Elnézést, hogy ilyen későn. De legalább sikerült elkészülnöm az újabb fejezettel. Időközben pályázaton is részt vettem. Majd azokat az írásaimat is igyekszem mihamarabb feltenni. :) Jó olvasást! :)
12. fejezet: Bonyolult érzelmekEGYRE CSAK KÖZELEDTÜNK a karácsonyhoz. Az építkezés remekül zajlik, már nincs sok hátra, hála a fiúk kitartásának. Az egész rezervátum besegít nekünk. A fiúk építenek, a lányok takarítanak utánuk. Rengeteg ételt készítünk délutánonként, hogy energiával töltsük meg fáradhatatlan testüket. Főleg hétvégenként, amikor mi is itt vagyunk. Bár lassan téli szünetünk lesz, és akkor még többet tudunk segíteni a felnőtteknek.
Az iskolában senki nem tud semmiről. Egyedül Becky kérdezett rá, hogy van-e valami probléma, mikor már sokadjára látta, hogy együtt jöttünk Tristanékkel. Kicsit nehezen, de nagy vonalakban elmondtam neki, hogy mi történt. Luciusszal kapcsolatban természetesen nem tud semmiről, csak arról, hogy a szüleink hazudtak a kilétükről, éppen ezért visszaköltöztünk a régi házunkba, vagyis ami még a valódi szüleinkké volt.
Nem faggatózott, megértette, hogy ez fájdalmas pont lehet. Főleg úgy, hogy egész életemben velük éltem. Csak annyit mondott, hogy ha bármire szükségem lenne, szóljak neki nyugodtan. Felajánlotta a segítségét is, ha esetleg arra lenne szükség. Megköszöntem neki és attól kezdve nem is került szóba ez a téma. A többiek nem tudnak, nem is sejtenek semmit. Láthatóan vagy nem érdekli őket, vagy nem is vették észre. Ekkor döbbentem rá, hogy Becky igazi barát.
Ami Luciust illeti, hírét sem hallottuk még, ami jó jel. Még van időnk befejezni a házat. A hónak is csak eleinte örült mindenki, de két hét után már a diákok is morcosan mentek ki a hóesésbe. Az utak egyre járhatatlanabb lettek, mi is nehezen jutottunk át az erdei úton a terepjárókkal. Kétszer fordult elő, hogy elkéstünk az iskolából. Ahhoz képest, hogy másfél hete kezdtünk neki az építkezésnek és csontig hatoló a hideg, nagyon jól haladtunk.
Bár mindenképp be akartuk fejezni az ünnepek előtt, ezért mindenki teljes erőbedobással dolgozott a házon. Már amennyire tehették egyesek. Marie végig a nyomunkban volt, nehogy megfeledkezzünk, illetve elhanyagoljuk a tanulást. Legalább a férfiakat békén hagyta, és csak akkor szólt rájuk, ha evéshez készülődtünk, vagy már nagyon késő volt. Úgy tűnt ő és Randolph kezdenek összemelegedni.
Senki nem zargatott minket, az emberek váltották egymást, hogy az otthoni teendőket is el tudják végezni. Nagyon lelkesek voltak velünk kapcsolatban és feltűnt, hogy mennyire összetartóak. Meghatott az az ismeretlen szeretet, amit irántunk mutattak. Csak a történetünket ismerték, minket nem, mégis azonnal befogadtak.
Külön-külön mindannyian megjegyezték, hogy ismerték a szüleinket, akiket nagyra becsültek. Elmondták, hogy mennyire hiányoznak nekik, és mosollyal az arcukon fűzték hozzá örömüket a jelenlétünkért és reményeiket, hogy velük maradunk, és nem megyünk el. Ilyenkor James is úgy érezte, mintha a mennyekben járna. Szeretett itt lenni, bár még kevés idő telt el az átköltözésünk óta. A holmikat a nevelőszüleinktől Tristannel, Simonnal és Dylannel hozta el két autóval. Nekem nem volt erőm hozzá, ő viszont gond nélkül elment.
Nagyon sok időt töltött a bandával, Simonnal még külön is és a törzs idősebb tagjaival. Az erdőbe is rengeteget járt a vadászokkal, számos zsákmánnyal térve vissza. Az érthetetlen arckifejezésem láttán Randolph csak annyit mondott, hogy a városba nem nagyon mehetnek be élelemért a polgármester miatt, akiről már beszélt nekem az első találkozásunkkor, ezért sokszor az erdőbe kellett menniük, hogy életben maradjanak.
Ha nem tudtam volna, hogy másképp is élhetnének, egy fejbólintással elfogadtam volna a tényeket. De így nem tudtam, nehéz volt, és csak bosszankodtam miatta. Bár még nem találkoztam a polgármesterrel, úgy éreztem szívesen a szemébe mondanám a véleményemet róla. Úgy tűnt nem kell sokáig várnom, mert mintha csak magamhoz vonzottam volna, hamarosan megjelent a házunk előtt.
Nem fogott el túlzottan a megkönnyebbülés, inkább csak frusztráltabb lettem, amikor egy biztonságos, ugyanakkor igen drága fekete autó parkolt le nem messze attól a ponttól, ahol álltam. Amikor megláttam, már akkor tudtam, hogy milyen zsugori alak és nagyon ellenszenves volt számomra. Velem egy magas lehetett sötétbarna, rövid hajjal és sötét bogárszemekkel. Vékony alkata törékenynek mutatta, de sejtettem, hogy ez pusztán a látszat.
Két nagy termetű férfi is kiszállt az autóból, bizonyára a testőrei. Nagyon magasak, szélesek és testesek voltak, éles ellentétben főnökükkel. A szemükben remény és vágy csillogott, hogy latba vethessék tudásukat. Eszembe jutott, hogy Tristan és James is forrófejű, könnyen dühbe gurulnak és rájöttem, hogy távol kell őket tartanom a két gorillától, akik lesték az alkalmat a provokálásra.
Randolph is meglátta őket, így gyorsan abbahagyva a munkát sietett hozzám. Hálásan felpillantottam rá, amikor mellém lépett és védelmezőn átkarolta a vállamat. Az utóbbi időben még közelebb kerültünk egymáshoz, és tudtam, hogy még egy ember lépett az életembe, akire bármikor számíthatok. Itt a példa is, miközben Tristan minket fürkészett és aggodalmasan pillantott az újonnan jöttekre.
- Randolph, öreg barátom - lépett oda hozzánk a polgármester nyájasan, amitől olyan érzésem lett, mintha egy csúszó-mászó lett volna előttünk. - Rég láttalak.
- Hagyjuk a nyáladzást John, mert nem áll jól neked és inkább mondd, hogy mit akarsz - pártfogóm érthetően akarta a tudomására hozni, hogy itt nem szívesen látott vendég.
- Mostanában ritkán jársz a boltba és kíváncsi voltam, hogy ennek mi oka lehet, de már látom, hogy nagy munkában vagytok - vigyorgott John, miközben szemében hirtelen dollárjegyeket láttam. Ezt Randolph is észrevette. Bólintott, mintha az éppen elhangzott mondatra válaszolt volna, de tudtam, hogy a jel nekem szólt.
- Nem kell aggódnod, nem lesz tiéd a boltom. Be szoktam menni, de mostanában csak ritkán. Amíg folynak a munkálatok, addig ez így is lesz.
- Pedig te is és a családod is jobban járnátok, ha legalább eladnád nekem a kereskedést.
- Azt majd én eldöntöm, hogy nekünk mi a jó.
- Ejnye Randolph, de faragatlan vagy. Be sem mutatsz a hölgynek? - nézett rám kaján vigyorral a polgármester, mint aki nem hallotta amit Randolph mondott.
- Ő egy távoli rokonom, Kathrine.
- Entchanted mademoiselle - nyújtotta felém a kezét.
- Elnézést, de én nem igazán örvendek – válaszoltam a gesztusra, miközben a saját kezemet a hátam mögé tettem.
Ez úgy tűnt nem tetszett neki, mert amikor rájött, hogy nem fogok ugyanúgy kedveskedni vele szemben, a szemei összeszűkültek. Újra felegyenesedett, de igen csak lassú mozdulatokkal. A vonásai megkeményedtek, a szemei szikrákat szórtak, a száját becsücsörítette, mint egy durcás kisfiú, aki nem kapta meg a szüleitől azt, amit akart.
Kicsit megijedtem, hogy mindettől esetleg még inkább Randolph nyomában lesz, és nem fogja békén hagyni. A gyanúm hamar beigazolódott. Az aggodalom pedig csak még inkább átfutott rajtam, amikor hátranézve láttam, hogy Tristan, James és Tony mögöttünk egyre közelebb jönnek.
A testőrök is észrevették őket, és már mindannyian készenlétben álltak. Úgy vonzották egymást a mozdulataik, mintha mágnesek lettek volna. A polgármester pedig mintha észre sem vette volna őket és a vigyázó tekintetüket. Sokáig meredt rám, mintha nem tudná mit is gondoljon, vagy mit is érezzen. Láttam a szemében a dühöt és a csalódottság egyvelegét, a keserűséget, ami nyomta a lelkét.
Nem tetszett a nézése. A hideg rázott tőle, és nyomasztani kezdett a jelenléte. Észre se vettem, hogy egyre szaporább a légzésem, a szívem vadul dübörgött, és nem tudtam elszakadni John szemeitől. Pánikszerűen lihegtem már, úgy éreztem nem kapok levegőt, és mindjárt elájulok.
- Most már tűnjenek el innen, de azonnal – hallottam a távolban James hangját. – Ez itt magánterület, és nincs joguk itt lenni.
- Neked pedig nincs jogod itt parancsolgatni – szólalt meg egy idegen hang, amiről úgy hittem, talán az egyik gorilláé lehetett.
- Több jogom van itt, mint képzelnéd, úgyhogy most rögtön takarodjanak a földemről – James már üvöltött, én pedig hirtelen a földre rogytam még mindig John tekintetének a rabjaként.
- Különben mi lesz?
- Különben kénytelenek leszünk erőszakot alkalmazni – felelt most Tristan.
- Na, gyere öcsi, próbáljuk ki – ettől a kihívástól megrémültem. Hiszen a fiúk is épp erre vártak, és dühített, hogy nem tudok megmozdulni.
Még a kisujjam felett sem volt önuralmam, egyik testrészemet sem éreztem. Szólni akartam Randolphnak, meg akartam kérni, hogy segítsen, hogy legalább a fiúkat tartsa távol a verekedéstől. Tudtam, ha megtámadják a polgármestert, vagy akár az embereit, könnyen a rendőrségen végezhetik. Ezt nem engedhettem, de még csak a számat sem tudtam kinyitni.
Addig-addig erőlködtem, mígnem sikerült végre a kezemet ökölbe szorítanom, de ekkor ismét elgyengültem. A szemem előtt rémképek jelentek meg. Először talán a múlt, mert a valódi szüleimet láttam, amint vérben fürödve fekszenek a földön. Aztán rengeteg számomra ismeretlen ember ugyanezen a sorson osztozott.
Utánuk hirtelen megláttam azokat az embereket, akik felneveltek. Megkínozva egy sötét szobában feküdtek egymás mellett. Egyre több kép jelent meg. Randolph és Marie a házukban kifeszítve a falra. A banda az erdőben hevernek széttépve. Becky és a többi iskolatársam mind meghalt.
Végül James, amint haldoklik egy hatalmas lyukkal a mellkasában, és Tristan, ahogy a szemem láttára vérzik el. Még maradt benne egy leheletnyi élet, még sincs erőm megmenteni. Nem tehetek semmit. Az orrom előtt lehelte ki a lelkét. Ez annyira szívhasogató volt, hogy messziről hallottam, amint felsikoltok.
- Tristan! – mintha egy halálsikolyt hallottam volna a távolból.
De a rémképek eltűntek, a szorítás meglazult és újra tudtam mozogni. Összekuporodtam, mert úgy éreztem, akkor kevésbé vagyok sebezhető. Mintha a lelkemet akarták volna kitépni, és csak így védekezhettem volna. A szememet is összeszorítottam, és megremegtem az érintés alatt, amit akkor megéreztem a vállamon.
Egy ideig még reszkettem, aztán ahogy telt az idő, ami talán hosszú percekből is állhatott, egyre inkább nyugtatóan hatott az érintés. Nem tudtam ki lehetett az, de ahogy már nem rázott a hideg, éreztem, ahogy az illető egyre közelebb jön, és átkarol teljesen, mintha ő maga is egy védőburok lenne körülöttem.
Amint az ölelés alapján ráismertem Tristanre, tudtam, hogy semmi probléma nincs. Ott volt velem, biztonságban voltam én is, és ő is életben volt. Még inkább megnyugodtam, és hozzábújtam, hogy az illatát is érezhessem. Nem volt rajta semmi fölső, amit még mindig nem értettem a hideg ellenére. Ahogy kezdtem újra magamhoz térni, megéreztem a hó hidegét a nadrágon keresztül és újra megremegtem.
- Ne aggódj Bella, itt vagyok. Nincs semmi baj – suttogta Tristan a fülembe nyugtatólag.
- Tris, vidd be a házba – hallottam meg Marie hangját. – Teljesen átázott a ruhája a hótól.
Hirtelen eltűnt alólam a talaj, de nem ijedtem meg. Tudtam, hogy biztos karokban vagyok, és nem esik bántódásom, amíg az, akit szeretek, mellettem van. A szívem ebben a pillanatban kihagyott akár két dobbanást is, ebben biztos voltam. Nem tudtam hirtelen mit gondoljak, de mikor eszembe jutott, hogy kinek a testéhez is simulok éppen, szinte láttam magam előtt, ahogy elpirulok.
Nem akartam kinyitni a szemem, azt sem tudtam, hogy a polgármester még ott van-e, bár gyanítottam, hogy a történtek után gyorsan távozhatott a helyszínről. Ha nem így lett volna, akkor Tristan valószínűleg nem cipelt volna olyan nyugodtan be a házba.
Mikor beértünk a szobámba, tudtam, hogy kénytelen leszek körülnézni. Így amikor óvatosan letett az ágyra, már láthattam az ő arcát is. Szinte lángolt a dühtől, és beharapta a száját. Nem tudtam, hogy ezt pontosan miért is csinálhatta, de féltem rákérdezni az okára.
Az ablakok az erdőre néztek, odakint viszont a túloldalon voltunk, amikor jött a polgármester. Csak ültem tehetetlenül és fogalmam sem volt, hogy mit is kellene tennem, vagy mit mondhatnék, mikor annyi kérdésem lett volna. Nem sok mindent értettem, köztük azt, hogy mi is történt velem pontosan. Azt sem tudtam, hogy volt-e verekedés, vagy mindenki ép bőrrel megúszta-e az incidenst.
Tristan jóformán rám se nézett. Miután elengedett, azonnal megfordult és odalépett az egyik szekrényhez, hogy a fiókból elővegyen egy törülközőt és száraz ruhát. A fehérneműs fiókomnál megállt és zavartan visszafordult, hogy odaadja azokat, amiket már elővett. Amikor rám nézett, hosszú pillanatokig le sem vette rólam a szemét.
- Jól vagy? – kérdezte, mire csak bólintani tudtam.
- Mi történt?
- Egyszer csak összerogytál, aztán, mint aki szörnyűségeket lát, elkezdtél… - itt egy picit zavarba jött, mire lesütötte a szemét, majd folytatta. – A nevemet sikoltottad.
- És mi volt a polgármesterrel, miután sikoltottam? – tehát nem csak képzeltem. Próbáltam nem tudomást venni a zavaromról Tristan előtt.
- Az összes rezervátumbeli férfi odajött szerszámokkal a kezükben, és megmondták annak a gazembernek, hogy soha többé be ne tegye a lábát Warm Springsbe. Megijedt a tömegtől ő is és az emberei is. Egy darabig nem látjuk őket sem annak ellenére, hogy apámat még megfenyegették.
- Hogyan? – hüledeztem az utolsó mondat után. – Mégis mivel fenyegették?
- Azzal, hogy ha apám nem adja el a kereskedést, akkor azt elsőként a családja fogja megbánni – itt ökölbe szorult a keze. Gondoltam, akkor talán ezért volt annyira dühös. Aztán újra rám nézett egy picivel nyugodtabban. – De nem kell aggódnod, még jó ideig biztonságban leszünk.
Ebben kételkedtem egy kicsit, de ezt nem osztottam meg Trisszel. A polgármesternek volt némi természetfeletti ereje, ebben teljesen bizonyos voltam. Másképp nem jelenhettek meg előttem azok az ijesztő jelenetek a szeretteim haláláról. Ahogy eszembe jutott, újra rázni kezdett a hideg.
Tristan azt hitte, hogy az átnedvesedett ruháktól, így rám szólt, hogy törülközzem meg és öltözzem át, aztán magamra hagyott. Azonban mielőtt kiment volna, megkértem, hogy ne menjen messzire, mire megnyugtatott, hogy az ajtó előtt fog várni.
Jól esett száraz ruhát venni, de mindvégig úgy éreztem, mintha valaki figyelt volna. Frusztrált lettem attól, hogy teljesen egyedül vagyok még akkor is, ha az ajtó előtt áll az az ember, aki bármikor megvédene akár a tulajdon testével is. El nem tudtam volna képzelni, hogy ki leselkedhetne utánam, mégis szinte biztos voltam abban, hogy távolról figyel. Amilyen gyorsan csak tudtam elkészültem, és kimentem.
Tristan elindult előttem, aztán hirtelen visszafordult meglepett és kérdő arccal. Hirtelen nem értettem, hogy mi történhetett, aztán megláttam, hogy én voltam a visszatartó erő. Utána nyúltam, hogy megállítsam. Mégsem tudtam, hogy miért. Aztán egyszer csak elöntötte a testem az eddig felhalmozódott érzelmek hulláma.
Nem tudtam semmi mást, csak azt, hogy szükségem van rá. Képtelen voltam rá, hogy elengedjem, aztán egyszerre csak kétségbeestem. Tristan ellágyult tekintettel ragadott meg és húzott magához. Olyan szorosan öleltük egymást, hogy egy idő után már fájt, mégsem akartam, hogy vége szakadjon.
Ettől az öleléstől nagyobb biztonságban és még inkább otthon éreztem magam. Ekkor járt át, hogy tényleg ott vagyok, ahol lennem kell. Nem akartam kiszakadni ebből. Aztán Tristan elengedett és a két keze közé fogta az arcom, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Nincs semmi baj, hallod? – mondta megnyugtatásként, én pedig azt hittem, hogy félreértett. – Mi történt odalent?
Nem tudtam, hogy válaszoljak-e neki. Vagy, hogy mit mondhatnék. De sosem szerettem sem hazudni, sem titkolózni. Főleg nem olyanok előtt, akiket szeretek. Végül is úgy döntöttem, hogy elmondom neki, ami eljutott a tudatomig.
- A polgármester szerintem nem teljesen az, akinek mondja magát. Amikor a szemembe nézett, hirtelen szörnyű képek jelentek meg előttem.
- Milyen képek?
- Mindenki, akit valaha ismertem meghalt. Az igazi szüleimet is mutatta. Jamest, apádat, a fiúkat, az iskolatársakat – soroltam neki, aztán elpirultam mikor folytatni akartam. – Még téged is.
- Nem kell aggódnod, senki nem fog meghalni – próbált nyugtatni.
- Azt nem tudhatod. Mi van akkor, ha valamelyikőtöknek baja esik? Nem bocsátanám meg magamnak.
- Drága Bellám, nem kell aggódnod – lépett közelebb Tris. – Senkinek nem fog baja esni, hidd el.
- Megígéred? – kérdeztem arra gondolva, hogy ilyet még csak kérni sem lehet. Nem lát a jövőbe, és én sem. De tudnom kellett, hogy legalább mindent megpróbál-e annak érdekében, hogy épségben túléljék ezt.
- Ígérem – válaszolta szemrebbenés nélkül. Nekem pedig ez úgy kellett, mint egy falat kenyér.
Hozzá bújtam, hogy lenyugtassam magam. Érdekes volt, hogy mennyire biztonságban éreztem magam a puszta érintésétől is. Mintha ezzel a természetfeletti erővel bírt volna. Erre eszembe jutott, hogy talán így is van. Randolphnak is van ereje, akkor a fia miért ne örökölhetett volna valamit?
Lassan kibújtam Tristan öleléséből, és elindultunk lefelé immár száraz ruhában. Tristanen persze nem volt póló, csak egy nadrág és cipő. Még mindig nem értettem, hogy nem fáztak a fiúk ilyen farkas ordító hidegben. Éreztem, hogy lassan eljön az ideje annak, hogy komolyabban és hosszabban elbeszélgessünk Randolph-fal.
Mintha csak megérezte volna a gondolataimat, ő várt minket, amikor kiléptünk az ajtón. Nem nézett rám, csak Tristanre szegezte a tekintetét, aki pár másodperc után bólintott, és elindult a többiekhez, hogy ő is folytassa a munkát. Ekkor Randolph hozzám lépett és átkarolva a vállamat ösztökélt arra, hogy vele tartsak.
- Valamiért azt gondolom, hogy beszélnünk kellene egy-két dologról – fogott bele a mondandójába.
- Igen – válaszoltam félénken. – Ugye nem tettem semmi rosszat, és nem fogsz bajba kerülni miattam?
- Ugyan miért kerülnék? – kérdezett vissza meglepett arccal, aztán megértette a kérdésem okát. – Ja, értem. A polgármester miatt nem kell aggódnod. Egyébként is szálka vagyok a szemében. Csak annyit értél el, hogy már miatta is vigyáznunk kell rád.
- Randolph, valamit el kell mondanom vele kapcsolatban – és elmondtam neki is, amit Tristannek a házban.
- Hogy őszinte legyek, nem lep meg. Már régóta vannak elméleteim Johnról, most csak megerősítetted őket. Sajnálom, hogy azokat a képeket látnod kellett. De csak Tristannel tudok egyet érteni. Nem lesz bajunk, efelől biztosíthatlak.
Tudtam, hogy csak jót akartak mindannyian, és megnyugtatni, mégsem sikerült nekik. Egyébként is frusztrált voltam, de egy érzés a képek láttán még inkább a hatalmába kerített, és egyre inkább abba a hitbe kerültem, hogy nem nekik kell megvédeniük engem, hanem éppen fordítva.
Mintha James-en és rajtam múlna az ő védelmük. Nem fogalmazódott meg bennem pontosan a dolog, egyszerűen csak éreztem. És idővel minél többször gondoltam erre, annál erősebbre és nagyobbra nőtt bennem az elhatározás, hogy nem hagyom, hogy bármi bajuk essen.
- Úgy érzem, lenne néhány kérdésed – térített vissza Randolph.
- Jók a megérzéseid – mosolyodtam el. – Először is, hogy csak mi rendelkezünk különleges képességekkel a testvéremmel, vagy mások is a körülöttünk élők közül?
- Nagyon okos vagy Bella, jó a szemed, aminek köszönhetően olyan dolgokat is meglátsz, amiket mások nem – mosolygott le rám. – Igen, másoknak is vannak képességeik, köztük nekem, Tristannek és a bandájának is. Ez inkább törzsi dolog, és csak egy néhányan vagyunk, akiknek más, a többiekétől eltérő erővel is bírunk.
- És nektek milyen erőtök van? És a fiúk miért nem fáznak ilyen hidegben? Jamest is beleértve – a kérdések csak úgy záporozni kezdtek. – Mindent tudni szeretnék Randolph.
- Ne aggódj, mindent idejében meg fogsz tudni – csitítgatott hatalmas mosollyal az arcán. Viccesnek találta, hogy mennyire kíváncsi természet vagyok. – A legenda úgy tartja, hogy hatszáz évvel ezelőtt, néhány ősünk egy új helyet keresett elöljárókként, ahol átvészelhették volna az időjárás furcsa viszontagságait, a nép pedig várta visszatérésüket.
Viszont félő volt, hogy nem térhetnek már haza. Tél volt, ők pedig rettenetesen fáztak. A sok takaró és állatbőrből készült ruha nem volt elég ahhoz, hogy felmelegedjenek. Tüzet nem rakhattak minden alkalommal, mert túl sok időt és energiát vett el tőlük. Egy tündér, aki rejtőzve kísérte végig őket útjukon, megsajnálta őket.
Felkereste tehát az erdő királynőjét, és esdekelve kérte, hogy segítsen rajtuk. A királynőt meghatotta a kis tündér jószívűsége, így beleegyezett. Az erdő vadjait hívta, hogy osszák meg lelküket az emberekkel, akiknek a tündér már előre szólt, hogy mire számítsanak.
Mert az állatok nem tűrhetik, ha tárgyként bánnak velük. Meg kell tisztelniük őket azzal, hogy kivárják, melyik állat fogja választani őket egyenként. Hatalmas megtiszteltetés volt, ha egy állat valakivel megosztotta a lelkét. Az azt jelentette, hogy lelki társra lelt az emberben, és hajlandó segíteni rögös útjait.
De ez még ennél is több volt. Ha valakivel közös a lelked, akkor minden az lett. A szívetek, a gondolataitok és az érzéseitek mind egy volt. Mintha ténylegesen lettél volna egyszerre két helyen, két különböző külsővel. A tündér ezt mind elmondta az őseinknek.
Majd ezután a sötétből előjött öt különböző állat. Egy medve, egy puma, egy sas, egy róka és végül egy farkas. Mindannyian alaposan meggondolták, hogy kit is válasszanak lelki társuknak, de mind közül a farkas volt a legalaposabb. Ő maradt utoljára, és három ember maradt hátra. Több állatot a királynő nem tudott küldeni.
Hosszú percek eltelte után a farkas is döntött végül. Miután megosztották egymás lelkét, az öt kiválasztott embernek hirtelen furcsán érezte magát. Melegük lett, és egyszerre rengeteg gondolat árasztotta el őket. A takarókat ledobták magukról, felső ruházatukat levették, majd a másik kettőnek adták és hazaküldték őket, nehogy halálra fagyjanak.
Az állatok visszahúzódtak az erdőbe, de az őseink végig érezték a jelenlétüket. Nem csoda, hiszen végig bennük voltak. Egymás részei lettek. Mind ezek után a tündér még odament hozzájuk, hogy elmondja, innentől kezdve az utódaikkal is kapcsolatban fognak állni az állatok, és minél inkább vigyáznak magukra és a lelkük egészségére, az lelki társaik annál nagyobbak és erősebbek lesznek.
Így aztán őseink tovább mentek, míg ráleltek egy helyre, ahol úgy gondolták, a nép biztonságban élhet. Utódaik születtek, akik hordozták a szükséges géneket ahhoz, hogy kapcsolatba léphessenek az állatvilággal. Minden új születéssel a másik oldalon is bővült valahol egy család.
- Ennyi a lényege ennek a dolognak – folytatta Randolph elgondolkodva. – Én vagyok az egyik leszármazott Tristannel együtt. Minél többen vagyunk, annál inkább gyarapítjuk az erdő védőinek körét is. Ti is leszármazottak vagytok a bátyáddal.
- De akkor én miért nem érzem azt, amit a többiek? – kérdeztem csodálkozva. – És te akkor miért vagy beöltözve?
- Nem vagyok beöltözve Bella, csak megtanultam kezelni ezt a képességet, amit Tristanék még nem tudnak. Azt pedig, hogy te miért nem érzed, azt nem tudom. Te vagy az első lány, aki örökölhette a géneket. Az is lehetséges, hogy nálad később mutatkoznak a dolgok.
- Randolph, valamit nem meséltem el – szakítottam félbe, mert hirtelen eszembe jutott valami. – Amióta visszaköltöztünk, egy farkas kísér mindig az erdőben párhuzamosan az úttal. De gyakran változik az alakja.
- Akkor több mint valószínű, hogy ő a te lelki társad. Ne feledd Bella, hogy sokáig voltatok távol, és rengeteg érzés kavarog benned, amit az állat is érez. Ugyanaz van bennetek.
- De akkor Jamesé hol van? Miért nem láttam eddig?
- Így is el voltál foglalva a sajátoddal, nem igaz? – kacsintott rám Randolph, én pedig igazat adtam neki.
- És az, hogy mindent meglátok a másik emberben a tekintete alapján?
- Az veled született tehetség. Kiskorodban nekem csak annyi volt a feladatom, hogy megtanítsam neked, hogyan használd ezt a képességedet.
- És mi a ti erőtök?
- Nekem hasonló, mint neked – mosolygott le rám atyaian. – Jamesnek is, mivel ikrek vagytok, de neki ott az ereje. Emberként is erősebb, mint bárki, csak még nem igazán tapasztalta meg. Neked pedig hihetetlenül érzékeny az igazságérzeted. Messziről kiszagolod, ha valaki nem mond igazat.
Ezen elnevettem magam. Eszembe jutott néhány emlék, és ismét igazat kellett adnom. Amikor kicsik voltunk, és James valami csíntalanságot tett, amiről nem tudtam, és a szüleink kérdőre vonták őt, tudtam, hogy hazudik nekik. Mégsem mondtam semmit. Sose akartam bajba keverni a bátyámat. Mindig meg akartam védeni, és tudtam, hogy hagynom kell, hadd intézze el ő a szüleinkkel a dolgokat. Később persze minden kiderült.
- Van még valaki hasonszőrű? – kérdeztem.
- Igen – nézett rám sokatmondóan Randolph. – Tristan bárkit meg tud nyugtatni másodpercek törtrésze alatt, akit csak akar, és boldogságot tud hozni az emberek szívébe.
- Csak azoknál, akiknél akar? – kérdeztem vissza.
- Igen. És hidd el nekem, nagyon kevés olyan ember van. A fiam nem szereti az érzelgős dolgokat, épp ezért nem is érti, hogy miért ezt a képességet kapta. De úgy érzem most már egyre kevésbé bánja.
Itt elvörösödtem, mert tudtam, hogy miattam mondta ezt. Mivel hasonló, mint én, így nyilván látta a fián és rajtam, hogy vonzódunk egymáshoz. Legalábbis csak reménykedni tudtam, hogy Tristan is ugyanazt érzi irántam, amit én ő iránta. Vele kapcsolatban valamiért sosem éreztem biztosnak magam, hogy mit is láthatok a tekintetében.
Azt tudtam, hogy kedvel. Ez nem volt számomra kérdés, mert ezt biztosra vehettem a tetteiből. De hogy pontosan mit is érezhetett irántam, az számomra rejtély volt. Ha már egyszer azt a képességet kaptam, hogy meglátom bennük a tulajdonságaikat és az érzéseiket, azt hittem, hogy könnyű az embereket kiismernem. Tristannél kellett megtapasztalnom, hogy ez kicsit nehezebb és két esélyes.
Az érzelmek kiszámíthatatlanok, de még inkább bonyolultak…
