Karácsonyi versek

A következő három vers nagyon személyes. Ajándékként írtam őket. Nem nehéz kitalálni, hogy melyiket kinek, így nem is teszek hozzájuk megjegyzést.

1.
Újraélem gyermekkorom,
mert Te itt vagy velem.
Nagyapa és unoka együtt,
más nem is kell nekem.

2.
Mindig megvédesz,
ilyenek az apák.
Körül is ölelsz,
akár egy kabát.

Még jó,hogy nem burok,
ami körülöttem van.
Ez az élet rendje,
hogy szabadon hagysz.

Szeretlek és köszönöm,
hogy itt vagy nekem.
Még több ilyen boldog
karácsonyt kívánok Neked.

3.
Nagybáty vagy keresztapa,
nem mindegy?
Mindig itt voltál,
amikor kellett.

Ha bármi baj volt,
segítettél.
Még ha fahéjjal is,
de megetettél.

Köszönjük, hogy vagy
nekünk,
Hála Neked nyugodtabb
a kis szívünk.

A történelem ismétli önmagát...

Ez az egyik házi dolgozatom. Móricz Zsigmondtól kellett a Karácsonyi éneket elemezni. Sokan azt mondták, hogy jó, ezért gondoltam, ide is fölteszem.

1929-ben kezdődött meg a világgazdasági válság, amely hozzájárult ahhoz, hogy Móriczban végleg szétfoszlottak a történelmi osztályhoz fűződő illúziói. Lelepleződött az egész intézményes korrupció, felszínre kerültek a sikkasztások is, amiket a városi vezetők követtek el. Ennek hatására írta meg Móricz a "Karácsonyi ének" című novelláját, ami legfőképp arról szól, hogy az embereknek már nincs semmijük, amit nélkülözni tudnának, és szegények lettek. Ugyanabban az évben, amikor megírta ezt a novellát, megírta a "Barbárok" című elbeszélést is, ami a ridegpásztorok világába vezet, és sok népballadai elemet tartalmaz. 1929 és 1933 között pedig a Nyugat folyóiratnak volt a főszerkesztője Babits Mihály mellett.

Ami a művet illeti, Móricz csak egy faluban helyezi el a karácsonyi történetet, de nem mondja el, hogy konkrétan hol zajlik a cselekvés. A mikor kérdésre is csak annyit tudunk felelni, hogy karácsonykor, valamikor a világgazdasági válság idején történik. A cselekmény egy főszálon fut végig, és pár óra leforgása alatt történik. Két legény, a Balog és Páva Sajó jár végig egy falut minden év karácsony estéjén, hogy minden háznál megállva alkalomhoz illő dalokat énekeljenek, amiért pénzt, ételt, illetve italt kapnak fizetségül. Azonban ezen a télen riválisuk akadt a Buga és egy társa személyében, akik cigányok voltak. Ugyanazt csinálták, amit a Balogék, és még gyorsabbak is voltak. A házigazdák, amit tudtak, egy kis kenyeret adtak a két cigánynak, így Balognak és barátjának már nem tudtak mit adni. A két fél egyébként sem volt túlzott barátságban és ez az ügy még inkább felkorbácsolta a kedélyeket. Olyannyira, hogy Balogék agyonverték Bugát és társát, hogy móresre tanítsák őket.

Az író úgy meséli el a történetet, mintha egy kívülálló lenne, és harmadik személyként szemlélné mindezt. A párbeszédeket vidéki tájszólásban írja meg, a leírást pedig régies hangnemben. A stílusa ünnepi, ugyanakkor szókimondó és agresszió is: "Meg is fogsz dögleni karácsony éccakáján." Ebből is láthatjuk, hogy mi mindenre képesek az emberek csak azért, hogy egy kis alamizsnához jussanak. Akár embertársaikon is sebet ejtenének ahelyett, hogy megpróbálnának együttműködni, segítenének egymáson, hogy azzal is erősítsék egymást és önmagukat is. Legfőképp karácsonykor, a szeretet ünnepén, amikor adományozni szokás a jót. Móricz ragyogó hótakaróval írta le a falut, ami a tisztaság szimbóluma a fehérségével, mégsincs erkölcsi tisztaság. Ez csak még inkább kiemeli az ellentéteket a műben. Ez abban is megmutatkozik, hogy a legények a "Mennyből az angyalt" énekelték, ahol csak tudták, de cselekvéseikben nem mutatkozott meg, hogy mi is lehet a dal valódi jelentése. Főleg, mert úgy gondolták, hogy nincs is karácsony, hiszen nem kapnak semmit, és amit kaphatnának, azt is elveszik.

Mindebből arra következtethetünk, hogy az ember természetéből adódóan önző faj. Ahogy Madách Imre "Az ember tragédiája" című művében Lucifer is gondolta. Mind ilyenek vagyunk, még akkor is, ha nem vesszük észre, nem akarjuk tudomásul venni, vagy megpróbáljuk letagadni. Egyszerűen ilyennek születtünk, nem tehetünk róla. Véleményem szerint ennek a novellának még inkább arra kellene ösztönöznie minket, hogy tartsunk össze, segítsünk a bajba jutottakon, mert akkor könnyebben át tudnánk vészelni a nehezebb időket is. Még a saját lelkiismeretünkért is megtehetnénk. Sajnos manapság az emberek kezdik elfelejteni, milyen is az, amikor szívből tesznek valami jót a másikért. Legalább karácsonykor több szeretet mutathatnánk embertársaink irányába.

Mikulás nap

Ezt egy nagyon jó barátomnak írtam ma Mikulás nap alkalmából. Tetszett is Neki :)

Eljött e szép nap,

sok közül az egyik,

Szeretettel és ajándékkal

itt van a Miki.

Nekem nincs ajándékom

amit adni tudnék.

Pici csokit, gyümit,

vagy amit szeretnék.

Én viszont itt vagyok,

hogy ezt bevalljam Neked.

Csak ennyit tudtam hozni:

sok-sok szeretetet!

Az álmok valóra válnak: 10. fejezet

10. fejezet: Sötétség

JAMES KÖRÜLBELÜL három mondatban elhadarta a lényeget. Az "ölni" szónál anyu megborzongott és láttam, hogy magában szörnyülködik. Bár tudta, mégis nehéz volt felfognia mindezt, hiszen nem akart minket elveszíteni.

- Úgy látom, a veszély részét hallottátok. Nekünk már csak ki kell egészíteni - feltűnt, hogy most csak a férfiak fognak beszélni, mert megint apu szólalt meg. Anyu csak a földet bámulta... - A helyzet az, hogy számunkra elég bonyolult erről beszélni, és elég kényes is.

- A lényeg, hogy az igazat mondjátok - mondta James komolyan.

- Csak annyit mondhatunk el nektek, ami a mi reszortunk. Vagyis azt, hogy nem mi vagyunk a szüleitek.

Először fel sem fogtam amit mondott. Nem erre számítottam. Amikor eljutott a tudatomig a hallottak jelentése, úgy éreztem, mint akit hozzávágtak a falhoz, aztán leszúrtak. Mint aki előtt lepergett volna az élete. Annyi együtt töltött idő, annyi nevetés, beszélgetés és titok, és most derült ki, hogy mind hamis volt. Úgy éreztem, hogy becsaptak, átvertek. Mégis az agyam hátsó zugában megjelent a gyanakvás is. Mintha mindig bennem lett volna a kételkedés, hogy tényleg egy család vagyunk-e.

Csendbe burkolóztunk. James mellettem annyira megrökönyödött, hogy még a levegőt is visszatartotta. Az apám, vagyis Mr Hurst sajnálkozó és zavart tekintettel nézett minket. Nyilván most, hogy kimondta a tényt, nem tudta mihez kezdjen a helyzettel. Mrs Hurst pedig, a nő, akiről azt hittem, hogy életet adott nekem, és hogy mindig őszinte volt hozzám, lesütötte a szemét, melyből lassan kezdtek potyogni a könnyek.

Két perccel előbb biztosan odaültem volna mellé, hogy vigasztaljam, megöleljem és megmondjam, hogy nem lesz semmi baj. Most azonban nem tudtam még csak sajnálni sem. Túl dühös voltam ahhoz. Azt hittem, hogy mindig csak az igazat mondta, ahogy még kiskoromban megbeszéltük. Bármi legyen is, őszinték leszünk egymáshoz. Aztán meghallottam, hogy James újra lélegzik, és tudtam, hogy mondani akar valamit.

- Kik az igazi szüleink? - csak ennyit tudott kinyögni és kiéreztem a hangjából, hogy nagy erőfeszítésébe került mindez.

- Ezt és a többi dolgot már csak Randolph mondhatja el - mondta Daniel.

- Hol lakik?

- Warm Springsben, ahogy a többi indián is.

Ezzel James megragadta a kezemet, felrántott a kanapéról, és húzott maga után az ajtó felé. Hálás voltam érte, mert magamtól nem tudtam volna megmozdulni. A hamis szüleink nem szóltak egy szót sem, és nem is jöttek utánunk, de azt hallottam, hogy Annie lassacskán elkezd szipogni.

A bátyám fogta a kocsikulcsot, felrántotta az ajtót, és kivágtázott velem. Automatikusan az anyósülés felé vezetett, amit jó ötletnek tartottam. Jamesnek ugyan nem volt saját kocsija, és gyakorolni sem igen tudott mióta meglett a jogosítványa, de bíztam benne, tudtam, hogy ő inkább észnél volt, mint én. Amint beültem az autóba, becsatoltam a biztonsági övem, és máris megteltek a szemeim könnyekkel nekem is. Nem akartam sírni, és annyira még éppen tudtam magam tartani, hogy nem kezdtem el zokogni.

Legalábbis addig a pillanatig, amíg a háztól távolodva végül el nem tűnt a visszapillantó tükörben a hely, ahol annyi ideig voltunk egyhelyben, ahol családdá cseperedtünk. Aztán eltörött a mécses. Hihetetlen nagy fájdalmat éreztem, mintha egy fekete lyuk keletkezett volna bennem, ami elnyelt minden jót és csak a rosszat hagyta meg.

James nem szólt semmit. Ő sem tudta mihez kezdjen. Nem omolhattunk össze mindketten, egyikünknek erősnek kellett maradnia. Már csak az autó vezetése miatt is. Ha James nem összpontosít, könnyen balesetet szenvedhetünk. Én nem voltam elég erős. Viszont James egyszer csak felgyorsított, hogy így vezesse le a felgyülemlett érzéseket.

Amikor kicsit megnyugodtam, már az utat figyeltem. Tudtam, hogy a rezervátum felé tartunk, de azt már nem, hogy hogyan találjuk meg Randolphot. Aztán teljesen lecsillapodtam, és észrevettem, hogy James feltűnően sokat néz kifelé az ablakon. Én is arra néztem, amerre ő, az erdő mélyére, és megláttam a farkasomat. Úgy tűnt a bátyám is ismeri őt, így nem tartottam attól, hogy James kiakad. Ráadásul rá is jöttem, hogy a farkas vezetett minket. Nem féltem.

Ahogy mentünk, a farkas hirtelen eltűnt, majd az út másik oldalán bukkant fel újra. Aztán megláttuk az okát is. A rezervátum fényei eljutottak a főútig. Azt hittem, hogy a bekötőútnál a farkas meg fog állni, de tovább ment. Egy perc múlva lassított csak, amit először nem tudtuk, hogy mire véljünk, de utána megláttuk a keskeny autóutat jobb oldalt. Ott befordultunk, és nem kellett öt perc sem, hogy aztán meglássuk egy ház fényeit.

Egy fából készült emeletes házat pillantottam meg, amit nem festettek le, hanem a fát megtartották eredeti állapotában. Ugyanakkor látszott rajta, hogy masszív. A ház mellett egy kisebb istálló volt padlással, karámmal együtt, de állatot nem láttam sehol. A két épület között terepjárók sorakoztak végig. Felismertem közülök Tristanét, így biztos voltam benne, hogy otthon van.

Ezt már csak az is bizonyította, hogy amikor közelebb értünk az autóval, emberek gyűltek össze a házhoz épített verandára. Bizonyára meghallották az érkezésünket, és kijöttek elénk. A sötétben csak az alakjukat tudtam ugyan kivenni, ugyanakkor biztos voltam benne, hogy Tristan és az apja az, a fiúkkal együtt. Bár úgy tűnt, mintha többen lennének.

Kicsit aggódtam a fiúk miatt, hogy mit gondolhattak rólam. Jamesszel kiszálltunk az autóból, mire a sötét árnyak mozgolódni kezdtek. Ketten elénk szaladtak a verandáról, akikben ahogy közeledtek, felismertem bennük Simont és Tonyt. Simon Jamest üdvözölte, aztán el is kezdtek beszélgetni. Gondoltam arról, hogy Randolphfal kell beszélnünk.

Tony a kocsit megkerülve sietett hozzám, és amint odaért, megölelt. Meglepődtem a közvetlensége miatt, de nagyon jól esett. Így tudtam, hogy ő még mindig a barátjának tart. Úgy éreztem hatalmas teher esett le a vállamról, és annyira megkönnyebbültem, hogy azt hittem megint elkezdek pityogni.

Amikor elengedett, elindultunk a ház felé. Ahogy közeledtünk, egyenként kezdtem megismerni az embereket a verandán. A fiúkon kívül ott volt még két velem egykorú lány, és egy idősebb nő. Elvarázsolva néztek a bátyámra, de amint megláttak engem is a sarkában, mindhárman szigorúan és mogorván néztek rám, amit nem tudtam mire vélni, és nem is nagyon tetszett.

Randolph olyan gyengédséggel nézett, mintha egy rég elvesztett kincset talált volna meg. Hálás voltam neki ezért. Szükségem volt a támogatására, hisz mindig is nagyra becsültem őt. Mögötte Tristan esett gondolkodóba. Talán kétségbeesés, ijedtség ülhetett ki az arcomra, mert hirtelen másodpercek alatt termett előttem és ő is megölelt.

De máshogy, mint Tony. Először félénken, de amikor megérezte, hogy visszaölelem, annyira magához szorított, hogy abban a pillanatban nem kaptam levegőt. Mégsem toltam el magamtól. Valamiért azt éreztem, hogy soha nem akarom őt elengedni és szükségem van rá. A két lány és a nő morgolódni kezdett mellettünk. Nyilván nem tetszett nekik a látvány.

- Menjünk be a házba - szólalt meg Randolph, mire ránéztünk. - Van miről beszélgetnünk.

Amint beléptünk az ajtón, újabb emlékek rohamoztak meg. A belmagasság nem volt nagy, Tristan is éppenhogy elfért a helyiségben. Az egész földszint egy nagy szoba volt. Az ajtótól balra volt a konyha felszerelve a legszükségesebb holmival. Az étkezőasztalon egy tál sütemény, ami valószínűleg friss volt, mert még lehetett érezni az illatát a házban.

Az ajtóval szemben volt a lépcső, ami az emeletre vezetett a hálószobákhoz és a fürdőszobához. Jobb irányba pedig a nappali rész volt ülőgarnitúrákkal, egy kis asztallal és egy nagy kandallóval, amiben tűz ropogott és ontotta a meleget. Emlékszem, kiskorunkban nagyon sokat játszottunk abban a házban.

- Főzök egy kis teát. Mindenkinek hozhatok? - kérdezte a nő meglepően dörmögő hangon.

- Köszönjük Marie, szerintem mindenkinek hozhatsz - mosolygott rá Randolph, Marie pedig viszonozta, aztán mogorván rám nézett, mint aki tudatosítani akarná számomra, hogy nekem nem szívesen hoz teát. - Mi pedig üljünk le a nappaliban. Gondolom Daniel és Annie elmondták az igazat magukról.

- Mindent tudni akarunk - mondta James szigorúan egy bólintás után.

- Megpróbálom a lehető legtöbbet elmondani, de ahhoz az előzményeket is ismernetek kell - sóhajtott egy nagyot, majd neki kezdett. - Tudnotok kell, hogy nem egy normális világban élünk. Körül vagyunk véve mágiával, varázslattal és varázslényekkel is. Nem tudni mindez hogy alakult ki, egyszerűen tudomásul kell venni.

Ezzel együtt azonban a gonosz létezését is el kell fogadni. Ma egyetlen személy testesíti meg az utóbbi legnagyobbikát. A neve Lucius. Egy vérszívó, aki már évezredek óta a világon van, viszont csak néhány évszázada van nagyobb hatalma, mint amekkora valójában neki járna. Mióta megölte két ősünket, egy ikerpárt, kiknek lelkükben volt az erő, azóta tett szert nagyobb mágiára.

Ötven évvel később, mikorra veszített erejéből és legyengült, újra találkozott az ikerpárral. Legalábbis azt hitte. Őseink reinkarnációival találkozott, akiket szintén megölt. Visszanyerte hatalmát, az öldöklést folytatta tovább, és a világ változtatását is. Közben egyre több csatlóst gyűjtött maga köré, akik vakon bíznak benne.

Aztán rájött, hogy ahhoz, hogy megtartsa az erejét, meg kell ölnie újra és újra a reinkarnációkat, hogy aztán a lelküket szívja magába. Azonban meghallott egy jóslatot, ami úgy szólt, hogy egyszer születik egy újabb ikerpár, akik erősebbek az őseiknél, és megölésükkel véglegesíthetné hatalmát, és amivel olyan plusz erőt szerezhetne, amivel az uralma alá tehetné az egész varázsvilágot, mindent, ami a világunkat mozgatja - szünetet tartott és jelentőségteljesen ránk nézett.

A szeme csillogott a tűztől, és úgy éreztem, az egész történet lepergett előttem. Mintha visszamentem volna a múltba. Síri csendben hallgattuk őt, miközben Marie behozta a teákat. Körben ültünk, ki a földön, ki egy-egy ülőgarnitúrán, mint a gyerekek, akik egy tábortüzet ülnek körül, hogy hallhassák az éjszakai rémtörténeteket.

Én James és Tristan között ültem. James el volt foglalva a saját gondolataival, szinte hallottam, ahogy forognak az agytekervényei. Tristan hébe-hóba hozzám ért. Azt hittem azért, hogy megnyugtasson, és ne ijedjek meg a hallottaktól. Persze nem értettem akkor még, hogy mitől kellene megijednem.

Miután megkaptuk a teánkat - egy bosszús tekintet kíséretével felém - Randolph egyenesen ránk nézve folytatta.

- A szüleitek addig harcoltak ellene, ameddig csak tehették. Megrémültünk, amikor kiderült, hogy Rose ikreknek adott életet. Tudták, hogy nem tarthatnak meg titeket, mert akkor Lucius könnyedén megtalált volna. Szerencsére Rose megismerkedett a kórházban egy kedves doktornővel, akivel közeli barátságba kerültek a vizsgálatok során.

Amikor Rose odaakart adni titeket valakinek a védelmetek érdekében, rögtön Annie jutott az eszébe. Tudta, hogy a nőnek nem lehetnek gyermekei, a férje pedig sikeres ügyvéd, és mindent megadhatnak nektek. Persze itt maradhattatok még hat évig, és visszajártatok hozzánk, hogy megtanítsalak titeket a legtöbb dologra, amivel megvédhetitek magatokat, és segíthettek egymáson.

Rose és Bill boldogok voltak, hogy láthatták hogyan nőttök, és játszhattak is veletek - elgondolkodott, mint aki lelkileg visszament volna egy pillanathoz, hogy újra átélje a szép dolgokat. - De aztán egy nap Lucius újra megjelent. Hírét vettük, hogy már elkezdett vadászni rátok. Apátok rohant Danielhez, hogy szóljon neki, fogja az egész családot és meneküljön, rejtsen el benneteket.

Lucius olyan dühös lett, hogy először megölte Rose-t abban a házban, ahova eredetileg születtetek. Mikor Bill hazaért, már egy hatalmas vértócsában találta meg a feleségét szétcincálva. Akkora haragra gerjedt amiért el kellett veszítenie miatta a családját, hogy üvöltözve rohant ki az erdőbe, hogy megtalálja és megölje Luciust.

De az a szörnyeteg túlságosan is furfangos volt. Tudta, hogy Billnek nem lesz tiszta a feje a dühtől, és várt rá. Megkínozta apátokat, hogy mondja el, hol vagytok. Ő viszont nem állt kötélnek, eszébe sem jutott elárulni benneteket, végül Lucius megölte őt is. Aztán Lucius üldözni kezdett titeket, mindenhova elküldte a csatlósait és a kémeit, hogy megtaláljanak. Fűtötte és fűti mai napig a hatalom utáni megszállottság.

Közel az erdőben van egy tündérek, koboldok, manók lakta tisztás. Amikor megtudták, mi történt, védőburkot vontak a szülőházatok köré. Tudták, hogy egyszer visszatértek, és mindenáron meg akartak óvni. Néhány védelmezőt is utánatok küldtek, hogy ha Lucius megjelenik, készen álljatok.

De mióta visszatértetek, könnyebb a dolguk. Már mindannyian a lépéseiteket figyelik készen arra, hogy az életüket is feláldozzák értetek, mert Lucius nem juthat hatalomra. Máskülönben az egész világ sötétségbe borul. Ráadásul mivel vámpír, a szolgáinak több mint a felét szintén vámpírok teszik ki, akik abban reménykednek, hogy majd ők lesznek a világ urai Lucius mellett. A barátod, Logan is köztük van - nézett rám keményen.

- Ne haragudj Randolph, hogy közbe szólok. Szörnyű ez a történet, és nagyon sajnálom azokat, akik szenvedtek és szenvednek, de néhány dologban tévedsz - a lányok szinte megöltek a pillantásukkal, Tristan pedig feszülten figyelte, hogy mit akarok mondani. - Az egyik, hogy mi nem vagyunk ikrek. James másfél évvel idősebb nálam. A másik pedig, hogy nem tudom elhinni, hogy Logan emellett a szörny mellett állna. Már csak azért sem, mert nem tudna nekem ártani, vagy a szeretteimnek.

- Biztos vagy benne? - nézett rám úgy, mint aki egy tudatlant próbálna helyes irányba terelni. - Először is, mit gondolsz, miért értitek meg olyan jól egymást a bátyáddal? Miért tudjátok egymást tekintetéből, hogy mire gondol a másik? Ami pedig Logant illeti, biztosan mondta, hogy ismeri Luciust - megint sokatmondó volt a tekintete, amiből rájöttem, hogy tudja a késő délután történteket Logannel a tisztáson. - Talán azt is mondta, hogy ellene van?

- Csak azt mondta, hogy ismeri. Hogy jöjjek hozzád, ha mindent tudni akarok, és hogy vigyázzak magamra.

- Mert a bizalmadba akar férkőzni, hogy megkönnyítse Lucius dolgát.

- Nem, ezt képtelen vagyok elhinni.

- Még valamit tudnotok kell a barátodról Bobby halálával kapcsolatban - nézett egyenként Simonra és rám, mire a lélegzetem is elakadt. - Neked nyilván azt mondta, hogy Lucius ölte meg, de ez nem így van. Sajnálom, hogy ezt tőlem kell megtudnotok ilyen hosszú idő után, de Logan ölte meg, amikor Bobby információt próbált gyűjteni nekünk Luciusról. Erre persze Lucius meg is jutalmazta azt a vérszívót - Randolph szinte köpte az utolsó szavakat.

Simon nem szólt egy szót sem, teljesen ledöbbent, akárcsak én, de még James is. A többiek csak szomorúan néztek, valószínűleg mert ők már korábban is tudták ezt. Tristan engem fürkészett, hátha meglátja a legapróbb jelét is annak, hogy kezdek rájönni, milyen is valójában Logan. De csalódnia kellett. Még mindig képtelen voltam elhinni.

Lehet, hogy Logan nem mondott el mindent magáról, de hittem benne. Már ismert, tudta milyen vagyok. Még ha tényleg annak a szörnynek is volt a szolgája, könnyen lehet, hogy már elpártolt tőle amióta ismert. A délután történtek sem lehettek véletlenek, bíztam benne, tudtam, hogy igazat mondott.

- Kérlek Katie, a te érdekedben szűntesd meg a vele való kapcsolatodat - mondta Randolph.

- Nem te mondod meg, mit csináljak. Logan elmondta, hogy utáljátok őt, de azt nem hittem volna, hogy ennyire.

- Igen, utáljuk és megvetjük azért, amit tett - szólt közbe Tris felpattanva a kanapéról. - Ez már nem is fog változni, és mindent megteszünk azért, hogy megvédjünk tőle. Mikor veszed már észre, hogy csak játszik veled? Minél inkább belé habarodsz, annál közelebb kerül hozzád Lucius.

- Tényleg meg akarsz védeni egy veszélytelen személytől, vagy csak féltékeny vagy, amiért belehabarodtam? - pattantam fel én is farkasszemet nézve Trisszel.

A vér is meghűlt az ereimben, a levegőben pedig tapintható volt a feszültség. Mindenkinek kikerekedtek a szemei, a tekintetek ide-oda cikáztak közöttünk. Nemigen szállhattak szembe Tristannel tekintve, hogy ő volt a bandavezér. Tristan meg se rezdült, de láttam a dühöt a szemében. Hogy attól, amit mondtam, vagy Logantől, azt nem tudtam. Mindenesetre egyre jobban kezdett remegni.

Aztán egyszer csak sarkon fordult és kiviharzott a házból. Az ajtót olyan hangosan csapta be, hogy a mennydörgés is, ami a vihar első jele volt, egy kisdob hangjának tűnt. Nem akartam őt megbántani. Már akkor átkoztam magam, amikor kimondtam, és amiért nem tudtam csukva tartani a számat.

Hezitáltam, hogy utána menjek-e, de megijedtem. Önmagamtól is és Tristan haragjától egyaránt. Nem néztem a többiekre, magamhoz kellett térnem. Aztán hirtelen hiányom támadt, és úgy éreztem, utána kell rohannom, meg akartam ölelni, és elmondani neki, hogy mennyire szükségem van rá. Becsültem őt az őszinteségéért, és a kitartásáért is, nem ezt érdemelte volna tőlem, hisz mindig ott volt, ha bajban voltam, mindig megvédett.

- Van még itt valami, amit nem tudsz a fiamról - szólt ismét Randolph, de nem bírtam ránézni. - Amikor elköltöztetek, majdnem beleőrült a gondolatba, hogy talán sose lát téged viszont. Gyötörte a tudat, hogy csak el sem tudott búcsúzni tőled. Szeret téged Katie, és ez nem titok. Mindannyian tudjuk, és még mondania sem kell. Elég ránézni, és az ember rájön, hogy te vagy a mindene. Ezt tudva remélem már elnézőbb leszel vele és megérted, hogy miért viselkedik úgy, ahogy.

Nem kellett végighallgatnom ahhoz, hogy tudjam a végét, de nem tehettem semmit. Bíztam Loganben és szerettem őt, amin semmi nem változtathatott, de mindenképp helyre kellett hoznom a dolgokat Tristannel. Amint Randolph elhallgatott, én is elindultam kifelé. Odakint már esett az eső, és az éjszaka egyre fagyosabb lett. A leheletemet is láttam, a hideg pedig a csontjaimig hatolt.

Nem tudtam, hogy Tris hova mehetett, de gondoltam elsőként az istállót nézem meg. Biztos voltam benne, hogy zuhogó esőben csak nem megy messzire, és az autók is még a helyükön voltak. Csak a karámon keresztül tudtam bemenni. Az ajtóban megálltam, hogy hozzászoktassam a szemem a sötétséghez, ami bent fogadott. Semmit nem hallottam, csak a szívem dobogását, ebből tudtam, hogy állat biztosan nincs ebben az épületben.

- Tristan, itt vagy? - kiáltottam, bár kicsit úgy tűnt, mintha cincogtam volna.

Semmi válasz nem érkezett. Beljebb léptem, hogy hátha csak elbújt és körülnézve megtalálom. A padlás felé is néztem, viszont nem felmászni már nem akartam. Így, hogy egyedül voltam egy nagyon sötét és hideg helyen, nyuszinak éreztem magam ahhoz. Talán féltem attól, mit találok odafent. Így is pánikoltam, hogy Tristan esetleg annyira mérges rám, hogy nem tudna velem szóbaállni. De én azért még próbálkoztam.

- Remélem itt vagy, és hallasz engem - kezdtem a mondandóba reménykedve. - Nézd, nagyon sajnálom, ha megbántottalak, nem akartam. Tudom, hogy min mentél keresztül amikor gyerekek voltunk, mert én is átestem rajta. Ugyanazt éreztem, amit te, amikor elköltöztünk. Nem akarom, hogy haragban legyünk. Túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy egy ilyen dolog közénk álljon. Szeretem Logant, de rád is szükségem van, a barátom vagy.

Már kiabáltam, hogy bárhol is legyen, meghallja. Talán két percet is vártam a válaszra, aztán akarva-akaratlanul elkezdtek gyűlni a szememben a könnyek. Sok volt ez a mai nap, és az, hogy Tristan megint mérges rám, csak rátett egy lapáttal. Tényleg számított, de nem tehettem arról, hogy Loganhez kötődtem, nem választhattam kettejük közül. Nem is tudtam volna. Talán még akkor sem, ha a szívem mélyén felfogtam Randolph szavait.

Bár nehéz volt ténylegesen elhinnem, hogy Logan ölte volna meg Bobby-t. Leginkább Simont sajnáltam. El tudtam képzelni, milyen nehéz lehet neki. Ennyi évig várnia kellett az igazságra. A bátyámnak pedig arra kellett rájönnie, hogy olyas valakivel kerültem közeli kapcsolatba, aki végzett a legjobb barátjával. Egyedül Tristant nem értettem.

Feladtam a keresgélését és a próbálkozást. Hiábavalónak tűnt, hogy olyas valaki után kutassak, aki nyilvánvalóan válaszra sem méltat. Pedig már korábban is tudta, hogy mit érzek Logannel kapcsolatban, és azt is, hogy ő is fontos a számomra. Ha nem nehezítené meg a dolgokat, jól kijönnénk egymással, de mindig megmakacsolja magát. Nem akartam utána menni.

De egyszer csak mégis megfordultam, és nekivágtam az erdőnek, hogy megkeressem őt. Nehezen láttam át a könnyeim fátylán, de úgy éreztem, mégse lenne szabad feladnom, hogy mindenképp helyre kell hoznom a dolgokat Tristan és köztem. Nekem is szükségem volt rá, és bármennyire is tagadta volna, tudtam, hogy neki is rám.

Nem tudom mennyi ideig rohanhattam és kiabálhattam, de egy idő múlva azon vettem észre magam, hogy zihálva állok egy helyben a sűrű erdő közepette, miközben szakad az eső és vihar tombol. Nehéz volt eldönteni, hogy eső- vagy izzadságcseppek kezdtek-e végigfolyni az arcomon, de azt nem, hogy kimelegedtem, és hogy fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, vagy hogy egyáltalán merről jöttem.

A fáradt zihálásból átváltottam pánikszerű zihálásba. Elkezdtem fel-alá járkálni, és igyekeztem uralkodni magamon, hogy legalább a józan eszem megmaradjon és kitaláljam, hogy merre próbálkozzam a hazajutással.

- Bella, mit keresel itt? - a hang lágy volt, és úgy tűnt meglepett, rajtam pedig egyszerre suhant végig az izgalom és a nyugalom.

Amikor Logan alakja körvonalazódott előttem, egy pillanatra nem féltem. De aztán a biztonságérzetem másodpercek alatt tovaszállt, és mintha a túlélőösztönöm vészharangjai szólaltak volna meg. Utána megláttam miért. Logan arca meglepően keménynek látszott a hangjával ellentétben. Mellette még öten közeledtek felém bekerítve engem.

Nem tudtam mire vélni a dolgot, mégis az agyamban hirtelen felbukkant egy emlékkép. De nem az enyémek, mintha kívülállóként szemléltem volna az egészet. Először egy véres holttest. Egy fiatal fiú. Alig múlt tizennyolc éves. Bobby. Aztán egy fiatal nő vértócsában heverve. Az arca megkínzott, a szeme sarkában még ott volt egy könnycsepp, ami még nem folyt végig az arcán. Az anyám.

Most kezdtem el félni Logantől. Hozzám közel álló embereket gyilkolt meg. Most pedig itt áll előttem teljes nyugalomban, hideg arccal, a szájában egy gúnyos mosoly bujkál. Ráadásul nincs egyedül, és a társai közt felismertem a sötétség ellenére a három testvérét is. Mindannyiuk szája vicsorgásra húzódott, Logan szeme pedig egyre vörösebben csillogott.

- Bár nem bánom, hogy most itt vagy. Legalább megkönnyíted a dolgom.

- Mit akarsz Logan? - legalább a hangom higgadtságot tükrözött.

- Átadlak az apámnak, és így talán megbocsát nekem, hogy annak idején eltévesztettem a célt. A dühömet meg a drágalátos barátotokon, Roberten vezettem le.

- Tehát tényleg te ölted meg - most már nem volt nehéz elhinnem. - És ha nem megyek veletek?

- Kénytelen leszel. Nem fogsz nekem nemet mondani - mondta hatalmas vicsorral, és aztán hirtelen még félelmetesebb lett.

A fülei egyszerre csak hegyesek és szőrösek lettek. A szemei vérben úsztak, a fogai meg mint hatalmas agyarak bújtak ki a szájából. Kezek helyett mancsokat láttam óriási, éles, fekete karmokkal. A ruhái apránként szakadtak szét rajta, és fekete szőr bukkant elő alóluk. Mire feleszméltem egy szörnyeteggel találtam szembe magam. Olyan volt, mint egy jól megtermett veszett kutya.

Reszketni kezdtem, nem tudtam hirtelen mihez kezdjek. Aztán eszembe jutott, hogy ha feldühítem őt, talán megöl mérgében, hiszen Bobbyval is így tett. Ha pedig megöl, Lucius nem fog tudni mihez kezdeni a bátyámmal, nem lesz hatalma, és mindenki megmenekül. Logannek is vége, hiszen ő maga dobja kútba az apja terveit.

- Nem nézel ki túl jól Logan. Rád férne egy alapos mosdás, meg persze egy tik-tak sem ártana - mondtam neki elkezdve ezzel a haditervemet. Erre persze a fenevad még inkább vicsorogni kezdett. - Akárhogy nézel ki, nem fogok veletek menni.

Ezzel tett felém egy lépést, de a testvérei és a másik két személy közénk lépett. Mire felocsúdtam, két tomboló szörny állt előttem. Logan testvére, aki olyan, mint ő, szintén átváltozott. Logan mellé lépett, nyilván sokkal inkább ura volt önmagának. Akik még emberi külsejükben voltak, felém közeledtek. Valószínűleg erőszakkal akartak Luciushoz vinni.

- Hozzá ne merjetek érni - a kiáltás fenyegető volt, és borzasztóan dühös. Nem akartam Loganék helyében lenni.

Nem láttam Tristant, de tudtam, hogy ott van a közelben. A vérszomjasok nyilván látták, mert nekik kitűnő látásuk volt. Csak abban reménykedtem, hogy nem hozta magával Jamest is, mert akkor nem csak én, de ő is könnyű célpontot jelentene. Aztán mintha a semmiből bukkantak volna elő, újabb hatalmas állatok jelentek meg.

Először megijedtem, hogy Loganhez hasonlóak ők is, de az egyikük rám nézett, és tudtam, hogy biztonságban vagyok. A farkasom volt az, és a csapata. A szívem, mint a kalitkájából kiszabadult madár, repdesett az örömtől, hogy ilyen közelről láthatom, és hogy itt van. De eszembe jutott a veszély. Nem akartam, hogy bármi baja essen, mégis tehetetlennek éreztem magam.

A fenevadak vicsorogtak, már-már annyira, hogy arra lettem volna kíváncsi, mikor szakad szét a bőrük tőle. A szájuk habzott, és kaparták a földet. Dühösek voltak, amiért segítségem akadt. Aztán mint derült égből villámcsapás, a farkasok egymásnak ugrottak pont amikor kezdtem reménykedni, hogy Logan és a bandája visszavonulót fúj a túlerő miatt. Csattogtak az erős állkapcsok, és féltem, hogy esetleg megsebesül a védőangyalom.

Majdnem kiugrott a szívem, amikor láttam, hogy Logan hátulról támadott rá, és jó néhányszor megharapta, de szerencsére az őrzőm egyik társa még idejében leszedte róla Logant. A többi vámpír engem nézett, nem törődtek a küzdőkkel. Úgy gondolhatták, hogy ez jó figyelemelterelés, és addig engem elvihetnek a vezetőjükhöz. A tervüket azonban meghiúsították.

- Bella, jól vagy? - lépett mellém Tristan nyomában a többiekkel. Aztán mikor már szemügyre vett és megbizonyosodott róla, hogy kutya bajom, azonnal elém lépett, hogy a testével védjen Logan többi csatlósától. - Ha egy ujjal is hozzá mertek érni, velem gyűlik meg a bajotok.

- Legyen - mondta Logan egyik testvére gúnymosollyal az arcán, majd ő is vicsorogni kezdett.

Hirtelen mindenki támadóállást vett fel. Vissza akartam tartani a barátaimat, hogy ne csinálják, hiszen ezek vámpírok, erősebbek. De még mielőtt bármit is mondhattam volna, egymásnak ember és vámpír egymásnak esett, én pedig nem tudtam mitévő legyek. Csak kapkodtam a fejem össze-vissza.

Dúlt a harc, kiáltások zengték be az erdőt, fák törtek és dőltek el a farkasok súlyától. Akár el is futhattam volna, hisz nem volt aki utánam vetődött volna, és volt aki megállíthatta volna akár egy üldözőmet is. De a lábaim ledermedtek, nem engedelmeskedtek az agyamnak, nem tudtam mihez kezdjek.

A szívem kalimpált, és egyre szaporábban vettem a levegőt a növekvő adrenalintól. Nem valltam volna be, de nagyon féltem. Nem attól, hogy bajom esik, az ösztöneim cserben hagytak amint meghallottam Tristan hangját. Már nem a túlélésre játszottam, hanem arra, hogy a szeretteim sértetlenek maradjanak. Azok, akiket most nem láttam a sötétségben.

Egyre inkább féltettem őket, hiszen a föld csúszós sártengerré vált a zuhogó esőtől. Könnyen meg lehetett botlani, megcsúszhattak, bármilyen kis hibát is ejtenek egyetlen lépésükben, végük, az ellenség azonnal lecsap rájuk. Szinte magam előtt láttam, ahogy Logan leteperi a farkasomat, és darabokra szaggatja, ahogyan Bobbyt is. Láttam, hogy Tristan a földön hever sérülten és véresen, ahogy küzd az életéért. Miattam.

A lelkemig hatolt a fájdalom arra gondolva, hogy értem küzdenek. Randolph szavai pedig eszembe jutottak, amikor azt mondta, hogy az erdő lényei megvédenek akár az életük árán is. A hideg futkosott a hátamon, inkább haltam volna meg én, mint hogy bárkinek is baja essen miattam.

Már indultam volna, hogy megkeressem őket, és akárhogy csak segíthessek nekik, amikor egy kéz megragadott, és maga után húzott. Először tiltakozni akartam, automatikusan védekeztem volna a vélt támadó ellen, de amikor az ismeretlenre néztem, láttam, hogy a bátyám az. Próbáltam megállásra késztetni, hogy segítsünk a barátainkon, de túl erős volt, és nem hagyta, hogy akár egy szót is szóljak.

A félelemtől gyorsan elfáradtam a futásban, de nem állhattam meg, nem tudtam volna. Már az oldalam is szúrt, és szívemre nyomás nehezedett. Igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy több oxigén jusson a szervezetembe, de olyan volt, mintha csak romlott volna a helyzetem. James még csak hátra sem pillantott, az ágakat elhárította előlünk, hogy ne menjünk nekik. Képtelen voltam belegondolni, hogyan láthatja az utat ekkora sötétben.

Ami körülvett minket olyan volt, mintha valaki fogott volna minket, aztán bedobott volna egy feneketlen lyukba, amibe ha egyszer bekerül az ember, többé nem jut sehova. Az aljára sem fog soha elérni, és ki sem fog tudni mászni belőle. Azt hittem, hogy eltévedtünk, és soha nem jutunk ki az erdőből annak ellenére, hogy a bátyám úgy tűnt, tudja merre tartunk.

De hogy a kétségeimet eloszlassák, hirtelen fényszórók vakítottak el, amik miatt próbáltam megállni, James viszont mint aki észre se vette volna őket, futott tovább. Sőt, még gyorsabban húzott maga után. Kiértünk az erdőből, és a terepjárók fényszórói verődtek ránk. Megláttam Randolphot Marie és a két lány társaságában, akik aggódva figyeltek bennünket.

- Jól vagytok? - kérdezte Randolph azonnal, majd a hátunk mögé nézett.

- Nem, nem vagyunk jól. Tristan és a többiek még ott vannak, segítenünk kell nekik - néztem könyörögve a férfira abban a reményben, hogy egyetért majd velem.

- Miattuk nem aggódom, neked sem kéne. Épségben visszajönnek - nézett rám keményen, amitől megijedtem.

- Ha mégis bajuk esik, az a te hibád lesz, te liba - kiabált és mutatott rám az egyik lány. - Mégis hogy gondoltad, hogy csak úgy kifutsz az erdőbe? Mit akartál? Egy kis esti kocogást abban bízva, hogy akkor talán még vékonyabb leszel te tehén?

- Azonnal fogd be a szád Gabriella! - üvöltött James. Még nem hallottam, hogy bárkivel, főleg egy lánnyal így beszélt volna.

A Gabriella nevezetű lány meglepve, de csöndben maradt. A szavai azonban mélyre hatoltak. Nem az, amit rám mondott. Tudtam, hogy nézek ki, és semmi gond nem volt a külsőmmel, nem is nagyon törődtem vele, hogy van-e felesleg rajtam, vagy bármi, hiszen mindig is fitt voltam és sportos.

Ami a lelkemig hatolt, az a vád, hogy miattam eshet bajuk a barátaimnak. Önkéntelenül is hátranéztem. Még hallottam néhány recsegést, ami azt jelentette, hogy újabb fákat hasítottak ketté a hatalmas testek. Kiabálást nem hallottam, és a törések hangja is elhalt egy idő után, úgyhogy csak reménykedni tudtam.

Csak néhány percet vártunk a viharban, ami úgy tűnt, lassan visszavonulót fújt, nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt, amíg ott álltunk az autók fényszórói előtt és vártuk, hogy a fiúk kidugják a fejüket a fák közül mondván, hogy mindenki épségben megúszta.

Mindenkiből kitört a megkönnyebbülés, amikor egytől egyig jöttek elő. Volt aki sántikált, vagy a karját fájlalta, de alapvetően sértetlen volt mindenki. A farkasok is jöttek velük csóválva a farkukat. Kicsit megijedtem, mert nem láttam az elsők között Tristant, pedig arra számítottam, hogy ő lesz az első, de utolsóként lépett ki a fák mögül, mint egy vezér, aki utoljára hagyja el a harcteret.

A lábaim önkéntelen mozgásba kezdtek. Mire ráeszméltem volna mit is csinálok, már Tristan nyakán csüngtem.

Édesanyámnak

Ezt a verset édesanyám születésnapjára írtam. Szerencsére tetszett neki :)

Eltelt egy újabb év,

s közben változott a lét.

Mégsem látszik semmi,

az éned még a régi.

Sok-sok év vár még rád,

sok tapasztalat és unokák.

Mindenki szeret, főleg a család,

ünnepeljük együtt születésed napját!