Karácsonyi angyal

Megmondom őszintén, hogy ebben az évben ez lesz az utolsó bejegyzésem. Tudom, megint odáig jutottam, hogy jóformán csak havonta egyszer írok. Azon igyekszem, hogy sikerüljön elérnem azt, amin hosszú évek óta munkálkodom. Igazság szerint azon gondolkodtam, hogy addig nem is írok bejegyzést, de úgy gondolom, ez megkívánja.

Nyilván Ti is hallottatok róla, hogy Debrecenben meghalt egy édesanya, aki hármasikreknek adott életet. Szerencsére a kicsik jól vannak, amennyire tudom. Az édesapa érthetően mély gyászban van, ugyanakkor nem akarja elfogadni a helyzetet, mert szerinte emberi mulasztás miatt kellett elveszítenie a feleségét. Nem tudom annyira a részleteket, mert nem igazán erről szeretnék írni.

Amiről írni szeretnék, az az emberi összefogás lenyűgöző és csodás mivoltáról, és arról az igazságtalanságról, hogy egy család karácsony előtt veszít el egy fontos embert. Bárki bármit mond, egy anyuka nagyon fontos, ha nem a legfontosabb egy család életében. Leginkább ő fogja össze a családtagokat, ő a kapocs, az angyal, a védelmező, a barát, a társ... Minden! 

Ráadásul ezek a csöppségek ezt nem tapasztalhatják meg. Nyilván egy apuka is tud ilyen lenni, és biztos vagyok benne, hogy a szóban forgó apuka nagyszerű szülője lesz a gyerekeknek. Szörnyen nehéz lesz, hiszen még aprók, még a kórházból sem jöttek ki. De helyt fog állni, mert ez egy szerető szülő dolga. 

Jómagam nem vagyok szülő, ezt beismerem. Azonban roppantul szerencsésnek mondhatom magam, mert két csodálatos szülővel áldott meg az élet, akik fáradtságot nem ismerve neveltek fel engem és a testvéreimet. Nekik köszönhetően érzem azt, hogy teljes volt a gyerekkorom, és teljes életet élhetek most is, mert javarészt miattuk vagyok az, aki vagyok.

Fábián Tamásnak csak azt tudom üzenni, hogy tartson ki. Amennyire hallottam, olvastam és láttam, rengetegen összefogtak érte és a családjáért, hogy egy kicsit könnyítsenek az elkövetkezendő időkön. Nyilván az adományok nem fogják visszahozni a szerelmét, de úgy gondolom, hogy igazán csodálatos az emberek ilyetén összefogása. A hölgy pedig biztosan látja a Mennyekből, és onnan fog vigyázni rá és a gyerekekre.

Nem kívánok Boldog Karácsonyt, mert ilyen helyzetben biztosan nem lesz az. De azt kívánom Önnek és a gyerekeknek, hogy a későbbiek könnyebbek legyenek, és kellemesebben teljenek. Az embereknek pedig köszönöm, hogy újra elhihetem, hogy létezik olyan: önzetlenség. Az elhunyt édesanya emlékére pedig hadd osszak meg egy verset.

Elnézést kérek előre is attól, aki szakmabeli, vagy nem igazán tetszik neki a vers. Elnézést kérek azért is, ha nem igazán olyan formájú. Őszintén szólva évek óta nem írtam verset, de úgy gondoltam, hogy most ez a helyzet megkívánja. Általában nem nagyon szoktam újraolvasni és újragondolni azokat, amiket írok, mert akkor vagy átírnám az egészet, vagy meg sem írnám. Előbbi azzal fenyegetett volna, hogy napokkal később teszem közzé a bejegyzést, utóbbinak az eshetősége pedig egyáltalán nem tetszett.

Egy szó, mint száz, minden tiszteletem az édesapáé, az elhunyt édesanyáé, és hozzátartozóké. Karácsonyra pedig sok erőt, kitartást és szeretetet kívánok!

Angyal, ki a Mennyekben vagy,

kinek szíve és lelke nagy,

Vigyázz rájuk őrző szemeddel,

óvd őket anyai szeretettel.

Adj nekik erőt, bátorságot,

kicsi szívük nagyon ne fájjon.

Hiányod örökké bennük él, 

ez pedig hidegebb, mint a tél.

Közelséged sugározzon szeretetet,

ez talán csillapítja majd félelmüket.

El nem felednek Téged soha,

hiszen szívükbe zártak, oda.

Még annyit utószóként, hogy aki szeretne adományozni az édesapának, Fábián Tamásnak és a kicsiknek, az keresse fel a Tündérkör Alapítványt, vagy magát az édesapát akár a Facebook-on, hogy mire lenne még szüksége.

Köszönöm!

Albert Camus - A bukás

Sziasztok! Megígértem, hogy a következő bejegyzésben folytatom a véleményezést Albert Camus másik művéről, A bukásról. Bevallom őszintén, egy kicsit nehéz olvasmány volt a számomra, mert elég nagy koncentrációt igényeltek tőlem azok a szövevényes mondatok. :)

Az első, ami felötlött bennem, hogy olyan volt nekem, mintha a Büszkeség és balítélet Mr Collinsának az egyik fellengzős monológját olvasnám. Szinte már a hangját is hallom! Mr Collins javarészt magáról beszélt, igen "szerényen", vagy az Úrról. Mondhatni ez A bukásban is hasonló volt az elbeszélővel. Az író azonban belevitt némi alázatot is a szereplő karakterébe.

Leginkább a vége felé jött elő, hogy mennyi hibája is volt a mesélőnek. Ugyanakkor mindazok a jellemvonások, amelyeket sajátjaként mutat be, úgy gondolom, benne van minden emberi lényben. Nem azt mondom, hogy minden mindenkiben, de lássuk be, hogy nem vagyunk hibátlanok. Mindenki egy kicsit önző, mindenki egy kicsit nagyobb figyelmet szeretne, vagy legalábbis kitűnni valamivel a többiek közül, és még sorolhatnám. Vannak emberek, akikben ezek a tulajdonságok kisebb mértékben mutatkozik meg, vannak, akikben jobban.

Talán nem túl részletes véleményezés, de sajnos ez és ennyi volt az első benyomásom róla. Úgy gondolom, hogy talán még egyszer (legalább) el kell olvasnom, hogy jobban rögződjön. Annyi biztos, hogy sokat lehet tanulni belőle az önkritikáról. 

Albert Camus - Közöny

Albert Camus francia író és filozófus volt. November 7-én lesz 104 éve, hogy megszületett Algériában. Az apja francia, az anyja spanyol volt. Amennyire tudom, az író a 30-as évektől élt Franciaországban. Egy ideig politizált is, de hamar rájött, hogy ez nem az ő vonala. Néhány műve megjelent magyar nyelven is, de én csak kettőt olvastam el belőlük. A két mű egy kötetben van megírva, amit példaképemtől, Spirit Bliss-től kaptam ajándékba egy nyereményjáték kapcsán. A címük: Közöny, és A bukás.

Közöny

Ez az egyes szám első személyben írt mű eleinte nagyon unalmasnak tűnt. Megmondom őszintén, az nem ragadt meg bennem, hogy olvasható-e a férfi neve, vagy hogy hol játszódott, de olvasgattam az interneten, és aszerint Meursault-nak hívták, és Algírban élt. Főhősünk élete egyhangú, a napjai mindig ugyanúgy telnek. Egy kis változás áll be, amikor édesanyja meghal egy "menhelyen". Ahogy a hölgy megöregedett, a fia nem tudott gondoskodni róla, ezért vitte oda. A temetésre elment, de mindenkit ledöbbentett azzal, hogy milyen közönyösen áll hozzá annak a halálához, aki az életet adta neki.

Ez az érdektelenség kíséri végig a hétköznapjait. Olyan, mintha nem érdekelné semmi. Sem az egyik szomszédjának a szerencsétlen kutyája, aki valamilyen okból kifolyólag jóformán mindig verve van. Utána a gazdája persze kétségbeesik, hogy hova tűnhetett. Szereti a kutyát, de valamiért mindig dühös rá. Megszokta, hogy a kis állat mindig vele van, és máris hiányzik neki. Őszinte leszek, nekem az öklöm is viszketni kezdett attól az embertől. De nem csak tőle.

Egy másik szomszédja, Raymond a "barátnőjét" bántalmazta. A férfi hivatalosan raktáros, egyébként pedig egy selyemfiú. Azonban a lány arab származású volt, és volt egy bátyja is, annak pedig barátai. El akarták kapni Raymond-ot, de valahogy mindig megúszta. A rendőrség is többször kikérdezte az incidensről, ami a lánnyal történt. Meursault pedig még tanúskodik is mellette, mert egész egyszerűen nem érdeklik a következmények. A férfi megkérte, ő igent mondott amolyan "miért ne" alapon. Ez az apátia vezetett el odáig, hogy Raymond "barátja" lett, akivel aztán sok időt töltött.

Emellett mondhatni lett egy barátnője is, akivel talán nem csak futókapcsolata lett volna. Sokat jártak Marie-val úszni a tengerpartra. Egy ilyen hétvégi program során történt, hogy hármasban mentek Raymond egyik ismerőséhez, akinek a parton volt egy kis háza. Ekkor történt, hogy találkoztak az arab bandával a parton, akikkel összeverekedtek. A lényeg, hogy ezután jött a történet csúcspontja. Meursault gyilkolt.

Nem véletlenül. Ugyan azt sem tudja megmondani, hogy miért húzta meg a ravaszt többször is, amikor megölte az arab lány bátyját. Annyit tudott, hogy lőnie kell, amint meglátja a kést a kezében. Meglátta, és lőtt. Egyszer. Az ezt követő további négy lövés okát nem tudta. A bíróságon halálra ítélték az emberölésért.

Olvasás közben mindvégig azon gondolkodtam, hogyan lehet egy ember ennyire közönyös? Főleg akkor, amikor börtönben ül tudván, hogy ki fogják végezni. Jóllehet feléledt benne a remény, hogy az utolsó pillanatban mégiscsak felmentik a bűne alól. Talán az egész könyvben akkor véltem némi érzelmet is felfedezni a férfiban, amikor a börtöncellában merengve elkezdett neki hiányozni az úszás a tengerben, vagy Marie közelsége, akivel még azt is megbeszélték, hogy összeházasodnak. Az utóbbit persze nem értettem Marie szemszögéből.

Volt néhány ismerősöm, akik sok mindennel szemben nemtörődömök voltak, és mondhatom, borzasztóan bosszantott, holott nem az én életemről volt szó. Ugyanez történt most is. Bosszantott, de untatott is , hogy valaki ennyire közömbösen viselkedik mind a jó, mind a rossz dolgok iránt. A magam részéről, ha történik valami jó, annak nyilván örülök. Ahogyan a szép dolgoknak, vagy akár a lenyugvó nap gyönyörű színeinek. Vagy annak a képnek, amikor elmegyek a munkahelyemre, ami egy domb tetején van, és lenézek a főútig, a fasor között, és a hajnali derengés keresztülfurakodik a ködön.

A rossz dolgokkal csak addig törődöm, amíg meg tudom oldani őket. Ha nem, akkor persze minek fárasszam le magam lelkileg feleslegesen? Csak akkor lépek túl a problémákon és leszek közömbös velük szemben, ha biztos vagyok benne, hogy nem lehet őket megoldani. Vagy talán nem én vagyok az a személy, aki meg tudja őket oldani, esetleg nekem nincs jogosultságom hozzá, továbbá, nem az én felelősségem.

Mindebből következik, hogy a jóra próbálok koncentrálni, de semmiképpen sem vagyok közönyös az élettel szemben. Szóval azt hiszem ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy ezt a könyvet elolvastam.

A bukás című műről majd a következő alkalommal írok véleményt. Addig is jó olvasást. :)

Teljes a gyűjtemény!

Az Alexandra könyvkiadó honlapján több %-os kedvezménnyel lehet könyveket rendelni. Én megtettem, és mindjárt három könyvet rendeltem. Nem is akármilyent! Példaképem, Spirit Bliss írónő művei közül 3 kötet hiányzott. Immár azonban teljes a gyűjteményem! :) Alig várom, hogy elolvashassam őket!

Jules Verne Föld körüli utazásra vitt

Valószínűleg én előttem már olvastátok "néhányan" ezt a könyvet. Én sajnos csak most tudtam a kezembe venni, ezért most írok róla véleményt. Jó olvasást! :)

Mindig is szerettem a meséket és a fantáziavilágot. Sokszor találkoztam szembe azzal, hogy Verne Gyula fejében micsoda világ létezik, de sajnos nem tapasztalhattam. Amikor gyerek voltam, sokan mondogatták, hogy az író egy lángelme volt, és a jövőbe látott. Aztán édesanyám mindig azt válaszolta erre, hogy akinek volt lehetősége és képzelőereje, az megvalósította azt, amit Verne leírt.

A könyvmolyok általában úgy vannak vele, hogy először elolvasnak egy könyvet, és ha az felkeltette az érdeklődésüket, akkor megnézik a filmes adaptációt is. Nálam ez máshogy volt. Láttam a 80 nap alatt a Föld körül című 2004-es filmet Jackie Chan-nel, Steve Coogan-nel és Cécile de France-szal. Mivel egyébként is szeretem Jackie Chan filmjeit, ezért felkeltette az érdeklődésemet a könyv iránt is. Nyaralás alatt sikerült is elolvasnom.

A könyv

Amikor elkezdtem olvasni, szinte azonnal láttam, hogy ez bizony nem lesz olyan, mint amilyen az általam látott film. Első gondolatom az volt, hogy unalmas lesz, de még akkor is végig fogom szenvedni magam rajta, ha már neki fogtam. Aztán ahogy haladtam egyre előre a történetben, rá kellett jönnöm, hogy Verne igen izgalmasan írt a maga korában.

Phileas Fogg-ot egy csendes, zárkózott, ugyanakkor gazdag, intelligens embernek írja le, aki a pontosságáról volt híres. Azt senki nem tudta, hogy miből él, mivel foglalkozik, és sajnálatomra ez a könyvben ki sem derül. A Föld körüli utazásnak egy fogadásból vág neki, azonban itt 20 ezer font a tét, ami ma körülbelül 7 millió forintnak felelne meg (nem pontosan, csak kerekítettem). Gondoljunk csak bele, hogy ez a pénz mennyit érhetett annak idején!

A könyvben már aznap útnak indul inasával, Passepartout-val, aki még egy napja sincs a szolgálatában. A fiatalember, hamar kiismerve "gazdáját" nagyon örül, hogy egy ilyen precíz, hajszálpontos urat szolgálhat, aki nem utazik, és - a könyvben írottak szerint - nyugton van. Nagy meglepetés számára, hogy a gentleman korábban ér haza, mint ahogyan az a napirendjében le van írva, ráadásul egy Föld körüli utazásra akar indulni még aznap este.

Eleinte sokat nevettem Passepartout nőimádatán. Azon, hogy minden új országban megnézte a nőket, vagy éppen róluk érdeklődött, hogy milyenek. Egy idő után viszont már csak a szememet tudtam forgatni olyan "Ezt nem hiszem el!" érzéssel. Ugyanakkor annak ellenére, hogy mennyi gondot okozott Mr Fogg-nak, bizonyságot tett arra is, hogy bátor, és van sütnivalója is.

Sikeresen megmentett egy - jóformán - elrabolt özvegyet a halál markából, amikor élve akarták elégetni elhunyt férjével együtt Indiában. A hölgy, Mrs Auda innentől kezdve csatlakozott hozzájuk útjukon, és jutott el végül ő is Angliába. Mindeközben nem tudom, hogyan, de beleszeretett a mindig csendes Phileas Fogg-ba. Utóbbi pedig - hála talán a hatalmas utazásnak, vagy Mrs Auda társaságának, vagy mindkettőnek egyszerre - olyan lett, mintha a benne lévő jég megolvadt volna. Kiderült, hogy ő is mélyebb érzéseket táplál a hölgy iránt.

Ugyanakkor, ha jobban visszagondolok, máskor is mutatott már ki érzéseket. Nem csak akkor, amikor Mrs Auda-t kellett megmenteni, hanem legtöbbször kedvenc inasunk irányában. A fiatalember ugyanis sokszor került kalamajkába, legtöbbször pedig ezért okozhatott volna bosszúságot főhősünknek. De Mr Fogg nem csinált mást, mint hogy mindig megoldotta a helyzetet vagy a pénzzel teli táskájának segítségével, vagy a bátorságával és önfeláldozásával.

Például, amikor Passepartout-t és néhány utast elraboltak a "gaz" indiánok, amikor a vonatuk szélsebesen akart keresztülvágtatni az államokon. Vagy ott van az a helyzet, amikor az út egy részére különváltak az inastól - egy "drága" nyomozónak köszönhetően. De szerencsére mindig visszataláltak egymáshoz. 

Nem spoiler-ezek többet. Aki még nem olvasta el, és szeretné tudni, hogy mi lett a vége, az kapja kézbe a művet, és essen neki! :) Annyi bizonyos, hogy ha Jules Verne többi könyve is ilyen, akkor alig várom, hogy azokat is elolvashassam.

Az 1956-os film

Megmondom őszintén, nem néztem utána pontosan, de ez volt az egyetlen film, amit kihozott a kereső az 1900-as években. Ugyanaz volt a véleményem, mint a könyvről. Régi, tehát biztosan unalmas. Szerencsére viszont kellemesen csalódtam ebben is. Ráadásul a film készítői igyekeztek úgy megfilmesíteni a könyvet, hogy ne változtassanak rajta. Ugyan néhány részt megváltoztattak, de alig észrevehetően.

A színészeket jól megválogatták, szerintem igazán jól játszották a szerepüket. Phileas Fogg-ról tényleg elhittem, hogy olyan, mint ahogy a könyvben is le volt írva. Sőt, még az is megfordult a fejemben, hogy Mr Fogg még beképzelt is. A többi karakterrel kapcsolatban nem lettek plusz érzéseim. Éppen ezért nem is tudok sokat írni a filmről, legfeljebb az országokról, ahol kis csapatunk járt. A kedvencem még mindig az Új világ volt. Nem tudom, Amerika valamiért mindig jobban vonz.

A 2004-es film

Talán a leginkább elhíresült verzió: a 2004-ben készült film Jackie Chan-nel. Sőt, még Arnold Schwarzenegger is játszik benne. Lényegében ez hozta meg a kedvem ahhoz, hogy a könyvet is elolvassam. A film igazi vígjáték. Semmiben sem hasonlít a könyvhöz, vagy akár az első filmhez. Csupán annyi a közös bennük, hogy két fiatalember, Phileas Fogg és Passepartout egy Föld körüli utazásra indul fogadásból, és ezt az utat 80 nap alatt kell megtenniük.

Itt azonban Mr Fogg egy feltaláló, a tét pedig a megbecsülés. A filmben a Brit Tudományos Akadémia igazgatói posztját említették, de nekem érzelmileg úgy tűnt - főleg Mr Fogg részéről -, hogy őt inkább az érdekli, hogy figyeljenek rá, és még inkább tiszteljék. Ez egy nagyon szép dolog, ettől eltekintve viszont egy kétbalkezes okostojást csináltak a karakterből. Még a hölgy utastárs, Monique La Roche is ügyesebb volt.

Érdekes kivitelezés volt azonban az, hogy Passepartout egy Kínából érkezett harcos volt, nem pedig egy francia "inas-család" leszármazottja. (Szóljatok, ha rosszul emlékszem!) Bár, ha a színészt nézzük, mondjatok csak EGY olyan filmet, amiben Jackie Chan mellett nem volt egyetlen harcművészeti elem sem. Végignéztem a filmjeinek a listáját. Az egyik felét láttam, és tudom, hogy van benne verekedés. A másik felét nem láttam, de a címében benne van az, hogy "bunyó".

A grafika, a képvilág és a tájak viszont szebbek voltak, mint a korábbi filmben. Nyilván a technikának köszönhető a java része, hiszen 2 híján 50 év van a két film megjelenése között. Az országok is rengeteget változtak ennyi idő alatt. 

Egy szó, mint száz, nagyon tetszett ez a film is. Mind a könyv, mind pedig a két film nagyszerűnek tűnik a maga nemében, ezért is ajánlom azok figyelmébe, akik valamilyen okból kifolyólag nem olvasták vagy nem látták még valamelyik filmet. Sőt, van még egy 3. film is, amit még nem sikerült megnéznem. Ez 1989-ben készült. Aki már látta, szívesen fogadom a véleményét! Persze, amint tudom, én is megnézem.

Legközelebb, majd Albert Camus - Közöny, és A bukás című történetéről mondok véleményt. A regényemmel továbbra is haladok. Őszintén szólva, szeretném elküldeni a Könyvmolyképző Kiadónak az Aranymosás pályázatra. Éppen ezért nem fogok minden fejezetet feltenni. Azonban ugyanígy folytatom a Nevünkben a sorsunk című szösszenetregényemet. Addig is jó olvasást és szép estét Nektek! :) 

Varázslatos kötelék

Október első napját azzal köszöntöm, hogy cenzúrázatlanul, módosítás nélkül közzéteszem a novellát, amivel indultam a Könyvmolyképző Kiadó Érints meg! című pályázatán. Megmondom Nektek őszintén, hogy az ehhez hasonló írásaimat nem igazán szoktam újraolvasni, ha egyszer beküldtem valahova. Nem tudom, hogy miért, egyszerűen csak szükségét érzem annak, hogy egy adott idő elteljen hozzá. Ez még nem telt el, szóval úgy, ahogy elküldtem a kiadónak, most úgy mutatom meg. Talán később újra írom. Mindenesetre kíváncsi vagyok a véleményetekre, úgyhogy ne fogjátok vissza magatokat.

Amit tudni kell róla: nem került be a válogatásba, szóval nem is fog megjelenni. A másik pedig, hogy a novella igaz történet alapján íródott.

Jó olvasást! :)

Varázslatos kötelék

A vendégek jól érezték magukat. Legalábbis úgy tűnt. Az alkoholt már javában fogyasztották, és már a meglepetés születésnapi torta is felvágásra került. Valami mégis hiányzott egészen addig, amíg meg nem csörrent a zsebében a mobiltelefon. Nem is valami, hanem inkább valakik hiányoztak. Sally széles mosollyal az arcán, papucsban futott a tégla építésű lakóház kapujához. Szerencsére földszinten laktak.

  – Sziasztok – köszönt a két fiúnak, akik a lépcső alján vártak.

A lány mit sem törődve futott le hozzájuk és ugrott nehezen a magas ifjúk nyakába. Ők hiányoztak neki, és már alig várta, hogy megérkezzenek az eseményre. Nagyobb meglepetés és boldogság nem is kellett neki erre a napra. Pedig nem volt köztük hatalmas barátság. Csupán egy nyaraláson ismerkedtek meg véletlenül annak idején. Egészen pontosan hét éve. Még a kapcsolatot sem igen tartották, csak eleinte, illetve az utóbbi néhány hónapban. Azt is csak interneten keresztül. Mégis megígérték neki, hogy ha tudnak, akkor eljönnek.

Sally örömmel és büszkén mutatta be őket a barátainak. Valamiért elégedettséggel töltötte el, hogy a régi és jelenlegi osztálytársain kívül más ismerősei is vannak, akiket nyugodt lélekkel meghívhat a születésnapjára. A bemutatkozás után mindenki folytatta, amit éppen csinált. Sally viszont innentől kezdve csak a két fiúval foglalkozott, egy idő után pedig már csak egyikükkel. Minden rezdülését figyelte, de nem tudta, hogy miért. Aztán már csak egy helyben álltak és csak beszélgettek. A szülinapos annyira örült nekik, hogy mindig meg kellett ölelnie őket, de az idősebb fiú olyan magas volt, hogy kényelmetlennek érezte az ölelést. Lucas azonban más volt.

Kényelmesen elfért a hónalja alatt, és bár nem volt köztük semmi, a fiú mégsem utasította el. Nem bánta ezt a sok ölelést, sőt, mintha még örült is volna neki. Legalábbis ezt gondolta a lány, ahogy belenézett a világos kék szempárba. Aztán persze ennek is vége szakadt, mint ahogy sok mindennek Sally életében. Tudta, hogy azért, mert Lucasnak megtetszett az egyik barátnője. A lány természetesen ennek nem örült, ha arra gondolt, hogy milyen jól eső érzés kerülgette, amikor a fiú átkarolta a vállát. De nem állt a két fiatal útjában. Már megszokta, hogy végül mindig ő áll félre.

Mégis mosolyognia kellett, amikor eszébe jutott, hogy Lucas ment oda hozzájuk a nyaraláson. Engedélyt kért Sally-től és a barátnőitől, hogy a testvérével odaülhessenek hozzájuk. Mindezt természetesen a nyaralás utolsó estéjén. Másnap már haza kellett menniük. A lány akkor úgy érezte, hogy Lucas állandóan őt nézi. De ez akár képzelgés is lehetett, hiszen valahol, mélyen, legbelül élvezte volna, ha egy fiú megbámulja. Ugyanakkor zavaró is volt, mivel Sally akkoriban az idősebb fiúkat kedvelte.

Most mégsem tudott elszakadni Lucas mellől. Ismeretlen érzések kavarogtak benne, ahogy odabújhatott a fiú vékony, de erős mellkasához. Sally-nek lelkiismeret furdalása volt, amiért nem foglalkozott a többi vendégével, de őket minden nap láthatta. Még a legjobb barátnőjét is elhanyagolta, akit viszont szintén ritkán látott. Lucas mellett azonban eltöltötte a jókedv és a biztonság érzete. Túl jól esett neki a fiú kedvessége abban az időszakban. Talán önző volt, de nem tudatosult benne.

Később pedig úgy érezte, hogy alig néhány perc telt el azóta, hogy a fiúk megérkeztek, de máris menniük kellett. Hosszú volt az út hazáig, és nem tudtak ott aludni. Természetesen megbeszélték, hogy innentől kezdve rendszeresen tartják a kapcsolatot az interneten keresztül. Végül kiderült, hogy igazán csak Sally volt az, aki ezt igyekezett is betartani. Még Lucas is sokszor csak pár szót írt vissza, mielőtt elköszönt volna. A lány megértette ezt, hiszen a gyönyörű kék szemekkel megáldott fiúnak profi sportolóként és magántanulóként kevés ideje volt a magánéletre. És talán már tetszett neki valaki.

Így telt el újabb két év Sally életében anélkül, hogy újra találkozott volna Lucasszal. Az interneten található közösségi oldalaknak köszönhetően azonban figyelemmel kísérhette a fiú életét. Ugyanakkor képmutatónak érezte magát, amikor örömmel konstatálta, hogy a fiúnak nincs barátnője, miközben ő párkapcsolatba lépett egy másik fiúval.

Ez a kapcsolat is úgy indult, hogy Sally örült neki, de egy idő után rájött, hogy nem lesz hosszú életű. Ráadásul minduntalan visszatértek a gondolatai a kék szemű sportolójához. A két fiú ráadásul kis híján találkozott Sally huszonegyedik születésnapján, amit a lány barátja próbált szervezni. Lucas végül – szerencsére – nem tudott elmenni a partira, de ígéretet tett a lánynak, hogy a nyár folyamán bepótolja az elmaradását.

Mind tudjuk, hogy az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Lucas az idő folyamán egyre többet beszélgetett Sally-vel. Ezzel és több gesztusával a lány szőke hercegévé lépett elő. Megtartotta az ígéretét, és szebb születésnapot adott a lánynak, mint annak barátja, akivel még viszonyban volt. Sally legalábbis így érezte. Olyannyira várta a fiú érkezését, hogy több garnitúra ruhát is felpróbált, mire a legegyszerűbb mellett döntött. Egy zöld térdig érő nadrág, egy fehér trikó, egy hozzá illő, átlátszó fehér ing, és hosszú szőke haját kibontva hagyta. A szülei nehezen akarták elengedni, mert a boldog kisugárzás teljes mértékben felöltöztette a lányt.

Ahogy kilépett a kapun, rögtön meglátta a fiút fekete paripája mellett állva, és már bánta a szerény ruhaválasztást. Lucast feltűnő jelenségnek látta kék ingében és farmerjában, amelyek csak kiemelték kék szemét. Emellett amint összekapcsolódott a tekintetük, Sally mosolya a füléig ért, míg Lucas szégyenlősen elfordította a fejét. Úgy tűnt, hogy el akarja takarni a mosolyát, amit nem tudott visszatartani. Ekkor Sally úgy érezte, mintha kattant volna valami benne, akár egy kapcsoló. Olyan volt, mintha a fejében hallotta volna azt a hangot, vagy legalábbis valahol a lelke mélyén. Mindenesetre onnantól kezdve érezte, hogy Lucas és ő többek lesznek, mint ismerősök. Színtiszta vonzalmat érzett a fiú iránt, amely talán viszonzásra talál.

Miközben egyre közelebb ért a fiúhoz, észrevette, hogy mennyire megváltozott a két év alatt. Izmosabb és talán egy kicsit magasabb lett. A vállai szélesebbek, a testtartása határozottabb volt. Sally-nek még inkább lábujjhegyre kellett állnia ahhoz, hogy át tudja karolni a nyakát, miközben megölelte. Ezután Lucas mosolyogva adta át az ajándékát, amely konyakos csokoládé volt. Sally kifejezetten irtózott ettől a desszerttől, amióta csak az eszét tudta. Mégis, ahogy ránézett a dobozra, úgy érezte, hogy ez a legszebb ajándék, amit valaha kapott. Egy öleléssel és két puszival köszönte meg Lucasnak, mielőtt még beültek az autóba.

  – Hova szeretnél menni? – kérdezte Lucas.

  – Ki a városból, egy kis friss levegőt szívni.

Miközben elindultak, a vezetésről kezdtek el beszélgetni. Sally még soha nem vezetett autót, és az volt az érzése, hogy addig nem is fog, amíg nem szerzi meg a jogosítványt, majd pedig az első autóját. Távoli kilátásnak tűnt mindez számára. Legalábbis addig, amíg Lucas meg nem szólalt:

  – Ha tudsz egy helyet, ahol nincs senki, akkor átadom neked a kormányt. – Sally nem tudta, hogy mit mondjon. Meglepődött, ezen felül határtalan vidámság és hála árasztotta el a lelkét.

Miközben mutatta a fiúnak az utat, Sally folyamatosan beszélt. Zavarában nem igazán figyelt arra, hogy mi hagyja el a száját. Első alkalommal ült kettesben egy autóban egy olyan fiúval, aki még tetszik is neki. Idővel azonban ez a zavar elmúlt. Legalábbis azt hitte, hogy nem fog visszatérni. Azonban ahogy kiértek abba a falucskába, ahol Sally felnőtt és találtak egy elhagyatott utcát, rájött, hogy még sincs ekkora szerencséje.

Lucas állta a szavát és szólt a lánynak, hogy cseréljenek helyet. Először Sally szállt ki, és látta, hogy a fiú a lábát nézi. Érezte, hogy pír önti el az arcát, mivel a nyár közepén olyan meleg idő köszöntött rájuk, hogy az a nadrágján is meglátszódott. Azt gondolta, hogy a fiú most biztosan undorodva nézi, és átgondolja, hogy tényleg a vezetőülésre engedje-e őt. De Lucas nem szólt semmit, ő is csak kiszállt és átengedte Sally-t a vezetőüléshez.

Eleinte Sally nagyon félt attól, hogy kárt tesz az autóban, ráadásul többször is lefulladt, miközben próbálta elindítani. Lucas viszont csak bátorította. Eközben pedig elmesélte a lánynak, hogy ő az első, aki igent mondott arra, hogy megpróbálja. Talán csak ennyit kellett hallania Sally-nek ahhoz, hogy megjöjjön az önbizalma. A végén Lucas dicsérte, hogy milyen ügyes volt. Ezután a nap hátralévő részében vacsoráztak és elmentek sétálni. Kiderült, hogy – bár hétvége van – Lucasnak másnap dolgozni kellett menni. Ezért Sally kérte, hogy vigye haza.

  – Mit szeretnél valójában? – kérdezte Lucas határozott tekintettel.

  – Azt, hogy kipihend magad – Sally nem értette, hogy miért kérdezte.

  – Akkor elmegyünk sétálni. – Mindeközben már késő estére járt.

Elmentek a város közepén épült várba, ahol sokáig sétáltak, bohóckodtak, beszélgettek, és – talán – vágyakozva néztek egymásra. Habár Sally sokszor nem mert ránézni. Félt, hogy ezzel elrontana mindent, és Lucas elpártolna tőle. Úgy tűnt azonban, hogy ez nem fog megtörténni. Addig, amíg Sally el nem kezdett panaszkodni az akkori barátjáról. Később jött rá, hogy ez mekkora hiba volt. Szinte sejtette, hogy Lucas többé nem fog miatta a nagyvárosba menni.

Az ember néha azon kapja magát, hogy milyen nagyokat tud tévedni. A jövőt senki nem láthatja előre. Ugyanis Lucas nem váratott magára sokáig. Sally-nek nem kellett újabb éveket várnia a következő találkozóig. Két hét után Lucas ismét meglátogatta, és elvitte Sally-t a közeli tóhoz. Éppen naplementére értek oda. Sally addigra már véget vetett a nem működő kapcsolatának, és utat engedett érzelmeinek. De azok csak nem jöttek.

A tó körül sétálgattak Lucasszal, és alig beszélgettek. Talán mindketten zavarban voltak. Sally a legutóbbi alkalomból tanulva most szépen kiöltözött a fiú kedvéért, de ezúttal Lucas volt egyszerű öltözetben. A lány ezen sokat mosolygott magában, amíg be nem sötétedett. Utána már egyáltalán nem tudott elmélkedni rajta. Mindannyiszor elvesztette gondolatainak a fonalát, ahányszor csak Lucas hozzáért.

Néha átkarolta a derekánál fogva, miközben a lány fotókat csinált a túlparton csillogó fényekről. De megérintette akkor is, amikor csikizni próbálták egymást. Sally-nek majd kiugrott a szíve, amikor az egyik ilyen kísérleténél a fiú úgy karolta át, hogy közben lefogta a kezét. Ugyanakkor meg is volt ijedve, hogy itt van egyedül a sötétben egy magas, erős fiúval, akit igazából alig ismert. Ami azt illeti, nagyon vegyes érzései voltak. A félelmét azonban legyőzte a biztonság érzete, és hogy a lelke legmélyéig színtiszta nyugalmat és boldogságot érzett. Még a csend is jól esett neki, és nem akart mindenáron beszélgetni.

Természetesen hazafelé menet igyekezett még a legapróbb témát is szóba ejteni.

  – Kell menned holnap dolgozni? – kérdezte végül a legutóbbi hétvégére gondolva.

  – Szerencsére nem.

  – És haza akarsz vinni, ha a városba értünk?

  – Majd eldöntjük, ha odaértünk – mondta Lucas, aztán csendesen hozzátette: – De ha szeretnéd, akkor hazaviszlek.

  – Még nem.

Bármit megtett volna, hogy ne kelljen még elválnia a fiútól, de ezt nem akarta hangosan is kimondani. Ezeket az érzéseket csak megerősítették azok a zenék, amelyek az autó lemezjátszóján szóltak. Természetesen mind a szerelemről és a vágyról. Az egyik, amelyben az énekes határozottan kijelenti, hogy szüksége van a másik szerelmére, különösen hatással volt Sally-re. Ráadásul Lucas volt az, aki az adott zenékre kapcsolt.

Végül nagy kő esett le a lelkéről, amikor kiderült, hogy Lucas sem azért akart visszamenni a városba, hogy hazavigye a lányt. Ugyanis útközben fölmentek a városban található hegyen lévő erődhöz, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az országot is átszelő folyóra. Itt is több órát eltöltöttek anélkül, hogy bármi érdemlegeset mondtak volna egymásnak. Végül Lucas már annyira fáradt volt, hogy kénytelen volt hazavinni Sally-t. A lány ezt nem bánta abból a szempontból, hogy tudta, Lucasnak még sokat kell vezetnie hazáig.

Ahogy tartottak Sally otthona felé, érezhetően vibrálni kezdett közöttük a levegő. Sally alig kapott levegőt, és nehezére esett palástolnia az érzéseit. Meg akarta érinteni Lucast. Minden porcikája ezt kívánta, de mégsem tette. Amikor leparkoltak a ház előtt, Sally még az autóban megölelte a fiút búcsúzásként. Az apró puszitól, amit a fiú nyakára adott, még ő is libabőrös lett. Lucasnak csak a sóhaját hallotta.

Azt gondolta, hogy Lucas nem fog kiszállni az autóból, de ismét tévedett. A fiú szálegyenes háttal szállt ki az autóból, és megölelte Sally-t. Amikor egy kicsit elhúzódott tőle, nem ment messzire. Olyan közel volt az arcuk, hogy a lány nem tudta eldönteni, hogy a fiú meg akarja-e csókolni, vagy csak puszit akar adni az arcára. Minden esélyt meglátott arra, hogy az előbbi fog megtörténni, ezért egy kicsit még a szemét is becsukta.

Abban a pillanatban azonban belevágott a felismerés, hogy ha mégsem csókolja meg őt Lucas, akkor a fiú bolondnak nézheti, amiért ezt gondolta. Éppen ezért azonnal ki is nyitotta a szemét, és gyorsan becsukta a száját, amelyről azt sem tudta, hogy kinyitotta. Lucas szája egy aprót rándult, és hosszan puszilta Sally arcát. Ez volt a búcsú, mielőtt a fiú visszaült a volán mögé.

Bár a csókra végül nem került sor, Sally mégis úgy ment be a lakásba, hogy a Mennyekben érezte magát. Bármennyire is vágyott arra, hogy Lucas ajkait érezhesse, örült, hogy ez végül mégsem teljesült. Továbbra is reménykedett benne, hogy ez a viszony több lesz, mint az eddigi párkapcsolatai. Hogy a fiú többet akar tőle, mint pusztán futó kalandot. Ugyanakkor még mindig félt tőle, hogy csupán ennyiről lesz szó. Nem volt elég nagy az önbizalma, hogy elhiggye, Lucas esetleg tényleg többet szeretne tőle. Ami talán túlmutatna az átlagos kapcsolatokon.

Még akkor sem volt benne biztos, amikor a fiú elhívta Sally-t, hogy töltse nála az egyik délutánt. A lány megijedt, amikor Lucas azt az ötletet is felvetette, hogy aludjon nála. Az a választás sem segített leküzdeni a félelmét, hogy éjszaka hazavinné őt a fiú. Rémképek jelentek meg Sally előtt, hogy ha elmegy, és Lucas túl messzire menne, akár erőszak is lehet a végén. Igyekezett legyűrni a hirtelen támadt kétségbeesését a bizakodással, hogy Lucas nem ilyen. Azonban a lány édesanyja pár szóval meg tudta nyugtatni őt.

  – Ha csak egy éjszakás kalandot akarna, nem autózott volna ennyit érted, hanem a közelben keresett volna valakit.

Ezt a mondatot skandálta magában Sally, miközben felszállt este a buszra. Kellemes, augusztus 16-i időjárás volt, a buszon azonban a klíma és az este közeledte ellenére is meleg volt. A lány azért aggódott, hogy ez ne látszódjon meg a ruháján. Nem szeretett volna kellemetlen helyzetbe kerülni Lucas előtt. Megkönnyebbült, amikor leszállva látta, hogy semmi gond nincs a ruhájával. Minden szorongása ellenére izgatott is volt.

Lucas udvariasan és lovagiasan viselkedett vele, ugyanis Sally az egyik buszt lekéste, és egy órával később indult a következő. Erről mobiltelefonon értesítette a fiút, aki azt javasolta, hogy találkozzanak félúton. Így Sally-nek nem kellett másfél órát a buszon ülnie, és amikor leszállt, Lucas szorosan magához ölelte. Úgy tűnt, hogy el sem akarja engedni. Bár Sally is nehezen tette meg.

A fiúnak azonban tervei voltak, amiket csak apránként osztott meg Sally-vel, ébren tartva ezzel a lány kíváncsiságát. Emellett pedig valahonnan tudta, hogy a lány örül a meglepetéseknek. Vagy egyszerűen csak ennyire romantikus volt. Kettejük között viszont határozottan kialakult egyfajta kapcsolat. Először Lucas elvitte őt megint vezetni, hogy a lány tudjon még egy kicsit gyakorolni. Csak egy rövid szakaszon mehettek, és Lucas minden alkalommal megfordult az autóval, hogy tudjanak még menni. Ilyenkor, ahogy helyet cseréltek, mindig megölelték egymást, miközben Lucas bókokkal bombázta a lányt.

Ahogy kezdett besötétedni és romlottak a látási viszonyok a vezetéshez, Lucas úgy vetette fel az ötletet, hogy megmutatja a lánynak a város melletti folyót. Több se kellett Sally-nek, hogy pillangók verdessenek a gyomrában. A kicsi város egy folyó parton épült, és akkor este olyan színtiszta volt az ég, hogy a csillagok és a telihold megvilágított szinte mindent. A lány addig a napig csak filmekben látott ehhez hasonló romantikus jeleneteket.

Amikor odaértek, Sally látta, hogy a folyó másik oldalán egy sziget van, amelyre egy keskeny hídon lehetett áthaladni. Lucas pontosan a híd közepén állította le az autót, és elmondta a lánynak, hogy ez igazából csak a folyó egy mellékága.

  – A szélesebb meder a sziget túloldalán van – mesélte a fiú. – Ha szeretnéd, egyszer megmutathatom.

  – Igen, szeretném - mondta Sally mosolyogva. Örült, hogy Lucas ezzel elárulta, hogy szeretne vele találkozni még a jövőben.

A híd korlátjának támaszkodva csak nézték a folyó sodrását, amelyet a Holdnak köszönhetően tökéletesen láttak. Sally ráadásul oda volt a természetért, és a hozzá hasonló csodákért. Néha, amikor ébren álmodott, azt képzelte, hogy ott vannak körülötte azok az apró, tündérszerű lények, akik őrzik és védik az élővilágot. A folyó felett is úgy érezte, mintha ott lennének a közelben, de tudta, hogy érzékei a mellette álló fiú miatt élesedtek ki.

Az ő mozzanataira koncentrált. Érezte minden megmozdulását, és nem csak azért, mert a fiú egyik keze a derekán volt, és csak a másikkal támaszkodott a korláton. Így beszélgettek és viccelődtek, de csak egy kevés ideig. Ekkor ugyanis Lucas elengedte Sally-t és úgy helyezkedett a korláton, hogy teljesen szemben legyen a lánnyal. Sally-nek a szívverése is elállt, ahogy próbálta kivenni a kék szempár körvonalait. Mivel a Hold a fiú háta mögül világított, így nehéz volt kivenni az arcvonásait. Eközben természetesen a lány fülig vörösödött.

Ahogy lesütötte a szemét, látta, hogy Lucas megmozdul. Egyre lassabban közeledett felé, és Sally azt is elfelejtette, hogy hogyan kell levegőt venni. Lucas rosszfiús külseje, amit a fekete bőrdzseki kölcsönzött neki, és határozott közeledése a lány felé lélegzetelállító volt. Ennek ellenére egy apró csókkal érintette csak Sally ajkait. Csak azután folytatta bátrabban, hogy érezte, a lány nem fogja visszautasítani. Hogyan is tehette volna? Minden ereje és félelme elszállt belőle. Nem maradt más, csak a vágy, hogy ez a pillanat örökké tartson.

Azonban nem állhattak összeölelkezve az idők végezetéig, és nyár ellenére az idő is kezdett egyre hűvösebb lenni, ahogy közeledett az éjszaka közepe. Egy kicsit még sétáltak, hogy felmelegedjenek, de Sally meg-megremegett. Nem tudta, hogy a hűvös levegőtől, vagy Lucas közelségétől, mindenesetre a fiú megérezte a lány reszketését.

  – Mi a baj? Haza akarsz menni?

Sally csak a fejét rázta. Nem tudta, hogy mit mondjon, de amikor végül beszálltak az autóba, hogy elinduljanak Lucashoz, elég erőt merített.

  – Ugye nem azért hívtál le, mert bármi hátsó szándékod lenne? – a hangja remegett, de nem tágított. Lucas hangja kedves volt és határozott.

  – Nem, egyáltalán nem azért.

  – Csak mert nem szeretném, ha bármilyen félreértés lenne köztünk.

  – Semmi sem fog történni, amit nem szeretnél.

Megnyugtatva ezzel Sally-t, hazamentek. Lucas pedig tényleg nem tett olyat, amit a lány ne szeretett volna. Úriemberként viselkedett, miközben vacsorát készített a lánynak, miközben táncoltak és filmet néztek. Egymás karjaiban aludtak el, és eközben sem tett semmilyen illetlen dolgot. Másnap hazavitte a lányt, és egy hét múlva már világgá kürtölte a közösségi oldalán, hogy ők egy párt alkotnak. Sally leginkább ekkor nyugodott meg, hogy a fiú tényleg komolyan gondolta.

A lánynak Lucas előtt nem volt olyan tartós kapcsolata, ami egy évnél tovább tartott volna. Lucas azonban ezt is lehetővé tette. Sally azt hitte, tudja, mi a szerelem és az önzetlenség. Négy év Lucas mellett azonban rádöbbentette, hogy addig fogalma sem volt róla. Később is azt érezte, hogy ők együtt alkotnak egy egészet. Még akkor is szerelmet érzett iránta, amikor felszállt a rózsaszín köd a szeme előtt.

Mint minden kapcsolatban, az övékében is voltak hullámvölgyek, és a lány tudta, hogy lesznek is még bőven. Talán éppen ezért olyan szép a szerelem és a párkapcsolat. A lényege, hogy a két ember együttműködjön. Ha valami kezd tönkremenni, akkor közösen helyre tudják hozni. Ha valami probléma van, akkor higgadtan meg tudják beszélni a dolgokat. Sally számára ez is csak azért volt annyira fontos, mert tudta, hogy megbízhat a fiú őszinteségében. Hiszen az egész kapcsolatukat így kezdték, miután Lucas megcsókolta őt a hídon. A fiú annyira megbecsülte ezt a lépést a lány részéről, hogy nem is volt kérdés, hogy a kapcsolatuk erre épül. Ezt természetesen egyikük sem bánta.

Sally elgondolkodott azon, hogy egyszer könyvet ír a kettejük mesebeli kapcsolatáról. Addigi életében ugyanis csak a mesékben találkozott olyan kapcsolattal, aminek happy end lett a vége. A szüleit kivéve valós példa nem volt előtte. Lucas mellett viszont elhitte, hogy létezik egy olyan, hogy „Boldogan éltek, míg meg nem haltak”.

Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 2. rész

Jó ideje nem írtam már. Időközben elmentünk a párommal nyaralni, ami nagyon jó volt. Mindenkinek tudom ajánlani a keszthelyi Festetits kastélyt és a nosztalgiafotózást, a Sümegi várat, és a veszprémi állatkertet, ahol életnagyságú dinókkal is lehet találkozni. :) Mostanában pedig az a kivételes megtiszteltetés ért, hogy a bannerem felkerült Spirit Bliss oldalára partneroldalként. Mivel Ő a példaképem, ennél felemelőbb érzést nem is kelthetett volna bennem. :)

Nevünkben a sorsunk 2. rész

- Nem értem, apa miért hív téged Átoknak. Utálom ezért. Ne is figyelj oda rá!

A kis ember nagyon mérges volt. Hiába igyekeztem csitítgatni. Nem akartam, hogy miattam utálja az apját. Ráadásul az állapotának sem tett jót, ha felzaklatta magát. Mint ilyenkor mindig, most is egy erős köhögőroham tört rá. Az édesanyja berohant, ahogy mindig. Vörösek voltak a szemei. Valószínűleg a nagy ember megint megbántotta.

- Már megint csúnyán köhögsz - mondta, miközben leült a kis ember mellé. Automatikusan odébb ültem. Nem szerettem volna rontani a dolgokon. De a kedves hölgy odahajolt és megsimogatott. - Megint hallottad a vitánkat apáddal, igaz? - kérdezte a kis embertől, miközben a vállán nyugtatta a kezét. A kis ember csak bólintani tudott. - És megint felzaklatott, ugye? - újabb bólintás, miközben még mindig köhögött. - Ne is törődj vele fiam. Nyugodj meg, kérlek.

De a kis ember nem tudott megnyugodni. Az édesanyja a hátát és a mellkasát simogatta és dörzsölte, hátha attól lecsillapodik a lelki izgatottsága. De nem múlt el. Rosszat sejtettem, és próbáltam figyelmeztetni őket. A mancsomat az anyuka karjára tettem, aztán dörgölőztem Danielhez is. Mary azonban nem tudta, hogy mit akarok.
- Most ne kis szőrmók.  A kis embernek már vörös volt a feje, és könnyek gyűltek a szemébe az erőlködéstől. Végül a kezén csupa bíbor folt jelent meg. Nem tudtam, mitől, de éreztem, hogy baj van.

- Uram isten! - sikoltott fel Mary, amitől megijedtem. - Adam, azonnal hívd a mentőket!

A kis ember elájult, nekem pedig nem volt maradásom, amikor a nagy ember közeledett a lépcsőn.

Azt tudjátok, hogy indultam a Könyvmolyképző egyik novellapályázatán, amire sajnos nem sikerült bekerülnöm. Ettől függetlenül örülök, hogy indultam, és ezt is egy tapasztalatként könyvelem el. Remélem lesz még lehetőség próbára tenni a tudásom. Addig pedig igyekszem javítani az írástudásomon. A novellát majd felteszem ide is, és remélem kapok Tőletek kritikákat. Jó olvasást! :) 

A vagány Rózsaszín!

Csajos, de vagány

2017. augusztus 9-én este 21 óra 30 perckor (na jó, pár perccel később) életem egyik legnagyobb élménye kezdődött, és tartott másfél órán keresztül. Habár, ha azt vesszük, hogy ez volt a legelső alkalom (és remélem nem az utolsó), hogy átléptem a Sziget Fesztivál kapuját, talán inkább 16 óra 00 perckor kezdődhetett az egész. :)

Gyerekkorom óta szeretem Pinket! Egyrészt azért, mert amellett, hogy egy nőies csaj, hihetetlenül vagány is. Elég sokszor használom Rá ezt a két szót, de csak mert ezek a legjobbak, amikkel le lehetne Őt írni. Egy szerethető ember, akin tényleg látszik, hogy azért énekel, mert élvezi. Ahogyan azt is, ha kapcsolatot teremthet a közönségével. A koncerten sajnos hátul voltunk, így csak a kivetítőn láthattam, ahogy lejön a színpadról, hogy autogramot osztogathasson néhány rajongónak. Ráadásul később az egyik lány telefonjával csinált egy szelfit. :O Egy életre megtanultam, hogy ha este is kezdődik el egy ilyen koncert, már reggel ott kell lennem, hogy elfoglaljam a helyem a megfelelő területen. :D

Ami a koncertet illeti, szerintem maximum 10 percet kellett várni a kezdésre, de talán így is sokat mondtam. Hallható volt, hogy Ő maga énekel, és nem egy gép a háttérben. Le a kalappal előtte, mert sokakkal ellentétben Ő végigénekelt egy másfél órás koncertet. Valószínűleg a kisebb beszélgetések alatt szedte össze magát, amikor megállt néhány percre, hogy szóljon a közönséghez. De aztán folytatta. Körülbelül háromszor öltözött át. Ebből egy volt és az utolsó, amikor a levegőben való énekléshez készült fel. Az öltözések alatt pedig egy-egy hatalmas gitárszólót hallhattunk, amire már önmagában is lehetett volna tombolni.

Hihetetlenül emberi volt és véleményem szerint hétköznapi, hogy autogram osztogatás után igenis fohászkodik, hogy ne vágódjon el a magassarkúban, miközben mászik vissza a lépcsőn. Vagy amikor egy bogár megtámadta és megijedt tőle. Bár én akkor pont nem arrafelé néztem, de a nővérem állítja, hogy így volt, én pedig miért ne hinnék neki? :) A zenék, előadások közben pedig sorban bemutatta a csapatát. A zenészeket és a táncosokat egyaránt, akikről lerítt, hogy élvezik a Pinkkel való közös munkát, és azt, amit csinálnak!

A másik ok, amiért imádtam ezt a koncertet az az volt, hogy az egyetlen nővéremmel bulizhattam végig. Pink egy kicsit része a nővéremmel való kapcsolatunknak, mert mindketten szeretjük a zenéjét és a személyiségét. A legmerészebb álmaimban sem hittem volna, hogy egyszer eljutunk egy ilyen koncertre, ráadásul a Szigeten! De mégis megtörtént. Ami azt illeti, küzdöttem is érte, és megérte! :)

Egyetlen dolog van, amit nem értek a koncerttel kapcsolatban, és ez leginkább a sajtó felé irányul. Mindenhol azt látom és olvasom, hogy Pink milyen különleges vagy extrém kéréssel fordult a szervezők felé. Lehet, hogy csak én értem félre, de nekem mindig az jön le, hogy mennyire érdekes, hogy élvédőket kért az öltözőjébe a gyerekek miatt. Ez az a plusz dolog, ami miatt imádom az énekesnőt! Nem kért semmi különlegeset, csak azt, hogy 6 és még nincs teljesen 1 éves (2016. december 26-án született) gyerekeinek ne essen bajuk még az öltözőben sem.

Egy szó, mint száz: Pink profi volt! Bízom benne, hogy nem kell sokat várni, hogy újra elmehessek a koncertjére. Azonban akkor már az első sorban fogok tombolni! ;)

(Igen, direkt színeztem ki a nevét. Szóljatok, ha egyet kifelejtettem volna! ;) )

A koncert felülről. Valahol ott voltunk a sárga körön belül :D
Forrás: www.player.hu

Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 1. rész

Sziasztok! Ígértem Nektek egy történet sorozatot, amit igazság szerint nem igazán neveznék novellasorozatnak, sem szösszenetnek. Talán valahol a kettő között helyezném el. Ami a fő ezekben a történetekben, hogy a cicám, Luna inspirált, és ő volt a múzsám, akit befogadtam. Nem tudom, hogyan élt előtte, hogy volt-e állandó lakhelye. Annyit tudok, hogy ételben nem szenvedett hiányt, hiszen már akkor is jól nézett ki, amikor befogadtam. :) Szóval, remélem tetszeni fognak ezek a kis történetek! :)

Nevünkben a sorsunk

Szerettem velük lenni. Édesanyámat és testvérkéimet nem ismerhettem egészen, hiszen hamar elválasztottak tőlük. Ugyanakkor velük úgy éreztem, valódi családot kaptam. Kivéve a nagy férfit. Ő valamiért mindig kitaszított. A társa és a kis ember mindig kedvesen bántak velem. Játszottak velem, enni és innivalót adtak. Törődtek velem és szerettek. A nagy embertől mindig féltem és megijedtem. Már akkor megvetéssel nézett rám, amikor kivettek a kosárból édesanyám ölelő mancsai közül.

Később, amikor a kis ember sokat feküdt az ágyban, a helyzet csak romlott. Sok éjszakát kellett a szabad ég alatt töltenem, mert a nagy ember nem bírta elviselni a jelenlétemet. Sokszor kiabáltak a társával, aki a kis ember édesanyjának hívta magát. A végén általában mindig rólam vitáztak.

  – Ez a kis átok tehet az egészről – üvöltötte mély hangján a nagy ember. – Ha nem erőszakoskodtok, hogy hozzuk el, Danielnek nem lenne semmi problémája.

  – Nem ő tehet róla, hogy a fiúnk beteg, ezt az orvos is megmondta.

  – Mert az orvos egy állatimádó senki. Jobb orvosok is vannak annál a fickónál.

  – Nincs pénzünk jobb orvosra. A lehetőségeinkhez képest pedig ő a legjobb orvos. Miért nem tudod elfogadni, hogy a fiúnknak genetikai betegsége van, amihez annak a kis szőrmóknak semmi köze?
  – Mert ezt nem hiszem el – ilyenkor a nagy darab mindig sóhajtott egyet, és azt mondta: – Hatalmas lehetőség állt a gyerek előtt, mielőtt még feltűnt ez az Átok.

  – Akkor sem vonhatsz párhuzamot a kettő között. És tudod, hogy mennyire utáljuk, amikor így hívod.

  – Nem tudsz meggyőzni Mary. Nem akarom többé látni azt a pokolfajzatot.

Ekkor igyekeztem mindig eltűnni a szemük elől, hogy a nagy ember ne bánthasson. De a kis emberhez sem mehettem, mert féltem, hogy a férfinak igaza van, és miattam lett beteg. Sokat mentek el itthonról valami helyre, amit kórházként emlegettek. Ha nem ott voltak, akkor a kis ember sokat feküdt az ágyában.

Olykor hallottam, hogy hívogatott a nyitva hagyott ablakon keresztül. Sokszor egész éjszakára nyitva hagyták az ablakát. Ilyenkor rettegve, de belopóztam hozzá, mert tudtam, hogy nyugtalanul forgolódik. Azonban mély álomba szenderült, amint megérezte, hogy mellé feküdtem. Csak ezért mertem közelebb menni hozzá. Ugyanakkor féltem attól, hogy ha elalszom én is, reggel úgy ébredek fel, hogy a kis ember már nem fogja kinyitni a szemét. És mindez az én hibámból.

Szereplők a fantáziámban

Remélem tetszett a legutóbbi fejezet, amit megosztottam Veletek. Ugyan nagyon lassan haladok, de kezdem elkönyvelni a tapasztalatlanságomnak, ami remélem hamarosan megváltozik. :) Viszont nem sokkal ezelőtt lett egy cicám. Folyamatosan itt keringett a kertünkben, és bár a szüleim utálják (sajnos) a macskákat, mégis beleegyeztek, hogy befogadjam. Igen, még valamilyen szinten engedélyt kell kérnem, hiszen ez az ő házuk. De megígértem nekik, hogy magunkkal fogom vinni a cicát, ha elköltözünk innen a párommal. :) Ennek a kis drágaságnak köszönhetően ihletet kaptam még egy történethez, ami remélem hamar el fog készülni.

Addig is azonban itt van az első olyan bejegyzés, amiben megmutatom, hogy hogyan is képzelem el Az álmok valóra válnak történetem szereplőit. :) 

Lilly

Az egyik főszereplő a történetben. Talán egy kicsit olyannak írom meg a jellemét, amilyen én magam is szeretnék lenni. Ahogy írok, úgy érzem, mintha rajta keresztül kiélhetném azokat a dolgokat, amiket nincs lehetőségem megélni. Ugyanakkor folyamatosan fejlődik, ahogy egyre több dolgot tud meg az életéről, és saját magát is kezdi egyre jobban megismerni.

Lilly egy visszahúzódó lány, aki azonban eléggé talpraesett tud lenni, ha a szeretteiről van szó. Kiváltképp Ianről, a bátyjáról. Ezzel egy időben erős, és ért a harcművészetekhez. A többi még meglepetés! ;) 

Ian

Nem mondom azt, hogy úgy képzelem el Lilly testvérét, mint Zac Efront, de megmondom őszintén, hogy ő volt az egyetlen, aki a legközelebb állt hozzá kinézetre. Csak talán kevesebb borostával. Előtte még három másik srácnak a képét is lementettem, mert mindegyikükben volt valami, ami Ianre emlékeztetett.

Ian szintén erős alkat, de ő talán lelkileg is erősebb, mint a húga. Végül is, ilyen egy báty, aki vigyázni akar a húgára. :)

Tristan

Már csak azért sem lesz olyan, mint Taylor Lautner. Nem tudom, hogy ki ez a srác, de a fantáziám szerint telitalálat volt Tristan-re. Talán csak annyi különbség van a kettő között, hogy a fejemben egy kicsit sötétebb bőre van. 

Elég sok tervem van az ő karakterével kapcsolatban is. Csak abban bízom, hogy minden úgy fog sikerülni, ahogy elképzeltem. :) Bár természetesen azon leszek! :) 

Tristan elég keményen viselkedik az emberekkel. Magas, erős, kisportolt és még okos is. Ugyan ez utóbbi még nem derült ki, de gondolom így van. :P :D





Ami a többi szereplőt illeti, rájuk is sor fog kerülni. A történettel haladok, amennyire csak tudok. Ebből a szempontból is irigylem Spirit Bliss-t és mindazokat, akik munka mellett még írnak is, mert úgy érzem, soha nincs időm, energiám vagy ihletem. Utóbbira pedig kezdem azt gondolni, hogy rengeteget kell várnom, mire újra megszáll. Mindenesetre én türelmes vagyok. Bízom benne, hogy Ti is :) 

Az álmok valóra válnak - 6. fejezet - Meglepetés

Íme a történetem következő fejezete, miután Lilly-ék megtudták a nagy titkot, amit a szüleik rejtegettek előlük. Bízom benne, hogy tetszeni fog. :) Jó olvasást!

6.

Meglepetés

A vágy alapvetően nem más, mint egy nem létező dolog,

 egy nem létező állapot iránti sóvárgás.

Osho

Iannel sokáig autóztunk a városban és azon kívül is. Későre járt, mire hazaértünk, és valahogy még mindig nem akaródzott bemenni a házba. Veszélyben nem voltunk egy percig sem, hiszen a farkasunk végig a nyomunkban volt, amitől valahogy meg is könnyebbültem. Ráadásul nem volt egyedül, mert még két farkas csatlakozott hozzá. Éreztem a nyugtalanságát, ami kíváncsisággal keveredett. Éreztem, hogy valahonnan tudta, mi történt, tudta, hogy milyen lelki állapotban vagyunk, és hogy támogatásra van szükségünk. Bármilyen gyorsan is ment Ian, a farkasok tartották a tempót.

  – Szerinted tényleg igaz? – kérdeztem Iantől.

  – Láttad, mennyire megsemmisültek – nagyon távolinak tűnt a hangja. – Legalább most az egyszer nem hazudtak.

  – És most mihez kezdjünk?

  – Egyelőre próbáljuk megemészteni – ahogy mondta a szavakat, olyan érzelemmentesnek tűnt. Féltem, hogy a szüleink kiölték belőle az érzelmeket végérvényesen. – Majd utána kitaláljuk.

  – Egész éjjel furikázni akarsz? – kérdeztem, mert nem tudtam, hogy vissza akar-e menni abba a házba. Bár Alan azt mondta, hogy képes vagyok látni Ian gondolatait, most biztosan nem.

  – Nem. Visszamegyünk a házba, hisz csak ott tudunk aludni. De még egy kicsit ne.

  – Rendben – megértettem, hogy meg akarja várni, amíg Annie és David elalszik, hogy ne kelljen velük holnapig találkoznunk. – Miért velünk történik ez? Miért nem lehet normális életünk?

  – Nem tudom Lilly – nézett rám szomorúan. – Tényleg nem tudom.

Amikor hazaértünk, csak David dolgozószobájában égett a lámpa, azon kívül az egész ház sötét volt. Amikor beléptünk a bejárati ajtón, gondolkodás nélkül az emelet felé vettük az irányt, de hallottuk, ahogy David kijön a szobájából. Nem szólt semmit, de hallottam a megkönnyebbült sóhaját. Valószínűleg csak arra várt, hogy hazaérjünk. Mondhatnám, hogy ez kedves volt tőle, mégsem hatott meg. Iannel időközben megbeszéltük, hogy egyikünk sem omolhat össze. Amíg szükséges, addig továbbra is a nevelőszüleinkkel fogunk élni, de nem tudom, hogy rendbe jöhet-e még a kapcsolatunk.

A következő két napon nem csak az időjárás volt borús és esős, de a mi kedvünk is. Ezt Becky is észrevette, és próbálta kihúzni belőlünk, hogy miért viselkedünk olyan lehangolóan, de nem tudtunk neki mit felelni. Csak annyit mondtunk, hogy otthoni problémáink vannak, és innentől kezdve nem is kérdezősködött. Ez egy újabb pont volt a számára, mert nem akarta mindenáron kibeszéltetni velünk a problémáinkat, pletykálni a szüleinkről, és nem akarta kihasználni az alkalmat, hogy a saját gondjairól panaszkodjon, mint ahogyan azt az amerikai lányoktól megszoktam.

Tristant szándékosan kerültem a szünetekben, és ezt valószínűleg ő is észrevette, mert nem próbált a közelembe férkőzni. Talán egy kis teret és időt akart adni nekünk, hogy felfogjuk a dolgokat. Először láttam Cassandra tekintetében elégedettséget, és nem volt olyan ellenséges velem szemben, mint amilyen lenni szokott. Őszintén szólva, ez talán ijesztőbb is volt, mint az, amikor érdektelenül nézett rám, miután majdnem elütöttek. Évek óta vágyom arra, hogy olyan átlagos életem legyen átlagos gondokkal, mint az átlagos gimnazistáknak. Bőven megelégednék, ha csupán Cassandra féltékenykedése lenne a legnagyobb problémám.

Ian is magába zárkózott ezekben a napokban. Bár ő jobban igyekezett kedvesen beszélgetni Beckyvel a hétköznapi dolgokról, mint például a házi feladatokról, vagy a közelgő iskolai ünnepségekről, mint mondjuk a karácsonyi bál. De ettől függetlenül láttam a szemében a fájdalmat, és hogy időközben teljesen máshol járnak a gondolatai, bármennyire is próbált odafigyelni Beckyre. Persze nem hibáztattam érte. Amikor ketten voltunk, akkor sem beszélgettünk. Mégis mit mondhattunk volna egymásnak azokról a dolgokról, amiket Alan mondott?

Nem akartam elhinni semmit, pedig még a szüleink is beismerték. Nem akartam elfogadni, pedig ez idáig magyarázatot vártam a történtekre. Vigyázz, mit kívánsz, mert én megbántam, hogy ennyire tudni akartam mindent. Hihetetlennek tűnt az egész, pedig ha belegondolok, mindenre magyarázatot adott, még velünk kapcsolatban is. Még nem éreztem magam ilyennek, mintha az életkedvem is elment volna. Pedig még Greg is próbált felvidítani, amikor a matekot gyakorolta velem.

De pénteken aztán valami megváltozott. Nem tudnám pontosan megmondani, hogyan vag mi történt, de abban biztos voltam, hogy az eddigi első tornaóránkon történt. Amióta megérkeztünk az iskolába, ezen a napon volt az első óránk, mert a tanár valamilyen okból kifolyólag szabadságon volt. Ráadásul Tristan is ott volt, ami a tanár megjegyzését tekintve nem volt szokványos dolog. Megköszönte Tristannek, hogy tiszteletét teszi, mert így hátha nem kell megbuktatnia.

Rám is kíváncsi volt, hogy mit tudok, ezért ezen a napon három csoportra osztotta az osztályt. Azt mondta, hogy sokat hallott már rólam, ezért szeretné látni, hogy ugyanúgy tudok-e játszani a fiúkkal, mint a lányokkal. De nem akart igazságtalan lenni senkivel sem, ezért vegyes csapatokat állított fel röplabdára, futballra és kosárlabdára, de voltak olyanok, akiknek gimnasztikai feladatokat kellett csinálniuk, vagy szabad foglalkozás volt. Az előbbi három alapján fogja eldönteni, hogy melyikben vagyok jobb, és ahhoz kapcsolódó feladatokat fogok csinálni a tanév végéig.

A közös bemelegítés után a röplabdával kezdtük. Beckyvel és Ninával voltam egy csapatban, Cassandra pedig meglepő módon az ellenfél csapatában. Elöl középen kezdtem, a szervát pedig mi kezdtük. Szerencsére Amerikában is volt ilyen sportág, ezért nem tűntem kezdőnek. Minden trükköt bevetettem, amit csak tudtam. Ugrottam, vetődtem, a hálónál felugorva lecsaptam a labdát.

Cassandra igyekezett keresztbe tenni nekem, de mindannyiszor túljártam az eszén. Aztán már csak arra eszméltem, hogy a meccslabda következik. Cassandrával együtt középre kerültünk, a labda pedig a háló fölé repült. Mindketten egyszerre ugrottunk utána, hogy lecsaphassuk. Viszont én nagyobbat és gyorsabban ugrottam, és erősebb voltam, mint ő. Majdnem fejbe találtam a labdával, ami épphogy csak elkerülte. De vége volt, nyertünk.

A lányok először tátott szájjal bámultak, aztán örömujjongásban törtek ki. Még azok is megálltak minket nézni, akiknek teljesen más feladatuk volt. Csak ekkor vettem észre, hogy kimelegedtem és egy picit lihegek is. Tristan a fiúk között állva nézett rám büszkén, és mintha egy apró mosoly is játszott volna a szája szélén, amit megpróbált visszaszorítani. De talán rosszul láttam, hiszen eddig még sosem mosolygott.

A tanár nem is akarta, hogy beálljak futballozni vagy kosarazni, mert elsőre látta, hogy röplabdában jó vagyok. Ugyanakkor én szerettem ezeket a sportokat, ezért megkértem, hogy hadd játszhassam, mivel egyébként sem tudom, hogy most milyen formában vagyok. Beleegyezett, így összeállította a következő csapatot a futballhoz. Ismét Beckyvel voltam egy csapatban, de most több fiú játszott velünk, így fordulhatott elő, hogy Tristan is a mi csapatunkba került.

A játék elkezdődött, amint megszólalt a síp. Megint minden tudásomat bevetve cselezgettem, passzolgattam, Tristannel és Beckyvel pedig meglepően jól össze tudtunk játszani. Különösen Tristannel. A csapatba került még az egyik barátja is a bandából, aki gondolom, szintén tud minden történetet. Ő is a közelemben maradt, végig a játék közben. Amikor a tanár megfújta a sípot jelezve a játék végét, láttam, hogy ezt a játékot is megnyertük, és mindenki mosolyogva veregetett vállon. Időközben kicsengethettek, mert a pálya szélén megláttam Iant és Tristan bandájának a többi tagját. Kíváncsian, de büszkén néztek felém – különösen Ian –, amitől valahogy jobban kezdtem érezni magam.

Egy kis szünet után a kosárlabda következett, ami be kell, hogy valljam, a kedvencem. Tristannel itt már ellenfelek voltunk. Időközben még egy barátja beállt játszani, aki vele került egy csapatba, én pedig azzal a fiúval voltam, akivel futball közben is. Időközben megtudtam, hogy Dylannek hívják, és bár nem volt olyan magas, mint Tristan, de nagyon hasonlítottak egymásra. Ekkora már Greg is játszott, és ő is velem volt egy csapatban. Úgy tűnt, hogy jó kis csapat vagyunk, mert egész jól ment a játék, bár egyik fiú sem tágított mellőlem. Greg ráadásul végig fenyegetően nézett Dylanre, amit nem értettem.

Passzolgattunk, néhányszor sikerült kosárra is dobni. Aztán Tristan hirtelen előttem termett, én pedig azonnal megfordultam, hogy védekezzek. Lány létemre én is elég magas voltam, de mégsem annyira, mint Tristan. Ugyanakkor ezt jól ki tudtam használni, hiszen elfértem volna Tristan hóna alatt. De aztán Tristan közelebb lépett hozzám, én pedig kicsit megijedtem, amikor megéreztem, hogy hozzám simul, mint egy szerelmes a kedveséhez. A történtek után felháborodottan dobtam oda a labdát az egyik csapattársamnak, és visszafordultam Tristan felé, hogy pofon vágjam. Aztán megláttam, hogy szégyenlősen mosolyog, várva a reakciómat. Ekkor jöttem rá, hogy viccel és bosszantással akarja elterelni a figyelmem arról, hogy az ő csapatánál van a labda. Amikor pedig oda akartam futni, hogy visszavegyem, Tristan az utamat állta. Hát jó. Ha harc, hát legyen harc.

Időközben Tristan csapattársa bedobta a labdát, amivel ők vezettek. Hogy visszavegyük a vezetést, összeszedtem magam némi női praktikához, amihez eddig soha nem volt merszem. Elkezdtem a pólómat igazgatni, hogy azzal töröljem meg az egyébként is izzadt homlokomat úgy, hogy a hasam teljesen kilátszódjon, és a melltartómat is látványosan igazítottam meg. Reménykedtem benne, hogy Tristan végignézi, és hogy nem csalt a megérzésem vele kapcsolatban.

Dylannel és Greggel ismét elkezdtünk cselezgetni és passzolgatni, míg végül nálam volt a labda, és Tristan megint elém került. Azonnal hátat fordítottam, hogy védjem a labdát, de közben már én kezdtem háttal ő hozzá bújni. Éreztem a mozdulatain, hogy megrökönyödött, mert nem számított rá. De gyorsan túltette magát rajta, és próbálta elvenni a labdát. Erre visszafordultam, hogy vele szemben legyek, és olyan közel kerültem hozzá, hogy az orrunk is összeért volna, ha lábujjhegyre állok. Annyira odasimultam hozzá, hogy nem bírt megmozdulni, a levegőt viszont annál szaporábban vette.

A szemem sarkából láttam, hogy Greg is megrökönyödve néz, Dylan viszont a palánk alá ért, és szabadon állt, így Tristan válla fölött odadobtam neki a labdát, miközben Tristan mozdulatlan maradt. Nem tudtam, hogy amíg Dylan megszerzi a pontot, én tartom fogva Tristan tekintetét, vagy fordítva. Valami azonban hirtelen megcsillant a szemében, miközben a többiek éljeneztek a nyerésünk miatt. De Tristan nem csinált semmit. Csak állt némán előttem, és engem nézett, mégis ettől a valamitől hirtelen megijedtem és elfordultam, valószínűleg még időben.

A többiek akkor siettek oda hozzánk hatalmas mosollyal és elismeréssel az arcukon, miközben azt mondogatták, hogy még nem láttak ilyen mérkőzést. Engem a fiúk vállon veregettek, a lányok megölelgettek, de Tristannek a közelébe sem mentek. A szemükben még mindig ott volt a félelem, így csak Dylan és a másik társa bokszolta vállba Tristant. Valamiért sajnáltam őt ezért, mintha ok nélkül lenne kiközösítve. Mindenki elhallgatott, amikor odamentem hozzá, és kezet nyújtottam neki.

  – Szép játék volt – mondtam neki mosolyogva, amire egy hatalmas vigyort és kézfogást kaptam válaszul.

Amikor meghallottuk, hogy kicsengettek, a tanár épp odajött hozzám, az egyenruhás diákok gyorsan kimentek a tornacsarnokból, akiknek pedig tornaórájuk volt, megkönnyebbülten siettek az öltözők felé. Tristan még vissza-vissza nézett felém a válla fölött, miközben a társaival ő is vonult kifelé, Ian pedig szúró szemekkel figyelte, miközben rám várt. Ha jól láttam, Greg sem nézett valami barátságos pillantással a banda után, de ő is egyhelyben maradt, mintha meg akarna várni.

  – Ügyes volt Ms Hurst – szólalt meg a tanár. – Ha nem bánja, szeretném betenni a koedukált kosárlabda csapatba. Ránk férne az erősítés.

  – Ennek nagyon örülnék – egyeztem bele mosolyogva, végtére is úgy tűnt, tényleg itt maradunk. Ráadásul Becky is a csapat tagja.

  – Ügyes voltál Lilly – szólt oda nekem Greg az öltözők felé menet. – Még nem láttam lányt így játszani, le a kalappal.

  – Köszönöm, de biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki ügyes – próbáltam semlegesen viselkedni, mert nem tudtam mit kezdjek a hirtelen jött bókkal.

  – Nem, hidd el nekem – válaszolta Greg nyájasan – Elég régóta járok ide, és igazából még fiúk között sem láttam nálad ügyesebbet – a mondat végén lévő szavakat már nem a szemembe nézve mondta, hanem a fiú öltöző felé lenéző szemekkel, amikor annak ajtaja hirtelen kinyílt, és Tristan lépett ki rajta a barátaival. – Bár ezt sokan nem vallanák be, mert sérti az önérzetüket – mondta olyan hangon, mintha csak Tristant akarná hergelni, aki vészjósló tekintettel mérte végig Greget. Féltem, hogy helyben kitör a verekedés, de aztán Tristan rám nézett, és rögtön ellágyultak a vonásai. Még egy biccentést is kaptam, amit viszonoztam.

Az öltöző felé menet Ian utolért minket, és ő is gratulált a teljesítményemhez, de éreztem a hangján az idegességet. Emlékezve arra, hogyan nézett ő is Tristanre, talán az ő viselkedése zavarta. Bár nem is tudom, miért csodálkoztam, hiszen másfél órával ezelőtt talán ugyanilyen állapotban lehettem. Nekem viszont volt alkalmam levezetni a feszültséget, Iannek pedig még nem.

Gregtől végül elköszöntem, Iant pedig megkértem, hogy várjon meg, amíg átöltözöm. Bár csuromvizes voltam az izzadtságtól, ezért gyorsan le is zuhanyoztam. Örültem, hogy előrelátóan bepakoltam egy sporttáskába tusfürdőt, törülközőt, papucsot és váltó fehérneműt is. Sokkal kényelmesebben mentem végig a folyosón abban a biztos tudatban, hogy tiszta és illatos vagyok. Ugyanakkor belül egyáltalán nem éreztem ezt, és rögtön meg is kérdeztem Iantől, hogy van.

  – Minden rendben? – kérdeztem tőle, amíg elmentünk a szekrényekig.

  – Igen, csak meg akartam veled beszélni, hogy a hétvégén elvinném a kocsit – mondta, miközben alig láthatóan kezdett elpirulni, de észrevettem.

  – Nyugodtan, nincs programom. Hová mész?

  – Csak egy kicsit furikázni.

  – Ian, úgyis meg fogom tudni, úgyhogy akár el is mondhatnád – mondtam neki határozottabban, de kedvesen. Néha noszogatni kellett, hogy elmondjon valamit, ami számára kényes téma volt.

  – Végül is – mondta egy sóhaj kíséretében. – Elhívtam randizni Becky barátnődet.

  – Nahát! – elképedtem, persze jó értelemben. – Ugye igent mondott?

  – Persze, hogy igent mondott – elmosolyodtam a felháborodásán.

  – És hova viszed? – kérdeztem.

  – Azt mondta, hogy szívesen megmutatná nekem Londont, közben beülünk valahova ebédelni.

  – Örülök nektek, és remélem jól fog sikerülni – mondtam Iannek, aztán elkezdtünk a szekrényekben pakolni, és készülni a következő órákra.

Nagyon ráfért most Ianre egy ilyen program. Valószínűleg ő is rájött, hogy most tényleg egy helyben maradunk, és szerette volna kihasználni az alkalmat. Nagyon szorítottam, hogy minden rendben menjen közte és Becky között.

Mivel még három óránk volt hátra, Becky igyekezett kihúzni belőlem mindent Ianről, amivel le lehet venni a lábáról. Természetesen csak óra közben, mivel Ian legtöbbször csatlakozott hozzánk a szünetekben. A végén már azt mondtam Beckynek, hogy csak adja önmagát, hiszen ha eddig nem ezt tette volna, akkor a bátyám nem hívta volna el randevúzni. Ettől mintha megnyugodott volna, de láttam rajta azt a jóleső izgatottságot, ami a lányokra jellemző randi előtt. Be kell ismernem, sokszor irigykedtem rájuk emiatt. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet.

Tristan tekintetét továbbra is magamon éreztem órákon és szünetekben egyaránt. Láthatóan már nem került, nekem pedig már nem volt olyan borús a hangulatom, mint a nap elején, vagy az elmúlt pár napban. Az utolsó óra matematika volt, ahol a tanár nagyon sokat írt a táblára, de Gregnek köszönhetően legalább már a felét értettem. Ekkor éreztem, hogy valaki megkocogtatta a vállam, és tudtam, hogy Tristan az. A mögöttem lévő padnál csak ő ült, senki más. Mellettem Becky gyanúsan nézett minket, miközben Tristan egy kis cetlit csúsztatott a kezembe.

Tudom, hogy mindez még új neked, de szeretnék mutatni valami fontosat. Elvihetlek holnap valahová?

Az üzeneten meglepődtem, de még inkább azon, hogy Tristan milyen szép betűkkel írt. Tudtam, hogy Becky is elolvasta az üzenetet, hiszen a kíváncsiság mellett jó szeme is volt. Ijedten nézett rám, mintha kétségbeesetten próbált volna lebeszélni róla, mielőtt még válaszoltam volna. Mintha sejtette volna, hogy mi lenne a válaszom. De nem adom magam ilyen könnyen.

Mégis hova akarsz vinni? – írtam az ő szép betűi alá a saját kacifántos betűimet.

Csak néhány szót firkantott le, így gyorsan visszaadta a cetlit.

Majd meglátod. De ígérem, hogy tetszeni fog.

Engem is hajtott a kíváncsiság természetemtől fogva, amit nem tudtam elhallgattatni. Így persze elfogadtam Tristan ajánlatát, miközben azt mondogattam magamban, hogy ez nem randi. Csak megmutat valamit, ami esetleg érdekelhet. Időközben azon gondolkodtam, hogy Iannek vajon elmondjam-e. Láthatóan nem kedvelte Tristant és még mindig távolságtartó volt vele szemben. Bár ez csak enyhe kifejezés, azt hiszem.

A többi tanuló, még Becky is ugyanúgy tartott a bandától, mint ahogyan az első nap, amikor idejöttünk. Akkor Becky annyit mondott, hogy nem áll messze tőlük a vérengzés, amire Ian megverése volt a bizonyíték, de azt nem tudtam elképzelni, hogy ennél többre is képesek lennének. Mivel az ebéd előtti óráról hamarabb engedtek el minket, és Tristan sem volt a nyomomban, kérdőre vontam Beckyt, hogy magyarázza el, amit mondott.

  – Valószínűleg úgyis megtudnád, és mivel egyre közelebb kerültök egymáshoz, talán nem is baj, ha tudsz róla – az utolsó megjegyzést figyelmen kívül hagytam, és csak várakozón néztem rá. – Azt mondják, hogy több srácot is úgy helyben hagytak, hogy kórházban kötöttek ki. Törött csontok, belső vérzés, agyrázkódás, ilyenek. De volt valaki, akit addig vertek, amíg helyben bele nem halt a sérüléseibe. Állítólag majdnem le is csukták őket, de valamiért végül felmentést kaptak és megúszták néhány óra közmunkával.

  – De az hogy lehet? – a képtől a vér is meghűlt az ereimben, és nem tudtam eldönteni, hogy el tudom-e képzelni mindezt Tristanről, bármennyire is nem ismertem.

  – Senki nem tudja, de sokan emlegették az apját. Bár egy könyvesbolti alkalmazott, állítólag sok ismerőse van a felsőbb körökben – Becky ekkor lehalkította a hangját. – És állítólag az igazgatónak is van hozzá némi köze, ezért nem rúgta ki őket még a suliból. Bár azt mondják, hogy volt egy fia, aki hasonlított Tristanre, de meghalt egy balesetben.

  – Ez borzalmas – így már érthető, hogy miért olyan szomorú mindig az igazgató szeme és miért nem látjuk őt napközben. - És mindezt kitől hallottad? Voltak szemtanúk?

  – Nem, dehogyis. Már nem tudom, hogy kitől hallottam, de sokan rebesgetik.

  – Akkor végtére is egy pletykáról van szó? – kérdeztem némi megkönnyebbüléssel, hiszen ha csak pletyka, akkor nincs rá semmi bizonyíték.

  – Nem biztos, hogy csak pletyka, Lilly. Te is láttad, hogy néznek ki, hogyan viselkednek. Azok a fiúk nem normálisak, és ha csak egy csepp eszed is van, akkor messzire elkerülöd őket. Főleg ezt a Tristant.

  – Igaza van Beckynek, Lilly – szólt meg hirtelen mellettünk Greg, mint aki hallgatózott. – Tartsd magad távol attól a bandától, ha jót akarsz magadnak.

  – Köszi Greg, hogy védeni próbálsz – mondtam neki kedvesen, de úgy éreztem, hogy neki semmi köze hozzá, hiszen csak egyszer matekoztunk a héten.

  – Mit szólnál hozzá, ha a hétvégén találkoznánk? Elmehetnénk valahová – kérdezte hirtelen kedvesebb hangon.

  – Sajnálom, de már van programom. Talán majd a jövő héten – ajánlottam fel neki, habár nem gondoltam randira.

  – Rendben – kicsit szomorkás volt a hangja a visszautasítástól. – De ugye nem azzal a Tristannel találkozol?

  – Családi programunk van – válaszoltam hirtelen félénken, mert valami megijesztett Gregben, és csak remélni mertem, hogy nem kezdek el pirulni a hazugságtól. De Greg csak megkönnyebbülten felsóhajtott, mint aki elhiszi, amit mondtam.

  – Hát jó, akkor majd jövőhéten találkozunk – ezzel sarkon fordult és elment.

  – Ugye nem akarsz vele is találkozni? – kérdezte Becky, amint Greg hallótávolságon kívül volt. – Te mazochista vagy?

Becky hanglejtése valamiért mellbe vágott. Egyébként mindig kedves természete volt, de volt valami a hangjában, ami nem tetszett, ráadásul valamiért automatikusan védeni kezdtem volna Tristant is. Mégis inkább csöndben maradtam és próbáltam másra terelni a szót, amikor megláttam a folyosón Ninát, aki kéz a kézben ment a menza felé egy lánnyal. Nem tudtam mire vélni, és csak Becky kuncogását hallottam, ahogyan észrevette, hogy mit bámulok.

  – Ja, igen, nem is mondtuk. Nina a lányokat szereti, és akivel most éppen van, a barátnője. Nagyon édesek együtt, majd meglátod, ha te is megismered azt a lányt.

Mivel Ninát egyébként is kedves lánynak találtam, semmi kétségem nem volt afelől, hogy hozzá illő embert választott. Az pedig különösen tetszett, ahogyan ezt Becky, és láthatóan mindenki más is kezelte. Csak néztem utánuk leesett állal, mindenki közömbös volt, mintha mindennapos lenne, hogy két lány kézen fogva megy. Örültem, hogy itt nincsenek megkülönböztetések, és hogy elfogadják őket. Bár Amerikát Új Világként is sokszor emlegették, mégis nagy volt még a diszkrimináció a homoszexuálisok és a más színű emberek körében. A hasonló hírektől mindig hányingerem volt.

Emellett az is felüdülést nyújtott, hogy Ian is megjelent a folyosón, amit persze Becky felragyogott arca jelzett, bár próbálta palástolni. Ugyanakkor Ian arcán is ugyanazt a rajongást láttam a barátnőm felé, aminek rettentően örültem. Idővel talán egy páros randevúra is elmehetnének Ninával és a barátnőjével. Biztosan jól éreznék magukat.

Az ebédlőben nagy volt a nyüzsgés a diákok beszélgetésétől. Mi is gyorsan elfoglaltuk a helyünket a tálcákra rakott grillezett csirkével és főtt rizzsel, amiket kértünk. Úgy éreztem, majd kilyukad a gyomrom, olyan éhes voltam. Biztos voltam benne, hogy a dupla tornaórától, így jól esett az energia, ami a falatoktól végigáramlott bennem. Ian és Becky jól elcseverésztek, Nina és a barátnője kint ebédeltek a parkban, Cassandra pedig még sorban állt az ebédjéért.

Greg is csatlakozott hozzánk időközben és próbált beszédbe elegyedni velem olyan semmiségekről, mint a hobbi, az időjárás és a kedvenc dolgok. Kedves volt tőle, de valahogy nem akaródzott beszélgetnem vele. Ehhez pedig semmi köze nem volt Becky szúrós tekintetének, amit minden második percben Greg felé lövellt. De Cassandra igazán jó kedvűen ült le hozzánk, és még egy halk megjegyzését is hallottam Becky felé, ami arra utalt, hogy milyen szép pár lennénk Greggel. Ettől majdnem félrenyeltem egy falatot.

Arra eszméltem, hogy a nyüzsgés abbamaradt, és még azt is meghallottuk volna, ha egy gombostű leesik. Nem tudtam hirtelen, hogy miért hallgatott el mindenki, aztán a félő pillantásokat látva megfordultam, hogy lássam, kire irányulnak, habár már sejtettem. Tristan és a banda állt az ebédlőben sorba állva a főtt ételért. Mindenki előre engedte őket, akik még ott voltak. A fiúk erről tudomást sem véve megkapták az adagjukat, és elindultak a mellettünk lévő asztalhoz, ahonnan azonnal felpattantak az ott ülők, és átengedték a helyüket. Bosszantott, hogy ennyire rettegésben tartanak mindenkit.

  – Mit keresnek itt? – hallottam meg hirtelen Greg halk hangját. – Eddig még sosem jöttek a menzára.

Úgy tűnik, a hangja nem volt elég halk, mert majdnem minden sötét szempár felénk szegeződött. Tristané volt a legkeményebb és a leghidegebb, amitől a vér is kifutott az arcomból. Farkasszemet néztek Greggel, aminek nem tudom mi értelme volt, de láttam rajtuk, hogy legszívesebben élet-halál harcot vívtak volna puszta ököllel.

  – Ebédelünk. Talán baj? – kérdezte hirtelen Tristan hidegen, miközben le sem vette a szemét Gregről.

  – Csak furcsa, hogy itt látlak benneteket – válaszolta Greg könnyedén, de láttam rajta, hogy az idegei pattanásig feszülnek.

  – Fordítsd el a fejed, és akkor majd nem látsz minket.

  – Szerintem pedig ne mondd meg, hogy mit csináljak. Különben is, ki fog hűlni az ebéded, ha ilyen sokáig csodálsz engem.

  – Nehogy azt hidd, hogy te vagy a világ közepe – mondta Tristan egy horkantás után. – Amúgy is, a barátnőd még a végén féltékeny lesz, hogy ennyi időt fordítasz rám – erre csak Cassandra felé bökött, aki éppenséggel Greg mellett ült.

  – Ami azt illeti, Lilly a barátnőm – erre köhögnöm kellett, de még Ian is félrenyelt evés közben.

  – Mit mondtál? – kérdeztük Iannel egyszerre, mire Greg csak egyet kacsintott felém, amit nem értettem, de Ian is észrevette.

  – Ne kacsintgass a húgomra, kérdeztem valamit – állt fel végül.

  – Nyugi Ian, meg akartuk mondani – kezdett magyarázkodni kicsit félszegebben a bátyámnak, aki aztán fölé tornyosult. – Persze nem így, de majd mindent elmondunk – még egy lapáttal rá is tett, amit nem kellett volna. – Tudom, hogy össze vagytok nőve a húgoddal, de meg kell értened, hogy neki is van magánélete.

  – Amihez neked semmi közöd nincs, ugyanis nem történt köztünk semmi – vetettem a szemére, mielőtt Ian még felnégyelné. – Vagy egyetlen közös matekkorrepetálás már azt jelenti, hogy együtt járunk? – erre csak egy dühös pillantást kaptam tőle válaszul, de Tristan csak kuncogva odasétált hozzánk.

  – Elég ciki, haver – aztán a mosolya olyan gyorsan eltűnt, mintha csak odaképzeltem volna. Pedig egész jól állt neki. – Legközelebb alaposan fontold meg, hogy kit nevezel a barátnődnek. Mellesleg, ha Lillyt akarod megint valami olyasmibe belekeverni, amihez semmi köze nincs, kitépem a nyelved – ahogyan nézett Gregre, és ahogyan ökölbe szorult a keze, nem is kételkedtem a szavaiban.

  – Ki mondta, hogy nincs hozzá köze? – kezdte Greg. – Kedvelem, és szeretném, ha ő is megkedvelne, és a barátnőm lenne – ekkor felém fordult kérdő tekintettel, mire majdnem felpofoztam.

  – Ne is álmodozz – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ezek után még gondolod, hogy meg foglak kedvelni? – erre lehervadt a mosoly az arcáról, és a helyét átvette a düh.

  – Fontold meg Lilly. Velem jobban járnál, mint bármelyik másik söpredékkel – erre lekicsinylően nézett Tristanre, aki fortyogott a haragtól Iannel együtt.

  – Azt hadd döntsem el én, hogy kivel járnék jobban – mondtam neki hidegen.

Erre Tristan diadalittasan elmosolyodott, Ian pedig majd megőrült, hogy leüthesse Greget, amiért fel akart használni engem valamihez. Mert rájött, ahogyan én is, hogy Greg talán azt akarta, hogy Tristan tartsa magát távol tőlem, ami megtörtént volna, ha elhiszi, hogy együtt vagyok a fiúval. Másrészt a gúnyos mosolyából ítélve még élvezte is volna Tristan féltékenykedését, bár nem értettem, miért tette volna. Ezekkel a gondolatokkal álltam fel és hagytam ott őket, hogy mindenki magában fortyoghasson, miközben Tristan lágyult tekintete végigkísért az ajtóig. Vajon milyen érzelmeket rejtegethet? És miért fut végig rajtam tőle egy jól eső borzongás?