Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 6. rész

Sziasztok! Mindig mondom, hogy igyekezni fogok a következő részével. :) A regényem második kötete még várat magára. Van egy kis törés az életemben, ami megállásra késztetett, és megvonta tőlem az ihletet. Ugyanakkor Lunáról sosem feledkeznék meg, és itt van nekem, hogy további ötletekkel merítsen Átok történetéhez. Legalább az Övéhez. :) Jó olvasást!

Különböző állatok jöttek és mentek. A fehér szőrű ember mindegyiket arra a kemény és hideg dologra fektette, és különböző dolgokat csinált velük. Volt olyan állat, amelyik fájdalmában felkiáltott, mire a velük érkezett ember próbálta visszafojtani magában a félelmet. Sajnáltam miatta őket, miközben én a puha dobozban feküdtem. Az erő kezdett visszaszállni a testembe, ami lassan igyekezett visszafogadni a régóta megtagadott táplálékot.

A fehér szőrű ember kedvesen gondoskodott rólam. Minden nap többször kivett egy kicsit a dobozból, hogy átmozgassam a végtagjaimat. Persze sajnos még nem tudtam olyan hosszú ideig járni-kelni, így amikor elfáradtam, visszamehettem lepihenni. Sokszor magával ragadott az álom, ilyenkor pedig mindig magam előtt láttam a kis embert, aki mindig úgy hiányzott. Ugyanakkor többször előfordult már, hogy megváltozott az arca és a hangja is. Emlékeztetett arra a vékony hangra, amit azelőtt hallottam, hogy felébredtem volna a dobozban.
Ugyan kényelmes volt a helyem, és ez az ember kedvesen foglalkozott velem, mégis hiányzott valami. A kis ember selymes érintése és érzelmekkel teli hangja, amikor engem hívott. Hiányzott a hasonló apróságnak a védelmet nyújtó karja, amikor már azt hittem, hogy nem élem túl a bokorban való bujkálást.
- Sokkal jobban nézel ki öreglány - a fehér szőrű ember sokszor beszélt hozzám. - Talán hamarosan felhívhatom azt a kislányt, aki behozott ide. Már többször is érdeklődött utánad.
Nem értettem, hogy miről beszél, de a hangja olyan kedvesnek tűnt, hogy szinte biztos voltam benne, valami jó dolgot mondhatott. Neki köszönhetően elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy fel akarjak épülni. Egyre kisebbnek tűnt a doboz, amiben feküdtem, és ki akartam törni innen, hogy szabadon szaladgálhassak, amerre szeretnék. Még szebb lenne a kép, ha valaki társulna is mellém. Például az a hosszú szőrű kis ember, aki ide hozott. Szeretném újra látni.

Ez most egy picit rövidre sikerült, de ígérem, hogy igyekezni fogok a következő részével. :D
ÚJ HÍR viszont, hogy belekezdtem egy új történetbe! Meglepetés, hogy miről fog szólni, de az állatok szeretete és világunk egy másik nagy problémája is helyet fog kapni benne! Remélem tetszeni fog :)
Addig is Jó Olvasást! És élvezzétek ki a meleg időt, természetesen csak jó adag napkrémmel és sok-sok folyadékkal! ;) 

Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 5. rész

Mint már korábban megígértem, elhoztam Nektek a Nevünkben a sorsunk következő részét. Mostanában sok dolgom volt cicusokkal, nem csak a sajátommal. Nehéz elképzelni, hogy vajon mit gondolhatnak rólunk, emberekről, egyáltalán gondolnak-e valamit. Habár Lunának valószínűleg két gondolata lehet. Az egyik, hogy mikor kap enni, a másik pedig, hogy mikor megyek ki. Kis aranyom minden nap már a kapuban vár, és hanyatt dobja magát előttem, hogy egy tapodtat se merjek addig lépni, amíg meg nem simogattam legalább egyszer. :)

Mivel befogadott cicus, ezért elgondolkodtam rajta, vajon milyen élete lehet egy kóbor állatnak. Így adott nekem ihletet ez a kis szőrgombóc, aki nélkül már nem is tudnám elképzelni az életet. Annyira megtanított már arra, hogy ha világosodik, akkor bizony kelni kell és reggelizni. Mindegy, hogy éppen hány óra van. :) A nap nem telhet el úgy, hogy ne nyúljunk a másikhoz. (Én simogatom, ő dörgölőzik hozzám.) Este pedig ugyebár pontos időben kell érkeznie a vacsorának. Nem lehet késni! A párom szerint néha már én is egy macskához hasonlítok, ami a viselkedésemet illeti. :D Pedig már kislányként is tudtam hízelegni. Na de elég a szóból, következzék Átok életének újabb szösszenete.

Hangokra lettem figyelmes, bár a fejem még kóválygott. Nem tudtam, hogy hol vagyok, de a megnyugtató simogatást és ütemes lépdelést már nem éreztem. Valamilyen puha dolgon feküdtem, és vakító fény bántotta a szememet. Eleinte nem is tudtam kinyitni, de nem csak a világosság miatt. Nem éreztem elég erőt magamban hozzá. Talán nem is érdekelt. Olyan kényelmes volt csukott szemekkel feküdni, és várni, hogy mi lesz a vége.
A kis emberre gondoltam, és a kedves nagyra, akik annyira hiányoztak nekem. Vajon fogom őket még valaha látni valahol? Bíztam benne, mert nagyon vágytam a kis ember lágy érintésére, és a közelségére. Néha belegondoltam, milyen jó lett volna, ha csak mi vagyunk, a gonosz nagy ember nélkül.
Miközben sóvárogtam, azt éreztem, hogy kezd visszatérni az erő a bensőmben. Az érzéketlenségem múlóban volt és hirtelen szúró fájdalom nyilallt a lábamba. A fény már nem bántotta annyira a szememet, ezért ki tudtam nyitni. Valami kilógott a lábamból, ez okozta a szúró fájdalmat. Ahogy hozzáértem, a kín még nagyobb volt, és feljajdultam.
- Nocsak! - hallottam meg egy idegen, dörmögő hangot. - Hát felébredtünk?
Amikor felnéztem, hirtelenjében nem tudtam, hogy hol vagyok. Valami doboz féleségben feküdhettem, és kockák közül néztem fel az előttem lehajoló emberre. A szőre a feje tetején és az orra alatt fehér volt. A szája szélesre húzódott, amikor ismét hangot adtam a fájdalmamnak.
- Örülök, hogy megmaradtál. Nem sok reményt fűztem hozzá, ellentétben azzal a kislánnyal, aki behozott ide - beszélt hozzám, miközben kinyitotta a kockákat, és óvatosan benyúlt értem.
Ugyan magamnál voltam, de még mindig nem volt elég energiám ahhoz, hogy megmozduljak. Gyengéden vett ki ez a nagy ember, és egy picit sem ért hozzá fájó lábamhoz. Megnyugtatott az érintése, olyan régen érezhettem ezt. Egy nagy és hideg dologra fektetett, ami kemény és kényelmetlen volt. Vissza akartam menni arra a puha dologra, amin feküdtem, mert az sokkal kényelmesebb volt. Sajnos mozdulni sem bírtam.
A nagy ember ilyen-olyan furcsa dolgokkal nyúlt hozzám, ami hol fájt, hol csak kellemetlen volt, vagy éppen nem éreztem semmit. Ezalatt végig nyugtatóan és kedvesen beszélt hozzám ez a fura ember, aki teljesen más volt, mint a kis ember apja. Minden gyötrelem és sajgás ellenére úgy gondoltam, hogy végre biztonságban érezhetem magam. Itt nem fognak bántani, vagy elüldözni. Talán még meg is engedné, hogy maradjak.
- Jól van kislány, úgy látom, hogy épen megmaradsz - mondta végül a fehér szőrű. - Még egy kicsit infúzión hagylak. Később megnézzük, hogy tudsz-e inni valamit, aztán pedig enni is egy kicsikét. Remélem megmarad benned. Meg kell erősödnöd.
A szavainak értelmét nem igazán fogtam fel, mert nem tudtam, hogy mit jelentenek. Csak azt éreztem, hogy igen, ez az ember nem fog elüldözni vagy bántani. Kedvesen fog bánni velem, és ettől megnyugodtam, és valahogy jókedvűnek éreztem magam. Már nem vágyom az álom végére.


Remélem tetszett az újabb szösszenet. Igyekszem a következő részével, hogy ne kelljen olyan sokat várnotok rá. Jó Olvasást Nektek! És az eső ellenére is legyen szép napotok! :)