Az álmok valóra válnak - 3. fejezet - Gyorsabb nálunk

Nos... Az a helyzet, hogy borzasztóan figyelmetlen voltam ezzel a fejezettel kapcsolatban. Amíg azt hittem, hogy de jó, egy kicsit izgalmasabb fejezetet fogok megosztani Veletek, rájöttem, hogy ezt már korábban feltettem. Sajnos sikerült egy fejezetet átugornom, de most ezt is korrigáltam, és frissítettem a korábbi bejegyzést a tényleges 2. fejezettel. Csak hogy szépen, sorban haladjunk. :)
Cserébe persze nem kell olyan sokat várni a 4. fejezetre, mert már holnap megosztom azt is. Írhatnék kifogásokat és mentségeket, hogy lefáraszt a vezetés, migrénes vagyok, ha hidegfront jön, ráadásul a bölcsesség fogammal is szenvedek... Ja, és jelenleg ténylegesen költözni akarunk, stb. De úgy érzem, nincs helye a mentségnek... Valamiért gyomorforgató érzés fog el, amikor akár csak ezekre a szavakra gondolok.
Na mindegy. Azért javaslom, hogy menjetek vissza a 2. fejezetről szóló bejegyzésemhez. :) Bár nem sokat változott talán a korábbi változathoz képest, de mégis csak jobb fejezetről fejezetre haladni. Szerintem. :)

3.

Gyorsabb nálunk

Bármit csinálsz veszélyes helyzetekben,

az a lényeg, hogy gyorsan csináld.

Mark Lawrence

A szüleinknek nem beszéltünk arról, ami az iskolában történt. Nem örültek volna a hírnek, hogy már az első nap vissza kellett fogni Iant, nehogy bajba kerüljön. Becky-ről viszont mindent elmondtunk, amit tudtunk, és örültek, hogy ismerkedünk. Bár nem mondták, hogy biztosan itt maradunk, de tudtuk, hogy szeretnék, ha így történne. Mint mindig, ha új helyre költöztünk.

Másnap reggel szerintem Ian szánt szándékkal parkolt ugyanarra a helyre az iskolánál, mint legelőször. Mondtam neki, hogy ez talán nem olyan jó ötlet, de nem érdekelte. Hiába. Nagy az önbecsülése, és borzasztóan makacs tud lenni. Aggódtam, hogy mi sül ki ebből, és legszívesebben elálltam volna onnan, csak hogy a bátyám szinte szó szerint a gondolataimban olvas, és elrakta a kulcsot a nadrágzsebébe. Bármennyire is közel állunk egymáshoz, azért annyira nem, hogy onnan ki is erőszakoljam tőle a kulcsot.

Az első két tanórán és a szünetekben nem történt semmi gond. A kocsink is rendben volt, mert hát igyekeztünk mindketten ránézni, hogy rendben van-e, de semmi nem történt. Kezdtük azt hinni, hogy annak a fiúnak csak a szája volt nagy. Becky ettől függetlenül azt tanácsolta, hogy ne bízzuk el magunkat, mert előbb-utóbb meg fog jelenni. Az egyik szünetben Becky-vel közben megbeszéltük a hétvégi városnézést, amire még két barátnője eljönne, akiket szerinte kedvelni fogok. Nem bántam, mivel amúgy is hallgatag típus vagyok, így biztos volt, hogy nem lesz síri csend. Talán ezért is hívta el őket.

A nap eseménytelenül zajlott, egészen az ebédidőig. Becky-vel mentem a menzára, és automatikusan Iant kerestem a szememmel, de nem volt ott. Valamiért rossz előérzetem támadt, ami egyre erősödött. Mondtam Becky-nek, hogy az én ebédemmel is üljön le egy asztalhoz, és sietek vissza. Nem tudtam, merre lehet a bátyám, de mivel már voltunk hasonló helyzetben, nem is gondolkodtam, csak követtem az ösztöneimet, amik egészen az iskola épületén kívülre vezettek. Hova máshova, mint a parkolóba.

Először ijedtemben megtorpantam, aztán gondolkodás nélkül felgyorsítottam a lépteimet. Iant négy fiú zárta körül, miközben középen azzal a magas, fekete szemű fiúval farkasszemet néztek egymással támadóállásban. Nem tudtam mit csinálok, egyszerűen csak ösztönösen cselekedtem, aztán egyszer csak az egyik kívül álló fiút belöktem a kör közepére úgy, hogy nekiment a bandavezérnek. Mindenki meglepődött, hogy ki volt az, és amikor megláttak, úgy tűnt, mintha csak még dühösebbek lettek volna. A bikák jutottak az eszembe róluk.

  – Lilly, megőrültél? Azonnal menj innen! – szólt rám dühösen és aggódva Ian, bár tudta jól, hogy legalább olyan makacs tudok lenni, ha róla van szó, mint ő.

  – Ti aztán nagy legényeknek képzelitek magatokat, igaz? Öten egy ellen, elég ciki rátok nézve – keltem ki magamból.

  – A barátodnak igaza van, jobban tennéd, ha eltűnnél innen, vagy kénytelenek leszünk neked is megmutatni, hogyan kell viselkedni – szólt vissza a vezér.

  – Szerintem nektek lenne szükségetek illemtan leckére. Nehogy azt higgyétek, hogy csak mert úgy néztek ki, mint öt nagyra nőtt gorilla, jogotok van Istent játszani.

  – Véges a türelmem, kislány. Ha nem akarod, hogy olyan csúnyán nézz ki, mint a barátod, jobb, ha visszasietsz a kis barátnődhöz.

És ekkor láttam meg Ian pólóján a vörös foltokat, arcán a duzzanatokat, és az orrából és szájából ömlő vért. Annyira elfojtotta az érzelmeit, hogy még a testtartásán sem látszódott, hogy fájdalmai lettek volna. A világ elvörösödött előttem, és amikor újra kitisztult a kép, csak azt láttam, hogy két jó helyre célzott rúgás következtében a vezér a földön térdelt.

  – Ő nem a barátom, hanem a bátyám, te idióta! – csattantam fel, de aztán láttam, hogy a többi fiú ismét vicsorog, és felém közeledik.

  – Mi folyik itt? – harsant fel egy mély, robusztus hang valahonnan.

Először azt hittem, hogy az igazgató jött ki utánunk, mert esetleg valaki szólt neki, vagy látott minket. De nem, ez a férfi a parkoló túloldaláról jött. Legalább annyira magas volt, mint az, aki most a földön térdelt fájdalomtól eltorzult arccal. A vonásai és izmos teste is hasonló volt, csak a hajában vegyült némi ősz hajszál. A szeme igéző volt, és ugyanazt a nyugalmat éreztem, mint azon az éjszakán, amikor az erdő alján láttam a mozgolódást, vagy amikor a farkas követett minket, ahogyan ma reggel is. Bár a termete és a tekintete tekintélyparancsoló volt, teljes mértékben biztonságban éreztem magam.

A fiúk mintha megijedtek volna, és nem hittem a szememnek, de olyan volt, mintha meghunyászkodtak volna a férfi előtt, aki meredten bámulta őket, és még csak ránk sem hederített. Ezt kihasználva odamentem Ianhez, hogy megnézzem, hogy van, de csak bólintott a ki nem mondott kérdésemre, hogy semmi komoly sérülést nem szenvedett.

  – Kérdeztem valamit Tristan! – fordult a fiúhoz, akit megrúgtam, és már talpon volt bosszús, de bűnbánó arccal. Nem szólt semmit, mintha szavak nélkül beszélgetnének a férfival, akivel meredten néztek egymás szemébe. – Azonnal induljatok haza. Otthon még számolok veletek – a férfinak teljesen nyugodt volt a hangja, mégis vészjóslóbb volt, mintha ordibált volna.

A fiúk elmentek anélkül, hogy visszanéztek volna ránk, kivéve Tristant, akinek a tekintetében kíváncsiságot láttam, főleg, amikor felém nézett. A férfi ott maradt velünk, és addig nézett a fiúk után, amíg azok be nem szálltak az autójukba – ami szintén egy terepjáró volt, bár csodálkoztam volna, ha egy ennél kisebb autójuk van a termetüket tekintve – és el nem hajtottak. Akkor aztán bocsánatkérő mosollyal nézett ránk, de az ő szemében is felcsillant a kíváncsiság, ahogy ránk nézett.

  – Ne haragudjatok azért, amit tett – a hangja kedvesen és dallamosan csengett. És valahonnan nagyon ismerősnek tűnt. – Tristan sokszor elveszti a fejét, és nem tudja, mit csinál. Sajnálom, ami történt, és ha megengeditek, szeretnék segíteni, ellátni a sebedet.

  – Köszönjük, de van nővérszoba az iskolában – nem szívesen utasítottam vissza, hiszen nagyon kedves volt, de nem tudtam mennyire bízhatunk benne az érzéseim ellenére.

  – Igen, hogyne, persze. Csak tudjátok, Tristan így is borotvaélen táncol az iskolában – Tristan? Micsoda fura név egy ilyen fiatal fiúnak. – Többször is kértem, hogy ne csináljon semmi ostobaságot, de hát látjátok. Nem lenne jó, ha megtudnák odabent, hogy ez Tristan műve.

  – Tudja, az a helyzet, hogy ez nem csak az övé, hanem a többieké is – mondta Ian, mire a férfival egyszerre kaptuk felé a fejünket meglepődve.

  – Micsoda? – kérdezte a férfi dallamos hangján.

  – Igen. Sajnos közrefogtak, és hát az ember nem nagyon tud egyedül mit tenni, ha többen vannak ellene. A végén szólt rájuk a srác, hogy egyedül folytatja – erre a férfi szeme elsötétedett. Már attól féltem, hogy fogja magát, és azonnal a csapat után indul. Annak ellenére, hogy a fiúk megérdemelték volna, ezt a tekintetet senkinek nem kívántam. Végül a férfi összeszedte magát.

  – Megpróbállak kárpótolni valahogy titeket. A könyvesbolt, ahol dolgozom, itt van nem messze. Ha gondoljátok, ugorjatok be valamikor egy kis beszélgetésre – a szeme reménykedő volt, de a kíváncsiság még mindig ott volt benne.

  – Rendben uram – mondta Ian, miközben már egy papír zsebkendővel törölgette le a vért az arcáról. Ekkor láttam, hogy valóban nem komolyak a sérülései, mint először gondoltam. Még.

  – A nevem Alan Sage. Nyugodtan hívjatok Alannek. A Burgate könyvesboltban dolgozom. Ott bármikor megtaláltok – ezek után barátságos mosolyával bólintott egyet, majd elment.

Amikor már látótávolságon kívül volt, azonnal odafordultam Ianhez, hogy megnézzem, tényleg jól van-e. Még mindig az arcát törölgette, ami a vér alatt bosszús és dühös volt. Makacsul nem nézett rám, láttam rajta. Meg akartam érinteni a karját, hogy hátha azzal némileg vigaszt tudok nyújtani neki, hiszen tudtam, hogy szégyelli magát, hiába nem volt esélye. Bosszantotta, hogy nem tudta megvédeni magát, és hogy így néz ki. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Azzal pedig végképp nem, hogy végül a húga védte meg.

  – Ian… - szóltam volna, de közbevágott.

  – Miért nem voltál képes visszamenni?! – csattant fel hirtelen. Még sosem emelte fel a hangját velem szemben.

  – És hagytalak volna itt?

  – Miért, most szerinted mi a jobb? Itt hagyni, hogy laposra verjenek, vagy az, hogy most már azzal fognak piszkálni, hogy a húgom védett meg?

  – Bocs, de nekem egyértelműen az utóbbi. Öten voltak, Ian, és rám legalább nem számítottak. Nem gondolták volna, hogy megtámadom valamelyiküket – erre mintha egy kicsit engedett volna.

  – Az tény, hogy szép rúgás volt. Érdemes volt gyakorolnod – villantott felém egy óvatos mosolyt.

  – És mégis hogy kezdődött ez az egész? – kérdeztem tőle, mire azonnal mérges lett.

  – Meg akartam nézni a kocsit, hogy minden rendben van-e. Hiába gondoltam, hogy nagy a szája, de nem akartam félvállról venni a fenyegetőzését. Amikor éppen kijöttem, láttam, hogy fel akarják törni, én pedig természetesen nem toporogtam egy helyben azon morfondírozva, hogy mit csináljak. Csak cselekedtem. Ez pedig nem tetszett nekik.

Csak bólintottam, hogy tudomásul vettem, mert nem akartam még jobban hergelni a bátyámat, bár én is alig tudtam nyugton maradni. Ezek után azon gondolkodtunk, hogyan menjünk vissza úgy, hogy ne lássák rajta, hogy mi történt. Szerencsére az autóban volt egy pulóvere, így azt vette föl a pólójára. Az arca ugyan megduzzadt és az orrvérzést sem sikerült teljesen elállítani, ezért megbeszéltük, hogy azt mondjuk, elő szokott fordulni, hogy hirtelen minden ok nélkül megindul neki a vérzés. Ennél jobbat nem tudtunk kitalálni, és reméltük, hogy elhiszik.

Odabent senki nem kérdezősködött, csak megbámulták Iant. Egyedül Becky kérdezősködött, aki magánkívül volt a rémülettől, mert nem tudta, hogy hova lettünk, és látta Ian arcán, hogy nem sokára tele lesz kék és lila foltokkal. Ráadásul tényleg nem ejtették a fejére, mert sejtette, hogy Tristan és a bandája lehet a dolgok hátterében, de megértette, hogy nem akarunk többet mondani, és abbahagyta a kérdezősködést. Csak aggodalmasan tekintgetett Ian felé addig, amíg a szekrényeinkhez mentünk. Mivel az ebédidő lejárt, így gyorsan össze kellett szednünk a következő órára a könyveinket, majd pedig korgó gyomorral ülhettük végig az utolsó két órát.

Amikor hazafelé mentünk, a minket kísérő farkas sokkal közelebb jött, mint eddig. Éreztem az aggodalmát, és sejtettem, hogy Ian miatt aggódik, aki mereven bámulta az utat előttünk miközben vezetett. Nem engedte, hogy én vezessek, és tudtam, hogy csak a feszültségét próbálja meg így levezetni. Ahol csak tehette, száguldott, de ahogy közeledtünk a házunkhoz, már vészesen kezdett lassítani, mint akinek későn jutott eszébe, hogy nem akar még hazamenni. Valószínűleg tényleg ez volt az oka.

Otthon a szüleink persze rögtön észrevették Ian sérüléseit, és azonnal kérdőre vontak minket. Igyekeztünk csak annyit elárulni, amennyit muszáj volt. Néhány srácnak nem szimpatikus Ian magabiztossága, és egy kicsit szerényebbé szerették volna nevelni. Utána megnyugtattuk őket, hogy minden rendben, és semmi baj nem lesz. De láttuk rajtuk, hogy ezzel a válasszal nincsenek megelégedve, és Annie addig csűrte-csavarta a dolgot, amíg el nem mondtuk, hogy Alan Sage jött a segítségünkre, és kárpótolni szeretne minket. A név hallatára a szüleinken hirtelen átvonult a meglepettség és a rémület. Nem lehettem azonban biztos benne, mert gyorsan nyugalmat erőltettek magukra.

  – Mondott mást is ez a Alan? – kérdezte David.

  – Nem. Mit mondott volna még? – kérdeztem.

  – Csak érdeklődöm – mondta David, de farkasszemet néztünk, ahogy fürkészte az arcom.

Gyorsan kimentettük magunkat, hogy leckét kell írnunk, de mielőtt felmentünk volna a szobánkba, megígértették velünk, hogy többé ilyen nem fog előfordulni. Ahogy pedig mentünk fel, láttam Ianen, hogy óvatosan a hasára teszi a kezét. Nem tudtam, miért, de automatikusan követtem őt a szobájába. Mielőtt megkérdezte volna, miért teszem, azonnal felhúztam a pólóját, és megláttam, hogy egyébként kidolgozott, izmos hasa most vörös, duzzadt, és már megjelentek rajta a kék és lila foltok is. Felszisszentem, mert ezek szerint mégis súlyos ütéseket kapott. Abban a pillanatban az jutott eszembe, hogy akár a bordája is megrepedhetett, vagy ami még rosszabb, eltörhetett.

  – Megőrültél?! Miért nem szóltál? – förmedtem rá, miközben becsuktam a szoba ajtaját.

  – Mert rendbe fogok jönni, semmi bajom – mondta Ian, tőle szokatlanul nyugodt hangon. – Volt már ilyen, és nem kellett orvoshoz mennem.

  – Micsoda? Mikor? – teljesen elképedtem. Hogy lehetséges, hogy nem tudtam róla. Nem csak, hogy nem szólt, de még csak nem is éreztem, hogy bajban van?

  – Még Kaliforniában – azaz három éve.

 – Hogy érted azt, hogy rendbe fogsz jönni? És miért nem szóltál? – kénytelen voltam visszafogottabban beszélni. Teljesen ledöbbentem a hallottaktól, hiszen mi mindig mindent elmondtunk egymásnak.

  – Ahogy már mondtam. Hidd el, egy kis alvás és holnapra már kutyabajom sem lesz. És azért nem szóltam, mert tudtam, hogy aggódni fogsz, és nem akartam, hogy anyáék megtudják.

Erre már nem tudtam mit mondani. Teljesen megértettem, hiszen én sem akartam volna, hogy megtudják. De biztosan így történt volna, ha meglátják az arcomat. Amikor a bátyám miatt aggódom, az arcom nyitott könyvvé válik. Azonnal tudták volna, hogy valami nincs rendben. Ezek után segítettem Iannek kitisztítani a sebeit, hogy gyorsabban gyógyuljon. A nap hátralévő részében pedig beszélgettünk a nap folyamán történt eseményekről, a sérüléseiről, és hogy mi lesz ezután. A jövőt illetően nem sokra mentünk azon kívül, hogy óvatosabbnak kell lennünk a bandával. Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy még a leckét sem csináltuk meg, de egy jó fürdőre mindenképpen időt szántam. Bár már nyugodtabb voltam, mint aznap bármikor folyamán, de éreztem, hogy a testemnek szüksége van a forró vízre, amitől mintha meditáltak volna az idegeim.

Aggódtam, hogy mi lesz másnap az iskolában. Nem tudhattam, hogy Tristan folytatni fogja-e a kínzást, vagy Alan esetleg tényleg elbeszélgetett vele a viselkedéséről, és ezentúl jófiút fog játszani. Bár ez utóbbiban jobban kételkedtem tekintve, hogyan viselkedett. A kutyából nem lesz szalonna és a bor nem válik vízzé.

Persze másnap meg kellett lepődnöm, amikor egész nap nem találkoztunk a fiúkkal. Sőt, mi több, érdekes módon a hét hátralévő részében egyáltalán nem találkoztunk Tristannel és a bandájával. Ennek köszönhetően az idő békésen és eseménytelenül zajlott az iskolában és otthon is. Jó gyerekek módjára minden nap megcsináltuk a leckénket, a szokásos csütörtöki bevásárlást is mi intéztük, és a szüleinkkel sem zördültünk össze ismét. Kivéve, amikor említettem nekik, hogy szombaton városnézőbe megyek. Ennek nem örültek, főleg amikor közöltem, hogy Ian nélkül, aki úgy döntött, hogy inkább otthon marad. A szüleimmel egészen addig vitatkoztunk, míg meg nem ígértették velem, hogy vigyem magammal a paprika spray-met, a telefont tartsam mindig kéznél, és időre hazamegyek. Ezen kívül minden a legnagyobb rendben ment.

Becky kedvesen érdeklődött Ian hogyléte felől – akinek tényleg begyógyultak a sebei egy éjszaka leforgása alatt –, és miután megnyugtattam, hogy kutya baja se lesz, megbeszéltük, hogy szombaton megmutatja a várost. Első felindulásból azt is gondoltam, hogy talán Alan könyvesboltját is meglátogatom.

Azt természetesen nem tudhattam előre, hogy mi fog történni. A városnézést megelőző éjszaka megint rémálmom volt, de most nem a szokásos. Mire felébredtem, a testem verejtékben úszott, amitől a takaró rátapadt a testemre. Egy autó kerekeinek a csikorgását hallottam, pár pillanattal később pedig egy becsapódást, mintha a szélvédőnek ütközött volna valami vagy valaki. Zihálva ébredtem, és rossz érzés kerített hatalmába, de igyekeztem gyorsan kiverni a fejemből. Addig talán nincs gond, amíg nem sikoltozva ébredek.

Végül szombaton Becky értem jött autóval, és hozta két másik barátnőjét. Az egyiküket Ninának hívták, akinek szőke haja, kék szeme, és sápadt bőre volt. Az alkatát tekintve sportos lány volt, és elsőre megkedveltem. Kedves arcán a szája szélén volt egy kis ránc, ami azt mutatta, hogy mindig mosolyog. A másik lányt Cassandrának hívták, és valószínűleg megbélyegeztek volna érte, de az első gondolatom az volt, hogy két ilyen lánynak hogy lehet egy olyan barátnője, mint Cassandra. Cseppet sem volt számomra szimpatikus. Neki is sápadt bőre volt, de fekete hajával és szemével sokkal inkább emlékeztetett egy érzelmileg instabil emberre, akiből mintha sütött volna a gonoszság. Főleg, ahogyan rám nézett.

Az autóút sem volt bizalomgerjesztőbb. Leginkább Becky és Nina beszélgettek, én csak néhányszor válaszoltam a nekem feltett kérdésekre, miközben Cassandra úgy bámult az oldalsó visszapillantó tükörben, mintha valamiért bosszús lenne rám. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor megálltunk és kiszálltunk az autóból. Szinte úgy éreztem, mintha eddig fuldokoltam volna.

A nap hosszúnak bizonyult, ugyanis Becky mindent egyszerre szeretett volna megmutatni, kezdve a történelmi épületektől, a menőbb boltokig. Örültem neki, hogy nem csak egy szokásos csajos nap, hanem egy olyan, amikor a nevezetességeket is meg tudom nézni, még ha csak felületesen is. Így legalább tudom, hogy merre kell mennem, ha alaposabban is szemügyre szeretném venni őket. Különösen a katedrálist és az apátságot, amelyek annyira elvarázsoltak, hogy tudtam, hogy még vissza fogok jönni. Ezen kívül, mint mondta, számos szabadtéri tevékenység is a rendelkezésre áll, például lehet csónakázni, van színház, jól menő éttermek és bárok, kulturált szórakozóhelyek, szóval nem lehet unatkozni.

Bár már október közepe volt, mégis meleg nap volt. Egy felhő sem takarta az eget, és bőven elég volt egy őszi kabát. Részben ez is hozzátartozott ahhoz, hogy olyan hamar elrepült az idő, hogy észre sem vettem, hogy már ebédidő van. Amikor pedig erre rájöttem, már a gyomrom is jelezte, hogy régen volt reggeli. Ahogy sétáltunk az utcákon egy thai étterem felé haladva, hogy megebédeljünk, és egy kicsit lepihenjünk, elhaladtunk a Burgate könyvesbolt mellett, ahol Alan dolgozott. Olyan kedves, családias hangulatú kis üzlet volt, ahova szívesen bementem volna, és egy könyvvel a kezemben letelepedem az egyik sarokba. A kirakatban az új könyveket és az aktuális kedvenceket rakták ki. Az ablakon túl azonban számos olyan díszt láttam a falon és a plafonról lógva, amelyeket nem szoktak a könyvesboltokban kitenni.

Elgondolkodtam, hogy vajon bemenjek-e, de arra jutottam, hogy a bátyámmal együtt kellene. Még akkor is, ha csak a könyveket nézném meg. Végül úgy elméláztam, hogy észre sem vettem, hogy a lányok már az utca túloldalán álltak, és utánam kiáltottak.

  – Lilly! Jössz már? – kiabálta túl az autókat Becky.

Még egy kicsit bámészkodtam a kirakatnál, aztán eldöntöttem, hogy majd Iannel jövök ide. Így legalább tudom, hogy hol kell keresnem. Láttam, hogy a lányok már továbbmentek az étterem felé, ezért gyorsan utánuk siettem, mivel kevés autó is volt az úton. Már az út közepén jártam, amikor váratlanul fékcsikorgást hallottam. A hang irányába fordultam, és hirtelen lecövekeltem, ahol éppen álltam. Valószínűleg elszörnyedtem volna a tulajdon arcomtól, ha láttam volna, amint egy terepjáró felém száguld, és már csak pár méterre van tőlem.

Éreztem, hogy nem fog lassítani, és a becsapódás hatalmas lesz. A sokktól nem bírtam megmozdulni, pedig tudtam, hogy kellene. Minden egyes idegszálammal azon voltam, hogy rábírjam a végtagjaimat, főleg a lábaimat a mozgásra, hogy végre vigyenek el innen. Ez talán az utolsó pillanatban sikerült, és megmozdítottam a lábamat a járda irányába, mert a következő pillanatban már a földön találtam magam.

Eközben hatalmas csattanást hallottam, és amikor felnéztem, az autó a feje tetején állt ripityára törve. Nem értettem mi történt, mire gyorsan végignéztem magamon, és láttam, hogy kutyabajom. Körülnéztem, mintha valakitől segítséget várhatnék, vagy legalábbis magyarázatot a történtekre, de az utcán csak néhány járókelő bámulta az autót meglepetten és szörnyülködve, köztük a lányok is.

Aztán, mint egy álomképet, láttam, ahogy egy magas, szőke hajú srác távolodik az autótól, közben hátra felé néz. Egyenesen rám? A szeme az enyémbe fúródott, és nyomát sem láttam rajta az ijedtségnek. Azonban a tekintetétől különös érzés kerített hatalmába, mintha a fiú a lelkemig látna. A szeme gyönyörű kéken világított, ugyanakkor hidegen. Megijesztett, mert olyan volt, mintha semmit nem látnék benne. Érzelemmentes üresség. Egy élettelen, lélek nélküli test jutott róla az eszembe, amitől kirázott a hideg, mégis kíváncsivá tett. A pillanat pedig olyan volt, mintha hosszú percek teltek volna el, ahogy egymást néztük.

  – Lilly! – kiáltotta valaki a nevemet, de még mindig kába voltam. – Te jó ég Lilly! Jól vagy? Mi történt?

Amikor felnéztem, akkor jöttem rá, hogy még mindig a földön ülök, és a lányok hajoltak fölém. Becky és Nina arcán kétségbeesést és pánikot láttam, ami arra enged következtetni, hogy végignézték az egészet. Cassandra azonban teljes nyugalommal nézett le rám, mintha az egész semmiség lett volna. Azonban nem akartam ezzel foglalkozni, ezért igyekeztem mihamarabb felocsúdni és felállni.

Mindenki mondta körülöttem, hogy maradjak a földön, mert komoly sérüléseim is keletkezhettek, és hogy azonnal jön a mentő. Én azonban látni akartam a sofőrt, aki vezette az autót, amit végül üresen találtam. A kérdésemre pedig, miszerint hol van az autó vezetője, senki sem tudott válaszolni. Senki nem látta, hogy valaki kiszállt volna az autóból. Azt hiszem nem lepődtem meg. Eszembe jutott az előző éjszakai álmom, és felmerült bennem a gyanú, hogy valaki szándékosan akart halálra gázolni. Mert ekkora sebességnél biztosan nem éltem volna túl az ütközést. Visszagondolva a hangok pedig éppen olyanok voltak, mint az álmomban, ettől pedig reszketni kezdtem.

A mentők szirénája magamhoz térített, és miután meggyőztem őket arról, hogy semmi bajom nem esett, megkértem Becky-t, hogy vigyen haza. Az úton nem szólt semmit, miután többször megkérdezte, hogy tényleg jól vagyok-e. Láttam rajta, hogy megrémült, és nem értette, hogy miért nem akarok bemenni a kórházba. Az viszont kiderült, hogy ők nem nézték végig a balesetet. A fékcsikorgás után annyit láttak, hogy a földön fekszem, az autó pedig fejjel lefelé áll. Mindketten tanácstalanul álltunk a dolog előtt, mindenesetre megkértem, hogy ez maradjon köztünk. Először nem értette, aztán elmagyaráztam neki, hogy Ian beleőrülne a gondolatba, hogy nem volt velem, amikor bajban voltam, és innentől kezdve tapodtat sem mozdulna mellőlem, hogy még levegőt se kapnék. Szerencsére megértette, és megígérte, hogy nem fogja elárulni senkinek. Bár nincs rá garancia, hogy ezt mások is megteszik, és nem lesz benne az esti hírekben. Ugyanakkor valamiért megnyugvással töltött el a tudat, hogy a mellettünk loholó farkas bizonyára tudja, hogy mi történt. Ugyanazt az aggodalmat éreztem, amit Ian sebesülésekor.

Otthon természetesen hallgattam mindenről reménykedve, hogy a hírekben egy hang sem fog szólni erről. Arra a kérdésre, hogy miért érkeztem olyan korán, azt mondtam, hogy Becky-t felhívták a szülei, hogy haza kell mennie, ezért előtte hazahozott. Nem akartam, hogy megtudják az igazat a szüleim, hiszen a végén még ismét el akartak volna költözni mondván, hogy nincs egy biztonságos hely sem ezen a bolygón, ahol hosszú távon is letelepedhetnénk.

Azon az éjszakán ismét rémálmom volt, de egy kicsit máshogy festett a kép, mint ahogy korábban szoktam látni. A szörny szemei már nem vérben úsztak, hanem égszínkékek voltak. Ugyanúgy futottam és menekültem előle, közben mégis vártam, hogy elkapjon. Pedig tudtam, hogy ez egyáltalán nem helyes. Ugyanúgy vicsorgott, mint valami vadállat, ami szét akar tépni. Aztán egyre többen lettek körülötte, akiknek viszont vérvörös volt a szemük, mint az előző álmaimban. Ők is morogtak, és felhúzták a fogukról a szájukat, és közben engem üldöztek. Végül neszezést, suttogó hangokat kezdtem hallani, amik egyre jobban élesedtek, mintha valakit egyre közelebbről hallanék.

Tudom, hol vagytok. Nem menekülhettek előlem.

A halk hang olyan volt, mint kés a levegőben, amire sikoltozva ébredtem.

  – Lilly! – Ian rontott be a szobámba. Két lépéssel ott termett az ágyamnál, és azonnal megölelt, hogy megnyugtasson. – Csss! Ne aggódj, semmi baj. Itt vagyok, csak rosszat álmodtál. Nem lesz semmi baj.

De én csak reszkettem, mint a nyárfalevél, és ha nem látom meg Ian pólóján a hirtelen keletkezett sötét foltokat, észre sem veszem, hogy patakokban folyik a könnyem. Utáltam sírni, de ez akkor még csak eszembe sem jutott. Úgy éreztem, mintha zuhannék valahonnan, így csak szorosan és erősen kapaszkodtam Ian pólójába, ő pedig szorosan tartott és megvédett a zuhanástól, egészen addig, amíg meg nem nyugodtam egy kicsit. Nem tudtam, hogy a sikoltozásom egy pillanat volt-e vagy percekig tartott, ezért csupán reménykedni tudtam, hogy a szüleim nem hallották meg ezt az egészet, és hogy Ian nem szólt nekik mielőtt berontott volna. Bár olyan gyorsan ébredtem, mielőtt Ian berohant volna, hogy talán először idejött. Ilyen gyorsan még soha nem jöttek elő a rémálmok, amik miatt mindig tovább mentünk. Ehhez foghatót pedig sosem álmodtam, és ezt Ian is érzékelte.

Egyre biztosabb lettem abban, hogy az a valami, ami üldözött és beszélt álmomban, valóban létezik. Egy élőlény, akinek köze van ahhoz, hogy egész életünkben költözködtünk az egész világon. Azt is tudtam, hogy bárki vagy bármi is üldöz, közelebb van hozzánk, mint eddig valaha. Gyorsabb, mint ahogy az álmaim – a szüleink szerint – meg tudják jósolni, hogy merre is van éppen. Az álmomban hallott utolsó suttogó szavak még órákig kongtak a fejemben, mint valami vészharangok.

A markomban vagytok.