2017. március 24., péntek

Igazi valóra vált álom!

Jelenet A Szépség és a Szörnyeteg c. filmből

FIGYELEM! SPOILER-VESZÉLY!!!

Tudom, hogy a könyvemnek is eredetileg azt a címet adtam, hogy Az álmok valóra válnak. Azonban azt kell mondanom, hogy az én álmom tegnap délután TÉNYLEG valóra vált. :) Nem titok, hogy imádom a meséket, és az sem, hogy hiszek bennük. Van viszont egy nagy kedvencem, amelynek főszereplőjével tudok a legjobban azonosulni az összes mesehős közül. Kíváncsi vagyok, kitaláljátok-e. :)

Ez nem más, mint A Szépség és a Szörnyeteg! És Belle az, akihez a leginkább tudom magam hasonlítani. Ő is egy könyvmoly, egy, a világról és kalandokról álmodozó lány. Aki egy olyan lelki társra vágyik, aki megérti minden rezdülését és érzését, amelyek egy jó könyv hatására bukkannak fel. Végül meg is találja ezt a személyt miután néhány nehézségen keresztülment.

Már a meséért is odavoltam. Nem csak az első részért, hanem a másodikért is. A szüleim persze sokszor mondták, hogy annak idején, amikor ki lehetett kölcsönözni a Hüvelyk Pannát vagy az Aladdint, és már volt videólejátszónk, akkor állandóan ezeket kellett hazahozni. Valamelyiket aztán pedig megkaptuk a kölcsönzőt vezető személytől, akinek utólag köszönöm is, bár nem tudom most hol van. A végén annyit néztem ezeket a meséket, hogy már azért nem nézhettem, mert félő volt, hogy tönkremennek a kazetták. :) 

Na de elkanyarodtam. Valószínűleg a könyvek szeretete miatt lett a favoritom a kis falucska kiközösített lányának és a csúf, de nemes lelkű ifjúnak a története. Ha ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy várjam az élőszereplős filmadaptációt, hát A dzsungel könyve és a Demóna igazán hozzá segített. Ráadásul 3D-ben néztük meg édesanyámmal, aki maga is nagy meserajongó. Tetejébe még az is kiderült, hogy sosem látott még 3D-s filmet. A tegnapiak után viszont mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ezt a filmet így érdemes megnézni. Sokkal viccesebb is. :D

Újfent meg kell köszönnöm, immár hivatalosan is, a Walt Disney Pictures munkatársainak, hogy egy ilyen csodálatos, maradandó, szívet melengető műalkotást hoztak létre. Mert ezt annak kell neveznem. Hovatovább, az álmaimat váltották valóra, és csak megerősítették a hitemet a mesékben, az álmokban és a csodákban. Emma Watson pedig véleményem szerint a legtökéletesebb választás volt Belle karakterének a megformálásában. Jobbat el sem tudtam volna képzelni. :)

És most kezdjük egy kicsit boncolgatni a filmet, mert nem szeretném a véleményemet össze-vissza írni. :)

A zene mindig a fejemben van és nem csak a film miatt. Ha éppen egy romantikusabb hangulatomban vagyok, amikor elkalandoznak a gondolataim, máris elkezdem magamban dúdolni a főcímdalt. És a mesében bemutatott zenéken kívül is prezentáltak még fülbemászó dallamokat. Ugyan a magyar fordításban nem egészen az, mint amit a mesében énekeltek, de hát már megszokhattuk a magyar szinkronstúdióktól. Egyedül az tetszett, hogy Belle felháborodva énekelt, amikor Gaston - ha burkoltan is, de - megkérte a kezét. :)

Ami a karaktereket illeti, itt jobban szerettem őket, mint a mesében. A színészek olyan mértékben mutatták be az eredeti jellemeket és olyan szinten tették még hihetőbbé és valóságosabbá őket, hogy már azt kezdtem gondolni, hogy ez a hely tényleg létezik. Bár ha a kort nézzük, akkor létezett még valamikor. :) Ehhez nyilván hozzájárultak a technika nagyszerű csodái is. Például, hogy Csészike tényleg kifújta azt a buborékot. :) Vagy a varázstükör, amely megmutatta, amit a kézben tartója kívánt. De ott van az átváltozás is, vagy a létfontosságú Rózsa, amely az elvarázsolt kastély életéhez van kötve. Maguk pedig az elvarázsolt szereplők pedig elképesztően élethűre sikerültek. Le a kalappal a készítők előtt. :)

A Szépség és a Szörnyeteg szereplői
Azonban néhányat a szereplők közül mégis csak kiemelnék. Ugyebár említettem Csészikét. Bírtam a kis krapekot annak ellenére, hogy nem volt olyan jelentős szerepe, mint mondjuk a mesében. Itt ugye emlékszünk, hogy ő szabadította ki Belle-t és az apját a pincéből? Szóval ezt sajnáltam.

Mrs. Potts hozta a szokásos formáját, és anyai ösztönei után menve védelmébe vette Belle-t. Ugyanakkor a női fifika sem hagyta cserben, hogy megismertesse Belle-lel a kastélyt és lakóit, esélyt adva, hogy megismerje a Szörnyet is. Emma Thompson pedig remekül játszotta, és szerintem illik is hozzá a karakter. Bár ezt biztosan csak amiatt mondom, mert korábban egy csapat rakoncátlan gyerek nevelésével megbízott dadát játszott a Nanny McPhee - A varázsdadában. Meg hát... Nem tudom... Nekem olyan Jó Tündér Keresztanya típusnak tűnik. :)

Tik-Tak úrban és Lumiere-ben sem csalódtam. Ugyanolyan marakodók voltak, mint a mesében. Ewan McGregor és Sir Ian McKellen is remek választás volt a karakterek szemléltetésére. Előbbi azért - mert hát valljuk be - Ewannek igazán pimasz arcmimikája van, és csábos mosolya, ha Pamacsot vesszük, akit gyönyörűen ábrázoltak a filmben. :) Utóbbi színész pedig azért volt jó döntés - szerintem -, mert Tik-Tak úr egy fontoskodó, szabályokat betartó, szigorú személyiség. Mr. McKellen-nek pedig ilyen az arcberendezése, emlékezzünk csak vissza az X-men-re. Ráadásul nagyszerűen játszotta. :)

Aztán persze ott van Maurice, Belle apja, aki eltéved az erdőben, és azután kerül a kastélyba, hogy farkasok támadtak rá és lovára. A lóról jut eszembe: imádtam, hogy úgy intézték, Fülöp tényleg értse a szavakat, és egy bátor társ legyen, aki megmenti gazdáját a rémséges karmok közül. Kivéve, amikor a Szörny színre lépett. De hát eléggé hatalmas teremtmény, nem lehetett Fülöp szemére vetni, hogy immár elszaladt. :) Az apukát Kevin Kline alakította, akit nem ismertem fel egyébként. Később vettem észre, hogy ő bizony játszott a Last Vegasban, a Vadiúj vadnyugatban és még néhány mesében, mint pl. A Notre Dame-i toronyőrben. Örültem neki, hogy néhány új információ is "kiderült" az apa és lánya életéről, valamint hogy mi történt az anyukával.

A film főhősei felé haladva ne feledkezzünk meg Lefou karakteréről sem. Sokan támadták a stúdiót, mert a filmben olyan jelenetek voltak, amelyek szerint Gaston hű csatlósának az érzései komolyabbak a fő gonosz iránt, mint azt sokan gondolnák. Azonban szerintem inkább viccesek ezek a jelenetek, mint gusztustalanok vagy felháborítóak. Véleményem szerint egy valóság show-ban több a homoszexuális jelenet, mint ebben a filmben. :D A megtestesítője, Josh Gad pedig remekül játszotta a szerepet. Olaf-nak is nagyon jó volt a Jégvarázsban, bár ugyan mit is várunk egy komikustól? Remélem még fogjuk hasonlóan jó szerepekben látni. :)

És akkor következzék a beképzelt, az önajnározó, a háborúból visszatérő (állítólag), a nők kedvence (kivéve Belle-é), a kibírhatatlan Gaston! Szerintem Luke Evans egy kicsit hasonlít rá, de csak külsőre. Maga a színész pedig szenzációs, már csak azért is, mert a magyarországi premieren meglepte a nézőket. Borzasztóan sajnálom, hogy nem lehettem ott. Bár így utólag visszagondolva, lehet hogy most már elmegyógyintézetben ülnék, ha csak megtippelem a lehetséges reakciómat. :D Szerencsére belsőleg nem olyan, mint az általa életre keltett Gaston, aki odaadásával megőrjíti Belle-t, és mindenáron feleségül akarja venni, meg sem hallva, amit a lány mond. Bár azért dicséretére legyen mondva, hogy a filmben megmondta Lefou-nak, hogy éppen azért akarja feleségül venni a lányt, mert nem egy könnyű nőcske, mint azok, akik másodpercek alatt odaadták volna magukat neki. Ugyanakkor mit is várunk egy vadásztól?

Most pedig következzenek főhőseink. :) Belle és Kyle Kingson alias Szörnyeteg.

Mint már mondottam volt, Belle-ről kiderül, hogyan került abba a piciny falucskába, ahol mindenki kiközösíti és furcsának tartja, csak mert jobban szeret olvasni, mint pletykálkodni. Közben ugyebár kiderül, hogy valószínűleg senki nem tud ott olvasni - nekem legalábbis ez jött le. Emma Watson kiválóan alakította a független, intelligens és bátor lányt, hiszen ő maga is az. Kifejezetten tetszett, hogy a filmben már nem a romantikát és a szerelmet keresi, hanem egy lelki társat, aki megérti őt.

Meg is találja a Szörnyben, akit eredetileg - valószínűleg - Kyle Kingsonnak hívják. Róla is kiderül, hogy miért vált önző herceggé, ami aztán a varázslónő haragját gerjesztette. Mert hiszen ez volt az oka annak, hogy végül átokkal sújtották. Megmondom őszintén, hogy nekem először fura választás volt Dan Stevens, habár lehet csak azért, mert még nem láttam egy filmjét sem. Ráadásul mindig csak olyan képeket láttam róla, amiken borostás volt az arca, és a film végén idegen volt anélkül látni. :D Mindenesetre tény, hogy jól játszotta a komor, dühöngő szörnyeteget, aki a végén már elhitte, hogy egy külsőre "normális" ember rosszabb bestia is lehet, ha a szíve helyén nincs semmi.

Hirtelen nekifutásra és felindulásra elsőre ennyi jutott eszembe. Úgy döntöttem, hogy még egyszer meg fogom nézni moziban és 3D-ben még akkor is, ha egyedül kell mennem. Ráadásul nem sokára elköltözöm a fővárosból, és kevesebb lehetőségem lesz moziba járni. Ha minden pillanatot ki akarok használni, akkor ez legyen az egyetlen film, amit többször megnézek a mozikban, ha kell, egymás után. :) 

Szép napot Nektek!

2017. március 14., kedd

Az álmok valóra válnak - 5. fejezet - A múlt

Jön a következő fejezet a történetemből, remélem tetszeni fog. Mindenekelőtt azonban szeretnék megosztani Veletek egy oldalt, pontosabban egy petíciót. Arra kérek mindenkit, hogy gondolkodjon el rajta, és ha van egy kis lelkiismerete, vagy egy csepp szeretete az állatok iránt, akkor írja alá. Úgy gondolom, hogy ezt bátran alá lehet írni. A politikához csak annyiban kapcsolódik, hogy a Parlamentben gyakran ülésező képviselők kezében van a végső döntés. Az viszont rajtunk múlik, hogy ez a kezdeményezés eljut-e hozzájuk, és megfontolják-e ezt a döntést. Bízom Bennetek. A petíciót pedig itt találjátok:

Letöltendő Szabadságvesztés az Állatkínzóknak

Aláírni pedig az oldal jobb oldalán tudtok (ezt azoknak, akik esetleg nem erős idegzetűek és nem néznék meg a képeket).


5.
A múlt

A múltról való írás egy módja annak, hogy újraéljük, egy módja, hogy újra kihajtogatva lássuk. Papírdarabokra helyezzük az emlékeket, hogy tudjuk, mindig is létezni fognak.
Nathan Filer


Másnap reggel, mintha csak egy zsinórt vágtak volna el, megérkezett az igazi őszi időjárás. Az ég beborult, szinte már attól tartottam, hogy nemsokára zuhogni fog. De mit is várhattam volna. Emlékeztetnem kellett magam, hogy Angliában vagyunk. A kedvem is hasonló lett hozzá, így csak gyorsan elköszöntünk a szüleinktől, és siettünk az iskolába. A farkas jelenlétét már anélkül is tudtam, hogy odanéztem volna. Annyira megszoktam ez alatt az egy hét alatt, hogy sikerült megéreznem a közelségét, és hiányzott volna, ha nincs ott.

Az iskolában Becky továbbra is árgus szemekkel figyelte a reakciómat, amikor Tristan is jelen volt. Mivel ezt tudtam, ezért igyekeztem nem venni tudomást sem róla, sem Tristanről. Ugyanakkor Becky is adott elég okot arra, hogy cserébe én is figyeljem az ő viselkedését Ian jelenlétében. Mindketten felderültek egymás társaságában, és csillogó szemekkel hallgatták, amit a másik mond. Jó volt a bátyámat ilyennek látni, és emiatt még inkább reménykedtem abban, hogy sok olyasmit fogunk hallani Alantől, ami miatt elég okunk lesz maradni. Bíztam benne és tudtam, hogy Ian itt megtalálná a boldogságot. A nap hátra lévő részében csak ez járt a fejemben, és közben igyekeztem Becky-t külön kikérdezni a bátyámmal kapcsolatban.

  – Úgy látom, hogy egész jól megtaláljátok a közös hangot a bátyámmal – mondtam neki az egyik órára felé menet.

  – Könnyű vele beszélgetni – mondta szerényen, de láttam rajta, hogy elpirult.

  – Ha szeretnéd, szívesen segítek egy kicsit nála. Látom, hogy tetszik – ajánlottam fel, mire rögtön felkapta a fejét.

  – Jaj, arra nincs szükség, tényleg. Nincs köztünk semmi – bizonygatta ijedten, de nem akartam erőltetni a dolgot. Ian felől pedig semmi kétségem nem volt. Elég volt a szemébe néznem, amikor Becky a közelben volt.

Aki miatt aggódni lett volna okom, az inkább Cassandra volt. Ugyan Ninával együtt csatlakoztak a kis társaságunkhoz a szünetekben és az ebédlőben, de még mindig csöndes volt, csak Becky-vel és Ninával volt hajlandó beszélgetni. A tekintete pedig még mindig gyilkos és lenéző volt, amikor csak rám nézett. Próbáltam nem észrevenni, és természetesen viselkedni vele is, hiszen ha csak egy kicsit jobban kinyitná a szemét, látná, hogy semmi oka gyűlölni engem, ha tényleg Tristan az oka. De úgy láttam, hogy hiába teszek erőfeszítéseket, mindenesetre még egy darabig biztosan kitartok emellett a viselkedés mellett. Ha ebből sem ért, akkor valami más miatt kell, hogy utáljon.

Ugyanakkor ezt a dolgot még mindig nem sikerült lemosnom magamról, mivel bár Tristan nem csatlakozott hozzánk, de mindvégig magamon éreztem a pillantását. Tudtam, hogy a barátaival van valahol, de nyilvánvalóan nem velük törődött, amit valószínűleg Cassandra is észrevett. És így ment ez egész nap, amíg ki nem csengettek az utolsó óráról. Ekkor pedig más sem járt a fejemben, csak a találkozó. A várakozást és a reményt pedig ugyanúgy láttam Ian arcán is, ahogy megláttam a folyosón.

Tristannel úgy beszéltük meg, hogy a parkolóban találkozunk. Beleegyeztünk, hogy hárman menjünk, és meghallgatjuk őket, de külön autóval kellett jönnie. Egyébként is emlékeztem, hogy hol van a könyvesbolt, így könnyen oda tudtunk találni. Azt az utcát jó ideig nem fogom tudni elfelejteni.
Ahogy mentünk az autónk irányába, akkor döbbentem rá, hogy Tristan a miénk mellé parkolt a saját kocsijával, aminek éppen lazán nekidőlt ránk várva. Elgondolkodva meredt maga elé, de ahogy felemelte a tekintetét, és egyenesen rám nézett, mintha valami áramütést kaptam volna. Hirtelen jött, és nem értettem az egészet, de abban a pillanatban valamiért nagyon szépnek találtam Tristant, a szemeit pedig különlegesnek. A borús eget is hirtelen naposnak éreztem. Te jó ég, mi van velem?

A légzésem szaporább lett, amit Ian is észrevett, mert kíváncsi szemekkel nézett rám. Ahogy viszont az autó felé mentem, valószínűleg annak tudta be, hogy talán csak izgulok amiatt, amiket nem sokára meg fogunk tudni, vagy annak, ami egy hete történt. Részben mindkettő igaz volt, hiszen még mindig láttam Ian véres arcát. Örültem, hogy ő vezetett, mert úgy éreztem, a kezem remegett volna, és nem tudtam volna biztonságosan tartani a kormányt. Cserébe én mondtam Iannek, hogy merre menjen, bár előttünk volt Tristan autója.

  – Ne izgulj, ott leszek melletted – mondta Ian kicsit érdes hangon. – Bármit fogunk is ma hallani, együtt átvészeljük, ahogy eddig mindent.

  – Igen, tudom – válaszoltam neki, mert tudtam, hogy ő is ideges. Bár arra ötletünk sem volt, hogy hogyan reagálhatnánk, akármit is fogunk megtudni.

Közvetlenül a könyvesbolt előtt le tudtunk parkolni. Kintről úgy tűnt talán azért, mert nem sokan látogattak el ide, pedig nyitva volt. Automatikusan a kereszteződés irányába néztem, amin át akartam menni. Annyira kirázott a hideg, hogy azonnal be akartam menni, amit a fiúk is észrevettek.

  – Gyere Lilly – karolta át Ian a vállamat, mert tudta, hogy miért nézek arra. Tristan csak kíváncsi szemekkel nézett rám, miközben előre engedett minket.

Ahogy beléptünk, a barátságos, nem túl nagy helyiség kellemesebb benyomást nyújtott, mint első megítélésre. A fehér falakra, a könyvespolcok között festményeket és álarcokat akasztottak, a plafonról pedig álomcsapdák lógtak. Egy-két sarokban kis asztalok voltak elhelyezve néhány székkel és babzsákfotellal. A könyvek sajátos illata harmonikusan keveredett még valami meghitt aromával, de nem tudtam kivenni, hogy mi is az az illat. Mindenesetre az összhatás igen csak megnyugtatott, és talán fel is melegített.

  – Üdvözöllek titeket – szólalt meg egy hang valahonnan a bolt hátuljából. Végül Alan bukkant elő valahonnan. – Örülök, hogy eljöttetek Tristan cselekedetei ellenére.

  – Kíváncsivá tett minket – mondtam, miután láttam az említetten az ismét előbújó bűnbánatot. – Azt mondta, hogy maga mindent elmesél az üldözőnkről, amit tud.

  – Ha tényleg tud egyáltalán valamit – tette hozzá Ian nem túl biztosan.

  – Ami azt illeti, még annál is többet tudok – válaszolt Alan nyugodt, de határozott hangon. – Nem csak arról tudok mesélni, aki követett benneteket éveken és kontinenseken keresztül. De arról is tudok, hogy te, Ian, miért tudsz olyan gyorsan meggyógyulni. Vagy, hogy Lilly-vel miért érzitek úgy, mintha olvasnátok egymás gondolataiban, bár leginkább Lilly az, aki irányítja ezt a dolgot, mivel mindig ő érzi meg, hogy min jár éppen az eszed, de fordítva ez már nem mindig van így. De ezt azért még fejlesztenie kell.

Ahogy beszélt, mindkettőnknek leesett az álla. Olyan dolgokat mondott, amikről csak mi ketten tudtunk, és amiket még a szüleinknek sem mondtunk el. Ötletünk sem volt, hogy honnan tudhatta ezeket, a döbbenettől ráadásul lecövekeltünk. Nem tudtuk, hogy mit mondjunk, egyáltalán lenne-e értelme megszólalni. Végül Alan folytatta.

  – Ha rám áldoztok néhány órát a napotokból, szívesen elmagyarázok mindent, és a kérdéseitekre is válaszolok.

  – És miért kellene elhinnünk minden szavát? – kérdezte Ian kicsit nyersen, de tudtam, hogy csak meglepettségében. Valószínűleg Alan is ezt érezte ki belőle, mert kedves hangon folytatta.

  – Nem mondtam, hogy el kell hinnetek, amit mondok. De tudni akarjátok, hogy miért éltetek úgy tizenkét évig, ahogyan. Amit tudok, elmondom. Az, hogy ti mindezt elhiszitek-e vagy sem, az csak rajtatok áll. Ha mégis úgy döntötök, hogy nem adtok hitelt a szavamnak, javaslom, nyugodtan kérdezzétek meg erről a szüleiteket is. Legalábbis akiket annak neveztek.

Az utolsó mondatnál némi időbe telt, amíg felfogtam, hogy mit is mondott. Aztán elöntött a düh. Mi az, hogy legalábbis akiket annak nevezünk? Mégis mit képzel magáról, hogy most találkoztunk második alkalommal, és ilyen ocsmányságot állít a szüleinkről?! A harag azonban hamarabb kezdett párologni, mint ahogy sejtettem, miközben Alan sokatmondóan nézett a szemembe.

Egyszeriben a düh úgy tűnt el belőlem, mintha ott se lett volna. Aztán némi gondolkodás után kénytelen voltam elismerni, hogy a szüleink és köztünk nincs túl sok hasonlóság sem külső megjelenésben, sem belső tulajdonságokban. Egyedül, amiben hasonlítottunk egymásra, az a nagymértékű szeretet volt, amit egymás iránt éreztünk. Semmi több. Valószínűleg Ianben is ugyanez játszódhatott le, mert egyszerre bukott előre a vállunk, ahogy megadtuk magunkat a gondolatnak.

  – Üljetek le, és helyezzétek magatokat kényelembe – szólt hozzánk Alan még mindig békés hangnemben. – Szerintem sok megbeszélni valónk van.

Az ajtóhoz legközelebbi sarokba indultunk, hogy ha úgy adódik, még hamar kijussunk innen. Közben legalább az ablakon is ki tudtam nézni, így nem éreztem annyira a bezártságot. Amíg kényelmesen elhelyezkedtünk a székeken, Alan kitette a „Zárva” táblát, Tristan pedig nagy bögrékben teát egyensúlyozott egy tálcán. Észre sem vettük, hogy bement közben a hátsó kis szobába, ami az alkalmazottaknak volt fenntartva. Végül ők is leültek velünk szemben, ám Alan nehezen akart nekikezdeni a mesének, hiába tűnt magabiztosnak.

  – Hogy értette azt, amit a szüleinkről mondott? – kérdeztem végül, mert ez igencsak szúrta a szemem.

  – Úgy, hogy ők lényegében nem a valódi szüleitek – ezt olyan fesztelen hangon mondta, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna. – Az igazi szüleitek kérték meg őket, hogy neveljenek fel titeket, amikor az üldözőtök, Darkus megjelent. Mindenek előtt tudnotok kell, hogy a világ, amelyben élünk, tele van mágiával, varázslattal, különleges lényekkel, ezzel együtt pedig gonoszsággal is. Valószínűleg most bolondnak néztek, de ha mindent elmagyarázok, talán hinni fogtok nekem. Az üldözőtök, ez a Darkus testesíti meg a gonosz legnagyobbikát. Évezredek óta él ezen a világon, de csak néhány évszázada van nagyobb hatalma, mint amekkora valójában járna neki.

Tudnotok kell, hogy mi egy és ugyanazon családfából származunk, ugyanazoktól az ősöktől, akik azonban nem teljesen emberi lények. A mi fajtánk a béke őrzői, akiknek az a feladata, hogy fenntartsa az egyensúlyt a jó és a gonosz, az emberek és a varázslények között. Ezt Darkus nem akarta elfogadni, mert ő a teljes sötétséget és pusztítást képviseli, és addig nem nyugszik, míg ezt el nem éri.

Az első ikerpár a fajtánkból el akarta őt pusztítani sok évszázaddal ezelőtt. Végül Darkus ölte meg őket, amitől megnőtt a hatalma. Kétszáz évvel később, amikorra már sokat veszített az erejéből, újra találkozott az ikerpárral. Legalábbis ő azt hitte. Az első ikerpár, az őseink reinkarnációival találkozott, akikkel ugyanaz történt, mint az Elsőkkel. Ettől visszanyerte a hatalmát, az öldöklést, és a pusztítást pedig tovább folytatta. Időközben egyre több csatlóst gyűjtött maga köré, akiknek ugyanolyan az életszemléletük, és vakon bíznak Darkusban.

Idővel rájött, hogy ahhoz, hogy megtartsa az erejét, meg kell ölnie újra és újra a reinkarnációkat, akik kétszáz évenként újjá születnek arra a célra, hogy megsemmisítsék őt. A kékszemű ikrek lelkét magába kell szívnia, hogy életben maradjon, és elképzelhetetlen erőt tudjon a magáévá. Azonban négyszáz évvel ezelőtt született egy jóslat, ami arról szólt, hogy egyszer majd születik egy ikerpár, akik erősebbek az őseiknél, akik képesek lennének megölni Darkust, de a lelkükkel véglegesíthetné a hatalmát. Ezzel az erővel az uralma alá vehetné az egész varázsvilágot, mindent, ami a világunkat mozgatja, de még az emberekét is – Alan itt szünetet tartott, mintha teljesen átélné azt, amit elmondott.

Amikor beszélt, a szeme csillogott, és olyan volt, mintha én is ott lettem volna az adott pillanatban, amikor megtörténtek a dolgok. Még nem tudtam eldönteni, hogy hihetek-e a hallottaknak. Valószínűleg inkább nevetni akartam volna, de a szavaitól és a hangsúlytól, amivel kimondta őket, a hideg is kirázott. Láttam Ianen, hogy bár odafigyel, de közben a saját gondolataival is foglalkozik. Talán benne is ugyanaz játszódott le, mint bennem. Alan végül folytatta.

  – A szüleitek is megtették, ami csak tőlük telt születésetek előtt és után is, hogy a béke fennmaradjon. Ugyanakkor megrémültünk, amikor kiderült, hogy Rose kék szemű ikreknek adott életet. Persze az egész szülés titokban zajlott, és csak kevesen tudtak rólatok. Bill és Rose tudták, hogy nem nevelhetnek fel sajátjukként, mert akkor Darkus könnyebben megtalált volna titeket. Szerencsére Rose megismerkedett Annie-vel a kórházban, ahova vizsgálatokra járt, és szoros barátság alakult ki közöttük.

Amikor Rose oda akart adni titeket valakinek a védelmetek érdekében, azonnal Annie jutott az eszébe. Tudta, hogy nem lehetnek saját gyermekei, újdonsült férje, David előtt pedig sikeres ügyvédi pálya állt, így mindent megadhattak nektek. Szerencsére még négy éves korotokig itt maradhattatok, és sokszor jöttetek hozzám és az apámhoz, hogy olyan dolgokat tanítsunk meg nektek, amiket tudat alatt meg tudtatok tartani magatoknak, és ami egyben meg is védhetett titeket.

Rose és Bill pedig boldogok voltak, hogy láthatták hogyan növekedtek, és játszhattak is veletek. De aztán egy nap Darkus megjelent a sötét felhők kíséretében. Hírét vettük, hogy már elkezdett vadászni rátok. Apátok rohant Davidhez, hogy figyelmeztesse, és hogy vigye a családot, meneküljön, és rejtsen el benneteket, amilyen gyorsan csak tud. Tudták, hogy mire vállalkoznak, amikor örökbe fogadtak titeket, és addigra David is összegyűjtött némi pénzt és ismeretséget a világon.

Darkus dühében először Rose-t ölte meg a szülőházatokban. Amikor Bill hazaért, a saját vérében fürödve találta meg Rose-t, mint akit állatok cincáltak volna szét. Olyan haragra gerjedt, hogy üvöltözve követte Darkust az erdőbe, hogy megtalálja és megölje. De Darkus túlságosan furfangos. Tudta, hogy apátoknak nem lesz tiszta a feje a méregtől, és csak várt rá, hogy csapdába csalhassa.

Napokig kínozhatta apátokat, hogy mondja el, hol vagytok. De Bill nem állt kötélnek, és végig tiszta maradt annyira, hogy eszébe se jusson elárulni titeket. Végül Darkus elvesztette a türelmét és őt is megölte, ezután pedig elkezdett üldözni titeket. Mindenhova elküldte a csatlósait és a kémeit, hogy megtaláljanak. Fűtötte a hatalom után megszállott vágy, és a mai napig ez ad neki erőt, hogy ne adja fel a kutatást.

A népünk varázsereje segítségével védőburkot vont a szülőházatok köré, mert tudták, hogy egy nap visszatértek. Mindenáron meg akartunk óvni, ezért néhány védelmezőt is utánatok küldtünk, hogy ha Darkus esetleg rátok bukkan, akkor ne legyetek teljesen védtelenek. Amióta visszajöttetek, és közel vagytok, könnyebb dolgunk van. Szinte mindenki figyeli a lépéseiteket készen arra, hogy ha Darkus megjelenik, akkor megvédhessenek titeket, mert ez a szörnyeteg semmi esetre sem juthat még több hatalomhoz.

  – Ne haragudj Alan, hogy a szavadba vágok – szóltam közbe, mire Alan ugyan meglepetten, de cseppet sem bosszúsan rám nézett. Tristan feszülten figyelte, hogy mit akarok, de Ian már tudta, ezért még csak rám sem nézett, hanem Alan reakcióit figyelte.

  – Szörnyű és szomorú ez a történet. Még ha igaz is, sajnálom azokat, akik szenvedtek és szenvednek a mai napig. És nem szeretnélek megbántani, de láttam a Gyűrűk Urát, és majdnem minden fantasy filmet, és a Kandi Kamerában sem szeretnénk benne lenni. Hozzátenném, hogy ha igaz is lenne ez a történet, ez egy hatalmas félreértés lenne, ugyanis mi nem vagyunk ikrek. Ian másfél évvel idősebb nálam.

  – Biztos vagy ebben? – egy sokat tudó ember szemével nézett rám. – Gondolj csak vissza, hogy vajon miért értitek meg olyan jól egymást a testvéreddel? Miért tudjátok egymás tekintetéből, hogy mire gondol a másik? Egyáltalán hogyan láthatjátok, hallhatjátok a másik gondolatát? Nem pusztán arról van szó, hogy milyen erős a testvéri szeretet köztetek vagy, hogy milyen sok időt töltöttetek együtt.

Erre nem tudtam mit válaszolni. Alan is látta, hogy meginogtam, Iannel pedig egymásra néztünk. Tagadni szerettem volna, de kezdtem hinni Alannek és Ian sem volt már annyira magabiztos. Olyan sokáig hallgattunk, hogy a végén már fájdalmas volt a csend. De nem tudtunk megszólalni annak ellenére, hogy rengeteg kérdés motoszkált a fejünkben. Alan valószínűleg észrevette ezt, mert folytatta.

  – Ne aggódjatok. Sok mindent kell feldolgoznotok, és ha kérdésetek van, nyugodtan tegyétek fel. De sajnos nincs túl sok időnk. Amint lehet, folytatnotok kell azokat a harcművészeteket, amiket eddig tanultatok. Amíg tudunk, vigyázunk rátok, de emellett más harcmodorokat is tanulnotok kell, hogy megvédjétek magatokat Darkustól. Erre pedig csak egy helyen van mód, a népünk körében.

  – Kik egyáltalán ezek az emberek? Kik ők? – kérdezte végül Ian.

  – Mondhatnánk, hogy félig tündérek, félig emberek, a sidhek leszármazottai vagyunk, a Béke Őrzői, tünberek. Harcosok vagyunk, akik fegyverrel és mágiával is küzdenek a gonoszság ellen. A mágia miatt szükséges, hogy mihamarabb készen álljatok. Meg kell tanulnotok, hogyan védhetitek meg magatokat vele. Bár a mágia megvéd titeket egy bizonyos mértékig, emiatt nem vagytok soha betegek, és emiatt gyógyultok fel két-három nap alatt a sérülésekből – ekkor Ian sebei jutottak eszembe, amikor Tristan megverte. Akkor Ian azt mondta, hogy csak egy kiadós alvásra van szüksége. Másnap, amikor a dereka köré csavart törülközővel jött ki a fürdőszobából, a sebeknek hűlt helye volt.

  – És ez a Darkus micsoda? – kérdeztem, hogy elhessegessem a sérülésekkel teli bátyám képét.

 – Gonosz lények egyvelege, szó szerint egy szörnyszülött, aki ha akar, emberi alakot is képes felvenni. Amin viszont akkor sem tud változtatni, a szemének a színe. Az olyan vörös, mint a vér – ettől eszembe jutott a visszatérő rémálmom.

  – Azt mondta, hogy vannak csatlósai is – szóltam közbe. – Ők kicsodák?

  – Különböző teremtmények, köztük emberek is. Ezért nem szabad bíznotok senkiben. Ha Darkus rátok talál, nincs kizárva, hogy egy embertársatok vezette a nyomotokba.

Ennyi egyelőre elég volt az, ezért erre nem is válaszoltunk semmit. Iannel egymásra néztünk, és tudtuk, hogy ideje indulni. Valószínűleg elnevettem volna magam, ha Alan és Tristan nem néznek ránk olyan komoly, átható pillantással, és állítom, hogy a bátyám is ugyanezt gondolhatta. A teánkat csak félig ittuk meg, és arra gondolva igyekeztem bocsánatkérő pillantást erőltetni magamra.

  – Köszönjük, hogy elmondta mindezt nekünk. Azt hiszem ennyit elég lesz feldolgozni egyelőre. Ha szeretnénk még valamit tudni, akkor újra eljövünk.

Alan csak mosolygott, mint aki jól szórakozik. Ezután vett egy mély levegőt, és komolyabb hangon szólalt meg, mint amilyen az arca volt.

  – Igen, ha elhiszitek. Amondó vagyok, hogy kérdezzétek meg a szüleiteket erről. És ne higgyétek, hogy nem tudom, hogy mi jár a fejetekben – mondta mosolyogva. – Pontosan tudom, hogy most nem hisztek nekem, ami érthető is, ezért nem veszem magamra, hogy legszívesebben kinevetnétek, mint egy vénembert. De arra kérlek titeket, hogy azért gondolkozzatok el azokon, amiket ma meséltem. És tényleg gyertek el hozzám, ha mégis felmerülnének újabb kérdések.

Ezzel utunkra bocsátott minket, mi pedig elképedve léptünk ki az üzletből, és ballagtunk az autónk felé. Tristan bent maradt az üzletben, és később sem láttam kijönni, amikor elhajtottunk. Hazáig nem is szóltunk egymáshoz egy szót sem, leginkább Alan utolsó szavai jártak a fejünkben. Végig tudta, hogy mire gondolunk, hogy valószínűleg nem hisszük el, és mégis elmondta töretlen hittel. Reménykedtem benne, hogy a szüleink nem lesznek otthon, amikor hazaérünk, mert nem tudtam volna, hirtelenjében hogyan is kellene viselkednem velük.

Szerencsénk volt, mert az autójuk nem állt a ház előtt, ami azt jelentette, hogy magunkba roskadva gondolkodhatunk zavartalanul, még legalább két órán keresztül. Nem vettük észre, hogy elrepült az idő. Szó és hang nélkül mindketten bementünk a saját szobánkba. Az ablakpárkány tűnt a legjobb helynek most a szobámban, ahonnan rá lehetett látni az erdőre. Az ég még mindig borús volt, és már esőre állt az idő. Tipikus angliai időjárás.

A hallottakat újra és újra lejátszottam magamban. Még mindig mosolyognom kellett Alan szavain, és addig-addig ismételtem magamban azokat, amiket mondott, amíg el nem kezdtem egy kicsit komolyabban is megfontolni őket. Bármennyire is nem akartam bevallani még magamnak sem, sok minden összefüggött, és sok minden értelmet nyert, ami eddig zavaros volt. Őrültségnek tűnt, de mégis meg szerettem volna kérdezni a szüleimet, hogy az igazat hallottam-e, vagy csak gyerekes csínytevés egy felnőttől, aki talán nem teljesen épeszű.

A szemem sarkából mozgolódást láttam, ami felébresztett a gondolataimból. Egy árny mocorgott a fák alatt az erdő szélén. Éppen csak megmozdult, de láttam, hogy egy helyben marad. Annyira igyekezett elbújni a fák árnyékában, hogy meresztenem kellett a szememet, hogy lássam a körvonalait. Nem tudtam biztosra, hogy mit csinált ott, de azt tudtam, hogy ember, aki egy helyben állt és figyelt… A házunkat? Engem?

A hátamon felállt a szőr és leszidtam magam, amiért hagytam, hogy egy rémmese ennyire hatással legyen rám. Bárki lehetett a fák között, bármit csinálhatott. Ugyanakkor mégis azt éreztem, mintha engem figyelne. Igyekeztem elhessegetni a gondolatot magamtól, és az ablakpárkányról átültem az ágyra. Végül elaludhattam, mert arra nyitottam ki a szemem, hogy Ian rázza a vállam, miközben suttog valamit.

  – Lilly, anyáék hazajöttek – mondta halkan.

Tudtam, hogy miért ébresztett fel, és minden annyira álomszerűnek tűnt, hogy nem hittem volna, hogy tényleg megtörtént.

  – Szerintem meg kellene kérdeznünk tőlük, hogy igaz-e mindaz, amit Alan mondott – mondta Ian, miközben felültem.

  – Egyetértek – mondtam neki álmos hangon. És még a házit sem csináltam meg másnapra. – Vacsora közben kérdezzük meg őket, akkor talán nem fognak tudni kitérni a válaszadás elől.

A szüleink, ahogy beléptek az ajtón, felkiáltottak, hogy ezzel jelezzék érkezésüket. Mi is visszakiáltottunk, aztán fél óra múlva hallottuk anyu hangját, amikor az asztalhoz hívott minket vacsoraidőben. Igyekeztek fesztelen hangon beszélgetni egymással és velünk is, de szinte tapintani lehetett a frusztrációt közöttünk, amit csak erősített a közben nekiinduló eső. A szüleink mintha csak a jelre vártak volna, hogy ugorhassanak. Végül nem várattuk őket sokáig, és Ian szólalt meg elsőnek.

  – Anya, apa. Beszélhetnénk veletek valamiről?

Mintha csak ezt a jelet várták volna, egymásra néztek, és egyszerre hagyta el a szájukat egy megadó sóhaj. Az arcukban szomorúság volt, és szinte bűntudatom lett tőle, hogy miért kell elrontanunk egy meghitt családi vacsorát. Aztán ahogy jött, úgy el is tűnt ez az érzés, mert eszembe jutott, hogy ők voltak azok, akik titkolóztak. Ha hamarabb elmondtak volna mindent, most nem lennénk ilyen helyzetben. Aztán a szüleink bólintva néztek ránk, amitől pedig mi könnyebbültünk meg.

  – Miről van szó? – kérdezte Annie.

 – A tekintetetekből ítélve szerintem tudjátok – válaszolta Ian. Átadtam neki a beszélgetés irányítását, mivel kettőnk közül ő volt a határozottabb.

  – Azért kifejtenéd, kérlek? – szólt közbe David szigorú apai hangon.

  – Szeretnénk, ha mesélnétek a gyerekkorunkról – mondta Ian, mire felkaptam a fejem. Nem tudtam hirtelen, hogyan akar ezzel kilyukadni ahhoz a kérdéshez, ami leginkább foglalkoztatott minket.

  – Híresen jók vagytok a memóriátokról, fiam. Pontosan mit szeretnétek tudni? – kérdezte David.

  – Hogy mi történt négy éves korunk előtt? Se fotók, se emlékek azokból az időkből. Szeretnénk tudni, és nagyon szépen kérlek, hogy ne hazudjatok – az utolsó szót Ian olyan keményen és könyörtelenül mondta ki, hogy Annie szeme elkerekedett.

Nagyon sokáig csendben voltunk, és éreztem, hogy ahogyan nő a csend, úgy nő Ianben és bennem a nyugtalanság és az idegesség. Ian és David farkasszemet néztek, Annie az asztal lapját bámulta, én pedig a fiúkat. Valamiért azt éreztem, hogy az orrom előtt fog romba dőlni az életem, a világom.

  – Az az érzésem, hogy már beszéltetek Alannel. Ha így van, akkor azt hiszem, nincs mit mondanunk – mondta végül David.

  – Tehát igaz? – kérdezte Ian remegő hanggal.

  – Igaz – mondta David egy bólintás kíséretében. – Nem vagyunk a szüleitek.

Annie-ből kitört a hangos szipogás, és csak ekkor vettem észre, hogy már könnyekben úszik a szeme. A sok titkolózás ellenére abban reménykedtem, hogy Alan hazudott, csak kitalálta az egészet. Akiket a szüleimnek hittem, hirtelen idegenekké váltak, akiket nem ismertem. Becsapva, átverve éreztem magam. A testemet mintha betonfalhoz vágták volna. Nem is tudtam erre az érzésre megfelelő hasonlatot. A veszekedések ellenére mindig közel álltunk egymáshoz, sokat nevettünk, őszintén is beszélgettünk, és most megtudtuk, hogy mindez hamis volt. Ugyanakkor mindig volt egy részem, az agyam egyik hátsó zugában, ami kételkedett az együtt töltött évek valódiságában. Mindig tudtam, hogy csak Iannel hasonlítunk egymásra, és ezért sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon tényleg egy család vagyunk-e.

Ian olyan hirtelen pattant fel hátraborítva a székét, hogy Annie felsikkantott ijedtében. Én viszont a sokktól mozdulni sem bírtam, ezért Ian megragadta a kezemet, felrántott a székből, és maga után húzott a bejárati ajtó felé. Nagyon hálás voltam neki ezért, mert magamtól biztosan nem tudtam volna megmozdulni. Azt is tudtam, hogy Ian most csak vezetni akar, hogy kiengedje a gőzt, és maga mellett akart tudni, nehogy szétessek.

Ian az anyósülés irányába terelt, én pedig automatikusan cselekedve beültem és becsatoltam az övemet. Nem tudtam, hogy merre fogunk menni, és valószínűleg Ian sem, de most ez volt a legkisebb gondunk. Az ég már sötét volt, beesteledett és csak az út menti lámpák szolgáltattak némi fényt. Amint beindította a motort, Ian rátaposott a gázpedálra. Ahogy elhagytuk az utcát, a házat pedig már nem lehetett látni a visszapillantó tükörből, csak a saját hangomat hallottam, ahogy kitört belőlem a zokogás.


A következő fejezetet nem tudom mikor fogom megosztani Veletek. Ráadásul egy pályázaton is el szeretnék indulni egy saját, önálló novellával, amit ha szerencsém van, egy kötetben meg is fognak osztani az országgal (a világgal nem tudom). :) Kívánjatok szerencsét. Nektek pedig Jó olvasást! :)

2017. március 3., péntek

Az álmok valóra válnak - 4. fejezet - Váratlan fordulat

Megmondom őszintén, szerintem a fejezetek címei még hagynak némi kívánni valót maguk után. Nem is állítom, hogy így fognak maradni, és nem változtatok rajtuk. "Sajnos" - vagy nem - én már csak ilyen vagyok. Az utolsó pillanatban képes vagyok változtatni valamin. Azonban ahogy ígértem, itt van a történetem következő fejezete. :) Jó olvasást!


4.
Váratlan fordulat

Ne nyugtalankodj! Úgyis másképp történik minden, mint ahogy elgondolod.
Audrey Hepburn


Iannel annyit beszélgettünk még éjszaka, hogy a végén egymás mellett aludtunk el. Szerencsére elég nagy volt az ágyam ahhoz, hogy összepréselődve elférjünk, amilyen nagy testű volt a bátyám. Az éjjel elmondta, hogy ő sem érti, hogy miért jött ilyen hamar egy újabb rémálom, ami a szüleinket mindig tovább űzi, és velük együtt minket is. Azt mondta, hogy már aludt, amikor arra ébredt, hogy érzi a vergődésem, aztán meghallotta, hogy sikítozom, amitől annyira megijedt, hogy azonnal átrohant a szobámba. Ha a szüleink meghallották volna, ők is biztosan berontottak volna az ajtón, Ian pedig nem szólt nekik. Megegyeztünk, hogy nem is fogjuk említeni nekik mondván, hogy amiről az ember nem tud, az nem fáj.

Úgy éreztük, hogy a szüleink nem véletlenül hoztak vissza minket Angliába. Még mindig látszódott rajtuk a rémület, de valahogy mégis nyugodtabbnak tűntek, mint eddig bármikor. Szerettünk volna a végére járni ennek a dolognak, de fogalmunk sem volt róla, hogy hol kezdjük. Ha a nem találunk semmi kiindulópontot, és a szüleink minden bizonnyal nem fognak mondani semmit, valahogy kilátástalannak tűnt ez az egész. Aztán valamilyen oknál fogva az éjszaka szóba hoztam Iannek, hogy megtaláltam Alan könyvesboltját. Volt valami rejtélyes abban a fickóban, ami miatt azt éreztem, hogy több van benne, mint amit mutat, és még többet tud rólunk, mint amennyit mi hiszünk, és valamiért olyan ismerősnek tűnt, amikor a szemébe néztem. Ian is így volt vele, ezért már csak kíváncsiságból is el fogunk menni abba a boltba.

  – Valamit el kell mondanom Ian, de kérlek, ne légy dühös.

  – Ez rosszul kezdődik Lilly. Mit akarsz mondani? – kérdezte Ian az arcomat fürkészve.

  – Az a helyzet, hogy nem igazán ez volt az első rémálmom, mióta ide költöztünk.

  – Ezt meg hogy érted?

 – Tegnap éjjel is álmodtam – vallottam be végül. Hiszen Ian a bátyám, akivel mindig mindent megbeszélünk. Nem tudtam volna titkolni előle, ami történt, bármit is ígértettem meg Becky-vel.

  – Micsoda? Mit? – kérdezte rémülten. – És mégis miért nem szóltál?

 – Kérlek, nyugodj meg, és beszélj egy kicsit halkabban, mert anyáék még meghallják – erre füleltünk egy kicsit, hogy halljuk, a szüleink nem-e ébredtek fel ránk, aztán Ian halkabban folytatta.

  – Mit álmodtál Lilly?

  – Nem láttam semmit, sötétben voltam, csak hangokat hallottam.

  – Milyen hangokat? – kérdezte Ian rémülten, de óvón.

  – Először egy autó kerekeinek a csikorgását, aztán egy becsapódást, mintha az autó nekiment volna valaminek… vagy valakinek – szinte hallottam, ahogy Iannek eláll a lélegzete, aztán elmondtam neki mindent. – Ian, a városban miután megtaláltam Alan boltját, át akartam menni az úttesten, és majdnem elütött egy autó.

  – Micsoda?!

Ian szinte kiabált, mire rászorítottam a kezem a szájára, hogy vegye halkabbra a hangerőt, végül úgy folytattam.

  – A hangok szinte teljesen megegyeztek az álmomban lévő hangokkal – mondtam neki, de az arcán semmi reakciót nem láttam. Továbbra is összehúzott szemöldökkel nézett, de tudtam, hogy csak arra vár, hogy magamtól folytassam. Megtettem. – És egyszerűen nem bírtam megmozdulni, amikor láttam, hogy az az autó felém közeledik. Fogalmam sincs mi történt vagy hogyan, de egyik pillanatban még az autót láttam, ahogy száguldozik velem szemben, a következőben pedig már a földön voltam, az autó mellettem, fejjel lefelé, darabokra törve.

Ian felszisszent, valószínűleg azért, mert elképzelte a jelenetet. Vagy talán azt, hogy az autó nem mellettem köt ki, hanem rajtam. Láttam rajta, hogy vesz néhány mély lélegzetet, hogy higgadt tudjon maradni. Csakhogy a dühtől és a kétségbeeséstől csak úgy áradt belőle az energia, ami éppen robbanni készül. Nem akartam, hogy teljesen kiboruljon, ezért megvártam, amíg egy kicsit lenyugszik, hogy ő kérdezzen tovább, amit aztán meg is tett.

  – Nem láttál semmi különöset? – a hangja kicsit rekedten hangzott, ahogy próbálta visszafogni magát. A kérdésre eszembe jutott az a szőke hajú fiú, aki visszanézett rám érzelemmentes arccal. Az emlékétől is kirázott a hideg, amit Ian észrevett. – Mi történt Lilly?

  – Láttam egy fiút, aki az autótól távolodott, de közben visszanézett rám. Utána be akartam nézni az autóba, hogy lássam a sofőrt… de nem ült benne senki – a karom is libabőrös lett tőle.

  – Lilly, nem lehet, hogy az a fiú akart elgázolni? – kérdezte Ian izzó, de aggódó tekintettel.

  – És a kocsi mitől állt a feje tetejére? – erre nem tudott mit mondani.

A történtekről addig-addig beszélgettünk, tanakodtunk és találgattunk egész éjszaka, amíg el nem aludtunk. Mivel vasárnap volt, így majdnem átaludtuk a napot, ami miatt talán kicsit meglepődtek a szüleink, de nem tették szóvá, csak megjegyezték, hogy a leckénket ne felejtsük el megcsinálni. Talán még örültek is, hogy végre békében ki tudtuk aludni magunkat. Ha tudnák…

A következő héten az iskolában továbbra sem álltak meg az események. Amikor hétfőn bementünk, Tristanék autója már ott volt, ahol addig mi parkoltunk. Meghökkentünk, amikor megpillantottuk, de nem csináltunk gondot belőle, és kerestünk egy másik helyet. A napot végül Becky-vel töltöttem, mivel ugyanolyan óráink voltak. Viszont valakinek a jelenléte igen csak feszélyezett. Órák előtt nem láttuk őket, és ugyebár a múlt héten is hiányoztak, de végül kiderült, hogy Tristan az én évfolyamomra jár, és vele is azonosak voltak a tanórák.

Végig engem bámult, de már nem olyan agresszívan, hanem inkább fürkészőn, mintha keresne valamit, amit talán hébe-hóba meg is talált, és ellágyult a tekintete. Nem tudtam, mi történt vele, de azt hiszem kíváncsi lettem volna. Ahogy így elnéztem a szemem sarkából, rájöttem, azon morfondírozom, hogy ha nem lenne mindig olyan durva, egészen jóképű lenne.

De gyorsan észbe kaptam, hogy nem lenne szabad ilyeneken gondolkodnom, hiszen nagyon csúnyán bánt velem, Ianről pedig ne is beszéljünk. Ettől pedig ismét magam előtt láttam a bátyám vérző arcát, és bár igaza volt abban, hogy tényleg gyorsan begyógyult a bordája is, nagyon mérges lettem erre a közelemben ülő fiúra. Ha azt hiszi, hogy elég csak szépen néznie ahhoz, hogy megbocsássak, akkor nagyon rosszul gondolja. Mérgemben észre sem vettem, hogy egy kis papír landolt az asztalomon.

Tudom, hogy mérges vagy, látszik a szemeden. Azt is tudom, hogy talán egy szót sem akarsz hallani sem rólam, sem tőlem. Mégis arra kérlek, hogy szánjatok rám néhány percet Iannel, mert szeretnék valamit elmondani a bocsánatkérésen kívül is. Szépen kérlek, nem csak rólam van szó, hanem rólatok is, és a biztonságotokról.

Meglepetten néztem fel, mire egy esdeklő, fekete szempárt láttam magam mellett. Nem tudom hogyan lehetett, de megesett hirtelen a szívem rajta, így egy aprót bólintottam. Talán rosszul láttam, de mintha megkönnyebbülten sóhajtott volna fel. A szünetben a szekrénynél Iannek odaadtam a rövid levelet, hogy olvassa el. Láttam rajta a dühöt keveredve a meglepettséggel és a kíváncsisággal. Nagyon elgondolkodott azon, hogy vajon megkockáztassa-e ezt, vagy ne, illetve engem is odaengedjen-e a viselkedészavaros fiú közelébe, vagy hagyjon hátra.

Ez utóbbit természetesen egy pillanatig sem engedtem volna. Amikor körülnéztünk a folyosón, Tristant a bejárati ajtónál láttuk, mint aki vár valakire. Tudtuk, hogy ránk vár, de nem nézett felénk. Még a barátai sem voltak az iskolában, legalábbis mi nem láttuk őket sehol. Abban a pillanatban, ahogy felnézett egyenesen ránk, valami mintha megrohant volna. Egy emlék, egy felismerés – fogalmam sem volt, mi lett volna rá a legmegfelelőbb szó –, de Alan jutott az eszembe, és az, hogy bízhatunk Tristanben. Ettől persze valamiért nevethetnékem támadt, de igyekeztem elfojtani magamban.

Egymásra nézve Iannel, elindultunk mi is az ajtó irányába, mire Tristan nyugtázva a helyzetet megfordult és kiment. Odakint a parkolóban találtuk a mi autónknál, ami Ian összeszűkült szemét tekintve nem biztos, hogy jó ötlet volt. De Tristan szemében egy csepp agressziót nem láttam, csak a bűntudatot, amit a lehajtott feje csak megerősített. Valamiért ettől hirtelen megsajnáltam.

  – Mit akarsz? – Ian hangja nem volt túl barátságos, mint aki kiköpte volna a szavakat.

  – Beszélni veletek – mondta Tristan olyan hangon, ami tükrözte a tekintetét.

  – És mégis miről? – szívem szerint oldalba böktem volna Iant. Azért, mert ez a fiú így viselkedett, neki még nem kellett volna utánoznia.

  – Először arról, hogy mennyire sajnálom, ami történt. Egy ideje nem vagyok önmagam, és elszállt az agyam.

  – Az nem kifejezés – szóltam közbe emlékezve arra, hogyan nézett ki Ian mellkasa. – Igazából örülhetsz, hogy nem jelentettünk fel súlyos testi sértésért.

Erre Tristannek elképedt az arca, és fájdalom suhant át rajta. Mintha eszébe sem jutott volna eddig a tettének ez a fajta következménye.

  – Igazatok van. És mint mondtam, nagyon sajnálom. Nem tudom, hogyan kárpótolhatnálak titeket érte.

  – Azt írtad, hogy beszélni akarsz rólunk. Mondd, amit akarsz, aztán felejtsük el egymást – vetette közbe Ian türelmetlenül.

  – Igen, így van. Bár ez egy kicsit hosszabb beszélgetést venne igénybe, de a lényeg annyi, hogy ha hiszitek, ha nem, mi ismerjük egymást, és ami azt illeti, barátok is voltunk annak idején, mielőtt elköltöztetek innen – olyan magabiztosan és tárgyilagosan beszélt, hogy bár nem akartam elhinni, a szívem mélyén valamiért mégsem vontam kétségbe a szavait. – Sőt, igazából te meg én a legjobb barátok voltunk.

Ahogyan ennél a mondatnál rám nézett, a tüdőmben rekedt a levegő. Nem tudtam hirtelen, hogy mit is mondjak, vagy egyáltalán mit higgyek. Ugyanakkor hiába nem emlékeztem semmire abból az időből, amikor itt laktunk, de olyan gyengéden nézett le rám, mintha egy rég elvesztett kincset talált volna meg, ami talán a legbecsesebb volt a számára. A nézésétől elpirultam, és kénytelen voltam másfelé nézni, mert szinte felperzselt a pillantása. Erre, mint aki felocsúdott valamiből, folytatta:

 – Valószínűleg ti nem emlékeztek erre, mivel sok olyan dolgot tettek akkoriban, amitől elfelejthettétek az akkor történteket. Tudom, hogy a tetteim miatt nem vagyok számotokra szavahihető, de arra kérlek titeket, hogy amint tudunk, menjünk el hárman az apámhoz, aki mindent elmesél nektek. Vagy ha jobban érzitek magatokat tőle, akkor menjetek ketten.

  – Az apádhoz? – kérdeztem értetlenül, de észrevettem, hogy egy kicsit rekedt volt a hangom. Talán az előbbi pirulástól?

  – Igen, Alanhez.

Ezen mindketten elcsodálkoztunk Iannel. Ugyanakkor nem értem, mi is volt ennek az oka, hiszen már korábban is láttam a hasonlóságot kettejük között. Azonban mégsem hittem volna, hogy egyenesen egy apa-fia kapcsolatról van szó. Emellett azt sem tudtuk, hogy mi mindent tudhatott volna nekünk elmesélni, amit nem mondhatott el volna Tristan, ha persze olyan megbízható lett volna.

 – Mit tudna elmesélni nekünk édesapád, amit te nem? – kérdezte Ian, mintha a gondolataimban olvasott volna. Talán így is volt.

 – Igazából mindent veletek és a múltatokkal kapcsolatban. Mindent, amire nem emlékeztek, és amire kíváncsiak vagytok – Tristan kezdett egy kicsit magához térni az önsajnálatból, de még látszott rajta a visszahúzódás. – A szüleitekről, a szülőhelyetekről, és legfőképpen arról, aki kisgyerekkorotok óta üldöz benneteket – ennél a résznél egy kicsit lejjebb vette a hangját és közben körülnézett. – Ami azt illeti, én is el tudnám mondani ezeket, de úgy gondoltuk, hogy azok után, amit tettem, egy szavamat sem hinnétek el.

Ahogy kimondta az „üldöz” szót, tudtam, hogy a kérdés máris eldőlt. Azonnal egymásra néztünk Iannel, akinek annyira kitágultak a szemei a csodálkozástól, hogy az enyémek sem nézhettek ki másként. Persze ezzel a nézéssel egyben el is árultuk magunkat, ha esetleg eddig Tristan nem lett volna biztos magában. Iannel nem kellett, hogy kimondjuk a szavakat, tudtuk, hogy ugyanarra gondol a másik. Talán végre fény derül a rejtélyre az életünkkel és az üldözőnkkel kapcsolatban. Ugyanakkor egy kis időre is szükség volt, hogy megemésszük a hallottakat és megbeszéljük, hogy vajon tényleg hihetünk-e Tristannek. Így amikor a tekintetünkkel nyugtáztuk a másik gondolatát, megmondtuk Tristannek, hogy átgondoljuk azt, amit mondott, és legkésőbb másnap elmegyünk az apjához a könyvesboltba, hogy elmondja, amit tud. Az a kis üzlet nagyon barátságos volt számomra, emellett az egyetlen semleges terület, amit ismerünk a városban. Ezek után visszamentünk a következő órára.

Azt sem vettük észre, hogy milyen gyorsan eltelt az idő. Mire visszamentünk az iskola épületébe, már becsengettek. Gyorsan szétváltunk Iannel, viszont elcsodálkoztam azon, hogy Tristan velem tart. Mint kiderült, neki is ugyanolyan órája volt, mint nekem, így egy kicsit kínos volt, amikor egyszerre toppantunk be matek órára. Mindenki minket bámult, a tanár jól leszidott minket, de legalább megengedte, hogy beüljünk, és nem küldött egyből az igazgatóhoz.

Automatikusan Becky mellett foglaltam helyet, aki leesett állal követte a mozdulataimat, és a sarkamban lépkedő fiút. Tristan a mögöttem levő üres helyre ült, és onnantól kezdve furcsa borzongást éreztem a tarkómon egészen az óra végéig, mintha mindvégig engem nézett volna. Becky próbált volna egy kis üzenetet csúsztatni elém – biztosan arról akart volna faggatni, hogy hol voltam, és miért Tristannel jöttem. De a matek az a tárgy volt, ahol kénytelen kelletlen oda kellett figyelnem, hogy meg tudjam érteni. Ezt valahogy értésére adtam Becky-nek, így csak ennyit firkantott le egy kis cetlire:

Szünetben mindenképpen el kell mesélned! Ez most komoly? Épp Tristan Sage-et kellett választanod?

Jesszus, Becky azt hiszi, hogy Tristan és én kikezdtünk egymással? Visszagondolva az arckifejezésére, és a többi döbbent tekintetre, talán mindenki más is ezt hitte? Ezt ki kell valahogy magyaráznom Becky előtt, de úgy, hogy a családi „átokról” egy szót se szóljak. Ezek után alig vártam, hogy vége legyen az órának, ami egyben megszüntette azt az arcpirító érzést is, ami a hátam közepéből indult ki.

A szünetben Becky le sem szállt rólam, csak amikor úgy látta, hogy Tristan a közelben van. Nem akarta, hogy meghallja, amit mond.

  – Te megőrültél? – kezdte kioktató hangon. – Tristan egy elmebeteg, bajod fog esni, ha vele kezdesz. Egyáltalán mit csináltatok ti ketten?

  – Ne aggódj Becky, semmi probléma nem volt – igyekeztem a leghiggadtabban válaszolni. – A múlt héten az apja azt hiszem egy kicsit helyre tette, és csak bocsánatot akart kérni tőlem és Iantől. Kint voltunk a parkolóban, és nem vettük észre, hogy becsengettek.

  – Na persze, Tristan Sage bocsánatot kér. Ugye felvettétek videóra? – kérdezte gúnyosan.

  – Nem tudom, hogy milyen, nem ismerem. De tény, hogy bocsánatot kért, akár hiszed, akár nem.

Erre Becky nem tudott mit mondani, de láttam rajta, hogy nem sikerült teljesen meggyőznöm. Úgy tűnik, ilyen még sosem fordult elő, de a teljes igazságot nem mondhattam el neki. Ezzel a válasszal pedig lényegében nem is hazudtam, amit viszont utáltam volna. De úgy láttam, hogy a kérdezősködésnek aznapra vége lett, aminek kifejezetten örültem. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne nézett volna engem árgus szemekkel.

Csalódnia kellett, mert igyekeztem kerülni Tristant, és leginkább a tekintetét. Ugyanez nem volt elmondható róla, mert a nap hátra lévő részében folyamatosan magamon éreztem a pillantását, még ha nem is láttam őt sehol. Ettől függetlenül tudtam, hogy ő az, aki figyel, mert egyszer észrevettem, hogy Cassandra is engem figyel. Nem tudtam miért, de a szemét összeszűkítette, mintha én lennék a legutálatosabb látvány a világon. Nem értettem, hogy mi baja velem, de valahogy más érzés támadt bennem, amikor ő figyelt. Innen tudtam, hogy mikor nézett ő, és mikor Tristan.

  – Becky, elmondanád, hogy Cassandrának mi a gondja velem? Mintha teljes szívvel utálna – baj csak nem származhatott abból, ha megkérdezem, főleg mivel Becky egyik barátnője volt. Ezzel ráadásul a figyelmét is el tudtam terelni Tristanről.

  – Casnek gondja lenne veled? – nézett rám meglepetten a nagy, barna szemeivel, ártatlanul, mint aki semmit nem vett volna észre.

  – Hát úgy néz rám, mint aki a puszta tekintetével szeretne eltenni láb alól – világosítottam fel, bár emlékeztetnem kellett magam, hogy a gázolásnál Cassandra végig a lányokkal volt. Ettől függetlenül azért még róla is el tudnám képzelni, amilyen gonoszság sugárzott az egész lényéből. Még most is kirázott tőle a hideg.

  – Ne törődj vele, valószínűleg csak féltékeny.

  – Miért?

  – Mert titokban odavan Tristanért, de ezt persze nem hangoztatja.

  – Tristanért? – most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.

  – Igen, merthogy imádja a rosszfiúkat, bár szerintem ez látszik rajta. Tristan ráadásul kifejezetten a zsánere. Csalódott lesz, ha megtudja, hogy nem is annyira rosszfiú, ha tényleg bocsánatot kért tőletek.

Nem akartam visszakanyarodni az előző témára, ezért csak elgondolkodtam. Eszembe jutott, hogyan nézett rám Tristan a parkolóban, amikor elmondta, hogy a legjobb barátok voltunk kiskorunkban. A tekintetében azonban többet láttam ennél, amibe beleborzongtam. Valahogy olyan furcsán csillogott a szeme. Utána pedig végig a nyomomban volt, a tanterembe pedig konkrétan előttem is beléphetett volna, amilyen nagyokat lépett, de megvárt, és előre engedett. Teljesen más volt, mint az első nap. Akár meg is kedvelhettem volna, ha rögtön így kezdjük az ismerkedést. De az is eszembe jutott, hogy talán történt valami az életében, ami ilyenné változtatta, ami miatt így viselkedik. Legalábbis mi sokszor voltunk elutasítóak Iannel, hogy elkerülhessük a csalódásokat.

  – Lilly, ne mondd nekem, hogy te is belezúgtál hirtelen Tristanbe – hallottam valahonnan messziről Becky hangját.

Ahogy felocsúdtam a gondolataimból, rájöttem, hogy már a következő óra felé igyekszünk, és nem sokára vége a tanításnak. Iannel még nem sikerült megbeszélni, ami a parkolóban történt, de talán jobb is, ha csak kettesben beszélünk. Libabőrös lettem, ha arra gondoltam, hogy hamarosan sok mindenre fény fog derülni az életünkkel kapcsolatban, feltéve, ha Alan igazat mond. Ugyanakkor valami meleget is éreztem magamon, ahogy Becky beszélt hozzám, de nem tudtam rögtön, hogy mi az. Aztán ráeszméltem, hogy elpirultam. Megint. Jesszus, ez mikor történhetett?

  – Lilly, ugye nem? – kérdezte már-már felháborodva Becky.

  – Nem, dehogy, ne aggódj. Miért tenném? – próbáltam megnyugtatni, de mintha megint rekedtesebb lett volna a hangom a szokásosnál.

  – Csak mert az előbb róla beszélgettünk, és amikor elhallgattál, nagyon elpirultál.

  – Lilly! – hallottam egy kiáltást a hátunk mögül, aztán amikor megfordultam, láttam, hogy az egyik évfolyamtársam, akivel volt néhány közös óránk.

  – Szia – köszöntem vissza. – Együtt járunk néhány órára, igaz?

  – Igen, Greg vagyok – mutatkozott be, és így már egy kicsit emlékeztem rá.

Elég okos fiú volt a maga módján. Bár ez nem igazán látszódott rajta. Legalább olyan magas volt, mint Tristan, a haja bronzos árnyalatú, a szeme pedig világoszöld. Amolyan szépfiús megjelenése volt, még az egyenruha is pazarul állt neki. Mégis volt benne valami hátborzongató.

  – Sikerült megcsinálnod a matek házit? – kérdezte kedvesen.

  – Sajnos még nem, ez az anyag elég nehezen megy – való igaz, egyébként is nehezemre esik, és Ian sem remekel belőle, hogy tudna segíteni.

  – Ha gondolod, tanulhatnánk együtt. Szívesen segítek – ajánlotta fel reménykedő mosollyal.

  – Nos, köszönöm, az talán segíteni fog – egyeztem bele, mire mosolyogva ment tovább a folyosón.

 – Előre figyelmeztetlek, hogy nem jó ötlet Greg Lakewooddal kezdeni – szólalt meg Becky aggódva. – Azért főleg nem, hogy eltereld a gyanút Tristanről.

  – Becky, te meg miről beszélsz? – kérdeztem felhördülve. – Greg csak felajánlotta, hogy korrepetál matekból. Ez azért még nem a világ.

  – Lilly, ő az iskola legmenőbb sráca, viszont neki legalább olyan rossz a hírneve a lányok területén, mint Tristannek minden másban.

  – Nem akarok tőle semmit – mondtam bizonygatva.

  – Te lehet, hogy tőle nem, de fordítva biztosan másképp van.

Miután nagy nehezen sikerült megnyugtatnom Becky-t, bementünk órára. Szinte észre sem vettem, hogy elszaladt az idő, mire magamhoz tértem, már vége volt a tanításnak. Ugyanakkor, ha megpróbáltam volna visszaemlékezni az aznapi tananyagra, be kell, hogy valljam, nem sikerült volna. A gondolataim össze-vissza ugráltak Tristan, Alan, az üldözőnk és Cassandra között.

Iannel a szekrényeinknél találkoztunk, és láttam rajta, hogy már tűkön ül, hogy végre indulhassunk. Némán néztünk egymásra, úgy indultunk el kifelé a parkolóba. Szerencsére az aznapi bevásárlást mi intéztük, így nem kellett attól tartanunk, hogy a szüleink bármelyik pillanatban betoppanhatnak és meghallhatnak minket. Bár második hete voltunk Canterbury-ben, egyre több munkájuk lett. Mi nem bántuk Iannel, de láttuk a szüleinken, hogy jobban szemmel szerettek volna tartani minket.

Miközben elmentünk a Waitrose szupermarketbe, az autóban kezdtünk el beszélgetni arról, hogy vajon Tristan igazat mondott-e.

  – Te mit gondolsz erről az egészről? – kérdeztem Iant.

  – Őszintén? – nézett rám az anyósülésről. Tudtam, hogy mit gondol, de a szájából akartam hallani. – Mivel mindezt az a srác mondta, aki jóformán laposra vert a bandájával, ezért eléggé szkeptikus vagyok az üggyel kapcsolatban. De azok után, hogy olyan dolgokat említett, amiket csak mi tudunk, úgy gondolom, hogy megér egy próbát. A saját szüleink úgysem mondanak semmit. Talán ez a Alan fényt derít a dolgokra.

Ian részben a saját gondolataimat visszhangozta. Azt azonban nem sejthette, hogy milyen gondolatok keltek szárnyra Tristanről a fejemben. Egyre inkább azon tépelődtem, hogy meg akarom ismerni. Mindig is kíváncsi természetű voltam, és nem szerettem a megoldatlan rejtélyeket. Márpedig egyre inkább kíváncsi voltam erre az idegen, vad fiúra, és az érzésekre, amiket keltett bennem ő is, és ez a hely is.

Mindvégig ezen morfondíroztam, amíg a szupermarketben voltunk, aztán már csak otthon eszméltem fel. A szüleink meglepő módon már otthon voltak, így nem tudtunk észrevétlenül felsomfordálni a szobánkba. Ráadásul rendelkezhettek valamilyen velük született érzékkel, mert elkezdtek kérdezősködni a napunkról, miközben kipakoltunk a konyhában.

Egy hét alatt annyira otthonossá tudtuk tenni a házat, hogy néha eszembe jutott, hogy talán tényleg itt maradhatunk. De persze nem akartam volna előre inni a medve bőrére. Ennek ellenére a mostani kérdésözöntől egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, mintha egy kihallgatáson lennék. Aztán elkezdtek kérdezni minket arról, hogy van-e valami programunk másnap. Ekkor szánt szándékkal nem néztünk egymásra Iannel, és csak remélhettem, hogy nem kezdek el pirulni. Végül Ian vetett véget a faggatózásnak.

  – Mi az oka ennek a kérdezősködésnek?

A szüleink nem válaszoltak azonnal, de velünk ellentétben ők rögtön lopva egymásra pillantottak, amit persze mi is észrevettünk. Évek óta titkolóztak előttünk, semmit nem mondtak, nem magyaráztak el nekünk, és úgy tűnik, hogy megtartják ezt a tulajdonságukat. Tudtam, ha ezúttal is követik a régi szokásaikat, akkor nincs értelme, hogy elmondjunk nekik bármit is.

  – Csak érdekel minket, hogy mit csinálnak a gyerekeink – válaszolta végül könnyedén Annie.

  – Egy új ismerőssel megyünk majd körülnézni a városban – mondta Ian szintén könnyed hangon, de a szemében kihívás volt a szüleink felé.

  – Milyen új ismerőssel? – kérdezte David állva Ian tekintetét.

  – Egy sráccal az iskolából.

  – Hova mentek?

  – Már mondtam, a városba.

  – Pontosabban?

  – Nem tudok pontos címet mondani, mert nem csak egy helyre fogunk menni.

  – Milyen helyekre mentek?

  – Jesszusom, apa, mintha egy őrszobán lennénk – szóltam közbe ingerülten. – Ha van valami, amit mondani szeretnél, akkor mondd ki egyenesen.

A szüleink ismét váltottak egy gyors pillantást, majd pedig mintha mi sem történt volna, David megfordult, és elment a földszinti kisszoba irányába, amit eddig akkor használt, ha hazahozta a munkáját. Annie pedig felállt az asztaltól, ahol eddig ült, és nekiállt vacsorát készíteni abból, amit ma vásároltunk. Azt hiszem ez volt a végszó arra, hogy felmehetünk a szobánkba. Nem is húztuk tovább az időt, így felsiettünk.

Éreztem, hogy Ian sistereg belülről a dühtől. Megértettem az érzéseit, hiszen én is mérges voltam a szüleinkre. Valószínűleg ez adta a végső löketet, hogy tényleg találkoznunk kell Alannel.

  – Ha tényleg olyat mond az a fickó, amit elhihetünk, és igaz, akkor el kell mondanunk anyáéknak, hogy mit tudtunk meg – kezdte Ian, amint becsuktuk magunk mögött a szobám ajtaját, majd lehuppant az ágyra. Valamiért mindig az én szobám volt a haditanács helyszíne.

  – Gondolod, hogy jó ötlet? – kérdeztem. – Szerintem valahogyan rá kellene vennünk őket, hogy maguktól mondják el az igazat.

  – Nem hiszem, hogy bármit is bevallanának Lilly, hacsak nem mondjuk azt, hogy innentől kezdve ne számítsanak ránk, ha nem mondják el – mondta Ian szomorúan. Nem csak engem, őt is bántotta, hogy a szüleink nem bíznak meg bennünk.

  – Majd kitalálunk valamit – mondtam vigasztaló hangon. – Egyelőre derítsük ki, hogy mit tud Alan és Tristan.

Ian csak bólintott, majd felállt és kiment a szobából. Aggódtam érte, mert bármennyire is nagy volt a szája, a lelke mélyén egy érzékeny fiú volt. Féltem, hogy ha ez így folytatódik tovább, a szüleink túl mély sebet fognak ejteni rajta, és a végén mindkettőnket eltaszítanak maguktól. Igyekeztem erről és a következő napról elterelni a figyelmem, ezért próbáltam megcsinálni a leckémet.

Ugyanakkor az aggodalom helyét időközben átvette a kíváncsiság és az izgatottság. Mindkettő középpontjában Tristan állt a sötét szemeivel. Nem értettem, hogy miért rá gondoltam, hiszen az előző héten csak vadállatként tudtam volna rá tekinteni. De a mai nap után nem tudtam, hogyan is kellene viszonyulnom hozzá. Ez a váratlan fordulat összezavart.