
meredten néz. Biztosan észrevette, hogy megláttam, de meg se moccant. Mintha
abban bízott volna, hogy a mozdulatlansága megvédi a sötétben – elgondolkodva
hagyta abba, aztán zavarba jött. – Még nem mondtam el neked hugi, de egy ideje
jobban látok a sötétben, mint azt bárki elmondhatná magáról.
– Hogy érted ezt Ian?
– Úgy, hogy nem csak az alakját
láttam annak az embernek – a hideg is kirázott attól, ahogyan rám nézett. – Azt
hiszem, tudom, hogy ki bámult befelé az ablakon.
– Kicsoda? – kérdeztem azonnal.
Remélem izgalmasnak találtátok. Találkozunk legközelebb. :)