Az álmok valóra válnak - 1. fejezet - Minden kezdődik elölről

Elérkeztünk az 50. bejegyzésemhez :) Számomra ez is csoda. Úgy döntöttem, hogy nem fogom törölni a korábbi bejegyzéseimet, hiszen azok is a lényemhez tartoznak. Ha másért nem, azért mindenképpen érdemes megtartani őket, hogy lássam, honnan indultam, honnan kezdtem. Amit tudok, megteszem, hogy még tovább fejlődhessek.

A fejlődéshez hozzátartozik az is, hogy az ember beismerje nem csak a hibáit, de a gyengeségeit is. És elárulom Nektek, hogy ezeket a kis rávezetéseket a bejegyzés nagyobb részéig, nem szoktam előre megtervezni. Sem azt, hogy pontosan miről írok, sem pedig, hogy hogyan. Ha úgy tetszik improvizálok. Miért kellene előre megterveznem az érzéseimet? Azok abban a pillanatban jönnek, amikor írok, nem pedig megtervezés alapján. Éppen ezért, ha úgy írnék, ahogy előre meghatároznám, azt hazugságnak, de legalábbis becsapásnak érezném.

Holnap, vagy legalábbis a következő bejegyzésben Claudia Gray Evernight sorozatáról fogok néhány szót írni, amit most olvastam ki. Addig is remélem tetszeni fog Az álmok valóra válnak 1. fejezete. Jó olvasást, ha már mindenki kipihente az Óév búcsúztatását. :) Addig is Békés és Boldog Új Évet Kívánok! Váljék valóra minden álmotok! :)

1.

Minden kezdődik elölről

Olyan világban, olyan korszak kezdetén élünk,

ahol és amikor semmi másban nem lehetünk biztosak,

csak abban, hogy hatalmas változások vannak készülőben.

Susan Greenfield

Fogalmam sincs, hogy a szüleink hogyan intézték el, de aznap délelőtt tíz órára nem volt munkahelyük, minket kiírattak az iskolából, és megszűnt a lakcímünk. Édesapám csak annyit mondott a telefonba, hogy ha megérkeztünk, megadja az új címet és adatokat. Iannel nem kellett összenéznünk ahhoz, hogy ismerjük egymás gondolatait.

Az idegei is éppen annyira égbe meredhettek, mint tüskés, barna haja. Azt is tudtam, hogy az én szemeim villámokat szórnak ahelyett, hogy a számon jönnének elő a csípős megjegyzések. Bár minket vonszoltak magukkal ide-oda az én rémálmaim miatt, a szüleink mégis titkolóztak előttünk. Ők is tudták, hogy mit gondolunk, hisz tinédzser létünkre többször lázadoztunk már az évek folyamán. Apánk, Daniel, ügyvéd, és anyánk, Annie, pszichológus lévén igyekeztek a legdemokratikusabban kezelni a helyzetet úgy, hogy úgy tűnjön, mintha nekik lenne igazuk.

Iannel többször is megkíséreltük a szökést, amikor éreztük, hogy az idegeink kezdik felmondani a szolgálatot, de valahogy mindig a rendőrségen kötöttünk ki, mint eltűnt gyerekek. Ilyenkor a szüleink csak annyi magyarázatot adtak, hogy a mi érdekünkben, a biztonságunk érdekében teszik azt, amit tesznek. Édesanyánk ilyenkor elővette a pszichológus énjét, és mindig hozzátette, hogy ha tényleg szeretjük és megbecsüljük őket, akkor ezt nem tesszük többé. Mi pedig mindig is túl lelkiismeretesek voltunk ahhoz, hogy ilyen szavak után ne próbálkozzunk. Egy ideig. Utoljára Miamiban próbáltunk elszökni az éj leple alatt, még ez év márciusában. Hat hónapot töltöttünk ott, aztán májusban New Yorkba költöztünk. Legalább a teljes nyarat kibírtuk itt. Az ősz is szép, de sajnálom, hogy már nem láthatom a hótakaróval borított parkokat.

Bármennyire is elleneztem a szüleim cselekedeteit, azért észre kellett vennem a szomorúságot az ő szemükben is. Ők sem szerették ezeket a helyzeteket, és féltek. Hol egymásra néztek sokatmondóan, hol ránk, hol pedig a visszapillantó tükörre sandítottak. Mindig autóval utaztunk, és az is mindig más volt. Mire összecsomagoltunk, egy másik autó várt ránk a ház előtt, az előző autó pedig eltűnt. Ez az autó nagy volt és tágas négyünknek. Amolyan minibusz, aminek kiszedték a hátsó üléseit – kettő kivételével -, hogy a sok doboz és bőrönd mind elférjen, és ne kelljen költöztetőket hívni.

Hajnali öt órakor indultunk, azóta pedig csak egyszer álltunk meg, hogy kinyújtóztassuk elgémberedett végtagjainkat. Órák óta úton voltunk, és egy idő után már a kezünket is alig bírtuk megmozdítani. Enni is az autóban ettünk, apám pedig hordókból öntött a benzintartályba, amikor már fogyóban volt az üzemanyag. Az óta már hat óra telt el.

Még soha nem mentünk ilyen sokat egyszerre az államokban, és ez nagyon frusztráló volt. Rájöttem, hogy északi irányban haladtunk, mivel észrevettem, hogy sűrűsödtek a dombok és a hegyek a távolban, a zöld legelők, és a sűrű növényzetű erdők. A fák lombjain már látható volt az ősz közeledése, ami egyet jelentett a korai sötétedéssel is.

Délután négy órakor édesanyám megjegyezte, hogy a következő benzinkútnál meg kellene állni, mivel fogyóban volt az étel és az ital is, valamint ennyi idő elteltével nem ártott volna meglátogatni az illemhelyiséget is. Hamar szembe is jött velünk egy kisebb, mezei benzinkút, az a fajta, ahol a pénztáros mindenkit meg tud jegyezni a kis forgalom miatt. Ezt édesapám is észrevette, és nem is tetszett neki, de már elfáradt a sok vezetésben. Meg is beszélték édesanyámmal, hogy miután végeztünk, ők helyet cserélnek a volánnál.

Tapasztalatból tartottak attól, hogy ismét megpróbálunk elszökni, ezért Annie engem kísért, David pedig Iant. De nem akartunk megszökni. Mindketten belefáradtunk ezekbe a dolgokba, ráadásul fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk. Csak békét és nyugalmat szerettünk volna, titkok nélkül. Barátokat szerezni és nem eltaszítani magunktól mindenkit, aki valaha is barátságos volt velünk.

Visszagondoltam az eddigi életünkre és az álmaimra. Iannel rájöttünk, hogy a szüleink félelme a rémálmaimhoz kapcsolódik, mert valami jelentést tulajdonítanak nekik. Eleinte csak nevettünk ezen a buta feltételezésen, de mind többször fordult elő, rá kellett jönnünk, hogy a kettő összefügg. Azóta mindig, ha megérezte, hogy rémálmok gyötörtek, szólt a szüleinknek, és az egyik sarokban gubbasztva várta, hogy felébredjek. Megbeszéltük, hogy nem ébreszt fel, hátha ki tudok szedni valamit az álmokból, ami megfejtené számunkra ezt a rejtélyt.

Egyszer ráadásul majdnem az életembe került, amikor fel akart ébreszteni. És ő is veszélyben volt. Kórházban kötöttünk ki mind a ketten, az orvosok pedig tanácstalanul álltak a szüleink előtt mondván, hogy ilyet még soha nem láttak. Az orvostudomány számára felfoghatatlan az az erős, és mégis rémisztően furcsa testvéri kapcsolat, ami köztünk van. Mi csak annak tulajdonítjuk mindezt, hogy átlagon felüli az egymás iránt érzett testvéri szeretet. Emellett, bár nem beszéltünk róla, de a szüleink félelme ránk is átragadt. Mi azonban nem akartunk menekülni, szembe akartunk szállni vele.

Amikor Annie-vel kettesben maradtunk a mosdóban, rákérdeztem, hogy hova tartunk. Tudtam, hogy Ian ugyanezt teszi Daviddel is. Látjuk a szemükben a rettegést, amitől olyan vészjóslóan kitágulnak a pupilláik, hogy a visszapillantó tükörben is látjuk. Mintha egy horrorfilm szereplőit látnánk a valóságban, akiket üldöz egy szörnyeteg.

  – Anya, ez nem mehet így tovább. Mit titkoltok előlünk? – Annie gyorsan körülnézett, pedig tudta, hogy senki nincs ott rajtunk kívül. Makacsul nem nézett rám. – Legalább azt mondd el, hogy hova megyünk.

Először, mintha akart volna mondani valamit. Talán megfordult a fejében, hogy kiönti a lelkét, de aztán összeszorított szájjal és lesütött szemekkel kiment a mosdóból. Amikor a nyomában kiléptem én is az ajtón, csak összehúzott szemekkel fürkészte az eget. Már nem volt annyira verőfényes az ég. Egyre sötétebb és komorabb felhők gyülekeztek abból az irányból, ahonnan jöttünk.

Amikor körülnéztem, láttam, hogy Ian már az autóban ül, apánk pedig sietve, rémült arccal tartott felénk, hol ránk, hol az égre, hol a háta mögé nézett. Amint odaért hozzánk, sietve súgott valamit édesanyám fülébe:

  – Indulnunk kell, azonnal!

Ekkor Annie belém karolt, és erősen húzott magával a furgon felé. A fiúk már megtankolták és az utánpótlást is beszerezték. David túltette magát a fáradtságon, és még gyorsabban vezetett, mint eddig. Szélsebesen hagytuk magunk mögött a településeket.

Még éjszaka is úton voltunk, és csak három-négy óránként állhattunk meg, hogy egy kicsit átmozgassuk magunkat. Ilyenkor a szüleink is helyet cseréltek, hogy pihenhessenek addig. Nem engedtek nekünk sok időt, így jóformán alig nyújtóztattuk ki magunkat, már mentünk is tovább. A következő nap ugyanígy telt el.

Nem tudtuk, hogy mikor ér véget ez a hosszú, és kényelmetlen utazás, de a következő éjszaka arra ébredtünk Iannel, hogy az autó lassítani kezdett. Ettől éberebbek lettünk, mert azt hittük, végre megint van lehetőség kiszállni a járműből. De ennél többről volt szó. Amikor kinéztünk az ablakon, nem csak a házak, de a fák is eltűntek az út mellől. Előttünk a pusztaság, a közepén egymás mellett sorakozó lámpák. Távolabb tőlük lapos, de nagy épületek voltak, mellettük valami körvonalazódott. Amikor közelebb értünk, vettük csak észre, hogy azok repülők. Ezen kívül nem tudtuk, hogy hol vagyunk, és nem is értettük. Ha repülőre kell ülnünk, már New Yorkban megtehettük volna.

  – Hova megyünk? – kérdezte Ian.

  – Időben megtudjátok – válaszolta David kimérten. – Egy a lényeg. Ne maradjatok le. Sietnünk kell.

Ezt kihangsúlyozta azzal, hogy még jobban rálépett a gázpedálra, de nem az épületek felé vette az irányt, hanem a kifutópályára, ami ki volt világítva. Ennek ellenére is láttam a táblát, ami jelezte, hogy a seattle-i repülőtéren vagyunk. David keresztülhajtott egy kapun és a hangárok felé vezetett. Csak néhány nagyobb gép állt kint, a többit valószínűleg már bezárták. Biztos voltam benne, hogy van éjszakai járat, mert nagy volt a sürgés-forgás az egyik gépnél, ami valószínűleg nem sokára indult. Biztos voltam benne, hogy mi is fel fogunk szállni arra, mert David egyenesen arra felé tartott.

Amikor odaértünk, az egyik munkás megállt, majd elindult felénk. Amint megálltunk, David kipattant az autóból, váltottak néhány szót, miközben a férfi mutogatott. Végül David megfordult és intett, hogy menjünk. Amikor Iannel a csomagtartó felé indultunk, rögtön ránk szólt:

  – A csomagokat hagyjátok, majd a fiúk elintézik. Sietnünk kell.

Ezzel elindultunk a gép felé, de nem az épületből vezető folyosón keresztül szálltunk be, hanem az ott dolgozó férfi a gép alá vezetett minket. Nem értettem hogyan jutunk fel a fedélzetre, arra pedig gondolni sem akartam, hogy a poggyászok között kell majd utaznunk. Pedig a rakodótér felé irányított minket, ami nagyobb volt, mint valaha sejtettem volna. Nyilván kényelmesen elfértünk volna, de mégis ódzkodtam tőle, hogy ott üljek, ki tudja, mennyi ideig. Végül egy lépcsőnél kötöttünk ki, ami felfelé vezetett, reményeim szerint az utastérbe. Így is történt, mert a férfi egy walky talky-n keresztül beszélt valakihez, aztán egy perccel később, kinyílt a feljáró.

Amint felértünk, egy stewardess várt ránk aggódó mosollyal az arcán, aztán intett apámnak, hogy kövessük őt. A többi utas mintha észre sem vette volna, hogy mi nem ugyanazon az útvonalon szálltunk be a gépbe, mint ők. A stewardess a repülőgép végébe vezetett minket, a legutolsó ülések felé, majd intett, hogy hova tudunk leülni. Az ablakok mellett három-három ülés volt, középen pedig négy. David intett, hogy Iannel ketten üljünk belülre az ablak mellé. Annie mellénk ült, David pedig a mellettünk levő négyes ülés szélére.

Iannel nem tudtunk, és talán nem is mertünk megszólalni annak ellenére, hogy mindennél jobban tudni akartuk, hogy hová megyünk. A magam részéről én nagyon féltem. A kezem remegni kezdett, ahogy végiggondoltam az elmúlt pár évet, az elmúlt pár napot, végül ezt a pár percet, amíg a repülőre szálltunk. Kezdett átragadni rám a szüleink félelme, amit Ian valószínűleg megérzett, mert csak arra lettem figyelmes, hogy fogja a kezem, amit teljes erőmből szorítottam. Nem húzta el, csak visszaszorított megnyugtatásképp, hogy legyek erős.

Végül a lámpák felvillantak, hogy kössük be az övünket, amit a hangszórókból felhallatszó kapitány hangja is megerősített. Miután elmondta az adatokat arról, hogy milyen magasan leszünk, milyen az időjárás, és a többi, alig hittem a fülemnek, amikor elmondta, hogy nagyjából kilenc óra után megérkezünk a célállomáshoz. Hitetlenkedő arccal néztünk a szüleink felé, amikor a kapitány elmondta, hogy Londonba megyünk.

  – Londonba költözünk? – kérdezte Ian, félig meglepett, félig vádló hangon.

  – Nem egészen. Mindenesetre örülnék fiam, ha lejjebb vennéd a hangod. Ne zavard az embereket a kiabálásoddal – válaszolta David olyan hangon, ami teljesen eltért a stílusától.

Ezután az egész utat síri csendben töltöttük, csak néha álltunk fel, vagy mentünk az illemhelyiségbe. Persze a szüleink nem tudhatták, hogy Iannel fejben, érzésekkel, érintésekkel és egymásra nézésekkel mindent megbeszéltünk. Bár felhagytunk a szökésekkel, de ez mégis csak sok. Amint leszállunk Londonban, a szüleink hűlt helyünket fogják találni annak ellenére, hogy nem ismerjük a várost. Mindig magabiztosak és találékonyak voltunk, és tudtam, hogy ezek a tulajdonságok most sem fognak cserben hagyni minket.

Végül elaludtunk Iannel. A kapitány hangjára ébredtünk, aki azt mondta, hogy nem sokára megérkezünk, és be kell csatolni az öveket. Azonnal éberebbek lettünk. Láttuk, hogy közben a szüleink sutyorognak egymás között, de nem értettük, hogy miről. Végül Annie odafordult hozzánk.

  – Olyan gyorsan kell majd haladnunk, ahogyan csak lehet. Kövessétek apátokat, ő tudja, hogy merre kell menni, én majd megyek mögöttetek.

Ezzel le is mondhattunk a szökésről. Tudtuk, hogy Annie végig rajtunk fogja tartani a szemét, ha mögöttünk lesz. Az pedig kizárt, hogy megengedjék, hogy elmenjünk egyedül a mosdóba. Oda is utánunk jönnének. Ahogy egymásra néztünk Iannel, tudtuk, hogy nem mondtunk le a szökés tervéről, de el kellett halasztanunk. Így miután landoltunk, mint engedelmes gyerekek tettük, ahogy meghagyták nekünk. Végig David sarkában voltunk, ahogy szálltunk le a gépről, kezünkben a kézipoggyászokkal. A nemzetközi repülőtér hatalmas volt, és valahogy izgatottság lett úrrá rajtam. Mégsem az épület felé vettük az irányt.

Hajnal volt, és már kezdett derengeni keleten, így nem igazán vették észre, hogy nem a többiek után megyünk, hanem másik irányba indultunk, amerre a hangárok voltak. Ott állt valaki egy Land Rover mellett, és úgy tűnt, hogy ránk vár. Daviddel kezet fogtak, végignézett a rajtunk, aztán halkan mondott néhány szót apánknak, végül sietősen elment.

  – Szálljatok be az autóba – szólt ránk David.

  – És a csomagok, a bőröndök? – kérdeztem.

  – Azok már a csomagtartóban vannak, szálljatok be gyorsan.

Apánk nem vesztegette az idejét, amint becsukódtak az ajtók, rátaposott a gázpedálra. Azt hittük, hogy Londonba költözünk, de rátérve az autópályára éppen hogy elkerültük a belvárost. Nem tudtuk, hogy mennyi ideig fogunk még utazni, így csak az elhaladó táblákat láthattuk, hogy melyik leágazás vezet Crawleyba, Dartfordba, Maidstone-ba, vagy Ashfordba. Csak úgy elsuhantunk a városok mellett, mígnem az egyikük fényei felé tartottunk. Egy tábla jelezte, hogy Canterbury felé vettük az irányt, de aztán lekanyarodtunk az autópályáról és a város szélén haladtunk tovább.

Az út egyik oldalát az ősztől megsárguló levelű fák, színes erdő, a másikat házak szegélyezték. Szokványos angliai házak voltak, amiket a filmekben is látni lehet. Számomra nem jelentettek túl sok izgalmat, de mégis a környék valamiért ismerős volt, és tudtam, hogy nem a filmek miatt. Az az érzésem támadt, mintha már jártam volna itt korábban. Egyszerre néztünk egymásra Iannel, amikor megláttuk a táblát, hogy Upper Harbledownban vagyunk. Kicsit hosszúnak találtam a település nevét, mégis ettől valahogy ismét kisgyerekeknek éreztük magunkat. Az egyik utcán lefordultunk, és meg sem álltunk egy kétszintes házig, amivel szemben volt egy tisztás, utána pedig az erdő.

Ahogy megláttuk a házat és megálltunk előtte, furcsa, ismerős érzés futott végig rajtam, ami valahol távolinak is tűnt. Hirtelen azt éreztem, hogy otthon vagyok, amit nem cáfolt meg a szüleink megkönnyebbült sóhaja, sőt. Inkább megerősítették bennünk ezt az érzést.

Egy kétszintes, tipikus, vöröstéglás, angliai ház volt egy kis előkerttel, ami tele volt gazzal. Az ablakok fehér fakeretesek voltak, és megnyugtatott, hogy sok van belőlük. Így biztos lehettem abban, hogy elég fény világít be rajtuk. A ház egyik oldalán terjedelmes bokrok voltak, valószínűleg a szomszéd miatt. De a hajnali derengésben látni lehetett a tető felett, hogy a ház mögött hatalmas fák vannak. Általánosságban azt lehetett volna mondani az egész ingatlanról, hogy jó állapotban van, de éreztem, hogy már nagyon régóta áll itt.

  – Nem tűnik ismerősnek? – kérdezte David.

  – Miért? Annak kéne lennie? – kérdezte Ian, miközben tovább bámultuk ezt a kellemes érzést keltő házat.

Tudtam, hogy csak egyenes választ vár a szüleinktől, hiszen épp úgy ismerős neki a környék, mint nekem. A ház is ugyanazokat az érzéseket kelti benne, amiket bennem. Újra kisgyerekeknek éreztük magunkat.

  – Itt laktunk, amikor még kicsik voltatok. – mondta Annie szomorkás mosollyal, mintha azt mondta volna inkább, hogy amíg még minden rendben volt.

  – Miért jöttünk vissza? – tette fel újabb kérdését Ian, de nem kapott választ. Sejtettük.

Miután kiszálltunk, mély lélegzeteket vettünk és kinyújtóztattuk magunkat, rájöttünk, hogy kevés a meleg holmink. Hajnalra ráadásul különösen lehűlt a levegő, így elkezdtünk gyorsan behordani a dobozokat és a bőröndöket a házba, amint David kinyitotta a bejárati ajtót. A mozgástól egy kicsit sikerült felmelegednünk.

Ahogy beléptünk az ajtón, az a meglepetés fogadott, hogy a ház teljesen más stílusban volt berendezve, mint amit kívülről vártunk volna. Sok mindenben eltért a szokásos angliai házaktól, legalábbis azok alapján, amiket a filmekben látni. Ráadásul még furcsább érzés kerített a hatalmába, ahogy ott álltunk az előtérben. Mintha kezdtek volna megrohanni az emlékek. Az ajtóval szemben volt a lépcső, ami felvezetett az emeletre. A falakról csak a családi fotókat hiányoltam, szinte magam elé tudtam képzelni őket.

Balra a konyhát találtuk, fehér szekrényekkel, nemes acélból készült mosogatóval és hűtővel, sütővel, és gáztűzhellyel. A konyha túloldalán egy fehér lepedővel letakart kerek asztal volt, körülötte székekkel, és a kiugró ablakok alatt beépített paddal, amely pontosan követte a fal vonalát. A nyári sárga színű fal remekül illett a helyiséghez és egy kis fényt varázsolt bele.

A konyhából lengőajtó nyílt egy nagyobb étkezőbe, ahol volt egy nagyobb, négy sarkos asztal, egy antik üvegvitrin, és a szoba körül rengeteg ablak. A falak itt is ugyanolyan színűek voltak. Innen egy újabb ajtó nyílt, amely visszavezetett a folyosóra a lépcső alatt, és azon keresztül a nappaliba. Itt is voltak bútorok, amelyeket szintén fehér lepedővel fedtek le. A szemben levő oldalon egy hatalmas kandalló volt kiépítve. A falak itt is sárgák voltak, de már melegebb árnyalatban. Volt itt ülőgarnitúra, a két oldalán egy-egy karosszékkel, előttük pedig egy kis asztal. Az egyik oldalfalon egy zongora alakját véltem kivenni a paplan alatt, aminek nagyon örültem, mivel kiskorom óta szerettem a zenét, és járt is hozzánk egy zongoratanár tanítani. A másik oldalt pedig szintén hatalmas ablakok borították, és egy, a verandára kivezető üvegajtó.

Volt még egy külön szoba is, ahol hatalmas könyvespolcok sorakoztak, egy fotel és egy íróasztal társaságában. Az ablakok mennyiségén és nagyságán már nem lepődtem meg. Az egyik ablak, a középső azonban szélesebb volt, és tudtam is, miért. Alatta egy pad volt odaszerelve a falhoz, amelyet körben párnák borítottak. A fal itt is kellemes sárga színűre volt festve. A földszintet a konyha kivételével végig világos laminált parketta fedte, és halvány sárga falak világították meg. Jó kedvem lett tőle, és az emeletet is valahogy így képzeltem el.

A fölső szinten három hálószoba, és egy fürdőszoba kapott helyet. Utóbbiban volt a mosó- és szárítógép is. A mi szobánk Iannel egymás mellett volt, a szüleinké pedig a miénkkel szemben, a fürdőszoba mellett. Jól sejtettem, hogy a fal itt is ugyanazt az árnyalatot kapta, de a padlót már krémszínű szőnyeg foglalta el.

Az én szobám fala halvány vajszínű volt a földszinti laminált padlóhoz hasonló fa bútorokkal, és barna padlószőnyeggel. A szobában két ablak is volt, amelyekből ráláthattam az erdőre is. Előre láttam, hogy szeretni fogom ezt a szobát. Az egyik ablak párkánya, ahonnan jobban lehetett látni az erdőt, olyan széles volt, hogy kényelmesen oda is tudtam ülni. Ahogy jobban kinéztem, a felkelő nap fényében észrevettem, hogy valami mozgolódni kezdett a fák között. Nem tudtam kivenni, hogy pontosan mi az, csupán valahogyan tudtam, hogy itt semmi bajom nem eshet.

A kevés holminak köszönhetően gyorsan elrendeztük a dolgokat. Anyuval még ki tudtunk takarítani annyira, hogy álomra hajthassuk a fejünket egy pár órára, mielőtt folytatnánk a ház rendbetételét. Mivel hétvége volt, erre bőven volt időnk és ki is pihenhettük közben magunkat. Annie pedig alaposan bevásárolt, hogy legyen mit ennünk, és tudjon meleg ételt adni a nap végén.

Annyira elfáradtunk abban, hogy már az elején otthonossá tegyük a házat, hogy már a fürdésre is alig maradt energiánk. A hétvége szinte gyorsabban elrepült, mint ahogy mi Londonba repültünk. Igazán jól esett mindannyiunknak egy meleg ágyban feküdni, puha párnákon, és még puhább takaróval betakarózni.

Az ismerős hely, illatok és hangok nyugalommal töltöttek el. Nem gondoltam az elkövetkezendő napokra, az új iskolára és emberekre, az utolsó gimnáziumi évemre. Ismét gyereknek éreztem magam, aki biztonságban volt a régi családi házban, a régi szobájában. Amint becsuktam a szemem, álomtalan mély álom tört rám, és tudtam, hogy nem csak a fáradtságtól. Reggel kipihenten, fényben úszva ébredtem Canterbury mellett.

Nem tudom, hogy mikor ébredtem utoljára olyan jókedvűen. A borús Angliához képest szinte nyári meleg volt, ráadásul lassan október közepét írtunk. A hajnali fény úgy tört át az ablakok üvegein, mint a remény a szívbe, áttörve az elkeseredettség falát. Már vasárnap volt, és mintha angyalok repültek volna alá, hogy hatalmas fényükkel derítsék jó kedvre az embereket. Szinte el is felejtettem az elmúlt évek szomorúságait, veszekedéseit és titkolózásait.

Azonban hiába volt vasárnap, nem pihentünk. Kihasználtuk a jó időt, és a kertben tevékenykedtünk, hogy egy kicsit rendbe szedjük. Összegereblyéztük az elmúlt évek alatt felgyülemlett száraz leveleket, kihúztuk a nagyra nőtt gazokat, David lenyírta a füvet, és rendet tettünk a kerti sufniban. Amikor az előkertnél tartottunk, akaratlanul is az jutott eszembe, amikor arra a mozgolódásra lettem figyelmes, és most hiába meresztettem a szemeimet a lombok alá, nem láttam semmit.

A verőfényes napsütésnek csak az este közeledte vetett véget, és a távolból érkező esőfelhők. De még ez sem tudta a kedvünket szegni. A maradék időben a ház takarítását és rendbetételét fejeztük be a fiúkkal, amíg Annie megfőzte a vacsorát.

Evés közben sokat beszélgettünk arról, hogy másnap mindkettőnknek kezdődik az iskola, a szüleinknek pedig a munka. „Valaki” rejtélyes módon már elintézte a beíratásunkat, így mindenképpen várni fognak minket. Mint kiderült, a szüleink is felvették már a kapcsolatot a régi munkahelyükkel, ahol még emlékeztek rájuk, ezért könnyedén el tudtak helyezkedni. Egyedül arról nem esett szó, hogy voltaképpen miért is kerültünk vissza a gyökereinkhez.

Éppenséggel érdekelt volna minket, de nem szerettük volna elrontani az örömöt. Ezért arról kérdeztük inkább a szüleinket, hogy hogyan fogunk eljutni az iskolába. David biztosított minket, hogy ne aggódjunk emiatt, mert reggelre ez is el fog rendeződni. Apám, és az ő titokzatos intézkedései. Ugyanakkor kijelentette, hogy minden nap együtt kell elmennünk és jönnünk Iannel, ami egyszerre volt vicces és bosszantó is, mivel Ian túlságosan szeret piperézkedni.