Az álmok valóra válnak: 3. fejezet

3. fejezet: A városban
Az éjszakám egész nyugodt volt. Mindennel gyorsan kész voltam, Jamest pedig szerencsére nem kellett megvárnom, mert Stella jött érte.

Az úton semmi különös nem történt azon kívül, hogy megint úgy éreztem, mintha valaki nézne és követne. Nem kellett teljesen odafordulnom, hogy tudjam, a farkas az. De most mintha máshogy nézett volna ki. Nagyobb volt a teste és a bundája is, így mégis odanéztem. A szeme szomorkásabb volt ahogy nézett, és bűnbánó. Valahogy ismerősnek tűnt, de nem igazán akartam tudni, hogy honnan. Mindenesetre nagy biztonságban éreztem magam mindaddig, míg az első házat meg nem pillantottam.

Ahogy beértem a városba, megint kezdtem idegeskedni. Nem tudtam mi lesz Tristannel és velem a tegnapiak után. Végülis most ott kezdtük el folytatni a barátságunkat, ahol anno abbahagytuk.

A suliba hamarabb beértem, mint tegnap, ami nem is csoda. Gondolkozás nélkül Tristanék helye mellé parkoltam. Úgy tűnt megfogadták a tanácsomat, mert már megérkeztek, legalábbis a kocsijuk már ott volt.

Aztán megláttam Trist a kocsi túloldalán. A kocsinak dőlve nézett rám komoly, átható szemekkel. Még a kocsiban is éreztem az auráját. Ha nem ismertem volna régóta, és nem történt volna a tegnapi, most azt mondanám, hogy Tristan a leglélegzetelállítóbb, leggyönyörűbb férfi. Vagyis fiú, hogyha a korát nézzük.

Amikor kiszálltam a kocsiból és odamentem hozzá, még akkor sem mozdult egy millimétert sem.

-Szia - köszöntem neki kicsit halkan, mire ő csak biccentett, aztán próbáltam kicsit viccesebbre fogni a figurát. - Mit csinálsz itt ilyen korán? Megfogadtad a tanácsom?

-Nem mondanám. Őszintén szólva beszélni szeretnék veled - kezdtem úgy érezni, mint megint olyan félelmetes lenne, mint előző nap.

-Rendben, mondd csak.

-Ne itt. Menjünk hátra a lelátóhoz.

Az iskola mögött volt egy focipálya, amellett pedig egy kisebb lelátó. Korán volt még, tehát senki nem járt arrafelé. Leültünk a lelátóra, Tris pedig egy hatalmas sóhaly után kezdett nagy nehezen a mondandójába.

-Igazából elnézést szeretnék kérni.

-Miért is? - kérdeztem, pedig nagyon jól tudtam az okát.

-A tegnapi miatt, amiért elragadtattam magam. Egyszerűen csak olyan őrjítő pillantással néztél rám, hogy úgy éreztem muszáj... - nehezen tudta folytatni, vagy csak vacilált, hogy kimondja-e vagy sem.

-Mondd csak - bátorítottam.

-Úgy éreztem muszáj, hogy megcsókoljalak - belepirult ahogy kimondta és nem is mert rám nézni.

-Ugyan, semmi baj. Lépjünk túl ezen, és kész. Hisz barátok vagyunk - erre hirtelen felkapta a fejét.

-Igen, persze. Csak barátok.

Nem tudom még mennyi ideig beszélgettünk. Csak ültünk ott, néztük az eget, a pályát, és arról esett szó, hogy egyik hétvégén elmehetnék hozzájuk Warm Springsbe. Tris mesélte az ottaniaknak, hogy visszaköltöztünk, és annyira megörültek, hogy alig várják végre a találkozást. Kíváncsiak arra is, hogy mennyire változtunk meg. Leginkább James és én érdekeltem őket, amin nem csodálkoztam, emlékezve, hogy mi jártunk oda leginkább, ha a szüleinknek sok dolguk volt. Mindig a rezervátumbeliek vigyáztak ránk ilyenkor.

Szóba került az is, hogy a többiek még nincsenek bent az iskolában, mert Tris azt mondta, hogy muszáj bejönnie hamarabb, és hogy ők ne jöjjenek. Megeggyeztünk, hogy legfeljebb beállnak a mi kocsijaink mögé, ha nem marad parkolóhely. Tris elkezdte mesélni, hogy legtöbbször miket szoktak csinálni, és hogy sokat szoktak hülyülni. Az utóbbit elhittem, de az előbbinél valami hamisság csillant a szemében, amitől tudtam, hogy nem mond teljesen igazat.

Ez eléggé fájt, mert nem szerettem, ha valaki nem bízik meg bennem. Köztudott volt, hogy jól tudok titkot tartani, kikéve persze James elől, de ő olyan, mint én. Persze megértettem Trist, hisz akármennyire is voltunk régen a legjobb barátok, mégis csak tizenegy év telt el, és gondolhatja úgy, hogy azóta esetleg megváltoztam.

Amint ezen gondolkodtam, azt vettem észre, hogy Tris eltűnt mellőlem pillanatok alatt. Végül a földön láttam meg újra, de nem csak őt. Éppen a hátáról állt föl valaki, és kitört belőlem a megkönnyebbült nevetés.

-Végre megtaláltunk titeket - mondta Dylan és vigyorogva nézte Tristant, ahogy lassan állt fel.

-Sziasztok fiúk - köszöntem Dylannek és a többieknek, akik lemaradva jöttek felénk. - Eléggé megijesztettél Dylan. Legközelebb légy oly szíves, és lassított felvételben terítsd le Trist. Akkor talán még le is fogom tudni kamerázni - mosolyogtam rá cinkosan.

-Ne haragudj Katie. Ígérem, igyekezni fogok - nevetett fel.

-Mondhatom szép. Még a végén kiderül, hogy összeesküvést szerveztek ellenem - mondta felháborodást tettetve Tris.

-Ugyan, dehogy. Miért tennénk ilyet? ha ilyet tennénk, úgy se merült fel volna benned ez az ötlet, ahhoz túl ügyesen csinálnánk - mondtam neki olyan hangon, amitől leolvadt a mosoly az arcáról, és megint olyan csillogás jelent meg a szemében, mint a tornaórán. - Na menjünk, mert megint el fogunk késni - mondtam gyorsan, nehogy ismét kínos helyzetbe kerüljünk.

-Menj csak, nekünk beszélnünk kell, de majd megyünk mi is - mondta Tris komolyan.

-Rendben, de ne maradjatok sokáig.

Onnantól kezdve egész nap nem láttam őket. Kicsit mérges voltam rájuk, amiért nem voltak iskolában. A végén még bajuk is lehet ebből. De aztán napokig nem láttam őket. A mérgem elmúlt, és előjött az aggodalom. Senki nem tudta, hogy mi lehet velük, viszont mindenki fellélegzett. Más volt a hangulat az egész iskolában.

Már két hét is eltelt. Ezalatt majdnem az egész iskolával megismerkedtem. Becky-vel és a lányokkal járkáltam a suliban, vagy Jamesszel tanácskoztunk egyes dolgokról. A tanárok is megkedveltek, akárcsak Jamest, de nem azért, mert én voltam a suli leghelyesebb fiújának a húga.

Viszont James baráti társaságában volt egy furcsa fiú. Nem a kinézete volt furcsa, nem is az, ahogy beszélt. A tekintetében volt valami fenyegető, valami őrültség. A testalkata szálkás, de izmos, nálam egy fejjel lehetett magasabb. Ha a közelükben voltam, ez a fiú mindig bámult engem.

Egyik alkalommal, amikor Jamesnek köszöntem az ebédlőben, odajött hozzám.

-Szia, hadd mutatkozzam be. A nevem Gregory Craig, de a barátaimnak csak Greg.

-Szia. Kathrine Isabella Hurst vagyok.

-Igen tudom. James húga - ahogy próbálta tartani velem a szemkontaktust, úgy elkezdett egyre jobban pirulni. - Öhm... leülhetnék hozzád?

-Gyere csak.

Amíg ebédeltünk, sokat beszélgettünk. Kiderült, hogy évfolyamtársak vagyunk, csak őt különböző dolgok érdeklik, így nincs egy közös óránk sem. Az is kiderült, hogy mielőtt még mi idejöttünk, ő volt a szépfiú a suliban. Ezt nem igazán értettem. Ugyan mi helyes lehet egy ilyen fiúban? Persze ízlések és pofonok. A végére már egészen megkedveltem, de valószínűleg csak azért, mert őszintének tűnt.

Elhívott, hogy szombaton jöjjünk be a városba. Megmutatná az új helyeket, beszélgetnénk, aztán talán beülnénk valahova meginni valamit. Beleegyeztem, de mondtam neki, hogy találkozzunk valahol, mert a lányokkal is ugyanezt terveztük.

Telefonszámot cseréltünk és mentünk az utolsó órákra, ami nekem megint csak dupla torna volt. A tornaóra is a kedvenceim közé kezdett tartozni, de most így, hogy már napok, lassan hetek óta nincsenek itt a fiúk, így most nem volt olyan élvezetes. Még mindig nem hallottam róluk semmit, és ez kezdett kicsit aggasztani.


-Szia Katie! Akkor holnap mehetünk? - jött oda Becky az óra végén.


-Szia. Persze, már alig várom - mosolyogtam rá izgatottan. Tényleg alig vártam, hogy láthassam mi lett szeretett városomból míg nem voltam itt.


Jamest már nekem kellett hazavinnem iskola után. A szüleink is korábban értek haza, így anyuval megcsináltuk a vacsorát, ami nagyon jól sikerült. Mint mindig, most is a fiúknak kellett elmosogatniuk és elrakniuk a maradékot, ami még megmaradt a pirított zöldséges tésztából.


Másnap korábban ébredtem, mint ilyenkor szoktam, de nem bántam. Alig vártam, hogy jobban megnézhessem a várost. Kíváncsi voltam mi lett belőle, mi az ami megmaradt belőle, és mi az, ami teljesen új.


Éjjel viszont megint rémálmom volt, és ismét félelmetes, majdnem sikoltva ébredtem. A testem verejtékben úszott, a takaró pedig hozzám ragadt. De most volt benne valami újdonság is. Annyi, hogy egy autóbaleset is történt. Nem tudtam, kit ütöttek el, nem tudtam mi történt az illetővel, minden sötétségbe burkolózott, csak annyit tudtam, hogy még mindig üldöztek. A kocsinak is csak a hangját hallottam, aztán a fékcsikorgást.


Igyekeztem gyorsan kiverni a fejemből ezt az egészet, és minden erőmmel a napi programra próbáltam koncentrálni. Elmentem gyorsan a fürdőszobába, lezuhanyoztam, ami igazán felfrissítette a testemet is, és kitisztult tőle a fejem. Az izmaim is ellazultak, és ettől máris jobban éreztem magam, jól indul a nap. Részben olyan is volt, mintha gonosz szellemek szállták volna meg a testemet, és mintha a meleg víztől most távoztak volna belőlem.


Tusolás és fogmosás után, felkaptam azokat a ruhákat, amiket már előzőleg kikészítettem magamnak, egy bő, kék, lezser rövid újjú mintás felsőt, amit a vállamon tudtam ide-oda rakni, hogy melyik vállamat hagyja szabadon. Felvettem hozzá egy átlagos farmert, amit nagyon szerettem, és a tornacipőmet.


Amikor lementem, megláttam anyut a konyhában sürgölődni. Először meglepődtem, hisz hétvégéken ha teheti, legalább délig ki se teszi a lábát a hálószobából apuval együtt.


-Jó reggelt - köszöntem neki. - Hogy hogy ilyen korán felébredtél? Hétvége van.


-Csak gondoltam fölkelek, hátha tudunk beszélgetni addig, míg nem mész - mondta, és amikor megfordult, hogy odajöjjön az előttem lévő étkező asztalhoz, láttam, hogy egyik kezében egy tányéron palacsintát, a másikban pedig egy bögre kávét hoz.


-Köszönöm, hogy csináltál reggelit és kávét - hálálkodtam neki, mert nem hiszem, hogy egy picinyke időm is lett volna arra, hogy akár egy falatot is csináljak magamnak, vagy kávét úgy, hogy a lenyelésére is jusson időm.


-Nincs mit. És mi lesz a mai program konkrétan?


-Beckyék értem jönnek, bemegyünk a városba, körülnézünk, szerintem vásárolunk is, aztán találkozom egy évfolyamtársammal. Vele nem tudom mit fogunk csinálni.


-Biztosan ki fogtok tudni találni valamit - mosolygott rám. - Főleg te, amekkora eszed van.


-Köszi szépen - mosolyogtam vissza anyámra. Mindig jókedvre tud deríteni.


-Lehet, hogy James is bemegy ma a városba Stellával. Talán össze fogtok futni.


-Nem baj. És hogy megy a munka? Jó az új hely?


Anyu szeme azonnal felcsillant, imádta, ha beszélhet és elmesélhet mindent. Amíg ő beszélt, én kényelmesen megreggeliztem, megittam a kávémat, és csak néhányszor kellett hümmögnöm, hogy felfogtam a hallottakat.


Mindenki megszerette őt a városban, meg voltak vele elégedve. Annyira szorgalmas és ügyes , hogy talán rövid időn belül a főorvos mellé fog kerülni a kórházban. Büszke voltam rá. Igaz, eddig is hasonló jókat hallottam mindig, akárhol voltunk, de hát azért mégis. Örültem, hogy ilyen jó dolga van most is. Kiderült ráadásul, hogy az egyik ápolónő a nagymamám legjobb barátnőjének a lánya volt.

Elmesélte, hogy régen nem voltak annyit együtt, mert anyu mindig orvos akart lenni, így olyan sokat tanult, hogy a barátaira és más egyébre nem nagyon maradt ideje. De megérte, hisz elérte a célját, amit ráadásul kiemelkedően csinál.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de meghallottam a dudaszót, mire azonnal felpattantam, felkaptam a dzsekimet, hisz már december eleje volt, nem lehetett tudni, mikor jön a fagy. Elköszöntem anyutól, és kisiettem az ajtón. Becky a vezetőülésről mosolygott rám üdvözlésképpen. Mindenki más hátul ült, és láttam, hogy nekem hagyták az anyósülést. Amikor beszálltam a kocsiba, mindenki megörült nekem, és mosolygott, kivéve persze Cassandrát. Nem értem minek jön, ha már most ennyire ki nem állhat.
-Na miújság csajszi? - kérdezte Nina.
-Nem sok. Csak annyi, hogy nem fogok tudni végig veletek lenni, mert majd valamikor találkozom Greggel.
-Oh, tényleg? Csak nem randi? - vigyorgott Dolly.
-Nem, csak találkozunk - mondtam megilletődve. Nem értem, hogy kérdezhetnek ilyet, amikor én nem az a típus vagyok, aki egyből ugrik egy randi meghívásra.
-Katie, tudom, hogy még mindig ismerkedsz, mert régen voltál itt és jóformán senkit nem ismersz, de jobban meg kellene fontolnod, hogy kivel találkozgatsz - mondta Becky figyelmeztetve.
-Ezt meg hogy érted?
-Úgy, hogy én a helyedben nem találkozgatnék vele. Sok pletyka kering róla, hogy miket csinált, és eléggé fura alak. Nem akarok beleszólni, csak gondoltam jobb, ha tudod.
-Rendben, köszi Becky.
-Tényleg, és mi van veled meg azzal az indiánnal? - kérdezte Nina Tristanre célozva. - Igaz, már vagy két hete nem láttuk - ami nem csoda, de mégis, mi van köztetek?
-Hogy érted, hogy mi van köztünk? - ezen kicsit megütköztem. - Semmi nincs köztünk, csak barátok vagyunk. Régi barátok.
-És ezt ő is tudja? - kérdezte Dolly.
-Mégis mire célzol?
-Arra, hogy amikor legutóbb együtt voltatok, akkor is úgy nézett rád, mintha mindig téged akarna nézni, és soha nem akarná levenni rólad a szemét.
-Ahogy Matt szokott nézni Becky-re - kuncogott Nina.
-Ugyan, biztosan rosszul láttátok.
-Hát te tudod, mindenesetre tartsd nyitva a szemed.
Az út hátralevő részében a lányok azt taglalták, hogy Tristan és a fiúk milyen helyesek. Itt csöndben maradtam, nem tudtam mit hozzá fűzni. Cassandra viszont annál inkább. Mondták ugyan, hogy amikor meglátják őket, akkor jóformán csak félelmet éreznek, de egyébként csodálják őket, és amikor nem látják őket, vagy a fiúk hiányoznak, akkor mindig hiányt éreznek magukban.
Kiderült, hogy Ninának a leginkább Dylan tetszik. Szereti benne, hogy sportos, és vicces. Általában róla szokott álmodozni.
Dolly-nak Simon tetszik, hogy olyan megfontolt, érzelmes, ugyanakkor lehet vele bolondozni is, legalábbis az alapján, amit látott.Sok mindent nem tud róla, de nagyon szeretné megismerni.
Becky is hozzáfűzött ezt-azt. Persze nagyon szereti Mattet, de hát hűséget fogadott, nem vakságot, és Timothy-t nagyon aranyosnak tartja.
Casnek jóformán az összes fiú tetszik, de két fiú van, aki igazán megdobogtatta eddig a szívét, és azok Tris és Greg, de azért még Tony-t is jóképűnek tartja. Becky persze óvatosan rám sandított, de nem vettem róla tudomást. Egy kicsit sem tartottam ezt a dolgot furcsának.
-Cas, lenne egy tanácsom - szólt hozzá Becky.
-Mondd csak - nézett rá Cas igen szúrós szemekkel.
-Szerintem ha valamelyikükre rá akarsz hajtani, akkor inkább Tony-t válaszd. Ki tudja kivel milyen lesz a későbbi kapcsolata Katie-nek.
-Ha ő nem tud dönteni, nem az én bajom. Minek alkalmazkodjak hozzá?
-Pont azért, hogy ha majd később dönteni fog.
-Akkor majd ő alkalmazkodik hozzám.
-Nem szokásom senkihez sem alkalmazkodni, mert nem vagyok egy pincsi kutya - szólaltam meg hirtelen, mert Cas eléggé kezdett felingerelni.
Végül beértünk a város központjába, én pedig fellélegezhettem. Amikor kiszálltunk a kocsiból, a lányok elindultak a ruhaboltok felé, ami nem lett volna gond, de úgy gondoltam, elég ruhám van, és a régebbi boltokat szívesebben látnám. Így megbeszéltem velük, hogy körülbelül három óra múlva találkozunk egy étteremnél, amit elmagyaráztak, hogy hogy kell eljutni oda. Becky persze nehezen akart magamra hagyni.
Megkönnyebbültem, hogy egy kicsit egyedül lehetek, addig sem érzem azt, hogy megütném Cast. Ahogy végig haladtam az utcákon, láttam, hogy mennyire kiszorították innen az indiánokat. Régen szinte minden második, vagy harmadik boltban egy indián volt az eladó, és még bennszülöttek által készített ékszereket, dobokat, csecsebecséket is lehetett kapni, most pedig alig-alig láttam egy-két helyen. Próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még itt laktunk, de azt a múltat a fejemben még javarészt homály fedte, és még mindig nem akart kitisztulni. Folyamatosan arra koncentráltam, hogy visszahozzam az emlékeimet, mire olyan hirtelen hasított bele a fájdalom a fejembe, hogy kishíjján elestem a szédüléstől, de egy erős férfikéz elkapott.
Amikor már visszanyertem az egyensúlyom, és valamelyest kitisztult a fejem, felnéztem, és egy indiánférfit láttam. Hosszú, ébenfekete haja lófarokba kötve, sastollal díszítve. Kockás inget, farmert és egy állatbőrből készült mellényt viselt. Ezt az öltözéket sokan túl kevésnek találnák így karácsony közeledtével, ami egy-két hét múlva következett. De aki ismeri az indiánokat, az tudja, hogy ez bőven elég nekik a testhőmérsékletük és az állatbőrből készült ruhák miatt.
-Jól van kisasszony? - kérdezte illedelmesen.
-Megvagyok, köszönöm, csak egy kicsit megszédültem.
-Azt láttam. Jöjjön be, igyon egy kis teát, vagy forrócsokit, attól biztosan rendbe jön - mondta, és én csak akkor vettem észre, hogy azelőtt a könyvesbolt előtt állunk, amit kerestem.
-Biztos benne? Nem szeretném, ha a könyveknek bajuk esne.
-Ugyan, ne butáskodjon. Hátul van egy kiskonyha. Jöjjön.
Félnem kellett volna, de túlságosan bíztam az indiánokban. A férfi hátravezetett, én pedig próbáltam minél lassabban menni, hogy közben megcsodálhassam a könyveket. Itt régen borzasztóan sok indiánkönyv volt régi legendákkal, történetekkel, mítoszokkal, dokumentumokkal és térképekkel. Most alig akadt néhány, és azok is elvétve. Az egyik könyvön viszont megakadt a szemem, pedig semmi érdekes nem volt rajta. Barna bőrkötésű volt a régiek között, talán már porosodott is. Nem értettem nekem miért volt mégis ennyire szemet szúró.
-Tegeződhetünk? - kérdezte a férfi olyan hirtelen, hogy megijedtem.
-Persze, hogyne.
-Hogy hívnak?
-Kathrine Isabella Hurst. És téged?
-Randolph Cutler. Örülök, hogy újra látlak. Tristan apja vagyok - mondta mosolyogva.
A mosolyától rám tört a hirtelen felismerés. Boldogság és melegség futotta át a testem, a lelkem, a talpamtól a fejem búbjáig. Emlékeztem egy férfira, aki borzasztóan sokat törődött velem annak idején a rezervátumban. Randolph alig öregedett, és szinte alig hittem el, hogy tényleg ő az. Örömömben a nyakába ugortam minden szégyenlősség és pirulás nélkül. Úgy tűnt Randolph nem lepődött meg, mert elnevette magát, és magához szorított. Láttam rajta az örömet, hogy még mindig ugyanúgy érzek iránta, mint annak idején.

Miután mindketten kiölelgettük magunkat, leültünk, és beszélgettünk miközben óvatosan kortyolgattuk a finom és nyugtató teát. Kezdtem otthon érezni magam a teától. Régen ittam ilyet. Elmeséltem neki merre jártunk az évek során, mik történtek velünk, és semmit nem hagytam ki. tudtam, hogy Randolphnak bármit elmondhatok mindenféle köntörfalazás nélkül, és nem is szégyeltem magam, nem volt okom rá.
Én is kérdezgettem őt, hogy az ő sorsuk hogy telik. Kérdeztem Bobby-ról is, hogy mi történt, és ugyanazt mondta, mint Tristan. De ő sem tudott jól hazudni, rajta is láttam, hogy jóval többet tud, és több történt, mint amennyit elmond. Ezt is tőle tanultam, hogy olvassak mások tekintetéből. Hiába próbálta elrejteni, a szeme elárulta. Ő persze nem tudhatta, hogy a képességünket, amit Jamesnek és nekem adott, tovább fejlesztettük.
Aztán tovább beszélgettünk. Randolph volt régen a város rendőrfőnöke, mindenki tisztelte és becsülte, mindig jó munkát végzett. Most meglepve és rosszallóan konstaláltam, hogy könyvesbolti eladó lett belőle. Elmondta, hogy most is rendőr lenne, ha nem jön egy új polgármester, aki ki nem állhatja az indiánokat, és aki nem rúgta volna ki a legtöbbjüket. Randolphnak megengedte, hogy továbbra is dolgozzon a városban, de rendőr már nem lehetett.
Az új polgármester, akit mellesleg George Wimundnak hívtak, még azt is megszabta, hogy az indiánok közül kik jöhetnek a városba, és kik nem. Csak azoknak adott engedélyt, akik ide járnak iskolába, és akik itt dolgoznak. Így persze so boltot tudtak nyitni a rezervátumban odacsalogatva a túristákat. Ennek örültem, de azért felháborított, hogy így bántak velük.

Időközben elkezdtünk a könyvekről beszélgetni, hogy miket olvastam eddig, és hogy milyen tanulságokat vontam le eddig az elégedett élethez. Elővette azt a könyvet is, amelyiken megakadt a szemem, elmesélte, hogy az ő törzséről szólnak. Felajánlotta, hogy mivel az a könyv nem is lehetne a boltban, és én egyébként is odavagyok az ilyen könyvekért, így nekem adná.
Pár szót még váltottunk, aztán mennem kellett, nehogy elkéssem a megbeszélt találkozót.

Amint kiléptem az ajtón, láttam, hogy egyetlen autó sem parkolt az egész utcában, és csak egy-két ember bandukolt a járdán is. Végighaladtam azokon az utcákon, amelyeken csak sejtettem, hogy végig kell mennem. Annyi sarkon fordultam már be, hogy kezdtem azt hinni, hogy eltévedtem, végül megpillantottam az éttermet. A parkolóban megláttam Becky kocsiját is, és azon kívül hármat, viszont egész utca már tele volt autókkal, amik vagy parkoltak, vagy össze-vissza mentek.

Már éppen az út közepén voltam, amikor hatalmas fékcsikorgást hallottam. A hang irányába fordultam, és ha láttam volna magam, valószínűleg elszörnyedek a tulajdon arcomtól. Éreztem, hogy elsápadok attól a látványtól, hogy egy terepjáró száguld felém, és nem nagyon tűnt úgy, hogy lassítani akarna. Lecövekeltem, pedig tudtam, hogy futnom kellene valamerre, nehogy az az autó elüssön. De mégse tudtam megmoccanni. Konkrétan sokkot kaptam a félelemtől, ami ritkán fordul elő velem. A fekete jármű egyre gyorsabban jött, mintha nem látná, hogy ott állok, vagy mintha pont engem akarna elütni.

Már csak pár centire volt tőlem, mire meg bírtam mozdulni, de annyira görcsben volt a lábam, hogy ez a kis lépés is nehezemre esett. Aztán hirtelen valami, vagy valaki letepert a földre, minek következtében beütöttem a kezem, a fejem pedig kóválygott. Hatalmas csattanást hallottam, és amikor felnéztem, egy sötétbarna, félhosszú hajú fiú guggolt mellettem, a két keze kinyújtva. Alig tudtam elhinni, a tenyere jóformán benne volt a motorháztetőben. A fiú meg sem rezdült, mintha meg sem érezte volna az ütközést. Ellenben a sofőr biztosan, és valószínűleg csak alkatrésznek adhatja el az autót, legalábbis ami épen maradt belőle.

A lélegzetem elakadt, a fiú mélyen rám nézett, mintha a lelkemig belém látna. A szeme kék volt, és annyira világított, hogy azt hittem, hogy az eget látom benne. De ez a szempár egy kicsit meg is ijesztett. Szigorú volt, titkokkal teli, és szinte semmit nem láttam benne. Általában az emberek szemében a lelküket látom, de ennek a fiúnak a szemében semmit sem láttam. Mintha nem lett volna lelke.

Aztán, mint egy álomból felébredve, a fiú hirtelen felállt, és elment rám se nézve. A távolból kiáltásokat hallottam, aztán valaki megragadta a karomat és felhúzott a földről.

-Katie! Katie, jól vagy? - mikor ránéztem arra, aki megragadott, rájöttem, hogy az a valaki Greg. - Te jó ég Katie, jól vagy, mi történt?

A szemében rémületet láttam, az emberek pedig sorban körénk gyűltek, hogy megtudják, mi történt. Greg nem engedett el, és továbbra is kérdezősködött egyre rémültebb hanggal. Közben meghallottam a lányokat is, akik kijöttek az étteremből, és ők is azonnal mellettem termettek.
Amikor sikerült felocsúdnom, ránéztem a kocsira, és próbáltam megkeresni azt az illetőt, aki vezett. Az autó viszont üres volt, a kormány mögött nem ült senki. Nem kellett keresnem őt a tömegben, éreztem, hogy ez nem véletlen volt, valaki szándékosan akart elgázolni...

Örökre veled...

Írtam egy újabb verset. Kicsit erősre sikeredett, de szerintem az adott körülmények között jobban kifejezi reményeimet.


Örökre Veled lenni,
az lenne a menny.
Tartsd ezt észben,
s el ne menj.

Jobban szeretlek,
mint sem hinnéd,
Bárcsak majdan
kezem kérnéd.

Keverjük a jót a
rosszal,
S éljünk így nyíltan,
boldogan.

Szeretnék Veled lenni
még halálom után is,
Veled lenni
akár életem árán is.