Az álmok valóra válnak - 1. fejezet - Minden kezdődik elölről

Elérkeztünk az 50. bejegyzésemhez :) Számomra ez is csoda. Úgy döntöttem, hogy nem fogom törölni a korábbi bejegyzéseimet, hiszen azok is a lényemhez tartoznak. Ha másért nem, azért mindenképpen érdemes megtartani őket, hogy lássam, honnan indultam, honnan kezdtem. Amit tudok, megteszem, hogy még tovább fejlődhessek.

A fejlődéshez hozzátartozik az is, hogy az ember beismerje nem csak a hibáit, de a gyengeségeit is. És elárulom Nektek, hogy ezeket a kis rávezetéseket a bejegyzés nagyobb részéig, nem szoktam előre megtervezni. Sem azt, hogy pontosan miről írok, sem pedig, hogy hogyan. Ha úgy tetszik improvizálok. Miért kellene előre megterveznem az érzéseimet? Azok abban a pillanatban jönnek, amikor írok, nem pedig megtervezés alapján. Éppen ezért, ha úgy írnék, ahogy előre meghatároznám, azt hazugságnak, de legalábbis becsapásnak érezném.

Holnap, vagy legalábbis a következő bejegyzésben Claudia Gray Evernight sorozatáról fogok néhány szót írni, amit most olvastam ki. Addig is remélem tetszeni fog Az álmok valóra válnak 1. fejezete. Jó olvasást, ha már mindenki kipihente az Óév búcsúztatását. :) Addig is Békés és Boldog Új Évet Kívánok! Váljék valóra minden álmotok! :)

1.

Minden kezdődik elölről

Olyan világban, olyan korszak kezdetén élünk,

ahol és amikor semmi másban nem lehetünk biztosak,

csak abban, hogy hatalmas változások vannak készülőben.

Susan Greenfield

Fogalmam sincs, hogy a szüleink hogyan intézték el, de aznap délelőtt tíz órára nem volt munkahelyük, minket kiírattak az iskolából, és megszűnt a lakcímünk. Édesapám csak annyit mondott a telefonba, hogy ha megérkeztünk, megadja az új címet és adatokat. Iannel nem kellett összenéznünk ahhoz, hogy ismerjük egymás gondolatait.

Az idegei is éppen annyira égbe meredhettek, mint tüskés, barna haja. Azt is tudtam, hogy az én szemeim villámokat szórnak ahelyett, hogy a számon jönnének elő a csípős megjegyzések. Bár minket vonszoltak magukkal ide-oda az én rémálmaim miatt, a szüleink mégis titkolóztak előttünk. Ők is tudták, hogy mit gondolunk, hisz tinédzser létünkre többször lázadoztunk már az évek folyamán. Apánk, Daniel, ügyvéd, és anyánk, Annie, pszichológus lévén igyekeztek a legdemokratikusabban kezelni a helyzetet úgy, hogy úgy tűnjön, mintha nekik lenne igazuk.

Iannel többször is megkíséreltük a szökést, amikor éreztük, hogy az idegeink kezdik felmondani a szolgálatot, de valahogy mindig a rendőrségen kötöttünk ki, mint eltűnt gyerekek. Ilyenkor a szüleink csak annyi magyarázatot adtak, hogy a mi érdekünkben, a biztonságunk érdekében teszik azt, amit tesznek. Édesanyánk ilyenkor elővette a pszichológus énjét, és mindig hozzátette, hogy ha tényleg szeretjük és megbecsüljük őket, akkor ezt nem tesszük többé. Mi pedig mindig is túl lelkiismeretesek voltunk ahhoz, hogy ilyen szavak után ne próbálkozzunk. Egy ideig. Utoljára Miamiban próbáltunk elszökni az éj leple alatt, még ez év márciusában. Hat hónapot töltöttünk ott, aztán májusban New Yorkba költöztünk. Legalább a teljes nyarat kibírtuk itt. Az ősz is szép, de sajnálom, hogy már nem láthatom a hótakaróval borított parkokat.

Bármennyire is elleneztem a szüleim cselekedeteit, azért észre kellett vennem a szomorúságot az ő szemükben is. Ők sem szerették ezeket a helyzeteket, és féltek. Hol egymásra néztek sokatmondóan, hol ránk, hol pedig a visszapillantó tükörre sandítottak. Mindig autóval utaztunk, és az is mindig más volt. Mire összecsomagoltunk, egy másik autó várt ránk a ház előtt, az előző autó pedig eltűnt. Ez az autó nagy volt és tágas négyünknek. Amolyan minibusz, aminek kiszedték a hátsó üléseit – kettő kivételével -, hogy a sok doboz és bőrönd mind elférjen, és ne kelljen költöztetőket hívni.

Hajnali öt órakor indultunk, azóta pedig csak egyszer álltunk meg, hogy kinyújtóztassuk elgémberedett végtagjainkat. Órák óta úton voltunk, és egy idő után már a kezünket is alig bírtuk megmozdítani. Enni is az autóban ettünk, apám pedig hordókból öntött a benzintartályba, amikor már fogyóban volt az üzemanyag. Az óta már hat óra telt el.

Még soha nem mentünk ilyen sokat egyszerre az államokban, és ez nagyon frusztráló volt. Rájöttem, hogy északi irányban haladtunk, mivel észrevettem, hogy sűrűsödtek a dombok és a hegyek a távolban, a zöld legelők, és a sűrű növényzetű erdők. A fák lombjain már látható volt az ősz közeledése, ami egyet jelentett a korai sötétedéssel is.

Délután négy órakor édesanyám megjegyezte, hogy a következő benzinkútnál meg kellene állni, mivel fogyóban volt az étel és az ital is, valamint ennyi idő elteltével nem ártott volna meglátogatni az illemhelyiséget is. Hamar szembe is jött velünk egy kisebb, mezei benzinkút, az a fajta, ahol a pénztáros mindenkit meg tud jegyezni a kis forgalom miatt. Ezt édesapám is észrevette, és nem is tetszett neki, de már elfáradt a sok vezetésben. Meg is beszélték édesanyámmal, hogy miután végeztünk, ők helyet cserélnek a volánnál.

Tapasztalatból tartottak attól, hogy ismét megpróbálunk elszökni, ezért Annie engem kísért, David pedig Iant. De nem akartunk megszökni. Mindketten belefáradtunk ezekbe a dolgokba, ráadásul fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk. Csak békét és nyugalmat szerettünk volna, titkok nélkül. Barátokat szerezni és nem eltaszítani magunktól mindenkit, aki valaha is barátságos volt velünk.

Visszagondoltam az eddigi életünkre és az álmaimra. Iannel rájöttünk, hogy a szüleink félelme a rémálmaimhoz kapcsolódik, mert valami jelentést tulajdonítanak nekik. Eleinte csak nevettünk ezen a buta feltételezésen, de mind többször fordult elő, rá kellett jönnünk, hogy a kettő összefügg. Azóta mindig, ha megérezte, hogy rémálmok gyötörtek, szólt a szüleinknek, és az egyik sarokban gubbasztva várta, hogy felébredjek. Megbeszéltük, hogy nem ébreszt fel, hátha ki tudok szedni valamit az álmokból, ami megfejtené számunkra ezt a rejtélyt.

Egyszer ráadásul majdnem az életembe került, amikor fel akart ébreszteni. És ő is veszélyben volt. Kórházban kötöttünk ki mind a ketten, az orvosok pedig tanácstalanul álltak a szüleink előtt mondván, hogy ilyet még soha nem láttak. Az orvostudomány számára felfoghatatlan az az erős, és mégis rémisztően furcsa testvéri kapcsolat, ami köztünk van. Mi csak annak tulajdonítjuk mindezt, hogy átlagon felüli az egymás iránt érzett testvéri szeretet. Emellett, bár nem beszéltünk róla, de a szüleink félelme ránk is átragadt. Mi azonban nem akartunk menekülni, szembe akartunk szállni vele.

Amikor Annie-vel kettesben maradtunk a mosdóban, rákérdeztem, hogy hova tartunk. Tudtam, hogy Ian ugyanezt teszi Daviddel is. Látjuk a szemükben a rettegést, amitől olyan vészjóslóan kitágulnak a pupilláik, hogy a visszapillantó tükörben is látjuk. Mintha egy horrorfilm szereplőit látnánk a valóságban, akiket üldöz egy szörnyeteg.

  – Anya, ez nem mehet így tovább. Mit titkoltok előlünk? – Annie gyorsan körülnézett, pedig tudta, hogy senki nincs ott rajtunk kívül. Makacsul nem nézett rám. – Legalább azt mondd el, hogy hova megyünk.

Először, mintha akart volna mondani valamit. Talán megfordult a fejében, hogy kiönti a lelkét, de aztán összeszorított szájjal és lesütött szemekkel kiment a mosdóból. Amikor a nyomában kiléptem én is az ajtón, csak összehúzott szemekkel fürkészte az eget. Már nem volt annyira verőfényes az ég. Egyre sötétebb és komorabb felhők gyülekeztek abból az irányból, ahonnan jöttünk.

Amikor körülnéztem, láttam, hogy Ian már az autóban ül, apánk pedig sietve, rémült arccal tartott felénk, hol ránk, hol az égre, hol a háta mögé nézett. Amint odaért hozzánk, sietve súgott valamit édesanyám fülébe:

  – Indulnunk kell, azonnal!

Ekkor Annie belém karolt, és erősen húzott magával a furgon felé. A fiúk már megtankolták és az utánpótlást is beszerezték. David túltette magát a fáradtságon, és még gyorsabban vezetett, mint eddig. Szélsebesen hagytuk magunk mögött a településeket.

Még éjszaka is úton voltunk, és csak három-négy óránként állhattunk meg, hogy egy kicsit átmozgassuk magunkat. Ilyenkor a szüleink is helyet cseréltek, hogy pihenhessenek addig. Nem engedtek nekünk sok időt, így jóformán alig nyújtóztattuk ki magunkat, már mentünk is tovább. A következő nap ugyanígy telt el.

Nem tudtuk, hogy mikor ér véget ez a hosszú, és kényelmetlen utazás, de a következő éjszaka arra ébredtünk Iannel, hogy az autó lassítani kezdett. Ettől éberebbek lettünk, mert azt hittük, végre megint van lehetőség kiszállni a járműből. De ennél többről volt szó. Amikor kinéztünk az ablakon, nem csak a házak, de a fák is eltűntek az út mellől. Előttünk a pusztaság, a közepén egymás mellett sorakozó lámpák. Távolabb tőlük lapos, de nagy épületek voltak, mellettük valami körvonalazódott. Amikor közelebb értünk, vettük csak észre, hogy azok repülők. Ezen kívül nem tudtuk, hogy hol vagyunk, és nem is értettük. Ha repülőre kell ülnünk, már New Yorkban megtehettük volna.

  – Hova megyünk? – kérdezte Ian.

  – Időben megtudjátok – válaszolta David kimérten. – Egy a lényeg. Ne maradjatok le. Sietnünk kell.

Ezt kihangsúlyozta azzal, hogy még jobban rálépett a gázpedálra, de nem az épületek felé vette az irányt, hanem a kifutópályára, ami ki volt világítva. Ennek ellenére is láttam a táblát, ami jelezte, hogy a seattle-i repülőtéren vagyunk. David keresztülhajtott egy kapun és a hangárok felé vezetett. Csak néhány nagyobb gép állt kint, a többit valószínűleg már bezárták. Biztos voltam benne, hogy van éjszakai járat, mert nagy volt a sürgés-forgás az egyik gépnél, ami valószínűleg nem sokára indult. Biztos voltam benne, hogy mi is fel fogunk szállni arra, mert David egyenesen arra felé tartott.

Amikor odaértünk, az egyik munkás megállt, majd elindult felénk. Amint megálltunk, David kipattant az autóból, váltottak néhány szót, miközben a férfi mutogatott. Végül David megfordult és intett, hogy menjünk. Amikor Iannel a csomagtartó felé indultunk, rögtön ránk szólt:

  – A csomagokat hagyjátok, majd a fiúk elintézik. Sietnünk kell.

Ezzel elindultunk a gép felé, de nem az épületből vezető folyosón keresztül szálltunk be, hanem az ott dolgozó férfi a gép alá vezetett minket. Nem értettem hogyan jutunk fel a fedélzetre, arra pedig gondolni sem akartam, hogy a poggyászok között kell majd utaznunk. Pedig a rakodótér felé irányított minket, ami nagyobb volt, mint valaha sejtettem volna. Nyilván kényelmesen elfértünk volna, de mégis ódzkodtam tőle, hogy ott üljek, ki tudja, mennyi ideig. Végül egy lépcsőnél kötöttünk ki, ami felfelé vezetett, reményeim szerint az utastérbe. Így is történt, mert a férfi egy walky talky-n keresztül beszélt valakihez, aztán egy perccel később, kinyílt a feljáró.

Amint felértünk, egy stewardess várt ránk aggódó mosollyal az arcán, aztán intett apámnak, hogy kövessük őt. A többi utas mintha észre sem vette volna, hogy mi nem ugyanazon az útvonalon szálltunk be a gépbe, mint ők. A stewardess a repülőgép végébe vezetett minket, a legutolsó ülések felé, majd intett, hogy hova tudunk leülni. Az ablakok mellett három-három ülés volt, középen pedig négy. David intett, hogy Iannel ketten üljünk belülre az ablak mellé. Annie mellénk ült, David pedig a mellettünk levő négyes ülés szélére.

Iannel nem tudtunk, és talán nem is mertünk megszólalni annak ellenére, hogy mindennél jobban tudni akartuk, hogy hová megyünk. A magam részéről én nagyon féltem. A kezem remegni kezdett, ahogy végiggondoltam az elmúlt pár évet, az elmúlt pár napot, végül ezt a pár percet, amíg a repülőre szálltunk. Kezdett átragadni rám a szüleink félelme, amit Ian valószínűleg megérzett, mert csak arra lettem figyelmes, hogy fogja a kezem, amit teljes erőmből szorítottam. Nem húzta el, csak visszaszorított megnyugtatásképp, hogy legyek erős.

Végül a lámpák felvillantak, hogy kössük be az övünket, amit a hangszórókból felhallatszó kapitány hangja is megerősített. Miután elmondta az adatokat arról, hogy milyen magasan leszünk, milyen az időjárás, és a többi, alig hittem a fülemnek, amikor elmondta, hogy nagyjából kilenc óra után megérkezünk a célállomáshoz. Hitetlenkedő arccal néztünk a szüleink felé, amikor a kapitány elmondta, hogy Londonba megyünk.

  – Londonba költözünk? – kérdezte Ian, félig meglepett, félig vádló hangon.

  – Nem egészen. Mindenesetre örülnék fiam, ha lejjebb vennéd a hangod. Ne zavard az embereket a kiabálásoddal – válaszolta David olyan hangon, ami teljesen eltért a stílusától.

Ezután az egész utat síri csendben töltöttük, csak néha álltunk fel, vagy mentünk az illemhelyiségbe. Persze a szüleink nem tudhatták, hogy Iannel fejben, érzésekkel, érintésekkel és egymásra nézésekkel mindent megbeszéltünk. Bár felhagytunk a szökésekkel, de ez mégis csak sok. Amint leszállunk Londonban, a szüleink hűlt helyünket fogják találni annak ellenére, hogy nem ismerjük a várost. Mindig magabiztosak és találékonyak voltunk, és tudtam, hogy ezek a tulajdonságok most sem fognak cserben hagyni minket.

Végül elaludtunk Iannel. A kapitány hangjára ébredtünk, aki azt mondta, hogy nem sokára megérkezünk, és be kell csatolni az öveket. Azonnal éberebbek lettünk. Láttuk, hogy közben a szüleink sutyorognak egymás között, de nem értettük, hogy miről. Végül Annie odafordult hozzánk.

  – Olyan gyorsan kell majd haladnunk, ahogyan csak lehet. Kövessétek apátokat, ő tudja, hogy merre kell menni, én majd megyek mögöttetek.

Ezzel le is mondhattunk a szökésről. Tudtuk, hogy Annie végig rajtunk fogja tartani a szemét, ha mögöttünk lesz. Az pedig kizárt, hogy megengedjék, hogy elmenjünk egyedül a mosdóba. Oda is utánunk jönnének. Ahogy egymásra néztünk Iannel, tudtuk, hogy nem mondtunk le a szökés tervéről, de el kellett halasztanunk. Így miután landoltunk, mint engedelmes gyerekek tettük, ahogy meghagyták nekünk. Végig David sarkában voltunk, ahogy szálltunk le a gépről, kezünkben a kézipoggyászokkal. A nemzetközi repülőtér hatalmas volt, és valahogy izgatottság lett úrrá rajtam. Mégsem az épület felé vettük az irányt.

Hajnal volt, és már kezdett derengeni keleten, így nem igazán vették észre, hogy nem a többiek után megyünk, hanem másik irányba indultunk, amerre a hangárok voltak. Ott állt valaki egy Land Rover mellett, és úgy tűnt, hogy ránk vár. Daviddel kezet fogtak, végignézett a rajtunk, aztán halkan mondott néhány szót apánknak, végül sietősen elment.

  – Szálljatok be az autóba – szólt ránk David.

  – És a csomagok, a bőröndök? – kérdeztem.

  – Azok már a csomagtartóban vannak, szálljatok be gyorsan.

Apánk nem vesztegette az idejét, amint becsukódtak az ajtók, rátaposott a gázpedálra. Azt hittük, hogy Londonba költözünk, de rátérve az autópályára éppen hogy elkerültük a belvárost. Nem tudtuk, hogy mennyi ideig fogunk még utazni, így csak az elhaladó táblákat láthattuk, hogy melyik leágazás vezet Crawleyba, Dartfordba, Maidstone-ba, vagy Ashfordba. Csak úgy elsuhantunk a városok mellett, mígnem az egyikük fényei felé tartottunk. Egy tábla jelezte, hogy Canterbury felé vettük az irányt, de aztán lekanyarodtunk az autópályáról és a város szélén haladtunk tovább.

Az út egyik oldalát az ősztől megsárguló levelű fák, színes erdő, a másikat házak szegélyezték. Szokványos angliai házak voltak, amiket a filmekben is látni lehet. Számomra nem jelentettek túl sok izgalmat, de mégis a környék valamiért ismerős volt, és tudtam, hogy nem a filmek miatt. Az az érzésem támadt, mintha már jártam volna itt korábban. Egyszerre néztünk egymásra Iannel, amikor megláttuk a táblát, hogy Upper Harbledownban vagyunk. Kicsit hosszúnak találtam a település nevét, mégis ettől valahogy ismét kisgyerekeknek éreztük magunkat. Az egyik utcán lefordultunk, és meg sem álltunk egy kétszintes házig, amivel szemben volt egy tisztás, utána pedig az erdő.

Ahogy megláttuk a házat és megálltunk előtte, furcsa, ismerős érzés futott végig rajtam, ami valahol távolinak is tűnt. Hirtelen azt éreztem, hogy otthon vagyok, amit nem cáfolt meg a szüleink megkönnyebbült sóhaja, sőt. Inkább megerősítették bennünk ezt az érzést.

Egy kétszintes, tipikus, vöröstéglás, angliai ház volt egy kis előkerttel, ami tele volt gazzal. Az ablakok fehér fakeretesek voltak, és megnyugtatott, hogy sok van belőlük. Így biztos lehettem abban, hogy elég fény világít be rajtuk. A ház egyik oldalán terjedelmes bokrok voltak, valószínűleg a szomszéd miatt. De a hajnali derengésben látni lehetett a tető felett, hogy a ház mögött hatalmas fák vannak. Általánosságban azt lehetett volna mondani az egész ingatlanról, hogy jó állapotban van, de éreztem, hogy már nagyon régóta áll itt.

  – Nem tűnik ismerősnek? – kérdezte David.

  – Miért? Annak kéne lennie? – kérdezte Ian, miközben tovább bámultuk ezt a kellemes érzést keltő házat.

Tudtam, hogy csak egyenes választ vár a szüleinktől, hiszen épp úgy ismerős neki a környék, mint nekem. A ház is ugyanazokat az érzéseket kelti benne, amiket bennem. Újra kisgyerekeknek éreztük magunkat.

  – Itt laktunk, amikor még kicsik voltatok. – mondta Annie szomorkás mosollyal, mintha azt mondta volna inkább, hogy amíg még minden rendben volt.

  – Miért jöttünk vissza? – tette fel újabb kérdését Ian, de nem kapott választ. Sejtettük.

Miután kiszálltunk, mély lélegzeteket vettünk és kinyújtóztattuk magunkat, rájöttünk, hogy kevés a meleg holmink. Hajnalra ráadásul különösen lehűlt a levegő, így elkezdtünk gyorsan behordani a dobozokat és a bőröndöket a házba, amint David kinyitotta a bejárati ajtót. A mozgástól egy kicsit sikerült felmelegednünk.

Ahogy beléptünk az ajtón, az a meglepetés fogadott, hogy a ház teljesen más stílusban volt berendezve, mint amit kívülről vártunk volna. Sok mindenben eltért a szokásos angliai házaktól, legalábbis azok alapján, amiket a filmekben látni. Ráadásul még furcsább érzés kerített a hatalmába, ahogy ott álltunk az előtérben. Mintha kezdtek volna megrohanni az emlékek. Az ajtóval szemben volt a lépcső, ami felvezetett az emeletre. A falakról csak a családi fotókat hiányoltam, szinte magam elé tudtam képzelni őket.

Balra a konyhát találtuk, fehér szekrényekkel, nemes acélból készült mosogatóval és hűtővel, sütővel, és gáztűzhellyel. A konyha túloldalán egy fehér lepedővel letakart kerek asztal volt, körülötte székekkel, és a kiugró ablakok alatt beépített paddal, amely pontosan követte a fal vonalát. A nyári sárga színű fal remekül illett a helyiséghez és egy kis fényt varázsolt bele.

A konyhából lengőajtó nyílt egy nagyobb étkezőbe, ahol volt egy nagyobb, négy sarkos asztal, egy antik üvegvitrin, és a szoba körül rengeteg ablak. A falak itt is ugyanolyan színűek voltak. Innen egy újabb ajtó nyílt, amely visszavezetett a folyosóra a lépcső alatt, és azon keresztül a nappaliba. Itt is voltak bútorok, amelyeket szintén fehér lepedővel fedtek le. A szemben levő oldalon egy hatalmas kandalló volt kiépítve. A falak itt is sárgák voltak, de már melegebb árnyalatban. Volt itt ülőgarnitúra, a két oldalán egy-egy karosszékkel, előttük pedig egy kis asztal. Az egyik oldalfalon egy zongora alakját véltem kivenni a paplan alatt, aminek nagyon örültem, mivel kiskorom óta szerettem a zenét, és járt is hozzánk egy zongoratanár tanítani. A másik oldalt pedig szintén hatalmas ablakok borították, és egy, a verandára kivezető üvegajtó.

Volt még egy külön szoba is, ahol hatalmas könyvespolcok sorakoztak, egy fotel és egy íróasztal társaságában. Az ablakok mennyiségén és nagyságán már nem lepődtem meg. Az egyik ablak, a középső azonban szélesebb volt, és tudtam is, miért. Alatta egy pad volt odaszerelve a falhoz, amelyet körben párnák borítottak. A fal itt is kellemes sárga színűre volt festve. A földszintet a konyha kivételével végig világos laminált parketta fedte, és halvány sárga falak világították meg. Jó kedvem lett tőle, és az emeletet is valahogy így képzeltem el.

A fölső szinten három hálószoba, és egy fürdőszoba kapott helyet. Utóbbiban volt a mosó- és szárítógép is. A mi szobánk Iannel egymás mellett volt, a szüleinké pedig a miénkkel szemben, a fürdőszoba mellett. Jól sejtettem, hogy a fal itt is ugyanazt az árnyalatot kapta, de a padlót már krémszínű szőnyeg foglalta el.

Az én szobám fala halvány vajszínű volt a földszinti laminált padlóhoz hasonló fa bútorokkal, és barna padlószőnyeggel. A szobában két ablak is volt, amelyekből ráláthattam az erdőre is. Előre láttam, hogy szeretni fogom ezt a szobát. Az egyik ablak párkánya, ahonnan jobban lehetett látni az erdőt, olyan széles volt, hogy kényelmesen oda is tudtam ülni. Ahogy jobban kinéztem, a felkelő nap fényében észrevettem, hogy valami mozgolódni kezdett a fák között. Nem tudtam kivenni, hogy pontosan mi az, csupán valahogyan tudtam, hogy itt semmi bajom nem eshet.

A kevés holminak köszönhetően gyorsan elrendeztük a dolgokat. Anyuval még ki tudtunk takarítani annyira, hogy álomra hajthassuk a fejünket egy pár órára, mielőtt folytatnánk a ház rendbetételét. Mivel hétvége volt, erre bőven volt időnk és ki is pihenhettük közben magunkat. Annie pedig alaposan bevásárolt, hogy legyen mit ennünk, és tudjon meleg ételt adni a nap végén.

Annyira elfáradtunk abban, hogy már az elején otthonossá tegyük a házat, hogy már a fürdésre is alig maradt energiánk. A hétvége szinte gyorsabban elrepült, mint ahogy mi Londonba repültünk. Igazán jól esett mindannyiunknak egy meleg ágyban feküdni, puha párnákon, és még puhább takaróval betakarózni.

Az ismerős hely, illatok és hangok nyugalommal töltöttek el. Nem gondoltam az elkövetkezendő napokra, az új iskolára és emberekre, az utolsó gimnáziumi évemre. Ismét gyereknek éreztem magam, aki biztonságban volt a régi családi házban, a régi szobájában. Amint becsuktam a szemem, álomtalan mély álom tört rám, és tudtam, hogy nem csak a fáradtságtól. Reggel kipihenten, fényben úszva ébredtem Canterbury mellett.

Nem tudom, hogy mikor ébredtem utoljára olyan jókedvűen. A borús Angliához képest szinte nyári meleg volt, ráadásul lassan október közepét írtunk. A hajnali fény úgy tört át az ablakok üvegein, mint a remény a szívbe, áttörve az elkeseredettség falát. Már vasárnap volt, és mintha angyalok repültek volna alá, hogy hatalmas fényükkel derítsék jó kedvre az embereket. Szinte el is felejtettem az elmúlt évek szomorúságait, veszekedéseit és titkolózásait.

Azonban hiába volt vasárnap, nem pihentünk. Kihasználtuk a jó időt, és a kertben tevékenykedtünk, hogy egy kicsit rendbe szedjük. Összegereblyéztük az elmúlt évek alatt felgyülemlett száraz leveleket, kihúztuk a nagyra nőtt gazokat, David lenyírta a füvet, és rendet tettünk a kerti sufniban. Amikor az előkertnél tartottunk, akaratlanul is az jutott eszembe, amikor arra a mozgolódásra lettem figyelmes, és most hiába meresztettem a szemeimet a lombok alá, nem láttam semmit.

A verőfényes napsütésnek csak az este közeledte vetett véget, és a távolból érkező esőfelhők. De még ez sem tudta a kedvünket szegni. A maradék időben a ház takarítását és rendbetételét fejeztük be a fiúkkal, amíg Annie megfőzte a vacsorát.

Evés közben sokat beszélgettünk arról, hogy másnap mindkettőnknek kezdődik az iskola, a szüleinknek pedig a munka. „Valaki” rejtélyes módon már elintézte a beíratásunkat, így mindenképpen várni fognak minket. Mint kiderült, a szüleink is felvették már a kapcsolatot a régi munkahelyükkel, ahol még emlékeztek rájuk, ezért könnyedén el tudtak helyezkedni. Egyedül arról nem esett szó, hogy voltaképpen miért is kerültünk vissza a gyökereinkhez.

Éppenséggel érdekelt volna minket, de nem szerettük volna elrontani az örömöt. Ezért arról kérdeztük inkább a szüleinket, hogy hogyan fogunk eljutni az iskolába. David biztosított minket, hogy ne aggódjunk emiatt, mert reggelre ez is el fog rendeződni. Apám, és az ő titokzatos intézkedései. Ugyanakkor kijelentette, hogy minden nap együtt kell elmennünk és jönnünk Iannel, ami egyszerre volt vicces és bosszantó is, mivel Ian túlságosan szeret piperézkedni.

Karácsonyi csoda

A következő írásomat még az egyik órámra írtam a főiskolára. Kicsit átírtam a végét és a címét, hiszen mégis csak karácsony volt és van. Gondoltam megérdemelne egy vidámabb befejezést. Már csak azért is, mivel a mi karácsonyunk bizony elég betegesen telt el, de bizakodom abban, hogy éppen ezért még jobb lesz a következő év. Ha mást nem, hát majd mi igyekszünk tenni róla. ;)

A novellához Jó olvasást kívánok, a továbbiakban pedig Kellemes és Boldog Új Évet! :)

Karácsonyi csoda

Annabell csak nézte, ahogy szállingózik a hó. Szerette nézni és nem zavarta, hogy benedvesedett tőle hosszú, barna haja, ami hullámokban omlott a vállára. Huszonöt évesen is éppúgy el tudott érzékenyülni az apró, fehér szemcséktől, mint tinédzserkorában. Bár még fiatal volt, az arcán mégis ott voltak a gyötrelmes múlt nyomai. Beesett, karikás szemei mindenkinek feltűntek, mégsem tudták elgondolni, hogy vajon miért csúfítják el ennyire szép, karakteres arcvonásait. Senki nem tudta volna kitalálni az okokat. Pedig sok barátja volt. A gimnáziumi és a főiskolai évek alatt sok barátot szerzett, és még több hasznos kapcsolatot kiépített magának. Mindenkivel nagyon kedves volt, és amennyire tudta, mindenki szerette. A családja volt számára a legfontosabb, főleg a húga, Stacy.

Mindig visszaemlékezett arra a bizonyos karácsonyi szünetre, amikor minden napjukat a Central Parkban töltötték játékkal és kacagással. Hó angyalt csináltak a frissen hullott hóban, hógolyóztak, hóembert építettek, futkároztak kimerülésig, vagy amíg be nem esteledett. Minden alkalom után rutinszerűen siettek haza, hogy együtt vacsorázhassanak a szüleikkel és a nagymamájukkal, aki betegeskedése miatt egy fedél alatt élt velük. Volt egy eset abban a szünetben, amikor máshogy alakultak a dolgok, mint várták volna.

Annabell tizenhat éves volt, Stacy pedig tizenhárom. A park közepén voltak, a hó vastagon borította a környéket, és még mindig függönyként hullott alább. Annabell összefutott néhány gimnáziumi ismerősével, köztük azzal a fiúval is, aki nagyon tetszett neki. Kivételesen nem Stacy volt az egyetlen, akivel foglalkozni szeretett volna. A kislány még nem értette nővére különös viselkedését, és mivel már kezdte unni, hogy testvére nem játszik vele, úgy döntött, hogy hazaindul egyedül. A parkhoz közel laktak, a West 64th Street-en.

  – Hazamegyek, jobb, ha nem zavarlak titeket – mondta a kislány Annabellnek, aki meghökkent.

  – De Stacy, egyáltalán nem zavarsz. Ne menj nélkülem haza, nem szeretném, ha bajod esne.

  – Nem lesz probléma, és anyáéknak megmondom, hogy a kapuig eljöttél te is velem. Hadd menjek, annyira unatkozom, és nem is figyelsz rám.

Annabell félt, hogy húga meg fog sértődni, és hogy haragudni fog rá. Gondolta talán jobb volna, ha tényleg elengedné. Ő is mindig neheztel a szüleire, amikor úgy kezelik, mint egy kis gyereket, aki nem képes vigyázni magára. Viszont mindenek előtt még alaposan át akarta volna gondolni a dolgokat, amikor Stacy könyörgőn nézett égkék szemeivel nővére borostyán színű szemébe. Annabell nem szerette, mikor a kislány beveti a „kölyökkutyanézést”, mert tudta, hogy ennek mindig nehezen áll ellen. Végül mégiscsak beadta a derekát egy feltétellel. Annyi volt a kritériuma, hogy egyik barátjának vele kellett mennie legalább egy darabon. A másik pedig, hogy hívja fel mobilon, ha hazaért, vagy ha bármi történik út közben.

Stacy borzasztóan megörült neki, hogy testvére ennyire megbízik benne, majd egy hatalmas arcra puszi után szökdécselve és nevetgélve távozott Annabell egyik iskolatársával, aki maga ajánlotta fel, hogy elkíséri Stacy-t. Amit Annabell utoljára látott, az a húgának hosszan lobogó szőke haja volt, miközben ugrándozott a hóban. A lány mindig dicsérte, és irigyelte húgát a szép hajáért, és többször meg is mondta neki, hogy ápolja gondosan, hogy mindig olyan selymes és csillogó legyen. A tanácsot megfogadva Stacy-t legtöbbször a tükör előtt lehetett látni, ahogy hajkefével végigszánt a haján.

Miután húga eltűnt a látóhatáron, tovább szentelte figyelmét a baráti társaságnak, mire az idő múlása is megszűnt számára. Jól érezte magát, mint mindig, ha ismerősei körében volt. Szerette hallgatni vicceiket és történeteiket. Húgáról, és arról, hogy lassacskán neki is indulnia kellene, hogy hazaérjen a családi vacsorára, teljesen megfeledkezett, pedig a kislány kísérője is visszaért már a parkba. Végül édesanyja hívta fel Annabellt a mobilján, hogy merre járnak.

  – Hol vagytok kislányom? – kérdezte az anyja.

  – Én még itt vagyok a parkban néhány barátommal, de Stacy-nek már otthon kell lennie – mondta a lány furcsállva, hogy az anyukája miért többes számban beszélt.

  – Ő még nincs itthon. Azt hittem, hogy veled van – csodálkozott az anyja is. – Hogy érted azt, hogy már itthon kellene lennie? Inkább együtt kellene lennetek. Hol van a húgod Annabell?

  – Nem tudom – ismerte be Annabell. – Amikor utoljára láttam, elindult haza. Az egyik ismerősöm még el is kísérte egy darabig – kezdett aggódni Annabell is, és nem értette, hogy a húga miért nem ment haza.

  – Akkor most azonnal induljatok el, és keressétek meg. Én is elindulok apáddal.

Azzal letette a telefont. Annabell azonnal odafordult ahhoz a fiúhoz, akire a húgát bízta. Az utca sarkáig kísérte, ahol meg kellett várni, hogy a közlekedési lámpa zöldet mutasson a gyalogosoknak. Stacy azt mondta, hogy onnantól már nem lesz baj, és hogy a fiú nyugodtan visszafordulhat, aki így is tett. Onnantól kezdve nem tudta, hogy történt-e valami a lánnyal, mert nem várta meg, míg a lámpa átvált.

Annabell kezdett nagyon ideges lenni és félt, hogy esetleg történt valami édes testvérével. Nem túl illedelmes hangnemben rászólt a barátaira, hogy segítsenek megkeresni a húgát. A többiek természetesen szívesen segítettek, és azonnal elindultak kisebb csoportokba verődve. Annabell azzal a fiúval volt, aki utoljára látta Stacy-t, mert remélte, hogy hátha nagyobb segítség lenne, mint a többiek közül bárki. Közben Annabell folyamatosan hívta a húga mobilját, de nem vette fel. Édesanyjával is konzultáltak, hogy ki merre keresse, hátha úgy több az esélyük.

Először elindultak abba az irányba, amerre laktak, és az utcán próbálták kérdezni az embereket, hogy nem látták-e, de nem igazán voltak segítőkészek. Mindenki rohant, hogy a munkából, vagy a karácsonyi vásárlásból végre hazaérjen az otthon melegébe. Annabell másfél óra múlva már kezdett kétségbeesni, és lassanként megőrülni, hogy nem tud semmit, és az emberek sem hajlandóak segíteni. Barátja próbálta vigasztalni és ötleteket adni, hogy még merre kutathatnának.

A lány kapva kapott minden próbálkozáson, hátha sikerül megtalálniuk a kislányt. De sajnos, ahogy egyre többször kaptak hírt, hogy senki nem talált semmi nyomot, Annabell egyre reménytelenebbnek látta a dolgokat és a legrosszabbakra kezdett el gondolni, hogy mi van, ha valami szörnyűség történt a húgával. Aztán egyszer csak édesanyja hívta megint, Annabell pedig csak reménykedni tudott, hogy hátha most megtud valamit. Így is történt.

  – Gyere azonnal a Roosevelt kórházba – mondta, majd azzal a lendülettel le is tette a telefont.

Annabell szíve már a torkában dobogott. El sem tudta képzelni, hogy mi történhetett, de tudta, hogy Stacy-ről van szó, és előkerült. Ezt meg is mondta barátjának, majd rögtön el is kezdett futni a kórház felé, ami ugyan csak pár utcányira volt tőle éppen, mégsem olyan közel. Az agya folyamatosan zakatolt, és észre sem vette, hogy futás közben jó néhány embernek nekiment, zihál, és alig kap levegőt. Nem tudott semmi másra gondolni, csak arra, hogy a húgának nehogy komoly baja legyen.

Próbált egyre gyorsabban futni, hogy minél hamarabb odaérjen a kórházba, és már nem is érdekelte semmi és senki. A körülötte levő emberek sem, akik hangosan káromkodtak rá, miközben átfurakodta magát a tömegen. Azt sem tudta, hogy barátja a nyomában van-e egyáltalán, vagy visszament a többiekhez. De nem is érdekelte. Sietett, ahogy csak tudott. Hiába kezdtek fájni a lábai, hiába izzadt, vagy túl szaporán vette a hideg levegőt. Csak a célja lebegett a szeme előtt.

Aztán végre elérte a kórházat. Berontott az ajtón, és azonnal a recepcióhoz sietett, hogy a húgát keresi. Útba igazították, amint pontosan megmondta, hogy kihez jött, és hogy ő a hozzátartozója. A sürgősségi osztályon megtalálta a szüleit és a nagymamáját. Egyedül nagymamája ücsörgött egy széken, és a kötőtűit tartotta a kezében. Ha ideges volt, mindig nekiállt kötögetni, de úgy tűnt otthon hagyta a fonalakat. Szülei zaklatottan járkáltak fel s alá. Amikor meglátták nagyobbik lányukat, odasiettek hozzá, és szorosan átölelték. Édesanyja könnyei a hajára potyogtak.

  – Mi történt? – kérdezte Annabell azonnal.

 – Az orvosok még nem mondtak semmit – kezdett bele az édesapja. – A műtőben vannak a húgoddal.

  – Nem értem. Mi az, hogy nem mondanak semmit? – kérdezte felháborodva Annabell.

  – Mi sem értjük. Csak annyit mondtak, hogy Stacy-t súlyos állapotban hozták be, és hogy már órák óta tart a műtét.

Erre Annabellnek is le kellett ülnie. Csak most érezte meg, hogy mennyire elfáradt, és csak ekkor vette észre, hogy még mindig zihál a futástól, és hogy nehezen kap levegőt. Nem akart belegondolni, hogy Stacy milyen állapotban lehet. Egyszerűen látni akarta a húgát, hogy minden rendben, és hogy nem sokára hazavihetik. Hiszen karácsony van. Kizárt, hogy valami rettentő borzadály történt vele. Biztos valami apró baleset és nem sokára kihozzák a műtőből, miközben azt mondják, hogy nem sokára hazavihetik.

Ezzel próbálta nyugtatgatni magát még vagy egy órán keresztül, mire az egyik orvos megjelent előttük, miközben egy másik és néhány nővér előttük tolták el Stacy-t egy ágyon be, az egyik szobába. Mindannyian felpattantak, de az előttük álló orvos vissza akarta fogni őket, hogy előbb hallgassák végig. Ám Annabell nehezen tudott várni, és mihamarabb a húga után akart rohanni, hogy láthassa. Az orvos szavára nehezen koncentrált, de aztán felfigyelt a „csoda” szóra, és ránézett.

  – Mit mondott? – kérdezte.

  – Azt, hogy ha reggelig rosszabbra fordul az állapota, akkor már csak a csoda segíthet rajta.

  – Micsoda? – kérdezte meglepetten Annabell. – De miért? Mentsék meg!

 – Mi megtennénk, de az autó, ami elütötte, nagyon gyorsan hajtott. A húgod nagyon súlyos sérüléseket szerzett.

Annabell nehezen tudta felfogni, amit hallott, de egy fontos kérdés még az eszébe jutott.

  – Be lehet menni hozzá?

  – Most igen, ha hagyják pihenni.

Hagyták. Stacy nagyon sokáig pihenhetett, mert másnap reggel kómába esett. A családja egy teljes hétig volt mellette a betegszobán. A család már előre úgy döntött, hogy nem akarnak nélküle karácsonyozni, így elhatározták, hogy karácsonykor is bent lesznek a kórházban. Csak enni, megmosdani és ruhát váltani mentek haza. Az orvosok is a segítségükre voltak. Szinte csak a napi vizsgálatot mentek elintézni, minden mást Annabell és a szülei csináltak. Még az ágytálat is ők ürítették.

A Szenteste csendesen és szomorúan telt számukra. Már kezdtek beletörődni, hogy a lány nem érzékeli a jelenlétüket, mégis azért imádkoztak, hogy Stacy kinyissa újra a szemét. A hópelyhek akkor is hullottak, mintha csak az ég siratta volna a kislányt. A nagymamán kívül mindenki a lány betegágya körül szundított a székeken. Elfáradtak, annyit imádkoztak már. Annabell azon gondolkodott, hogy másként is történhettek volna a dolgok. Ha tehette volna, visszaforgatná az időt.

Végül karácsony reggel a gépek szokásos pittyegésén kívül más hangot is hallott. Először nem tudta, hogy mire ébredt fel, de aztán meglátta a szüleit a húga körül, amikor felemelte a fejét. Stacy szeme nyitva volt, és felülve ölelgette az édesanyjukat. Könnyektől csillogó szemekkel fordult Annabell felé, aki elképedve és a boldogságtól remegve nézett vissza rá. Csak egy hét volt, amíg Stacy kómában volt, de úgy érezték, hogy már jóval hosszabb idő is eltelt.

Annabell soha nem felejtette el később sem a történteket. Megfogadta, hogy minden nap emlékeztetni fogja magát arra, hogy többé ne hagyja magára a húgát, és nem csak azért, mert a baleset miatt amputálni kellett az egyik lábát. A családján kívül senki nem tudta, hogy mi történt pontosan, attól a pár baráttól eltekintve, akik tapintatosan megígérték, hogy senkinek nem adják tovább.

Azóta is furdalja a lelkiismeret a lányt, mert nem tudta kiverni a fejéből, hogy ha akkor ő kíséri haza és nem bízza a barátjára, akkor talán nem üti el egy részeg sofőr. Később kiderült, hogy az egyik legjobb barátnőjének az apja volt, aki ellen eljárást indítottak. Azt állította, hogy sietett haza, hogy a családjával lehessen, előtte pedig céges évzáró partin volt. Pénzbírsággal és öt évig tartó szabadságvesztéssel büntették. Bár Annabell akkor többet adott volna neki, mert nagyon mérges volt.

De onnantól kezdve megfogadta, hogy senkit nem fog magára hagyni úgy, mint sok évvel ezelőtt a húgát. Be is tartotta. Nem csak a barátainak és az ismerőseinek segített. Nagyon sok szociális munkát vállalt, amivel jobbá és szebbé tehette mások napjait. Mivel mindenki segítségére volt és az éjszakái álmatlanok voltak, ezért festette az idő sötétre a szemét. Emellett pedig sokat is sírt, mert a múlt nem akarta kiereszteni a karmai közül. Ez a bőrét is kiszárította, mert napra pontosan minden évben ugyanakkor ugyanannyi hó hull, mint a baleset estéjén. Annabell örült ennek, mert így legalább minden évben van valami plusz, ami emlékezteti őt arra, hogy mi mindent kell megtennie.

Az álmok valóra válnak - Prológus

Mindenekelőtt Boldog Karácsonyt Kívánok Mindenkinek! :) Remélem Nektek jobban telt, mint nekem, vagy legalábbis egészségesebben. :) Ami jó volt az egészben a családdal együtt töltött időn kívül az volt, hogy Spirit Bliss-től elolvashattam a Démoni érintés trilógiát. Tudom, hogy már jó ideje megjelentek, de csak most volt lehetőségem arra, hogy el is olvassam őket. Utoljára akkor sírtam így, amikor a Harry Potter és a Félvér Hercegben olvastam azt a részt, amikor Dumbledore meghal. Ráadásul ha csak a kiadásának az időpontjáról beszélünk, az sem ma volt.

Szóval egy szó, mint száz, nekem borzasztóan tetszett, csak azt sajnálom, hogy nem folytatta. Mert hát lehetett volna, igaz? Magával az írónővel is beszéltem erről néhány szót, ebből kifolyólag pedig eldöntöttem, hogy én is fogok egy fanfiction lezárást írni hozzá. Egy olyat, amilyet én el tudok képzelni ehhez a történethez. :) Bízom benne, hogy a Ti és Spirit Bliss tetszését is el fogja nyerni. 

Ha már a történeteknél tartunk, úgy gondoltam, hogy itt az ideje a saját kis regényemből is megmutatni néhány részt. Persze csak apránként. ;) Szóval először is fogadjátok szeretettel Az álmok valóra válnak prológusát! A későbbiekben pedig még néhány titkot is el fogok árulni a történetről. :) Jó olvasást!

Prológus

Vajon az ébrenlét világa álmaim világától milyen messze lehet?

Alice Hoffman

A sötétség úgy vett körül, akárha hideg levegő lett volna. Fogalmam sem volt, hol vagyok, csillagok sem világították meg az eget. Jeges borzongás futott végig rajtam, ahogy azon tanakodtam, merre induljak. Mert menekülnöm kell, tudom. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, mert valami közeledett felém. Nem a családom volt, és részben örültem, hogy nincsenek ott velem. Még a végén bajuk esett volna, azt pedig soha nem bocsátottam volna meg magamnak.

Az a valami nagy volt, sötét és veszélyes. Már a nyakamban éreztem a leheletét, mire megfordultam, és egy hatalmas, élénk piros szempár nézett le rám, mintha az égből tekintett volna lefelé. Engem keresett, és megtalált. Ajkát vicsorgásra húzta fel, kivillantva tűhegyes és borotvaéles fogait. A morgás, amit hallatott, mintha diadalittas kuncogás lett volna, amiért sarokba szorított. Egyre közelebb és közelebb jött…

Sikoltozásra ébredtem. Nem tudtam hirtelen, hogy a sajátom volt-e vagy valaki másé. Esetleg édesanyámé! De nem, erre gondolni sem bírtam. A szemem tágra nyílt a rémülettől és csak feküdtem a puha ágyban mozdulatlanul, miközben a takaró a testem köré csavarodott. Féltem, hogy ha megmoccanok, csak rosszabb lesz. De ahogy teltek a percek, kezdtem megnyugodni és a többi érzékszervem is működésbe lépett.

A szobában sötétség és csend honolt. Csak az esőcseppek kopogtak az ágy melletti ablakon, miközben sűrű ködbe burkolóztak a zsúfolt, őszi New Yorkban. A szemközti park fényei és az utcalámpák nem ontották magukból annyira a fényt, mint szokták. Sötétség borult a városra, vele együtt a szobámra és a világomra is. A digitális óra az éjjeliszekrényen éjjel három órát mutatott. Aztán valaki mocorogni kezdett az ággyal szemben levő sarokban. Hallottam a szuszogását, hirtelen vett mély lélegzetét, és hogy nagyon lassan feláll. Halk lépteit egyre közelebbről hallottam, ahogy óvatosan közeledik. Aztán megéreztem, hogy az ágyam széle lassan besüpped. Az idegen szívdobogása olyan volt a fülemnek, mintha valaki dobszólót játszott volna. Vagy talán a sajátom volt?

Egy gyengéd és puha kéz érintette meg az enyémet, amely – még csak észre sem vettem – reszketett, mint a nyárfalevél. Éreztem, hogy nyugtatni akar ezzel az érintéssel, amely kis idő elteltével megtette a hatását. Hallottam, hogy a két szív egy mély lélegzetvétel kíséretében egyszerre kezd megnyugodni.

  – Már szóltam anyáéknak. Lassan kelj fel – szólt az olyan jól ismert hang, amelyet bárhol és bármikor felismertem volna. Még a legnagyobb, legzsúfoltabb és leghangosabb tömegben is.

A bátyám volt az, Ian. Tudtam mit jelent, hogy ott ül. Bár nem láttam az arcát, hallottam a hangján a keserűséget. Nem hibáztatott, hisz tudta, hogy én ugyanúgy érzek, mint ő. Szerettünk volna egy helyet, ahol biztonságban vagyunk. Egy helyet, ahol megállapodhatunk. Egy helyet, amit az otthonunknak nevezhetünk.

De a szüleink félelme egy számunkra teljesen ismeretlen dologtól, és a folyamatosan előbukkanó, titokzatos rémálmaim újra és újra tovább sodornak minket egyik helyről a másikra. Sokan azt gondolhatnák, hogy már hozzászokhattunk volna, hiszen azóta csináljuk ezt, amióta az eszemet tudom. Mégsem szoktunk hozzá, sőt. Évről évre egyre nehezebb, és nem tudjuk, hogyan vethetnénk véget ennek.

Már akkor tudtam, hogy mi fog történni, amikor felébredtem. Ian a végső lökést adta meg, hogy kikeljek az ágyból és csomagoljak. Újabb rémálmom volt ugyanarról, hát most akkor egy újabb városba, talán egy újabb rémálomba költözünk.

Lillian Hurst vagyok, és ez a történet rólam és a bátyámról szól.

Gondolatok

Elég sok kérdés foglalkoztat mostanában, főleg ami a blogot illeti.

Például, hogy a korábbi bejegyzéseket az elsőtől kezdve a 2014-es évben írt utolsó írásig töröljem-e. Végtére is elég sok változáson mentem keresztül a történetemmel együtt. Befejeztem az iskolát, elkezdtem dolgozni, de közben fogalmam sincs, hogy milyen irányba szeretnék továbbhaladni. Össze-vissza költözködtem az országban, hogy megtaláljam a helyem, ami még mindig nincs meg.

Ez kit ne frusztrálna?

Főleg, hogy magamat ismerve elég sok színű vagyok (Ráadásul Ikrek a csillagjegyem, gondolhatjátok!) még a foglalkozások terén is. Sok minden érdekel, sok mindent kipróbálnék, ha lenne rá lehetőségem. Szinte már a saját gondolataimba is beleőrülök, akkora zűrzavar van köztük, de a világon történő eseményekkel kapcsolatban is.

Mostanában egyre több tragédiát hallok, pedig nem nézek Híradót direkt ezért. De így is megtalálnak a rossz hírek, például ami most történt Berlinben, egy KARÁCSONYI VÁSÁRON! Ez most komoly?! Nem tudok jobb szót rá, mint hogy felháborít, de ennél több is van bennem. Nehezen hiszem el, hogy létezik ekkora gonoszság a világon. Még nehezebben azt, hogy senki sincs, aki ezt megállítaná... Egyszerűen képtelen vagyok megtalálni erre a megfelelő szavakat...

Annyiféle érzés kavarog bennem, hogy meg sem tudom számolni őket, és a felismerésük is nehezen megy. Hála, öröm és szeretet, mert: van családom, ráadásul nem mérföldekre tőlem, hanem a közelemben, és mert mind egészségesek vagyunk. Szomorúság, mert: egy valaki nem lehet mellettem (aki remélhetőleg már egy sokkal jobb helyen van, mint ez a világ), és mert vannak még démonok köztünk, akik minden jótól megfosztják az embert, mert ez nyújt élvezetet számukra. Sokan kenik a vallásra, de én ezt "sajnos" nem tudom lenyelni.

Ezért is fontos, hogy legalább mi, halandók összetartsunk. Mondhatnátok, hogy ez közhely, de szerintem egyáltalán nem az. Nem véletlenül mondják sokan, csak egy kicsit bele kellene gondolni, hogy mi lenne, ha? Hozzátenném, hogy a sikeres emberek egyik ismérve, hogy nem tapossák el a másikat, hanem segítenek a másiknak is felemelkedni. Én ebben hiszek, mert sajnos a másik verziót most is látom, és úgy gondolom, hogy ez nem igazán vált be.

Na mindegy, eltértünk a fő tárgytól. Annyit tudok, hogy a történetemet mindenképpen befejezem. Igyekszem fontos kérdéseket is felvetni benne. Kíváncsi vagyok, hogy észreveszitek-e. ;)
Szóval arra gondoltam, hogy mi lenne, ha teljesen új lapot indítanék az életemben (és a blogon). Mi a véleményetek? :)

Spirit Bliss és a Premier Kultcafé

KÉT DOLOG!

Az egyik: Még sosem voltam olyan könyvbemutatón, ahova szabad akaratomból mentem, ráadásul egy olyan írónak a művéről hallani néhány szót, akire felnézek. Mert igenis felnézek Spirit Blissre! Egy magyar írónőre, aki ugyanúgy blogon kezdte megosztani az írásait. Mára pedig HÉT kiadott könyvvel büszkélkedhet!
Hogy ezek milyenek?
Izgalmasak, fordulatosak, érdekesek, de mindenekelőtt egyediek. Hiába vannak ugyanúgy vámpíros vagy vérfarkasos történetek, a maguk nemében mindegyik egyedülálló. Szerintem. Tipikusan olyan könyvek, amikre illik az a szó, hogy "letehetetlen".

De nem csak a könyvei, hanem a blogjain is található történeteket, novellákat és szösszeneteket egyszerűen nem lehet abbahagyni. Én legalábbis nem tudtam abbahagyni. A karakterek is egytől egyig a kedvenceim lettek, még a gonoszak is. :)
Egy szó, mint száz, mindenkinek csak ajánlani tudom Spirit Bliss írásait, mert odabilincselnek a kanapéhoz, a székhez, az ágyhoz - ki hol szeret a legjobban olvasni. :)

A másik: Meglátogattam azt a helyet, amiről a hírekben is lehetett hallani, és elég sok figyelmet kapott az évben. Nem más, mint az Üllői útnál található Premier Kultcafé! A helyet a Fogadj Örökbe Egy Macit Alapítvány által összegyűjtött adományokból újították fel. Az alapítvány Kárász Róbertnek és Törőcsik Marinak köszönhető, ami arra hivatott, hogy segítsék a fogyatékossággal élő személyek társadalmi beilleszkedését kezdve a munkahelyteremtéssel.

Maga a hely nagyon barátságos, bár szerintem lenne igény a bővítésére. :) Az ott dolgozók pedig mindannyian szimpatikusak voltak már első látásra. Nem csak a vendégekre figyeltek oda, de egymásra is, akár egy igazi, álomcsapat. A kávézót is csak ajánlani tudom széles választékával, de elsősorban azért, hogy lássátok ezeket az embereket. Miért? Mert akkor rájöhettek, hogy nem is különböznek tőlünk annyira, mint azt sokan hiszik. Nyilván vannak olyan szükségleteik, amiket mi például el sem tudnánk képzelni a saját életünkben, de végső soron ők is emberek, akik lehetőséget kérnek arra, hogy egyenlő felekként bánjunk velük. Szerintem. :)

Remélem, Nektek is tetszeni fognak mind a történetek, mind a kávézó, ahol akár rendezvényeket is lehet tartani. És ne feledjétek: Mindenkinek van érző lelke, még ha nem is mindig mutatja ki. ;)

Helló újra!

HELLÓ, SZIASZTOK MEGINT! :)

2 év... Ennyi telt el azóta, hogy utoljára írtam. Sok minden történt ez alatt az idő alatt. Végeztem a sulival, elkezdtem dolgozni, de ami a számomra a legfontosabb: ismét nekiállhattam a történetnek, amit sajnos elhanyagoltam. Lassan mindent újra elkezdek felrakni, lehetőleg már rendezettebb verzióban. :)

Végbevittem néhány változtatást, nem csak a nevemmel, hanem az első történetemmel, "Az álmok valóra válnak"-kal kapcsolatban is. A címe megmaradt, de az eseményeket tekintve sok mindenen változtattam. Elsősorban ezt a történetet szeretném megírni és befejezni, remélem tetszeni fog Nektek, de ha nem, szeretném, ha arról is értesítenétek, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre. Csak bátran! :)

További történetekhez is vannak már elképzeléseim és ötleteim, az egyiket talán már említettem is "pár" évvel ezelőtt. A címén még gondolkodom, mert eredetileg az lett volna, hogy "Két test, egy lélek", de ez elég hosszú, nem igaz? :) Még variálok rajta, de ha lenne ötletetek rá, szívesen fogadom.
A másik, amit szeretnék egy rendes, nagy regénnyé alakítani, az a 2012.01.01-jén posztolt "Tűzijáték" című novellám. Több ötletem is van, majd meglátjuk, hogyan alakul.

Emellett az eddigi személyes tapasztalatokról is szeretnék majd írni, mind a munkával, a világgal, az emberekkel kapcsolatban. De hébe-hóba talán kritikát is írok például egy könyvről vagy filmről. Ne lepődjetek meg, ha az első film a Szépség és a Szörnyeteg legújabb filmváltozata lesz. Egyszerűen imádom a meséket, és hihetetlen sok erőt és inspirációt adnak, és nem utolsó sorban jókedvre derítenek. :)

És a válaszom: IGEN. Még mindig hiszek a tündérmesékben, a jó győzelmében, a gonosz bukásában, és leginkább a csodákban. Mert minden nap láthatunk egyet, ha alaposan körülnézünk, és kitárjuk szívünket-lelkünket. Ezek azok a dolgok, amik előrébb visznek minket, legyen az egy barát személyében, vagy akár egy idegenében, aki nem fél segíteni a másikon. Járjatok nyitott szemmel a világban, mert olyan sok gyönyörű dolog van, amiért érdemes megállni néhány pillanatra.

A bloghoz továbbra is jó olvasást kívánok, és ígérem, igyekszem minél többet írni. :)