Az álmok valóra válnak: 5. fejezet

5. fejezet: A megmentőm
Már alig kaptam levegőt. Úgy tűnt, mintha már órák óta futottam volna. Hallottam a mögöttem loholó éhes farkasokat. Megnyugodtam, amikor meghallottam a csaholásukat, így tudhattam, hogy a többiek biztonságban vannak. Igen ám, de én nem tudtam mitévő legyek. Csak futottam, ahogy tudtam, félő volt, hogy utolérnek.

A vicsorgásuk megrémisztett, tudtam, ezek vérbeli vadállatok, semmi esélyem nem lenne velük szemben, így csak rohantam, ahogy a lábam még bírta. Kezdtem fáradni, de nem akartam feladni. Próbáltam kitalálni mit tehetnék, hogy lerázzam őket, de semmi nem jutott az eszembe. Amint megállnék akár egy percre is, rögtön végem lenne.

Aztán hirtelen megláttam egy hatalmas fát. Csak egy ága volt, amit biztosan elérhettem volna, így utolsó energiáimat is összeszedve nekilendültem, hogy könnyedén felugorhassak. Egy kicsit sem volt szabad meginognia a magabiztosságomnak, különben végem. De sikerült, már az ágon voltam, és próbáltam azonnal tovább mászni.

Azonban a túloldalról rögtön felugrott egy farkas. Az ijedtségtől hátrahőköltem, és csak azt vettem észre, hogy leesek. Azt hittem, hogy odaveszek, és már csak abban reménykedhettem, hogy nem fog fájni, és gyorsan végem lesz. Reményeim meghallgatásra találtam, mert amint leértem, valami kemény érintette a fejemet, ami nagyon fájt, az igaz, de nem éreztem sokáig, eszméletemet vesztettem. Ezzel is könnyebb lesz az én dolgom is és a farkasoké is.

Azt hittem, hogy a halál könnyű lesz, és hogy miután meghaltam, semmit nem fogok érezni, semmire nem fogok gondolni, hogy lepereg előttem az életem, és hogy azután elveszek a sötétségben, ami ki tudja milyen mély, hosszú vagy nagy. Ehhez képest folyamatosan a családom járt az eszemben, a barátaim, Tristan, és a fiú, akit soha nem ismerhetek már meg. Egy idő után hatalmas fájdalmat éreztem. Legfőképpen a fejem fájt, de azon kívül is minden testrészem sajgott. Nem értettem a dolgot, hiszen elméletileg meghaltam, akkor mégis miért fáj mindenem kívül-belül?

Amikor kinyitottam a szemem, minden homályos volt körülöttem. Nyüszögést és vicsorgást hallottam, amitől megijedtem. Gyorsan becsuktam a szemem, de aztán mégis csak ki kellett nyitnom, mert nem történt semmi és ettől kíváncsi lettem. Attól, amit láttam, a lélegzetem is elállt. Azt se tudtam, hogy jól látok-e egyáltalán, vagy csak álmodom ezt az egészet.

Aztán hirtelen megkönnyebbülést éreztem. Tudtam, nem vagyok egyedül, és hogy ezek után semmi bántódásom nem eshet. Ugyanakkor megütköztem. A fiú, akit magam előtt láttam, csak ott állt előttem, de nem tett semmit, csak nézett a farkasokra, akik fülüket-farkukat behúzva nyüszögtek és fetrengtek, mint akik megőrültek. Csak néztem, hogy mit csinálhat a megmentőm, hogy így földre kényszerítette ezeket a vadállatokat. Ám nem gondolkozhattam sokáig, mert a farkasok megfordultak, és elmenekültek.

Aztán hirtelen ketten maradtunk a fiúval. Vártam, és csak néztem rá. Reménykedtem, hogy megfordul, és odajön hozzám, de nem csinált semmit, csak állt háttal nekem. Magamban szóltam csak hozzá, hogy forduljon meg végre, és nézzen rám, de nem tett semmit. A testtartása nagyon feszült volt, és úgy tűnt, mintha levegőt sem venne. Aztán hirtelen elindult. Még észbe sem kaptam, de egyszer csak meghallottam a saját hangomat:

- Várj! – kiáltottam utána. Bár vonakodva, de végül megállt. Nem fordult meg, ami arra utalt, hogy nagyon mehetnéke van.


- A múltkor nem volt alkalmam megkérdezni. Hogy hívnak? – kérdeztem reménykedve, hátha ennyi idő után megtudom rejtélyes megmentőm nevét.

Lassan megfordult és a szemembe nézett. Alig tudtam elhinni, hogy most abba a vad, titokzatos szempárba nézek, ami a balaeset óta kísértett álmomban. A vér majdnem meghűlt az ereimben amikor láttam, hogy most jóval sötétebbek a szemei, mint mikor legutóbb találkoztunk. Szinte feketének tetszett. A lélegzetem pedig megállt, mikor megszólalt. Mintha egy angyal hangját használta volna.

- A nevem Logan. Logan Haskins. Elnézésedet kérem, amiért nem mutatkoztam be – káprázott a szemem, vagy jól láttam, hogy egy kicsit meghajolt? – Ha jól hallom a barátaid már aggódnak érted.

Nem értettem miről beszél, aztán egyszer csak meghallottam, hogy valahol a távolban a nevemet kiáltják.

– Elkísérlek az erdő széléig. Sose lehet tudni, hogy azok a vadállatok mikor óhajtanak visszajönni, hogy ismét megtámadjanak. – mondta mikor látta rajtam, hogy gondolkodóba estem. Azt persze nem sejthette, hogy nem a farkasok miatt.

Sok mindenről szerettem volna vele beszélni, de nem tudtam hol kezdjem, egy hang se jött ki a torkomon,de ő sem szólalt meg. Olybá tűnt, még mindig nem vesz levegőt, a teste is még mindig feszült volt, a kezét ökölbe szorította, az arcán apró fintort vettem észre, mint akinek az orrát nagyon kellemetlen szag csapott volna meg. Látszott rajta, hogy nyugtalan, de az is, hogy nem a farkasok miatt. A hallgatásunk kezdett egy kicsit kínossá válni, szinte megsüketültem tőle.

Feltűnt, hogy a barátaim kiabálását egyre közelebbről hallottam. Mivel nem tudtam mikor találkozunk legközelebb Logannel – lehetőleg enyhítőbb körülmények között -, így végül rászántam magam, hogy rákérdezzek arra, ami a leginkább érdekelt.

- Hogy találtál rám? – megkönnyebbültem, hogy a hangom viszonylag normálisnak tudható be. Amit a szemem sarkából láttam, az viszont cseppet nyugtalanná tett. Logan úgy nézett, mintha dühös lenne, amiért ilyet kérdeztem tőle.

- Miből gondolod, hogy kerestelek? – kérdezte foghegyről és még egy kicsit se fordult felém, csak meredten bámult előre.


- Csak kérdeztem, mivel nem úgy tűnt, mintha véletlenül hallottad volna meg a zajokat – válaszoltam teljes meggyőződéssel, magabiztosan. – Tehát követtél?


- Fogjuk rá, de csak tisztes távolból. Tudtam, hogy egy farkas falka még él ebben az erdőben. Amikor láttalak titeket reméltem, hogy nem fognak feltűnni és hogy nem jöttök ennyire az erdőbe, de rá kellett volna jönnöm amikor észrevettelek, hogy ez bizony hiú ábránd – láttam, ahogy elfojtott egy mosolyt az utolsó szavaknál. De hirtelen ismét halálosan komoly lett.


- És hogy tudtad őket elkergetni? Hiszen meg sem mozdultál, csak álltál egy helyben és néztél rájuk.


Megállt és végre a szemembe nézett. A pillantásától ellentmondásos érzések kezdtek kavarogni bennem. A szívem a torkomban dobogott, nem mertem megmozdulni, de még levegőt venni sem. A szemeiről sem tudtam levenni a tekintetemet. Ugyanakkor hihetetlen biztonságban éreztem magam.


- Nézd, amikor hátraestél beütötted a fejed, valószínűleg elájultál pár másodpercre, így nem láthattad, hogy megdobálom őket - láttam rajta, hogy ezt nem túl sok meggyőződéssel mondta. Amin nem is csodálkoztam.

- Pár másodperc alatt? - Ekkor jött rá, hogy mit is mondott, és hogy elárulta magát. Nekem pedig rám jött a kérdezősködés és elkezdtem faggatózni.

- És ha már itt tartunk, az a kocsi sem véletlenül állt meg pont akkor, amikor te lehúztál a földre, és nem véletlenül horpadt be úgy, hogy beleférjen a kezed!

- Mégis mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte csöppet ingerülten.

- Az igazat, csakis azt – mondtam meglepően határozottan.


- Miért, mit láttál? – kérdezte egyre összeszűkülőbb szemekkel.


- A kocsit láttam, amint egyre gyorsabban jön felém, és senki nem volt körülöttem. Aztán hirtelen a földön találom magam a kocsi előtt, ami behorpadt, és a horpadásban volt a kezed – hadartam megállás nélkül. – A farkasokat pedig mintha a puszta tekinteteddel üldözted volna el – csoda, hogy egyáltalán hang jött ki a torkomon, annyira ideges lettem.


- Senki nem fogja ezt elhinni neked – szűrte a fogai közt.


- Senki nem mondta, hogy bárkinek is el akarnám mondani. Ez eszembe sem jutott. De ha már hazudnom kell néhány embernek, szeretném tudni, hogy miért. Szeretném tudni az igazat.

- Az ember jobban tud hazudni, ha nem tudja a valóságot. különben is nem lenne elég megköszönni? – kérdezte.

- Köszönöm! Tényleg, nagyon hálás vagyok, hogy megmentettél immár másodszor – mondtam elpirulva szégyenemben. Csak most jöttem rá, hogy még meg sem köszöntem neki a történteket. Persze hogyan is tehettem volna, amikor sehol nem találtam?

- Nem hagyod ennyiben a dolgot, igaz? – kérdezte Logan.

- De nem ám.

- Hát… remélem már hozzászoktál a csalódásokhoz.


Nem tudtam visszavágni neki, mert megjelentek a barátaim. Ragyogó, kipirult arcukból ki tudtam venni, hogy mennyire aggódtak értem, és most mennyire örülnek nekem. Amikor meglátták Logant, hirtelen megtorpantak. Értetlenül és távolságtartóan néztek rá, amit teljes mértékben megértettem, ugyanis nem meséltem nekik, hogy ő mentett meg az elgázolástól.

- Ó, Katie! Jól vagy? Nincs semmi bajod? – kérdezte aggódva Becky, aki elsőként tért észhez.

- Nagyon bátran viselkedtél! Hihetetlen volt! – mondta ámuldozva Dolly.

- Le vagyok nyűgözve! – mondta Nina.


- Én is. De mégis hogy sikerült leráznod a farkasokat? Tudtommal gyorsabbak, mint az emberek és elkergetni sem kis munka őket – kérdezte Cassandra felhúzott szemöldökkel, mint aki ezt sem akarja elhinni.

- Hát… - kezdtem habozva.

- Meghallottam a kiáltásokat és én segítettem neki elkergetni őket – szólt közbe határozottan, de sármos pillantással Logan.


A lányokat teljesen elbűvölte a hanghordozása és a pillantása. Vajon én is ilyen bambán nézek rá, amikor így beszél? Elég kínos lenne. Még Cassandra is elámult tőle egy kicsit.


- Jajj, hát nagyon köszönjük. Igazi lovag vagy – mondta Becky nem kis csodálattal a hangjában és a tekintetében is.


- Nincs mit. Nekem viszont most már mennem kell. Várnak rám – mondta Logan kicsit szomorkásan, de mintha megkönnyebbült volna. – Hát akkor viszlát. Lányok. Bella – az utolsó szót olyan mérhetetlen lágysággal mondta ki, hogy azt hittem rosszul hallok. Az arcában mosoly bújkált.


Honnan tudja a nevem? Azon senki nem szokott hívni, főleg nem Bellának, hiába is szerettem volna. Meglepetten néztem rá, elképzelni sem tudtam honnan tudhatja. Mindenki a második nevemen hívott.

- Rendben, hát akkor szia – köszöntek el tőle a lányok egyszerűen, de én még nem mozdultam.


Logan látta, hogy habozok, így ő rám várt, míg én arra, hogy a lányok egy kicsit távolabb legyenek. Amint hallótávolságon kívülra értek, azonnal odafordultam Loganhez.


- Találkozunk még?

- Téged ismerve biztosan. Jobban vonzod magadhoz a bajt, mint azt bárki gondolná – mondta félmosollyal, amitől remegés futott végig rajtam.


Aztán egyszer csak eltűnt. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan merre ment. Túlságosan elkábultam a pillantásától, a mosolyától és az illatától, amit pont akkor éreztem meg, mielőtt elment volna.


- Katie! Jössz már? – türelmetlenkedtek a lányok. – Gyere! A fiúk a tisztáson várnak és Greg már nagyon aggódik érted.

Greg neve hallatán felriadtam. Hirtelen eszembe jutott, hogy miről beszélt, mielőtt összefutottunk a farkasokkal. Azt emlegette, hogy remélei, hogy a közeljövőben meggondolom magam, és a barátnője leszek. Olyat is mondott, hogy addig fog próbálkozni, amíg igent nem mondok. Olyan távolinak tűnt ez az egész.

Míg mentünk a tisztás felé, folyamatosan járt az agyam. Mérges is lettem Gregre, amiért úgy kezel, mintha a jövendőbelije lennék, vagy legalábbis a tulajdona. Ráadásul nem is éreztem iránta semmit. Tudtam, hogy Casnek tetszik, így végülis ő miatta hívtam el. Közben folyton Logan arca lebegett a szemem előtt a biztonságot sugárzó tekintetével, és a vészjósló szemeivel.

Időközben visszaértünk ösvényhez. Amint kiértünk a sűrűből, hiányom támadt és szomorúság tört rám. Ebből már mindenki tudhatja, hogy civilizáció van a közelben. Az erdő sűrűjében sokkal szabadabbnak érzi magát az ember, és sokkal önállóbb, mert nem számíthat másra csak önmagára. Akármennyire is ismertem az erdőt, nem tudtam, hogy vannak is farkasok. Állítólag elkergették erről a területről. A barátaim is csak miattam mertek bemenni.

Az ösvényre érve lassabban mentem, hogy hátra kerüljek. Próbáltam kigondolni, hogy mégis hogyan rázhatnám le Greget, és hozhatnám össze Casszel. Nem bánnám, ha az a lány is békén hagyna végre. De nem volt már időm, mert egy-két kanyar után elértük a tisztást. Amikor kiértünk és a fiúk megláttak minket, azonnal elkezdtek kiabálni és ujjongani, amikor pedig megláttak engem is a sor végén, az ő arcukra is kiült a megkönnyebbülés és a felhőtlen öröm, hogy nincs semmi bajom.

Először Matt ölelt meg, mert az elmúlt időben eléggé elmélyült a barátságunk Becky-nek köszönhetően. Aztán odament Becky-hez és forrón megcsókolta, mintha évek óta nem látták volna egymást. Jeffrey is megölelt futólag, ami nagy szó volt az ő esetében tekintve, hogy nem az az ölelkezős típus. Greg szeme ragyogott, ő tűnt a legboldogabbnak. Amint elszakadtam Jeffrey-től, olyan erővel szorított meg, amit még nem tapasztaltam senkinél. Meglepett, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy váratlanul ért. Igyekeztem visszaölelni amennyire csak tudtam, de hirtelen úgy éreztem, nem örülök annak, hogy látom. Vissza akartam fordulni, megkeresni Logan-t, hogy beszélgessünk.

- Jajj, Katie! Annyira aggódtam érted! Szétváltunk a lányokkal, hogy könnyebben megtaláljunk. Aztán a fiúk mondták, hogy lejárt az idő, jöjjünk ide vissza a találkozóhelyre, várjuk meg a többieket, és ha nem vagy meg, akkor tovább keresünk – hadarta gyorsan. Hihetetlen figyelem kellett ahhoz, hogy megértsem mit is mond. – Majdnem beleőrültem a várakozásba. Kezdtem azt hinni, hogy elkaptak azok a szörnyetegek, már fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak – aztán mélyen a szemembe nézett. Azt vettem észre, hogy még csak hasonlót se kezdtem el érezni ahhoz, mint amit Logannél éreztem.

Láttam Greg arcán, hogy meg akar csókolni, és hogy mindjárt meg is teszi, így gyorsan eltoltam magamtól. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Értetlenül, ugyanakkor nagyon szomorúan nézett. Természetemnél fogva rossz volt ilyennek látnom, de muszáj volt megtennem, különben csak rosszabbodott volna a helyzet.

- Ne haragudjatok, de nagyon fáradt vagyok. Nem mehetnénk haza? – kérdeztem a többiekhez fordulva. Gregnek még a szemébe sem akartam nézni. És sötétben sem szerettem volna hazamenni, ami viszont közeledett.

- Jajj, dehogynem! Menjünk – mondta Becky.

Elindultunk lefelé a tisztáson átvágva, hogy a gyorsabban odaérjünk a földúthoz, ami után a betonút következik. Legelöl ment Jeffrey, Dolly, Nina és Cassandra, egy csoportban beszélgettek. Utánuk Becky és Matt andalgott szerelmesen és meghitten egymás mellet. A sort Greg és én zártuk. Meg akarta fogni a kezem, de még előtte gyorsan zsebre dugtam remélve, hogy nem zaklat.

- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte kicsit bátortalanul.

- Semmi bajom, csak kicsit sokat futottam – mosolyogtam halványan próbálva elviccelni a dolgot.


Látszott rajta, hogy nagyon érdekli, mi történt pontosan. Nekem viszont semmi kedvem nem volt hozzá, hogy meséljek. Egyébként sem tudtam volna úgy elmondani a történteket, hogy kihagyhattam volna belőle Logant. Annyit gondolkoztam, hogy észre sem vettem, hogy már elértük a házunkat. Mint máskor is, most is örültem, hogy jóformán az erdő bejárata mellett laktunk. Mindenkitől elköszöntem, és megköszöntem nekik mindent, aztán elindultam befelé.

- Majd találkozunk, sziasztok! – köszönt el Greg is, és elindult utánam.

- Te hova jössz? – kérdeztem, és még ő nézett elképedve.

- Hát hozzád. Csak nem képzeled, hogy most ilyen helyzetben egyedül hagylak, amikor bármelyik percben kifakadhatsz? – kérdezte háborodott hangon.

- Nem vagyok egyedül, de most talán az lenne jobb. Ne haragudj, de gondolkoznom kell, és társaságban nem megy – mondtam erőtlen, de határozott hangon.


- De… - kezdte.


- Majd holnap találkozunk a suliban. De most tényleg egyedül szeretnék lenni.


- Valami más is történt az erdőben a farkasokon kívül, igaz? - kérdezte.


Megpróbáltam a szemébe nézni és úgy válaszolni szemrebbenés nélkül:


- Ugyan, mi történt volna? Nem elég, hogy a farkasok elől menekültem? – már kezdett az idegeimre menni.

- Ne haragudj, csak látom, hogy valamin nagyon töröd a fejed, és biztos vagyok benne, hogy nem a farkasokon. Mielőtt megtámadtak semmi gond nem volt, most meg mintha azt se tudnád, hogy te magad ki vagy – mondta kemény, határozott, csöppet faggatózós hangon.

- És ha csak átértékelem az életem ezek után? Könyörgöm Greg, azok a vadállatok majdnem megöltek, persze, hogy sokkos állapotban vagyok! – korholtam le. – Miért nem tudsz egy kicsit békén hagyni? Egyedül akarok lenni és gondolkozni, és ez most nem fog változni attól, hogy azt hiszed olyan jól ismersz és látod rajtam, hogy mikor mire gondolok, vagy milyen a kedvem – a saját hangomon is meglepődtem.

Láttam mennyire megbántódott, és hogy legszívesebben visszaszólna, de nem érdekelt. Tudtam hogyan akart megvigasztalni, amihez semmi kedvem nem volt, főleg nem vele. A hangulatom sem volt abban az állapotban és én sem. De aztán megbékélt, bár kicsit még mindig szomorkás és bosszús volt.

- Jó, rendben. Ha tényleg ezt akarod, legyen – mondta. – Akkor majd holnap találkozunk.

Már kezdett lehajolni, hogy csókkal búcsúzzon, de még idejében közbe tudtam szólni.

- Oké, szia – megfordultam, bementem és bementem a házba. Vissza se néztem, hogy elment-e már. Nem érdekelt, nem akartam látni.


Minden fölkavart a farkasoktól kezdve. De leginkább az, hogy nem tudom mit és miért éreztem azt, amit akkor, mikor Logan rám nézett és attól, ahogyan beszélt. Csak azt tudom, hogy valami különlegeset, valahogy sokkal többet, mint Gregnél valaha is.

A szüleim és James szerencsére nem voltak otthon, így nem kellett nekik magyarázkodnom, hogy miért nézek ki annyira csapzottan. Mielőtt hazajönnének és bármit is csináltam volna, gyorsan lefürödtem, és átöltöztem, hogy mihamarabb túllegyek a tisztálkodáson. Időközben folyamatosan gondolkoztam. A szüleim azért is kíváncsiskodnának, hogy milyen volt a kirándulás, és hogy Greg, akit nemrég ismertek meg, miért nem maradt nálunk még egy kicsit.

Az előző udvarlóim miatt, már megbékéltek a gondolattal, hogy bizony már nem vagyok kislány. De Greg nagyon tetszett nekik, nem értem miért. Legalábbis a szüleimnek. James már kevésbé örvendezett. Észre is vettem, hogy már nem nagyon lógnak együtt egy bandában. Greg egyre többet keresi a társaságomat szerencsétlenségemre. A szüleim szerint ez odaadásra vall, ami állítólag ritka manapság.

Amikor bementem a szobámba, bekapcsoltam a TV-t, hátha eltereli a figyelmemet a közelmúltbeli eseményekről, kiváltképp Logan-ről, de nem. Újra és újra ott volt a szemem előtt, ahogy védeni próbál, mint egy féltve őrzött kincset. Ha csak eszembe jut a félmosolya, a hideg kiráz és a szívem majd kiugrik a helyéről. Ha pedig a sötét szemére gondolok, végig fut rajtam a hideg, remegek. Úgy nézett rám az erdőben, mintha ő is egy éhes vadállat lenne és fel akarna falni. Ugyanakkor szomorúnak is tűnt, és dühösnek, mint akinek nehezére esne visszafogni magát.

Hirtelen nagyon szerettem volna újra látni. Bár úgy nézett rám, mint egy vadállat, furcsamód mégis hihetetlen biztonságban éreztem magam mellette. Már-már azon kezdtem el gondolkozni, hogy milyen életveszélybe kerülhetnék itthon, csakhogy megjelenjen. De aztán gyorsan észbe kaptam. Elkezdtem beágyazni, pakolni és takarítani – este - , csakhogy elterelődjön a figyelmem. Nagyjából sikerült minden erőmmel arra koncentrálnom, amit éppen csináltam.

Amikor készen lettem – meglepetésemre csak egy órába telt az egész – azon gondolkoztam, mit csináljak még, de aztán megjöttek a szüleim Jamesszel, így lementem hozzájuk beszélgetni ezzel is elterelve a gondolataimat. Természetesen észrevették, hogy Greg nincs velem, és nem is bírták kérdezősködés nélkül.


- Hát Greget hol hagytad? Már készültünk a társaságára, jó sok ennivalót vettünk – mondta anyukám. Ebből is megtudtam, hogy arra számított, hogy Greg velünk vacsorázik.

- Öhm… el kellett mennie, nem tudott maradni – mondtam olyan hangon, mintha tényleg szomorú lennék. – De üdvözletét küldi és üzeni, hogy sajnálja – toldottam meg egy kis füllentéssel látva a csalódott arcukat.

- Hát akkor majd legközelebb – mondta anyu nagy lelkesedéssel.

Erre nem válaszoltam, nem akartam sem hazudni, sem igazat mondani, sem lelombozni őket. Ahhoz túl jó kedvük volt.

- Én addig örülök, amíg kevesebbet van Katie közelében. Nem is értem, miért hívtad el egyáltalán - mondta James.

- Nem magam, hanem Cas miatt. Odavan érte, de semmit nem tett most, mikor együtt elmentünk - védtem magam. Valahogy mindig szomorú lettem, ha James valamiért szomorú, vagy ideges miattam.

- Ugyan már, hogy mondhattok ilyet? Katie, te csak örülj, hogy ilyen udvarlód van, és adj neki egy esélyt. James, te pedig nem értem, hogy lehetsz ilyen a húgoddal, bátorítanod kéne. Eddig egy fiút sem hozott haza, pedig már tizenhét éves - mondta anyu. Apu meg persze csak helyeslően bólogatott. Hiába, nehéz anyu mellett megszólalnia.

- Bátorítsam, hogy hozzon haza egy undorító, talpnyaló férget? Kösz inkább nem - vágott vissza James.

- És veletek mi volt ma? Milyen volt a napotok? – kérdeztem gyorsan elterelve a szót. Nem akartam, hogy elfajuljon a veszekedés.

Szerencsére édesanyám olyan, hogy ha valamit elkezd mesélni, akkor a leglényegtelenebb, legapróbb részletekre is kitér. Részben úgy tettem, mintha hallanám és érteném is amit mond. Néha bólogattam, és egy szavas hozzáfűzéseket mondtam. Időközben újra a gondolataimra kezdtem el figyelni. Mindvégig a szüleim arca helyett hol a farkasok vicsorgó pofáját láttam, hol Greg búskomor, sértődött arca tűnt föl. De legtöbbször Logan veszélyes, sötét, de védekező tekintete jelent meg előttem.

- Na és a te napod milyen volt? – kérdezte egyszer csak apám.

Meghökkentett a kérdése. Valamiért úgy emlékeztem, hogy ezt egyszer már elmeséltem, nem értettem miért kérdezi újra. Szerencsére alapvetően jó észjárással rendelkeztem, így viszonylag gyorsan észbe kaptam.

- Nagyon jó volt. A srácokkal fölmentünk az erdőbe. Megmutattam nekik az egyik kedvenc helyemet, és azokat, amiket ajánlatos elkerülni – válaszoltam.

Aztán azért, hogy nehogy észre vegyék rajtam a félelmet és a zavarodottságot elmeséltem, hogy a fiúk mennyit bohóckodtak, és hogy mi lányok mennyit beszélgettünk. Persze ez közel sem volt igaz, mivel semmire sem emlékszem abból, hogy sétáltunk. Azt is elmeséltem, hogy a többieket mennyire lenyűgözték az erdőnek eddig nem látott részei. Természetesen Logant, a farkasokat és a vitánkat Greggel kihagytam. Nem akartam, hogy tudjanak ezekről a dolgokról. Még nem… Legfeljebb James tudhat róla, de egy ideig neki se mondok semmit.

- Szóval akkor máskor is el fogtok menni? – érdeklődött anyu.

- Nagy valószínűséggel igen – mondtam, de tudtam, hogy a farkasok után valószínűleg csak nekem lesz bátorságom bemenni az erdőbe. Legfeljebb még Becky-nek lenne, ha csapatostul mennénk.

Én viszont tudtam, hogy bátran odamehetek, akár vissza arra a helyre is, ahol a farkasok voltak. Tudtam, hogy bármi baj van, a megmentőm újra megjelenik, ebben egy fikarcnyit sem kételkedtem már.

- Most már fölmegyek, lefekszem. Holnap suli és korán kelek – mondtam a szüleimnek. Most már terhessé vált a társaságuk.

- Rendben kicsim, nyugodtan. Szép álmokat – mondta anyu.

- Köszi, nektek is – válaszoltam futó mosollyal és fölmentem.

Osztálytárs versei

A következő három verset nem én írtam, hanem egy osztálytársam, de borzasztóan tetszenek. A harmadikat az én szemszögemből írta.

1.
Életem értelme,
Lélegzetem légje.
Szeretlek értelmem,
Érted élek
És lélegzem.
Szeretlek esztelen
Epekedve Tégedet,
Mely meztelen,
Szerelmes érzelem.

2.
Ezerszer szeretlek.
Ezrek ereje,
Emez tesz engemet,
Eme szeretett
Teljes embernek,
Mely beleremeg
Szemed szeretetének,
Szerethetetlen lelkének.

3.
Szeretlek, hogy mikortól,
És mivégre, szeretlek.
Oly rímképet, verset
Nem lelek, mi bájoddal
Felérne, hogy versenyre,
S csatába léphetne,
Mily lelked, s szíved túlságos,
Mérhetetlen nemes ahhoz,
Hogy pusztán sorokkal,
Papírra vetett betűkkel
Megdöntsem előttem,
De mégis e dolog,
Egy cél visz előre,
Eme érzelem, harc érted,
Szerelmem, mit irántad
Érzek, s élvezek örökre.
Szeretlek, légy enyém,
Szeretlek ifjú bájom,
Hős, harcos lovagom.

Ez a harmadik tényleg olyan lett, mintha a lelkembe láttak volna. :D Remélem tetszenek.

Elnézést:S

Megint csak elnézést kérnék,hogy ilyen lassan írom a regényt, de most nagyon sok minden feltart. Egy hét múlva költözünk, ráadásul a kutyámat is most kellett megműteni zsírdaganattal, szóval még rá is figyelnem kell. De igyekszem, hogy mihamarabb kész legyen a negyedik fejezet, már nem kell sok hozzá. Köszönöm a megértéseteket. :)

Az álmok valóra válnak: 4. fejezet

4. fejezet: Segítség
Otthon nem meséltem el senkinek, hogy mi történt, és arra a kérdésre is, hogy miért érkeztem olyan korán, csak azt feleltem, hogy elfáradtam, és Becky-t felhívták, hogy haza kell mennie. Pedig valójában az történt, hogy megkértem Becky-t, vigyen haza. Nem akartam sem kórházba menni, vizsgálatra, hogy tényleg nincs-e semmi bajom, és azt sem akartam, hogy az egész város körül vegyen. Nem tudtam ki ismeri a szüleimet, és nem akartam, hogy megtudjanak bármit is.

Persze Greg akart hazahozni, de nem engedtem neki, mert nem akartam, hogy félreértse. Csak gondolkozni szerettem volna, hogy ki lehetett az, aki szándékosan el akart ütni, főleg most, karácsony közeledtével. Nem voltak riválisaink, ellenségeink, legalábbis úgy tudom, hogy a családomnak nincs. Nekem egyedül Cas volt az, akivel nem jöttünk ki, de neki még jogosítványa sem volt, és Becky-ékkel együtt jött ki az étteremből.

Azért is nem mondtam otthon el senkinek semmit, mert láttam a szüleimen, hogy mennyire boldogok. Mosolyogva ölelték át egymást, viccelődtek, mintha még mindig tinédzserek lennének. Nem volt szívem megfosztani őket az örömtől. És elköltözni sem akartam, hogy megint új helyen kössünk ki, amikor végre megtaláltam a helyemet Becky, Randolph, az iskolatársaim, és főleg Tristan mellett. Így tehát úgy döntöttem, hogy elfelejtem ami történt. Legalábbis megpróbálom kiverni a fejemből azokat a mély, világos szemeket, amik beleívódtak a fejembe.

Nem csodálkoztam, de a következő napokban újra rémálmok gyötörtek. Annak a szörnynek,amelyik üldözött, most nem vérben úszó, vörös szemei voltak, hanem olyan kék szemei, mintha csak az eget szívta volna magába. Ugyanúgy futottam előle, de mégis vártam, hogy elkapjon. Vágytam rá, hogy a közelembe érjen, hogy hozzám érjen, annak ellenére, hogy legbelül tudtam, ez nagyon nem helyes. Ahogy régebben, úgy most is vicsorgott, mint valami vadállat, ami szét akar tépni. De aztán egyre többen lettek. Viszont nekik nem kék volt a szemük, hanem ugyanolyan vörös.

Hajnalban a párnámba fojtottam a sikolyomat. Csak azután jöttem rá, hogy még mindig lihegek, és jóformán fulladozom. Akkor láttam, hogy a takaróm annyira rám csavarodott, hogy elszorította a mellemet. De nem csak ez, hanem a sírás is fojtogatott. Amikor végre sikerült lerángatnom magamról az izzadtságtól nedves takarót, James jött be hozzám kopogás nélkül. Aggódva méregetett, miközben állt az ajtóban, de aztán beljebb merészkedett. Nyilván úgy gondolta nem kerültem sokkos állapotba. De meg is ijedtem, azt hittem, hogy a szüleink is meghallhatták, amit James. Bizonyára észrevette rajtam az aggodalmam, mert azonnal megszólalt.

- Nem kell aggódnod, anyáék nem hallották meg. Minden rendben?

- Bár mondhatnám, hogy igen, de nem - mondtam halkan.

- Akarsz beszélni róla? - kérdezte James azon a hangján, amiből mindenki rájöhet, hogy a jó báty szerepét tölti be. Erre nem mondtam semmit, csak nekikezdtem annak, ami a szívemet nyomta.

- Nem mondtam igazat amikor Becky hazahozott. Ha minden jól ment volna, akkor este jöttem volna haza.

- Gondoltam, hogy nincs minden rendben. Láttam a szemedben, de nem szóltam, hátha majd magadtól kibököd. Mi történt?

- Amikor mentem az étterem felé, ahol találkoztunk volna a lányokkal, abban az utcában egyszer csak egy éles hangot hallottam, odafordultam, és egy kocsi jött felém. Ha egy srác nem lök el, akkor most nem beszélgetnénk itt, hanem valószínűleg már a temetést szerveznétek.

- Micsoda? El akartak ütni? - kérdezte James fehérre vált arccal. Csak most jöttem rá, hogy eddig nem maradtunk annál tovább, mint hogy az álmaim előjöttek. Most pedig egy szót sem szóltam anyáéknak. James-nek sem mondtam volna semmit, ha nem tudom, hogy átlát rajtam, hogy számára én egy nyitott könyv vagyok.

- Úgy tűnik igen, de anyuéknak egy szót sem szólhatsz erről.

- Katie! Anyáéknak tudniuk kell erről. Nem szabad elhallgatnunk. Mi lesz, ha megismétlődik egy ilyen kísérlet? Nem biztos, hogy akkor is meg fogsz menekülni.

- Nem lesz bajom, de nem szeretném most elvenni tőlük ezt a boldogságot. Te is láttad, hogy milyen boldogok voltak ma délután.

- Igen, tudom, de Katie, máshol is azok lehetnek.

- James, hát nem érted? Tizenegy éven keresztül menekültünk, amint elmeséltem a rémálmaimat. Ha most is ugyanezt tesszük, akkor életünk végéig meneküljünk? Ugyan hol lehetnénk mindnyájan boldogok?

James gondolkodva nézett, láttam rajta, hogy tudja, van valami abban, amit mondok. Hirtelen arra gondoltam, hogy el kellene mennünk a rezervátumba, hogy fényt derítsünk néhány dologra. A rezervátumban három törzs állt össze, de csak az egyik, a paiute-törzsből való indiánokkal voltunk a legtöbbet. Ebből a tözsből származik Tristan is a fiúkkal. Tudtam, hogy James is ugyanezen gondolkozik, így megbeszéltük, hogy a következő hét pénteken átmegyünk hozzájuk.

A hétvége további része James részéről és az én részemről is színészkedéssel folytatódott. Próbáltuk eljátszani a szüleink előtt, hogy minden rendben van, és végre normális, gondtalan életünket élhetjük. Elég nehezen ment, mivel még soha nem hazudtunk nekik. Ebből kifolyólag nem egyszer megkérdezték tőlünk, hogy mi a bajunk, és hogy történt-e valami. Aztán a végén mindketten a saját szobánkba rejtőztünk mondván, hogy a házi feladatot csináljuk. Csak vacsorázni mentünk le a földszintre, majd mivel kora reggel óta ébren voltam, korán ágyba bújtam. Nem akartam másnap úgy kinézni az iskolában, mintha zombi lettem volna.

De sajnos még így is korábban ébredtem, mint szerettem volna. Megint álmodtam, de ez most teljesen más volt. A családom körében voltam, de egyszer csak a szüleim semmivé foszlottak, porrá váltak, mintha soha nem lettek volna. Helyettük kettő más, idegen ember jelent meg. Egy férfi és egy nő, akik valószínűleg egy pár lehettek, annyira összeillettek, de őket nem ismertük. James-szel kérdő pillantást váltottunk, hogy kik lehetnek ezek, de amikor visszapillantottunk rájuk, mögöttük lómagasságban öt csillogó szempár nézett ugyanúgy ránk. Éreztem, hogy nem vagyunk veszélyben, mégis féltem, és hihetetlen fájdalmat éreztem a szívem környékén. Mintha kitépték volna.

Amikor felébredtem, még csak nem is világosodott, sehol nem hallottam mocorgást. Mivel nem rémálom volt, és nem sikoltottam, így még James-t sem ébresztettem fel. Az óra éppen négy órát mutatott, amikor rápillantottam. Túlságosan is korán volt, de visszaaludni már nem tudtam. Így nekiálltam, hogy írjam a naplómat, amit már amúgyis azóta írok, hogy megtanultam írni. Valamiért az volt az érzésem, hogy meg kell örökítenem az életemet. Úgy voltam vele, hogy feleslegesen semmiféle képpen nem írom, hiszen mindennek van valami oka. Ha mást nem, legalább amikor öreg leszek - márha megérem azt a kort - visszaolvashatom, mit éreztem ekkor.
Persze még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyeneken gondolkodjam, és azóta, hogy majdnem elütöttek, úgy gondolom, hogy ha bármi lesz is, akkor majd valaki másra hagyom ezeket a naplókat. Majd az az illető eldönti, hogy mihez kezdjen velük. Tristan is eszembe jutott, hogy vajon mikor jön végre iskolába, és úgy döntöttem lesz ami lesz, nem fogom neki elmondani az autós incidenst és az ismeretlen fiút.

Amikor ismét ránéztem az órára, meglepődve láttam, hogy nemsokára csörögni fog az ébresztő, amit azonnal ki is kapcsoltam, és gyorsan elmentem zuhanyozni és fogat mosni mielőtt még James elfoglalná több órára a fürdőt. Akkor hallottam meg a motoszkálást, amikor kiléptem a zuhanykabinból. Nyilván James toporgott az ajtó előtt rám várva, de nem szólt egy szót sem. Gondolom valószínűleg azért, mert így is volt elég bajunk, nem akart még egy lapáttal rátenni.

De egy rossz szavam sem lehetett rá. Fölhívta Stellát, hogy ne jöjjön érte iskola előtt, hogy velem akar jönni, mert szükségem van rá, a lelki támogatásra. Így mosolyogva köszöntünk el anyuéktól, hogy aztán búskomor arccal induljunk el a biztonságot nyújtó sötétített ablakok mögött az iskolába, ahol tovább kell játszanunk a gondtalan testvérpárt. Becky-ék miatt azért jóval nehezebb lesz. Bár azt nem tudom, hogy ők látták-e az ismeretlen fiút, vagy sem, de szerintem nem.

Az a fiú is folyton a fejemben jár. A lelkemig hatoló pillantása, a komoly, érzéketlen mégis érzelmes tekintete elfelejthetetlen a számomra. Az pedig, hogy hogyan állította meg a kocsit, az egyszerűen megfejthetetlen. Még azon is elgondolkoztam, hogyan hívhatják. Mindenféle név eszembe jutott, aztán úgy döntöttem, elfelejtem egy időre a fiút. Logikusan átgondoltam, és rájöttem, nem érdemes miatta törnöm a fejem egész álló nap, folyamatosan. De hát velem kapcsolatban mi volt az, ami logikus?

A töprengésemből az iskola látványa vert fel. Amikor az erdőn át jöttünk, már automatikusan nem néztem semerre sem, mert már két hete nem láttam a farkast. Bár ma reggel éreztem akkor valami bizsergést, mintha mégiscsak figyelne valaki, de leintettem belső énemet. Most pedig azon aggódtam, nehogy túl hamar összefussak a lányokkal, vagy ha mégis, akkor ne kezdjenek el kérdezősködni. Nem akartam beszélni a történtekről. Velük legalábbis nem. Elég volt, hogy Jamesnek elmeséltem.

Azonban nem volt okom az aggodalomra, mivel nagy meglepetésemre, amikor leparkoltam a szokásos helyemre, ott állt az utolsó parkolóhelyen Tristan kocsija. Annyira meglepődtem, hogy majdnem neki is mentem, csak az utolsó pillanatban fordítottam el a kormányt. Tristan, mint a legutolsó találkozásunkkor, most is ott támaszkodott a kocsija oldalának, és engem figyelt. James valószínűleg sejtette mit akarok, vagy mire gondolok, mert egyetlen szó nélkül kiszállt a kocsiból amint leállt, és elindult a bejárat felé. Még szerencse, hogy tud olvasni a szememből.

Olyan nagy kapkodással szálltam ki a kocsiból és zártam be, hogy több időnek tűnt, mintha nyugodtabban csináltam volna. Amint bezártam, megkerültem a másik terepjárót, és Tristan nyakába borultam. Majdnem elkezdtem sírni a megkönnyebbüléstől, hogy végre látom, tudom, hogy nem esett bántódása, és arra vágytam, hogy ugyanúgy vigasztaljon és babusgasson, mint James. Tris is ugyanolyan erősen szorított, mint én őt, bár lehet, hogy kicsit elhamarkodtam amit tettem. Elfelejtettem, hogy ő inkább néz rám úgy, mint egy nőre, mintha a húga lennék.

Felnéztem rá, és láttam a szemében, hogy ő is megkönnyebbült, ugyanakkor fájdalom is volt benne. Hirtelen ismerős volt a tekintete. A mélyreható, komoly pillantása, mintha két testben egy lélek lenne. Gyorsan elhesegettem az emlékképet, és igyekeztem Trisre koncentrálni.

- Mégis hol voltál két héten keresztül? - förmedtem rá azonnal arra gondolva, hogy mennyi pótolni valója lett ennyi idő alatt.

- Dolgunk volt - mondta komoran.

- Ennyi ideig? - eléggé ideges voltam ahhoz, hogy úgy beszéljek vele, mintha az anyja lennék.

- Igen, ennyi ideig. De én nem ezért aggódnék - mintha egyre dühösebb lett volna.

- Akkor mégis miért? A továbbtanulásod, a jövőd áll rajta, hogy mennyit jársz iskolába.

- És mi van a te jövőddel? Ha meghalsz, akkor annyi neki, már nem lesz miért aggódnod - azt hittem mindjárt elkezd velem kiabálni, bár így is eléggé fölemelte a hangját. Csak abban reménykedtem, hogy ne hallja meg senki.

- Micsoda? Miről beszélsz? - azt hittem rosszul hallok, és rossz érzéseim támadtak.

- Tudom, mi történt veled szombaton. Mégis hogy jutott eszedbe, hogy egyedül lófrálj a városban? Lehet, hogy ez egy nyugodt környéknek tűnik, de soha nem tudhatod, hogy mi vár rád az utca végén - egy kicsit kezdett megnyugodni, de még mindig dühös volt. - Már csak egy kérdésem lenne.

- Micsoda? - kérdeztem lehorgasztott fejjel, mint a rossz kisgyerek, akit fülön csíptek egy csíny miatt. Meglepően rosszul esett, hogy Tristan ilyen mérges rám.

- Hogy élted túl? Láttam a kocsit is, és ahogy néztem, eléggé ripityára tört, de te megúsztad egy karcolás nélkül.

- Ezt úgy mondod, mintha nem örülnél neki - mondtam szemrehányóan. - Egyébként megmentettek. Azt nem mondom, hogy ki és hogyan, mert nem tudom ki volt az, nem ismerem, és nem is hinnéd el, hogy hogyan mentett meg.

- Miből gondolod?

- Még Jamesnek sem mondtam el a részleteket, mert ismerem. Te miért hinnél nekem?

- Remélem ez csak egy költői kérdés volt, és nem kell rá válaszolnom - mondta hirtelen aggodalommal és fájdalommal. - De azért csak próbáljuk meg, semmit nem veszíthetsz, mert ha esetleg tényleg nem hinném el, akkor sem mondanám el senkinek.

Nem tudtam mit gondoljak. Szerettem volna elmondani neki, hiszen ő is paiute. Viszont féltem, hogy esetleg őrültnek tart. Még akkor is, ha nem mondja el senkinek, éppen elég az, ha tőle kapok célzásokat amiért bolond vagyok. De azon is elgondolkoztam, hogy ugyan miért kellene tartanom tőle, hiszen a legjobb barátom kiskorom óta. Főleg amiért ő valószínűleg többet érez irántam, talán azért nem fog kigúnyolni.

- Azt az illetőt tényleg nem ismerem. Egy idegen fiú volt. Egyszer csak a földre tepert, és amikor felnéztem, a két keze a kocsiban volt. Azokban a horpadásokban,amiket te magad is láttál... - mondtam, bár nem éppen a szemébe. Nem akartam benne látni a gúnyt, és a mosolyt, hogy milyen nevetséges vagyok, amiért ilyeneket mondok.

- Hogy nézett ki az a fiú? - kérdezte viszonylag nyugodt hangon, mire felnéztem. Nyoma sem volt sem a gúnynak, sem mosolynak a szája sarkán.

- Sötét félhosszú haja volt, világító szeme és amennyire meg tudtam állapítani egész magas volt és izmos - mondtam visszaemlékezve az idegenre és próbáltam hatni a hangomra, nehogy úgy hangozzon, hogy oda vagyok azért a fiúért. Tristannek néhány pillanatra összeszűkült a szeme, és dühös lett a pillantása.

- Katie! Ígérd meg, hogy ha megint találkozol ezzel a fiúval, vagy szólj nekem azonnal, vagy ne foglalkozz vele, és menj tőle olyan messzire, amennyire csak tudsz. Kérlek, ígérd meg.

- De miért? - hogy elkerüljem a megmentőm? Tudni akarom, hogy kicsoda, nem érdekel, hogy Tristan mennyire ellenzi.

- Csak tedd, amit mondtam. Kérlek, a saját érdekedben. Nem akarom, hogy bajod essen.

- Te talán ismered? - gyanús volt, hogy úgy beszélt róla, mint aki pontosan tudja, hogy kiről beszélek.

Bármennyire is szerettem volna, nem válaszolt, mivel valaki megzavart minket. Nem akartam vele szót váltani, ma inkább elkerültem volna őt. Szerettem volna Tristannel beszélni, nem tetszett, ahogy viselkedett. Amikor csalódottságomban, mert megzavartak, csak a fejemet tudtam lehajtani. Akkor azonban azt láttam, hogy Tristan keze annyira remeg, mintha áramütés érte volna, amitől nem tud szabadulni. Megijedtem, hogy mitől lehet ilyen dühös, de aztán csak fájdalmat láttam a szemében ahogy rám nézett.

Amikor az a valaki odaért hozzánk, szerettem volna az arcába üvölteni, hogy hagyjon már békén, de még idejében vissza tudtam fogni magam, hisz senkit nem akartam megbántani.

- Szia Greg!

- Szia. Jól vagy? Hazafelé indultatok szombaton, nem a kórházba. Vagy a szüleid vittek el oda? - kérdezte Greg azonnal, mit sem törődve a diszkrécióval, hiszen nem tudhatta, hogy Tristan is tud a dologról.

- Erről nem akarok beszélni Greg - mondtam neki kurtán.

- De akkor is legelőször a kórházba kellett volna menned. Mi van akkor, ha agyrázkódást kaptál? Egyáltalán nem törődsz magaddal? Becky-t is le fogom szúrni, legalább neki lehetett volna esze. Szívem szerint a szüleiddel is jól elbeszélgetnék, hogy kicsit törődhetnének a lányukkal ahelyett, hogy annyit dolgoznak.

- Ide hallgass Greg! Becky el akart vinni a kórházba, én kértem meg rá, hogy ne tegye, csak vigyen haza. A szüleim pedig nem is tudnak a dologról, és különben is, nem is ismered őket, mégis hogy jössz te ahhoz, hogy kioktatnád őket? Téged kellene kioktatni, hogy kikotyogsz mindent, és hogy ne üsd bele az orrodat mások dolgába! El akarom felejteni ami történt és kész. És ha még egyszer így viselkedsz, akkor neked kell majd elmenned a kórházba és megnézheted magad. Remélem világosan fogalmaztam a számodra.

- Most miért vagy ilyen? Azt hittem, kezd kialakulni köztünk valami.

- Még ha úgy is lenne, akkor sincs jogod, hogy így beszélj olyan dolgokról, amikről semmit nem tudsz - vágtam hozzá, aztán Trishez fordultam. - Tristan, kérlek menjünk órára.

- Rendben - bólintott, közben észrevétlenül lepillantottam a kezére. Már nem remegett.

- Katie, várj! Sajnálom, csak aggódtam érted, és féltettelek. Túl sokat érzek irántad ahhoz, hogy csak úgy ölbe tett kézzel nézzem. És igazából reménykedtem a hétvégén, hátha igent mondasz egy kérdés, illetve kérésre - nézett rám bizonytalanul elpirulva.

- És mi lenne az? - kérdeztem cseppet sem érdeklődve.

- Meg szerettem volna kérdezni, hogy lennél-e a barátnőm... - ekkor eléggé megdöbbentem, és mintha Tristan egy aprót nyögött volna. Greg ezt komolyan gondolja?

- Greg. Jó formán nem is ismersz, mégis mit akarsz tőlem? Csak egyszer beszélgettünk, akkor sem olyan sokat. Nem ismersz, nem tudsz rólam semmit, és én is ugyanígy vagyok veled. Nem ismerlek - és tényleg nem.

- Majd időközben megismerjük egymást.

- Ne haragudj Greg, de a válaszom nem - lehet, hogy egy kicsit durva voltam vele, de most a legkevésbé akartam ezzel foglalkozni.

- Miért nem? - kérdezte kicsit megbántódva, de meglepetten is, mintha még soha nem utasították volna vissza.

- Az előbb mondtam Greg! Nézd... Barátok lehetünk, de többet ne várj tőlem. Nem tudom a későbbiekben mi lesz, nem vagyok jósnő, de egyelőre hagyj békén az ilyen dolgokkal - muszáj volt kicsit keményebb hangot megütnöm, mire megilletődve nézett, és megbántódva. Megfogtam Tristan karját, és húztam magam után, hogy menjünk végre.

Nem néztem hátra, nem akartam látni Greg arcát. Még mindig hihetetlen, hogy ezt kérte tőlem. Mégis mit gondolt? Már ott elrontotta a dolgot, ahogy a szüleimről beszélt.

- Ne legyél ideges - szólalt meg hirtelen Tris.

- Ezt éppen te mondod, aki majdnem leharapta a fejemet?

- Baj, hogy majd megőrültem az aggodalomtól? Amikor először meghallottam mi történt, azt hittem, hogy meghaltál - olyan lágy volt a hangja, mintha csurgó méz lett volna.

- Ne beszélj te az aggodalomról - korholtam le hidegen, ami nálam rosszabb, mintha üvöltöznék valakivel. - Két héten keresztül azon gondolkoztam, hogy hol lehetsz. Nem tudtam semmit, hogy hol vagy, mit csinálsz, miért nem jössz iskolába. Úgyhogy te erről nekem ne beszélj. Különben is, hol voltál? És a fiúk is!

- Sajnálom, de időről időre el kell mennünk elintézni néhány dolgot, ami bizony előfordul, hogy több napig is eltarthat. Erről nem mi tehetünk.

- Hagyjuk, inkább menjünk be. Mindjárt csengetnek.

Az első óránk együtt volt, így Tristan előtt voltam kénytelen fortyogni. Persze kényelmetlenül érezte magát, és úgy próbált engesztelni, hogy kedves üzeneteket írt. De én csak azt akartam tudni, hogy hol voltak, és mit csináltak. Hiszen mi van akkor, hogy ha valami bajuk esik, én pedig csak napokkal, hetekkel, vagy akár hónapokkal később tudom meg, mi történt? Úgy éreztem Tristan nem tudja, hogy ez mit jelentett számomra. Nem akartam újra elveszíteni a legjobb barátom, akkor talán már örökre.

Azt is tudom, láttam rajta, hogy ismeri a megmentőmet. Meg akartam tudni, ki az, és úgy tűnik, hogy ezt csak Tristől tudhatom meg. Így az egyik üzenetére válaszolva, amiben sokadjára kért bocsánatot, azt írtam:

Megbocsátok, de csak egy feltétellel: Mondd meg, hogy ki az a fiú, aki megmentett engem, akiről meséltem neked. Tudom, hogy ismered, ne is próbáld letagadni.

Rendben, elmondom. De nem itt. Majd szünetben és olyan helyen, ahol kettesben lehetünk.

Valamiért az volt az érzésem, hogy alig várja, hogy ez megtörténhessen. Félreérthetetlen gyengédséggel szokott rám nézni, ha kettesben vagyunk, és reménnyel teli szemekkel. Amikor kicsengettek, gondolkodás nélkül az udvar felé vettem az irányt, a lelátóhoz, mert ott csak akkor vannak, ha kinti edzés folyik, ami ebben az időben jóformán lehetetlennek tűnt.

Amikor odaértünk, lelassítottam. Izgatottá váltam, hogy most megtudom a fiú kilétét. Szembefordultam Tristannel, aki mögöttem kifejezéstelen arccal kullogott. Még a szeméből sem tudtam kiolvasni semmit, olyan volt, mintha magába roskadt volna. Vártam, hogy hátha megszólal, de csak nézett furcsa tekintettel. Nem bírtam már a csöndet, és kevés időnk maradt a következő óráig.

- Szóval? Ki az a fiú?

- Nem ismerem túl jól. Néhányszor találkoztam vele, de annyit tudok róla, hogy nagyon veszélyes. Ő is, és a családja is.

- És ezt mégis honnan tudod? És ha olyan nagyon veszélyes, akkor miért mentett meg?

- Mert tudja, hogy vissza akarod majd fizetni ezt a szívességet. Hidd el, semmit nem tesznek csak úgy szimplán, szívességből. Minden cselekedetüknek van hátsószándéka - ezeket a szavakat olyan gyűlölködő pillantással mondta, hogy kicsit megijedtem tőle. - Nagyon szépen kérlek Bella, ha legközelebb találkozol vele, kerüld el őt jó messzire.

- Biztosan tévedsz, nekem nagyon jó emberismeretem van, hála apádnak, és én mondom, nem akar tőlem semmit. Most pedig kérlek mondd el, hogy hol laknak.

- Bella, nem. Nem érted, hogy csak téged akarlak megvédeni? Ne legyél ennyire naiv és önfejű. Tudom, hogy jó emberismereted van, de ők nem... - hirtelen akadt meg a hangja, mint aki rájött, hogy túl sokat mondott el, és a legnagyobb dolgot kishíján kimondta. De azért folytatta. - Ők jóformán nem viselkednek emberként. Tehát az emberismereted mit sem ér velük szemben. Egyébként apámmal is elbeszélgettem, hogy miért hagyott téged magadra.

- Apádat most hagyd ki ebből, és nem hiszek neked. És igenis találkozni akarok vele. Ha nem mondod meg hol van, akkor én magam keresem meg, de akkor nem tudom, hogy is tarthatnálak a legjobb barátomnak, amikor nem segítesz nekem - lehet, hogy túl kemény voltam, de miért nem érti meg, hogy ez mennyire fontos nekem?

- Bella, ha te képes lennél egy olyan valamiért megszakítani a barátságunkat, amit még csak nem is ismersz, akkor szerintem te soha nem is tartottál igazi barátodnak. Csak ezt hitetted el magaddal - hihetetlenül hideg hangon mondta, amitől a hideg futkosott a hátamon.

- De Tris...

- Elég legyen Bella. Ne áltass se engem, és ne áltasd magadat sem. Csak sajnálom, hogy egy ilyen fekete lelkű szörnyeteg miatt kell hogy azt mondjam, befolyásolható vagy, és olyan könnyen dobod el a barátaidat, ami számomra felfoghatatlan. De akkor menj csak, keresd meg ezt a te "megmentődet". Szia.

Azzal megfordult, és vissza se nézve, elment. Úgy éreztem, mintha arcon csaptak volna. Elvesztettem az egyetlen, és eddig igaznak tűnt barátomat. Nem tudtam, mihez fogok kezdeni ezután, de annyiban biztos voltam, hogy azt a fiút meg kell találnom mihamarabb, különben abba is bele őrülök.

A napok megint csak telte, akár csak a hetek. Tristan megint legalább egy hétig nem jött suliba, ezalatt az idő alatt is a farkas, akit látni szoktam az erdőben, máshogy nézett ki, és mást éreztem a közelségétől. Nem tudtam mi lehetne az összefüggés, de furcsa volt számomra. Közben még karácsony is eltelt, és fájt, hogy egy részét nem tudtam Trisszel, a családjával és a fiúkkal tölteni.
Miután Tris újra elkezdett iskolába járni, úgy láttam, hogy nagy erőfeszítésébe került a közelemben maradnia. Szünetekben láttam rajta a dühöt, de a szomorú csalódottság is ott volt a szemében. Néha olyan mély pillantásokkal nézett rám, amikből úgy éreztem, hogy sajnál, és hogy szeretne valamit mondani, de a dühe és a csalódottsága nem engedi.

Mivel Trisszel összevesztünk, bár a többieknek semmi közük nem volt hozzá, de a fiúk sem közeledtek hozzám többet. Ezt Beckyék nem egyszer meg is jegyezték, de én nem figyeltem rájuk. Nem akartam arra gondolni, hogy az egyetlen igaz barátomat valószínűleg elvesztettem, ráadásul nagy valószínűséggel hiába.

A megmentőmnek se híre, se hamva. Két hét telt el, és hiába kerestem többször is a városban, vagy bárhol, nem találtam. Próbáltam veszélybe kerülni, nem sikerült. A harmadik héten kezdtem feladni a keresést, és elhívtam Beckyéket, Mattet, egy barátját Jeffrey-t, és még Greget is - hátha megbékél egy kicsit - , hogy menjünk sétálni az erdőbe, ahol főleg mostanában nagyon sokat voltam, és már úgy ismertem, mint a tenyeremet.

A szüleim és James persze nem helyeselték túlzottan, hogy nap mint nap oda járok. Mostanában az egész város a hatalmas farkasról beszélt. Sokan látták, de a rendőrök nem nagyon akarják elhinni, hogy egy lónagyságú farkas ólálkodik az erdőben. Én persze nem féltem. Nem ismertem a farkast, de többszöri "együtt utazgatás" után elnyerte a bizalmamat, hiszen ha bántani akarna, akkor már régen megtette volna.

Ezt azért nem mondtam el senkinek. Ez az én titkom volt a farkassal. Bár lehet, hogy nem csak egy ilyen fenevad él az erdőben. Mostanában nem láttam azt a nagyobbik farkast, akinek a tekintetétől mindig libabőrös lettem. Egy kisebbik társa jött velem párhuzamban az elmúlt hetekben.

Minden esetre főleg hétvégenként töltöttem időm nagy részét az erdőben. Ettől persze a jegyeim egy halványival romlottak, de nem vettem tudomásul, majd úgyis kijavítom. Azért is gondoltam, hogy elhívom néhány barátomat, mert kellett a társaság. Trisszel vagy egyáltalán nem találkozunk sem a folyosón, sem máshol, vagy a közös órákon, ahol kénytelenek vagyunk egymás mellett ülni, el kell viselnünk egymást, ami nem is tudom melyikünknek volt nehezebb.

A nagy nevetéstől hirtelen felriadtam. Eltelt az idő, nem tudom mióta sétálhattunk az erdőben. Valami nagyon vicces dologról beszélgethettek a többiek, mert a rengeteg visszhangzott tőlük. Észre sem vettem, hogy Greg lépked mellettem és nagyban mesél egy történetet, amikor az apjával voltak hegyet mászni. Erre sem tudtam odafigyelni. Mind végig Tris és a megmentőm járt a fejemben, és azon gondolkoztam, vajon valóban megérte-e a veszekedés.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszerre megint úgy éreztem, mintha figyelnének a közelben. Rossz előérzetem is támadt, mintha valami iszonytató dolog történne nemsokára. Amikor körbenéztem, megtorpantam. Egy falka farkas sorakozott végig az ösvény szélén. Alig hittem a szememnek.

A többiek közvetlenül előttem torpantak meg. Még levegőt is alig vettek a rémülettől. Sejtettem, hogy ez jobban megijesztette őket, mint engem, hiszen ők nem erdőbe járók, amit nekem meg is mondtak az elején. De örültem, hogy közvetlenül előttem voltak, így a fülükbe tudtam suttogni. Szerencsére megvolt a lélekjelenlétem.

- Lassan, nagyon lassan hátráljatok, de ne forduljatok meg. Amint legalább húsz lépésnyi távolságra vagytok tőlem, forduljatok, és fussatok ahogy csak tudtok - nyomatékosítottam nekik.

- De Katie, mi lesz veled? - kérdezte Becky alig hallhatóan. Láttam rajta, hogy közel van a sokkhoz.

- Ne aggódj, nem lesz semmi bajom. Nemsokára megyek utánatok, de ha most nem mentek, akkor nagy baj lesz. Induljatok, és ha elkezdtetek futni, addig meg ne forduljatok, amíg legalább az első házat meg nem látjátok. Nyomás.

Lassan, de reszketve elindultak a többiek. A szemem sarkából láttam, hogy Greg egy kicsit sem tétovázott, és halott sápadtan meredt a farkasokra. Közben én is tettem egy lépést, de előre, mint aki fellép a farkasok ellen. Legalább egy valaki kellett volna így is, aki marad és viszonylag szembeszáll velük, különben mindannyiunkat megöltek volna. Ha már egy olyan egyént látnak a farkasok, akik nem hátrál, és nem ijed meg tőlük, már akkor megtörik a magabiztosságuk és nem támadnak azonnal.

Amikor meghallottam, hogy a többiek fordulnak, és futnak, én sem tétlenkedtem. Ez idő alatt elértem az ösvény másik oldalát, így fogtam magam, és elkezdtem futni a sűrűbe. Nem néztem hátra, csak reménykedhettem, hogy a farkasok engem követnek, hisz én voltam közelebb hozzájuk.

Az álmok valóra válnak: 3. fejezet

3. fejezet: A városban
Az éjszakám egész nyugodt volt. Mindennel gyorsan kész voltam, Jamest pedig szerencsére nem kellett megvárnom, mert Stella jött érte.

Az úton semmi különös nem történt azon kívül, hogy megint úgy éreztem, mintha valaki nézne és követne. Nem kellett teljesen odafordulnom, hogy tudjam, a farkas az. De most mintha máshogy nézett volna ki. Nagyobb volt a teste és a bundája is, így mégis odanéztem. A szeme szomorkásabb volt ahogy nézett, és bűnbánó. Valahogy ismerősnek tűnt, de nem igazán akartam tudni, hogy honnan. Mindenesetre nagy biztonságban éreztem magam mindaddig, míg az első házat meg nem pillantottam.

Ahogy beértem a városba, megint kezdtem idegeskedni. Nem tudtam mi lesz Tristannel és velem a tegnapiak után. Végülis most ott kezdtük el folytatni a barátságunkat, ahol anno abbahagytuk.

A suliba hamarabb beértem, mint tegnap, ami nem is csoda. Gondolkozás nélkül Tristanék helye mellé parkoltam. Úgy tűnt megfogadták a tanácsomat, mert már megérkeztek, legalábbis a kocsijuk már ott volt.

Aztán megláttam Trist a kocsi túloldalán. A kocsinak dőlve nézett rám komoly, átható szemekkel. Még a kocsiban is éreztem az auráját. Ha nem ismertem volna régóta, és nem történt volna a tegnapi, most azt mondanám, hogy Tristan a leglélegzetelállítóbb, leggyönyörűbb férfi. Vagyis fiú, hogyha a korát nézzük.

Amikor kiszálltam a kocsiból és odamentem hozzá, még akkor sem mozdult egy millimétert sem.

-Szia - köszöntem neki kicsit halkan, mire ő csak biccentett, aztán próbáltam kicsit viccesebbre fogni a figurát. - Mit csinálsz itt ilyen korán? Megfogadtad a tanácsom?

-Nem mondanám. Őszintén szólva beszélni szeretnék veled - kezdtem úgy érezni, mint megint olyan félelmetes lenne, mint előző nap.

-Rendben, mondd csak.

-Ne itt. Menjünk hátra a lelátóhoz.

Az iskola mögött volt egy focipálya, amellett pedig egy kisebb lelátó. Korán volt még, tehát senki nem járt arrafelé. Leültünk a lelátóra, Tris pedig egy hatalmas sóhaly után kezdett nagy nehezen a mondandójába.

-Igazából elnézést szeretnék kérni.

-Miért is? - kérdeztem, pedig nagyon jól tudtam az okát.

-A tegnapi miatt, amiért elragadtattam magam. Egyszerűen csak olyan őrjítő pillantással néztél rám, hogy úgy éreztem muszáj... - nehezen tudta folytatni, vagy csak vacilált, hogy kimondja-e vagy sem.

-Mondd csak - bátorítottam.

-Úgy éreztem muszáj, hogy megcsókoljalak - belepirult ahogy kimondta és nem is mert rám nézni.

-Ugyan, semmi baj. Lépjünk túl ezen, és kész. Hisz barátok vagyunk - erre hirtelen felkapta a fejét.

-Igen, persze. Csak barátok.

Nem tudom még mennyi ideig beszélgettünk. Csak ültünk ott, néztük az eget, a pályát, és arról esett szó, hogy egyik hétvégén elmehetnék hozzájuk Warm Springsbe. Tris mesélte az ottaniaknak, hogy visszaköltöztünk, és annyira megörültek, hogy alig várják végre a találkozást. Kíváncsiak arra is, hogy mennyire változtunk meg. Leginkább James és én érdekeltem őket, amin nem csodálkoztam, emlékezve, hogy mi jártunk oda leginkább, ha a szüleinknek sok dolguk volt. Mindig a rezervátumbeliek vigyáztak ránk ilyenkor.

Szóba került az is, hogy a többiek még nincsenek bent az iskolában, mert Tris azt mondta, hogy muszáj bejönnie hamarabb, és hogy ők ne jöjjenek. Megeggyeztünk, hogy legfeljebb beállnak a mi kocsijaink mögé, ha nem marad parkolóhely. Tris elkezdte mesélni, hogy legtöbbször miket szoktak csinálni, és hogy sokat szoktak hülyülni. Az utóbbit elhittem, de az előbbinél valami hamisság csillant a szemében, amitől tudtam, hogy nem mond teljesen igazat.

Ez eléggé fájt, mert nem szerettem, ha valaki nem bízik meg bennem. Köztudott volt, hogy jól tudok titkot tartani, kikéve persze James elől, de ő olyan, mint én. Persze megértettem Trist, hisz akármennyire is voltunk régen a legjobb barátok, mégis csak tizenegy év telt el, és gondolhatja úgy, hogy azóta esetleg megváltoztam.

Amint ezen gondolkodtam, azt vettem észre, hogy Tris eltűnt mellőlem pillanatok alatt. Végül a földön láttam meg újra, de nem csak őt. Éppen a hátáról állt föl valaki, és kitört belőlem a megkönnyebbült nevetés.

-Végre megtaláltunk titeket - mondta Dylan és vigyorogva nézte Tristant, ahogy lassan állt fel.

-Sziasztok fiúk - köszöntem Dylannek és a többieknek, akik lemaradva jöttek felénk. - Eléggé megijesztettél Dylan. Legközelebb légy oly szíves, és lassított felvételben terítsd le Trist. Akkor talán még le is fogom tudni kamerázni - mosolyogtam rá cinkosan.

-Ne haragudj Katie. Ígérem, igyekezni fogok - nevetett fel.

-Mondhatom szép. Még a végén kiderül, hogy összeesküvést szerveztek ellenem - mondta felháborodást tettetve Tris.

-Ugyan, dehogy. Miért tennénk ilyet? ha ilyet tennénk, úgy se merült fel volna benned ez az ötlet, ahhoz túl ügyesen csinálnánk - mondtam neki olyan hangon, amitől leolvadt a mosoly az arcáról, és megint olyan csillogás jelent meg a szemében, mint a tornaórán. - Na menjünk, mert megint el fogunk késni - mondtam gyorsan, nehogy ismét kínos helyzetbe kerüljünk.

-Menj csak, nekünk beszélnünk kell, de majd megyünk mi is - mondta Tris komolyan.

-Rendben, de ne maradjatok sokáig.

Onnantól kezdve egész nap nem láttam őket. Kicsit mérges voltam rájuk, amiért nem voltak iskolában. A végén még bajuk is lehet ebből. De aztán napokig nem láttam őket. A mérgem elmúlt, és előjött az aggodalom. Senki nem tudta, hogy mi lehet velük, viszont mindenki fellélegzett. Más volt a hangulat az egész iskolában.

Már két hét is eltelt. Ezalatt majdnem az egész iskolával megismerkedtem. Becky-vel és a lányokkal járkáltam a suliban, vagy Jamesszel tanácskoztunk egyes dolgokról. A tanárok is megkedveltek, akárcsak Jamest, de nem azért, mert én voltam a suli leghelyesebb fiújának a húga.

Viszont James baráti társaságában volt egy furcsa fiú. Nem a kinézete volt furcsa, nem is az, ahogy beszélt. A tekintetében volt valami fenyegető, valami őrültség. A testalkata szálkás, de izmos, nálam egy fejjel lehetett magasabb. Ha a közelükben voltam, ez a fiú mindig bámult engem.

Egyik alkalommal, amikor Jamesnek köszöntem az ebédlőben, odajött hozzám.

-Szia, hadd mutatkozzam be. A nevem Gregory Craig, de a barátaimnak csak Greg.

-Szia. Kathrine Isabella Hurst vagyok.

-Igen tudom. James húga - ahogy próbálta tartani velem a szemkontaktust, úgy elkezdett egyre jobban pirulni. - Öhm... leülhetnék hozzád?

-Gyere csak.

Amíg ebédeltünk, sokat beszélgettünk. Kiderült, hogy évfolyamtársak vagyunk, csak őt különböző dolgok érdeklik, így nincs egy közös óránk sem. Az is kiderült, hogy mielőtt még mi idejöttünk, ő volt a szépfiú a suliban. Ezt nem igazán értettem. Ugyan mi helyes lehet egy ilyen fiúban? Persze ízlések és pofonok. A végére már egészen megkedveltem, de valószínűleg csak azért, mert őszintének tűnt.

Elhívott, hogy szombaton jöjjünk be a városba. Megmutatná az új helyeket, beszélgetnénk, aztán talán beülnénk valahova meginni valamit. Beleegyeztem, de mondtam neki, hogy találkozzunk valahol, mert a lányokkal is ugyanezt terveztük.

Telefonszámot cseréltünk és mentünk az utolsó órákra, ami nekem megint csak dupla torna volt. A tornaóra is a kedvenceim közé kezdett tartozni, de most így, hogy már napok, lassan hetek óta nincsenek itt a fiúk, így most nem volt olyan élvezetes. Még mindig nem hallottam róluk semmit, és ez kezdett kicsit aggasztani.


-Szia Katie! Akkor holnap mehetünk? - jött oda Becky az óra végén.


-Szia. Persze, már alig várom - mosolyogtam rá izgatottan. Tényleg alig vártam, hogy láthassam mi lett szeretett városomból míg nem voltam itt.


Jamest már nekem kellett hazavinnem iskola után. A szüleink is korábban értek haza, így anyuval megcsináltuk a vacsorát, ami nagyon jól sikerült. Mint mindig, most is a fiúknak kellett elmosogatniuk és elrakniuk a maradékot, ami még megmaradt a pirított zöldséges tésztából.


Másnap korábban ébredtem, mint ilyenkor szoktam, de nem bántam. Alig vártam, hogy jobban megnézhessem a várost. Kíváncsi voltam mi lett belőle, mi az ami megmaradt belőle, és mi az, ami teljesen új.


Éjjel viszont megint rémálmom volt, és ismét félelmetes, majdnem sikoltva ébredtem. A testem verejtékben úszott, a takaró pedig hozzám ragadt. De most volt benne valami újdonság is. Annyi, hogy egy autóbaleset is történt. Nem tudtam, kit ütöttek el, nem tudtam mi történt az illetővel, minden sötétségbe burkolózott, csak annyit tudtam, hogy még mindig üldöztek. A kocsinak is csak a hangját hallottam, aztán a fékcsikorgást.


Igyekeztem gyorsan kiverni a fejemből ezt az egészet, és minden erőmmel a napi programra próbáltam koncentrálni. Elmentem gyorsan a fürdőszobába, lezuhanyoztam, ami igazán felfrissítette a testemet is, és kitisztult tőle a fejem. Az izmaim is ellazultak, és ettől máris jobban éreztem magam, jól indul a nap. Részben olyan is volt, mintha gonosz szellemek szállták volna meg a testemet, és mintha a meleg víztől most távoztak volna belőlem.


Tusolás és fogmosás után, felkaptam azokat a ruhákat, amiket már előzőleg kikészítettem magamnak, egy bő, kék, lezser rövid újjú mintás felsőt, amit a vállamon tudtam ide-oda rakni, hogy melyik vállamat hagyja szabadon. Felvettem hozzá egy átlagos farmert, amit nagyon szerettem, és a tornacipőmet.


Amikor lementem, megláttam anyut a konyhában sürgölődni. Először meglepődtem, hisz hétvégéken ha teheti, legalább délig ki se teszi a lábát a hálószobából apuval együtt.


-Jó reggelt - köszöntem neki. - Hogy hogy ilyen korán felébredtél? Hétvége van.


-Csak gondoltam fölkelek, hátha tudunk beszélgetni addig, míg nem mész - mondta, és amikor megfordult, hogy odajöjjön az előttem lévő étkező asztalhoz, láttam, hogy egyik kezében egy tányéron palacsintát, a másikban pedig egy bögre kávét hoz.


-Köszönöm, hogy csináltál reggelit és kávét - hálálkodtam neki, mert nem hiszem, hogy egy picinyke időm is lett volna arra, hogy akár egy falatot is csináljak magamnak, vagy kávét úgy, hogy a lenyelésére is jusson időm.


-Nincs mit. És mi lesz a mai program konkrétan?


-Beckyék értem jönnek, bemegyünk a városba, körülnézünk, szerintem vásárolunk is, aztán találkozom egy évfolyamtársammal. Vele nem tudom mit fogunk csinálni.


-Biztosan ki fogtok tudni találni valamit - mosolygott rám. - Főleg te, amekkora eszed van.


-Köszi szépen - mosolyogtam vissza anyámra. Mindig jókedvre tud deríteni.


-Lehet, hogy James is bemegy ma a városba Stellával. Talán össze fogtok futni.


-Nem baj. És hogy megy a munka? Jó az új hely?


Anyu szeme azonnal felcsillant, imádta, ha beszélhet és elmesélhet mindent. Amíg ő beszélt, én kényelmesen megreggeliztem, megittam a kávémat, és csak néhányszor kellett hümmögnöm, hogy felfogtam a hallottakat.


Mindenki megszerette őt a városban, meg voltak vele elégedve. Annyira szorgalmas és ügyes , hogy talán rövid időn belül a főorvos mellé fog kerülni a kórházban. Büszke voltam rá. Igaz, eddig is hasonló jókat hallottam mindig, akárhol voltunk, de hát azért mégis. Örültem, hogy ilyen jó dolga van most is. Kiderült ráadásul, hogy az egyik ápolónő a nagymamám legjobb barátnőjének a lánya volt.

Elmesélte, hogy régen nem voltak annyit együtt, mert anyu mindig orvos akart lenni, így olyan sokat tanult, hogy a barátaira és más egyébre nem nagyon maradt ideje. De megérte, hisz elérte a célját, amit ráadásul kiemelkedően csinál.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de meghallottam a dudaszót, mire azonnal felpattantam, felkaptam a dzsekimet, hisz már december eleje volt, nem lehetett tudni, mikor jön a fagy. Elköszöntem anyutól, és kisiettem az ajtón. Becky a vezetőülésről mosolygott rám üdvözlésképpen. Mindenki más hátul ült, és láttam, hogy nekem hagyták az anyósülést. Amikor beszálltam a kocsiba, mindenki megörült nekem, és mosolygott, kivéve persze Cassandrát. Nem értem minek jön, ha már most ennyire ki nem állhat.
-Na miújság csajszi? - kérdezte Nina.
-Nem sok. Csak annyi, hogy nem fogok tudni végig veletek lenni, mert majd valamikor találkozom Greggel.
-Oh, tényleg? Csak nem randi? - vigyorgott Dolly.
-Nem, csak találkozunk - mondtam megilletődve. Nem értem, hogy kérdezhetnek ilyet, amikor én nem az a típus vagyok, aki egyből ugrik egy randi meghívásra.
-Katie, tudom, hogy még mindig ismerkedsz, mert régen voltál itt és jóformán senkit nem ismersz, de jobban meg kellene fontolnod, hogy kivel találkozgatsz - mondta Becky figyelmeztetve.
-Ezt meg hogy érted?
-Úgy, hogy én a helyedben nem találkozgatnék vele. Sok pletyka kering róla, hogy miket csinált, és eléggé fura alak. Nem akarok beleszólni, csak gondoltam jobb, ha tudod.
-Rendben, köszi Becky.
-Tényleg, és mi van veled meg azzal az indiánnal? - kérdezte Nina Tristanre célozva. - Igaz, már vagy két hete nem láttuk - ami nem csoda, de mégis, mi van köztetek?
-Hogy érted, hogy mi van köztünk? - ezen kicsit megütköztem. - Semmi nincs köztünk, csak barátok vagyunk. Régi barátok.
-És ezt ő is tudja? - kérdezte Dolly.
-Mégis mire célzol?
-Arra, hogy amikor legutóbb együtt voltatok, akkor is úgy nézett rád, mintha mindig téged akarna nézni, és soha nem akarná levenni rólad a szemét.
-Ahogy Matt szokott nézni Becky-re - kuncogott Nina.
-Ugyan, biztosan rosszul láttátok.
-Hát te tudod, mindenesetre tartsd nyitva a szemed.
Az út hátralevő részében a lányok azt taglalták, hogy Tristan és a fiúk milyen helyesek. Itt csöndben maradtam, nem tudtam mit hozzá fűzni. Cassandra viszont annál inkább. Mondták ugyan, hogy amikor meglátják őket, akkor jóformán csak félelmet éreznek, de egyébként csodálják őket, és amikor nem látják őket, vagy a fiúk hiányoznak, akkor mindig hiányt éreznek magukban.
Kiderült, hogy Ninának a leginkább Dylan tetszik. Szereti benne, hogy sportos, és vicces. Általában róla szokott álmodozni.
Dolly-nak Simon tetszik, hogy olyan megfontolt, érzelmes, ugyanakkor lehet vele bolondozni is, legalábbis az alapján, amit látott.Sok mindent nem tud róla, de nagyon szeretné megismerni.
Becky is hozzáfűzött ezt-azt. Persze nagyon szereti Mattet, de hát hűséget fogadott, nem vakságot, és Timothy-t nagyon aranyosnak tartja.
Casnek jóformán az összes fiú tetszik, de két fiú van, aki igazán megdobogtatta eddig a szívét, és azok Tris és Greg, de azért még Tony-t is jóképűnek tartja. Becky persze óvatosan rám sandított, de nem vettem róla tudomást. Egy kicsit sem tartottam ezt a dolgot furcsának.
-Cas, lenne egy tanácsom - szólt hozzá Becky.
-Mondd csak - nézett rá Cas igen szúrós szemekkel.
-Szerintem ha valamelyikükre rá akarsz hajtani, akkor inkább Tony-t válaszd. Ki tudja kivel milyen lesz a későbbi kapcsolata Katie-nek.
-Ha ő nem tud dönteni, nem az én bajom. Minek alkalmazkodjak hozzá?
-Pont azért, hogy ha majd később dönteni fog.
-Akkor majd ő alkalmazkodik hozzám.
-Nem szokásom senkihez sem alkalmazkodni, mert nem vagyok egy pincsi kutya - szólaltam meg hirtelen, mert Cas eléggé kezdett felingerelni.
Végül beértünk a város központjába, én pedig fellélegezhettem. Amikor kiszálltunk a kocsiból, a lányok elindultak a ruhaboltok felé, ami nem lett volna gond, de úgy gondoltam, elég ruhám van, és a régebbi boltokat szívesebben látnám. Így megbeszéltem velük, hogy körülbelül három óra múlva találkozunk egy étteremnél, amit elmagyaráztak, hogy hogy kell eljutni oda. Becky persze nehezen akart magamra hagyni.
Megkönnyebbültem, hogy egy kicsit egyedül lehetek, addig sem érzem azt, hogy megütném Cast. Ahogy végig haladtam az utcákon, láttam, hogy mennyire kiszorították innen az indiánokat. Régen szinte minden második, vagy harmadik boltban egy indián volt az eladó, és még bennszülöttek által készített ékszereket, dobokat, csecsebecséket is lehetett kapni, most pedig alig-alig láttam egy-két helyen. Próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még itt laktunk, de azt a múltat a fejemben még javarészt homály fedte, és még mindig nem akart kitisztulni. Folyamatosan arra koncentráltam, hogy visszahozzam az emlékeimet, mire olyan hirtelen hasított bele a fájdalom a fejembe, hogy kishíjján elestem a szédüléstől, de egy erős férfikéz elkapott.
Amikor már visszanyertem az egyensúlyom, és valamelyest kitisztult a fejem, felnéztem, és egy indiánférfit láttam. Hosszú, ébenfekete haja lófarokba kötve, sastollal díszítve. Kockás inget, farmert és egy állatbőrből készült mellényt viselt. Ezt az öltözéket sokan túl kevésnek találnák így karácsony közeledtével, ami egy-két hét múlva következett. De aki ismeri az indiánokat, az tudja, hogy ez bőven elég nekik a testhőmérsékletük és az állatbőrből készült ruhák miatt.
-Jól van kisasszony? - kérdezte illedelmesen.
-Megvagyok, köszönöm, csak egy kicsit megszédültem.
-Azt láttam. Jöjjön be, igyon egy kis teát, vagy forrócsokit, attól biztosan rendbe jön - mondta, és én csak akkor vettem észre, hogy azelőtt a könyvesbolt előtt állunk, amit kerestem.
-Biztos benne? Nem szeretném, ha a könyveknek bajuk esne.
-Ugyan, ne butáskodjon. Hátul van egy kiskonyha. Jöjjön.
Félnem kellett volna, de túlságosan bíztam az indiánokban. A férfi hátravezetett, én pedig próbáltam minél lassabban menni, hogy közben megcsodálhassam a könyveket. Itt régen borzasztóan sok indiánkönyv volt régi legendákkal, történetekkel, mítoszokkal, dokumentumokkal és térképekkel. Most alig akadt néhány, és azok is elvétve. Az egyik könyvön viszont megakadt a szemem, pedig semmi érdekes nem volt rajta. Barna bőrkötésű volt a régiek között, talán már porosodott is. Nem értettem nekem miért volt mégis ennyire szemet szúró.
-Tegeződhetünk? - kérdezte a férfi olyan hirtelen, hogy megijedtem.
-Persze, hogyne.
-Hogy hívnak?
-Kathrine Isabella Hurst. És téged?
-Randolph Cutler. Örülök, hogy újra látlak. Tristan apja vagyok - mondta mosolyogva.
A mosolyától rám tört a hirtelen felismerés. Boldogság és melegség futotta át a testem, a lelkem, a talpamtól a fejem búbjáig. Emlékeztem egy férfira, aki borzasztóan sokat törődött velem annak idején a rezervátumban. Randolph alig öregedett, és szinte alig hittem el, hogy tényleg ő az. Örömömben a nyakába ugortam minden szégyenlősség és pirulás nélkül. Úgy tűnt Randolph nem lepődött meg, mert elnevette magát, és magához szorított. Láttam rajta az örömet, hogy még mindig ugyanúgy érzek iránta, mint annak idején.

Miután mindketten kiölelgettük magunkat, leültünk, és beszélgettünk miközben óvatosan kortyolgattuk a finom és nyugtató teát. Kezdtem otthon érezni magam a teától. Régen ittam ilyet. Elmeséltem neki merre jártunk az évek során, mik történtek velünk, és semmit nem hagytam ki. tudtam, hogy Randolphnak bármit elmondhatok mindenféle köntörfalazás nélkül, és nem is szégyeltem magam, nem volt okom rá.
Én is kérdezgettem őt, hogy az ő sorsuk hogy telik. Kérdeztem Bobby-ról is, hogy mi történt, és ugyanazt mondta, mint Tristan. De ő sem tudott jól hazudni, rajta is láttam, hogy jóval többet tud, és több történt, mint amennyit elmond. Ezt is tőle tanultam, hogy olvassak mások tekintetéből. Hiába próbálta elrejteni, a szeme elárulta. Ő persze nem tudhatta, hogy a képességünket, amit Jamesnek és nekem adott, tovább fejlesztettük.
Aztán tovább beszélgettünk. Randolph volt régen a város rendőrfőnöke, mindenki tisztelte és becsülte, mindig jó munkát végzett. Most meglepve és rosszallóan konstaláltam, hogy könyvesbolti eladó lett belőle. Elmondta, hogy most is rendőr lenne, ha nem jön egy új polgármester, aki ki nem állhatja az indiánokat, és aki nem rúgta volna ki a legtöbbjüket. Randolphnak megengedte, hogy továbbra is dolgozzon a városban, de rendőr már nem lehetett.
Az új polgármester, akit mellesleg George Wimundnak hívtak, még azt is megszabta, hogy az indiánok közül kik jöhetnek a városba, és kik nem. Csak azoknak adott engedélyt, akik ide járnak iskolába, és akik itt dolgoznak. Így persze so boltot tudtak nyitni a rezervátumban odacsalogatva a túristákat. Ennek örültem, de azért felháborított, hogy így bántak velük.

Időközben elkezdtünk a könyvekről beszélgetni, hogy miket olvastam eddig, és hogy milyen tanulságokat vontam le eddig az elégedett élethez. Elővette azt a könyvet is, amelyiken megakadt a szemem, elmesélte, hogy az ő törzséről szólnak. Felajánlotta, hogy mivel az a könyv nem is lehetne a boltban, és én egyébként is odavagyok az ilyen könyvekért, így nekem adná.
Pár szót még váltottunk, aztán mennem kellett, nehogy elkéssem a megbeszélt találkozót.

Amint kiléptem az ajtón, láttam, hogy egyetlen autó sem parkolt az egész utcában, és csak egy-két ember bandukolt a járdán is. Végighaladtam azokon az utcákon, amelyeken csak sejtettem, hogy végig kell mennem. Annyi sarkon fordultam már be, hogy kezdtem azt hinni, hogy eltévedtem, végül megpillantottam az éttermet. A parkolóban megláttam Becky kocsiját is, és azon kívül hármat, viszont egész utca már tele volt autókkal, amik vagy parkoltak, vagy össze-vissza mentek.

Már éppen az út közepén voltam, amikor hatalmas fékcsikorgást hallottam. A hang irányába fordultam, és ha láttam volna magam, valószínűleg elszörnyedek a tulajdon arcomtól. Éreztem, hogy elsápadok attól a látványtól, hogy egy terepjáró száguld felém, és nem nagyon tűnt úgy, hogy lassítani akarna. Lecövekeltem, pedig tudtam, hogy futnom kellene valamerre, nehogy az az autó elüssön. De mégse tudtam megmoccanni. Konkrétan sokkot kaptam a félelemtől, ami ritkán fordul elő velem. A fekete jármű egyre gyorsabban jött, mintha nem látná, hogy ott állok, vagy mintha pont engem akarna elütni.

Már csak pár centire volt tőlem, mire meg bírtam mozdulni, de annyira görcsben volt a lábam, hogy ez a kis lépés is nehezemre esett. Aztán hirtelen valami, vagy valaki letepert a földre, minek következtében beütöttem a kezem, a fejem pedig kóválygott. Hatalmas csattanást hallottam, és amikor felnéztem, egy sötétbarna, félhosszú hajú fiú guggolt mellettem, a két keze kinyújtva. Alig tudtam elhinni, a tenyere jóformán benne volt a motorháztetőben. A fiú meg sem rezdült, mintha meg sem érezte volna az ütközést. Ellenben a sofőr biztosan, és valószínűleg csak alkatrésznek adhatja el az autót, legalábbis ami épen maradt belőle.

A lélegzetem elakadt, a fiú mélyen rám nézett, mintha a lelkemig belém látna. A szeme kék volt, és annyira világított, hogy azt hittem, hogy az eget látom benne. De ez a szempár egy kicsit meg is ijesztett. Szigorú volt, titkokkal teli, és szinte semmit nem láttam benne. Általában az emberek szemében a lelküket látom, de ennek a fiúnak a szemében semmit sem láttam. Mintha nem lett volna lelke.

Aztán, mint egy álomból felébredve, a fiú hirtelen felállt, és elment rám se nézve. A távolból kiáltásokat hallottam, aztán valaki megragadta a karomat és felhúzott a földről.

-Katie! Katie, jól vagy? - mikor ránéztem arra, aki megragadott, rájöttem, hogy az a valaki Greg. - Te jó ég Katie, jól vagy, mi történt?

A szemében rémületet láttam, az emberek pedig sorban körénk gyűltek, hogy megtudják, mi történt. Greg nem engedett el, és továbbra is kérdezősködött egyre rémültebb hanggal. Közben meghallottam a lányokat is, akik kijöttek az étteremből, és ők is azonnal mellettem termettek.
Amikor sikerült felocsúdnom, ránéztem a kocsira, és próbáltam megkeresni azt az illetőt, aki vezett. Az autó viszont üres volt, a kormány mögött nem ült senki. Nem kellett keresnem őt a tömegben, éreztem, hogy ez nem véletlen volt, valaki szándékosan akart elgázolni...

Örökre veled...

Írtam egy újabb verset. Kicsit erősre sikeredett, de szerintem az adott körülmények között jobban kifejezi reményeimet.


Örökre Veled lenni,
az lenne a menny.
Tartsd ezt észben,
s el ne menj.

Jobban szeretlek,
mint sem hinnéd,
Bárcsak majdan
kezem kérnéd.

Keverjük a jót a
rosszal,
S éljünk így nyíltan,
boldogan.

Szeretnék Veled lenni
még halálom után is,
Veled lenni
akár életem árán is.

Ritkán írok :S

Bocsi, hogy ilyen ritkán írok, de hát év vége van, és a dolgom is rengeteg.
Év végi dolgozatok, plusz most kisérettségizem is. Pénteken a szülinapomat ünnepeltük a barátaimmal, tegnap pedig örültem, hogy egyáltalán tudok járni XD Örültem, hogy a barátomnak még volt elég energiája. Nagyon aranyos volt, mert bezavart a szobámba, és nem engedte, hogy takarítsak. A barátaim előtt pedig le a kalappal. Fantasztikusak voltak, ez volt életem eddigi legjobb bulija.
Úgyhogy most elkezdem nagykorús éveimet, amikor is már több mindent tehetek meg, ellenben már büntethető is vagyok XD Szóval csak óvatosan.

Az álmok valóra válnak: 2. fejezet

2. fejezet: Első nap
A parkoló hemzsegett az emberektől. Mindenfelé diákok, tanárok, autók, biciklik. Kezdtem idegeskedni, és Jamesen is láttam, hogy kezd elmenni az önbizalma. A kocsik nem voltak olyan márkásak, inkább szegényesebbnek tűntek. Elsüllyedtem volna, ha tudok, amiért máris kitűnünk. Mindenki minket bámult, de volt egy olyan érzésem, hogy csak azért, mert újak voltunk.

Át kellett menni az egész parkolón, mire a másik végén találtunk egyetlen egy szabad helyet. Mindenki feszengve nézte, ahogy elfoglaljuk, mintha kicsit megijedtek volna. Nem szálltunk ki azonnal, még össze kellett szednünk a bátorságunkat, hogy neki kezdjünk.

- Készen állsz? – kérdezte James.

- Azt hiszem igen. És te?

- Minden erőmmel azon vagyok.

Egyszerre sóhajtottunk, egymástól függetlenül, mire kitört belőlünk a nevetés. Aztán újult erővel szálltunk ki az autóból, és indultunk el a bejárat felé. A többiek végig bámultak minket, közben összesugdolóztak, mintha kívülállók, földönkívüliek, vagy valami más lények lennénk. Megszoktuk az ilyet, de ez most mégis valahogy más volt.

Mikor bementünk az épületbe, azonnal az igazgatóhoz kellett mennünk, hogy beszéljünk vele, és hogy átvegyük az órarendünket, a térképet, és a könyveket. Szívélyesen fogadott minket. Kicsit idősebb volt apánknál, és még emlékezett rá. Az igazgató az ötvenes éveiben járhatott. Őszülő haja, bajusza, borostája és ráncai árulták el róla, hogy kezd eljárni felette az idő, és hogy valójában milyen sok a tapasztalata az életből. Az arcvonásait, a szomorú tekintetét elnézve elgondolkodtam azon, hogy mennyi szomorúság, tragédia és gyötrelem érhette.

Miután megkaptunk minden, elindultunk gyorsan megkeresni a szekrényünket, hogy bepakolhassunk, és elő készíthessük a megfelelő könyveket az első órára. Csak egy kicsit tért el egymástól James és az én órarendem. Csak a matek, a történelem és a testnevelés voltak az egyetlen órák, amik közösek voltak, a többi pedig más-más óra volt, amire vagy ő jelentkezett és én nem, vagy fordítva.

Az igazgatói iroda egybe volt a tanárival, egy külön kis melléképületben, amit mintha csak később építettek volna az iskolához. Így amikor kiléptünk az iskola folyosójára, láttuk, hogy egyre többen vannak. Újra megbámultak minket, amikor megláttak és össze is sugdolóztak.
Aztán a bejárati ajtótól kezdve mindenki egy jobban hátrált tágra nyílt szemekkel, és meredten néztek ugyanabba az irányba, de nem ránk.

Mi is arra néztünk, amerre a többiek, és láttuk, hogy öt fiú áll a bejáratnál, és aki középen állt, egy magas, fekete hajú, kemény arcú fiú nem állt meg az ajtóban, hanem jött tovább, egészen addig, míg körülbelül a tömeg közepére nem ért dühös léptekkel, mint aki ölni tudna, és csak pár lépésnyire állt meg tőlünk.

A maga módján elég félelmetes volt, egy kicsit még én is megijedtem. De nem is inkább a fellépésétől, mint inkább a tekintetétől. Ölni tudott volna vele. Aztán nekünk szegezte a kérdését, mivel mi voltunk az egyedüliek, akik nem hátráltunk a folyosó falához.

- Tiétek az a fekete Toyota Hilux a parkoló végén?

- Az enyém – mondtam azonnal, mielőtt még James magára vállalta volna a védelmem érdekében.

- Velem jönnél? – kérdezte, de érezni lehetett a hangján, hogy felszólított, és már ment is a kijárat irányába.

- Katie, ne menj! Inkább én – fogta meg James a karom, amikor elindultam a fiú után.

- Az én kocsim, én megyek. Különben is már mondtam neki, hogy enyém a kocsim.

Amikor kimentem, a fiúk már ott álltak az autónál. Eléggé félelmetesnek tűntek, ahogy ott álltak komor arccal kigyúrva. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy megnyugodjak, aztán odamentem.

- Szóval mi a probléma? – kérdeztem, miközben éberen figyeltem őket, hátha tesznek valami gyanúsat, ami arra késztetne, hogy meneküljek.

- Az a probléma kislány, hogy a mi helyünkön parkolsz – mondta az a fiú, aki kihívott. Csak most, így közelebbről vettem észre, hogy nagyon hasonlítanak egymáshoz. Ugyanaz a magasság, ugyanaz a fekete haj, ugyanaz a kemény arcvonás. – És ide senki se parkolhat – mondta a fiú.

- Érdekes, nem láttam ott a neved – felháborodtam azon, ahogy beszélt velem, de mégsem tudtam, honnan vettem a bátorságot, hogy így válaszoljak. Másodpercek alatt megkapnám ezért a magamét. Ettől függetlenül ugyanabban a stílusban folytattam. – És különben is, ez volt az utolsó üres hely. Legközelebb korábban kelj föl, ha el akarod foglalni.

- Te mégis ki vagy, hogy így beszélj velem?

- Na és te? Nem sajátíthatsz ki magadnak egy helyet sem. Nem te vagy a jóisten.

- Talán nem tudod kik vagyunk? Ezek szerint új vagy itt?

- Igen. De ettől még senkivel nem viselkedhetsz úgy, mint egy senkivel.

- Ne haragudj, akkor bemutatkoznánk. Én Tristan Dinton vagyok, ők pedig a társaim. A rezervátumból járunk ide, ezt a helyet pedig kisajátítottuk magunknak, mert mindig ez maradt utoljára, és így a többiek is jobban el tudtak kerülni minket, ha úgy tartotta úri kedvük.

- Ugyan miért kéne elkerülniük titeket? – kérdeztem flegmán, de közben belül kíváncsiság hajtott.

- Nem mindegy az neked? Állj el innen – mondta hirtelen haraggal, mintha máris nem lennék új és ismeretlen ember a számára.

Bevallom, kicsit megijedtem. A tekintete egyik pillanatról a másikra megtelt sötétséggel. De nem csak a szeme színe. Ettől a sötétségtől beleláttam a lelke mélyéig, ami telis tele volt gyűlölettel, kétségbeeséssel és undorral. Mintha nem is ő irányítaná a hangulatváltozásait. Aztán az egyik barátja rátette a kezét Tristan vállára, mintha nyugtatni akarná, de aztán valamit belesuttogott a fülébe. Tristan erre kicsit furcsán kezdett rám nézni. Az arcáról tisztán le lehetett olvasni mindent. Végigmért, gondolkozott, aztán meglepődött, elcsodálkozott, mintha épp most ismert volna fel valamit.

- Csak nem… Te vagy… Kathrine Isabella Hurst? Aki a családjával tizenegy éve elköltözött innen? – egyre jobban csillogott a szeme minden egyes szónál, és lehetett látni az arcán a színtiszta boldogságot és a megkönnyebbülést. – Te vagy Bella?

- Igen, én vagyok. Bár mindenki Katie-nek hív – kicsit megzavarodtam ettől az újabb hangulatváltozástól.

- Nekem mindig is Bella voltál – lágyult el még inkább az arca a hangjával együtt.

- Talán ismerjük egymást? – kérdeztem, miközben láttam a többieken is, hogy ők is kezdenek jobb kedvre derülni.

- Hát igen, tizenegy év az hosszú idő. Nem csodálom, hogy nem emlékszel rám. A rezervátumban is régen jártál – nevetett fel, amitől képek sorozata villant fel lelki szemeim előtt. Egy tündöklően aranyos, hosszú hajú kisfiú jelent meg előtte, aki egy kislányt védelmezett, miközben mások bántani akarták. Aztán azt láttam, hogy milyen sokat játszanak és nevetgélnek. Már emlékszem…

- Te… Te vagy Tris? Brandon nagypapa unokája? – néztem rá döbbenten.

- Na látom mégis csak emlékszel – vigyorgott fülig érő szájjal.

- Úristen! Borzasztóan megváltoztál. Rövid lett a hajad. Alig ismertem rád – alig tudtam megszólalni. Mondhatnám egy kicsit zavarban voltam.

- Csak felnőttem, semmi más nem történt ezen kívül. Viszont a te nagy szád megmaradt – nevetett fel ismét azzal a félreismerhetetlen nevetésével.

- Muszáj, hogy meglegyen.

- Gondolom, akkor őket sem ismered meg – mutatott a barátaira.

- Bocsánat, de nem.

- Ők azok, akik mindig piszkáltak téged, ha Warm Springsben jártál. Mindig tőlük kellett megvédenem téged.

- Ez komoly? – képedtem el. Hihetetlen, hogy hogy akkor most jóban vannak? Ki nem állhatták egymást.

- Igen, az. Hát akkor emlékeztetlek. Ő Dylan Baker, Simon Ogden – mutatta be sorban a fiúkat. – és a testvérek, Timothy és Tony Cutler – mutatott végül az utolsó két fiúra, akik úgy néztek ki, mintha ikrek lennének, csak az utóbbi mintha a fiatalabb kiadás lett volna.

- Sziasztok – köszöntem nekik kicsit feszengve.

-Szia. Örülünk, hogy újra látunk – lépett közelebb Dylan. – És ne haragudj, hogy állandóan szekáltunk – a többiek sorban elkezdtek bólogatni, hogy megerősítsék, ők is sajnálják.
-Ugyan, semmi gond. Már el is felejtettem – mosolyogtam rájuk, hogy megnyugtassam őket. – És mi ez a keményfiú stílus?

-Így nem mernek belénk kötni. Máskülönben jó néhányan megtennék – mondta Tristan. – Nem sokkal, miután elköltöztetek, volt néhány nézeteltérés az itteniek és a rezervátumbeliek között. Nem merünk barátkozni, nem bízhatunk senkiben, ezt nevelték belénk. Konkrétan kirekesztettek vagyunk.
-Katie! – hallottam meg James hangját a bejárat felől.
-Itt vagyunk – kiáltottam neki vissza. Amikor odaért hozzánk, óvatos és védekező pillantással nézett a fiúkra. – James, emlékszel Tristanre és a fiúkra Warm Springsből?
-Szia James. Mi piszkáltuk a húgodat, amikor kicsik voltunk, és még itt laktatok – mondta Timothy.

-Ne haragudjatok fiúk, de nem igazán emlékszem – mondta James feszengve.
-Az én bátyámnak az iskolai fellépésére voltatok meghívva – próbálkozott még Simon.

-Robert Ogden? Ő a te bátyád? - csodálkozott el James.-Igen, ő az.

-Ismerem őt - csillant fel James szeme. - A legjobb barátok voltunk. Miután elköltöztünk, azután is sokáig leveleztünk, de aztán nem hallottam róla az utolsó levelem óta. Mi van vele?

-Miután elmentetek, rá fél évre meghalt - mondta szomorúan Simon.

Láttam a szemében, hogy bár évekkel ezelőtt történt, még mindig nehezére esik róla beszélni. Úgy emlékszem, Bobby volt az egyetlen testvére. Hihetetlen fájdalmat érezhetett. Én nem tudom, mit tennék, ha elveszíteném Jamest. Valószínűleg beleőrülnék.

-Micsoda? Mi történt? - kérdezte hülledezve James.

Simon nem bírt megszólalni, csak a földet bámulta, mint aki csak fizikailag lenne jelen. Biztos voltam benne, hogy harcot vív magával, nehogy gyengének tűnjön a barátai előtt. Tristan is látta ezt rajta, vagy érezte, vagy csak tudta, hogy milyen Simon, így nehezen, de átvette a szót.

-Bobby... egyik éjjel bement az erdőbe, és... sajnos egyedül - mondta akadozva. Bizonyára vele is jóban volt, és neki is nehezére esik erről beszélni. - Másnap már széttépve találták meg.

Hirtelen beszorult a levegő a tüdőmbe. Eszembe jutott az első rémálmom, amikor sikoltozva ébredtem fel. Miután elköltöztünk, rá fél évre történt. Egy szörny vicsorogva, véres szájjal hajolt egy test fölé. Soha többé nem akartam erre emlékezni.

-Széttépve? - csodálkoztam, hogy egyáltalán meg tudtam szólalni. - Mi támadhatta meg?

-Nem tudni. Semmi nyomot nem találtak. Nem tudták megoldani az ügyet, így a nyomozást lezárták - mondta Tris.

Látszott rajta, hogy nem a teljes igazságot mondja, és még jóval többet tud annál, mint amennyit kiolvasok a szeméből. James valószínűleg nem látta rajta, mert rám nézett, hogy tudja, tényleg igaz-e amit Tris mond. Remek... A titkokat utálom a legjobban, mert mindig késztetést érzek arra, hogy kiderítsem őket.

Aztán a fiúk, mintha mi sem történt volna, felkapták a fejüket, és mosolyogva elindultak a bejárat felé.

-Na menjünk be, mert a végén még miattunk fogtok elkésni az első óráról. És máris azt fogják gondolni, hogy közénk tartoztok - vigyorgott Tristan, aztán meghallottuk a csengőt.

Végigfutottunk az épületen, és kiderült, hogy Tristannel azonos az érdeklődési körünk, és nagyon sok közös óránk van, jóformán az összes óra. Az első is közös volt. Mi mentünk angolórára, a többiek pedig megmutatták Jamesnek a tantermet, ahova kellett mennie. Neki Simonnal volt fizikaórájuk.

Tristan szószerint feltépte az ajtót, amikor odaértünk a teremhez. Az óra már elkezdődött, a tanár pedig megakadt a magyarázatban, amitől dühös lett és felénk fordult. De amint Trisre nézett, kikerekedtek a szemei, a tekintete pedig ijedt volt.

-Áh, Mr. Dinton. Örülök, hogy látom - mondta mosolyogva, de kihallottam a feszültséget a hangjából.

-Jó reggelt Mr. Goon - mondta Tris azzal a félelmetes hangjával, amelyikkel velem is beszélt a parkolóban. - Tanár úr, ő az új diák - mutatott rám.

-Áh, igen. Miss Hurst, ha nem tévedek - mondta Mr. Goon. Magas volt, kissé barna bőrű, mint aki félvér. A haja és a szemöldöke fekete és borzas volt. A hangja mély, de érzelemdús. Látszott rajta, hogy nagyon szerette az angolt.

-Igen, jó reggelt tanár úr - mondtam félénken. Nem tudtam mire is számítsak tőle.

-Önnek is. Akkor már le is ülhet Mr. Dinton mellé, ugyanis már csak mellette van üres hely - ez a kijelentés, ahogy mondta, eléggé fura volt a maga módján.

Tristen a leghátsó padban ült, ami majdnem a sarokban volt. Leszegett szemmel mentem végig a padok közt, miközben éreztem a bámuló tekinteteket. Megkönnyebbülve ültem le Tristan mellé. Az angol órákat mindig is szerettem, de most mégsem tudtam teljesen odafigyelni. A teremben végig érezhető volt egyfajta feszültség, ami nem hagyott nyugodni. Ilyen erősen még nem éreztem sehol sem. Fészkelődtem, nézelődtem, mert nem tudtam mit kezdeni magammal. Aztán egyszer csak Tristan elém csúsztatott egy levelet, amin gyönyörű, de fiús betűket láttam. Meglepődtem, hogy egy fiú hogy tud ilyen olvashatóan írni.

Gondolom te is érzed a feszültséget. Ne aggódj, mindenki érzi, csak a többiek már hozzászoktak ehhez az érzéshez. Majd te is meg fogod szokni, ha végig mellettem maradsz.
Meglepve olvastam a sorokat. Ezek szerint mindenki a hatása alatt van ennek az érzésnek, csak nem látni rajtuk. Vissza is írtam azonnal Tristannek, bár kevésbé olyan szép betűkkel.

Melletted? Hogy érted ezt?

Pár másodperc múlva meg is kaptam a választ. Hihetetlen. Nem csak szépen, de gyorsan is ír.
Úgy, hogy ezt a nagy feszültséget az én jelenlétem váltja ki. Mint mondtam, valósággal rettegésben tartjuk a sulit, viszont Dylanéktől nem tartanak annyira, mint tőlem. Mivel én vagyok a "csapatunk" vezetője, és könnyebben fölkapom a vizet (ami nem túl szerencsés), így engem veszélyesebbnek is tartanak. Tehát ha mellettem maradsz, akkor ezt végig érezni fogod.

A szívem elszorult, ahogy olvastam a levelet. Sajnáltam Tristant. Nemhogy csak kiközösítik őt és a barátait, de tőle ráadásul még rettegnek is elég érezhetően.

De miért félnek tőled ennyire azon kívül, hogy könnyen ideges leszel?Azért, mert csináltam néhány túl kemény dolgot, ami nem csak hülyeség is volt, hanem nagy részben veszélyes is. És hát ezekkel nem éppen a tetszésüket nyertem el. Meg vannak még olyan dolgok, amik nem igazán publikusak.

Ez túl izgalmasnak tűnt, és mihamarabb meg szeretném tudni, hogy Tris miket csinált. Majd megtudakolom valakitől.

Értem. Pedig nagyon érdekelnének ezek a dolgok is.
A szemem sarkából láttam Tristan mosolyát, ami megint lenyűgözött. Ilyenkor látszik rajta, milyen aranyos is tud lenni.

Majd egyszer talán elmondom. De most figyelj a tanárra, mert még azt hiszik, hogy téged sem hagylak békén. Viszont arra készülj most előre, hogy ha velem lógsz, akkor nagy valószínűséggel téged is el fognak kerülni. Még most eldöntheted, hogy mit akarsz ebben a suliban.

Alig hittem a szememnek. Ha vele lógok... Még jó, hogy vele leszek. A legjobb barátom volt, mindig kiállt értem és mellettem, ha baj volt. Most rajtam a sor. A tanárra nehezen tudtam figyelni a maradék öt percben. Fellélegeztem amikor kicsöngettek.

Mindenki úgy pattant fel, mintha puskából lőtték volna ki, még a tanár is elkezdett sietni. Tristanre néztem, aki egy szomorkás mosolyt küldött felém. Olyan sok kérdésem volt hozzá, hogy két kezem nem lett elég volna arra, hogy megszámoljam.

A nap csak telt, nekünk közös óráink voltak, de amikor Tris nem volt velem, akkor szóba elegyedtem néhány lánnyal, akik elég kedvesek voltak, bár visszahúzódóak voltak. Jamesszel hébe-hóba összetalálkoztunk a folyosókon, és mindig sokan vették körül, de Simon mindig ott volt mellette, és láttam, hogy James nem hanyagolja. Nagyon örültem, hogy ilyen jól kijöttek, és Jamesnek is sokat jelenthet.

-Szia Katie - köszönt rám mosolyogva James egyik találkozásunkkor.

-Szia James - köszöntem neki szintén mosolyogva, amitől a körülötte álló lányok féltékenyen néztek rám.

-Figyelj csak, Katie. Bent kell maradnom a városban elintézni néhány dolgot, és megvárnál, vagy később bejönnél értem? - jött oda hozzám zavartan James.

-Nem tudna valaki más hazahozni? Sok lemaradást kellene bepótolnom, és ma nekem kell vacsorát csinálnom. Vagy miért nem kéred meg anyuékat?

-Már szóltam nekik, de nem tudják mikor jönnek haza. Én pedig nem fogok tudni várni rájuk.
Nem tudtuk mi legyen, semmi nem jutott eszünkbe, hiába gondolkoztunk. Aztán odajött hozzánk egy szőke, feltűnően csinos lány, aki szerintem az iskola szépe lehetett.

-Fuvar kell James? - kérdezte mézes-mázos hangon. - Én egész nap ráérek, szívesen hazaviszlek, ha ő nem tud - nézett rám közben szúrós szemmel.

-Áh, Stella, köszönöm szépen,az jó lenne - mosolygott rá a lányra. Elég félreérthetetlen pillantással. - Egyébként ő a húgom, Katie.

-Oh, szia Katie, örülök, hogy megismerhetlek. James folyton a húgáról mesél - Stellának máris megváltozott az arca, mint aki megkönnyebbült. Máris nem nézett rám olyan gonosz arccal.

-Én is örülök - láttam az arcukon, hogy mennyire tetszenek egymásnak. Ennek szívből örültem, mert már ráférne Jamesre egy rendes barátnő.

Tristannel összenéztünk, és ő is szélesre húzta a száját, de volt valami furcsa csillogás a szemében, ahogy rám nézett, amitől hirtelen egy kicsit megijedtem. Ezt a csillogást, ezt a tekintetet még nem láttam senkin sem, így nem tudtam miért néz így rám. Aztán továbbmentünk Jamest és Stellát magára hagyva.

-Szép pár lesznek - mondta Tris somolyogva.

-Remélem, majd meglátjuk.

-Gondolom nálad is próbálkoztak már néhányan a költözködések alatt.

-Hát, ha próbálkoztak is, nem törődtem velük. Nem akartam kockáztatni, hogy esetleg egy jó barátság menjen tönkre - magyaráztam neki. - És te hogy állsz ezzel a dologgal?
Ne haragudj, de ez nem publikus - somolygott megint, amitől már kezdtem megőrülni.

-Ez nem fair. Én is elmondtam.

-De nem volt kötelező - és csak nevetett.

Elkísért a szekrényemig, ami mellett ott állt egy barna hajú, vékony lány. Az arca nyugodt, kedves, mosolygós és magabiztos volt. Rögtön szimpatikus lett. Bár Tristanre egy kicsit félve nézett. Olyan szemekkel, mint a többiek az órán.

-Sziasztok - köszönt nekem és Trisnek. A hangja is olyan volt, mint a külseje. - Te vagy az új lány?

-Igen, én.

-Hallottam, hogy egymás mellett van a szekrényünk. Kíváncsi voltam rád, gondoltam bemutatkozom, és szívesen megismerkednék veled - mondta teljesen őszintén, végig a szemembe nézve. Láttam, hogy a szeme néhányszor megremeg, gondoltam a tudattól, hogy a suli rosszfiúja ott áll mellette. - Rebeca Skidmore vagyok, de szólíts csak nyugodtan Beckynek.

-Rendben, örülök, hogy megismerhetlek. Én Kathrine Isabella Hurst vagyok, és úgy szólítasz, ahogy akarsz.

-Rendben - mosolygott, aztán elkezdett felváltva nézni rám és Tristanre. - Ti ismeritek egymást?

-Igen, elég régóta - mondta Tris, aztán egymásra néztünk. - Kiskorunk óta barátok vagyunk.

-Tényleg? Hogyhogy?

-Amikor még kicsi voltam itt éltünk, csak aztán elköltöztünk - mondtam szomorkás mosollyal.

-Oh, értem. Jó nektek, hogy ilyen jó barátok vagytok. És tudod valamiért úgy érzem, hogy mi is jó barátok leszünk - mondta Becky fülig érő szájjal.

-Remélem - mondtam bizakodva.

Elkezdtünk beszélgetni, és nagyon hálás voltam neki, hogy Tristant is belevonta ebbe. Először Tris egy kicsit meglepődött, de egyre jobban tetszett neki a dolog, hogy valaki a suliból, aki annyi ideje jár ide, mint ő, beszélgetett vele. Aztán a szemem sarkából megláttam néhány embert, aki felénk sietett.

-Sziasztok, megjöttünk - jött oda a szekrényekhez még három lány, és egy fiú.

A fiú magas, izmos alkatú, világos barna haja és sötétebb szeme volt. Azzal a lendülettel, ahogy jött, odament Beckyhez, és egy puszit nyomott az arcára. Csak rájuk kellett nézni, hogy az ember tudja, együtt vannak. Kinézésre is tökéletesen illettek egymáshoz.

A másik három lány is csinos volt, de kevésbé tűntek szimpatikusnak. Egyikük hosszú, szőke hajú, kék szemű, középmagas, sportos lány volt. Az arca kedves, de látszott rajta, leginkább a ruháin, a beszédstílusán és a mozgásán, hogy szereti követni a divatot, vagy akár diktálni is.
Mellette állt egy vöröshajú, zöld szemű, szintén vékony és mosolygós lány. Alapvetően kedves volt, és a legtöbb embernek szimpatikusnak is tűnt volna, de valamiért rossz érzésem támadt tőle. Ha megszólalt olyan volt, mintha egy macska nyávogását hallottam volna, és egy kicsit önelégültnek tűnt.

Végül a harmadik lány volt az, aki első pillanattól kezdve ellenszenves volt nekem. Fekete haja és szeme volt, a fehér, sápadt bőre pedig sötétséget és gondoszságot sugárzott. Nem bíztam benne, még csak mosolyogni se tudtam rá.

-Gondolom te vagy az új lány - mondta a szőke lány.

-Igen.

-Üdv a gimiben. Nina Badley - kezet nyújtva bemutatkozott. - Ők itt Dolly McCoy és Cassandra Stanwood - mutatott előbb a vörös, majd a fekete hajúra. Illett is hozzájuk a nevük.

-Ő pedig Matthew Peck - mosolygott Becky a fiúra, aki jóformán meg sem szólalt egész idő alatt.

-És téged hogy hívnak? - kérdezte Dolly.

-Kathrine Isabella Hurst, de úgy hívsz, ahogy akarsz.

-Miért, ha úgy akarlak hívni, hogy Hurry, akkor hívhatlak úgy? - kérdezte Cassandra gúnyosan.

-Cas! - szólt rá Becky.

-Mi az? Nem volt elég egyértelmű.

-Eddig te vagy az első, aki ezt megérdezte. A többieknek bőven elég volt a logikájuk, hogy tudják
- szóltam vissza.

Cassandra ettől eléggé elképedt, a szemeivel pedig villámokat szórt. Egyedül Tris mosolygott, de senki nem szólt egy szót sem. Azért is mosolygott, mert nem hagytam magam. Tudtam, hogy ebből a jővőben még problémák lesznek, de ilyenkor nem tudom csukva tartani a számat. Muszáj volt megvédenem magam, nehogy azt higyje, hogy könnyű préda vagyok. Már kiskoromban meg kellett tanulnom hogy védjem meg magam fizikailag és szellemileg is.

A csendet a csengő szüntette meg. Mennünk kellett a következő órára, ami tornaóra volt. A lányok is évfolyamtársaim voltak, így velük és Trisszel is együtt mentünk. Gyorsan átöltöztünk, aztán a tanárnak, Mr. Moralesnek bemutatkoztam. Mr. Morales talán mexikói lehetett, és nagyon kedves volt, de szigorú is. Azt mondta, hogy tizenöt percenként váltsak a röplabda, a kosárlabda és a foci között, ő pedig figyelni fog, hogy melyikben vagyok a legjobb, és majd oda fog beállítani.

A röplabdával kezdtem a lányoknál. Beckyvel, Ninával és Dollyval egy csapatba kerültem, Cassandra pedig az ellenfél csapatába. Elől középen álltam, a szervát mi kezdtük. Minden trükköt bevetettem, amit csak tudtam. Ugrottam, vetődtem, a hálónál lecsaptam.
Cassandra mindig próbált keresztbe tenni nekem, de én túljártam az eszén. Végül a csapatunknak meccslabda következett. Cassandrával együtt középre kerültünk, a labda pedig a háló fölé repült. Mindketten egyszerre ugrottunk utána, hogy lecsaphassuk. Viszont én nagyobbat ugortam, erősebb és gyorsabb is voltam, és Cast majdnem fejbe találtam a labdával, épphogy csak elkerülte. Vége, nyertünk.

A lányok először tátott szájjal néztek, majd elkezdtek éljenezni. Ránéztem az órára, és meglepődve láttam, hogy dupla annyi ideig játszottam, mint kellett volna. Még a fiúk is megálltak, hogy minket nézzenek.

Azon kaptam magam, hogy lihegek, és hogy nagyon kifáradtam. Fel sem tűnt, hogy mennyit mozogtam. Tristan a fiúk között állva csak mosolygott rám, hogy igen, jó és ügyes voltam. A tanár azt mondta, hogy a többi sportot nem is kell kipróbálnom, mert röplabdában kitűnő vagyok. Erre csak azt válaszoltam, hogy fociztam és kosaraztam is már, és szeretném megtudni, hogy most mennyire vagyok formában. Mivel duplaóránk volt, ezért beleegyezett. Szünetet nem tartottunk, csak az, aki akart.

A focit választottam következőnek, amire a lányok nem vállalkoztak, így egyedül kellett játszanom a fiúkkal. Trisszel voltam egy csapatban, aminek örültem, a tanár pedig megkérte a fiúkat, hogy vigyázzanak, de persze nem volt rá szükségem.

A játék elkezdődött, amint megszólalt a síp. Megint minden tudásomat bevetve cselezgettem, passzolgatam, Trisszel pedig meglepően jól össze tudtunk játszani. A meccsnek hamarabb vége lett, mivel Mr. Morales immár figyelte az órát. Megelégedve láttam, hogy megint nyertünk és a fiúk várveregetve, elismerően befogadtak maguk közé.

Végül a kosárlabda következett, amiben Trisszel már ellenfelek voltunk. A szünetben megjött Dylan és Tony is, akik szintén beálltak játszani. Tony Trisszel volt, én Dylannel. Úgy tűnt, hogy egész jól megy. Passzolgattunk, néhányszor kosárra is dobtunk. Tris hirtelen előttem termett, én pedig azonnal megfordultam, hogy védekezzek. Tris közelebb lépett hozzám, én pedig kicsit megijedtem, amikor megéreztem, hogy hozzám simul, mint egy szerelmes a kedveséhez.
Felháborodottan dobtam oda a labdát az egyik csapattársamnak és megfordultam. Pofon akartam vágni, de aztán láttam, hogy vigyorog, és akkor jöttem csak rá, hogy bosszantani akart azért, hogy elterelje a figyelmem. Amikor oda akartam futni a palánk alá, hogy segítsek a csapattársamnak, Tris az utamat állta. Hát jó. Ha harc, hát legyen harc.

Közben Dylan kosárra dobott, nekünk szerezve még egy pontot. Én elkezdtem igazgatni a pólómat, azzal megtöröltem a homlokomat úgy, hogy a hasam teljesen kilátszódott. Gyorsan ittam pár korty vizet, ami kicsit nagy lendülettel jött, és lefolyt a nyakamon. Látványosan megigazítottam a melltartómat is, majd visszaálltam játszani.

Ismét cselezgettem, passzolgattunk Dylannel, míg végül amikor nálam volt a labda, Tris megint elém került. Azonnal hátat forítottam, hogy védjem a labdát, de közben már én kezdtem háttal hozzá bújni. Éreztem, hogy először megrökönyödött, de amikor ezen túltette magát, próbálta elvenni a labdát. Vissza fordultam, hogy vele szemben álljak, és olyan közel kerültem hozzá, hogy az orrunk is összeért volna, ha lábujjhegyre állok. Annyira odasimultam hozzá, hogy nem bírt megmozdulni, a levegőt viszont annál szaporábban vette.

A szemem sarkából láttam, hogy Dylan a palánk alá ért, így Tris válla mögött odadobtam neki a labdát, Trist pedig fogva tartottam a tekintetemmel. Dylan megszerezte a pontot, nyertünk. De ez idő alatt úgy tűnt, hogy már nem én tartom fogva Trist, hanem fordítva.

Valamit megláttam Tristan szemében, amitől megijedtem, és elfordultam. Valószínűleg még épp idejében kaptam el a fejem. Jobb, ha ezt mihamarabb elfelejtem.

Az óráról kicsengettek, az iskolának vége volt, mehettem haza. Senkit nem vártam meg. Gyorsan átöltöztem, és hazamentem. Így telt az első nap a suliban. Túl eseménydúsan...