Egy kis magánélet 3.

Most őszintén. Nem hittem volna, hogy valaha is szükségem lesz egy határidőnaplóra. Biztos ami biztos alapon karácsonykor mégis beszereztem egyet. Azóta összeteszem a két kezem, hogy ezt megtettem, mert anélkül lehet arra sem emlékeznék, hogy az elmúlt két napban mi történt. Ráadásul a színe is nyugtatóan hat rám. Örülök, hogy megvettem. :))

Ami a napokat illeti, örülök, hogy még talpon tudok maradni. Az utóbbi napokban csak úgy zajlottak az események. Egy jó tanácsot azért adnék mindenkinek, aki érdeklődik a blogom iránt: ha dolgoztok két napot, de köztük van egy szabadnap, azon ne fogyasszatok alkoholt. Komolyan! A tapasztalat azt mutatja, hogy az ember fáradtabb, nem tudja merre fordítsa a fejét, miközben szeretne mindent beleadni abba, amit csinál. Ha ünneplésről van szó, akkor is csak mértékkel. Sajnos nekem ezt nem sikerült betartanom, és meg is láttam a kárát. Azóta napközben zombiként funkcionálok. Pedig nem lenne szabad.

A hétvége emiatt nehezen is zajlott. Elég nehéz álmosan és fáradtan egy olyan helyen ácsorogni egy helyben és jópofizósan köszönteni az embereket elmagyarázva nekik hogy miért is állsz te ott, illetve hogy invitáld őket egy kis játékra. Volt, aki lelkesen és izgatottan odajött, és részt vett a játékon, de olyan is, aki kedvesen megköszönte az ajánlatot, de siet, nincs kedve, nem érdekli stb. Ó, és a "kedvencem": amikor flegmán, az orrát fennhordva csak odadörmögi, hogy 'Köszi, nem érdekel.' Mindezt tetézi, hogy közben ég a szemed az erős lámpafénytől, nincs rendes levegő, klíma annál inkább - a mostani időjárás miatt fűtéssel vegyítve -, és azon gondolkodsz, hogy akik elsétálnak melletted, talán azt gondolják, hogy sírtál, vagy pedig "egyszerűen csak" be vagy tépve.

Szerencsére jó dolog is történt, mert egy tünemény kislány a nyakamba borult úgy, hogy nem is ismert, és a vállamon zokogott, hogy nem engedték meg neki, hogy megedje a cukorkáját. Egy másik, kicsivel idősebb kislány az előbbinél, pedig megdícsért, hogy milyen szépen színezek. :D Nagyon jó érzés volt, hogy két ilyen kislánnyal megismerkedhettem és legalább bizonyosságot szereztem arról, hogy a gyerekek nem félnek tőlem. Mert hogy nagyon sokáig ezt hittem. :$

A családi ügyeim rendeződni látszódnak, de valójában csak igyekszünk kitartani a végsőkig. Ami pedig a párkapcsolatomat illeti, csak egy kisebb "elmebajról" lehetett szó. Minden rendben van most már, és várom a folytatást, ami reményeim szerint szép és jó lesz. :))

A mérleg most viszont az iskola ellen fordult. A héten három dolgozat is várt rám. A háromból már csak egy van hátra, a másik kettő pedig nem a legfényesebben sikerült. A másodikat ráadásul bajosan sikerült megírnom. Bár az egész napomra azt mondhatnám, hogy nem alakult a legjobban. Kora reggel edzésre kellett mennem, amiről el is késtem. Korábban is kellett eljönnöm, hogy a kötelező órámra beérjek. Igen ám, csak kedvenc tömegközlekedési eszközeink egyike nem volt éppen a pártomon ez alkalommal. Egy kimaradt, amivel még odaérhettem volna a dolgozatra, a következő pedig még késett is. Annyi volt a szerencsém, hogy a tanár beleegyezett a későbbi pótlásba.

Ez meg is történt ugyanazon a napon, de csak arra jutottam, hogy tényleg nem kellett volna kikelnem az ágyból. Nem úgy sikerült úgy az sem, mint ahogyan én szerettem volna. Egyik barátnőmet pedig vártam, hogy ügyintézzen, ehhez képest sikerült elkerülnünk egymást. Ő is azt hitte, hogy hazamentem, és fordítva. Úgy éreztem jobb, ha ma már nem megyek semerre sem, és akkor hátha minden rendben lesz.

A szerencsétlen nap véget ért, de hogy egy kis optimizmust csaljak a "panaszkodásba", két jó dolog is történt. Az egyik, hogy az edzés nagyon jól ment, amíg ott voltam. Utána nem tudom, milyen volt, nyilván. Az utolsó tíz másodpercben sikerült egy pontot szereznem a csapatnak, amire még az edzőnk is azt mondta, hogy nagyon jó befejezése az edzésemnek. :))

A másik jó dolog pedig az, hogy amikor mentem a suliba, hogy átessek egy általam igencsak kevéssé kedvelt tantárgy egyik dolgozatán, előttem egy vak fiatalember - nem lehetett több huszonötnél - fehér bottal a kezében araszolt előre. Megesett a szívem rajta, amikor láttam, hogy mindenki csak elmegy mellette, így odaléptem hozzá, hogy segíthetek-e neki. Mosolyogva megköszönte, és elmondta, hogy melyik buszhoz is szeretne eljutni. Elkísértem, segítettem neki, közben pedig nagyon jót beszélgettünk. Kedves volt és udvarias, végig nevetett és mosolygott. Örültem, hogy egy ilyen helyzetben levő fiatal nem hagyta el önmagát, és tudja még mi az: jókedv. :))

Egy kis magánélet 2

Eszembe jutott, hogy erre az egyik ismerősöm mindig azt mondta, hogy ezentúl mindig úgy lépjek be hozzá, hogy azt mondom: "Rájöttem valamire!"

Mert hogy most is ez történt velem. Ugyanis rájöttem, hogy sok mindent nem úgy csináltam, ahogy elképzeltem, vagy ahogy szerettem volna. Köztük "Az álmok valóra válnak" c. próbálkozásom sem a legjobban alakul. Arra gondoltam, hogy amit eddig megírtam, azokat meghagyom a weboldalon, de egyébként át kell írnom az egészet. Nincs más választásom, mert még én magam is belekavarodtam a történetbe, hogy mi történt mikor, hol, hogyan, miért, kivel és egyéb nyalánkságok. Elég ciki, hogy én magam sem tudom, hol tartanak a dolgok.

Ráadásul igyekszem úgy írni, hogy azok az érzések jöjjenek át a történetből, amik nap mint nap engem is átjárnak. Igen ám, csak hogy mostanában inkább a kézzel írt naplómat kellene segítségül hívnom. Néha olyan, mintha kezdenék érzéketlenné válni a környezetem rám való hatásaitól. A nap történéseitől, és attól, hogy próbálom az agyammal blokkolni őket, hogy ha rossz dolgok történnének, akkor azok ne súlytsanak le olyan erősen. Pár alkalommal be is válik, de van amikor utat kell engedjek mindennek. Ilyenkor kellene írnom ezt a regényt is, ami sajnos sokszor nem jön össze.

Legalább az iskolára azt mondhatom, hogy minden remekül megy eddig, kivéve, hogy előadásokra nem tudok járni most egészségi ügyekből kifolyólag. Egyik orvostól járok a másikhoz, és senki nem tud pontosat elárulni arról, hogy mi is a baj velem. Nyilván most ezzel is el vagyok foglalva, hogy lehetőleg mihamarabb rendbe jöjjek, be tudjak menni azokra a legalább kétszáz fős előadásokra. Még szerencse, hogy a gyakorlati órákon minden rendben ment eddig, és jó eredményeket is kapok. Csak maradjon így továbbra is.

Sajnos azt kell mondanom, hogy a családi és a párkapcsolati életem sem fenékig tejfel. Esküszöm, mintha be lennék zárva, akár egy kalitkában lévő kis madár, és nem tudok kiszabadulni. Bár édesanyámat mostanában tudom megérteni a leginkább, hogy ő mit élhetett át éveken keresztül, amikor minket nevelt. Igen ám, csak amikor egy felnőtt embert kellene megnevelni, az nem olyan egyszerű és nem annyira szívderítő.

Épp ezért tudom azt mondani, hogy néha a munka is kikapcsolódást jelenthet egy-egy ember számára. Kicsit el lehet távolodni az otthoni és az iskolai zűrzavartól, ami már lefárasztja az embert. Úgy látszik most ez is kezd helyre rázódni, és kicsit előrébb jutok, és közelebb kerülök a céljaimhoz.

Addig is további sűrű elnézéseket fogok kérni. Az biztos, hogy egy másik regénytervhez is hozzákezdtem, ami reményeim szerint el fogják nyerni tetszéseteket. Ígérem, ezt már nagyobb odafigyeléssel fogom írni és megjeleníteni számotokra. :))

Szép estét Mindenkinek!