2012. július 24., kedd

Az álmok valóra válnak: 13. fejezet

Ismét elnézést, hogy megint sokat kellett várni, de remélem azért tetszeni fog ez az újabb fejezet:) Jó olvasást!

13. fejezet: Meglepetések
A RANDOLPH-FAL VALÓ BESZÉLGETÉSÜNK után sok mindent megértettem. Jamesszel sokat beszélgettünk a történtekről azóta, és több mindent elárult, amit én még csak nem is sejtettem. Annyi minden történt velünk, és szégyen-szemre észre sem vettem, hogy James nem csak hogy boldog. Ez annál sokkal több volt. Kézzel nem fogható és szavakkal ki nem fejezhető.

A ház még időben elkészült, és az utolsó napunkat töltöttük a szünet előtt az iskolában. Beckyvel beszélgettünk a menzán egy asztalnál ülve Mattel, Ninával, Dollyval és az ikrekkel. Az egész ebédlő megtelt zsivajjal, és mindenki lelkesedő örömmel várta a szünetet. Becky éppen arról próbált meggyőzni, hogy mondjam el Tristannek az érzéseimet.

Nem vallottam be neki, egyszerűen csak látta rajtam, hogy több van köztem és Tristan között puszta barátságnál. Kár is lett volna letagadni előtte, így nem is próbálkoztam vele. Igazság szerint még örültem is neki, amiért nem kellett titkolóznom, és valakivel őszintén megoszthattam a kétségeimet.

Az iskolában Tristannel csak közös órákon és szünetekben találkoztunk. Már korábban megbeszéltük, hogy tegyünk mindent úgy, ahogyan eddig is. Nem szerettük volna, ha mindenkinek feltűnik, hogy mennyivel közelebb kerültünk egymáshoz. Nem csak Tristan és én, hanem az egész csapat. Nem akartuk nagydobra verni, hogy egy ideje már együtt élünk.

James is a saját társaságában maradt. Utolsó napon láttam csak meg a bátyám arcán, hogy mennyire szerelmes. Semmihez sem volt fogható az a pillantás, amit Stellára vetett. Feltűnt az is, hogy a lány ugyanúgy néz rá. Kétségem sem volt afelől, hogy odavannak egymásért, és ennek borzasztóan örültem. Úgy véltem, hogy nagyon is összeillenek.

A napokban egy csöppet megnyugodtam. Talán Tristannek köszönhetően, vagy azért, mert napokig nem történt semmi, ami aggodalomra adhatott volna okot. Az is lehet, hogy mindkettő, mindenesetre amióta visszaköltöztünk a szüleink házába, rémálmok sem gyötörtek. Randolph szerint az otthoni biztonságérzet miatt.

- Te mit veszel neki? – ébresztett fel Becky a gondolataimból.

- Tessék? – nem értettem, és kicsit magamhoz kellett térnem, így körülnéztem. James Stellával nagyokat nevettek, Tristanék egymás közt beszélgettek nagy komolyan, mint mindig, kizárva a körülöttük lévőket.

- Mit veszel Tristannek karácsonyra? – ismételte meg Becky cseppet sem meglepve. Megszokta, hogy sűrűn elmerengek minden ok nélkül.

- Nem tudom, ezen még nem gondolkodtam – válaszoltam, miközben rádöbbentem, hogy nem csak Tristan ajándékát nem tudom. Senkiét nem találtam még ki.

- Akkor jobb, ha igyekszel – kuncogott magában Becky. – Már csak négy napod van.

Ettől egy kicsit megijedtem. Négy napom volt arra, hogy mindenkinek ajándékot vegyek. Megkértem Beckyt, hogy adjon pár ötletet, hátha úgy könnyebb lesz kitalálnom valamit. Aztán eldöntöttem, hogy Jamesnek, Randolphnak és Tristannek saját készítésű ajándékot adok. Valami személyeset, ami kifejezi, hogy ők hárman milyen különösen fontosak nekem.

Még Beckynek is be kellett szereznem valamit, így elhívtam délutáni vásárlásra. Mondta, hogy szívesen eljön, mivel neki is még meg kell vennie pár ajándékot, amire csak mostanra sikerült összegyűjtenie a pénzt. Ekkor kicsit kihagyott a szívverésem. Eszembe jutott, hogy a nevelőszüleinktől minden héten kaptunk zsebpénzt, ami elmaradt, mióta nem élünk velük.

Nem is vártam el tőlük, hogy azok után, ami történt, továbbra is pénzt adjanak, de hirtelen megijedtem, hogy nem fogok tudni miből ajándékot venni. Aztán, mint derült égből villámcsapás, ott termett James egy nagy vigyorral az arcán, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.

Ez persze nem lett volna meglepő. Amióta még közelebb kerültünk egymáshoz, úgy lettünk egyre érzékenyebbek a másik érzéseire, és egyszerűen csak megéreztük, hogy mit gondol a másik anélkül, hogy láttuk volna az arcát, vagy, hogy mellettünk lett volna. Ez sokszor jól jött, de néha kicsit kellemetlen volt, tekintve az érzéseimet Tris iránt.

- Nyugi, nem piszkálódni jöttem – mosolygott rám James. – Csak azt akartam mondani, hogy Annie-ék Randolphon keresztül ugyanúgy küldenek nekünk még pénzt.

- De miért? – kérdeztem meglepetten.

- Megígérték a szüleinknek, hogy addig tartanak el minket, amíg iskolába járunk. Ezt az ígéretüket nem hajlandók megszegni még akkor sem, ha mi már nem élünk velük. És legalább ennyit szeretnének tenni, ha már többet nem tudnak.

Ez meghatott egy kicsit. A mérgem elpárolgott, amit irántuk éreztem. Minél több mindent tudtam meg Luciusról, a szüleinkről és a mi történetünkről, annál inkább sajnálni kezdtem Annie-t és Danielt, amiért olyasmit kellett kiállniuk értünk, amit senkinek nem kellett volna.

Tudták, hogy mire vállalkoznak, és mégis megtették azért, hogy mi biztonságban legyünk. Feláldozták az addigi megszokott és nyugodt életüket. Menekültek velünk együtt. Szégyelltem magam, amiért olyan csúnyán bántam velük, vagy, ahogy nem. Talán mégis el kellett volna mennem hozzájuk. De nem volt hozzá elég lelkierőm.

- Mivel mára terveztem az ajándékvásárlást, és sejtettem, hogy te semmit sem tudsz a dologról, így elhoztam a te részedet is – vigyorgott rám James kajánul. Hiába, mindent tud rólam. Legalábbis majdnem mindent. – Ja, igen. Mielőtt elfelejtem… Beszélj Tristannel. Hidd el, jobban jársz te is, és ő is.

Feladtam. Mindent tudott rólam, ráadásul bele is pirultam abba, amit mondott. A bátyám persze csak somolygott, majd miután letett elém egy borítékot, visszament Stellához. Néztem őket egy darabig, hogy rájöjjek, mit is kellene mondanom Tristannek. Nem tudtam így hogy juthatna eszembe, de nem volt más ötletem. A testvérem és a barátnője olyan természetesen viselkedett, pedig hivatalosan még nem voltak együtt, bár mindenki arra várt, hogy az legyen.

Aztán mintha az égből pottyant volna, Stellát eltalálta egy aznapi ebéd. Messziről is láttam rajta, hogy spagetti volt, ráadásul Stellán aznap fehér fölső volt. Mindenki felhördült, aki látta, James és én pedig a szemünkkel kerestük az elkövetőt. Nem tudtuk ki lehetett az, de azt igen, hogy rossz célpontot választott, rossz időben.

Nem kellett sokáig keresgélnem. Amint megláttam őket tudtam, hogy ők voltak. Kajánul vigyorogtak egymásra, mint akik jól végezték a dolgukat. A bejárati ajtónál álltak, és alig bár, de biztos voltam abban, hogy ők tették, mégsem tudtam rájönni, hogy hogyan. Elég messze voltak Stellától, de persze az is lehet, hogy amint megtörtént, hátrálni kezdtek. Ezen meg sem lepődtem volna.

Annyira önelégült arcot vágtak, hogy nem bírtam magam türtőztetni és felálltam. James meglátott, aztán mikor arra nézett, amerre elindultam, már ő is rájött mindenre és követni kezdett. A csapat szintúgy és még Becky is felállt és jött velem. Ezen annyira nem is csodálkoztam.

Cassandra régóta a bögyünkben volt, és amióta kiadtam Greg útját, nem is láttuk őket sűrűn. Az iskolát is gyakrabban elkerülték, és ha mégis felbukkantak, akkor is csak együtt. Látták, hogy feléjük közeledünk, de az az undorító vigyor nem olvadt le az arcukról.

- Beszélnünk kell – fordultam oda Cassandrához. Greget meghagytam a fiúknak.

- Nincs mit mondanom neked – válaszolta Cas, majd megfordult.

Sajnos nekem nem szokásom eltűrni, hogy valaki szemtelen legyen velem vagy ártson olyannak, aki közel áll hozzám, vagy a bátyámhoz, így utánanyúltam, és visszarántottam a karjánál fogva. Meglepetten nézett velem farkasszemet és próbálta kitépni magát az ujjaim közül, de túl erős voltam hozzá képest.

- Eressz el! Ez fáj – szólt rám, én pedig elengedtem.

A karját dörzsölgette, ahol megszorítottam, nekem pedig egy pillanatra elállt a lélegzetem. Tudtam, hogy erős vagyok az edzéseknek köszönhetően. De hirtelen úgy éreztem, mintha minden egyes idegszálamat, minden sejtemet külön-külön és együtt elöntené a mérhetetlen erő. Melegem lett. Annyira, hogy legszívesebben kibújtam volna a ruháimból.

Nem tudtam miért van ez, és a düh, amit éreztem, gyorsan elpárologtatta a semmiből előtűnő meglepettséget. Cassandra már nem volt annyira magabiztos, és kicsit idegesen toporgott előttem. Nem sajnáltam, inkább örültem ennek. A fejemmel böktem a kijárat felé, hogy ne az egész iskola előtt kelljen veszekednünk. Ahhoz több büszkeség volt bennem, ha benne nem is.

Elindult kifelé, Beckyvel pedig követtük. Azt nem tudtam, hogy Greg mire számíthat a fiúktól, kiváltképp Jamestől és Tristantől, akiknek a szemében amúgy is szálkaként szúrt. Annyit tudtam csak biztosra, hogy semmi jót nem ígérhetett neki az, amit tett. Csak azt reméltem, hogy fizikai erőszakhoz nem fognak folyamodni. Annak súlyosabb következményei lennének, talán még fel is függesztenék mindannyiukat.

Miután megtettünk pár métert a lányokkal, hallottam, ahogy újra nyitódik és csukódik az ebédlő ajtaja. Hátranéztem, és láttam, hogy a fiúk a sportpályák felé mennek. Ennek nem nagyon örültem, mert ilyenkor nem sokan lebzselnek ott, és van egy-két eldugott hely, amit csúnyán ki is használhatnak anélkül, hogy bárki meglátná őket. Rimánkodtam magamban, hogy legyen elég eszük ahhoz, hogy ne verjék meg Greget.

- Mit akartok? – kérdezte Cassandra egy gyors hátrafordulás közepette.

- Mire volt jó Cas? – kérdeztem.

- Ugyan micsoda?

- Ne játszd meg magad. Tudom, hogy ti dobtátok meg Stellát, csak azt nem értem, hogy mi célból, amikor ő semmit sem ártott nektek.

- Semmi közöd hozzá bennszülött – mondta mélyen a szemembe. Honnan tudhatta? Nem mutathattam ki, hogy meglepett.

- Ugyan már Cas, miket beszélsz? Katie nem bennszülött – kelt a védelmemre Becky, csakhogy hiába. – Amióta megérkezett olyan vagy, mint aki karót nyelt és tudjuk, hogy azóta böki a csőröd. Mégis mi bajod? Féltékeny vagy rá?

- Féltékeny? Már miért lennék? – kérdezte Cas gúnyosan. – Nem irigylem tőle, hogy a szülei egy sorozatgyilkosnak az áldozatai, hogy menekülnie kellett, hogy egész idáig hazugságban élt, és hogy talán azt sem tudja kicsoda valójában. Nem szokásom olyanra féltékenykedni, akit mindenki csak ki akar használni a pénze és az ereje miatt.

- Hagyd abba! Semmit sem tudsz, és nincs igazad – vágtam a szavába, pedig egy része igaz volt.

- Ó, nem? Biztos vagy te ebben? Pedig nekem megbízható forrásaim vannak.

- Katie, miről beszél?

- Arról beszélek pici, ártatlan Becky, hogy a mi Katie-nk sem az, akinek mondja magát. És ami azt illeti, az életedbe is kerülhet, ha továbbra is a társaságodba fogadod – ekkor szúrósan rám nézett. – Ugye nem akarod, hogy miattad bárkinek is baja essen, és hogy ártatlanok veszítsék az életüket?

- Katie… - kezdett bele Becky, de közbeszóltam.

- Menj be Becky, kérlek. Ígérem később mindent elmagyarázok.

A szememet nem vettem le Cassandráról, viszont addig nem szólaltam meg, amíg Becky be nem ment az ajtón. Amikor meghallottam az ajtó csukódását – amit nem tudom hogy hallhattam meg olyan távolságból – vettem egy mély levegőt, nehogy elragadtassam magam, és amennyire határozottan csak tudtam, megszólaltam.

- Honnan tudod, hogy ki vagyok?

- Legyen elég annyi, hogy tudom. És csak annyit tanácsolhatok, hogy vigyázz hová mész, vagy kivel beszélsz. Mindig nézz a hátad mögé. Sosem tudhatod milyen szörnyeteg akar rád támadni – itt teljesen ledermedtem. Lehetetlen, hogy Cassandra mindent tudjon.

- Miért csinálod ezt? Mire jó ez neked? – kérdeztem.

- Egyszerűen csak idejöttél, és máris elvettél tőlem mindent. Most te vagy a kis kedvenc – szűrte a fogai közt. – Egyébként Tristan tudja, hogy el akarsz menni innen? Hogy legszívesebben elmenekülnél, ahogyan azt eddig is tetted? Vagy hogy Európába akarsz egyetemre menni?

- Először is, nem akarok elmenekülni – mondtam neki kicsit remegő kezekkel. – Európában pedig ne legyél olyan biztos.

Megrémültem attól, honnan tudhatta mindezt. Tényleg megfordult a fejemben, hogy Európába megyek, de az még azelőtt volt, hogy Jamesszel megismertük volna a származásunkat. Nem tudtam mire vélni Cassandra tájékozottságát, de igyekeztem nem pánikolni és ezt kimutatni. Nem akartam elmenekülni sem a veszély elől. Néha persze jó lett volna egyszerűen csak elfutni, de tudtam, hogy nem tehetem, hiszen a családom számít rám.

Nem igazán szeretem az erőszakot, sem mindazt, aminek köze van ahhoz. Mégsem éreztem más megoldást. Megfenyegettem Cassandrát, hogy ha még egyszer kárt okoz, vagy bosszúságot bármelyik családtagomnak, barátomnak vagy szerettemnek, akkor azt nem fogja megúszni szárazon. Aztán otthagytam.

Visszamentem az ebédlőbe, onnantól kezdve Cassandra nem érdekelt, amíg nem csinált semmi rosszat. Becky kíváncsian figyelt és követett a szemével, amíg oda nem ültem mellé, vissza az előző helyemre. Nem néztem rá, amíg össze nem szedtem magam ahhoz, hogy mit mondjak neki. És közben vártam a reakcióját Cassandra viselkedésére. Nem kellett sokáig várnom.

- Mi volt ez az egész Katie? – kezdte, amint helyet foglaltam. – Miért mondta Cas azokat a dolgokat?

- Sajnálom Becky, de itt most nem mondhatok semmit – hajtottam le a fejem. Jobb az őszinteség, mint az, ha kitalálnék valamit. Főleg egy olyan barátnak, mint Becky. – Azt sem tudom egyáltalán mondhatok-e bármit is, de ha velem jössz délután, akkor hamar kiderülhet.

Azt mondta velem jön. Ennek örültem, mert tudtam, hogy aznap Randolph bent van a városban. Mivel a ház már készen van, és az utolsó simításokat már csak a lányoknak kell megcsinálniuk, így bement a boltba. Ráadásul a polgármester miatt is aggódott, hogy ne legyen probléma az otthonmaradásából.

Teljesen érthető volt. Beckyvel nem jött szóba újra a téma. Utolsó két óra torna volt. Az öltözőbe menet még megpróbált rávenni, hogy beszéljek Tristannel amint lehet. Igyekeztem megnyugtatni, hogy így fogok tenni, mégsem voltam biztos benne, hogy tényleg megteszem.

Aztán megláttam Tristant, ahogy a fiúöltöző felé tart, és a világ egyszer csak megszűnt körülöttem. Rám nézett, én pedig csak arra vágytam, hogy magához öleljen. De amikor kifejezéstelen arccal elfordult és bement az öltözőbe, meglepődtem, és újra az iskolatársaim körében voltam.

Nem tudtam mire vélni. Eddig mindig kitörő örömmel nézett rám, amikor meglátott, bárhol is voltunk. Mellbe vágott, ahogy hidegen elnézett. Onnantól fogva nem szóltam egy szót sem senkihez a gondolataimba merülve. A két tornaórán azt csináltam, amit mondtak és közben Tristant figyeltem. Ő viszont csak a játékra figyelt, és tudtam, hogy szántszándékkal nem fordul felém.

Nem akartam lemondani az ajándékvásárlást Beckyvel, így úgy döntöttem, hogy majd este kérdezem meg Trist arról, hogy mi a baja. Addig igyekeztem elkerülni őt, nehogy rosszabb legyen a helyzet, órán pedig próbáltam levezetni a feszültséget, ami felgyülemlett bennem.

Utána mikor átöltöztünk és összeszedtük a holmiainkat, szóltam Beckynek, hogy igyekezzünk. Kicsit gyorsan vezettem a kocsit, amiről tudtam, de nem voltam hajlandó törődni vele. Randolph boltja előtt parkoltam le, mert az a város közepén volt. Könnyebben elértük a boltokat és nagyobb biztonságban éreztem az autómat is egy családtagom közelében.

Beckyvel különváltunk, én pedig először bementem Randolph-hoz, hogy tudja, a közelben vagyok. És el akartam neki mondani, amit Cassandráról megtudtam. Elcsodálkozott a hallottakról, és csak annyit tanácsolt, hogy amíg elmélkedik rajta, addig tartsam távol magam Castől és Gregtől.

Megfogadtam, és csak hogy kellemesebb témára tereljem a szót, megkérdeztem tőle, hogy kinek mi az állatszelleme. Próbáltam nem Tristanre gondolni közben, és a neki szánt ajándékra. Randolph csak elmosolyodott, nyilván felesleges volt a próbálkozásom, de a választ már kicsit óvatosabban mondta.

- Ugye emlékszel arra, amit meséltem? – kezdett bele.

- Az őseinkről? – erre csak bólintott. – Igen, emlékszem.

- Ők az ük-üknagyapáink voltak. Az egyiküknek, Cheveyónak két fia született, Hassun és Istaqua. Cheveyo osztozott a farkas szellemével, a fiai pedig annak az utódaival. Mindkét fiúnak családja lett később. Hassun a te üknagyapád volt. Istaqua pedig Tristané.

- Ezt úgy érted, hogy Tristan és én… - nem tudtam befejezni. Annyira képtelennek tűnt ez az egész.

- Igen – mondta ki egyszerűen Randolph. – Ti rokonságban álltok egy kicsit. Ami nem meglepő, mivel a fél falu rokonságban áll egymással. De remélem ez még nem riaszt vissza téged semmitől. Talán neked ez egy kicsit abszurdum, de ha jobban belegondolsz, borzasztóan távoli rokonok vagytok.

Csak bólintani tudtam, megszólalni nem. Alaposabban át kellett gondolnom mindent. Így csak megfordultam és kimentem a boltból, aztán mikor magamhoz tértem – szerencsére még az ajtóban – visszafordultam és megköszöntem Randolphnak a segítséget.

Nem tudtam mitévő legyek, így inkább mentem a lábam után, és a tudattalanomra bíztam magam. Mire felocsúdtam, már legalább hat zacskó volt a kezemben és az autó felé tartottam. Becky még nem volt ott, ezért elmentem ételt vásárolni. Marie nagyon sokat dolgozott nálunk, és hálám jeléül szerettem volna helyette elkészíteni a vacsorát.

Amire úgy gondoltam, hogy szükség lehet karácsonykor, azt beszereztem, ahogy tudtam. Még több szatyor is kellett hozzá, mint az ajándékokhoz, amin egy kicsit elmosolyodtam. Mivel a házat belepik a farkaséhes férfigyomrok, így rengeteg mennyiséget vettem mindenből. Áldottam magamban Jamest, amiért odaadta nekem a pénzt.

- Csak nem karácsonyi nagy bevásárlást tart a kisasszony? – a hangtól hirtelen megdermedtem.

A mély és selymes hang vészjóslóan nyugodt volt és kedélyes. Lassan megfordultam, miközben szétnéztem, hogy van-e valaki abban az utcában, ahol álltunk, de senki nem volt. Nem tudtam, hogy talán megkönnyebbültem-e, vagy rettegtem. Nem mertem belenézni a szempárba, féltem, hogy ha megteszem, akkor ő is látni fogja, hogy mennyire félek.

De nem tudtam, hogy ezzel jót teszek-e, vagy csak rontok a helyzeten, így megtettem. A félmosolyát öltötte fel, ami alig pár hete még levett a lábamról, akkor viszont csak a hideg futott végig rajtam. Logan csábos mosolya nem jelentett túl jót, és irtóztam tőle. El akartam menni, de megállított a karomnál fogva.

- Nem mész sehova Bellám – mondta szinte suttogva, mosollyal az arcán, de tudtam, hogy nem kedvességből teszi. A keze már fájdalmasan szorította a karomat. Éreztem, ahogy elzárja a véráramlást, és a kezem zsibbadni kezdett. – Nem szép dolog válasz nélkül hátat fordítani, miközben valakivel beszélgetsz.

- Semmi mondanivalóm nincs neked – szűrtem a fogaim között. – Most pedig eressz el, és tűnj innen.

- Nem parancsolgatsz nekem. Halott vagy – hirtelen kifejezéstelenné vált az arca, én pedig megijedtem. – Apám már alig várja, hogy elkapjon téged és az ostoba bátyádat is. Ízlett Stellának a mai ebéd?

A levegő benn akadt a tüdőmben. Már értettem, hogy Cassandra és Greg miért tették azt, amit, és hogy Cas honnan olyan informált. Kezdtem egy csöppet pánikba esni, és próbáltam eltávolodni Logantől, de minél inkább igyekeztem, annál jobban szorított. El tudtam képzelni, hogy milyen véraláfutásos lehetett már.

- Engedd el – az ismerős hang egyszerre okozott megkönnyebbülést, ijedelmet és ugyanúgy félelmet is. – Azonnal.

Tristan és James mellettünk álltak, a kezük ökölbe szorítva remegett. James egy ideig engem nézett, utána vetette Loganre a pillantását. Gondolom végigmért, hogy tett-e már bennem kárt, és mikor nyugtázta, hogy semmi bajom, a célpontjára fókuszált. Tristan viszont mintha észre sem vett volna. Az arcáról semmit nem tudtam kivenni.

- Különben mi lesz, kutya? – vágott vissza Logan.

Ekkor eszembe jutott, hogy mi köt minket egymáshoz Tristannel, és elfacsarodott a szívem. Rájöttem, hogy azért viselkedett velem olyan közvetlenül, mert egy régi rokona tért vissza, akit egyben a legjobb barátjának is tartott. Megint elárvulva éreztem magam, és csalódottnak. Szerettem Tristant, de így rádöbbenve, hogy miért is kötődik hozzám valójában, nagyon fájt.

Mindenesetre az ajándékáról nem mondtam le. És túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy kockára tegyek bármit is, így azt gondoltam, hogy akkor legalább megmaradhatunk legjobb barátoknak. Feltéve, ha egyáltalán még akarja, és rám néz még valaha.

- Ne mondjam még egyszer Logan – emelte fel egy kicsit a hangját Tris. – Engedd el és tűnj el.

Logan egy kicsit elgondolkodott. Tudta, hogy túlerőben vannak, és hogy semmi esélye. Főleg nem a város közepén, ahol legtöbbször nyüzsögnek az emberek. Így somolyogva és bosszúsan kuncogva bár, de elengedett. A vér visszatért a kezembe, ami fájt és dörzsölni kezdtem.

- Rendben. Majd később folytatjuk – azzal megfordult és elment.

Egyikünk sem mozdult, amíg Logan látótávolságon belül volt. Még utána is vártunk egy kicsit, mielőtt megszólaltunk volna. Bár nekem egyébként sem jött volna ki hang a torkomon. Lesokkolt, hogy Logan ilyen hirtelen tűnt fel, és a karom is nagyon fájt, bár a dörzsöléstől enyhülni kezdett a rossz érzés.

Kicsit feltűrtem a pólóm ujját, hogy lássam mekkora kárt okozott az a vadállat. Szerencsémre James és Tristan csak akkor láthatta volna, ha megmutatom nekik, amit természetesen nem tettem. A karomon sötét foltokban jelent meg egy kéz lenyomata. Nem csoda, hogy fájt.

- Jól vagy Katie? – kérdezte James, és közelebb jött.

Azonnal lehúztam a fölsőmnek az ujját, nehogy a bátyám észrevegye. Tudtam, ha meglátja, felerősödik benne a gyűlölet és a vadászösztön is, hogy elkapja Logant. Ezt pedig nem hagyhattam. Így is veszélyben voltunk, miért tennék rá még egy lapáttal?

- Semmi bajom – nyugtattam mindkettejüket. – Csak egy kicsit megijedtem.

- Akkor menjünk haza – szólt közbe Tristan monoton hangon és megfordult.

Nem tudtam, hogy miért viselkedik így. Csak néztem utána és próbáltam kitalálni, hogy vajon mi történhetett időközben, amiről én nem tudok. Eszembe jutott, hogy talán Greg mondott neki valamit. Mégis tanácstalanul álltam ott tovább, miközben néztem, ahogy Tristan egyre távolodik.

- Azt tanácsolom, mihamarabb beszélj vele – szólalt meg egy idő után James.

Ezt akartam tenni. De nyugodtabb körülmények között, így csak bólintottam és intettem, hogy menjünk mi is. Becky már az autónál várt és meglepetten nézett, amikor meglátta hármasunkat. Csak mosolyogtam rá, és eszembe jutott, hogy nem kérdeztem meg Randolph-tól, hogy elmondhatom-e neki a történetünket, ezért még gyorsan besiettem hozzá a boltba.

Kicsit meglepődött ugyan kérdésemen, de megígérte, hogy fontolóra veszi. Mivel nem ismerte személyesen Becky-t, így kért, hogy megértően adjak neki egy kis haladékot, amíg átgondolja. Mi sem természetesebb ennél, és tudtam, hogy Becky is meg fogja érteni. Meg is értette, mikor hazafelé elmondtam neki ezt.

Tristan és James mögöttünk jöttek kocsival. Nem akarták, hogy az eset után egyedül furikázzam haza az erdőn keresztül miután hazavittem Becky-t. Barátnőm ezt az igaz, aggódó testvéri szeretetnek titulálta, és meghatottan ecsetelte, hogy milyen rendesek is a fiúk. Csak egyet érteni tudtam vele.

Miután megálltunk a házuk előtt, odaadtam neki az ajándékot, amit neki vettem. A csomag egy kis emlékkönyvet tartalmazott, és meghagytam Becky-nek, hogy csak odabent nyissa ki, mert el szeretném kerülni az érzelgősséget mielőtt még hazaérnék. Elnevette magát ezen és megköszönte az ajándékot, majd ő is odaadta nekem az enyémet. Megegyeztünk, hogy majd felhívjuk egymást.

Megvártam, amíg bement a házba, és csak aztán irányítottuk az autókat hazafelé. A visszapillantó tükörben láttam a fiúk feszélyezett és feszült arcát. Alig várták, hogy biztonságosabb környezetben legyünk. Ezzel nem voltak egyedül, így olyan gyorsan hajtottam, amennyire az autó és az út állapota engedte.

Megkönnyebbültem, amikor megláttam a rezervátum hóborította házainak fényét. Mindenki tüsténkedett, hogy időben fel legyen díszítve a környék. Ezt persze este lehetett látni a legjobban. Elmosolyodtam, amikor láttam a kisgyerekek körvonalait a hóban játszani. Annyira gondtalannak tűntek. Semmi problémájuk nem volt, és ennek örültem. Élvezet volt nézni őket, ezért egyre inkább lassítottam.

Amikor hazaértünk csak a kocsikat láttam a ház előtt. James és Tristan azonnal oda jöttek hozzám, hogy segítsenek becipelni a szatyrokat. Szemrehányóan néztek rám, hogy mi az a sok holmi, amit vettem. Ugyanolyan szemrehányóan válaszoltam, hogy négynapi vacsorájuk, és kicsit megértőbbek is lehetnének, amiért ennyit fáradoztam értük.

Csendben mentünk be, mert tudták, hogy igazam van. De én is tudtam, hogy még feszültek a történtek miatt, épp ezért nem szóltam én sem. Odabent sürgés-forgás fogadott minket. Olyan volt, mintha hirtelen dupla annyian lettek volna, mint ahányan egyébként lakjuk a házat. Aztán rájöttem, hogy ismeretlenek is feltűntek és kicsit zavarba jöttem.

A szatyrokat letettük a konyhaasztalra, Marie pedig szívből jövő hálás tekintettel ajándékozott meg, amiért bevásároltam. Marie még mindig idegenkedett tőlem, de ettől a pillanattól úgy éreztem, hogy a fal, ami köztünk áll, kezd lebomlani, aminek nagyon örültem. Kedveltem őt, de úgy tűnt neki nehezebb megszoknia, hogy ott vagyok.

Az ajándék szatyrok is az asztalra kerültek, Simon, Tony, Timothy és Dylan pedig rá is vetették magukat az összesre. Még épp időben sikerült megkaparintanom őket, mielőtt még meglátták volna, hogy azokban nem étel van. Gyorsan fel is vittem mindet a szobámba, amit aztán kívülről be is zártam.

A négy nap gyorsan eltelt. Mindenki sürgött-forgott a házon belül és kívül is. A fiúk leginkább odakint dolgoztak, csak akkor jöttek be, ha éhesek voltak, húst vagy tűzifát hoztak az erdőből. A benti díszeket Randolph segített föltenni a magasabb helyekre. Én is sokat díszítettem, de még többet főztem-sütöttem.

Éjszakánként sokáig fent voltam, hogy mindenki ajándékával időben elkészüljek. Annie-éket is elmentem meglátogatni, amitől furcsa érzés kerített hatalmába. Nem voltak ellenszenvesek, épp ellenkezőleg. Nagyon megörültek nekem. Sütivel kínáltak és ajándékot is kaptam tőlük, ami kicsit megzavart és bevallottam nekik, hogy én semmivel nem készültem, mire megnyugtattak, hogy nem is számítottak arra, hogy valamivel viszonzom.

Egy csodaszép ezüst nyakláncot kaptam tőlük, ami illett egy kicsit ahhoz a fülbevalóhoz, amit Becky-től kaptam. Nem maradtam náluk sokáig, viszont kibékültem velük, ami eleinte furcsa volt. Legfőképpen a keresztnevükön hívni őket, de a lelkiismeretem megnyugodott, és már higgadtabban vezettem az autót is Warm Springs irányába.

James, Tristan és én kimondatlan egyezséget kötöttünk arra vonatkozóan, hogy nem mondjuk el senkinek, ami az utcán történt, és hogy Logan visszajött. Amíg együtt voltunk és a fagy is még tartott – ami azt jelentette, hogy Lucius még mindig távol volt, addig tudtuk, hogy nem történhet egyikünkkel sem semmi komoly baj. Így tehát hallgattunk, kiváltképp Randolph előtt és a karácsonyi hangulatot sem akartuk elrontani.

Utolsó nap mindenkinek a szobáját díszítettem. Az ajándékokat karácsony reggel akartam betenni az ágyakra, de Randolph közölte velünk, hogy vendégek jönnek, és oda lesz a meghitt családi pillanat, ezért kitaláltuk, hogy este tartsunk ajándékosztást, mikor Tony, Timothy, Simon és Dylan is megérkezik, így a díszítések után bevittem az ajándékokat is a szobákba.

Miután megvacsoráztunk és megettük a sütemények felét a kandalló előtt, sorban kezdődött az ajándékosztás. Mindenki kis apróságot kapott. Úgy, mint könyv, törülköző, ékszer, étkészlet és hasonlók. Tristantől nem kaptam semmit, bár már mindenkinek odaadta az ajándékát. Kicsit bántott a dolog, de igyekeztem nem kimutatni.

Mikor én következtem, hogy mindenkinek odaadjam, amit vettem és csináltam, csak somolyogva járkáltam fel és alá. Mindenki kíváncsian nézett és várt, hogy mi fog történni, mert úgy gondolták, hogy tőlem biztosan kapnak majd valamit. Amikor láttam, hogy kezdik feladni, elmosolyodtam.

- Az én ajándékomat a szobáitokban találjátok – mondtam a csapat, James, Marie és Randolph felé fordulva.

Fellélegezve és nevetve indultak, ki-ki a maga szobája felé tartva. Tristan nem moccant. Talán mert nem néztem rá, amikor kijelentettem, hogy hol keressék az ajándékokat. Kifejezéstelen arccal nézett rám, ami zavart. Nem véletlenül nem néztem rá. Kettesben akartam maradni vele, hogy beszélhessünk. Mielőtt bármit is szólalhattam volna, Tristan nyitotta ki a száját.

- Szeretnék mutatni neked valamit – meglepett a lágy hanghordozás és összezavart. Ha akartam, se tudtam volna egy hangot se mondani.

Hirtelen megragadta a kezem, és maga után húzott a meleg házból a hideg téli éjszakába kabát nélkül. Még szokatlan volt számomra, hogy nem volt szükségem meleg holmira és valószínűleg automatikusan a kabátok felé vettem volna az irányt, ha Tris nem ér hozzám. Az utóbbi napokban rájöttem, hogy most kezdtem igazán kapcsolatba lépni farkas szellememmel, és ezért voltam olyan erős Cassandrával szemben és ezért nem fáztam.

Tristan beültetett az autójába, és azonnal el is indultunk, amint felbődült a motor. Azt hittem, hogy a város felé vesszük az irányt, de meglepetésemre az erdőbe indultunk. Kicsit megijedtem. Nem tudtam, hogy mennyire voltak befagyva az ösvények, és hogy a kocsi mennyit bír ilyen zord időben.

A kocsi alatt ropogott a hó és a jég. Néha meg is csúsztunk rajta egy kicsit. Ilyenkor a levegő a tüdőmben akadt, néha fel is sikkantottam, mire Tristan alig bírta visszafogni a mosolygást. A végére szerintem már szántszándékkal csinálta.

A hóesés nem akart elállni, függönyt emelt elénk, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy eljussunk a célunkig. Az erdő sötétségbe borult, és úgy tűnt, nincs se eleje, se vége. Végtelensége öröknek tűnt. Semmit nem láttam, csak amit a fényszóró meg tudott világítani előttünk.

Csendben hallgattuk, ahogy a fák alacsonyabban fekvő ágai neki-nekicsapódnak az autó tetejének. A hallásom kiélesedett a nagy hallgatásban, és az enyém mellett meghallottam az ő szívének a dobogását is. Zavarbaejtően gyorsan vert, és magamban elpirultam, hogy vajon mitől.

Mintha már órák óta lettünk volna a rengetegben, mire megálltunk. A környék nem volt ismerős, és fogalmam sem volt, hogy Tristan hova akart vinni.

- Ne félj – mondta Tristan halvány mosollyal a szája sarkában.

Gyengéden megfogta a kezem, úgy vezetett a sötétségen és hidegen át, mintha ő testesítené meg a szemem és a látásom. Ez az érintés szavak nélkül is megnyugtatott volna, így viszont minden ijedtségem elpárolgott maga után hagyva a puszta kíváncsiságot.

Nem csak a hóesésen kellett átvergődnünk, de az ágak, bokrok és indák is akadályt jelentettek. Ráadásul azt éreztem, mintha valaki figyelne minket. Már biztos lehettem abban, hogy nem voltunk egyedül. Aggódni kezdtem, hogy talán Logan talált ránk, és meg akarnak támadni minket.

De Tristan megint eloszlatta a félelmeimet, amint félrehúzott egy rakás indát, ami függönyt alkotva állta el az utunkat. Tristan a szemével kért, hogy menjek előre. Amikor átléptem, mintha hirtelen egy másik világba léptem volna. Havazásnak nyomát sem láttam, de ugyanúgy éjszaka volt. Sötét azonban nem volt. Az eget a Hold és csillagok milliói borították, melyek fénnyel árasztották el a tisztást, amely előttem volt.

Annak ellenére, hogy éjszaka volt, szinte rögtön felismertem a helyet, bár nem akartam emlékezni rá. Logan hozott el ide először. Akkor azt mondta, hogy a tisztás élőlényei azért nem mutatkoznak, mert kerülik a vámpírokat. Most már valósabb indoknak tűnt az, hogy a gonosz elől bújnak el, és Logan az.

Ahogy Tristan is utánam jött, apró pontok villantak fel a fűszálak és a falevelek között. Szinte egyenként bújtak elő, de a mocorgás hangjai egyszerre érkeztek. Végül minden csendbe borult, én pedig azt hittem, hogy káprázik a szemem. Mindent ellepett a sokfajta állatsereglet. Láttam zöld manókat és koboldokat. Apró tündérek repkedtek a levegőben, de voltak ember nagyságúak is.

A fák között megbújva még furcsább teremtményeket pillantottam meg. Tudtam és éreztem, hogy valóban léteznek, mégis hihetetlennek tűnt az egész. Fekete egyszarvúak és sötét kentaurok körvonalait láttam. Fehér pegazusok, hatalmas hippogriffek és lángoló főnixek szálltak alá a Hold fényében.

A fák lombkoronái közül óriások kukucskáltak ki. De ami leginkább kivívta a csodálatomat, azok a hatalmas állatok voltak, akikkel összeköttetésben álltunk. Mind itt voltak, és nem csak kis csapatunk társai, hanem élő elődeinké is. Hatalmas medvék, rókák, pumák, sasok és farkasok. Kettő oda is jött hozzánk egész óvatosan és lassan.

Egyiküket azonnal felismertem. Így, hogy nyugodt körülmények között voltunk, és nem árnyékolták be őt a fák, láthattam, hogy fehér szőrű. Ragyogóan nézett ki, és egyáltalán nem féltem tőle a nagysága ellenére sem. A szeme kéken csillogott és bíztatóan tekintett rám.

A másik farkas szürke volt, és Tristanhez ügetett. A fiú és társa rögtön egymásra talált. Tristan megsimogatva a fejét üdvözölte őt, mire a farkas a kezébe próbálta bújtatni túl nagy fejét. Az én farkasom pillantását éreztem magamon, így visszafordultam feléje. Nem akartam hirtelen mozdulatokat tenni, ezért csak lassan emeltem fel a kezem, hogy megérinthessem végre azt, akivel egy a lelkünk és vele együtt egész lényünk. A szőre dús és selymes volt, a szívemet pedig határtalan öröm töltötte el. Nem tudtam mit teszek, csak azon kaptam magam, hogy átöleltem a nyakánál.

Amikor elengedtem és oldalra néztem, láttam Tristan arcán az öröm és a szomorúság egyvelegét. Nem értettem miért is lehetne szomorú, hiszen boldogságot okozott nekem azzal, hogy ide hozott, és úgy döntöttem, elfelejtem a Logannel való ittlétemet. Aztán Tristan közelebb jött.

- Nagyszerű dolog, ha valakivel megoszthatod az érzéseidet anélkül, hogy egy szó is elhagyná a szádat – erre csak bólintani tudtam. – Szerencsés vagyok, mert mától két ilyen személy is hozzám tartozik.

Erre előhúzta a pólója alól a nyakláncot, ami a nyakában lógott. Azonnal megismertem. Ezzel foglalkoztam a legtöbbet a négy nap alatt, hogy minél tökéletesebb legyen. Az emlékétől is megfájdult a szemem, olyan sok éjszakai órát töltöttem vele. Az ajándék, amit Tristannek csináltam, és amit teljes szívvel-lélekkel készítettem, egy bőrszíjon függő, fából faragott farkas volt.

- Még akkor is, ha elmész...

2012. június 3., vasárnap

Az álmok valóra válnak: 12. fejezet

Elnézést, hogy ilyen későn. De legalább sikerült elkészülnöm az újabb fejezettel. Időközben pályázaton is részt vettem. Majd azokat az írásaimat is igyekszem mihamarabb feltenni. :) Jó olvasást! :)

12. fejezet: Bonyolult érzelmekEGYRE CSAK KÖZELEDTÜNK a karácsonyhoz. Az építkezés remekül zajlik, már nincs sok hátra, hála a fiúk kitartásának. Az egész rezervátum besegít nekünk. A fiúk építenek, a lányok takarítanak utánuk. Rengeteg ételt készítünk délutánonként, hogy energiával töltsük meg fáradhatatlan testüket. Főleg hétvégenként, amikor mi is itt vagyunk. Bár lassan téli szünetünk lesz, és akkor még többet tudunk segíteni a felnőtteknek.

Az iskolában senki nem tud semmiről. Egyedül Becky kérdezett rá, hogy van-e valami probléma, mikor már sokadjára látta, hogy együtt jöttünk Tristanékkel. Kicsit nehezen, de nagy vonalakban elmondtam neki, hogy mi történt. Luciusszal kapcsolatban természetesen nem tud semmiről, csak arról, hogy a szüleink hazudtak a kilétükről, éppen ezért visszaköltöztünk a régi házunkba, vagyis ami még a valódi szüleinkké volt.

Nem faggatózott, megértette, hogy ez fájdalmas pont lehet. Főleg úgy, hogy egész életemben velük éltem. Csak annyit mondott, hogy ha bármire szükségem lenne, szóljak neki nyugodtan. Felajánlotta a segítségét is, ha esetleg arra lenne szükség. Megköszöntem neki és attól kezdve nem is került szóba ez a téma. A többiek nem tudnak, nem is sejtenek semmit. Láthatóan vagy nem érdekli őket, vagy nem is vették észre. Ekkor döbbentem rá, hogy Becky igazi barát.

Ami Luciust illeti, hírét sem hallottuk még, ami jó jel. Még van időnk befejezni a házat. A hónak is csak eleinte örült mindenki, de két hét után már a diákok is morcosan mentek ki a hóesésbe. Az utak egyre járhatatlanabb lettek, mi is nehezen jutottunk át az erdei úton a terepjárókkal. Kétszer fordult elő, hogy elkéstünk az iskolából. Ahhoz képest, hogy másfél hete kezdtünk neki az építkezésnek és csontig hatoló a hideg, nagyon jól haladtunk.

Bár mindenképp be akartuk fejezni az ünnepek előtt, ezért mindenki teljes erőbedobással dolgozott a házon. Már amennyire tehették egyesek. Marie végig a nyomunkban volt, nehogy megfeledkezzünk, illetve elhanyagoljuk a tanulást. Legalább a férfiakat békén hagyta, és csak akkor szólt rájuk, ha evéshez készülődtünk, vagy már nagyon késő volt. Úgy tűnt ő és Randolph kezdenek összemelegedni.

Senki nem zargatott minket, az emberek váltották egymást, hogy az otthoni teendőket is el tudják végezni. Nagyon lelkesek voltak velünk kapcsolatban és feltűnt, hogy mennyire összetartóak. Meghatott az az ismeretlen szeretet, amit irántunk mutattak. Csak a történetünket ismerték, minket nem, mégis azonnal befogadtak.

Külön-külön mindannyian megjegyezték, hogy ismerték a szüleinket, akiket nagyra becsültek. Elmondták, hogy mennyire hiányoznak nekik, és mosollyal az arcukon fűzték hozzá örömüket a jelenlétünkért és reményeiket, hogy velük maradunk, és nem megyünk el. Ilyenkor James is úgy érezte, mintha a mennyekben járna. Szeretett itt lenni, bár még kevés idő telt el az átköltözésünk óta. A holmikat a nevelőszüleinktől Tristannel, Simonnal és Dylannel hozta el két autóval. Nekem nem volt erőm hozzá, ő viszont gond nélkül elment.

Nagyon sok időt töltött a bandával, Simonnal még külön is és a törzs idősebb tagjaival. Az erdőbe is rengeteget járt a vadászokkal, számos zsákmánnyal térve vissza. Az érthetetlen arckifejezésem láttán Randolph csak annyit mondott, hogy a városba nem nagyon mehetnek be élelemért a polgármester miatt, akiről már beszélt nekem az első találkozásunkkor, ezért sokszor az erdőbe kellett menniük, hogy életben maradjanak.

Ha nem tudtam volna, hogy másképp is élhetnének, egy fejbólintással elfogadtam volna a tényeket. De így nem tudtam, nehéz volt, és csak bosszankodtam miatta. Bár még nem találkoztam a polgármesterrel, úgy éreztem szívesen a szemébe mondanám a véleményemet róla. Úgy tűnt nem kell sokáig várnom, mert mintha csak magamhoz vonzottam volna, hamarosan megjelent a házunk előtt.

Nem fogott el túlzottan a megkönnyebbülés, inkább csak frusztráltabb lettem, amikor egy biztonságos, ugyanakkor igen drága fekete autó parkolt le nem messze attól a ponttól, ahol álltam. Amikor megláttam, már akkor tudtam, hogy milyen zsugori alak és nagyon ellenszenves volt számomra. Velem egy magas lehetett sötétbarna, rövid hajjal és sötét bogárszemekkel. Vékony alkata törékenynek mutatta, de sejtettem, hogy ez pusztán a látszat.

Két nagy termetű férfi is kiszállt az autóból, bizonyára a testőrei. Nagyon magasak, szélesek és testesek voltak, éles ellentétben főnökükkel. A szemükben remény és vágy csillogott, hogy latba vethessék tudásukat. Eszembe jutott, hogy Tristan és James is forrófejű, könnyen dühbe gurulnak és rájöttem, hogy távol kell őket tartanom a két gorillától, akik lesték az alkalmat a provokálásra.

Randolph is meglátta őket, így gyorsan abbahagyva a munkát sietett hozzám. Hálásan felpillantottam rá, amikor mellém lépett és védelmezőn átkarolta a vállamat. Az utóbbi időben még közelebb kerültünk egymáshoz, és tudtam, hogy még egy ember lépett az életembe, akire bármikor számíthatok. Itt a példa is, miközben Tristan minket fürkészett és aggodalmasan pillantott az újonnan jöttekre.

- Randolph, öreg barátom - lépett oda hozzánk a polgármester nyájasan, amitől olyan érzésem lett, mintha egy csúszó-mászó lett volna előttünk. - Rég láttalak.

- Hagyjuk a nyáladzást John, mert nem áll jól neked és inkább mondd, hogy mit akarsz - pártfogóm érthetően akarta a tudomására hozni, hogy itt nem szívesen látott vendég.

- Mostanában ritkán jársz a boltba és kíváncsi voltam, hogy ennek mi oka lehet, de már látom, hogy nagy munkában vagytok - vigyorgott John, miközben szemében hirtelen dollárjegyeket láttam. Ezt Randolph is észrevette. Bólintott, mintha az éppen elhangzott mondatra válaszolt volna, de tudtam, hogy a jel nekem szólt.

- Nem kell aggódnod, nem lesz tiéd a boltom. Be szoktam menni, de mostanában csak ritkán. Amíg folynak a munkálatok, addig ez így is lesz.

- Pedig te is és a családod is jobban járnátok, ha legalább eladnád nekem a kereskedést.

- Azt majd én eldöntöm, hogy nekünk mi a jó.

- Ejnye Randolph, de faragatlan vagy. Be sem mutatsz a hölgynek? - nézett rám kaján vigyorral a polgármester, mint aki nem hallotta amit Randolph mondott.

- Ő egy távoli rokonom, Kathrine.

- Entchanted mademoiselle - nyújtotta felém a kezét.

- Elnézést, de én nem igazán örvendek – válaszoltam a gesztusra, miközben a saját kezemet a hátam mögé tettem.

Ez úgy tűnt nem tetszett neki, mert amikor rájött, hogy nem fogok ugyanúgy kedveskedni vele szemben, a szemei összeszűkültek. Újra felegyenesedett, de igen csak lassú mozdulatokkal. A vonásai megkeményedtek, a szemei szikrákat szórtak, a száját becsücsörítette, mint egy durcás kisfiú, aki nem kapta meg a szüleitől azt, amit akart.

Kicsit megijedtem, hogy mindettől esetleg még inkább Randolph nyomában lesz, és nem fogja békén hagyni. A gyanúm hamar beigazolódott. Az aggodalom pedig csak még inkább átfutott rajtam, amikor hátranézve láttam, hogy Tristan, James és Tony mögöttünk egyre közelebb jönnek.

A testőrök is észrevették őket, és már mindannyian készenlétben álltak. Úgy vonzották egymást a mozdulataik, mintha mágnesek lettek volna. A polgármester pedig mintha észre sem vette volna őket és a vigyázó tekintetüket. Sokáig meredt rám, mintha nem tudná mit is gondoljon, vagy mit is érezzen. Láttam a szemében a dühöt és a csalódottság egyvelegét, a keserűséget, ami nyomta a lelkét.

Nem tetszett a nézése. A hideg rázott tőle, és nyomasztani kezdett a jelenléte. Észre se vettem, hogy egyre szaporább a légzésem, a szívem vadul dübörgött, és nem tudtam elszakadni John szemeitől. Pánikszerűen lihegtem már, úgy éreztem nem kapok levegőt, és mindjárt elájulok.

- Most már tűnjenek el innen, de azonnal – hallottam a távolban James hangját. – Ez itt magánterület, és nincs joguk itt lenni.

- Neked pedig nincs jogod itt parancsolgatni – szólalt meg egy idegen hang, amiről úgy hittem, talán az egyik gorilláé lehetett.

- Több jogom van itt, mint képzelnéd, úgyhogy most rögtön takarodjanak a földemről – James már üvöltött, én pedig hirtelen a földre rogytam még mindig John tekintetének a rabjaként.

- Különben mi lesz?

- Különben kénytelenek leszünk erőszakot alkalmazni – felelt most Tristan.

- Na, gyere öcsi, próbáljuk ki – ettől a kihívástól megrémültem. Hiszen a fiúk is épp erre vártak, és dühített, hogy nem tudok megmozdulni.

Még a kisujjam felett sem volt önuralmam, egyik testrészemet sem éreztem. Szólni akartam Randolphnak, meg akartam kérni, hogy segítsen, hogy legalább a fiúkat tartsa távol a verekedéstől. Tudtam, ha megtámadják a polgármestert, vagy akár az embereit, könnyen a rendőrségen végezhetik. Ezt nem engedhettem, de még csak a számat sem tudtam kinyitni.

Addig-addig erőlködtem, mígnem sikerült végre a kezemet ökölbe szorítanom, de ekkor ismét elgyengültem. A szemem előtt rémképek jelentek meg. Először talán a múlt, mert a valódi szüleimet láttam, amint vérben fürödve fekszenek a földön. Aztán rengeteg számomra ismeretlen ember ugyanezen a sorson osztozott.

Utánuk hirtelen megláttam azokat az embereket, akik felneveltek. Megkínozva egy sötét szobában feküdtek egymás mellett. Egyre több kép jelent meg. Randolph és Marie a házukban kifeszítve a falra. A banda az erdőben hevernek széttépve. Becky és a többi iskolatársam mind meghalt.

Végül James, amint haldoklik egy hatalmas lyukkal a mellkasában, és Tristan, ahogy a szemem láttára vérzik el. Még maradt benne egy leheletnyi élet, még sincs erőm megmenteni. Nem tehetek semmit. Az orrom előtt lehelte ki a lelkét. Ez annyira szívhasogató volt, hogy messziről hallottam, amint felsikoltok.

- Tristan! – mintha egy halálsikolyt hallottam volna a távolból.

De a rémképek eltűntek, a szorítás meglazult és újra tudtam mozogni. Összekuporodtam, mert úgy éreztem, akkor kevésbé vagyok sebezhető. Mintha a lelkemet akarták volna kitépni, és csak így védekezhettem volna. A szememet is összeszorítottam, és megremegtem az érintés alatt, amit akkor megéreztem a vállamon.

Egy ideig még reszkettem, aztán ahogy telt az idő, ami talán hosszú percekből is állhatott, egyre inkább nyugtatóan hatott az érintés. Nem tudtam ki lehetett az, de ahogy már nem rázott a hideg, éreztem, ahogy az illető egyre közelebb jön, és átkarol teljesen, mintha ő maga is egy védőburok lenne körülöttem.

Amint az ölelés alapján ráismertem Tristanre, tudtam, hogy semmi probléma nincs. Ott volt velem, biztonságban voltam én is, és ő is életben volt. Még inkább megnyugodtam, és hozzábújtam, hogy az illatát is érezhessem. Nem volt rajta semmi fölső, amit még mindig nem értettem a hideg ellenére. Ahogy kezdtem újra magamhoz térni, megéreztem a hó hidegét a nadrágon keresztül és újra megremegtem.

- Ne aggódj Bella, itt vagyok. Nincs semmi baj – suttogta Tristan a fülembe nyugtatólag.

- Tris, vidd be a házba – hallottam meg Marie hangját. – Teljesen átázott a ruhája a hótól.

Hirtelen eltűnt alólam a talaj, de nem ijedtem meg. Tudtam, hogy biztos karokban vagyok, és nem esik bántódásom, amíg az, akit szeretek, mellettem van. A szívem ebben a pillanatban kihagyott akár két dobbanást is, ebben biztos voltam. Nem tudtam hirtelen mit gondoljak, de mikor eszembe jutott, hogy kinek a testéhez is simulok éppen, szinte láttam magam előtt, ahogy elpirulok.

Nem akartam kinyitni a szemem, azt sem tudtam, hogy a polgármester még ott van-e, bár gyanítottam, hogy a történtek után gyorsan távozhatott a helyszínről. Ha nem így lett volna, akkor Tristan valószínűleg nem cipelt volna olyan nyugodtan be a házba.

Mikor beértünk a szobámba, tudtam, hogy kénytelen leszek körülnézni. Így amikor óvatosan letett az ágyra, már láthattam az ő arcát is. Szinte lángolt a dühtől, és beharapta a száját. Nem tudtam, hogy ezt pontosan miért is csinálhatta, de féltem rákérdezni az okára.

Az ablakok az erdőre néztek, odakint viszont a túloldalon voltunk, amikor jött a polgármester. Csak ültem tehetetlenül és fogalmam sem volt, hogy mit is kellene tennem, vagy mit mondhatnék, mikor annyi kérdésem lett volna. Nem sok mindent értettem, köztük azt, hogy mi is történt velem pontosan. Azt sem tudtam, hogy volt-e verekedés, vagy mindenki ép bőrrel megúszta-e az incidenst.

Tristan jóformán rám se nézett. Miután elengedett, azonnal megfordult és odalépett az egyik szekrényhez, hogy a fiókból elővegyen egy törülközőt és száraz ruhát. A fehérneműs fiókomnál megállt és zavartan visszafordult, hogy odaadja azokat, amiket már elővett. Amikor rám nézett, hosszú pillanatokig le sem vette rólam a szemét.

- Jól vagy? – kérdezte, mire csak bólintani tudtam.

- Mi történt?

- Egyszer csak összerogytál, aztán, mint aki szörnyűségeket lát, elkezdtél… - itt egy picit zavarba jött, mire lesütötte a szemét, majd folytatta. – A nevemet sikoltottad.

- És mi volt a polgármesterrel, miután sikoltottam? – tehát nem csak képzeltem. Próbáltam nem tudomást venni a zavaromról Tristan előtt.

- Az összes rezervátumbeli férfi odajött szerszámokkal a kezükben, és megmondták annak a gazembernek, hogy soha többé be ne tegye a lábát Warm Springsbe. Megijedt a tömegtől ő is és az emberei is. Egy darabig nem látjuk őket sem annak ellenére, hogy apámat még megfenyegették.

- Hogyan? – hüledeztem az utolsó mondat után. – Mégis mivel fenyegették?

- Azzal, hogy ha apám nem adja el a kereskedést, akkor azt elsőként a családja fogja megbánni – itt ökölbe szorult a keze. Gondoltam, akkor talán ezért volt annyira dühös. Aztán újra rám nézett egy picivel nyugodtabban. – De nem kell aggódnod, még jó ideig biztonságban leszünk.

Ebben kételkedtem egy kicsit, de ezt nem osztottam meg Trisszel. A polgármesternek volt némi természetfeletti ereje, ebben teljesen bizonyos voltam. Másképp nem jelenhettek meg előttem azok az ijesztő jelenetek a szeretteim haláláról. Ahogy eszembe jutott, újra rázni kezdett a hideg.

Tristan azt hitte, hogy az átnedvesedett ruháktól, így rám szólt, hogy törülközzem meg és öltözzem át, aztán magamra hagyott. Azonban mielőtt kiment volna, megkértem, hogy ne menjen messzire, mire megnyugtatott, hogy az ajtó előtt fog várni.

Jól esett száraz ruhát venni, de mindvégig úgy éreztem, mintha valaki figyelt volna. Frusztrált lettem attól, hogy teljesen egyedül vagyok még akkor is, ha az ajtó előtt áll az az ember, aki bármikor megvédene akár a tulajdon testével is. El nem tudtam volna képzelni, hogy ki leselkedhetne utánam, mégis szinte biztos voltam abban, hogy távolról figyel. Amilyen gyorsan csak tudtam elkészültem, és kimentem.

Tristan elindult előttem, aztán hirtelen visszafordult meglepett és kérdő arccal. Hirtelen nem értettem, hogy mi történhetett, aztán megláttam, hogy én voltam a visszatartó erő. Utána nyúltam, hogy megállítsam. Mégsem tudtam, hogy miért. Aztán egyszer csak elöntötte a testem az eddig felhalmozódott érzelmek hulláma.

Nem tudtam semmi mást, csak azt, hogy szükségem van rá. Képtelen voltam rá, hogy elengedjem, aztán egyszerre csak kétségbeestem. Tristan ellágyult tekintettel ragadott meg és húzott magához. Olyan szorosan öleltük egymást, hogy egy idő után már fájt, mégsem akartam, hogy vége szakadjon.

Ettől az öleléstől nagyobb biztonságban és még inkább otthon éreztem magam. Ekkor járt át, hogy tényleg ott vagyok, ahol lennem kell. Nem akartam kiszakadni ebből. Aztán Tristan elengedett és a két keze közé fogta az arcom, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Nincs semmi baj, hallod? – mondta megnyugtatásként, én pedig azt hittem, hogy félreértett. – Mi történt odalent?

Nem tudtam, hogy válaszoljak-e neki. Vagy, hogy mit mondhatnék. De sosem szerettem sem hazudni, sem titkolózni. Főleg nem olyanok előtt, akiket szeretek. Végül is úgy döntöttem, hogy elmondom neki, ami eljutott a tudatomig.

- A polgármester szerintem nem teljesen az, akinek mondja magát. Amikor a szemembe nézett, hirtelen szörnyű képek jelentek meg előttem.

- Milyen képek?

- Mindenki, akit valaha ismertem meghalt. Az igazi szüleimet is mutatta. Jamest, apádat, a fiúkat, az iskolatársakat – soroltam neki, aztán elpirultam mikor folytatni akartam. – Még téged is.

- Nem kell aggódnod, senki nem fog meghalni – próbált nyugtatni.

- Azt nem tudhatod. Mi van akkor, ha valamelyikőtöknek baja esik? Nem bocsátanám meg magamnak.

- Drága Bellám, nem kell aggódnod – lépett közelebb Tris. – Senkinek nem fog baja esni, hidd el.

- Megígéred? – kérdeztem arra gondolva, hogy ilyet még csak kérni sem lehet. Nem lát a jövőbe, és én sem. De tudnom kellett, hogy legalább mindent megpróbál-e annak érdekében, hogy épségben túléljék ezt.

- Ígérem – válaszolta szemrebbenés nélkül. Nekem pedig ez úgy kellett, mint egy falat kenyér.

Hozzá bújtam, hogy lenyugtassam magam. Érdekes volt, hogy mennyire biztonságban éreztem magam a puszta érintésétől is. Mintha ezzel a természetfeletti erővel bírt volna. Erre eszembe jutott, hogy talán így is van. Randolphnak is van ereje, akkor a fia miért ne örökölhetett volna valamit?

Lassan kibújtam Tristan öleléséből, és elindultunk lefelé immár száraz ruhában. Tristanen persze nem volt póló, csak egy nadrág és cipő. Még mindig nem értettem, hogy nem fáztak a fiúk ilyen farkas ordító hidegben. Éreztem, hogy lassan eljön az ideje annak, hogy komolyabban és hosszabban elbeszélgessünk Randolph-fal.

Mintha csak megérezte volna a gondolataimat, ő várt minket, amikor kiléptünk az ajtón. Nem nézett rám, csak Tristanre szegezte a tekintetét, aki pár másodperc után bólintott, és elindult a többiekhez, hogy ő is folytassa a munkát. Ekkor Randolph hozzám lépett és átkarolva a vállamat ösztökélt arra, hogy vele tartsak.

- Valamiért azt gondolom, hogy beszélnünk kellene egy-két dologról – fogott bele a mondandójába.

- Igen – válaszoltam félénken. – Ugye nem tettem semmi rosszat, és nem fogsz bajba kerülni miattam?

- Ugyan miért kerülnék? – kérdezett vissza meglepett arccal, aztán megértette a kérdésem okát. – Ja, értem. A polgármester miatt nem kell aggódnod. Egyébként is szálka vagyok a szemében. Csak annyit értél el, hogy már miatta is vigyáznunk kell rád.

- Randolph, valamit el kell mondanom vele kapcsolatban – és elmondtam neki is, amit Tristannek a házban.

- Hogy őszinte legyek, nem lep meg. Már régóta vannak elméleteim Johnról, most csak megerősítetted őket. Sajnálom, hogy azokat a képeket látnod kellett. De csak Tristannel tudok egyet érteni. Nem lesz bajunk, efelől biztosíthatlak.

Tudtam, hogy csak jót akartak mindannyian, és megnyugtatni, mégsem sikerült nekik. Egyébként is frusztrált voltam, de egy érzés a képek láttán még inkább a hatalmába kerített, és egyre inkább abba a hitbe kerültem, hogy nem nekik kell megvédeniük engem, hanem éppen fordítva.

Mintha James-en és rajtam múlna az ő védelmük. Nem fogalmazódott meg bennem pontosan a dolog, egyszerűen csak éreztem. És idővel minél többször gondoltam erre, annál erősebbre és nagyobbra nőtt bennem az elhatározás, hogy nem hagyom, hogy bármi bajuk essen.

- Úgy érzem, lenne néhány kérdésed – térített vissza Randolph.

- Jók a megérzéseid – mosolyodtam el. – Először is, hogy csak mi rendelkezünk különleges képességekkel a testvéremmel, vagy mások is a körülöttünk élők közül?

- Nagyon okos vagy Bella, jó a szemed, aminek köszönhetően olyan dolgokat is meglátsz, amiket mások nem – mosolygott le rám. – Igen, másoknak is vannak képességeik, köztük nekem, Tristannek és a bandájának is. Ez inkább törzsi dolog, és csak egy néhányan vagyunk, akiknek más, a többiekétől eltérő erővel is bírunk.

- És nektek milyen erőtök van? És a fiúk miért nem fáznak ilyen hidegben? Jamest is beleértve – a kérdések csak úgy záporozni kezdtek. – Mindent tudni szeretnék Randolph.

- Ne aggódj, mindent idejében meg fogsz tudni – csitítgatott hatalmas mosollyal az arcán. Viccesnek találta, hogy mennyire kíváncsi természet vagyok. – A legenda úgy tartja, hogy hatszáz évvel ezelőtt, néhány ősünk egy új helyet keresett elöljárókként, ahol átvészelhették volna az időjárás furcsa viszontagságait, a nép pedig várta visszatérésüket.

Viszont félő volt, hogy nem térhetnek már haza. Tél volt, ők pedig rettenetesen fáztak. A sok takaró és állatbőrből készült ruha nem volt elég ahhoz, hogy felmelegedjenek. Tüzet nem rakhattak minden alkalommal, mert túl sok időt és energiát vett el tőlük. Egy tündér, aki rejtőzve kísérte végig őket útjukon, megsajnálta őket.

Felkereste tehát az erdő királynőjét, és esdekelve kérte, hogy segítsen rajtuk. A királynőt meghatotta a kis tündér jószívűsége, így beleegyezett. Az erdő vadjait hívta, hogy osszák meg lelküket az emberekkel, akiknek a tündér már előre szólt, hogy mire számítsanak.

Mert az állatok nem tűrhetik, ha tárgyként bánnak velük. Meg kell tisztelniük őket azzal, hogy kivárják, melyik állat fogja választani őket egyenként. Hatalmas megtiszteltetés volt, ha egy állat valakivel megosztotta a lelkét. Az azt jelentette, hogy lelki társra lelt az emberben, és hajlandó segíteni rögös útjait.

De ez még ennél is több volt. Ha valakivel közös a lelked, akkor minden az lett. A szívetek, a gondolataitok és az érzéseitek mind egy volt. Mintha ténylegesen lettél volna egyszerre két helyen, két különböző külsővel. A tündér ezt mind elmondta az őseinknek.

Majd ezután a sötétből előjött öt különböző állat. Egy medve, egy puma, egy sas, egy róka és végül egy farkas. Mindannyian alaposan meggondolták, hogy kit is válasszanak lelki társuknak, de mind közül a farkas volt a legalaposabb. Ő maradt utoljára, és három ember maradt hátra. Több állatot a királynő nem tudott küldeni.

Hosszú percek eltelte után a farkas is döntött végül. Miután megosztották egymás lelkét, az öt kiválasztott embernek hirtelen furcsán érezte magát. Melegük lett, és egyszerre rengeteg gondolat árasztotta el őket. A takarókat ledobták magukról, felső ruházatukat levették, majd a másik kettőnek adták és hazaküldték őket, nehogy halálra fagyjanak.

Az állatok visszahúzódtak az erdőbe, de az őseink végig érezték a jelenlétüket. Nem csoda, hiszen végig bennük voltak. Egymás részei lettek. Mind ezek után a tündér még odament hozzájuk, hogy elmondja, innentől kezdve az utódaikkal is kapcsolatban fognak állni az állatok, és minél inkább vigyáznak magukra és a lelkük egészségére, az lelki társaik annál nagyobbak és erősebbek lesznek.

Így aztán őseink tovább mentek, míg ráleltek egy helyre, ahol úgy gondolták, a nép biztonságban élhet. Utódaik születtek, akik hordozták a szükséges géneket ahhoz, hogy kapcsolatba léphessenek az állatvilággal. Minden új születéssel a másik oldalon is bővült valahol egy család.

- Ennyi a lényege ennek a dolognak – folytatta Randolph elgondolkodva. – Én vagyok az egyik leszármazott Tristannel együtt. Minél többen vagyunk, annál inkább gyarapítjuk az erdő védőinek körét is. Ti is leszármazottak vagytok a bátyáddal.

- De akkor én miért nem érzem azt, amit a többiek? – kérdeztem csodálkozva. – És te akkor miért vagy beöltözve?

- Nem vagyok beöltözve Bella, csak megtanultam kezelni ezt a képességet, amit Tristanék még nem tudnak. Azt pedig, hogy te miért nem érzed, azt nem tudom. Te vagy az első lány, aki örökölhette a géneket. Az is lehetséges, hogy nálad később mutatkoznak a dolgok.

- Randolph, valamit nem meséltem el – szakítottam félbe, mert hirtelen eszembe jutott valami. – Amióta visszaköltöztünk, egy farkas kísér mindig az erdőben párhuzamosan az úttal. De gyakran változik az alakja.

- Akkor több mint valószínű, hogy ő a te lelki társad. Ne feledd Bella, hogy sokáig voltatok távol, és rengeteg érzés kavarog benned, amit az állat is érez. Ugyanaz van bennetek.

- De akkor Jamesé hol van? Miért nem láttam eddig?

- Így is el voltál foglalva a sajátoddal, nem igaz? – kacsintott rám Randolph, én pedig igazat adtam neki.

- És az, hogy mindent meglátok a másik emberben a tekintete alapján?

- Az veled született tehetség. Kiskorodban nekem csak annyi volt a feladatom, hogy megtanítsam neked, hogyan használd ezt a képességedet.

- És mi a ti erőtök?

- Nekem hasonló, mint neked – mosolygott le rám atyaian. – Jamesnek is, mivel ikrek vagytok, de neki ott az ereje. Emberként is erősebb, mint bárki, csak még nem igazán tapasztalta meg. Neked pedig hihetetlenül érzékeny az igazságérzeted. Messziről kiszagolod, ha valaki nem mond igazat.

Ezen elnevettem magam. Eszembe jutott néhány emlék, és ismét igazat kellett adnom. Amikor kicsik voltunk, és James valami csíntalanságot tett, amiről nem tudtam, és a szüleink kérdőre vonták őt, tudtam, hogy hazudik nekik. Mégsem mondtam semmit. Sose akartam bajba keverni a bátyámat. Mindig meg akartam védeni, és tudtam, hogy hagynom kell, hadd intézze el ő a szüleinkkel a dolgokat. Később persze minden kiderült.

- Van még valaki hasonszőrű? – kérdeztem.

- Igen – nézett rám sokatmondóan Randolph. – Tristan bárkit meg tud nyugtatni másodpercek törtrésze alatt, akit csak akar, és boldogságot tud hozni az emberek szívébe.

- Csak azoknál, akiknél akar? – kérdeztem vissza.

- Igen. És hidd el nekem, nagyon kevés olyan ember van. A fiam nem szereti az érzelgős dolgokat, épp ezért nem is érti, hogy miért ezt a képességet kapta. De úgy érzem most már egyre kevésbé bánja.

Itt elvörösödtem, mert tudtam, hogy miattam mondta ezt. Mivel hasonló, mint én, így nyilván látta a fián és rajtam, hogy vonzódunk egymáshoz. Legalábbis csak reménykedni tudtam, hogy Tristan is ugyanazt érzi irántam, amit én ő iránta. Vele kapcsolatban valamiért sosem éreztem biztosnak magam, hogy mit is láthatok a tekintetében.

Azt tudtam, hogy kedvel. Ez nem volt számomra kérdés, mert ezt biztosra vehettem a tetteiből. De hogy pontosan mit is érezhetett irántam, az számomra rejtély volt. Ha már egyszer azt a képességet kaptam, hogy meglátom bennük a tulajdonságaikat és az érzéseiket, azt hittem, hogy könnyű az embereket kiismernem. Tristannél kellett megtapasztalnom, hogy ez kicsit nehezebb és két esélyes.

Az érzelmek kiszámíthatatlanok, de még inkább bonyolultak…

2012. március 25., vasárnap

Az álmok valóra válnak: 11. fejezet

Elnézést kérek a késlekedésért, de most már végre készen lett a 11. fejezet. Remélem tetszeni fog. Igyekszem a következővel is, amennyire csak telik majd az energiámból és az időmből is. Köszönöm a megértéseteket :) Jó olvasást! :)



11. fejezet: Új család
ELŐSZÖR FEL SEM FOGTAM, hogy mit művelek. Nem engedtem el Tristant hosszú percekig, aztán pedig csak az térített magamhoz, hogy Dylan és a fiúk egy idő után hangosan kezdtek el nevetni. Pirulva álltam ismét a saját lábaimra, és nem is mertem a szemébe nézni senkinek.

- Na most már menjünk be - szólt Marie. - Későre jár, és még a gyerekeknek is meg kell ágyazni.

Mindenki kuncogott körülöttem, de én csak szorgalmasan bámultam a cipőm orrát. Hiába álltam már a saját lábamon, Tristan továbbra sem engedett el. Szinte éreztem, ahogy visszafogott mosollyal néz rám, mint aki megkönnyebbült és örül az új helyzetnek. Nem mintha lenne bármi is, egyszerűen Trisszel valahogy mindig távolságtartóak voltunk és még nem volt, hogy így megöleltem volna.

Kívülállóként megértettem volna a helyzetemet, hiszen aggódtam érte, a legjobb barátom, ráadásul miattam került veszélybe. Ezek után jutott el a tudatomig, hogy Jamesszel aligha mehetünk haza. Nem szerettem volna látni azokat, akik egész életünkben átvertek. Nem tudtam, hogy Marie ránk célzott-e, akiknek meg kellett ágyazni, de reménykedtem benne.

A fáradtság is kitört belőlem hirtelen, és egy nagyot ásítottam, amitől persze már mindenki hangosan kezdett el nevetni. Tristan még át is karolt, aztán pedig felkapott az ölébe. Meglepődtem és egy halk sikkantás hagyta el a számat ettől.

- Ez jó ötlet Marie. Aztán viszem Csipkerózsikát, hogy ki tudja aludni a mai nap fáradalmait - mondta nevetve, majd a többiek is csatlakoztak hozzá.

- Helyes. Holnap pedig megbeszéljük, hogy mi legyen - mondta Randolph komolyan, de aztán rám mosolygott.

Tristan elindult velem a karjaiban, én pedig megnyugodtam, hogy van hova lehajtanunk a fejünket éjszakára. Jamesen is láttam, hogy már kevésbé gondterhelt, aminek nagyon megörültem. Ettől, és az ütemes ringatózástól, a biztonság érzetétől valószínűleg már azelőtt elaludtam, hogy az ajtó küszöbét átléptük volna.

Az éjszaka újabb rémálmok gyötörtek. A vörös szempárhoz most már egy szőrös test is tartozott. A szempár rám meredt, és vicsorgás hangja ütötte meg a fülem. Menekülni akartam, menekülnöm kellett, de a lábaim nem akartak engedelmeskedni. Tudtam, hogy Logan néz rám, de a tekintetében mintha más személy is beférkőzött volna, akit én nem ismerek.

A szörnyeteg egyre jobban vicsorgott rám, aztán egyszer csak éles fény vakított el minket. Logan megrémült a fény okozójától, és elfutott a sötétbe. Én megdermedtem és csak bámultam, amíg a szemem hozzá nem szokott a világossághoz, aztán csak döbbenten néztem tátott szájjal. A fényáradat egy nőből jött, aki egyre közelebb jött hozzám. Fekete haja hullámokban omlott a vállára, a szeme fekete, mint a szén.

Nem nézett rám, Logan után fordult a tekintete, amiből sütött a színtiszta gyűlölet. De aztán ellágyultak a vonásai, ahogy felém fordult. A szája mosolyra húzódott, és csak közeledett. A mosolygós arctól melegség árasztott el, és úgy éreztem nem félek. Soha többé nem kell félnem. Hozzá akart érni az arcomhoz, de mikor már csak egy hajszálnyira volt tőlem a keze, eltűnt. A nő semmivé foszlott, ezer meg ezer csillagra hullott szét.

- Ne! Anya! - ezzel a kiáltással ébredtem.

Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Anya? Ő lett volna az anyám? Az igazi anyám? Nem tudtam, nem értettem, hogy miért mondtam. Egyáltalán miért álmodtam ezt? Annyi kérdésem volt, és azt éreztem, hogy néhányukra nem fogok választ találni. Ülőhelyzetben voltam az ijedtségtől, és percekig csak ziháltam, azt hittem megfulladok.

Aztán nedvességet éreztem az arcomon. Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy a könnyeimet eresztettem szabadjára. Nem tudtam miért sírok, mégis egyszerre éreztem félelmet, szomorúságot és megkönnyebbülést. Igyekeztem mihamarabb megnyugodni és összeszedni magamat. Miután sikerült, körülnéztem. Először nem értettem semmit, hogy hol vagyok, vagy hogy kerültem oda. De eszembe jutottak az előző napi események, és újra elfogott a rettegés.

Hogy eltereljem a figyelmem, körülnéztem. Egy átlagos tinédzserfiú szobájának véltem a helyiséget. A falakon nem lógott poszter, nem is volt lefestve, hanem látszott a faanyag. Az ágy az ajtóval szemben volt az egyik ablak alatt, mellette éjjeli szekrénnyel. Sarokszoba volt, így két falat is beborított az ablak, ezáltal rengeteg fényt engedve be a szobába. A szemben lévő sarokban egy fiókos komód volt, rajta néhány kép és emléktárgyak. A kis éjjeli szekrényen megláttam egy pohár vizet. Gondoltam nekem rakták ki, hogy ha megszomjaznék amikor felébredek. Meghatott ez a gondoskodás, még akkor is, ha gyerekkorom óta ismertem a ház lakóit. Mert hát kinek másnak, mint Tristannek lehetett ez a szobája. Ugyanolyan volt, mint Tris lelkileg. Visszafogott és szerény, hiába mutatta magát annyira erősnek.

Úgy gondoltam épp ideje lenne lemenni a földszintre. Már csak abból is, hogy mennyire világos volt odakint rájöttem, hogy mennyire későre járhat az idő. Meglepően és frusztrálóan világos volt. Lassan kikeltem az ágyból, hogy rendesen kinézhessek az ablakon. Minden egyes mozdulatra sajgott a testem. Azt hittem, hogy fitt vagyok, de a tegnap esti futástól és idegességtől görcsbe állt minden testrészem és izomlázam lett.

Amint kipillantottam, elállt a lélegzetem. A környéket vastagon borította a fehér hótakaró. Gyönyörű volt, és vakító. Szinte gyereknek éreztem magam, ahogy nőtt bennem az izgatottság, ugyanakkor felnőttnek is a lelkemben szétáramló nyugalomtól. De nem értettem, hogyan eshetett ennyi hó egyetlen éjszaka alatt. Fura volt számomra, de végülis az államok északi részén voltunk, és hát ma már semmi sem tűnt normálisnak. Ez miért lett volna az?

Megfordultam, és hirtelen furán éreztem magam. Lenéztem, és rájöttem, hogy hálóingben vagyok. Nagyon megijedtem, nem tudtam, hogy ki öltöztethetett át. Csak reménykedhettem abban, hogy Marie, Gabriella, vagy a másik lány volt az. Bár azért legbelül éreztem, hogy egyik fiúnak se lett volna túl nagy bátorsága mindezt megtenni.

Nem öltöztem át, kivételesen élveztem, hogy hálóruhában lehettem, így indultam a földszintre. Amikor kiléptem a hálószoba ajtón az emeleti folyosóra, édes illat csapta meg az orromat. A mézes sütemény és a frissen vágott fa egyvelege töltötte be az egész házat. Olyan mélyen szívtam be a levegőt, amennyire csak tudtam, hogy megtöltse az egész tüdőmet ez a gyerekkori emlékeket idéző csoda.

Ahogy mentem a folyosón a lépcső felé, aztán ahogy lépkedtem le a fokokon, a falon családi fotók sorát néztem. Mindegyiken Tristant, Randolphot, egy nőt, és egy lányt láttam. Hol pecázás közben, valahol karácsonyi ünneplés közben fotózták a családot. Rengeteg kirándulást, családi eseményt, vagy a gyerekek játszadozását megörökítették, mintha csak az időt állították volna meg. De észrevehető volt, hogy ahogy múlt az idő, úgy lassacskán eltűnt a képekről először a kislány, majd a fiatal nő is.

A nőről azt gondoltam, hogy Tristan anyukája, a kislányról viszont fogalmam sincs, hogy ki lehetett. Nem gondoltam, hogy esetleg Trisnek lett volna nővére, vagy húga. Ahogy viselkedett a két lány, Gabriella és a másik, gondoltam talán egyikük lehet. Aztán egyszer csak megláttam egy fekete-fehér képet.

Szülők a gyermekeikkel. Ikreik voltak. A nő félelmetes mása volt az álombelinek. Mindketten mosolyogtak, de nem tűntek teljesen boldognak. A szemükben félelem csillogott. Eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, hogy néztem ki kiskoromban. Az álszüleink nem csináltak rólunk gyerekkori képet. Egyet sem. Aztán lepergett előttem egy emlék. Tristannel mindig együtt voltunk. A szülei mindig elvittek mindenhova.

- Áh, jó reggelt Katie - lépett mellém James. - Jól aludtál? Gyere, kész a reggeli.

Nem akartam gondolkodni, de nem értettem semmit. Ha mi voltunk azon a képen Jamesszel, és ez Tristanék háza, akkor mit keresett itt az a családi fotó? És talán én voltam az a kislány a többi képen Tristannel és a szüleivel? Mi a fene folyik itt?

Ahogy leértem a földszintre James nyomában, megszámlálhatatlan szempárral találtam szemben magam. A fiúk a kisasztalt ülték körbe Randolphfal, Gabriellával és a másik lánnyal. Marie a konyhában sündörgött, hogy megterítse az asztalt a reggelihez. Megéreztem a rántotta és a frissen sütött kenyérnek az illatát. A gyomrom azonnal megkordult az ínycsiklandó látványra és illatra reagálva.

- Úgy hallom, valaki nagyon éhes - szólalt meg Dylan mosolyogva, aztán reményekkel telve tekintett Marie felé. - Akkor ehetünk?

- Igen, vályúhoz.

Mindenki meglódult az étkezőasztal irányába, míg én igyekeztem túlesni a zavaromon. Tényleg éhes voltam, rég nem ettem már. Jó volt nézni, ahogy életre kelt a ház. Az egész társaságon mosoly és jókedv lett úrrá, ami átragadt rám is elfeledtetve minden eddigi gondolatomat. Ráérek még a bajokkal foglalkozni, hisz olyan kevés időnk van, amit a jóra fordíthatunk.

- Jól aludtál? - lépett mellém Tristan.

- Igen, köszönöm. Mintha kiütöttek volna - nem akartam elmondani neki a rémálmomat.

- Ennek örülök. Remélem láttad odakint a havat, és felkészültél mindenre - vigyorgott rám cinkosan.

- Öhm... felkészülni? Mégis mire?

- Tudod, amikor ilyen hirtelen változás áll be az időjárásban, az azt jelenti, hogy Lucius egy időre megfutamodott. Tehát most egy darabig nem kell tartanunk tőle, és pihenhetünk egy kicsit, új erőre kaphatunk, és neked sem kell félned - nézett rám gyengéden, amitől valamilyen okból kifolyólag libabőrös lettem.

- Ez tényleg megnyugtat. Főleg a tegnapiak után.

- Reméltem is - mosolygott Tris elégedetten. - Akkor most reggelizzünk, aztán leülünk megbeszélni a dolgokat. Utána viszont játék.

- Egy pillanat. Játék? - kérdeztem meglepetten. Ilyen helyzetben még játszani is tudnak? Ahelyett, hogy terveket kovácsolnának, vagy nem tudom, bármit.

- Majd megbeszéljük, de most már irány enni, mert éhes vagyok, és le merném fogadni, hogy te sem vagy másképp ezzel - válaszképpen a gyomrom kordult egyet, mire Tristan megfogta a kezem és maga után húzott az asztal felé.

A fiúk hagyták, hogy mi lányok szedjünk először a hatalmas adag tojás rántottából és a frissen sült zsemléből és kenyérből. Aztán láttam, hogy mi is volt ennek az igazi oka. Utánunk olyan gyorsan kapkodtak, hogy mindenki a lehető legtöbbet szedhesse magának, hogy az étel szempillantás alatt elfogyott az asztal közepéről. Mire felocsúdtam, már mindenki javában falta a mennyiséget, amit sikerült a tányérjára menekítenie.

Magamban felkuncogtam, mert olyanok voltak, mint a gyerekek. Persze kivéve Randolphot. Ő méltóságteljesen evett. Csak most láttam rajta igazán, hogy milyen idős és bölcs valójában. Nagyon kedveltem őt, és bántam az előző esti viselkedésemet vele szemben. Nem ezt érdemelte tőlem. Ugyanakkor látszódott, hogy nem neheztel rám. Valószínűleg megérezhette, hogy figyelem, mert felém fordult és rám mosolygott.

Hamar befejeztük a reggelit, amit csendben ettünk meg. Legalábbis nem beszélgettünk, viszont a csámcsogást talán még a rezervátumban élők is hallották, amit a fiúk adtak ki magukból. Szinte magam előtt láttam a gyermeki önmagunkat, ahogy ültünk ennél az asztalnál az uzsonnát fogyasztva és Randolph meséit hallgatva, amikből sok mindent tanultunk.

Aztán mindenki egyszerre pattant fel az asztaltól, hogy a konyhapultra tegyék a koszos edényeket, aztán cinkosan egymásra sandítva indultak meg a bejárati ajtó felé.- Megállni - dörmögte Randolph. - Előbb tanácskozás.

- Jajj, ne már apa - mondta Tris egy kisgyerek könyörgő hangján. - Előbb hadd érezzük jól magunkat, aztán tanácskozunk. Kérlek.

A családfő végignézett a csapaton, és gondolkodott. Láttam rajta, hogy alig bírja ki nevetés nélkül, de azért méltóságteljesen megadta az engedélyt arra, hogy a fiúk kimenjenek játszani a hóba. Nem is kellett nekik kétszer mondani. Úgy, ahogy voltak, trikóban és nadrágban feltépték az ajtót, és úgy rohantak, mintha kergetnék őket.

Hirtelen megijedtem, hogy milyen hiányos öltözékben vannak odakint a hidegben, és utánuk akartam rohanni, hogy legalább öltözzenek fel rendesen, de mielőtt megszólalhattam volna, Tristan visszajött és megállt előttem. A szeme csillogott, amit először a jókedvnek, a hidegnek és a mozgásnak köszönhetőnek hittem, de megláttam benne a huncutságot, és azon kaptam magam, hogy már a vállán vagyok és úgy cipel ki a hidegbe.

A szívem vadul vert és sikítoztam, hogy tegyen le. Segítségért kiabáltam, de persze mindenki nevetett velem együtt. Mindez hirtelen jött örömmel töltött el, amitől nem éreztem a hideget sem. Amikor már kinevettem magam, és kezdtem elfáradni Tristan vállán, már komolyabban kérleltem, hogy vigyen vissza a házba, és akkor már kezdtem kicsit fázni is.

Csak azt láttam magam körül, hogy a fiúk egymással birkóznak és hócsatát vívnak. Minket sem kerültek ki, de Tristan odafigyelt, hogy le ne ejtsen. Egy kicsit aggódtam, hogy esetleg nem lettem-e nehéz neki, vagy hogy egy rossz mozdulat, és ha nem is mindketten, de én biztosan a földön kötök ki. Aztán elindult vissza a ház felé, amitől megkönnyebbültem.

- Ne haragudj, de nem hagyhattam ki - vigyorgott rám ragyogó tekintettel, miután letett a küszöbön.

- Nem haragszom, de fel kellene öltöznötök, mert így le fogtok betegedni - mondtam végigpillantva rajta. Még csak cipő, vagy zokni sem volt rajta.

- Ne aggódj Bella. Mi nem vagyunk olyas fajta emberek - mondta somolyogva, aztán egy cinkos kacsintás után visszarohant a társaihoz, nehogy kimaradjon a mókázásból.

Még elnéztem őket egy darabig. Nem is tudnám megmondani pontosan az okát. Talán ilyen lehetett, amikor egy anya nézi a gyerekeit, miközben azok jól érzik magukat, és boldogoknak tűnnek. Jó volt látni a felhőtlen vigyort James arcán, ahogy minden gondját-baját elfelejti. Régen láttam ilyennek, és tudtam, hogy akármi lesz is, végre megtalálta önmagát. Már nem egy elveszett kisfiú, aki nem találja a helyét. Otthont talált, ami mindennél fontosabb volt a számomra.

- Katie, remélem veled azért még tudok beszélgetni – szólalt meg Randolph a hátam mögött.

- Persze – válaszoltam.

- Akkor kérlek, ülj ide és ne ácsorogj az ajtóban egy szál hálóingben. El is feledkeztem az öltözékemről. Becsuktam a bejárati ajtót, és leültem Randolph-fal szemben az ülőgarnitúrára. Kicsit zavarban voltam, nem tudtam pontosan miről is akar velem beszélgetni, de azt tudtam, hogy az elkövetkezendő percekben rengeteg kérdést fogok neki feltenni.

Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, Randolph is csak bámult maga elé, mint aki próbálja összeszedni a gondolatait. Nem sürgettem, hagytam, hogy ő kezdjen bele a mondandójába. Bár alig vártam, hogy megkaphassam a várva várt válaszokat.

- Úgy érzem, sejted, hogy miről szeretnék veled beszélni, de azért mégiscsak belekezdek - szólalt meg végül. - Tegnap este a szüleitek felhívtak. Eléggé aggódtak. Nem tudtam, hogy úgy jöttetek el, hogy nem szóltatok nekik.

- Úgy érted Annie és Daniel? - kérdeztem vissza. - Én a magam részéről egy jó ideig nem tudtam megszólalni tegnap este, így nem is mondhattam nekik semmi.

- Bella, tudom, hogy mérges vagy rájuk, és megértelek. De akár tetszik, akár nem, ők vigyáztak rátok, és neveltek fel titeket.

- Igen. Ezzel már csak annyi a gondom, hogy hazugságban, ami mindennél jobban bánt, mert bíztam bennük.

- Ahogy édesanyátok is - a szóra megrezzentem. - És nem tehettek mást. Azért hazudtak, hogy megvédjenek titeket, ezt kellett tenniük.

- Azzal, hogy hazudnak? Ezzel csak rontottak a helyzeten. Hiszen így kerültünk ide, és jutottunk bajba.

- Ami részben nem történt volna meg, ha nem futsz eszeveszetten az erdőbe a fiam után - mondta ellenségesen. - De nem akarok szemrehányást tenni, mert örülök és köszönöm, hogy ilyen aggodalmat érzel Tristan iránt. Mégis szeretnélek megkérni, hogy hívd fel Annie-t és Danielt.

- Ne haragudj Randolph, de nem akarok velük beszélni, és egyelőre hallani sem szeretnék felőlük - mondtam a témát lezárva. Gyerekkori tanítom elmosolyodott magában felidézve, hogy milyen makacs természet vagyok, hiszen kicsinek is az voltam. - Viszont ha már a szülők kerültek szóba, szeretnék kérdezni valamit.

Randolph sokáig nem szólt - vagy csak nekem tűnt soknak. Eleinte még reménykedve nézett rám, hátha meggondolom magam, de kezdett rájönni, hogy több kellene ahhoz, hogy engem meg tudjon győzni bármiről is. Mélyet sóhajtva, mint aki feladta a küzdelmet, bólintott.

- A lépcsőn lefelé jövet láttam a képeket, és az egyikükön megakadt a tekintetem - kezdtem bele gondolkodva. - A fekete-fehér képen...

- Ti vagytok az igazi szüleitekkel - segített ki Randolph, ahogy elakadtam, mert nem tudtam hogyan is kérdezzek rá. - Születésetek másnapján készült. És egy nappal azelőtt, hogy Rose Annie gondjaira bízott.

- Éjjel az édesanyámmal álmodtam - böktem ki végül, mint aki nem hallotta az utolsó mondatokat. - Logan meg akart támadni, de Ő megvédett tőle. Aztán hirtelen eltűnt, mintha semmi se lett volna. Nem értem, még soha nem láttam őt, akkor hogy álmodhattam vele?

- Rose nagyon szeretett titeket és szeret is a mai napig. A szelleme mindig veletek volt, bármerre is jártatok. Valószínűleg csak most döntött úgy, hogy tudatja veled, hogy soha nem hagy el.

- Jamesnek is lehettek ilyen álmai? - jutott eszembe a bátyám felhőtlen arca.

- Nem hinném. James nem olyan érzékeny az ilyen dolgokra, mint te, és neki fizikális képessége van, nem mentális.

- Tehát ha találkozni akarok az édesanyámmal, akkor azt csak álmomban tehetem meg?

- Egyelőre igen, de majd lesz alkalmad ténylegesen is találkozni vele. De addig is még nagyon sokat kell tanulnod.

Hirtelen izgatott lettem, és fejben már el is kezdtem sorolni a kérdéseket, amiket fel szerettem volna tenni életem adójának, ha majd eljön a pillanat. De addig is Randolph-tól kellett megtudnom néhány dolgot.

- Még valamit szeretnék kérdezni. A fekete-fehér kép miért van itt nálatok?

Randolph mélyet sóhajtott, mint akinek nehezére esne válaszolni. Láttam az arcán, hogy keresi a megfelelő szavakat. Türelmesen vártam, mert tudtam, hogy nagyon szerette a szüleimet. Elég volt csak ránézni, amikor róluk beszélt. Olyankor mindig csillogni kezdtek a szemei.

- Rose nem csak értetek, de az örökségetekért is aggódott. Megkért, hogy vigyázzak a házra és tartsam rendben a környékét, hogy ha eljön az ideje, akkor rendes körülmények között jöhessetek haza.

Hirtelen nem értettem, hogy miről beszél. Bármikor találkoztunk vele és Tristannel, amíg még kicsik voltunk, szinte le sem vette a szemét rólunk. Vagy itt voltunk ebben a házban, vagy odakint, de mindig együtt. El nem tudtam volna képzelni, hogy amellett, hogy minket tanított és a fiát nevelte, hogyan tudott rendben tartani egy házat? Aztán, mint derült égből villámcsapás, a fejembe ötlött valami.

- Ezt úgy érted, hogy...

- Igen - vágott közbe Randolph, amint meglátta rajtam a megvilágosodás jeleit. - Ez a ti házatok, itthon vagytok. Amikor kicsikként átjöttetek, akkor sohase vendégségbe, hanem mindig haza - láttam rajta, hogy a múltba réved, aztán kinézett az ablakon, amin keresztül megláthatta a fiúkat, ahogy a hóban birkóznak. - James részben ezért is olyan nyugodt most. Érzi, hogy a lelke otthon van.

Csakis igazat adhattam neki. Eszembe jutott, amit az ajtónál gondoltam a testvéremről, és ez sokkal jelentősebb bizonyíték volt számomra bármi másnál, mert ismertem őt, mint a tenyeremet. Nem csoda, hiszen ikrek a tegnapiak után is már biztos lehettem benne, hogy tényleg ikrek vagyunk. Mindent éreztem, amit ő.

De aztán több minden a fejembe szökött. Ezek szerint édesanyámat ebben a helyiségben ölte meg az az elvetemült gyilkos. Itt folyt ki a vére, és itt lehelte ki a lelkét. Beleborzongtam a gondolatba, és kirázott a hideg. Aztán arra gondoltam, hogy ha visszajövünk Jamesszel, akkor hogy fogunk elférni? Így se tudtam, hogy a többiek hol aludtak, ami gyorsan elkezdett zavarni.

- Nem kell aggódnod, kényelmesen el fogunk férni - szólalt meg Randolph, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. - Feltéve, ha el nem küldesz minket.

- Remélem ezt te sem gondoltad komolyan - mondtam hüledezve. - Eszemben sincs elküldeni titeket, sőt. Én érzem magam betolakodónak, aki csak kitúr benneteket.

- Csak hogy te nem vagy betolakodó, mert ez a terület a tiéd - szólalt meg hirtelen Tristan az ajtóban.

- Én itt szeretnék maradni, és ahogy elnéztem James is persze anélkül, hogy nektek el kellene mennetek. Meg azt szeretném, ha kényelmesen elférnénk.

- Emiatt nem kell aggódnod, szerintem ezt könnyedén meg tudjuk oldani - jegyezte meg James, aki hirtelen megjelent a küszöbön, mintha a semmiből bukkant volna elő. - Lenne egy javaslatom. Mi lenne, ha hozzáépítenénk még a házhoz? Lucius most egy darabig úgysem jön vissza, egy ideig nyugtunk lesz. Gyorsak és ügyesek vagyunk, hamar készen leszünk.

- De James, tél van és jéghideg - mutattam kifelé emlékeztetve, hogy mit is jelent még, hogy az ellenség messze jár.

- Igen hugi, de amint látod, nem fázunk, és megoldhatjuk, hogy az építkezésbe ne szóljon bele semmi.

- Jó, de még így sem lennénk elegen.

- Ugyan már - jelent meg Simon is az ajtóban. - Itt vagyunk mi is. Segítünk, és amondó vagyok, hogy találunk még segítséget. Fogadni mernék, hogy a rezervátumból mindenki átjön, aki csak tud.

- Akár több szobát is építhetnénk még a házhoz - hezitáltam. - És akkor mindenkinek lenne itt saját helye.

- Mintha egy új család lennénk - mondta Tony nagy vigyorral. Nem sokkal ezelőtt jött be a többiekkel.

- Már így is, már most is egy család vagyunk - Tristan meglepően meghitt mosollyal nézett rám.

- Szuper, akkor holnap neki is kezdhetünk - éljenzett nagy lelkesen Timothy.

- Egy pillanat gyerekek - jött hirtelen Marie. Észre se vettem, hogy végighallgatta a beszélgetésünket. - Holnap elkezdhetitek tervezni, de első a tanulás. Az iskolából nem maradhattok ki. Délutánonként majd csinálhatjátok.

- Igen, ebben egyetértek - álltam Marie mellé. Tényleg nem akartam, hogy bárkinek baja legyen ebből, és én sem akartam hiányozni.

- Rendben, de csak azért, hogy nyugtunk legyen tőletek - bökött oldalba James.

Boldogok voltunk mindketten. Hamar megvitattuk a dolgokat. A fiúk már aznap nekiálltak megtervezni a szobákat, és kitalálták, hogy a ház melyik oldalához is tudnának könnyebben építeni. A banda másik fele elment embereket toborozni, akik lehetőleg eljönnek segíteni. Csak este jöttek vissza, szerencsére remek hírekkel. A rezervátumbeliek mind szabaddá teszik magukat minden délutánra, hogy el tudjanak jönni. Így álltunk neki újjáépíteni nem csak a házat, de a családomat is. Az új családomat.

2012. február 29., szerda

"Beléd estem", + "Mint a drog"

Mindenkitől elnézést kérek a csúszásokért, az egyetlen mentségem az érettségi. A regény folytatása készülőben, addig is itt van két vers. Az elsőt szintén mostani párom ihlette, bár nem lett valami fényes, de azért igyekeztem :) A másodikhoz egy tőlem független szituáció adott ötletet.

1.
Beléd szerettem nem vitás,
megőrjít minden porcikád.
Imádom a szemed és a szád,
az érintésed és a puszikát.

Örülök, mikor velem vagy,
melletted lelkem nyugodtabb.
Boldogságot hoztál szívemnek,
és gyógyírt a sebeimnek.

Olyan vagy, mint egy betegség,
személybe ivódott függőség.
Utad bármerre vezessen,
minden nap Te élsz bennem.

2.
Mint a drog,
olyan vagy nekem.
Nem tudlak...
Feledni nem.

Fejemben,
mint gondolat szállsz.
Távolodsz,
pedig fejembe látsz.

Utállak...
Most függő lettem.
Maradj itt,
mert kellesz nekem.

Barátom,
most annak nevezlek.
Hitegetsz;
belefájdul a szívem.

Miért teszed?
Ne bánts engem.
És miért nem?
Nem kellek neked?

Kívánnék;
ugyan lépj már valamit.
Nem harcolsz,
pedig lehet megérné.

Mégsem lehet,
foglalt lettem mára.
De talán...
még megjelensz nálam.

2012. február 9., csütörtök

Vajon...

Elnézést kérek a sok kihagyásért, de lassan itt az érettségi, amire bizony nagyon keményen kell készülnöm. Persze azért még írok, és a regénynek a következő fejezete is készülőben van, semmit nem felejtettem el :) Addig is itt van egy újabb vers, amit a párom ihletett, akire az utóbbi időben találtam rá. :)

Átható tekinteted megrémiszt,
a lelkemig látsz, úgy tűnik.
Nem bánom, inkább hízelgő,
sok mindenben ez ad erőt.

Örülök, hogy Rád találtam,
így most jobban érzem magam.
Szeretlek, akármi van,
"Szerelemnek szeretet az alapja."

De hiába ez a helyzet most,
tudod: sok víz partot mos.
Csak most indult meg az ár,
még nem kapjuk meg, ami jár.

Még nem ismerlek igazán,
csak nézlek Téged bambán.
Sok a megfejtendő rejtély,
mi most sötét, mint a mély.

Érdekel a vége, a válasz;
szívem végleg Téged választ?
A Tied vajon mit érez?
Nem tudom, áruld el kérlek!

2012. január 1., vasárnap

Tűzijáték

Újabban novellával próbálkozom. Remélem tetszeni fog. Kíváncsi lennék majd a véleményetekre. Az álmok valóra válnak legújabb fejezetével is igyekszem végezni. Boldog Új Évet Mindenkinek! :)



Mint egy kisgyerek, úgy toporogtam a tömegben a híd mellett. Már csak egy óra volt hátra, és mindennek vége. Az emberek tolongtak, lökdösték egymást, de közben hatalmas vigyor ült az arcukon. Nem csodálkoztam, elég sokan leitták magukat az alkalomhoz illően. A gyerekek rohangáltak minden felé fújva a dudákat, csillogó parókákban, a szülők pedig kiabáltak utánuk hogy ne tűnjenek el és maradjanak a közelükben.

Kicsit kezdtem türelmetlen lenni. Egyedül voltam, és az izgatottság ellenére már kezdtem megbánni, hogy kijöttem körülnézni. Végülis az ember TV-ben is megnézheti ugyanazt több csatornán is. De úgy éreztem, hogy mindenképp élőben kell látnom. Megvolt ennek is a maga varázsa.

Úgy döntöttem, hogy amíg el nem kezdődik, iszom valami meleg italt, hogy egy kicsit felmelegedjek. Hiába, sem a sál, sem a sapka, sem a kesztyű nem volt elég vastag ahhoz, hogy melegen tartson. A forralt bort választottam egy közeli bódénál. Egyszerre volt édeskés és savanykás az íze, és már az első kortynál éreztem, hogy vége a fogvacogtatásnak. Elég gyorsan megittam, aminek az lett a következménye, hogy a gyomrom olyan volt, mintha lángokban állna.

- Szia. Remélem a vendégem vagy a következő pohárra - lépett mellém egy fiatalember.

Legalább egy fejjel magasabb volt nálam. Barna haját felzselézte, szürkés szemeit pedig még így, a félhomályban is ki tudtam venni, úgy világítottak. Jóképű volt, de nem úgy nézett ki, mint aki most lépett volna elő egy férfimodellmagazin lapjaiból. A testalkata vékonynak tűnt a fekete bőrdzseki és a sötét farmer alatt, mégis az volt az érzésem, hogy inkább csak szálkás.

Ahogy felocsúdtam meglepetésemből, feltűnt, hogy milyen szélesen mosolyog rám. Érdekes volt, és új, mert nem szoktak idegenek csak úgy leszólítani, főleg nem az utcán. Még így, ünnepekkor sem, vagy akár fesztiválokon, de most mégis jól esett. Főleg az, hogy meghívott. Persze nem mintha inni szerettem volna még egyet. Így sem voltam hozzászokva az italokhoz.

- Köszönöm, de úgy érzem, egy elég volt - mosolyogtam vissza rá.

- Na és teára, vagy forró csokira sem hívhatlak meg? Ahogy telik az idő, egyre hidegebb lesz, és nem szeretném, ha egy ilyen szép lány, mint te, megfázna - mondta teljesen zavartalanul és könnyedén.

- Egyelőre nem fázom, köszönöm.

- Rendben, de kérlek szólj, ha igen - nézett rám egy visszafogottabb mosollyal. - Remélem nem veszed tolakodásnak a viselkedésem, de már figyellek egy ideje, és láttam, hogy egyedül álldogálsz. Ezért gondoltam, hogy talán jól jönne a társaság.

- Nem veszem tolakodásnak. Inkább megköszönném a figyelmességedet.

A fiú olyan fülig érő szájjal, és boldog tekintettel ajándékozott meg, hogy jómagamnak is jó kedvem lett. Aztán beállt a sorba a kis faháznál, hogy ő is vegyen magának egy italt, aztán rögvest visszasietett hozzám. Féltem, hogy mennyire lehetek jó társaság egy idegennek. Ilyen még nem volt, hogy kettesben lettem volna egy ismeretlennel.

- Egyébként a nevem Benjamin Light, de szólíts csak Bennek.

- Örvendek, én Elizabeth Hill vagyok, de mindenki más csak Eliznek, vagy Lizzie-nek hív.

- Örülök Elizabeth, hogy megismerhetlek - nyújtotta kezét Ben, aztán kezet fogtunk.

Az érintése meleg volt, és mintha áram rázott volna meg. Egyszerre éreztem játékosságot, és lelki biztonságot. A jókedvem apadhatatlannak tűnt, és úgy láttam, Bené is. Önkéntelenül is elindultunk sétálni a folyó irányába. A városnak ez a része volt a legnyugodtabb. Az emberek a múltban történt számtalan baleset óta távol tartották magukat a folyótól ünnepekkor.

Még így, kivilágítva is nyomasztónak tetszett, de ezt mégsem éreztem. Saját kedvcsinálóra tettem szert idén, aki úgy mutatta, hogy nem bánja a dolgot. Mi több, az ő jóvoltából kaptam meg az ajándékom. Mégsem láttam reménytelennek az éjszakai várakozást.

- Miért jöttél egyedül?

- A barátaim máshol vannak, a szüleimnek pedig nem volt kedvük eljönni - mondtam kicsit szomorkásan.

Ez a téma érzékenyen érintett. A barátaim tényleg máshol voltak, nem voltunk együtt, de csak azért, mert nem hívtak. Tudtam róla, még ha nem is mondták egyenesen a szemembe. Nem mondták, hogy engem nem akarnak hívni, így az okát sem tudtam a titkolózásnak, vagy a tettüknek. Az egyik legjobb barátom is ott volt velük, aki idén megint megmutatta, hogy mennyire is közel állunk egymáshoz.

Ő volt az egyetlen, aki jött, hogy kellemes ünnepeket kívánjon; aki kiállt mellettem a többiek előtt, még akkor is, amikor én nem voltam jelen. Ő volt, aki harcolt értem, kérlelte a többieket, hogy hívjanak engem is, ne hagyjanak ki a közös mulatságból, de ők nem engedtek. Mivel ezzel is rájöttem, hogy nem is olyan igaz barátok, mint amilyeneknek hittem, úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam elkedvetleníteni, és egyedül jöttem.

A szüleim pedig több mint valószínű, hogy eljöttek volna velem, ha megkérem őket, de tudtam, hogy ritkán vannak kettesben, ezért inkább csak eljöttem. Legalább egy kicsit csak egymásra tudnak figyelni, ha már ilyen szép ünnep van. Szép, de érdekes. Amikor elérkezik a perc, az emberek tapsolnak, nevetgélnek, örülnek egymásnak, és fogadalmakat tesznek maguknak is, és mindenkinek, aki csak hallja.

Aztán másnap felébred, és úgy érzi, hogy semmi nem változott. A gyerekeknek ugyanúgy iskolába kell menni, a felnőtteknek dolgozniuk kell a megélhetésért. A házimunkát ugyanúgy el kell végezni, és be kell szerezni a szükséges dolgokat, a napi fontosságokat. A nagyobbaknak egyre többet kell tanulniuk, főleg azoknak, akik érettségiznek. Következnek a vizsga- és felvételi időszakok. Az élet nem állhat meg.

- Lehet, hogy egy kicsit érdekesnek fog tűnni, amit mondok, de örülök, hogy egyedül vagy. Így legalább megismerhetlek - zökkentett ki a gondolatmenetemből Ben.

Erre csak mosolyogni tudtam. Innentől kezdve nagyon sok mindenről beszélgettünk. Szóba került az iskola, elmondtam neki, hogy hol tanulok, én pedig megtudtam róla, hogy ő már egyetemre jár. Építész szeretne lenni, hogy felépíthesse az emberek álmait, ahogy ő fogalmazott. Szép terv, tetszett.

Beszélgettünk arról is, hogy ki mit dolgozik az iskola mellett. Szórakoztatóiparban volt, de hogy pontosan mivel is foglalkozott, azt nem árulta el. Kiderült azonban, hogy nagyon is közel lakunk egymáshoz, és hogy hasonlók a hobbijaink és az érdeklődésünk is egyéb dolgok iránt. Egy óra leforgása alatt annyi mindent megtudtunk egymásról, hogy olyan volt, mintha évek óta ismernénk egymást.

Sokat nevettünk, én pedig az idejét sem tudtam, hogy mikor nevettem utoljára egy jóízűt, és szívből jövőn. Egyre inkább kezdtem megkedvelni Bent. Nem volt tolakodó, kedves és udvarias viszont annál inkább. Felszabadultnak éreztem magam mellette. Nem volt semmi kötöttség, és nem kellett megfelelnem semmilyen elvárásnak sem. Jó érzés volt.

De aztán egyszer csak minden sötétbe borult. A fények kialudtak, az emberek mozgolódása abbamaradt. Csak a vékony faágak rezegését lehetett hallani, olyan csönd lett hirtelen. Mindenki egy irányba nézett várakozóan és izgalommal telve. Vártuk, hogy történjen valami. Én viszont mivel kiskorom óta félek a sötétben, kicsit elkezdtem remegni. Ben ezt megérezve azonnal közelebb jött hozzám.

- Ne félj. Nem hagyom, hogy bármi bántódáson essen. Főleg, hogy végre újra nevetni láttalak.

- Hogy érted azt, hogy újra? - kérdeztem felpillantva rá.

A sötét ellenére láttam, hogy vágyakozón, merengve néz rám. Hirtelen nagyon emlékeztetett valakire, akit nagyon régen ismertem. Hosszú idő óta nem hallottam felőle semmi jót. Amikor utoljára hírt kaptam, Irakba küldték katonának. Nem tudtam, hol lehetett, mi történhetett vele, semmilyen címet nem kaptam meg, hogy tarthassam vele a kapcsolatot.

Töprengve néztem Benre, hátha ki tudom olvasni a tekintetéből a választ, de nem láttam mást, csak emlékek fürkészését. Aztán egyre közelebb hajolt, és egyszerre csak az ajkaimon éreztem a száját. Lassan csókolt, mégis gyorsan ért véget, amitől szívfájdalmam lett. Amikor kinyitottam a szemem és megláttam az övét, hirtelen eljutott a tudatomig a felismerés. Ő volt az. Olyan régen nem láttam, hogy nem ismertem fel. De nem a saját nevével mutatkozott be, hanem valaki máséval.

Meg akartam kérdezni, hogy mit keres itt, mikor jött, és miért nem értesített. A hangomat azonban elnyomta egy hatalmas dörrenés. Az eget hirtelen sok ezer csillag töltötte meg. Kicsik és nagyok. Az utóbbiak pedig mintha még több apró darabkára hullott volna szét. Mind színes volt, mintha nem is tél lenne, és a tavaszi tündérek táncát kísérhettük volna figyelemmel.

Az emberek éljeneztek, koccintottak, és máris elkezdődtek a szokásos tortúrák az újév alkalmából. Fogadalmak szálltak az égbe, az időseknek elkezdtek potyogni a könnyei, hogy ezt is újra megérték. Tudták, hogy már sok ilyet átéltek, és amit tudtak, mindent elértek. Mégis bennük volt az élni akarás. Ellentétek harcoltak a lelkükben, amiket ők maguk nem tudtak legyűrni.

Fel akartam nézni Walter szemébe, hogy megbizonyosodjam, nem álmodom. De már nem volt ott. Helyette egy aprócska fényes pontot láttam az arcom előtt lebegni. A meghökkenéstől sem szólni, sem mozdulni nem tudtam. Még nem láttam ilyet.

Mindig vigyázni fogok rád. Csak gondolj rám, amikor a sötétben vagy, és eszedbe jut, mit ígértem. Nem hagyom, hogy bántódásod essen. Ezt sose felejtsd el. Szeretlek Elizabeth. Mindig veled leszek.
A fényes pont az ajkamhoz ért, és újra éreztem Walter csókját az ajkamon. Aztán azt láttam, hogy elindul a levegőben a tűzijátékok felé, majd amikor a közelükbe ért, ő maga is hatalmas pukkanással sok millió csillagként hullott alá. De ez volt a leghatalmasabb, és a legtisztább mind közül.

Már nem féltem sem a sötéttől, sem az egyedülléttől. Hiszen nem vagyok egyedül, soha nem is voltam. Bár Walter meghalt, és még csak nem is tudtam róla, most mégis örülök. Nem gyászoltam őt, mert tudtam, hogy most már örökre velem marad. Akárcsak az emlék, ahogy az egész várost megvilágította a hatalmas, vakítóan fehér fény.