2018. november 30., péntek

Az álmok valóra válnak 9. fejezet - Képességek

Szinte hihetetlen a számomra, hogy ma van november utolsó napja... Már csak 24 nap, és itt a karácsony. Sülnek a sütik, és finomabbnál finomabb falatok, az emberek pedig, mint az őrültek rohannak az utolsó pillanatig, hogy beszerezzék az szükséges ajándékokat. Mindenki idegeskedik, amin persze még nehezebb javítani ilyenkor, amikor később világosodik, hamarabb sötétedik. Az ég be van borulva, szinte egy cseppnyi fény nem jön át a Naptól.

Adok egy tippet, amivel talán kevesebben kapnak idegbajt: Nem az ajándék a fontos! Még csak nem is a sütik, vagy a vacsora. Tudom, hogy elcsépelt, de tényleg az számít, hogy a család együtt legyen. Az ötlet pedig - bár ez leginkább nagy családosoknál működhet: angyalkázzatok! 

  • Karácsony előtt egy kis idővel - mi például jövőhét vasárnap fogunk - gyűljön össze a család,
  • írjátok fel a neveket kis cetlikre, azokat dobjátok egy sapkába,
  • mindenki húz egy nevet (ha valaki a sajátját húzta, az húzzon másikat),
  • és csak annak adsz ajándékot, akit húztál. De ez legyen meglepi, nem árulhatod el, hogy kit húztál! ;)
Mi ezt csináltuk általános iskolában és gimnáziumban is. Onnan jött az ötlet, hogy miért ne lehetne akár családon belül is? Az izgalom megvan és maga az önző (lássuk be, hogy az) öröm is, hogy kapunk ajándékot. Ugyanakkor nem kellett órákat sorban állni, munkából ide-oda rohanni, hogy mindenkinek meglegyen, amit éppen kívánt, és felesleges hatalmas költségekbe sem kell vernie magát az embernek. Ráadásul a gyerekek is beszállhatnak saját készítésű ajándékokkal, ha szeretnének. Még jó játék is lenne a számukra.
Gondoljátok át! ;)

Addig is Jó Olvasást Mindenkinek! :) 

9.
Képességek


Minden katonanép hatalma azon áll vagy bukik, mennyire
sikerül megteremtenie legyőzhetetlenségének mágikus hitét.
Franz Werfel


Az utolsó óra úgy telt el, hogy nem tudtam volna visszamondani, amit a tanár tanított. Végig leveleztük az órát Becky-vel és Logannel is külön-külön. Éreztem Tristan felindultságát, de igyekeztem nem törődni vele. Becky folyamatosan aggodalmaskodott és kérdezgette, hogy ki ez a Logan, mi történt a balesetnél és mit keres itt. Idejébe telt, mire egy kicsit lehiggadt az étkezőbeli jelenet után. Ellentétben Tristannel, aki szemernyit sem volt higgadt. Szerencsére Becky figyelmét könnyebb volt elterelni azzal, hogy rákérdeztem, most mit érez a bátyám iránt. Azonnal felvidult az arca.
Logan rólam kérdezősködött a leveleiben, hogy hol éltem eddig, mit szeretek csinálni, szeretem-e ezt az iskolát, mik a terveim és ezekhez hasonló dolgokról. A végére már azt mondtam neki, hogy az ilyen hosszú témákról személyesen beszélgessünk, hiszen ugyanezeket én is meg szeretném tudni róla. Közben az is kiderült, hogy van egy bátyja és egy nővére. Mindketten Canterburyben járnak egyetemre. Néha az embereknek fura volt, hogy bennünket csak egy osztály választ el Iantől. Bár visszagondolva akár ugyanabba az osztályba is járhattunk volna, ha végig úgy nevelnek minket, mint az ikreket.
Miközben ilyesmi dolgokról beszélgettünk, nem tudtam megállni, hogy ne írjak egy kis levelet Tristannek is. Valamiért nem akartam vele haragban lenni, hiszen így is nehezen indult a kapcsolatunk, és úgy tűnt, hogy egy hamar nem fog véget érni.

Örülnék, ha nem lennénk haragban. Kérlek, ne fújtass mögöttem úgy, mint egy feldühödött bika.

Tudtam, hogy mikor olvasta el, mert egy apró horkantást hallatott, amit a tanár még éppen nem vett észre. Ráadásul Tristan olyan erősen nyomta a tollat a papírhoz, hogy azt hittem, nem csak a kis cetlit fogja átfúrni, hanem az asztalt is. Végül a vállam fölött csak az asztalra hajította a válaszát.

Én pedig annak örülnék, ha nem játszanád a szép szemű, könnyűvérű áldozatot, akinek egy cseppnyi esze sincs.

Hát jó, ha csak egy sötét felhő akar lenni, aki mindenkit elűz maga mellől, hát lelke rajta. Nem is értem, miért próbálkoztam, ráadásul hagyom, hogy felbőszítsen. Faragatlan tuskó. Még hogy könnyűvérű. Mérgesen hajtogattam ki a kis üzenetet, amit a padomra tett valaki.

Ne hagyd, hogy mások elrontsák a kedved. Ha szeretnéd, majd én felvidítalak. Elmehetnénk valahová beszélgetni.

Logan ajánlata kecsegtető volt, de számomra talán túl gyors is. Ezért azt mondtam neki, hogy most minden napom tele van, és beszéljünk majd meg egy másik időpontot. Addig is tudunk levelezni vagy beszélgetni az iskola szünetekben. Hátra sandítva láttam az arcán a csalódottságot, de bólintott felém, hogy tudomásul vette. Tristan is látta rajta a szomorúságot, és ez mintha elégtétellel töltötte volna el. Talán azt hitte, hogy az előző üzenete hatással volt rám, és nem engedem közel magamhoz Logant. De nem érdekelt, hogy mit gondolt, mivel ha valaki, ő aztán nem mondhatta meg nekem, hogy mit csináljak.
Kivételesen alig vártam, hogy kicsengessenek és hazamehessek a szobám rejtekébe. Ahogy megszólalt az óra végét jelző csengő, igyekeztem olyan gyorsan összepakolni a holmimat, ahogy tudtam. Tristant viszont még nem láttam ilyen lassan készülődni. Sejtettem, hogy miattam teszi, de nem zavartattam magam. Fog még ő főni a saját levében. Ami meglepett, hogy Logan még nálam is gyorsabb volt, és miközben elment mellettem, még egy cetlit tett oda nekem az asztalra, amin az állt, hogy hétvégén szívesen találkozna velem. Mellettem Becky csodálkozva pislogott rám, amitől valamiért elpirultam.
  – Azt hittem, hogy valaki mással beszélgetsz ilyen sokat – kezdte mondani halkan, miközben Tristan felé sandított. – Lilly, én nem szeretnék beleszólni, de szerintem vigyáznod kellene ezzel az új fiúval. Ian úgy nézett ki a menzán, mint aki mindjárt darabokra tépi – ekkor úgy néztem Becky-re, mint aki megőrült.
A bátyám még egy légynek sem ártana, de ahogy megláttam Becky tekintetét, megdöbbentem. Tényleg nagyon meg volt ijedve. Azért, hogy megnyugtassam, bólintottam egyet, hogy vigyázni fogok. Mire feleszméltem, és minden holmimat elraktam, már csak ketten voltunk a teremben. Úgy tűnik mégsem voltam olyan gyors, mint gondoltam. Becky nagyon akart találkozni Iannel, de tudtam, hogy azért is várt meg, mert a barátnőjének tart, és ez nagyon jól esett.
Együtt mentünk ki a parkolóba, mert Ian már várt az autónál, és nem volt egyedül. Ott volt Tristannel, Dylannel és a többi fiúval. Először azt hittem, hogy megint bántani akarják a bátyámat, de végül rájöttem, hogy éppen valami szövetség alakul ki közöttük, ahogy mindannyian egyetlen irányba néztek.
  – Szia Lilly – kiáltott felém Logan apró mosollyal az arcán, mire az összes nagydarab fiú felém nézett. – Holnap találkozunk.
Ráadásul ekkor értettem csak meg, hogy Becky mitől rémült meg annyira. Ian tényleg hátborzongató pillantással nézett Loganre, ahogy visszafordult felé. A fiú vak lett volna, ha nem veszi észre. Körülötte a fiúk úgy álltak, mint a bástyák, erősen tartva a bátyámat, mintha még ők tartanák vissza attól, hogy neki rontson. Rossz volt így látni, különösen, hogy Tristant is vissza kellett fogniuk, aki egyszerre nézett megvető és gyilkos pillantással Loganre.
Aztán hirtelen egy emlékkép jelent meg előttem. Kislány voltam még, és az egyik iskola udvarán álltam több korombeli gyerekkel. Az egyikük, egy kisfiú lökdösött és csúfolt, mert az egyik kiránduláson elaludtam, és álmomban az anyukámat hívtam segítségül. A rémálmok már akkor is kísértettek. A kisfiú egy osztályba járt Iannel, aki egyszerre csak berontott a kör közepére, és a földre terítette a kisfiút. Davidnek kemény munkájába és sok pénzébe került, hogy ne rúgják ki a bátyámat az iskolából, mielőtt még alaposan megbüntette volna Iant. De a bátyám ezek után is hajthatatlan volt. Sosem tűrte, hogy akár csak egy rossz szót is szóljanak hozzám.
Az emlékkép eltűnt, és bár meghatottság kúszott végig rajtam, nem hagyhattam, hogy befolyásoljon. Mindent meg akartam tudni Loganről, és képes voltam várni a megfelelő alkalomra. Addig is el kellett oszlatnom Ian félelmét, hogy találkozni fogok vele, és valahogy Tristant is le kellett ráznom. Miközben mentünk Becky-vel a fiúk felé, egy rezgés állította meg a lépteimet. Meglepetten néztem a mobiltelefonom kijelzőjére, ami azt mutatta, hogy Annie küldött üzenetet.

Alan vár rátok a könyvesboltban húsz perc múlva. Ne késsetek!

Bosszús lettem, amiért még a délutánjainkat is mások akarták meghatározni. Kedveltem Alant, de nem akartam találkozni vele. Haza akartam menni és pihenni, nem törődni semmivel. Ingerülten nyomtam oda a bátyám arca elé a telefonomat, mire először meghökkent, aztán ő is feldúlttá vált.
  – Menjünk – vetette oda a fiúknak, miközben odament Becky-hez egy búcsúcsókért. Ekkor sokkal lágyabbá vált az arca, amiért megirigyeltem őket és a kapcsolatukat. – Mennem kell – mondta Becky-nek halkan, aztán Tristanhez fordult. – Találkozónk van apáddal a boltban – erre Tristan csak bólintott, én pedig megrémültem.
  – Kettőnknek van találkozója vele, másnak nem – mondtam, miközben odamentem a vezető oldali ajtóhoz félreérthetetlenül jelezve, hogy most én vezetek.
  – Nehogy meg akard tiltani, hogy lássam a saját apámat – hördült fel hirtelen mögöttem Tristan, amitől majdnem kiugrott a szívem.
  – Eleget láthatod otthon, én viszont jelenleg nem bírlak elviselni – ettől olyan volt Tristan arca, mintha pofon vágtam volna. Talán megsajnáltam volna, ha nem vagyok annyira dühös. De az voltam.
Ian nem szólt semmit, de egy kis bosszúságot láttam az arcán, amiről tudtam, hogy miattam került oda. Valószínűleg időközben kezdte megkedvelni Tristant, csak nem tudtam felfogni, hogy mitől. Szó nélkül ültünk be az autóba, és elindultunk Alanhez. Az utat csendben és feszültségben tettük meg, ráadásul azt sem tudtuk, hogy Alan mit akart mondani. Ez a pár perc, ami alatt beértünk a városba és leparkoltunk, kivételesen nagyon hosszúnak tűnt.

***

  – Sziasztok – üdvözölt minket Alan széles mosollyal az arcán, ami azonnal lehervadt, amint meglátta a miénket. – Veletek meg mi történt? Úgy néztek ki, mint akik mindjárt felrobbannak.
  – Úgy is érezzük magunkat – feleltem neki nem nézve Ianre. – Annie küldött nekünk üzenetet, hogy látni akarsz minket.
  – Igazság szerint kivételesen ránk férne a pihenés, úgyhogy azt javaslom, essünk túl rajta minél előbb – szólt Ian elég merev és rideg hangon.
  – Kivételesen talán adhatok ilyen engedményt – válaszolta Alan elgondolkodva, mire értetlen arcot vágtunk mindketten. Egy halvány mosoly kíséretében mutatta a kezével, hogy üljünk le. Ugyanoda ültünk, ahova első alkalommal is, és mint akkor, Alan megint kirakta a „Zárva” táblát. Elgondolkodtam rajta, hogy hányszor csinálhatja ezt meg annak ellenére, hogy övé a bolt. – Kértek valamit inni? – kérdezte kedvesen, de csak a fejünket ráztuk várakozóan nézve rá.
  – Csak egy kérésünk van – felelte Ian fáradtan, de nem megbántva Alant.
  – Rendben. – válaszolta a férfi, és ő is leült velünk szembe. – A múltatokról már beszéltünk, tudjátok, hogy honnan jöttetek. Amiről szerettem volna veletek beszélni – ha már beilleszkedtetek az elmúlt két hétben – az a képességeitek fejlesztése. A szüleitektől tudom, hogy az elmúlt időben az edzéseket is hanyagoltátok, és ez nem helyes. Erősnek kell lennetek, és meg kell tanulnotok még jó néhány dolgot az adottságaitokkal kapcsolatban. Nem maradhattok alul, ha Darkus megjelenik.
  – De ezt mégis hogy gondoltad Alan? Suliba járunk, nem hiányozhatunk onnan, és leckéink is vannak – szólt közbe Ian. – Megjegyzem, hogy a hétvégét pihenéssel szeretnénk tölteni, nem további tréningezéssel.
  – Nincs más választásotok Ian – mondta Alan kivételesen ellentmondást nem tűrő hangon. Eddig csak Tristannel szemben hallottam így beszélni. – Fogy az időnk, nektek pedig még nagyon sokat kell tanulnotok. Azt kell, hogy mondjam, nagy felelősség súlyosodik a vállatokon, főleg most, hogy tisztában vagytok a kilétetekkel – itt elhallgatott hirtelen, mintha nem mondott volna el mindent.
  – Legalábbis egy részével, igaz? – kérdeztem, mert nem bírtam ki, hogy ne tegyem.
  – Igen, egy részével – válaszolta óvatosan. – A többit még nem biztos, hogy ép ésszel fel tudnátok fogni, kiváltképp ilyen harapós hangulatban.
  – Mégis miről van szó? – kérdezte Ian. Eddig Alan volt az, aki mindent elmondott nekünk, amit a szüleink nem. Nem akartunk több titkot. – Ígérem, hogy időben meg fogjátok tudni, de most koncentráljunk az edzésekre. Ahhoz, hogy formába lendüljetek, elvárom, hogy hetente háromszor kimenjetek futni az erdőbe. Ezen kívül minden délután gyakorolnotok kell a harcművészeteket, amihez tudom, hogy minden szükséges kellék megvan a házatokban – ellent akartunk ennek mondani, de Alan feltartott kézzel megállított minket. – Ezt három hétig kell csinálnotok. A következő hétvégétől kezdve pedig személyesen fogok veletek foglalkozni, és áttérünk a mentális képességek erősítésére. Ahogy letelik a három hét, már nem egymással fogtok gyakorolni, hanem Tristanékkel. És akkor meg fogjátok tanulni azt is, hogyan bánjatok a fegyverekkel – ennél a résznél elakadt a lélegzetem. Fegyverekkel fogunk harcolni? A hideg is kirázott ettől, ami valószínűleg a testemen is megmutatkozott. – Sajnálom Lilly, de neked is meg kell tanulnod, hogy meg tudd védeni magad. Ugyanakkor a harci képességeket Iannek még többet kell gyakorolnia, neked pedig a mentális képességed az erősséged. Külön-külön is hangsúlyt fogunk ezekre fektetni.
  – És miből gondolod, hogy Darkus nem lép ez idő alatt? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem a reszketésről.
  – Vannak kémeink, akik azt jelentették, hogy egyelőre erőt, hatalmat és csatlósokat gyűjt maga köré, hogy minél jobban védve legyen. Tudja, ha most hibázik, az az életébe kerül.
  – Nem gondolod, hogy ha nekünk vannak kémeink az ő soraiban, akkor ez fordítva is előfordulhat? – kérdezi Ian.
  – Nem kizárt – felelte Alan egy kis szomorúsággal a hangjában. – Éppen ezért ezeket az edzéseket titokban tartjuk, hogy Darkus ne tudja meg, hogy ti is erősödtök.
  – Mégis mennyien vagyunk? – kérdeztem a kíváncsiságtól hajtva, mert mindig úgy tűnik, mintha csak mi lennénk, egy maréknyian. A kérdésre Alan elmosolyodott.
  – Elég sokan. Valójában szerte a világon, de a központunk itt van Angliában.
  – És van kormányotok? Mármint politikus vezetők, és hasonlók?
  – Nem egészen – Alan hangja hirtelen óvatossá vált, és úgy éreztem, máris visszatértünk ahhoz a kérdéshez, amit „időben” meg fogunk tudni. Iannel mindketten szúrós szemekkel és sokatmondóan néztünk rá, hogy elmondja, amit titkol. Alan pedig tudta, hogy tisztában vagyunk a ténnyel, hogy ez is rólunk szól, végül megadóan sóhajtott egy nagyot. – Rendben, elmondom. De ígérjétek meg, hogy nem fogtok kiborulni attól, amit hallotok – várt néhány másodpercig, mire egyszerre mondtuk ki, hogy megígérjük. Csak akkor folytatta. – Valójában a mi népünk abszolút monarchiában él, párhuzamosan az adott ország államformájával együtt. Az utóbbi a beilleszkedés miatt fontos. De a királyi család nem akarja megváltoztatni az államformánkat arra hivatkozva, hogy milyen szép hagyomány ez. Igazából semmi baj nincs velük, mert ezzel együtt meghallgatják az embereket, hogy mit szeretnének. Demokrácia és szólásszabadság van, miközben az irányítás egy kézben van – Alan megint elhallgatott, és láttam az arcán, hogy nagyon gondolkodik valamin.
  – De te nem vagy ezzel annyira kibékülve igaz? – kérdeztem tőle óvatosan. A sötét szempár mérlegelve néz rám, így pár másodpercig csend ül közénk.
  – Fogalmazzunk úgy, hogy bizakodom a trónörökösök mielőbbi trónra kerülésében.
  – Azt mondtad, hogy egy kézben van az irányítás – szólt közbe Ian.
  – Jelenleg így van. Azonban az örökösök ketten vannak. És nem a királynő gyerekei azok – ekkor Alan mélyen nézett a szemünkbe, ami már-már kísérteties volt. Egy ostoba ötlet jutott az eszembe, de ahogy Alan hirtelen rám emelte a tekintetét, nem tűnt annak. Hihetetlennek viszont annál inkább.
  – Ugye nem mi vagyunk azok Alan? – kérdeztem, amire hallgatás volt a válasz. – De az hogy lehet?
  – Valójában a királynő a távoli nagynénétek – felelte halkan és óvatosan Alan. – Ami a legfontosabb volt mindenki számára, hogy ti ketten biztonságban legyetek.
  – Alan, ez nekünk egy kicsit sok – mondta Ian egy kicsit ingerültebben. – Az egyik pillanatban még normális életre vágyunk a húgommal, a másikban pedig kiderül, hogy esélyünk sincs a hétköznapi mindennapokra.
  – Megértelek Ian, de…
  – Nem érted Alan. Azért, hogy egy csepp lehetőségünk is legyen rá, és hogy ti is békén hagyjatok minket, végzünk Darkusszal. Végigcsináljuk az edzéseket, megtanuljuk azt, amire szerinted szükségünk lehet. És ezzel végeztünk – Ian mintha a gondolataimban olvasott volna. Számunkra létfontosságú, hogy átlagos életet élhessünk. A velünk szemben ülő férfi azonban láthatóan nem így gondolta.
  – Majd meglátjuk. Előbb-utóbb meg fogjátok ismerni a népet. A végén még az is lehet, hogy ti fogtok könyörögni a trónért.
  – Erről ne is álmodj Alan. Hétköznapi életet akarunk mindenféle mágia nélkül.
  – Lilly, te is így gondolod? – fordult hozzám hirtelen Alan. – Megválnál a farkasodtól is?
A farkasom… A barátom, aki sosem hagyott magamra, amióta ide költöztünk. Bárhol voltam, ő ott volt a közelemben. Kivéve, amikor azt az alakot megláttam a szobám ablakából a fák árnyékában. A gondolat hirtelen éberebbé és óvatosabbá tett. Vajon Darkus már a nyomunkban is van, és az az ő kéme lehetett? El kellett volna mondanom Iannek vagy Alannek, hogy aznap láttam valakit, amikor megtudtuk, hogy honnan származunk? Vagy lehet, hogy csak képzelődtem a történetek miatt, amiket hallottam?
  – Mi a baj Lilly? – kérdezte szinte azonnal Ian. – Mintha kísértetet láttál volna.
  – Történt valami? – csatlakozott Alan is az aggódáshoz.
  – Nem, semmi – válaszoltam, de sóhajtanom kellett, ahogy rám néztek. Végül odafordultam Alanhez. – Aznap, amikor a múltunkról meséltél, egy alak mocorgott a házunktól nem messze. Az erdő szélén, egy fa alatt álldogált, de nem csinált semmit. Olyan volt, mintha figyelt volna valamit.
  – És nem láttad az arcát? – kérdezte Alan olyan komoly arccal, hogy el tudtam képzelni, milyen lehet harc közben. Nem szerettem volna az ellensége lenni.
  – Nem, semmit nem láttam, csak az alakját. Már sötét volt.
Alan elgondolkodott néhány pillanatig, miután összehúzott szemekkel koncentrált minden rezdülésemre. Kicsit bántott, hogy nem tartott őszintének, és a testbeszédem megerősítésére vagy cáfolatára várt. Aztán beláthatta, hogy igazat mondtam, és talán azon morfondírozott, hogy talán tőlünk lehetett ott valaki őrizni minket, vagy esetleg az ellenség egyik kéme követett.
  – Nem gondolom meg magam, ami a harci edzéseket illeti. Sőt, emellett erősítenetek is kell.
  – De…
  – Nincs semmi de! – Alan úgy felemelte a hangját, hogy már a székben is hátra akartam ugrani az ijedtségtől. Ezek szerint nem a mieink közül lehetett ott valaki. – És bármikor történik valami hasonló, azonnal el kell mondanotok nekem. Nem is akarom tovább húzni az időt. Menjetek haza, és azonnal fogjatok neki az edzésnek.
  – De Alan, ha heti háromszor kell futni és mindennap külön edzeni, a leckénket mikor fogjuk megírni?
  – Majd lemásoljátok valakiről. Vagy szétszeditek az edzéseket. Reggel futás, este erősítés.
  – Ezt nem gondolhatod komolyan Alan?
  – De igen, nagyon is komolyan gondolom – a tekintetében is látszott, hogy nem tréfál. – És most indítsatok haza. Nyomás!
Alan kis híján kirúgott minket a boltból, de a „Zárva” táblát nem vette le, és belülről kulcsra zárta az ajtót. Kíváncsian néztem Ianre, hogy ő mit szól hozzá, de nem nézett rám. Bosszúsan elfordította a fejét és elindult a parkoló irányába, ahol az autót hagytuk. A hazafelé tartó út is úgy telt el, mint amikor eljöttünk az iskolából. Nem szerettem ezt a csendet és haragot kettőnk között. És mindezt miért?
  – Elárulod, hogy mi bajod? – kérdeztem végül, bár sejtettem.
  – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád – tényleg ikrek vagyunk.
  – Az a gond, hogy kedves voltam egy új fiúhoz, akit még nem is ismerünk, és aki megmentette a húgod életét? – az utolsó néhány szótól összerándultak az arcizmai. Ezek szerint még mindig nem tette túl magát az autóbaleseten.
  – Nem az a baj – kitört belőle egy hatalmas sóhaj, mintha azzal együtt akart volna megszabadulni a hatalmas tehertől. – Az a baj, hogy pontosan tudod, mekkora veszélyben vagyunk. Ennek tudatában vagy kedves egy olyan fiúhoz, aki valószínűleg természetfeletti erővel bír, és aki talán éppen Darkusnak dolgozik. Történetesen, aki miatt életveszélyben vagyunk.
  – Szeretném, ha bíznál bennem Ian – mondtam neki lágyan. – Jobban ismersz, mint bárki más a világon. Tényleg azt hiszed, hogy nem gondolom át, mit teszek, mielőtt cselekszem? – ettől mintha egy kicsit megnyugodott volna. Pajkosan, de védelmezően nézett rám.
  – Túlságosan csábítod a pasikat, ugye tudsz róla?
  – Ne ess túlzásokba – nevettem rá.
  – De ugye szólsz, ha bármi baj van? – miután komolyan bólintottam, megnyugodott. Ezek után fesztelenebb volt a hangulat közöttünk.
Mire hazaértünk, már vacsoraidő volt, de nem ehettünk sokat. David és Annie addigra már tájékozódott a feladatunkról, így csak egy müzlit és egy banánt ehettünk, hogy mégse korgó gyomorral vágjunk neki az edzésnek. Először kimentünk futni fél órát, miközben a farkasunk a közelben vigyázott ránk egy másik hatalmas állat társaságában. Alan nem teketóriázott és valószínűleg megkettőzte az őrséget. A dolgot nehezítette, hogy időközben elkezdett esni az eső, így csuromvizesen mentünk a garázsba, ahol felállítottuk a boxzsákot és leterítettünk néhány matracot, hogy egymással is tudjuk gyakorolni a harcot.
Összesen másfél óra után lihegve és kifáradva vonszoltuk fel magunkat a szobánkba, ahol mindkettőnk asztalán várakozott egy-egy proteines shake. Ian azonnal elindult a fürdőszobába, de nekem kellett néhány perc, hogy kifújjam magam. Elegendő volt az az idő, amíg megittam a shake-emet. Amikor meghallottam, hogy Ian kijött a fürdőből, szinte üres elmével indultam el, hogy lemossam magamról az izzadságot. Végül a leckéhez hozzá sem szagolva dőltem végig az ágyon. Azzal a gondolattal aludtam el, hogy ezt három héten keresztül kell majd csinálnunk, és ettől még fáradtabbnak éreztem magam.

***

Két hét telt el azóta, hogy Alan parancsba adta, hogy minden nap edzenünk kell. Mert többé-kevésbé ez parancs is volt, hogy meg tudjuk védeni magunkat. El kellett ismernem, hogy a kezdetleges nehézségek után, a minden napi edzéseknek köszönhetően kezdtem újra formában érezni magam. Ugyanakkor a tanulás kezdett nehézségeket okozni.
Iannel mindig jó tanulók voltunk, hiszen mindig volt rá elég időnk. A továbbtanulásra is gondolnunk kellett, hogy ezek után merre tovább. Ráadásul Iannel vizsgát kellett tennünk a fél év végén, hogy kiderüljön, van-e esélyünk egyáltalán, miután leérettségiztünk. Ugyan még csak november volt, de ahogy teltek a napok és a hetek, kezdtem egyre idegesebb lenni. Aggódtam, hogy ha esetleg sikerül feloszlatnunk a viharfelhőket a fejünk felett, az életünk akkor is tönkremegy hosszú távon.
Persze ezt Alannel nem lehetett megértetni. Megtartotta ígéretét, és már nem csak fizikailag voltunk elfáradva. A szellemi edzéseket kezdetben a hozzánk közeli réten gyakoroltuk. Alan azt mondta azért, mert a természet közelsége segíthet, hogy rájöjjek a titok nyitjára, hogyan tudom használni az elmémet arra, hogy mások gondolatait olvassam. Állítólag még a jövőt is láthatnám, de ahhoz még nagyobb koncentrációra lenne szükség.
Ha már Alan gondolataiban is sikerül olvasnom, akkor máris a városban folytatnánk a gyakorlást. Egyelőre csak Ian fejébe tudok belelátni minden nagyobb koncentráció nélkül, de csak azért, mert az ikertestvérem. A jövőbe látási képességemben túlzottan nem hiszek, de Alan szerint adottságom van hozzá, amit az álmok is igazolnak. Ha eléggé tudnék koncentrálni, akkor álmok nélkül is tudnám, mi lesz a jövőben. Az álmaimra ugyan még nem gondoltam úgy, mintha az eljövendőt mutatnák, de talán kényelmesebb lenne, ha nem zaklatnának éjszakánként. Talán még ki is tudnám aludni magam. De egyelőre a magánéletünk problémái még nagyobb iskolai nehézségeket okoznak.
  – Nem értem önöket Mr és Ms Hurst – kezdte Mr Miller, ahogy leültünk az igazgatói asztal túloldalára. – A korábbi tanulmányi eredményeik és az itt töltött első hónap alapján úgy gondoltam, hogy maguk ketten kivételes diákok. Az utóbbi néhány hétben viszont jelentősen romlottak ezek a csodás eredmények. Mi történt? Problémájuk van?
  – Nagyon sajnáljuk igazgató úr – kezdte Ian a védelmünkben. – Még nem igazán sikerült beilleszkednünk és megtalálnunk a helyünket.
  – Én nem ezt látom Mr Hurst – nézett az igazgató eddig még nem látott szigorral az arcán. – Amit látok az az, hogy sikerült barátokat szerezniük. Még Mr Sage-et is le tudták csillapítani a bandájával együtt. Nekünk évek óta nem sikerült. Szóval Mr Hurst, ha van valami magyarázata, legalább az igazat mondja.
A beállt csendben csak az ablakon kopogó eső zaját lehetett hallani. Ian nem tudott mit mondani. Nagyon gondolkodott, hogy mit is válaszolhatna az igazgatónak. Mr Miller nem köntörfalazott és nem rejtette véka alá a véleményét. Ezt a szigort még nem láttam rajta. Még Tristannel szemben sem. Ugyanakkor a szigor mögött volt valami a tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Ijesztő volt, mintha tele lenne félelemmel és rettegéssel, de el akarná titkolni, hogy mitől.
  – Hallgatom önöket – ekkor rám nézett. – Ön is válaszolhat Ms Hurst. Nem szükséges, hogy kifejezetten a bátyjától kapjak választ.
  – Sajnálom Mr Miller – kezdtem a válaszomba. Elpirultam, ahogy mindig szoktam, ha valami csíntalanságon kaptak. Közben tudtam – habár nem kellett odanéznem, hogy Ian dühösen tekint az asztal túloldalán ülő férfira. – Az az igazság, hogy nem mondhatjuk el.
  – Ugyan miért nem? – kérdezte Mr Miller tettetett meglepettséggel a hangjában. Én pedig nem tudtam, hogy mit fogok válaszolni neki, de a szavak csak úgy jöttek a számból.
  – Azért uram, mert ez nem csak rólunk szól. Ezért kérjük, hogy legyen megértéssel irántunk, és higgye el nekünk, hogy igyekezni fogunk a tanulmányainkat illetően – a meglepetés a szemében már nem volt színjáték. Azonban a meglepettségébe elismerés is vegyült, amit jó jelnek tekintettem. – Én hiszek magának Ms Hurst – mondta kicsit lágyabb hangnemben. – Adok önöknek még egy esélyt. A fél évi vizsgán meglátjuk, hogy mennyire fognak igyekezni. Ne kelljen csalódnom önökben, különben lehetséges, hogy meg kell válnunk egymástól.
Iannel ijedten néztünk össze. Arról nem volt szó, hogy kirúgnak minket az iskolából, ha rosszul teljesítünk. Azonnal Tristan jutott az eszembe. Képtelenség, hogy jó tanuló legyen, de mégis itt van. Nem igazságos. Ian valószínűleg látta a feldúltságot a szememben és aprót rázott a fején. Így nem adtam hangot a felháborodásomnak, és próbáltam higgadtan válaszolni az igazgatónak, de Ian megelőzött.
  – Minden tőlünk telhetőt megteszünk, ezt megígérhetjük. – Rendben – bólintott Mr Miller.
  – Akkor nem is tartom fel tovább önöket. Nehogy még én vegyem el a tanulásra szánt idejüket.
Az arcomra erőltettem egy mosolyt, miközben mindannyian felálltunk az asztaltól. Bár belül forrongtam. Csak kapjam el azt a fiút, elbeszélgetek vele, hogyan is ügyeskedte ki azt, hogy bármit csinál, következmények nélkül megússza. Az igazgató kezet akart fogni velünk, bár ebben a pillanatban nem igazán tartottam őt olyan kedvesnek, hogy viszonozni is akarjam ezt. De megtettem, mert a nevelőszüleink erre tanítottak. Azonban amint hozzáértem a kezéhez, hirtelen egy ismerős hangot hallottam.

Szegény gyerekek. Fogalmuk sincs, hogy mi vár rájuk. És én még elgondolkodtam azon, hogy ellenük fordulok.

Mr Miller hangja volt az. Aztán képek jelentek meg előttem. Mr Miller, ahogy halálra vált arccal menekül teljes erejéből. Az arca csupa karmolás volt, és csodával határos módon még látta, hogy merre fut a sok vér ellenére az arcán. Valami üldözte. Valami nagy és veszedelmes, ami nem evilági. Egyre csak közeledett és közeledett az igazgató felé. Már csak pár méter. A szörnyeteg ugrani készül.
  – Lilly! – a kiáltás valahonnan távolról hangzott. Mintha egy álomból ébredtem volna fel, megpillantottam Iant magam előtt. – Úristen, Lilly, mi történt?
  – Nem tudom – mondtam, ahogy körülnéztem. Már a folyosón voltunk egy eldugott szegletben, ahol nem láthattak meg. A diákok nyüzsögtek, ahogy a következő órájukra mentek. Végül visszanéztem Ian rémült szemeibe. – Miért? Mi történt?
  – Amint kezet fogtál az igazgatóval, furcsán kimeredtek a szemeid, mintha egy szellemet látnál. Az igazgató is megijedt, ezért azt mondtam, hogy gyorsan elviszlek az iskolaorvoshoz. Mondd el, hogy mi történt.
  – Azt hiszem hirtelen erővel tört fel belőlem a képességem a gondolatolvasást és a jövőbe látást illetően.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése