Karácsonyi angyal

Megmondom őszintén, hogy ebben az évben ez lesz az utolsó bejegyzésem. Tudom, megint odáig jutottam, hogy jóformán csak havonta egyszer írok. Azon igyekszem, hogy sikerüljön elérnem azt, amin hosszú évek óta munkálkodom. Igazság szerint azon gondolkodtam, hogy addig nem is írok bejegyzést, de úgy gondolom, ez megkívánja.

Nyilván Ti is hallottatok róla, hogy Debrecenben meghalt egy édesanya, aki hármasikreknek adott életet. Szerencsére a kicsik jól vannak, amennyire tudom. Az édesapa érthetően mély gyászban van, ugyanakkor nem akarja elfogadni a helyzetet, mert szerinte emberi mulasztás miatt kellett elveszítenie a feleségét. Nem tudom annyira a részleteket, mert nem igazán erről szeretnék írni.

Amiről írni szeretnék, az az emberi összefogás lenyűgöző és csodás mivoltáról, és arról az igazságtalanságról, hogy egy család karácsony előtt veszít el egy fontos embert. Bárki bármit mond, egy anyuka nagyon fontos, ha nem a legfontosabb egy család életében. Leginkább ő fogja össze a családtagokat, ő a kapocs, az angyal, a védelmező, a barát, a társ... Minden! 

Ráadásul ezek a csöppségek ezt nem tapasztalhatják meg. Nyilván egy apuka is tud ilyen lenni, és biztos vagyok benne, hogy a szóban forgó apuka nagyszerű szülője lesz a gyerekeknek. Szörnyen nehéz lesz, hiszen még aprók, még a kórházból sem jöttek ki. De helyt fog állni, mert ez egy szerető szülő dolga. 

Jómagam nem vagyok szülő, ezt beismerem. Azonban roppantul szerencsésnek mondhatom magam, mert két csodálatos szülővel áldott meg az élet, akik fáradtságot nem ismerve neveltek fel engem és a testvéreimet. Nekik köszönhetően érzem azt, hogy teljes volt a gyerekkorom, és teljes életet élhetek most is, mert javarészt miattuk vagyok az, aki vagyok.

Fábián Tamásnak csak azt tudom üzenni, hogy tartson ki. Amennyire hallottam, olvastam és láttam, rengetegen összefogtak érte és a családjáért, hogy egy kicsit könnyítsenek az elkövetkezendő időkön. Nyilván az adományok nem fogják visszahozni a szerelmét, de úgy gondolom, hogy igazán csodálatos az emberek ilyetén összefogása. A hölgy pedig biztosan látja a Mennyekből, és onnan fog vigyázni rá és a gyerekekre.

Nem kívánok Boldog Karácsonyt, mert ilyen helyzetben biztosan nem lesz az. De azt kívánom Önnek és a gyerekeknek, hogy a későbbiek könnyebbek legyenek, és kellemesebben teljenek. Az embereknek pedig köszönöm, hogy újra elhihetem, hogy létezik olyan: önzetlenség. Az elhunyt édesanya emlékére pedig hadd osszak meg egy verset.

Elnézést kérek előre is attól, aki szakmabeli, vagy nem igazán tetszik neki a vers. Elnézést kérek azért is, ha nem igazán olyan formájú. Őszintén szólva évek óta nem írtam verset, de úgy gondoltam, hogy most ez a helyzet megkívánja. Általában nem nagyon szoktam újraolvasni és újragondolni azokat, amiket írok, mert akkor vagy átírnám az egészet, vagy meg sem írnám. Előbbi azzal fenyegetett volna, hogy napokkal később teszem közzé a bejegyzést, utóbbinak az eshetősége pedig egyáltalán nem tetszett.

Egy szó, mint száz, minden tiszteletem az édesapáé, az elhunyt édesanyáé, és hozzátartozóké. Karácsonyra pedig sok erőt, kitartást és szeretetet kívánok!

Angyal, ki a Mennyekben vagy,

kinek szíve és lelke nagy,

Vigyázz rájuk őrző szemeddel,

óvd őket anyai szeretettel.

Adj nekik erőt, bátorságot,

kicsi szívük nagyon ne fájjon.

Hiányod örökké bennük él, 

ez pedig hidegebb, mint a tél.

Közelséged sugározzon szeretetet,

ez talán csillapítja majd félelmüket.

El nem felednek Téged soha,

hiszen szívükbe zártak, oda.

Még annyit utószóként, hogy aki szeretne adományozni az édesapának, Fábián Tamásnak és a kicsiknek, az keresse fel a Tündérkör Alapítványt, vagy magát az édesapát akár a Facebook-on, hogy mire lenne még szüksége.

Köszönöm!

Varázslatos kötelék

Október első napját azzal köszöntöm, hogy cenzúrázatlanul, módosítás nélkül közzéteszem a novellát, amivel indultam a Könyvmolyképző Kiadó Érints meg! című pályázatán. Megmondom Nektek őszintén, hogy az ehhez hasonló írásaimat nem igazán szoktam újraolvasni, ha egyszer beküldtem valahova. Nem tudom, hogy miért, egyszerűen csak szükségét érzem annak, hogy egy adott idő elteljen hozzá. Ez még nem telt el, szóval úgy, ahogy elküldtem a kiadónak, most úgy mutatom meg. Talán később újra írom. Mindenesetre kíváncsi vagyok a véleményetekre, úgyhogy ne fogjátok vissza magatokat.

Amit tudni kell róla: nem került be a válogatásba, szóval nem is fog megjelenni. A másik pedig, hogy a novella igaz történet alapján íródott.

Jó olvasást! :)

Varázslatos kötelék

A vendégek jól érezték magukat. Legalábbis úgy tűnt. Az alkoholt már javában fogyasztották, és már a meglepetés születésnapi torta is felvágásra került. Valami mégis hiányzott egészen addig, amíg meg nem csörrent a zsebében a mobiltelefon. Nem is valami, hanem inkább valakik hiányoztak. Sally széles mosollyal az arcán, papucsban futott a tégla építésű lakóház kapujához. Szerencsére földszinten laktak.

  – Sziasztok – köszönt a két fiúnak, akik a lépcső alján vártak.

A lány mit sem törődve futott le hozzájuk és ugrott nehezen a magas ifjúk nyakába. Ők hiányoztak neki, és már alig várta, hogy megérkezzenek az eseményre. Nagyobb meglepetés és boldogság nem is kellett neki erre a napra. Pedig nem volt köztük hatalmas barátság. Csupán egy nyaraláson ismerkedtek meg véletlenül annak idején. Egészen pontosan hét éve. Még a kapcsolatot sem igen tartották, csak eleinte, illetve az utóbbi néhány hónapban. Azt is csak interneten keresztül. Mégis megígérték neki, hogy ha tudnak, akkor eljönnek.

Sally örömmel és büszkén mutatta be őket a barátainak. Valamiért elégedettséggel töltötte el, hogy a régi és jelenlegi osztálytársain kívül más ismerősei is vannak, akiket nyugodt lélekkel meghívhat a születésnapjára. A bemutatkozás után mindenki folytatta, amit éppen csinált. Sally viszont innentől kezdve csak a két fiúval foglalkozott, egy idő után pedig már csak egyikükkel. Minden rezdülését figyelte, de nem tudta, hogy miért. Aztán már csak egy helyben álltak és csak beszélgettek. A szülinapos annyira örült nekik, hogy mindig meg kellett ölelnie őket, de az idősebb fiú olyan magas volt, hogy kényelmetlennek érezte az ölelést. Lucas azonban más volt.

Kényelmesen elfért a hónalja alatt, és bár nem volt köztük semmi, a fiú mégsem utasította el. Nem bánta ezt a sok ölelést, sőt, mintha még örült is volna neki. Legalábbis ezt gondolta a lány, ahogy belenézett a világos kék szempárba. Aztán persze ennek is vége szakadt, mint ahogy sok mindennek Sally életében. Tudta, hogy azért, mert Lucasnak megtetszett az egyik barátnője. A lány természetesen ennek nem örült, ha arra gondolt, hogy milyen jól eső érzés kerülgette, amikor a fiú átkarolta a vállát. De nem állt a két fiatal útjában. Már megszokta, hogy végül mindig ő áll félre.

Mégis mosolyognia kellett, amikor eszébe jutott, hogy Lucas ment oda hozzájuk a nyaraláson. Engedélyt kért Sally-től és a barátnőitől, hogy a testvérével odaülhessenek hozzájuk. Mindezt természetesen a nyaralás utolsó estéjén. Másnap már haza kellett menniük. A lány akkor úgy érezte, hogy Lucas állandóan őt nézi. De ez akár képzelgés is lehetett, hiszen valahol, mélyen, legbelül élvezte volna, ha egy fiú megbámulja. Ugyanakkor zavaró is volt, mivel Sally akkoriban az idősebb fiúkat kedvelte.

Most mégsem tudott elszakadni Lucas mellől. Ismeretlen érzések kavarogtak benne, ahogy odabújhatott a fiú vékony, de erős mellkasához. Sally-nek lelkiismeret furdalása volt, amiért nem foglalkozott a többi vendégével, de őket minden nap láthatta. Még a legjobb barátnőjét is elhanyagolta, akit viszont szintén ritkán látott. Lucas mellett azonban eltöltötte a jókedv és a biztonság érzete. Túl jól esett neki a fiú kedvessége abban az időszakban. Talán önző volt, de nem tudatosult benne.

Később pedig úgy érezte, hogy alig néhány perc telt el azóta, hogy a fiúk megérkeztek, de máris menniük kellett. Hosszú volt az út hazáig, és nem tudtak ott aludni. Természetesen megbeszélték, hogy innentől kezdve rendszeresen tartják a kapcsolatot az interneten keresztül. Végül kiderült, hogy igazán csak Sally volt az, aki ezt igyekezett is betartani. Még Lucas is sokszor csak pár szót írt vissza, mielőtt elköszönt volna. A lány megértette ezt, hiszen a gyönyörű kék szemekkel megáldott fiúnak profi sportolóként és magántanulóként kevés ideje volt a magánéletre. És talán már tetszett neki valaki.

Így telt el újabb két év Sally életében anélkül, hogy újra találkozott volna Lucasszal. Az interneten található közösségi oldalaknak köszönhetően azonban figyelemmel kísérhette a fiú életét. Ugyanakkor képmutatónak érezte magát, amikor örömmel konstatálta, hogy a fiúnak nincs barátnője, miközben ő párkapcsolatba lépett egy másik fiúval.

Ez a kapcsolat is úgy indult, hogy Sally örült neki, de egy idő után rájött, hogy nem lesz hosszú életű. Ráadásul minduntalan visszatértek a gondolatai a kék szemű sportolójához. A két fiú ráadásul kis híján találkozott Sally huszonegyedik születésnapján, amit a lány barátja próbált szervezni. Lucas végül – szerencsére – nem tudott elmenni a partira, de ígéretet tett a lánynak, hogy a nyár folyamán bepótolja az elmaradását.

Mind tudjuk, hogy az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Lucas az idő folyamán egyre többet beszélgetett Sally-vel. Ezzel és több gesztusával a lány szőke hercegévé lépett elő. Megtartotta az ígéretét, és szebb születésnapot adott a lánynak, mint annak barátja, akivel még viszonyban volt. Sally legalábbis így érezte. Olyannyira várta a fiú érkezését, hogy több garnitúra ruhát is felpróbált, mire a legegyszerűbb mellett döntött. Egy zöld térdig érő nadrág, egy fehér trikó, egy hozzá illő, átlátszó fehér ing, és hosszú szőke haját kibontva hagyta. A szülei nehezen akarták elengedni, mert a boldog kisugárzás teljes mértékben felöltöztette a lányt.

Ahogy kilépett a kapun, rögtön meglátta a fiút fekete paripája mellett állva, és már bánta a szerény ruhaválasztást. Lucast feltűnő jelenségnek látta kék ingében és farmerjában, amelyek csak kiemelték kék szemét. Emellett amint összekapcsolódott a tekintetük, Sally mosolya a füléig ért, míg Lucas szégyenlősen elfordította a fejét. Úgy tűnt, hogy el akarja takarni a mosolyát, amit nem tudott visszatartani. Ekkor Sally úgy érezte, mintha kattant volna valami benne, akár egy kapcsoló. Olyan volt, mintha a fejében hallotta volna azt a hangot, vagy legalábbis valahol a lelke mélyén. Mindenesetre onnantól kezdve érezte, hogy Lucas és ő többek lesznek, mint ismerősök. Színtiszta vonzalmat érzett a fiú iránt, amely talán viszonzásra talál.

Miközben egyre közelebb ért a fiúhoz, észrevette, hogy mennyire megváltozott a két év alatt. Izmosabb és talán egy kicsit magasabb lett. A vállai szélesebbek, a testtartása határozottabb volt. Sally-nek még inkább lábujjhegyre kellett állnia ahhoz, hogy át tudja karolni a nyakát, miközben megölelte. Ezután Lucas mosolyogva adta át az ajándékát, amely konyakos csokoládé volt. Sally kifejezetten irtózott ettől a desszerttől, amióta csak az eszét tudta. Mégis, ahogy ránézett a dobozra, úgy érezte, hogy ez a legszebb ajándék, amit valaha kapott. Egy öleléssel és két puszival köszönte meg Lucasnak, mielőtt még beültek az autóba.

  – Hova szeretnél menni? – kérdezte Lucas.

  – Ki a városból, egy kis friss levegőt szívni.

Miközben elindultak, a vezetésről kezdtek el beszélgetni. Sally még soha nem vezetett autót, és az volt az érzése, hogy addig nem is fog, amíg nem szerzi meg a jogosítványt, majd pedig az első autóját. Távoli kilátásnak tűnt mindez számára. Legalábbis addig, amíg Lucas meg nem szólalt:

  – Ha tudsz egy helyet, ahol nincs senki, akkor átadom neked a kormányt. – Sally nem tudta, hogy mit mondjon. Meglepődött, ezen felül határtalan vidámság és hála árasztotta el a lelkét.

Miközben mutatta a fiúnak az utat, Sally folyamatosan beszélt. Zavarában nem igazán figyelt arra, hogy mi hagyja el a száját. Első alkalommal ült kettesben egy autóban egy olyan fiúval, aki még tetszik is neki. Idővel azonban ez a zavar elmúlt. Legalábbis azt hitte, hogy nem fog visszatérni. Azonban ahogy kiértek abba a falucskába, ahol Sally felnőtt és találtak egy elhagyatott utcát, rájött, hogy még sincs ekkora szerencséje.

Lucas állta a szavát és szólt a lánynak, hogy cseréljenek helyet. Először Sally szállt ki, és látta, hogy a fiú a lábát nézi. Érezte, hogy pír önti el az arcát, mivel a nyár közepén olyan meleg idő köszöntött rájuk, hogy az a nadrágján is meglátszódott. Azt gondolta, hogy a fiú most biztosan undorodva nézi, és átgondolja, hogy tényleg a vezetőülésre engedje-e őt. De Lucas nem szólt semmit, ő is csak kiszállt és átengedte Sally-t a vezetőüléshez.

Eleinte Sally nagyon félt attól, hogy kárt tesz az autóban, ráadásul többször is lefulladt, miközben próbálta elindítani. Lucas viszont csak bátorította. Eközben pedig elmesélte a lánynak, hogy ő az első, aki igent mondott arra, hogy megpróbálja. Talán csak ennyit kellett hallania Sally-nek ahhoz, hogy megjöjjön az önbizalma. A végén Lucas dicsérte, hogy milyen ügyes volt. Ezután a nap hátralévő részében vacsoráztak és elmentek sétálni. Kiderült, hogy – bár hétvége van – Lucasnak másnap dolgozni kellett menni. Ezért Sally kérte, hogy vigye haza.

  – Mit szeretnél valójában? – kérdezte Lucas határozott tekintettel.

  – Azt, hogy kipihend magad – Sally nem értette, hogy miért kérdezte.

  – Akkor elmegyünk sétálni. – Mindeközben már késő estére járt.

Elmentek a város közepén épült várba, ahol sokáig sétáltak, bohóckodtak, beszélgettek, és – talán – vágyakozva néztek egymásra. Habár Sally sokszor nem mert ránézni. Félt, hogy ezzel elrontana mindent, és Lucas elpártolna tőle. Úgy tűnt azonban, hogy ez nem fog megtörténni. Addig, amíg Sally el nem kezdett panaszkodni az akkori barátjáról. Később jött rá, hogy ez mekkora hiba volt. Szinte sejtette, hogy Lucas többé nem fog miatta a nagyvárosba menni.

Az ember néha azon kapja magát, hogy milyen nagyokat tud tévedni. A jövőt senki nem láthatja előre. Ugyanis Lucas nem váratott magára sokáig. Sally-nek nem kellett újabb éveket várnia a következő találkozóig. Két hét után Lucas ismét meglátogatta, és elvitte Sally-t a közeli tóhoz. Éppen naplementére értek oda. Sally addigra már véget vetett a nem működő kapcsolatának, és utat engedett érzelmeinek. De azok csak nem jöttek.

A tó körül sétálgattak Lucasszal, és alig beszélgettek. Talán mindketten zavarban voltak. Sally a legutóbbi alkalomból tanulva most szépen kiöltözött a fiú kedvéért, de ezúttal Lucas volt egyszerű öltözetben. A lány ezen sokat mosolygott magában, amíg be nem sötétedett. Utána már egyáltalán nem tudott elmélkedni rajta. Mindannyiszor elvesztette gondolatainak a fonalát, ahányszor csak Lucas hozzáért.

Néha átkarolta a derekánál fogva, miközben a lány fotókat csinált a túlparton csillogó fényekről. De megérintette akkor is, amikor csikizni próbálták egymást. Sally-nek majd kiugrott a szíve, amikor az egyik ilyen kísérleténél a fiú úgy karolta át, hogy közben lefogta a kezét. Ugyanakkor meg is volt ijedve, hogy itt van egyedül a sötétben egy magas, erős fiúval, akit igazából alig ismert. Ami azt illeti, nagyon vegyes érzései voltak. A félelmét azonban legyőzte a biztonság érzete, és hogy a lelke legmélyéig színtiszta nyugalmat és boldogságot érzett. Még a csend is jól esett neki, és nem akart mindenáron beszélgetni.

Természetesen hazafelé menet igyekezett még a legapróbb témát is szóba ejteni.

  – Kell menned holnap dolgozni? – kérdezte végül a legutóbbi hétvégére gondolva.

  – Szerencsére nem.

  – És haza akarsz vinni, ha a városba értünk?

  – Majd eldöntjük, ha odaértünk – mondta Lucas, aztán csendesen hozzátette: – De ha szeretnéd, akkor hazaviszlek.

  – Még nem.

Bármit megtett volna, hogy ne kelljen még elválnia a fiútól, de ezt nem akarta hangosan is kimondani. Ezeket az érzéseket csak megerősítették azok a zenék, amelyek az autó lemezjátszóján szóltak. Természetesen mind a szerelemről és a vágyról. Az egyik, amelyben az énekes határozottan kijelenti, hogy szüksége van a másik szerelmére, különösen hatással volt Sally-re. Ráadásul Lucas volt az, aki az adott zenékre kapcsolt.

Végül nagy kő esett le a lelkéről, amikor kiderült, hogy Lucas sem azért akart visszamenni a városba, hogy hazavigye a lányt. Ugyanis útközben fölmentek a városban található hegyen lévő erődhöz, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az országot is átszelő folyóra. Itt is több órát eltöltöttek anélkül, hogy bármi érdemlegeset mondtak volna egymásnak. Végül Lucas már annyira fáradt volt, hogy kénytelen volt hazavinni Sally-t. A lány ezt nem bánta abból a szempontból, hogy tudta, Lucasnak még sokat kell vezetnie hazáig.

Ahogy tartottak Sally otthona felé, érezhetően vibrálni kezdett közöttük a levegő. Sally alig kapott levegőt, és nehezére esett palástolnia az érzéseit. Meg akarta érinteni Lucast. Minden porcikája ezt kívánta, de mégsem tette. Amikor leparkoltak a ház előtt, Sally még az autóban megölelte a fiút búcsúzásként. Az apró puszitól, amit a fiú nyakára adott, még ő is libabőrös lett. Lucasnak csak a sóhaját hallotta.

Azt gondolta, hogy Lucas nem fog kiszállni az autóból, de ismét tévedett. A fiú szálegyenes háttal szállt ki az autóból, és megölelte Sally-t. Amikor egy kicsit elhúzódott tőle, nem ment messzire. Olyan közel volt az arcuk, hogy a lány nem tudta eldönteni, hogy a fiú meg akarja-e csókolni, vagy csak puszit akar adni az arcára. Minden esélyt meglátott arra, hogy az előbbi fog megtörténni, ezért egy kicsit még a szemét is becsukta.

Abban a pillanatban azonban belevágott a felismerés, hogy ha mégsem csókolja meg őt Lucas, akkor a fiú bolondnak nézheti, amiért ezt gondolta. Éppen ezért azonnal ki is nyitotta a szemét, és gyorsan becsukta a száját, amelyről azt sem tudta, hogy kinyitotta. Lucas szája egy aprót rándult, és hosszan puszilta Sally arcát. Ez volt a búcsú, mielőtt a fiú visszaült a volán mögé.

Bár a csókra végül nem került sor, Sally mégis úgy ment be a lakásba, hogy a Mennyekben érezte magát. Bármennyire is vágyott arra, hogy Lucas ajkait érezhesse, örült, hogy ez végül mégsem teljesült. Továbbra is reménykedett benne, hogy ez a viszony több lesz, mint az eddigi párkapcsolatai. Hogy a fiú többet akar tőle, mint pusztán futó kalandot. Ugyanakkor még mindig félt tőle, hogy csupán ennyiről lesz szó. Nem volt elég nagy az önbizalma, hogy elhiggye, Lucas esetleg tényleg többet szeretne tőle. Ami talán túlmutatna az átlagos kapcsolatokon.

Még akkor sem volt benne biztos, amikor a fiú elhívta Sally-t, hogy töltse nála az egyik délutánt. A lány megijedt, amikor Lucas azt az ötletet is felvetette, hogy aludjon nála. Az a választás sem segített leküzdeni a félelmét, hogy éjszaka hazavinné őt a fiú. Rémképek jelentek meg Sally előtt, hogy ha elmegy, és Lucas túl messzire menne, akár erőszak is lehet a végén. Igyekezett legyűrni a hirtelen támadt kétségbeesését a bizakodással, hogy Lucas nem ilyen. Azonban a lány édesanyja pár szóval meg tudta nyugtatni őt.

  – Ha csak egy éjszakás kalandot akarna, nem autózott volna ennyit érted, hanem a közelben keresett volna valakit.

Ezt a mondatot skandálta magában Sally, miközben felszállt este a buszra. Kellemes, augusztus 16-i időjárás volt, a buszon azonban a klíma és az este közeledte ellenére is meleg volt. A lány azért aggódott, hogy ez ne látszódjon meg a ruháján. Nem szeretett volna kellemetlen helyzetbe kerülni Lucas előtt. Megkönnyebbült, amikor leszállva látta, hogy semmi gond nincs a ruhájával. Minden szorongása ellenére izgatott is volt.

Lucas udvariasan és lovagiasan viselkedett vele, ugyanis Sally az egyik buszt lekéste, és egy órával később indult a következő. Erről mobiltelefonon értesítette a fiút, aki azt javasolta, hogy találkozzanak félúton. Így Sally-nek nem kellett másfél órát a buszon ülnie, és amikor leszállt, Lucas szorosan magához ölelte. Úgy tűnt, hogy el sem akarja engedni. Bár Sally is nehezen tette meg.

A fiúnak azonban tervei voltak, amiket csak apránként osztott meg Sally-vel, ébren tartva ezzel a lány kíváncsiságát. Emellett pedig valahonnan tudta, hogy a lány örül a meglepetéseknek. Vagy egyszerűen csak ennyire romantikus volt. Kettejük között viszont határozottan kialakult egyfajta kapcsolat. Először Lucas elvitte őt megint vezetni, hogy a lány tudjon még egy kicsit gyakorolni. Csak egy rövid szakaszon mehettek, és Lucas minden alkalommal megfordult az autóval, hogy tudjanak még menni. Ilyenkor, ahogy helyet cseréltek, mindig megölelték egymást, miközben Lucas bókokkal bombázta a lányt.

Ahogy kezdett besötétedni és romlottak a látási viszonyok a vezetéshez, Lucas úgy vetette fel az ötletet, hogy megmutatja a lánynak a város melletti folyót. Több se kellett Sally-nek, hogy pillangók verdessenek a gyomrában. A kicsi város egy folyó parton épült, és akkor este olyan színtiszta volt az ég, hogy a csillagok és a telihold megvilágított szinte mindent. A lány addig a napig csak filmekben látott ehhez hasonló romantikus jeleneteket.

Amikor odaértek, Sally látta, hogy a folyó másik oldalán egy sziget van, amelyre egy keskeny hídon lehetett áthaladni. Lucas pontosan a híd közepén állította le az autót, és elmondta a lánynak, hogy ez igazából csak a folyó egy mellékága.

  – A szélesebb meder a sziget túloldalán van – mesélte a fiú. – Ha szeretnéd, egyszer megmutathatom.

  – Igen, szeretném - mondta Sally mosolyogva. Örült, hogy Lucas ezzel elárulta, hogy szeretne vele találkozni még a jövőben.

A híd korlátjának támaszkodva csak nézték a folyó sodrását, amelyet a Holdnak köszönhetően tökéletesen láttak. Sally ráadásul oda volt a természetért, és a hozzá hasonló csodákért. Néha, amikor ébren álmodott, azt képzelte, hogy ott vannak körülötte azok az apró, tündérszerű lények, akik őrzik és védik az élővilágot. A folyó felett is úgy érezte, mintha ott lennének a közelben, de tudta, hogy érzékei a mellette álló fiú miatt élesedtek ki.

Az ő mozzanataira koncentrált. Érezte minden megmozdulását, és nem csak azért, mert a fiú egyik keze a derekán volt, és csak a másikkal támaszkodott a korláton. Így beszélgettek és viccelődtek, de csak egy kevés ideig. Ekkor ugyanis Lucas elengedte Sally-t és úgy helyezkedett a korláton, hogy teljesen szemben legyen a lánnyal. Sally-nek a szívverése is elállt, ahogy próbálta kivenni a kék szempár körvonalait. Mivel a Hold a fiú háta mögül világított, így nehéz volt kivenni az arcvonásait. Eközben természetesen a lány fülig vörösödött.

Ahogy lesütötte a szemét, látta, hogy Lucas megmozdul. Egyre lassabban közeledett felé, és Sally azt is elfelejtette, hogy hogyan kell levegőt venni. Lucas rosszfiús külseje, amit a fekete bőrdzseki kölcsönzött neki, és határozott közeledése a lány felé lélegzetelállító volt. Ennek ellenére egy apró csókkal érintette csak Sally ajkait. Csak azután folytatta bátrabban, hogy érezte, a lány nem fogja visszautasítani. Hogyan is tehette volna? Minden ereje és félelme elszállt belőle. Nem maradt más, csak a vágy, hogy ez a pillanat örökké tartson.

Azonban nem állhattak összeölelkezve az idők végezetéig, és nyár ellenére az idő is kezdett egyre hűvösebb lenni, ahogy közeledett az éjszaka közepe. Egy kicsit még sétáltak, hogy felmelegedjenek, de Sally meg-megremegett. Nem tudta, hogy a hűvös levegőtől, vagy Lucas közelségétől, mindenesetre a fiú megérezte a lány reszketését.

  – Mi a baj? Haza akarsz menni?

Sally csak a fejét rázta. Nem tudta, hogy mit mondjon, de amikor végül beszálltak az autóba, hogy elinduljanak Lucashoz, elég erőt merített.

  – Ugye nem azért hívtál le, mert bármi hátsó szándékod lenne? – a hangja remegett, de nem tágított. Lucas hangja kedves volt és határozott.

  – Nem, egyáltalán nem azért.

  – Csak mert nem szeretném, ha bármilyen félreértés lenne köztünk.

  – Semmi sem fog történni, amit nem szeretnél.

Megnyugtatva ezzel Sally-t, hazamentek. Lucas pedig tényleg nem tett olyat, amit a lány ne szeretett volna. Úriemberként viselkedett, miközben vacsorát készített a lánynak, miközben táncoltak és filmet néztek. Egymás karjaiban aludtak el, és eközben sem tett semmilyen illetlen dolgot. Másnap hazavitte a lányt, és egy hét múlva már világgá kürtölte a közösségi oldalán, hogy ők egy párt alkotnak. Sally leginkább ekkor nyugodott meg, hogy a fiú tényleg komolyan gondolta.

A lánynak Lucas előtt nem volt olyan tartós kapcsolata, ami egy évnél tovább tartott volna. Lucas azonban ezt is lehetővé tette. Sally azt hitte, tudja, mi a szerelem és az önzetlenség. Négy év Lucas mellett azonban rádöbbentette, hogy addig fogalma sem volt róla. Később is azt érezte, hogy ők együtt alkotnak egy egészet. Még akkor is szerelmet érzett iránta, amikor felszállt a rózsaszín köd a szeme előtt.

Mint minden kapcsolatban, az övékében is voltak hullámvölgyek, és a lány tudta, hogy lesznek is még bőven. Talán éppen ezért olyan szép a szerelem és a párkapcsolat. A lényege, hogy a két ember együttműködjön. Ha valami kezd tönkremenni, akkor közösen helyre tudják hozni. Ha valami probléma van, akkor higgadtan meg tudják beszélni a dolgokat. Sally számára ez is csak azért volt annyira fontos, mert tudta, hogy megbízhat a fiú őszinteségében. Hiszen az egész kapcsolatukat így kezdték, miután Lucas megcsókolta őt a hídon. A fiú annyira megbecsülte ezt a lépést a lány részéről, hogy nem is volt kérdés, hogy a kapcsolatuk erre épül. Ezt természetesen egyikük sem bánta.

Sally elgondolkodott azon, hogy egyszer könyvet ír a kettejük mesebeli kapcsolatáról. Addigi életében ugyanis csak a mesékben találkozott olyan kapcsolattal, aminek happy end lett a vége. A szüleit kivéve valós példa nem volt előtte. Lucas mellett viszont elhitte, hogy létezik egy olyan, hogy „Boldogan éltek, míg meg nem haltak”.

Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 2. rész

Jó ideje nem írtam már. Időközben elmentünk a párommal nyaralni, ami nagyon jó volt. Mindenkinek tudom ajánlani a keszthelyi Festetits kastélyt és a nosztalgiafotózást, a Sümegi várat, és a veszprémi állatkertet, ahol életnagyságú dinókkal is lehet találkozni. :) Mostanában pedig az a kivételes megtiszteltetés ért, hogy a bannerem felkerült Spirit Bliss oldalára partneroldalként. Mivel Ő a példaképem, ennél felemelőbb érzést nem is kelthetett volna bennem. :)

Nevünkben a sorsunk 2. rész

- Nem értem, apa miért hív téged Átoknak. Utálom ezért. Ne is figyelj oda rá!

A kis ember nagyon mérges volt. Hiába igyekeztem csitítgatni. Nem akartam, hogy miattam utálja az apját. Ráadásul az állapotának sem tett jót, ha felzaklatta magát. Mint ilyenkor mindig, most is egy erős köhögőroham tört rá. Az édesanyja berohant, ahogy mindig. Vörösek voltak a szemei. Valószínűleg a nagy ember megint megbántotta.

- Már megint csúnyán köhögsz - mondta, miközben leült a kis ember mellé. Automatikusan odébb ültem. Nem szerettem volna rontani a dolgokon. De a kedves hölgy odahajolt és megsimogatott. - Megint hallottad a vitánkat apáddal, igaz? - kérdezte a kis embertől, miközben a vállán nyugtatta a kezét. A kis ember csak bólintani tudott. - És megint felzaklatott, ugye? - újabb bólintás, miközben még mindig köhögött. - Ne is törődj vele fiam. Nyugodj meg, kérlek.

De a kis ember nem tudott megnyugodni. Az édesanyja a hátát és a mellkasát simogatta és dörzsölte, hátha attól lecsillapodik a lelki izgatottsága. De nem múlt el. Rosszat sejtettem, és próbáltam figyelmeztetni őket. A mancsomat az anyuka karjára tettem, aztán dörgölőztem Danielhez is. Mary azonban nem tudta, hogy mit akarok.
- Most ne kis szőrmók.  A kis embernek már vörös volt a feje, és könnyek gyűltek a szemébe az erőlködéstől. Végül a kezén csupa bíbor folt jelent meg. Nem tudtam, mitől, de éreztem, hogy baj van.

- Uram isten! - sikoltott fel Mary, amitől megijedtem. - Adam, azonnal hívd a mentőket!

A kis ember elájult, nekem pedig nem volt maradásom, amikor a nagy ember közeledett a lépcsőn.

Azt tudjátok, hogy indultam a Könyvmolyképző egyik novellapályázatán, amire sajnos nem sikerült bekerülnöm. Ettől függetlenül örülök, hogy indultam, és ezt is egy tapasztalatként könyvelem el. Remélem lesz még lehetőség próbára tenni a tudásom. Addig pedig igyekszem javítani az írástudásomon. A novellát majd felteszem ide is, és remélem kapok Tőletek kritikákat. Jó olvasást! :) 

Ázsiai holdújév

Nem rég olvastam egy cikket arról, hogy Kínában és Kelet-Ázsiában hogyan ünneplik a holdújévet. Ez most volt január 28-án, szombaton, azaz, ma már a Kakas évét írjuk. Ráadásul állítólag 15 napig tart az ünneplés. Ez aztán a buli, igaz? A világhálón pedig máris rengeteg képet lehet látni tűzijátékokról, dekorációkról, papírsárkányokról és egyéb hagyományos ünnepi pillanatról.

Ami számomra a legjobbnak tűnt, hogy állítólag nem beszélhetnek a halálról és nem szabad sírni sem. Persze azok a babonák sem rosszak, amelyek alapján mindennek tisztának kell lennie, az embereknek pedig tiszta ruhákba kell bújniuk, de ezek számomra mindennaposak. Ellenben mostanában, főleg Budapesten, nagyon sok negatívumot látok. Nem kizárt, hogy a téli sötétség miatt, de el tudnám képzelni, hogy egy évben legalább egyszer tartanánk egy olyan napot, amikor csak a pozitív dolgoknak szenteljük a figyelmünket. Úgy, mint a család, a barátok, a szeretet, a szépség - emberé, állaté, természeté - és még sorolhatnám.

Az ázsiai ünnep tiszteletére most megosztom Veletek egy régi írásomat. Ezzel is az a tervem, hogy regénnyé növesztem, de egyelőre itt van egy kis részlet. A címen ugyan lehet, hogy még fogok változtatni, és tudom, hogy most a Kakas éve van, de ezt még talán öt (5) éve írtam, amikor is a Sárkány éve volt. A következő ilyen év egyébként hét (7) év múlva lesz. :) Jó olvasást!

A Sárkány éve

Jól emlékszem mindenre. Hiába vagyok már felnőtt, ha valakit még gyerekként ér egy ilyen élmény, örökké benne él. Nyugdíjas éveimet élem jelenleg, de ha eszembe jut ez a gyermekkori tapasztalatom, újra átjár a fiatalság érzete és a lelkem energiával telik meg. Éppen ezért, amikor csak tehetem, mindent újra elmesélek az unokáimnak. Néha még a barátaikat is áthívják, hogy ők is hallhassák.

A kandalló előtti szőnyegen ülnek és tátott szájjal, csillogó szemekkel isszák a szavaimat. Szerették hallgatni a meséket, amiket még én is a nagymamámtól hallottam, amikor még annyi idős voltam, mint az én legidősebb leányunokám. Leleményes, okos kislány volt tele ötletekkel. Ő tanácsolta, hogy írjam meg a történetemet, hogy megmaradjon az utókor számára is.

Az apja nem szereti túlzottan, amikor ezeket az élményeket mesélem el a három gyermekének. A lányom egy amerikaihoz ment feleségül, aki rendes ember, eltartja őket ugyan, de a meséimet sületlenségeknek tartotta. Ezek viszont részei voltak a kultúránknak. Ezt a lányom nagyon jól tudta, ezért buzdította a gyerekeket, hogy gyűljenek körém, amíg ő a férjét csitítgatta. Most azonban nem a gyerekeknek szavalok. Az írással foglalatoskodom megfogadva unokám javaslatát. A nevem Lini és ez az én történetem.

***

Tíz évesen hallottam róluk először a nagymamámtól. A fantáziavilágom ereje teljében volt, mert nem hagytam, hogy a felnőtt dolgok befolyása gyengítsenek rajta. Így mindnyájukat el tudtam képzelni egytől-egyig. Hatalmas, misztikus lények, amelyeknek kígyószerű testük, hüllőlábuk és lószerű fejükön szarv, bajusz, nyakukon pedig sörény van. Kivétel nélkül tudnak repülni, annak ellenére, hogy csak azoknak voltak szárnyaik, akik kellően tapasztaltak voltak hozzá.

Mindig is csak irigyelni tudtam őket. Felhők közt szabadon szálló harcosoknak, a lég lovagjainak, a messzeség urainak gondoltam őket. A nagymamám is az égig magasztalta őket, de tudtam, hogy nem minden fenékig tejfel velük kapcsolatban. Hallottam arról is, hogy ha valaki ellenük cselekszik bármit is, veszélyt is jelenthetnek ránk, emberekre nézve.

Amíg ilyen nem fordul elő, addig kölcsönös tisztelet lebeg közöttünk. Mi istenekként tiszteljük őket, ők pedig minket segítenek a termőföldeken. Esőt küldenek ránk, hogy a termés biztosítva legyen, ugyanakkor vigyáznak is, nehogy árvíz érjen minket. Ha mégis előfordulna, lyukakat fúrnak a folyók medrébe, hogy megállítsák az áradást.

Azonban egy verőfényes napon, kis híján elkéstek. Ekkor változott meg az egész életem. A tizenharmadik életévemet töltöttem akkor nyáron. Épp a mezőkről tartottam hazafelé a folyó mentén, ami keresztülment a földeken és a kis falun is a hegy lábánál, ahol éltem a szüleimmel és az öcsémmel.

A falu egy medencében volt, hegyekkel körülvéve, akárcsak a termőföldek. Tiszteletbeli tagok voltunk. Nem voltunk gazdagok, de minden nap került étel az asztalunkra. Az öcsémmel iskolába járhattunk, ahol sok barátra tettünk szert. A falu vezetője pedig nagyra becsülte édesapámat. Egyenrangúként bánt vele, amit nem sok mindenki mondhatott el magáról.

Séta közben sok időm volt gondolkodni. Éppen az járt a fejemben, hogy milyen szerencsés helyzetben vagyunk a családommal, amikor feltűnt, hogy a meleg időjárás ellenére hirtelen szürke felhők borították az eget, a szél pedig lehűlt. Egy kicsit meglepődtem a gyorsan jött változástól, de nem ijedtem meg különösebben. Azonban a rossz érzés, ami a hatalmába kerített, nem eresztett.

A mély morajlás hangja csak lassan jutott el a tudatomig. Először fel sem tűnt az egyre hangosodó zaj, és fogalmam sem volt, hogy merről jöhetett. Aztán reflexszerűen megfordultam, és kitágult szemekkel néztem, ahogy a folyó víz, ami a hegyekből jött, egyre nagyobb és magasabb hullámokban tört utat magának.

Nehezen fogtam fel, hogy mi is történik, de amikor sikerült, olyan gyorsan igyekeztem futni, amennyire csak bírtam. De túl késő volt és túl lassú voltam. A hullámok elértek és maguk alá sodortak. Próbáltam a felszínre úszni, hogy tudjak levegőt venni, de csak pár percre sikerült. Utána ismét a mélybe süllyedtem.

A félelem, ami eltöltött, és a rúgkapálásom hamar kimerített. A levegőm kezdett elfogyni, én pedig lassan eszméletemet vesztettem. Aztán hirtelen valami megragadott a karomnál fogva, és kihúzott a sötétségből. Kábának és gyengének éreztem magam. Erőtlenül lógtam a habok fölött és csak lassan derengett föl, hogy egyre magasabbra kerülök.

Mint derült égből villámcsapás, úgy kerültek elő a semmiből egyszerre hárman is. Ahogy a tengelyük körül kezdtek el forogni, majd itt-ott a vízbe ereszkedtek, mintha csak a legenda elevenedett volna meg előttem. Ennek következtében a víz veszített erejéből, és visszatért a medrébe megnyugodva. A habok nem érték el a falut, így egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat a tudatra, hogy senkinek sem esett baja, és a családom is megmenekült.

A három lény elkezdett tőlem távolodni, de én még mindig a levegőben lógtam, ezért felnéztem. A szemem még nagyobbra nyílt, nem akartam elhinni, amit látok. Nem vettem észre, hogy közeledünk a talajhoz, így aztán amikor lábam földet ért, nem tudta elbírni hirtelen a súlyomat, és a fáradtságtól összerogyott. Nem bírtam felállni a kimerültségtől, mégis összeszedtem minden maradék erőmet arra, hogy legalább szembefordulhassak a megmentőimmel.

Már mindannyian ott sorakoztak előttem. Hatalmasak és gyönyörűek. Látványra is elhittem, amit a nagymamám mesélt arról, hogy ők maguk hordozzák a bölcsességet. Külsőre azonban különböztek. Akik a vízbe mentek sárga, fekete és kék színűek voltak. Szájukat bajusz, fejük búbját szarv díszítette, nyakukon és farkukon pedig sörény, illetve szőr futott végig. Ténylegesen kígyószerű testüket pikkely borította. Lábuk madárszerű volt négy-négy lábujjal. Egyesek talán megijedtek volna tőlük, de én egyáltalán nem féltem.

Közöttük középen állt az, aki kihúzott a hullámok karmaiból. Ő piros színben pompázott. Ámbár a bajsza, a szarva és a szőre nem egyezett testének színével úgy, mint a társainak. Neki fehérek voltak, lábujjaiból pedig ötöt számoltam. Barátságosnak tűntek és tudtam, hogy nem fognak bántani – hisz megmentettek, de azért a biztonság kedvéért tartottam a távolságot.

Nem látszottak sértettnek szerencsére. Ez csak jót jelentett egy kifejlett sárkánynál. Nem véletlen, hogy ősidőktől kezdve a császári család jelképe volt, és a köztársaság megalapításáig a zászlót ékesítette. Egy sárkány mindig nagyon jó jel volt, előttem pedig öt ilyen teremtmény állt.

  – Köszönöm szépen – mondtam nekik, amikor térdre tápászkodtam, hogy legalább meghajolhassak előttük.

  – Ne köszönd. Ez a dolgunk – mondta a piros sárkány mély, dörmögő hangon. – Reméljük, hogy nem esett komoly bajod.

Szívesen mondtam volna azt, hogy jól vagyok, de ebben nem voltam teljesen biztos. Még nem tértem egészen magamhoz, és nem tudtam, hogy szenvedtem-e súlyos sérüléseket. Ezzel együtt le is voltam döbbenve. Még mindig nehezen hittem el, hogy mik, illetve kik állnak előttem. Nem sokan mondhatták el magukról, hogy találkoztak a hős sárkányokkal. Akik pedig igen, azok is nagyon régen éltek. Ma már a modern világban úgy tartották, hogy kerülik a személyes kapcsolatot az emberekkel. Így tartották biztonságosnak mindenki számára.

Most viszont túl gyorsan történt minden és nem volt elég időm feldolgozni az eseményeket. Beszélgetni is szerettem volna velük, de úgy éreztem nem tudok megszólalni. A látványuk olyan fenséges, tiszteletet követelő és hatalmas volt. Azt sem tudtam, hogy illene-e egyáltalán megszólalnom. Végül mégis csak megtaláltam a hangomat.

  – Én is remélem – ekkor megpróbáltam felállni, ami sikerült. De amikor megpróbáltam elindulni, megbicsaklott a lábam és újra földre kerültem.

  – Ülj fel a hátamra. Elviszünk egy biztonságos helyre, ahol helyre hoznak – mondta a piros sárkány, aztán elgondolkodva rám nézett. – Hogy hívnak?

  – Lini vagyok. Lini Chang.

  – Üdvözöllek. A társaim Zhing, Yi, Ming, Hui – mutatott sorban a körülötte álló sárkányokra. – Az én nevem Hong.

  – Örülök, hogy megismerhetlek titeket – mondtam egy őszinte tiszteletbeli mosoly kíséretében.

Hong közelebb jött és lejjebb ereszkedett, hogy felmászhassak a hátára. Erősen belekapaszkodtam a sörényébe, úgy húztam fel magam. Mikor már fent ültem, előrehajoltam a nyakához és csak még inkább szorítottam dús szőrzetét. Hirtelen állt fel, de láttam rajta, hogy próbál a lehető leglassabban mozogni igyekezvén, hogy ne rémisszen meg és ne csusszanjak le. Az utóbbiban viszont csak reménykedhettem.

  – Kész vagy? – kérdezte Hong.

  – Igen.

  – Akkor kapaszkodj nagyon erősen és ne egyenesedj föl.

Azt tettem, amit mondott. Ráadásként a szememet is becsuktam, mert nem akartam megkockáztatni, hogy a magasságtól és a látványtól mocorogni kezdenék. Éreztem az erős szelet az arcomon és egyre inkább érdekelt, hogy mi lehet körülöttünk. A kíváncsiság végül mégis csak győzött és szétnéztem.

A látvány lélegzetelállító volt. A szürke felhők fölött lehettünk, de nem tudtam milyen magasan. Egy hangyányit egyenesedtem csak fel, mégis úgy szorítottam Hong sörényét, hogy már az ujjaim is belefehéredtek és már csak attól kellett tartanom, hogy esetleg fájdalmat okozok neki. De erről a problémáról is hamar elfeledkeztem.

Az erős, hideg szél ellenére sem fáztam a nap sugarainak melegségének köszönhetően. Hirtelen nyomást éreztem a mellkasomban, mintha a lelkem kitört volna a testem börtönéből. Szabadon szálltam, akár egy madár. Úgy éreztem, hogy enyém a világ és semmi sem állhat az utamba. A határ a csillagos ég, a valótlan valósággá válik. Egyértelműen úgy tűnt, hogy minden lehetséges a világon, kivétel nélkül.

Erről újból a nagymamám jutott az eszembe. Mindig szeretett volna repülni úgy téve, mintha saját szárnyai lennének. Biztosan boldoggá tette volna egy ilyen kaland átélése. A gondolatra elszomorodtam, hogy már nem lehet köztünk fizikai valójában. De láttam a lelki szemeimmel, hogy szárnyak nélkül száll köztünk és mosollyal az arcán figyeli minden mozdulatomat.

  – Kapaszkodj Lini. Mindjárt leszállunk – Hong visszatérített a jelenbe, mire újra előredőltem.

Lassan ereszkedni kezdtünk lefelé. A felhők közt fura érzésem támadt. A levegő nehéz, száraz és fullasztó volt. Az egész mintha bezártság érzetet keltett volna. A lelkem végül újra rabul esett a testem börtönébe. Alig vártam, hogy végre kiérjünk a szürkeségből. Amikor ez megtörtént, egy mély levegővétel után újra becsuktam a szemem az előtört tériszonyom miatt. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy milyen rettenetesen magasan is voltunk.

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg földet értünk. De még utána is erősen kapaszkodtam Hong sörényébe. Az ujjaim begörcsöltek az erőlködéstől és nem tudtam megmozdítani őket. A sárkányok nem siettettek, időt hagytak nekem, hogy összeszedjem magam. Pár percembe került, mire sikerült lenyugodnom, és ellazítanom a kezem. Ekkor Hong megint lejjebb ereszkedett, már csaknem lefeküdt, én pedig óvatosan lecsúsztam a hátáról. A lábam elgémberedett, és megint a fenekemen sikerült landolnom. Kellemetlenül éreztem és szégyelltem magam, nem mertem rájuk nézni.

Karácsonyi csoda

A következő írásomat még az egyik órámra írtam a főiskolára. Kicsit átírtam a végét és a címét, hiszen mégis csak karácsony volt és van. Gondoltam megérdemelne egy vidámabb befejezést. Már csak azért is, mivel a mi karácsonyunk bizony elég betegesen telt el, de bizakodom abban, hogy éppen ezért még jobb lesz a következő év. Ha mást nem, hát majd mi igyekszünk tenni róla. ;)

A novellához Jó olvasást kívánok, a továbbiakban pedig Kellemes és Boldog Új Évet! :)

Karácsonyi csoda

Annabell csak nézte, ahogy szállingózik a hó. Szerette nézni és nem zavarta, hogy benedvesedett tőle hosszú, barna haja, ami hullámokban omlott a vállára. Huszonöt évesen is éppúgy el tudott érzékenyülni az apró, fehér szemcséktől, mint tinédzserkorában. Bár még fiatal volt, az arcán mégis ott voltak a gyötrelmes múlt nyomai. Beesett, karikás szemei mindenkinek feltűntek, mégsem tudták elgondolni, hogy vajon miért csúfítják el ennyire szép, karakteres arcvonásait. Senki nem tudta volna kitalálni az okokat. Pedig sok barátja volt. A gimnáziumi és a főiskolai évek alatt sok barátot szerzett, és még több hasznos kapcsolatot kiépített magának. Mindenkivel nagyon kedves volt, és amennyire tudta, mindenki szerette. A családja volt számára a legfontosabb, főleg a húga, Stacy.

Mindig visszaemlékezett arra a bizonyos karácsonyi szünetre, amikor minden napjukat a Central Parkban töltötték játékkal és kacagással. Hó angyalt csináltak a frissen hullott hóban, hógolyóztak, hóembert építettek, futkároztak kimerülésig, vagy amíg be nem esteledett. Minden alkalom után rutinszerűen siettek haza, hogy együtt vacsorázhassanak a szüleikkel és a nagymamájukkal, aki betegeskedése miatt egy fedél alatt élt velük. Volt egy eset abban a szünetben, amikor máshogy alakultak a dolgok, mint várták volna.

Annabell tizenhat éves volt, Stacy pedig tizenhárom. A park közepén voltak, a hó vastagon borította a környéket, és még mindig függönyként hullott alább. Annabell összefutott néhány gimnáziumi ismerősével, köztük azzal a fiúval is, aki nagyon tetszett neki. Kivételesen nem Stacy volt az egyetlen, akivel foglalkozni szeretett volna. A kislány még nem értette nővére különös viselkedését, és mivel már kezdte unni, hogy testvére nem játszik vele, úgy döntött, hogy hazaindul egyedül. A parkhoz közel laktak, a West 64th Street-en.

  – Hazamegyek, jobb, ha nem zavarlak titeket – mondta a kislány Annabellnek, aki meghökkent.

  – De Stacy, egyáltalán nem zavarsz. Ne menj nélkülem haza, nem szeretném, ha bajod esne.

  – Nem lesz probléma, és anyáéknak megmondom, hogy a kapuig eljöttél te is velem. Hadd menjek, annyira unatkozom, és nem is figyelsz rám.

Annabell félt, hogy húga meg fog sértődni, és hogy haragudni fog rá. Gondolta talán jobb volna, ha tényleg elengedné. Ő is mindig neheztel a szüleire, amikor úgy kezelik, mint egy kis gyereket, aki nem képes vigyázni magára. Viszont mindenek előtt még alaposan át akarta volna gondolni a dolgokat, amikor Stacy könyörgőn nézett égkék szemeivel nővére borostyán színű szemébe. Annabell nem szerette, mikor a kislány beveti a „kölyökkutyanézést”, mert tudta, hogy ennek mindig nehezen áll ellen. Végül mégiscsak beadta a derekát egy feltétellel. Annyi volt a kritériuma, hogy egyik barátjának vele kellett mennie legalább egy darabon. A másik pedig, hogy hívja fel mobilon, ha hazaért, vagy ha bármi történik út közben.

Stacy borzasztóan megörült neki, hogy testvére ennyire megbízik benne, majd egy hatalmas arcra puszi után szökdécselve és nevetgélve távozott Annabell egyik iskolatársával, aki maga ajánlotta fel, hogy elkíséri Stacy-t. Amit Annabell utoljára látott, az a húgának hosszan lobogó szőke haja volt, miközben ugrándozott a hóban. A lány mindig dicsérte, és irigyelte húgát a szép hajáért, és többször meg is mondta neki, hogy ápolja gondosan, hogy mindig olyan selymes és csillogó legyen. A tanácsot megfogadva Stacy-t legtöbbször a tükör előtt lehetett látni, ahogy hajkefével végigszánt a haján.

Miután húga eltűnt a látóhatáron, tovább szentelte figyelmét a baráti társaságnak, mire az idő múlása is megszűnt számára. Jól érezte magát, mint mindig, ha ismerősei körében volt. Szerette hallgatni vicceiket és történeteiket. Húgáról, és arról, hogy lassacskán neki is indulnia kellene, hogy hazaérjen a családi vacsorára, teljesen megfeledkezett, pedig a kislány kísérője is visszaért már a parkba. Végül édesanyja hívta fel Annabellt a mobilján, hogy merre járnak.

  – Hol vagytok kislányom? – kérdezte az anyja.

  – Én még itt vagyok a parkban néhány barátommal, de Stacy-nek már otthon kell lennie – mondta a lány furcsállva, hogy az anyukája miért többes számban beszélt.

  – Ő még nincs itthon. Azt hittem, hogy veled van – csodálkozott az anyja is. – Hogy érted azt, hogy már itthon kellene lennie? Inkább együtt kellene lennetek. Hol van a húgod Annabell?

  – Nem tudom – ismerte be Annabell. – Amikor utoljára láttam, elindult haza. Az egyik ismerősöm még el is kísérte egy darabig – kezdett aggódni Annabell is, és nem értette, hogy a húga miért nem ment haza.

  – Akkor most azonnal induljatok el, és keressétek meg. Én is elindulok apáddal.

Azzal letette a telefont. Annabell azonnal odafordult ahhoz a fiúhoz, akire a húgát bízta. Az utca sarkáig kísérte, ahol meg kellett várni, hogy a közlekedési lámpa zöldet mutasson a gyalogosoknak. Stacy azt mondta, hogy onnantól már nem lesz baj, és hogy a fiú nyugodtan visszafordulhat, aki így is tett. Onnantól kezdve nem tudta, hogy történt-e valami a lánnyal, mert nem várta meg, míg a lámpa átvált.

Annabell kezdett nagyon ideges lenni és félt, hogy esetleg történt valami édes testvérével. Nem túl illedelmes hangnemben rászólt a barátaira, hogy segítsenek megkeresni a húgát. A többiek természetesen szívesen segítettek, és azonnal elindultak kisebb csoportokba verődve. Annabell azzal a fiúval volt, aki utoljára látta Stacy-t, mert remélte, hogy hátha nagyobb segítség lenne, mint a többiek közül bárki. Közben Annabell folyamatosan hívta a húga mobilját, de nem vette fel. Édesanyjával is konzultáltak, hogy ki merre keresse, hátha úgy több az esélyük.

Először elindultak abba az irányba, amerre laktak, és az utcán próbálták kérdezni az embereket, hogy nem látták-e, de nem igazán voltak segítőkészek. Mindenki rohant, hogy a munkából, vagy a karácsonyi vásárlásból végre hazaérjen az otthon melegébe. Annabell másfél óra múlva már kezdett kétségbeesni, és lassanként megőrülni, hogy nem tud semmit, és az emberek sem hajlandóak segíteni. Barátja próbálta vigasztalni és ötleteket adni, hogy még merre kutathatnának.

A lány kapva kapott minden próbálkozáson, hátha sikerül megtalálniuk a kislányt. De sajnos, ahogy egyre többször kaptak hírt, hogy senki nem talált semmi nyomot, Annabell egyre reménytelenebbnek látta a dolgokat és a legrosszabbakra kezdett el gondolni, hogy mi van, ha valami szörnyűség történt a húgával. Aztán egyszer csak édesanyja hívta megint, Annabell pedig csak reménykedni tudott, hogy hátha most megtud valamit. Így is történt.

  – Gyere azonnal a Roosevelt kórházba – mondta, majd azzal a lendülettel le is tette a telefont.

Annabell szíve már a torkában dobogott. El sem tudta képzelni, hogy mi történhetett, de tudta, hogy Stacy-ről van szó, és előkerült. Ezt meg is mondta barátjának, majd rögtön el is kezdett futni a kórház felé, ami ugyan csak pár utcányira volt tőle éppen, mégsem olyan közel. Az agya folyamatosan zakatolt, és észre sem vette, hogy futás közben jó néhány embernek nekiment, zihál, és alig kap levegőt. Nem tudott semmi másra gondolni, csak arra, hogy a húgának nehogy komoly baja legyen.

Próbált egyre gyorsabban futni, hogy minél hamarabb odaérjen a kórházba, és már nem is érdekelte semmi és senki. A körülötte levő emberek sem, akik hangosan káromkodtak rá, miközben átfurakodta magát a tömegen. Azt sem tudta, hogy barátja a nyomában van-e egyáltalán, vagy visszament a többiekhez. De nem is érdekelte. Sietett, ahogy csak tudott. Hiába kezdtek fájni a lábai, hiába izzadt, vagy túl szaporán vette a hideg levegőt. Csak a célja lebegett a szeme előtt.

Aztán végre elérte a kórházat. Berontott az ajtón, és azonnal a recepcióhoz sietett, hogy a húgát keresi. Útba igazították, amint pontosan megmondta, hogy kihez jött, és hogy ő a hozzátartozója. A sürgősségi osztályon megtalálta a szüleit és a nagymamáját. Egyedül nagymamája ücsörgött egy széken, és a kötőtűit tartotta a kezében. Ha ideges volt, mindig nekiállt kötögetni, de úgy tűnt otthon hagyta a fonalakat. Szülei zaklatottan járkáltak fel s alá. Amikor meglátták nagyobbik lányukat, odasiettek hozzá, és szorosan átölelték. Édesanyja könnyei a hajára potyogtak.

  – Mi történt? – kérdezte Annabell azonnal.

 – Az orvosok még nem mondtak semmit – kezdett bele az édesapja. – A műtőben vannak a húgoddal.

  – Nem értem. Mi az, hogy nem mondanak semmit? – kérdezte felháborodva Annabell.

  – Mi sem értjük. Csak annyit mondtak, hogy Stacy-t súlyos állapotban hozták be, és hogy már órák óta tart a műtét.

Erre Annabellnek is le kellett ülnie. Csak most érezte meg, hogy mennyire elfáradt, és csak ekkor vette észre, hogy még mindig zihál a futástól, és hogy nehezen kap levegőt. Nem akart belegondolni, hogy Stacy milyen állapotban lehet. Egyszerűen látni akarta a húgát, hogy minden rendben, és hogy nem sokára hazavihetik. Hiszen karácsony van. Kizárt, hogy valami rettentő borzadály történt vele. Biztos valami apró baleset és nem sokára kihozzák a műtőből, miközben azt mondják, hogy nem sokára hazavihetik.

Ezzel próbálta nyugtatgatni magát még vagy egy órán keresztül, mire az egyik orvos megjelent előttük, miközben egy másik és néhány nővér előttük tolták el Stacy-t egy ágyon be, az egyik szobába. Mindannyian felpattantak, de az előttük álló orvos vissza akarta fogni őket, hogy előbb hallgassák végig. Ám Annabell nehezen tudott várni, és mihamarabb a húga után akart rohanni, hogy láthassa. Az orvos szavára nehezen koncentrált, de aztán felfigyelt a „csoda” szóra, és ránézett.

  – Mit mondott? – kérdezte.

  – Azt, hogy ha reggelig rosszabbra fordul az állapota, akkor már csak a csoda segíthet rajta.

  – Micsoda? – kérdezte meglepetten Annabell. – De miért? Mentsék meg!

 – Mi megtennénk, de az autó, ami elütötte, nagyon gyorsan hajtott. A húgod nagyon súlyos sérüléseket szerzett.

Annabell nehezen tudta felfogni, amit hallott, de egy fontos kérdés még az eszébe jutott.

  – Be lehet menni hozzá?

  – Most igen, ha hagyják pihenni.

Hagyták. Stacy nagyon sokáig pihenhetett, mert másnap reggel kómába esett. A családja egy teljes hétig volt mellette a betegszobán. A család már előre úgy döntött, hogy nem akarnak nélküle karácsonyozni, így elhatározták, hogy karácsonykor is bent lesznek a kórházban. Csak enni, megmosdani és ruhát váltani mentek haza. Az orvosok is a segítségükre voltak. Szinte csak a napi vizsgálatot mentek elintézni, minden mást Annabell és a szülei csináltak. Még az ágytálat is ők ürítették.

A Szenteste csendesen és szomorúan telt számukra. Már kezdtek beletörődni, hogy a lány nem érzékeli a jelenlétüket, mégis azért imádkoztak, hogy Stacy kinyissa újra a szemét. A hópelyhek akkor is hullottak, mintha csak az ég siratta volna a kislányt. A nagymamán kívül mindenki a lány betegágya körül szundított a székeken. Elfáradtak, annyit imádkoztak már. Annabell azon gondolkodott, hogy másként is történhettek volna a dolgok. Ha tehette volna, visszaforgatná az időt.

Végül karácsony reggel a gépek szokásos pittyegésén kívül más hangot is hallott. Először nem tudta, hogy mire ébredt fel, de aztán meglátta a szüleit a húga körül, amikor felemelte a fejét. Stacy szeme nyitva volt, és felülve ölelgette az édesanyjukat. Könnyektől csillogó szemekkel fordult Annabell felé, aki elképedve és a boldogságtól remegve nézett vissza rá. Csak egy hét volt, amíg Stacy kómában volt, de úgy érezték, hogy már jóval hosszabb idő is eltelt.

Annabell soha nem felejtette el később sem a történteket. Megfogadta, hogy minden nap emlékeztetni fogja magát arra, hogy többé ne hagyja magára a húgát, és nem csak azért, mert a baleset miatt amputálni kellett az egyik lábát. A családján kívül senki nem tudta, hogy mi történt pontosan, attól a pár baráttól eltekintve, akik tapintatosan megígérték, hogy senkinek nem adják tovább.

Azóta is furdalja a lelkiismeret a lányt, mert nem tudta kiverni a fejéből, hogy ha akkor ő kíséri haza és nem bízza a barátjára, akkor talán nem üti el egy részeg sofőr. Később kiderült, hogy az egyik legjobb barátnőjének az apja volt, aki ellen eljárást indítottak. Azt állította, hogy sietett haza, hogy a családjával lehessen, előtte pedig céges évzáró partin volt. Pénzbírsággal és öt évig tartó szabadságvesztéssel büntették. Bár Annabell akkor többet adott volna neki, mert nagyon mérges volt.

De onnantól kezdve megfogadta, hogy senkit nem fog magára hagyni úgy, mint sok évvel ezelőtt a húgát. Be is tartotta. Nem csak a barátainak és az ismerőseinek segített. Nagyon sok szociális munkát vállalt, amivel jobbá és szebbé tehette mások napjait. Mivel mindenki segítségére volt és az éjszakái álmatlanok voltak, ezért festette az idő sötétre a szemét. Emellett pedig sokat is sírt, mert a múlt nem akarta kiereszteni a karmai közül. Ez a bőrét is kiszárította, mert napra pontosan minden évben ugyanakkor ugyanannyi hó hull, mint a baleset estéjén. Annabell örült ennek, mert így legalább minden évben van valami plusz, ami emlékezteti őt arra, hogy mi mindent kell megtennie.