Egy kis magánélet 8.

Mindig ugyanaz... Suli, tanulás, edzés, magánkapcsolatok fenntartása, házi munka stb. Most azonban nem igazán ezekről szeretnék írni.

A hétvégi kettős gyilkosság - majd öngyilkossági kísérletről gondolom sokan hallottatok. Ami engem illet, eléggé elgondolkodtatott a dolog. Jelenleg abban a fázisban vagyok, amikor átértékelem az életemet. Hogy őszinte legyek ez adta a kezdőlökést, bár jó lenne, ha nem történt volna meg. Rengeteg hasonló halálesetről lehet hallani mostanában. Lehet, hogy csak az én figyelmem kerülte el, de mintha egy-egy ilyen  alkalommal megnőnének az ezekkel kapcsolatos hírek száma.

Vagy a balesetekkel, elhalálozásokkal vagy a politikával törődik leginkább a média. Nyilván attól függ, hogy mikor melyik iránt érdeklődik leginkább a néző. Ezt még meg is értem. De azt nem, hogy ha a média nem figyel oda a részletekre, mint például az egyik áldozat igazi nevére, vagy a hozzá fűződő családi kötelékekre, és csak írnak valamit a vakvilágba, hogy úgy nézzen ki, törődnek is a dologgal.

Elveszítettem a bizalmam a média felé attól függetlenül, hogy kötelesek lennének a valódi tényeket közölni. Viszont akár szeretnénk, akár nem, akinek van szeme, az láthatja, hogy mennyire behálózott minket a korrupció. Ez alól viszont nem lehet kibújni, mert ahogy egy fecske nem csinál nyarat, úgy egy ember, vagy egy kisebb csoport sem javít az ország helyzetén. Csak akkor sikerül, ha közösen összefogunk. Nem csak mi, kis emberek, hanem a felsőbb vezetőség is. Az országnak, a magyar állampolgároknak akarnak jót?

Egyszerű a megoldás, eléggé kézenfekvő, csak kár, hogy az egész a hatalomról szól. Ha már azt mondják, hogy a mi érdekeinket nézik, akkor tegyenek is úgy! Kérjék ki az ország lakosainak a véleményét! Az őslakosoknak persze, és nem azoknak, akik bevándoroltak, vagy éppen kettős állampolgárok. Kik tudják, hogy mit kellene csinálni, ha nem azok, akik nap mint nap ugyanazt élik át, amin valójában változtatni kellene?

Nyilvánvaló, hogy minden időbe kerül, és semmi sem megy egyik pillanatról a másikra. De az, hogy nem javul a helyzet, hanem rosszabbodik, ez már messze nem jó. A minap olvastam egy cikket arról, hogy csökkent a munkanélküliség száma. Persze, ez igaz. És vajon miért? Mert aki teheti, az mind kimegy külföldre, és nem itt keres állást. Most komolyan... NEVETSÉGES, hogy még diákállást sem lehet kapni. Legfeljebb csak nagyon ritka esetben, amikor a legalja munkát kell végezni. Hát köszönöm, de nem ezért járok főiskolára és nem ez az életcélom.

A gyilkosságra visszatérve... Azért értékeltem át az életem, mert igaz ugyan, hogy rengeteg a probléma. Főként mindenki a saját gondjával-bajával van elfoglalva. Azért egy kicsit gondolkozzunk el, hogy igaz, hogy sok mindenen kellene változtatni kezdve az életkörülményekkel. De még mindig jobb a szeretteink körében panaszkodni és felháborodni, mint bárkit is elveszíteni. Főleg úgy, ha nem természetes halállal távozik.

Igyekszem úgy élni és cselekedni, hogy minden helyzetből a legjobbat hozzam ki, és nem fogok spórolni az érzelem kitöréseimmel sem, hogy elmondhassam a családomnak, barátaimnak, páromnak és ismerőseimnek, hogy mit érzek irántuk. Mert sokan ezt felejtik el. Vagy úgy gondolják, hogy túl nyálas lenne, vagy hogy már egyszer mondták, többször minek? Pedig ez az, amit az ember bárhol bármikor megtehet. Elmondhatja az érzéseit.

Én is ezért írok ide. Megosztom az érzéseimet néha burkoltan, vagy ahogy mostanában teszem, nyíltan kifejezem a nem tetszésemet. :) De inkább ez, mert ezzel még együtt tudok élni. Azzal viszont már kevésbé, ha valamelyik szerettem eltávozik mellőlem úgy, hogy többé nem láthatom, vagy nem mesélhetek neki, nem mondhatom el neki mit érzek. Úgyhogy ne tartsuk magunkban a véleményünket! Végül is szólás szabadság van, ez a minimum, amit megengedhetünk magunknak.

Egy kis magánélet 7.

Sokat gondolkodtam az elmúlt időszakban. Többektől hallottam, hogy magunk mögött kell hagynunk a múltat. Aztán azt, hogy tanuljunk a hibáinkból. Éljünk a jelenben, de gondoljunk a jövőnkre is. Sokan úgy gondolták, hogy csak az egyikre koncentrálhatunk, de lássuk be: egyik sincs a másik nélkül.

Az alapján éljük a jelenünket, hogy mit tapasztaltunk a múltunkban és azon dolgozunk, hogy olyan legyen a jövőnk, amilyet megálmodtunk magunknak. A jelenben sok kudarc érhet minket. Esetenként több is, mint amennyire számítunk, vagy amennyit idegileg el tudnánk bírni. Sok mézesmadzag elsuhan előttünk, és dönthetünk, hogy engedünk-e a csábításnak és utána megyünk, vagy visszakozunk azért, hogy alaposan átgondoljuk az adott lehetőséget.

Nem minden esetben könnyű a választás. Van, hogy az ember inkább elbújna, láthatatlanná válna csak azért, hogy kibújjon a választás felelőssége alól. Akkor a legnehezebb a döntés, amikor nem csak a saját életünkről van szó. Mérlegelni kell minden egyes apróságot, viszont akár így, akár úgy döntünk, semmi esélye annak, hogy egyik félt se érje sérelem.

Ilyenekről beszélhetünk akárkivel abban a reményben, hogy hátha más valaki okosabb és kívülállóként elfogadható tanácsot tud adni. De aztán rá kell jönnünk, hogy semmivel sem vagyunk előrébb, és mégis csak magunknak kell megoldani az adott helyzetet.

Hogy ezt miért írtam le? Mert most én is ebben a szituációban vagyok. Folyamatosan arra gondolok, hogy hogyan csináljam a dolgokat? Mit mondjak? Mikor? Meddig várhatok? Hogyan fogalmazzak? Mindent úgy, hogy a lehető legkisebb sebet ejtsem a másikon. Mert sebet fogok ejteni rajta, akár szeretném, akár nem. Ráadásul az illető meg is fogja nehezíteni a dolgokat. Legalábbis ahogy ismerem.

Elnézést az ismételten ritka írásokért. Nem is értem magam, pedig nagyon sok téma lenne, amiről írhatnék, ami bosszant, vagy vidámmá tesz. Bár sajnos az előbbiből több van, tekintve, hogy kevés lehetőséget látok az önálló élet eléréséhez. Nem magánügyek miatt, sokkal inkább anyagi nehézségei vannak a dolognak. Egyre nehezebb munkát találni még közvetítőkön keresztül is. Most is azon fáradozom, hogy találjak valamit, talán ezért is írok kevesebbszer.

Remélem mihamarabb rendeződni fognak a dolgaim, és bepótolhatom a mulasztásaimat.

Egy kis magánélet 6.

Egyszerűen nem tudok koncentrálni a tanulásra azzal a tudattal, hogy egyre későbbre halasztom a blogírást. Hogy őszinte legyek... elegem volt a tanulásból, és a nyárra az iskolából is. Egyre inkább várom, hogy ne kelljen egy könyvet se a kezembe venni, ne foglalkozzak semmi mással, csak a napsütéssel, a kirándulásokkal, a nyaralással, a párommal, a családommal és a barátaimmal. Bent poshadok a négy fal között papírok, jegyzetek és könyvek fölé görnyedve.

Nem így terveztem a nyarat, de ritkán jönnek össze a dolgok úgy, ahogyan én szeretném. Ráadásul más is böki a csőröm, ami a mi "drága" kormányunkkal kapcsolatos. Most komolyan... Ennyire vakok az emberek?  Vagy vannak, akik ennyire nem tudnak logikusan gondolkodni? Őszintén... Rezsicsökkentésről beszélnek, és meg is kapjuk, valóban, de arra senki nem gondol, hogy ezt azzal kompenzálják, hogy az élelmiszer drágább, és az adó is.

Itt vannak most az újabb adók, és a drágulás is egyszerre, további rezsicsökkentésről beszélve. Szép és jó, ha valaki valaminek a csökkentéséről beszél, de akkor már nem mindegy, hogy mire fizetünk többet? Kajára, rezsire, telefonálásra vagy benzinre? A megélhetés attól még nem lesz könnyebb. Ezzel párhuzamosan a fizetéseket is felemelhetnék egyben, akkor talán némi esélyünk lenne felzárkózni. Céges telefonálást drágítani akarják, de akkor a céges fizetéseken is el kellene gondolkodni!

Ami pedig még szúrja az oldalamat, hogy a képviselőknek ugyan miért kell egyenként lakás a belvárosban. Ezt megmagyarázná nekem valaki? Mindenki hőbörög a hajléktalanok ügye miatt. Nem lenne könnyebb, hogy mondjuk azt a rengeteg ÜRES lakást megtöltsék azokkal, akik az utcán kénytelenek aludni? Nem hiszem el, hogy nem tudnak kitalálni bármi megoldást, vagy nem tudják elintézni ezt a dolgot. Vagy ha ódzkodnak a hajléktalan ügytől, akkor ott vannak az árvízkárosultak, vagy akik olyan helyzetben vannak, hogy hamarosan elveszítik az otthonukat.

Ezeket a lakásokat ki lehetne adni nekik szerintem egészen nyugodt szívvel. A képviselőknek szerintem nincs  olyan hű de nagy szükségük. Egyszerűen bosszant, hogy ez a legnagyobb kérdés számukra, hogy még pluszban legyen-e lakásuk, amikor többen élnek éjjel-nappal, télen-nyáron az utcán, mint ahány tagja van a parlamentnek.

Amikor beszélgetek az emberekkel, ők is azt gondolják, hogy bizony nagyon rossz a helyzetünk itthon és egyre rosszabb és nehezebb a megélhetés. Mintha csak a saját gondolataimat hallanám az ő szájukból, amikor azt mondják, hogy "Mindenre van pénz, kivéve a legfontosabb dolgokra!" Mindenki csodálkozik, hogy mindenki ki akar menni külföldre, és arról beszélnek, hogy valahogyan vissza kellene csalogatni a fiatalokat az országunkba.

Erre is lenne ötletem: Az öregeket küldjék nyugdíjba, és adjanak helyet az utódoknak. Csak logikusan kellene végiggondolni (bár ma már sok helyen kiveszett a logika az emberi fejekből); ha az idősek elmennek nyugdíjba, a fiatalok pedig beállnak dolgozni, kapnának RENDES fizetést, akkor mondjuk az időseknek is meg lenne teremtve a további megélhetés.

Mindenki csak keresi a kifogásokat, de egyetlen egyszer sem hallottam egy épelméjű ötletet és magyarázatot sem, hogy mit miért, és ez hogyan fog minket előre vinni. Márpedig ami engem illet, ha tehetném, személyesen beszélgetnék a miniszterelnökkel, és megkérdezném, hogy ez vagy az az ötlet hogyan visz minket mind feljebb. Magyarázza el lépésről lépésre a terveit, és ne csak dobálja a szavakat.

Nem pocskondiázni akarom őt, de úgy vélem, hogy nekem is és az egész országnak joga van ahhoz, hogy ha kíváncsi, akkor igenis megtudja, megismerje a lépéseket. Márpedig én kíváncsi vagyok, és tudni akarom, hogy milyen élet vár rám a későbbikben, mert eddig nem túl biztató a helyzet. Nem szívesen költöznék el az országból, hiszen ez az otthonom, itt a családom és a barátaim. Lenyűgöző látnivalóink vannak, és megélhetésünk is lehetne. De ha nem biztosítanak fiataloknak munkalehetőséget, akkor nem sok időt adok az otthonomnak, hogy véglegesen csődbe menjen.

Egy barátnőm is írt egy vélemény cikket az országról, és arról, hogyan irányítják. Kint él Németországban, de rendszerese hazalátogat egy időre. Náluk sem kolbászból van a kerítés, mégis sokkal jobban megélnek ketten az édesanyjával, mint ahogyan itthon tudnának. Szeretne hazajönni, de amíg ilyen helyzetek vannak, nem mer, mert nincs biztosítva a megélhetése. Ebből kifolyólag el kéne gondolkodni azon, hogy biztosan szívesen költöznek ki a fiatalok? Inkább csak a szükség hozza így. Ha vissza akarja a kormány csalogatni őket, akkor biztosítsanak jobb megélhetést. Vagyis egyáltalán a megélhetést. Mert teljesen nyugodt szívvel és lélekkel állíthatom, hogy ami most van, az nem megélhetés, hanem kész szenvedés!

Egy kis magánélet 5.

Most, hogy túl vagyok az első év végi vizsgán, és hajszálon múlt, hogy átmenjek, így letörve írom most e sorokat. Az a baj, hogy hiába tudom, hogy mehetek még egyszer, mégis ez a kis bukfenc annyira letört, hogy egy tudatlan idiótának érzem magam, pedig én vagyok az első a családunkban, aki tovább tanult. Ráadásul azt érzem, hogy nem csak egy embernek okoztam csalódást. Olyan, mintha a szüleimnek és magamnak is azt okoztam volna, pedig tudom, hogy a szüleim nem csalódtak bennem, hiába durungolja le apám olyan stílusban a fejem.

Még a tanár is próbált segíteni. Ami szintén a mai bejegyzés egyik témaköre. Jót kérdezett, és próbált rávezetni a válaszra is. Nagyon ritka az ilyen. Ez a tanár is hasonló azokhoz, akik rengeteget segítettek ebben a félévben. Örülök, hogy megismertem őket, és volt ilyen szerencsém, hogy ők tanítottak. Mindenkinek ilyen szerencsét kívánok főleg manapság, amikor arról hall az ember, hogy a tanár is megüti a diákot.

Tapasztalatból mondom, hogy az erőszaktól sokszor rosszabb lesz a helyzet. Nem azt mondom, hogy egy jól időzített tasli hasztalan, de akkor annak az okát is meg kell tudni magyarázni. Ha a diák emel kezet egy tanárra, akkor az a másik dolog, hogy ezt tényleg nem engedheti meg magának. Szerintem ott inkább az otthoni dolgokkal vannak gondok, így pedig elsőnek nem a gyereket venném elő, hogy mit képzel magáról, hanem a szülőket, a családi hátteret és a gyereknek a múltját, hogy esetleg történt vele valami, amitől felgyülemlett benne a feszültség és így akarja levezetni.

Az a baj, hogy sokan rosszul állnak a dolgokhoz, és rosszul fognak neki a megoldáshoz. Lehet, hogy könnyebb az egyszerűbb utat választani, viszont nem minden esetben az a megfelelő. Jobb, ha meggondoljuk mielőtt haragból, célszerűtlenül cselekednénk. Az egyértelműen nem célravezető és problémamegoldás, ha többen ököllel egymásnak esnek. Csak bonyodalomból bonyodalomba taszítják egymást az emberek.

Én sem fordíthatom vissza az időt sajnálatos módon, hogy megváltoztassam a dolgokat és a vizsgát. Ez persze nem hasonló dolog. Kipityeregtem magam, rájöttem a hibámra, és most már tovább kell lépnem. Erről eszembe jut, hogy régen bizony sokan mondták, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért olyan pozitívan állok a dolgokhoz. Még olyan is volt, aki azt mondta, hogy én vagyok az optimista megtestesítője.

Mostanában azért el szoktam gondolkodni ezen, és anyukám egy nagyon jó dolgot mondott egyik nap. Azt a véleményét mondta ugyanis, hogy nagyon sokan úgy gondolják, az az optimista, aki úgy áll a dolgokhoz és a világhoz, hogy semmi probléma nincs és minden nagyszerű. Pedig valójában az az optimista hozzáállás, amikor valaki tudja és elismeri, hogy gondok vannak, és ugyanúgy elkeseredik egy kicsit az első pillanatokban, de utána összekapja magát, és elkezdi keresni a lehetséges megoldásokat.

Ez pedig valahol tényleg igaz. Hiszen nem lehet úgy hozzáállni a problémákhoz is, hogy "Ugyan már, nincsen semmi gond, és minden tökéletes." Különben is, ha valaki kicsit szomorkodik, az még nem a világ vége. Végülis ami nem öl meg, az megerősít, és ha kiadjuk magunkból a bánatunkat, utána mindenhez könnyebben és újult erővel lehet hozzákezdeni.

Megígértem Nektek, hogy ebben a bejegyzésben véleményt fogok írni. Elsőnek akkor kezdeném, csak hogy sorban haladjunk, az idősek iránti tiszteletről. A nagyapámmal élek, úgyhogy tudok mit mondani a két végletről. Meg persze nagyon sok idős emberrel találkoztam és beszélgettem, és bizony mindig szóba kerültek a mai fiatalok, és minden alkalommal jöttek a "Bezzeg az én időmben..." kezdetű megjegyzések.

Szerintem ez mindenkinek ismerős. Ugyebár az idősek úgy gondolják, hogy nekik alapvetően jár a tisztelet, és el is várják ezt kivétel nélkül. Amennyire észrevettem, általában azzal érvelnek, hogy egyrészről ők már a sokadik x-nél tartanak. Legtöbbjük átélte a második világháborút és a magyar forradalmat, a szabadságharcot is.

Igen, el kell ismernem, hogy le a kalappal azok előtt, akik túlélték, és a lelki nyomok ellenére is tovább tudták élni az életüket. Tény és való, hogy ha most lenne bármilyen háború, több mint valószínű, hogy sokaknak pszichológusra lenne szüksége. Még nekem is, nőiesen bevallom. Persze remélem, hogy fizikai harcokra nem kerül sor a jövőben. Sajnálom is, hogy Afrikában és az arab területeken még mindig zajlanak.

Kicsit elkanyarodtam a lényegtől. Ami a tiszteletet illeti, ott van a másik véglet, és legtöbbször a fiatalok átlagos véleménye, köztük az enyém is. Ugyan az idősek elvárják, hogy a kellő tiszteletet megadjuk nekik, csak azt nem értem, hogyan várhatják el, amikor hiába tudjuk, hogy sok mindent átélt, de nem láttuk a saját szemünkkel, hogy mi mindent. Ráadásul, hogy ha azt látjuk, hogy szatyorral a kezükben futnak egy tömegközlekedési eszköz után - hozzáteszem jó néhány idős hölgy magassarkúban -, akkor hogyan várhatják el, hogy mi törékeny és gyenge időseknek nézzük, és átadjuk a helyünket.

Azt "imádom" a legjobban, amikor úgy futnak, mintha az életük múlna azon, hogy elérjék az adott járatot, és véletlenül se kelljen várniuk még két percet a következőre. Annyi a bajom egyébként, hogy fel vannak háborodva, ha mi, fiatalok nem hajtunk fejet előttük, de az alapvető kölcsönös tiszteletet nem kapjuk meg, pedig nekünk is kijárna. Lehet, hogy nem éltünk hát harcokat és háborúkat, nem voltunk egy utcai lövöldözés kellős közepén, de ez nem azt jelenti, hogy nekünk nincsenek meg a saját küzdelmeink.

Mindenkinek meg kell vívnia a maga harcát. Szokták mondani, hogy mindenkinek a saját gondja a legnagyobb. Ez így is van, és ezért nem kell elítélni senkit sem. Mert mindenki a maga gondjáért felelős, nem kell másokét is még a nyakunkba vennünk, épp elég a sajátunk. Ezért úgy gondolom, hogy mindenki megérdemli az alapvető tiszteletet, ami MINDENKINEK kijár. Idősnek, fiatalnak egyaránt, és senkitől nem kell elvárni a több tiszteletet.

Aki ténylegesen megérdemli, az úgyis megkapja. Személyem szerint én igenis tisztelem azokat, akik próbálják az embereket csapatmunkára bíztatni. Például ott vannak az éves természeti katasztrófák. Tisztelem azokat az embereket, akik összefognak egy község megmentéséért, vagy legalábbis segítéséért és tisztelem azokat, akik próbálnak kikecmeregni a szorult helyzetükből. Akikben annyi lelki erő van, hogy végignézzék a pusztítást, aztán a családi holmikat, amik jóformán megsemmisültek és csak a maradványok tárulnak a szemük elé, mégis tovább lépnek.

Ezeknek jár a tisztelet, akik tesznek is valamit a társadalomért, a családjukért, önmagukért is akár. Nem pedig azoknak, akik futnak valami után, mert lusták pár percnél többet várni, aztán pedig felszegett orral, duzzogva és megsértődve mint egy kisgyerek ócsárolják a mai fiatalokat a "neveletlenségükért". Az ilyeneknek üzenem, hogy vegye le a magassarkút és a méregdrága öltönyt, aztán gumicsizmába menjen el egy szegény településre, amit katasztrófa ért, és segítsen azoknak az embereknek akik a napi kenyérért gürcölnek kőkeményen.

Lehet, hogy a vége kicsit keményre sikeredett, de hát tudtommal szólás szabadság van. Még akkor is, ha sokan nem mernek hangot adni véleményüknek. Mára úgy érzem elég ennyi. a következő részben hangot adok politikai hozzáállásomnak és ha belefér a keretbe, akkor a vonzás hatalmáról is szót ejtek. :))

További szép napot kívánok Nektek! :))

Egy kis magánélet 4.

És IGEN! Ismét rájöttem valamire :D Mégpedig arra, hogy nehézkesebb apránként leírnom, hogy mi történt velem. Mármint, ha egyszer csak akad egy kis időm, és elkezdek mesélni, viszont nincs időm befejezni a bejegyzést, akkor utána másik időpontban - mondjuk ha több nap telt el - már teljesen már fordulatot vesznek a dolgok.

Így volt ez most is. Mióta utoljára írtam már voltam a nővéreméknél egy születésnap ünneplésének alkalmával, ami nagyon jó volt tekintve, hogy sütött a nap, bográcsoztunk, meleg volt, friss levegőt szívhattam be a városi szmog után és végül, de nem utolsó sorban, együtt lehettem a nővéremmel, az unokaöcsémmel és sok más személlyel, akik még hiányoztak.

Két éjszakát töltöttem náluk, aztán amikor hazajöttem és megebédeltem, a párommal is ellátogattunk a Citadellára. Az időjárás ugyanazt produkálta, ami nagyon jól esett nekünk. Igazán felpezsdített ez a kis kiruccanás a hosszú, hideg, téli napok okozta bezártság után. Innentől kezdve pedig csak javultak a dolgok.

És persze megállás sem volt... Egy újabb születésnapra is kellett készülődni, amit ráadásul meglepetésnek szerveztem. Izgultam, hogy az illető rokona nehogy aznap szüljön, de aztán minden szerencsésen alakult. A szülinapos elégedett volt a szervezkedésemmel és az eddigi legjobb születésnapjának tartotta, amit a bowling pályára szerveztem. A baba pedig a rákövetkező héten született eszméletlen tünemény pofikával. A szülők is megvannak, nincs semmi bajuk. Imádattól csillogó szemekkel figyelik apró, napról-napra cseperedő kis hercegnőjüket. :))

Mielőtt azonban hazaengedték volna a kismamát és az újszülöttet, ott aludtam páromnál, akinek idősebb testvérével és unokaöccsével lementünk a közeli kosárpályára játszani egy kicsit. Csakhogy nem számítottunk arra, hogy milyen hamar besötétedik, és nincs kivilágítva a pálya. Nem is kell azt hiszem tovább ragoznom. Sötét volt, betonpálya, és négyből egy lány. Rossz arány ilyenkor még akkor is, ha három fiúból eggyel egy csapatban vagyok.

Nem kell részleteznem remélem, hogy mi minden történt két óra leforgása alatt. Elestem, lefejeltek és fejbe dobtak. Ebből kétszer véreztem, egyszer pedig borzasztóan megszédültem. Amikor fejbe találtak a labdával, akkor mondták a fiúk, hogy most már hagyjuk abba, mert így nem túl bizalomgerjesztő és biztonságos játszani. Főleg, hogy nemhogy egyszerűen fejbe találta, sajnálatos módon szemből kaptam az ütést, ami az orromat érte.

De le a kalappal előttük, mert nagyon figyelmesek voltak. Az első esésemnél megnézték vérező térdem és könyököm, hogy mennyire vészes a dolog, de úgy éreztem, hogy nem hagyhatom, hogy azt gondolják, én vagyok a gyenge kislány, akinek minden baja van. Egy-két könnycsepp után azt mondtam, hogy ne törődjenek vele, jól vagyok és folytathatjuk a játékot. Ezek után párom meg is jegyezte, hogy mennyire kemény vagyok, és jól álltam a sarat. Ezzel sajnos nem vigasztalt meg, mert mégiscsak miattam kellett abbahagyni. De most már túl vagyunk rajta, jöhet a gyógyulás. :))

Végül ismét vendégségbe mentünk, csak akkor a bátyámhoz és a menyasszonyához. Sajnos előzőleg nem volt alkalmam, hogy a páromat bemutassam leendő sógornőmnek, így elmentünk hozzájuk. Minden jól alakult, mert így a bátyám is jobban megismerhette választottamat. Úgy tűnt megkedvelték, ami persze még nem jelent semmit, mert még mindig nem mondhatom azt, hogy ők igenis megismerték. Igyekszem úgy intézni, hogy ők is többször találkozhassanak és igazán megismerhessék egymást.

Leendő sógornőm pedig igencsak kitett magáért. Ínycsiklandó ebéddel, illetve vacsorával akart minket, aminek elkészítésében végül azért mi is segédkeztünk. Ugyan "csak" főétel és egy kis desszert volt, mégis kiadós volt. Utána alig bírtam mozogni és örültem, hogy egyáltalán nyitva tudtam tartani a szemem amellett az álmosság mellett, ami akkor tör rá az emberre, ha sokat eszik. Remélem ismerős az érzés. ;)

Annak a hétvégének a további része pihenéssel telt, mert ugyan mivel telt volna egy eseménydús hét után? Igen ám, csak hogy jött a következő rohanós hétvégének az első fele. A hétfőm azzal kezdődött, hogy a reggeli gyakorlati órám után igencsak rosszul lettem, így haza kellett mennem sajnos, így nem lehettem ott az esti gyakorlatin, ami az egyik kedvenc órám attól eltekintve, hogy későn van.

Másnap ki kellett emiatt hagynom a kosár edzésemet, mert úgy gondoltam talán az hiányzik, hogy rendesen kialudjam magam. Utána pedig össze kellett szednem magam, mert még utaztunk is aznap a párommal a nevelőapjához. Nem alakult szerencsésen az a nap. Először is lekéstük a hévet, a következőre pedig fél órát kellett várni. Ez még nem is lett volna gond, de át kellett szállni egy buszra, amit szintén lekéstünk, az utána következő pedig csak két óra múlva jött. Nagy lelkiismeretfurdalással küzdöttem aznap, mert mindkettőt miattam késtük le.

A párom természetesen nagyon kedves és megbocsájtó volt. Nem is akart arról hallani, hogy miattam történt az egész. A buszmegállóhoz közeli kis parkban ültünk le, hogy mégse a buszmegálló zsúfoltságában kelljen várakoznunk. A nevelőapjától azonban kaptam a fejemre, hogy bizony nőből vagyok, és ez mennyire látszik rajtam. Hát igen, a nők nem csak párosával, de sűrűbben is mennek mosdóba, mint a férfiak.

De aztán megenyhült, amikor egy nagyon finom, nyári, frissítő, citromos sütivel ajándékoztam meg vacsorára. Azt mondta, hogy még annál is jobban megszerette, amit általában csinálni szokott. Örültem, hogy mindenkinek ízlett, aki megkóstolta. Még a receptet is ott kellett hagynom. :D

Úgy volt, hogy május 1-jén bográcsozni megyünk, azonban nem volt készenlétbe hozható jármű, amivel elfuvarozhattuk volna a hozzávalókat, így nem lett az egészből semmi. A községben azonban megtartották a majálist, méghozzá úgy, hogy kutyabemutatót is tartott egy kutyaiskola néhány tagja, illetve még lovagolni is lehetett. Nagyon jól éreztem magam, csak sajnálom, hogy nem tartott sokáig.

Ám ideiglenes lakóhelyünkön is volt két kutya, és bizony azok betanítás nélkül is tudtak minket szórakoztatni. Nagyon aranyosak és szeretetreméltóak voltak. A nagyobbik ugyan összeugrált, ráadásul a gyógyuló sebemet is megtalálta egyszer-kétszer a könyökömön, de azért hallgatott rám, amikor azt mondtam, hogy: "NEM!" :D A kicsi pedig az ellenkezője volt. Szerintem egy túlméretezett nyalókának nézett... Mindenesetre körül voltunk véve kisállatokkal, amit nagyon élveztem. Úgy éreztem, hogy tényleg van élet.

Most ugyan tényleg csak magánéletről írtam, de a következő bejegyzésben már véleményt is fogok alkotni egy pár dologról. Például azokról az idősekről, akik futnak és rohannak minden tömegközlekedési eszköz után, majd pedig zihálva, a szívükhöz kapva forgatja a fejét, hogy ki olyan kedves, hogy átengedje neki a helyét, ne kelljen egy helyben ácsorognia az enyhén magassarkú cipőjében. Illetve még egy-két tanári segítségről is, amit nem mindig mondhat el egy diák, tanuló, hallgató. Ezek igazán megérintenek, főleg amikor nagy a baj. :))

Remélem szeretitek ezeket a bejegyzéseket is olvasni, és folytatni is fogjátok, illetve még híresztelni is. :))
További szép éjszakát mindenkinek! :))

Egy kis magánélet 3.

Most őszintén. Nem hittem volna, hogy valaha is szükségem lesz egy határidőnaplóra. Biztos ami biztos alapon karácsonykor mégis beszereztem egyet. Azóta összeteszem a két kezem, hogy ezt megtettem, mert anélkül lehet arra sem emlékeznék, hogy az elmúlt két napban mi történt. Ráadásul a színe is nyugtatóan hat rám. Örülök, hogy megvettem. :))

Ami a napokat illeti, örülök, hogy még talpon tudok maradni. Az utóbbi napokban csak úgy zajlottak az események. Egy jó tanácsot azért adnék mindenkinek, aki érdeklődik a blogom iránt: ha dolgoztok két napot, de köztük van egy szabadnap, azon ne fogyasszatok alkoholt. Komolyan! A tapasztalat azt mutatja, hogy az ember fáradtabb, nem tudja merre fordítsa a fejét, miközben szeretne mindent beleadni abba, amit csinál. Ha ünneplésről van szó, akkor is csak mértékkel. Sajnos nekem ezt nem sikerült betartanom, és meg is láttam a kárát. Azóta napközben zombiként funkcionálok. Pedig nem lenne szabad.

A hétvége emiatt nehezen is zajlott. Elég nehéz álmosan és fáradtan egy olyan helyen ácsorogni egy helyben és jópofizósan köszönteni az embereket elmagyarázva nekik hogy miért is állsz te ott, illetve hogy invitáld őket egy kis játékra. Volt, aki lelkesen és izgatottan odajött, és részt vett a játékon, de olyan is, aki kedvesen megköszönte az ajánlatot, de siet, nincs kedve, nem érdekli stb. Ó, és a "kedvencem": amikor flegmán, az orrát fennhordva csak odadörmögi, hogy 'Köszi, nem érdekel.' Mindezt tetézi, hogy közben ég a szemed az erős lámpafénytől, nincs rendes levegő, klíma annál inkább - a mostani időjárás miatt fűtéssel vegyítve -, és azon gondolkodsz, hogy akik elsétálnak melletted, talán azt gondolják, hogy sírtál, vagy pedig "egyszerűen csak" be vagy tépve.

Szerencsére jó dolog is történt, mert egy tünemény kislány a nyakamba borult úgy, hogy nem is ismert, és a vállamon zokogott, hogy nem engedték meg neki, hogy megedje a cukorkáját. Egy másik, kicsivel idősebb kislány az előbbinél, pedig megdícsért, hogy milyen szépen színezek. :D Nagyon jó érzés volt, hogy két ilyen kislánnyal megismerkedhettem és legalább bizonyosságot szereztem arról, hogy a gyerekek nem félnek tőlem. Mert hogy nagyon sokáig ezt hittem. :$

A családi ügyeim rendeződni látszódnak, de valójában csak igyekszünk kitartani a végsőkig. Ami pedig a párkapcsolatomat illeti, csak egy kisebb "elmebajról" lehetett szó. Minden rendben van most már, és várom a folytatást, ami reményeim szerint szép és jó lesz. :))

A mérleg most viszont az iskola ellen fordult. A héten három dolgozat is várt rám. A háromból már csak egy van hátra, a másik kettő pedig nem a legfényesebben sikerült. A másodikat ráadásul bajosan sikerült megírnom. Bár az egész napomra azt mondhatnám, hogy nem alakult a legjobban. Kora reggel edzésre kellett mennem, amiről el is késtem. Korábban is kellett eljönnöm, hogy a kötelező órámra beérjek. Igen ám, csak kedvenc tömegközlekedési eszközeink egyike nem volt éppen a pártomon ez alkalommal. Egy kimaradt, amivel még odaérhettem volna a dolgozatra, a következő pedig még késett is. Annyi volt a szerencsém, hogy a tanár beleegyezett a későbbi pótlásba.

Ez meg is történt ugyanazon a napon, de csak arra jutottam, hogy tényleg nem kellett volna kikelnem az ágyból. Nem úgy sikerült úgy az sem, mint ahogyan én szerettem volna. Egyik barátnőmet pedig vártam, hogy ügyintézzen, ehhez képest sikerült elkerülnünk egymást. Ő is azt hitte, hogy hazamentem, és fordítva. Úgy éreztem jobb, ha ma már nem megyek semerre sem, és akkor hátha minden rendben lesz.

A szerencsétlen nap véget ért, de hogy egy kis optimizmust csaljak a "panaszkodásba", két jó dolog is történt. Az egyik, hogy az edzés nagyon jól ment, amíg ott voltam. Utána nem tudom, milyen volt, nyilván. Az utolsó tíz másodpercben sikerült egy pontot szereznem a csapatnak, amire még az edzőnk is azt mondta, hogy nagyon jó befejezése az edzésemnek. :))

A másik jó dolog pedig az, hogy amikor mentem a suliba, hogy átessek egy általam igencsak kevéssé kedvelt tantárgy egyik dolgozatán, előttem egy vak fiatalember - nem lehetett több huszonötnél - fehér bottal a kezében araszolt előre. Megesett a szívem rajta, amikor láttam, hogy mindenki csak elmegy mellette, így odaléptem hozzá, hogy segíthetek-e neki. Mosolyogva megköszönte, és elmondta, hogy melyik buszhoz is szeretne eljutni. Elkísértem, segítettem neki, közben pedig nagyon jót beszélgettünk. Kedves volt és udvarias, végig nevetett és mosolygott. Örültem, hogy egy ilyen helyzetben levő fiatal nem hagyta el önmagát, és tudja még mi az: jókedv. :))

Egy kis magánélet 2

Eszembe jutott, hogy erre az egyik ismerősöm mindig azt mondta, hogy ezentúl mindig úgy lépjek be hozzá, hogy azt mondom: "Rájöttem valamire!"

Mert hogy most is ez történt velem. Ugyanis rájöttem, hogy sok mindent nem úgy csináltam, ahogy elképzeltem, vagy ahogy szerettem volna. Köztük "Az álmok valóra válnak" c. próbálkozásom sem a legjobban alakul. Arra gondoltam, hogy amit eddig megírtam, azokat meghagyom a weboldalon, de egyébként át kell írnom az egészet. Nincs más választásom, mert még én magam is belekavarodtam a történetbe, hogy mi történt mikor, hol, hogyan, miért, kivel és egyéb nyalánkságok. Elég ciki, hogy én magam sem tudom, hol tartanak a dolgok.

Ráadásul igyekszem úgy írni, hogy azok az érzések jöjjenek át a történetből, amik nap mint nap engem is átjárnak. Igen ám, csak hogy mostanában inkább a kézzel írt naplómat kellene segítségül hívnom. Néha olyan, mintha kezdenék érzéketlenné válni a környezetem rám való hatásaitól. A nap történéseitől, és attól, hogy próbálom az agyammal blokkolni őket, hogy ha rossz dolgok történnének, akkor azok ne súlytsanak le olyan erősen. Pár alkalommal be is válik, de van amikor utat kell engedjek mindennek. Ilyenkor kellene írnom ezt a regényt is, ami sajnos sokszor nem jön össze.

Legalább az iskolára azt mondhatom, hogy minden remekül megy eddig, kivéve, hogy előadásokra nem tudok járni most egészségi ügyekből kifolyólag. Egyik orvostól járok a másikhoz, és senki nem tud pontosat elárulni arról, hogy mi is a baj velem. Nyilván most ezzel is el vagyok foglalva, hogy lehetőleg mihamarabb rendbe jöjjek, be tudjak menni azokra a legalább kétszáz fős előadásokra. Még szerencse, hogy a gyakorlati órákon minden rendben ment eddig, és jó eredményeket is kapok. Csak maradjon így továbbra is.

Sajnos azt kell mondanom, hogy a családi és a párkapcsolati életem sem fenékig tejfel. Esküszöm, mintha be lennék zárva, akár egy kalitkában lévő kis madár, és nem tudok kiszabadulni. Bár édesanyámat mostanában tudom megérteni a leginkább, hogy ő mit élhetett át éveken keresztül, amikor minket nevelt. Igen ám, csak amikor egy felnőtt embert kellene megnevelni, az nem olyan egyszerű és nem annyira szívderítő.

Épp ezért tudom azt mondani, hogy néha a munka is kikapcsolódást jelenthet egy-egy ember számára. Kicsit el lehet távolodni az otthoni és az iskolai zűrzavartól, ami már lefárasztja az embert. Úgy látszik most ez is kezd helyre rázódni, és kicsit előrébb jutok, és közelebb kerülök a céljaimhoz.

Addig is további sűrű elnézéseket fogok kérni. Az biztos, hogy egy másik regénytervhez is hozzákezdtem, ami reményeim szerint el fogják nyerni tetszéseteket. Ígérem, ezt már nagyobb odafigyeléssel fogom írni és megjeleníteni számotokra. :))

Szép estét Mindenkinek!

Egy kis magánélet

Tudom, tudom, tudom... Új évet írunk, és már jó ideje nem írtam bejegyzést. Ami azt illeti készítem azon dolgozom, hogy "Az álmok valóra válnak"-ot ki lehessen adni az újabb és újabb fejezetekkel együtt, amiket ide már nem tettem fel. Emellett még más műveken is dolgozom, és hát szerencsésen sikerült bejutnom abba a főiskolába, amibe szerettem volna. :)) Őrület, hogy mi folyik ott. Jóformán örülök, ha egy szusszanásnyi időm van. Mindennek ellenére nagyon élvezem.

Elmondom, hogy nagyjából miről is van szó. Miután felraktam az utolsó bejegyzésemet, a nyár többi részét a nővéremnél és a családjánál töltöttem. Pár napos nyaralásnak indult, végül három hét lett belőle. Gondolhatjátok, hogy akkor milyen jól éreztem ott magam. És tényleg :)) Felszabadult voltam és úgy éreztem, hogy ott tudtam igazán kipihenni magam. Élveztem a napsütést, a madárcsicsergést, a csöndet és a nyugalmat (Budapesten volt, hogy nyáron is hatkor vagy hétkor ébredtem, mert az ablak alatt elsuhanó troli túl hangos volt). Ezek után pedig jött a gólyatábor és minden más egyéb, ami egy új iskolába való bekapcsolódással együtt jár.

Ami a sulit illeti...

 Rendezvényeken való részvétel, segítés a lebonyolításukban, illetve elmenni oda az iskola érdekében, ahova éppen kell. A vizsgák ugyebár mostanában voltak, és hát azért mégis csak most tapasztaltam meg ezt igazán. A barátnőim, akik korábban végezték a gimnáziumot, és korábban kerültek felsőoktatásba, meséltek arról, hogy mennyit kell tanulniuk egy-egy vizsgára, de erre azért mégsem számítottam. De legalább most már tudom, hogy mire is számítsak legközelebb.
Nagyon sok új embert is megismertem, akikkel nem árt tartani a kapcsolatot, főleg mivel jóban lettem velük. Megkedveltem őket, és örülök, ha sok időt tudok eltölteni velük. A régi barátaimat sem szerettem sosem elhanyagolni, így igyekszem velük is minél többször beszélgetni és természetesen találkozni is és közös programot is csinálni, ami borzasztóan nehéz most.

Időközben barátom is lett. Nagyon komolynak tűnik a kapcsolatunk. Négy hónapja vagyunk együtt, mégis azt érzem, hogy ez akár évekig is tarthat, amiben nagyon reménykedem. Sok mindenkinek mondtam már, hogy olyan, mintha egy leányregényből lépett volna elő:)) Romantikus, védelmező, de közben vicces, kedves, őszinte és rendkívül jószívű fiú. Remélem a legjobbakat, drukkoljatok :))

Megpróbálkozom mihamarabb újabb bejegyzést írni, lehetőleg novellát, verset, vagy egy új regény kezdetét, ötletét. Akinek van bármi ötlete, óhaja, sóhaja, az nyugodtan írja meg a véleményét akár ide a blogra, vagy akár külön nekem e-mailben is. Szívesen fogadom a kritikát, és hát egyébként is kíváncsi lennék, hogy az eddigi fejezetekről és versekről mi a véleményetek. Nektek, akik rendszeresen olvastátok az irományaimat, és nyilván azoknak is, akik csak véletlenül tévedtek ide, és végül itt is maradtak. :))

További szép estét, hetet, hónapot és az új évre tekintettel mindenkinek sikerekben gazdag évet, illetve életet kívánok :)) Sose felejtsétek el, hogy mindig vannak jobb-rosszabb időszakok. De mindig rajtatok áll, hogy melyik irányba fog fordulni az életetek.