Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 4. rész

Igyekszem utolérni magam, és nem engedni annak az álnok mókuskeréknek, hogy magába szippantson. Akkor szeretnék futni, amikor kedvem tartja, nem pedig akkor, ha egy tőlem független szerkezet mozgásba lendül. :) Szóval fogadjátok tőlem sok szeretettel Átok nevű cicánk történetének egy újabb szösszenetét.

Nevünkben a sorsunk 4. rész

Fáradt és éhes voltam. A szomjamat az út széli pocsolyák segítségével tudtam csak csillapítani. Az ízük szörnyű volt. Nem akartam inni belőlük. Túl koszosak voltak, és azt éreztem, hogy bajom lesz tőlük. Éppen ezért éppen csak annyit lefetyeltem belőlük, amennyit feltétlenül szükségesnek éreztem.

Az étellel nem volt ekkora szerencsém. A nagy dobozokban az utak szélén alig volt valami ehető. Sok apró állatka elfutott előttem, de igazándiból sosem vadásztam. Azelőtt gyakran találkoztam hozzám hasonló élőlényekkel, akik könnyen elkaptak egy-egy kisebb állatot. Most irigyeltem az ügyességüket, aminek most én is hasznát venném. Hiába próbáltam elkapni őket, a picurka teremtmények sokkal gyorsabbak voltak nálam. Minden reményem elszállt, hogy a gyomromat mardosó kibírhatatlan érzés előbb vagy utóbb el fog múlni.
Borús gondolatokkal csatangoltam az utcákon, a sikátorokban, később pedig a parkokban. Az embereket igyekeztem minél messzebbre elkerülni. Nem csak a nagy ember miatt, hanem mert később mások is meg akartak támadni. Nem tudom, hogy miért, hiszen sosem láttam őket. Nem értem, hogy lehet olyan gyűlölettel viselkedni egy másik élőlény iránt, aki ráadásul semmi ártalmasat nem tett.
A parkokban annyi segítségem volt, hogy a zöld növények eltakartak. A fényes korong az égen számtalanszor úgy jelent meg és tűnt el ismét, hogy én egy bokor alatt rejtőztem. Egyre gyengébb lettem, végül már a közeledő neszekre sem pillantottam föl. Csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor éreztem, hogy valami hozzáér a fejem búbjához, de még ekkor sem néztem fel.
- Annabell, ne nyúlj hozzá! - kiáltott fel valaki.
- De még él - hallottam egy vékonyka hangot. - El kell vinnünk a doktorbácsihoz!
- Hagyd ott kislányom - szólt az első hang tulajdonosa. - Lehet, hogy beteg, és már nem tudnak rajta segíteni. Gyere onnan!
- Nem. Kérlek anya!
Nem ismertem az értelmét, amit beszéltek, de egyszer csak azt éreztem, hogy felemelkedek a földről. Nehezen, de próbáltam felemelni annyira a fejemet, hogy ránézzek arra, akinek a megnyugtató érintését éreztem körben magamon. Annyit láttam, hogy nagyon hasonlított a kis emberre, aki annyira hiányzott. Ő is kis ember volt, de a szőr a fején hosszabb volt és sötétebb. Mint az éjszaka.
Ő is rám nézett csillogó szemekkel, amelyek olyan sötétek voltak, akár a szőre. Aggodalmat láttam bennük, amit hirtelen nem is értettem. Eközben éreztem, hogy simogatja a hátam, ami furcsa mód rettenetesen jól esett. Ennek és a lépéseinek ütemes mozgására újra le kellett hunynom a szemem. Ismeretlen nyugalom járta át egész bensőmet, míg végül el nem aludtam az ölelő karokban.


Mára ennyi cicusunk történetéből. Igyekszem hamarosan jönni a következő részlettel. Amiről pedig szeretnék még írni, az A legnagyobb showman című film, ami nagy mértékben hatással volt rám. A zenéjét még ebben a pillanatban is hallgatom. :) Talán azért is érzem ezt, mert magam is nagy álmodozó vagyok. Na de a részletekkel majd később. Addig is Jó olvasást!

A magyar írónő ámulatba ejt

Elnézést kérek, amiért ilyen hosszú ideig nem írtam. Vannak olyan időszakok az ember életében, amikor olyan gyorsan telik az idő, hogy azt észre sem lehet venni. Főleg, amikor mókuskerékbe kerül az ember. Reggel felkel, elmegy dolgozni, aztán jó esetben délután vagy kora este hazakeveredik és örül, ha a szeretteivel van. Ráadásul néha egy kis sport sem árthat.

Nálam ezen kívül még ott volt, hogy teljesen magába szippantottak a könyvek és egy sorozat is. A sorozatról szeretnék majd írni, de előbb össze kell szednem róla a gondolataimat. A könyvek közül az egyik a Trónok harca 3. kötete, a Kardok vihara volt az, ami lekötött, a másik kettő pedig Spirit Bliss első trilógiájának a 2. és a 3. kötete. A Trónok harcáról is majd csak akkor fogok írni, ha elolvastam az összes részt (nem holnap lesz).

 

Sokat emlegetem, hogy Spirit Bliss a példaképem, és hogy mennyire szeretem az írásait. Mégsem az első kiadott köteteivel kezdtem, hanem a Démoni érintés trilógiával, aminek már az első 16 - ha jól emlékszem - fejezetével megfogott. Most azonban pótoltam a hiányosságaimat, pláne A Szem elolvasása után.

Az Árnyékvilág című könyv volt az első, amit kedvenc írónőmtől piacra dobott a Könyvmolyképő Kiadó. Őszinte leszek, a Démoni érintéshez viszonyítva éreztem, hogy ez az első története, ami már kézzel is fogható volt. Ezt azonban csak a stílusra értem. Maga a történet nagyon tetszett, főleg, hogy mindkét főszereplő szemszögét is megismerhettük.

Valamilyen szinten tetszett, hogy Camilla és Adam is visszahúzódó volt, de volt alkalom, amikor ez szinte idegesített. Valószínűleg azért, mert egyre jobban kezdek hasonlítani Julie-ra, Camilla legjobb barátnőjére és inkább vagyok kegyetlenül őszinte, mint kegyesen füllentős. Ráadásul, ha valami nyugtalanít a másikkal kapcsolatban, akkor azt inkább megbeszélem az illetővel, mint hogy magamba fojtsam és ezzel is mérgezzem a dolgokat. Ugyanakkor éreztem, hogy ez kell a történetbe ahhoz, hogy ezáltal is könnyebben közelebb kerüljön egymáshoz a két főszereplő.

Camilla Jonesnak különösen az a tulajdonsága tetszett, hogy mindig gondoskodni akart mindenkiről. Előbbre vette mások kényelmét, mint a sajátját. Szinte irigyeltem, mert én is sokszor szeretnék ilyen önzetlen lenni. A festményekre is kíváncsi lettem volna. Kisgyerekként szerettem rajzolni, de nem voltam benne túl tehetséges. Nem szép dolog, de be kell vallanom, hogy minden ilyesmi irigységgel tölt el a másik iránt. Persze nem olyan drasztikusan, hogy én nem vagyok jó valamiben, akkor a másik pusztuljon vagy hasonló. Egyszerűen csak elfog az önsajnálat. Aztán lehet ez az alacsony önbizalmamnak is tekinthető.

Tetszett Adam Swanson szerénysége és alázata is a munkájával szemben. Az egész történet alapján Adam mindig keményen dolgozott, hogy a legjobb formáját hozza a filmvásznon. Ráadásul nem használta önző célokra sem a sikerét, amit egy filmben nyújtott alakításával ért el. Lányok ezreit kaphatta volna meg, de őt inkább idegesítette a rivaldafény. Ezért is tetszett meg neki Camilla. Csípem az olyan srácokat, akik szerényen és alázattal állnak a munkájukhoz, és csak azért, mert sztárok lettek, még nem élnek vissza a helyzetükkel. A vége egyébként nem volt rossz az őrült rajongóval, aki csak magának akarta a színészt.

Érdekes volt olvasni, hogy a sztáréletnek milyen árnyoldalai is lehetnek. Nyilván lehet olvasni a bulvársajtókban is, hogy éppen mi történt egy adott sztárral. Annak idején talán arról is, hogy az utcán mennyien zargathatták az éppen adott kedvencet. Abba azonban talán kevesen gondolunk bele, hogy mennyi őrült fanatikus élhet a világban, aki bármit megtenne az imádott kedvencéért. Főleg a beteg fanatikusok. Az írónő úgy írta meg ezt a történetet, hogy simán el tudom képzelni, hogy egy ilyen a valóságban is megtörténhet. Ki is ráz tőle a hideg.

A Kígyók sziszegése már jobban tetszett, mint az első kötet, a hosszúsága ellenére is. Spirit Bliss jól indított azzal, hogy már az elején egy rejtéllyel kerültem szembe. A kíváncsiság végigkísért, hogy vajon hogy jutunk el a megoldásig. Végül megismerhettük Peter múltját, aki jóformán felnevelte az első rész főszereplőjét, Adamet, ezáltal is jobban megismerve a fiú gyerekkorát. Az írónő ezt is úgy írta meg, mint az elsőt, tehát a két főszereplő, Peter és Julie szemszögéből. A múlt miatt persze több volt benne Peter szemszögéből, és a vége felé lett több Julie, de nekem így is nagyon tetszett.

Peter Summers menedzser élete nem volt egyszerű már azelőtt sem, hogy Adamet megismerte volna. Megismerve őt egy bizonyos fokig olyan volt, mint Camilla. Mások boldogságát előbbre valónak tartotta a sajátjánál. Ugyanakkor voltak pillanatai, amikor önnön élvezete érdekelte, de ezek a pillanatok sem voltak olyanok, hogy ellenszenvet váltott volna ki belőlem. Igazán megkedveltem a karakterét, és már akkor tudtam, hogy valami baj történt, amikor önutálatba burkolózva hagyta el a templomot már a könyv elején.

Julie Parker egy életvidám és fecsegő lány. Mint már korábban mondtam, valószínűleg az idő múlásával kezdek egyre jobban hasonlítani rá. Mármint mindig is életvidám voltam, ne értsetek félre. Azonban amikor fiatalabb voltam, még nem voltam ennyire cserfes. Ezért is imádtam meg a karaktert, a hasonlóság miatt. Voltak olyan részek a könyvben, amikor Julie olyanokat mondott, hogy hangosan is nevetnem kellett. De tényleg! Ilyenkor örültem, hogy egyedül vagyok a szobában, és senki nem hall.

Spirit Bliss itt is egy komoly és élethű problémát vázolt fel. Ha úgy vesszük, még az elsőnél is komolyabb témát, mégpedig a gyermekpedofíliát... Már a szótól is kiráz a hideg. Peter ennek a leveréséért harcol, és ebből származik jóformán minden probléma. Sajnos keveset beszélnek manapság arról, hogy egyes gyerekeket mire kényszerítenek a nagy világban. Persze, mostanában sokat hallunk olyanokról, hogy ez vagy az a híresség molesztált egy másikat, amikor az még kislány vagy kisfiú volt.

De ha belegondolunk, ez sajnos nem csak a sztárvilágban fordul elő. Rengeteg olyan ország van, ahol nagy a szegénység, és ezért sokszor a gyerekek ártatlanságát áldozzák fel azért, hogy egy kis pluszhoz jussanak az emberek. Be kell vallanom, nem tudok sokat írni vagy beszélni erről a témáról, mert vizuális ember lévén felfordul a gyomrom, ha csak eszembe jut, hogy miken kell keresztülmenniük gyerekek - talán - millióinak. Világunk vezetői pedig nem igazán tesznek túl sokat ez ellen. Mert ha tennének, akkor nem hallanánk ilyen-olyan híreket molesztált gyerekekről.

Mondjuk úgy, hogy a három könyv közül az utolsó, a Mennydörgő némaság volt kedvencem. Itt minden szereplő visszatért és együtt van, ráadásul mindenki szemszögét megismerhettük. Számomra a középpontban mégis Adam húga, Jossie és a család új barátja, a rendőrnyomozó Caspar volt. A korábbi könyvekben nem igazán tudtam elhelyezni őket helyszínileg. Kivéve, amikor mondjuk New Yorkban voltak, de nem kizárt, hogy hanyag voltam és csupán nem figyeltem oda a helyszínekre.

Itt azonban különösen kitűnt, hogy Skóciába utaztak egy tanúvédelmi program keretében. Mindig is meg akartam nézni az Egyesült Királyságot, és különösen tetszett, hogy egy eldugott, vidéki helyre mentek. Az ilyen tájak mindig is közelebb álltak a szívemhez, mint a nagyvárosok. Az írónő pedig bebizonyította, hogy egy kis faluban is történhetnek világot rengető dolgok.

Jossie Summers is legalább olyan híres énekesnő akar lenni, mint Julie. De nem csak emiatt irigy rá, hanem azért is, mert nyomozó barátjuk odavan érte. Igazából nem tudom, hogy mi késztette rá a lányt, hogy elolvassa azt a papírt, ami a babájába lett elrejtve. Talán az, hogy így esetleg nem zárják ki a témából, akár egy kislányt? Még emlékszem, amikor én voltam tizenhét éves. A legfiatalabb testvérem is nyolc évvel idősebb nálam, és konkrétan négy testvérem van. Szóval teljes mértékben meg tudom érteni, amiért azon igyekezett, hogy ne hagyják ki mindig mindenből, mint egy gyereket. A karakter személyiségváltozása azonban végig kísérhető volt, és jókat mosolyogtam, amikor Adammel vitatkoztak. Mint amikor én vitatkoztam a legfiatalabb testvéremmel. :)

Caspar Crosley nyomozó be akart kerülni egy bűnügyi szervezetbe, viszont még ez sem tudta teljesen elfeledtetni vele Julie-t. Hónapokig nem látták egymást, a sors viszont visszajuttatta Caspart a barátaihoz. Kár, hogy olyan körülmények között, hogy Adam nem igazán tartotta a barátjának és állandóan csak oda-odaszúrt Casparnak, valahol jogosan. A benne lévő változásokat is végigkísérhettük a történet folyamán, ahogyan megváltoznak az érzései is. A vége különösen tetszett, a pillanattól még libabőrös is lettem és majd kiugrott a szívem.

Spirit Bliss itt is egy olyan témát dolgozott fel, ami akár a valóságban is megtörténhetne. Hiszen még ma is létezik maffia, és bűnügyi szervezetek, akiknek tagjait nem ismerjük, pedig valószínűleg közöttünk járkálnak. Az egészben megint az juttatott el a hányingerig, hogy egy védtelen, három éves kislányt tömtek nyugtatókkal. Szörnyű! A maffia szóról egyébként elsőként mindig a Keresztapa című film jut az eszembe elsőként, utána pedig az, hogy ma már valószínűleg még borzasztóbb dolgokat csinálnak.

A három könyv közül azonban ez volt az első, amelyik többször is megríkatott. Megszámolni sem tudom, hányszor könnyesedett be a szemem, és a legtöbb alkalommal persze Susan néniről és fájdalmas hiányáról volt szó. Ami a tetteseket illeti, többször is úgy éreztem, hogy tudom, ki az elkövető. Aztán az írónő mindig csavart egyet rajta, hogy még inkább ledöbbenjek és azt mondjam, hogy: "Na jó, erre nem számítottam!"

Egy szó, mint száz, az összes könyvet élveztem. Bízom benne, hogy tudok ihletet meríteni ezekből, hátha egy kis krimivel én is izgalmasabbá tudnám tenni a saját történetem. :) 

A Kígyók sziszegése kötet végén az Olvasói vélemények között találtam egy olyat, amit pontosan leírja az én érzéseimet is példaképemmel kapcsolatosan. Így hangzik:

"Spirit olyan, mint a drog.Ha egyszer kipróbálod, képtelen vagy leszokni róla. És bár a drogtól meg lehet szabadulni, Spirittől viszont nem. És nem azért, mert nem tudsz, hanem mert nem akarsz. Alig várom, hogy egy újabb adagot elfogyaszthassak." M. Emese