Megmondom őszintén, szerintem a fejezetek címei még hagynak némi kívánni valót maguk után. Nem is állítom, hogy így fognak maradni, és nem változtatok rajtuk. "Sajnos" - vagy nem - én már csak ilyen vagyok. Az utolsó pillanatban képes vagyok változtatni valamin. Azonban ahogy ígértem, itt van a történetem következő fejezete. :) Jó olvasást!
4.
Váratlan fordulat
Ne nyugtalankodj! Úgyis másképp történik minden, mint
ahogy elgondolod.
Audrey Hepburn
Iannel annyit beszélgettünk még éjszaka, hogy a végén egymás mellett aludtunk el. Szerencsére
elég nagy volt az ágyam ahhoz, hogy összepréselődve elférjünk, amilyen nagy
testű volt a bátyám. Az éjjel elmondta, hogy ő sem érti, hogy miért jött ilyen
hamar egy újabb rémálom, ami a szüleinket mindig tovább űzi, és velük együtt
minket is. Azt mondta, hogy már aludt, amikor arra ébredt, hogy érzi a
vergődésem, aztán meghallotta, hogy sikítozom, amitől annyira megijedt, hogy azonnal
átrohant a szobámba. Ha a szüleink meghallották volna, ők is biztosan
berontottak volna az ajtón, Ian pedig nem szólt nekik. Megegyeztünk, hogy nem
is fogjuk említeni nekik mondván, hogy amiről az ember nem tud, az nem fáj.
Úgy éreztük, hogy a szüleink nem véletlenül hoztak vissza minket Angliába.
Még mindig látszódott rajtuk a rémület, de valahogy mégis nyugodtabbnak tűntek,
mint eddig bármikor. Szerettünk volna a végére járni ennek a dolognak, de
fogalmunk sem volt róla, hogy hol kezdjük. Ha a nem találunk semmi
kiindulópontot, és a szüleink minden bizonnyal nem fognak mondani semmit,
valahogy kilátástalannak tűnt ez az egész. Aztán valamilyen oknál fogva az
éjszaka szóba hoztam Iannek, hogy megtaláltam Alan könyvesboltját. Volt valami
rejtélyes abban a fickóban, ami miatt azt éreztem, hogy több van benne, mint
amit mutat, és még többet tud rólunk, mint amennyit mi hiszünk, és valamiért
olyan ismerősnek tűnt, amikor a szemébe néztem. Ian is így volt vele, ezért már
csak kíváncsiságból is el fogunk menni abba a boltba.
– Valamit el kell mondanom Ian, de kérlek, ne
légy dühös.
– Ez rosszul kezdődik Lilly. Mit akarsz
mondani? – kérdezte Ian az arcomat fürkészve.
– Az a helyzet, hogy nem igazán ez volt az
első rémálmom, mióta ide költöztünk.
– Ezt meg hogy érted?
– Tegnap éjjel is álmodtam – vallottam be
végül. Hiszen Ian a bátyám, akivel mindig mindent megbeszélünk. Nem tudtam
volna titkolni előle, ami történt, bármit is ígértettem meg Becky-vel.
– Micsoda? Mit? – kérdezte rémülten. – És
mégis miért nem szóltál?
– Kérlek, nyugodj meg, és beszélj egy kicsit
halkabban, mert anyáék még meghallják – erre füleltünk egy kicsit, hogy
halljuk, a szüleink nem-e ébredtek fel ránk, aztán Ian halkabban folytatta.
– Mit álmodtál Lilly?
– Nem láttam semmit, sötétben voltam, csak
hangokat hallottam.
– Milyen hangokat? – kérdezte Ian rémülten, de
óvón.
– Először egy autó kerekeinek a csikorgását,
aztán egy becsapódást, mintha az autó nekiment volna valaminek… vagy valakinek
– szinte hallottam, ahogy Iannek eláll a lélegzete, aztán elmondtam neki
mindent. – Ian, a városban miután megtaláltam Alan boltját, át akartam menni az
úttesten, és majdnem elütött egy autó.
– Micsoda?!
Ian szinte kiabált, mire rászorítottam a kezem a szájára, hogy vegye
halkabbra a hangerőt, végül úgy folytattam.
– A hangok szinte teljesen megegyeztek az
álmomban lévő hangokkal – mondtam neki, de az arcán semmi reakciót nem láttam.
Továbbra is összehúzott szemöldökkel nézett, de tudtam, hogy csak arra vár,
hogy magamtól folytassam. Megtettem. – És egyszerűen nem bírtam megmozdulni,
amikor láttam, hogy az az autó felém közeledik. Fogalmam sincs mi történt vagy
hogyan, de egyik pillanatban még az autót láttam, ahogy száguldozik velem
szemben, a következőben pedig már a földön voltam, az autó mellettem, fejjel
lefelé, darabokra törve.
Ian felszisszent, valószínűleg azért, mert elképzelte a jelenetet. Vagy
talán azt, hogy az autó nem mellettem köt ki, hanem rajtam. Láttam rajta, hogy
vesz néhány mély lélegzetet, hogy higgadt tudjon maradni. Csakhogy a dühtől és
a kétségbeeséstől csak úgy áradt belőle az energia, ami éppen robbanni készül.
Nem akartam, hogy teljesen kiboruljon, ezért megvártam, amíg egy kicsit
lenyugszik, hogy ő kérdezzen tovább, amit aztán meg is tett.
– Nem láttál semmi különöset? – a hangja
kicsit rekedten hangzott, ahogy próbálta visszafogni magát. A kérdésre eszembe
jutott az a szőke hajú fiú, aki visszanézett rám érzelemmentes arccal. Az
emlékétől is kirázott a hideg, amit Ian észrevett. – Mi történt Lilly?
– Láttam egy fiút, aki az autótól távolodott,
de közben visszanézett rám. Utána be akartam nézni az autóba, hogy lássam a
sofőrt… de nem ült benne senki – a karom is libabőrös lett tőle.
– Lilly, nem lehet, hogy az a fiú akart
elgázolni? – kérdezte Ian izzó, de aggódó tekintettel.
– És a kocsi mitől állt a feje tetejére? –
erre nem tudott mit mondani.
A történtekről addig-addig beszélgettünk, tanakodtunk és találgattunk egész
éjszaka, amíg el nem aludtunk. Mivel vasárnap volt, így majdnem átaludtuk a
napot, ami miatt talán kicsit meglepődtek a szüleink, de nem tették szóvá, csak
megjegyezték, hogy a leckénket ne felejtsük el megcsinálni. Talán még örültek
is, hogy végre békében ki tudtuk aludni magunkat. Ha tudnák…
A következő héten az iskolában továbbra sem álltak meg az események. Amikor
hétfőn bementünk, Tristanék autója már ott volt, ahol addig mi parkoltunk.
Meghökkentünk, amikor megpillantottuk, de nem csináltunk gondot belőle, és
kerestünk egy másik helyet. A napot végül Becky-vel töltöttem, mivel ugyanolyan
óráink voltak. Viszont valakinek a jelenléte igen csak feszélyezett. Órák előtt
nem láttuk őket, és ugyebár a múlt héten is hiányoztak, de végül kiderült, hogy
Tristan az én évfolyamomra jár, és vele is azonosak voltak a tanórák.
Végig engem bámult, de már nem olyan agresszívan, hanem inkább fürkészőn,
mintha keresne valamit, amit talán hébe-hóba meg is talált, és ellágyult a
tekintete. Nem tudtam, mi történt vele, de azt hiszem kíváncsi lettem volna.
Ahogy így elnéztem a szemem sarkából, rájöttem, azon morfondírozom, hogy ha nem
lenne mindig olyan durva, egészen jóképű lenne.
De gyorsan észbe kaptam, hogy nem lenne szabad ilyeneken gondolkodnom,
hiszen nagyon csúnyán bánt velem, Ianről pedig ne is beszéljünk. Ettől pedig ismét
magam előtt láttam a bátyám vérző arcát, és bár igaza volt abban, hogy tényleg
gyorsan begyógyult a bordája is, nagyon mérges lettem erre a közelemben ülő
fiúra. Ha azt hiszi, hogy elég csak szépen néznie ahhoz, hogy megbocsássak,
akkor nagyon rosszul gondolja. Mérgemben észre sem vettem, hogy egy kis papír
landolt az asztalomon.
Tudom, hogy mérges vagy, látszik a szemeden. Azt is
tudom, hogy talán egy szót sem akarsz hallani sem rólam, sem tőlem. Mégis arra
kérlek, hogy szánjatok rám néhány percet Iannel, mert szeretnék valamit
elmondani a bocsánatkérésen kívül is. Szépen kérlek, nem csak rólam van szó,
hanem rólatok is, és a biztonságotokról.
Meglepetten néztem fel, mire egy esdeklő, fekete szempárt láttam magam
mellett. Nem tudom hogyan lehetett, de megesett hirtelen a szívem rajta, így
egy aprót bólintottam. Talán rosszul láttam, de mintha megkönnyebbülten
sóhajtott volna fel. A szünetben a szekrénynél Iannek odaadtam a rövid levelet,
hogy olvassa el. Láttam rajta a dühöt keveredve a meglepettséggel és a kíváncsisággal.
Nagyon elgondolkodott azon, hogy vajon megkockáztassa-e ezt, vagy ne, illetve
engem is odaengedjen-e a viselkedészavaros fiú közelébe, vagy hagyjon hátra.
Ez utóbbit természetesen egy pillanatig sem engedtem volna. Amikor
körülnéztünk a folyosón, Tristant a bejárati ajtónál láttuk, mint aki vár
valakire. Tudtuk, hogy ránk vár, de nem nézett felénk. Még a barátai sem voltak
az iskolában, legalábbis mi nem láttuk őket sehol. Abban a pillanatban, ahogy
felnézett egyenesen ránk, valami mintha megrohant volna. Egy emlék, egy
felismerés – fogalmam sem volt, mi lett volna rá a legmegfelelőbb szó –, de Alan
jutott az eszembe, és az, hogy bízhatunk Tristanben. Ettől persze valamiért
nevethetnékem támadt, de igyekeztem elfojtani magamban.
Egymásra nézve Iannel, elindultunk mi is az ajtó irányába, mire Tristan
nyugtázva a helyzetet megfordult és kiment. Odakint a parkolóban találtuk a mi
autónknál, ami Ian összeszűkült szemét tekintve nem biztos, hogy jó ötlet volt.
De Tristan szemében egy csepp agressziót nem láttam, csak a bűntudatot, amit a lehajtott
feje csak megerősített. Valamiért ettől hirtelen megsajnáltam.
– Mit akarsz? – Ian hangja nem volt túl
barátságos, mint aki kiköpte volna a szavakat.
– Beszélni veletek – mondta Tristan olyan
hangon, ami tükrözte a tekintetét.
– És mégis miről? – szívem szerint oldalba
böktem volna Iant. Azért, mert ez a fiú így viselkedett, neki még nem kellett
volna utánoznia.
– Először arról, hogy mennyire sajnálom, ami
történt. Egy ideje nem vagyok önmagam, és elszállt az agyam.
– Az nem kifejezés – szóltam közbe emlékezve
arra, hogyan nézett ki Ian mellkasa. – Igazából örülhetsz, hogy nem
jelentettünk fel súlyos testi sértésért.
Erre Tristannek elképedt az arca, és fájdalom suhant át rajta. Mintha
eszébe sem jutott volna eddig a tettének ez a fajta következménye.
– Igazatok van. És mint mondtam, nagyon
sajnálom. Nem tudom, hogyan kárpótolhatnálak titeket érte.
– Azt írtad, hogy beszélni akarsz rólunk.
Mondd, amit akarsz, aztán felejtsük el egymást – vetette közbe Ian
türelmetlenül.
– Igen, így van. Bár ez egy kicsit hosszabb
beszélgetést venne igénybe, de a lényeg annyi, hogy ha hiszitek, ha nem, mi
ismerjük egymást, és ami azt illeti, barátok is voltunk annak idején, mielőtt
elköltöztetek innen – olyan magabiztosan és tárgyilagosan beszélt, hogy bár nem
akartam elhinni, a szívem mélyén valamiért mégsem vontam kétségbe a szavait. –
Sőt, igazából te meg én a legjobb barátok voltunk.
Ahogyan ennél a mondatnál rám nézett, a tüdőmben rekedt a levegő. Nem
tudtam hirtelen, hogy mit is mondjak, vagy egyáltalán mit higgyek. Ugyanakkor hiába
nem emlékeztem semmire abból az időből, amikor itt laktunk, de olyan gyengéden
nézett le rám, mintha egy rég elvesztett kincset talált volna meg, ami talán a
legbecsesebb volt a számára. A nézésétől elpirultam, és kénytelen voltam
másfelé nézni, mert szinte felperzselt a pillantása. Erre, mint aki felocsúdott
valamiből, folytatta:
– Valószínűleg ti nem emlékeztek
erre, mivel sok olyan dolgot tettek akkoriban, amitől elfelejthettétek az akkor
történteket. Tudom, hogy a tetteim miatt nem vagyok számotokra szavahihető, de
arra kérlek titeket, hogy amint tudunk, menjünk el hárman az apámhoz, aki
mindent elmesél nektek. Vagy ha jobban érzitek magatokat tőle, akkor menjetek
ketten.
– Az apádhoz? – kérdeztem
értetlenül, de észrevettem, hogy egy kicsit rekedt volt a hangom. Talán az
előbbi pirulástól?
– Igen, Alanhez.
Ezen mindketten elcsodálkoztunk Iannel. Ugyanakkor nem értem, mi is volt
ennek az oka, hiszen már korábban is láttam a hasonlóságot kettejük között.
Azonban mégsem hittem volna, hogy egyenesen egy apa-fia kapcsolatról van szó.
Emellett azt sem tudtuk, hogy mi mindent tudhatott volna nekünk elmesélni, amit
nem mondhatott el volna Tristan, ha persze olyan megbízható lett volna.
– Mit tudna elmesélni nekünk
édesapád, amit te nem? – kérdezte Ian, mintha a gondolataimban olvasott volna.
Talán így is volt.
– Igazából mindent veletek és a
múltatokkal kapcsolatban. Mindent, amire nem emlékeztek, és amire kíváncsiak
vagytok – Tristan kezdett egy kicsit magához térni az önsajnálatból, de még
látszott rajta a visszahúzódás. – A szüleitekről, a szülőhelyetekről, és
legfőképpen arról, aki kisgyerekkorotok óta üldöz benneteket – ennél a résznél
egy kicsit lejjebb vette a hangját és közben körülnézett. – Ami azt illeti, én
is el tudnám mondani ezeket, de úgy gondoltuk, hogy azok után, amit tettem, egy
szavamat sem hinnétek el.
Ahogy kimondta az „üldöz” szót, tudtam, hogy a kérdés máris eldőlt. Azonnal
egymásra néztünk Iannel, akinek annyira kitágultak a szemei a csodálkozástól,
hogy az enyémek sem nézhettek ki másként. Persze ezzel a nézéssel egyben el is
árultuk magunkat, ha esetleg eddig Tristan nem lett volna biztos magában.
Iannel nem kellett, hogy kimondjuk a szavakat, tudtuk, hogy ugyanarra gondol a
másik. Talán végre fény derül a rejtélyre az életünkkel és az üldözőnkkel
kapcsolatban. Ugyanakkor egy kis időre is szükség volt, hogy megemésszük a
hallottakat és megbeszéljük, hogy vajon tényleg hihetünk-e Tristannek. Így
amikor a tekintetünkkel nyugtáztuk a másik gondolatát, megmondtuk Tristannek,
hogy átgondoljuk azt, amit mondott, és legkésőbb másnap elmegyünk az apjához a
könyvesboltba, hogy elmondja, amit tud. Az a kis üzlet nagyon barátságos volt
számomra, emellett az egyetlen semleges terület, amit ismerünk a városban. Ezek
után visszamentünk a következő órára.
Azt sem vettük észre, hogy milyen gyorsan eltelt az idő. Mire visszamentünk
az iskola épületébe, már becsengettek. Gyorsan szétváltunk Iannel, viszont
elcsodálkoztam azon, hogy Tristan velem tart. Mint kiderült, neki is ugyanolyan
órája volt, mint nekem, így egy kicsit kínos volt, amikor egyszerre toppantunk
be matek órára. Mindenki minket bámult, a tanár jól leszidott minket, de
legalább megengedte, hogy beüljünk, és nem küldött egyből az igazgatóhoz.
Automatikusan Becky mellett foglaltam helyet, aki leesett állal követte a
mozdulataimat, és a sarkamban lépkedő fiút. Tristan a mögöttem levő üres helyre
ült, és onnantól kezdve furcsa borzongást éreztem a tarkómon egészen az óra
végéig, mintha mindvégig engem nézett volna. Becky próbált volna egy kis
üzenetet csúsztatni elém – biztosan arról akart volna faggatni, hogy hol
voltam, és miért Tristannel jöttem. De a matek az a tárgy volt, ahol kénytelen
kelletlen oda kellett figyelnem, hogy meg tudjam érteni. Ezt valahogy értésére
adtam Becky-nek, így csak ennyit firkantott le egy kis cetlire:
Szünetben mindenképpen el kell mesélned! Ez most komoly?
Épp Tristan Sage-et kellett választanod?
Jesszus, Becky azt hiszi, hogy Tristan és én kikezdtünk egymással?
Visszagondolva az arckifejezésére, és a többi döbbent tekintetre, talán
mindenki más is ezt hitte? Ezt ki kell valahogy magyaráznom Becky előtt, de
úgy, hogy a családi „átokról” egy szót se szóljak. Ezek után alig vártam, hogy
vége legyen az órának, ami egyben megszüntette azt az arcpirító érzést is, ami
a hátam közepéből indult ki.
A szünetben Becky le sem szállt rólam, csak amikor úgy látta, hogy Tristan
a közelben van. Nem akarta, hogy meghallja, amit mond.
– Te megőrültél? – kezdte kioktató
hangon. – Tristan egy elmebeteg, bajod fog esni, ha vele kezdesz. Egyáltalán
mit csináltatok ti ketten?
– Ne aggódj Becky, semmi probléma
nem volt – igyekeztem a leghiggadtabban válaszolni. – A múlt héten az apja azt
hiszem egy kicsit helyre tette, és csak bocsánatot akart kérni tőlem és Iantől.
Kint voltunk a parkolóban, és nem vettük észre, hogy becsengettek.
– Na persze, Tristan Sage
bocsánatot kér. Ugye felvettétek videóra? – kérdezte gúnyosan.
– Nem tudom, hogy milyen, nem
ismerem. De tény, hogy bocsánatot kért, akár hiszed, akár nem.
Erre Becky nem tudott mit mondani, de láttam rajta, hogy nem sikerült
teljesen meggyőznöm. Úgy tűnik, ilyen még sosem fordult elő, de a teljes
igazságot nem mondhattam el neki. Ezzel a válasszal pedig lényegében nem is
hazudtam, amit viszont utáltam volna. De úgy láttam, hogy a kérdezősködésnek
aznapra vége lett, aminek kifejezetten örültem. Ez persze nem jelentette azt,
hogy ne nézett volna engem árgus szemekkel.
Csalódnia kellett, mert igyekeztem kerülni Tristant, és leginkább a
tekintetét. Ugyanez nem volt elmondható róla, mert a nap hátra lévő részében
folyamatosan magamon éreztem a pillantását, még ha nem is láttam őt sehol.
Ettől függetlenül tudtam, hogy ő az, aki figyel, mert egyszer észrevettem, hogy
Cassandra is engem figyel. Nem tudtam miért, de a szemét összeszűkítette,
mintha én lennék a legutálatosabb látvány a világon. Nem értettem, hogy mi baja
velem, de valahogy más érzés támadt bennem, amikor ő figyelt. Innen tudtam,
hogy mikor nézett ő, és mikor Tristan.
– Becky, elmondanád, hogy Cassandrának mi a
gondja velem? Mintha teljes szívvel utálna – baj csak nem származhatott abból,
ha megkérdezem, főleg mivel Becky egyik barátnője volt. Ezzel ráadásul a
figyelmét is el tudtam terelni Tristanről.
– Casnek gondja lenne veled? – nézett rám
meglepetten a nagy, barna szemeivel, ártatlanul, mint aki semmit nem vett volna
észre.
– Hát úgy néz rám, mint aki a puszta
tekintetével szeretne eltenni láb alól – világosítottam fel, bár emlékeztetnem
kellett magam, hogy a gázolásnál Cassandra végig a lányokkal volt. Ettől
függetlenül azért még róla is el tudnám képzelni, amilyen gonoszság sugárzott
az egész lényéből. Még most is kirázott tőle a hideg.
– Ne törődj vele, valószínűleg csak féltékeny.
– Miért?
– Mert titokban odavan Tristanért, de ezt
persze nem hangoztatja.
– Tristanért? – most rajtam volt a sor, hogy
meglepődjek.
– Igen, merthogy imádja a rosszfiúkat, bár
szerintem ez látszik rajta. Tristan ráadásul kifejezetten a zsánere. Csalódott
lesz, ha megtudja, hogy nem is annyira rosszfiú, ha tényleg bocsánatot kért
tőletek.
Nem akartam visszakanyarodni az előző témára, ezért csak elgondolkodtam.
Eszembe jutott, hogyan nézett rám Tristan a parkolóban, amikor elmondta, hogy a
legjobb barátok voltunk kiskorunkban. A tekintetében azonban többet láttam
ennél, amibe beleborzongtam. Valahogy olyan furcsán csillogott a szeme. Utána
pedig végig a nyomomban volt, a tanterembe pedig konkrétan előttem is
beléphetett volna, amilyen nagyokat lépett, de megvárt, és előre engedett.
Teljesen más volt, mint az első nap. Akár meg is kedvelhettem volna, ha rögtön
így kezdjük az ismerkedést. De az is eszembe jutott, hogy talán történt valami
az életében, ami ilyenné változtatta, ami miatt így viselkedik. Legalábbis mi
sokszor voltunk elutasítóak Iannel, hogy elkerülhessük a csalódásokat.
– Lilly, ne mondd nekem, hogy te is
belezúgtál hirtelen Tristanbe – hallottam valahonnan messziről Becky hangját.
Ahogy felocsúdtam a gondolataimból, rájöttem, hogy már a következő óra felé
igyekszünk, és nem sokára vége a tanításnak. Iannel még nem sikerült
megbeszélni, ami a parkolóban történt, de talán jobb is, ha csak kettesben
beszélünk. Libabőrös lettem, ha arra gondoltam, hogy hamarosan sok mindenre
fény fog derülni az életünkkel kapcsolatban, feltéve, ha Alan igazat mond.
Ugyanakkor valami meleget is éreztem magamon, ahogy Becky beszélt hozzám, de
nem tudtam rögtön, hogy mi az. Aztán ráeszméltem, hogy elpirultam. Megint. Jesszus,
ez mikor történhetett?
– Lilly, ugye nem? – kérdezte
már-már felháborodva Becky.
– Nem, dehogy, ne aggódj. Miért
tenném? – próbáltam megnyugtatni, de mintha megint rekedtesebb lett volna a
hangom a szokásosnál.
– Csak mert az előbb róla
beszélgettünk, és amikor elhallgattál, nagyon elpirultál.
– Lilly! – hallottam egy kiáltást a hátunk
mögül, aztán amikor megfordultam, láttam, hogy az egyik évfolyamtársam, akivel
volt néhány közös óránk.
– Szia – köszöntem vissza. – Együtt járunk
néhány órára, igaz?
– Igen, Greg vagyok – mutatkozott be, és így
már egy kicsit emlékeztem rá.
Elég okos fiú volt a maga módján. Bár ez nem igazán látszódott rajta.
Legalább olyan magas volt, mint Tristan, a haja bronzos árnyalatú, a szeme
pedig világoszöld. Amolyan szépfiús megjelenése volt, még az egyenruha is
pazarul állt neki. Mégis volt benne valami hátborzongató.
– Sikerült megcsinálnod a matek házit? –
kérdezte kedvesen.
– Sajnos még nem, ez az anyag elég nehezen
megy – való igaz, egyébként is nehezemre esik, és Ian sem remekel belőle, hogy
tudna segíteni.
– Ha gondolod, tanulhatnánk együtt. Szívesen
segítek – ajánlotta fel reménykedő mosollyal.
– Nos, köszönöm, az talán segíteni fog –
egyeztem bele, mire mosolyogva ment tovább a folyosón.
– Előre figyelmeztetlek, hogy nem
jó ötlet Greg Lakewooddal kezdeni – szólalt meg Becky aggódva. – Azért főleg
nem, hogy eltereld a gyanút Tristanről.
– Becky, te meg miről beszélsz? –
kérdeztem felhördülve. – Greg csak felajánlotta, hogy korrepetál matekból. Ez
azért még nem a világ.
– Lilly, ő az iskola legmenőbb
sráca, viszont neki legalább olyan rossz a hírneve a lányok területén, mint
Tristannek minden másban.
– Nem akarok tőle semmit – mondtam
bizonygatva.
– Te lehet, hogy tőle nem, de
fordítva biztosan másképp van.
Miután nagy nehezen sikerült megnyugtatnom Becky-t, bementünk órára. Szinte
észre sem vettem, hogy elszaladt az idő, mire magamhoz tértem, már vége volt a
tanításnak. Ugyanakkor, ha megpróbáltam volna visszaemlékezni az aznapi
tananyagra, be kell, hogy valljam, nem sikerült volna. A gondolataim
össze-vissza ugráltak Tristan, Alan, az üldözőnk és Cassandra között.
Iannel a szekrényeinknél találkoztunk, és láttam rajta, hogy már tűkön ül,
hogy végre indulhassunk. Némán néztünk egymásra, úgy indultunk el kifelé a
parkolóba. Szerencsére az aznapi bevásárlást mi intéztük, így nem kellett attól
tartanunk, hogy a szüleink bármelyik pillanatban betoppanhatnak és
meghallhatnak minket. Bár második hete voltunk Canterbury-ben, egyre több
munkájuk lett. Mi nem bántuk Iannel, de láttuk a szüleinken, hogy jobban
szemmel szerettek volna tartani minket.
Miközben elmentünk a Waitrose szupermarketbe, az autóban kezdtünk el
beszélgetni arról, hogy vajon Tristan igazat mondott-e.
– Te mit gondolsz erről az egészről? –
kérdeztem Iant.
– Őszintén? – nézett rám az anyósülésről. Tudtam,
hogy mit gondol, de a szájából akartam hallani. – Mivel mindezt az a srác
mondta, aki jóformán laposra vert a bandájával, ezért eléggé szkeptikus vagyok
az üggyel kapcsolatban. De azok után, hogy olyan dolgokat említett, amiket csak
mi tudunk, úgy gondolom, hogy megér egy próbát. A saját szüleink úgysem
mondanak semmit. Talán ez a Alan fényt derít a dolgokra.
Ian részben a saját gondolataimat visszhangozta. Azt azonban nem sejthette,
hogy milyen gondolatok keltek szárnyra Tristanről a fejemben. Egyre inkább azon
tépelődtem, hogy meg akarom ismerni. Mindig is kíváncsi természetű voltam, és
nem szerettem a megoldatlan rejtélyeket. Márpedig egyre inkább kíváncsi voltam
erre az idegen, vad fiúra, és az érzésekre, amiket keltett bennem ő is, és ez a
hely is.
Mindvégig ezen morfondíroztam, amíg a szupermarketben voltunk, aztán már
csak otthon eszméltem fel. A szüleink meglepő módon már otthon voltak, így nem
tudtunk észrevétlenül felsomfordálni a szobánkba. Ráadásul rendelkezhettek
valamilyen velük született érzékkel, mert elkezdtek kérdezősködni a
napunkról, miközben kipakoltunk a konyhában.
Egy hét alatt annyira otthonossá tudtuk tenni a házat, hogy néha eszembe
jutott, hogy talán tényleg itt maradhatunk. De persze nem akartam volna előre
inni a medve bőrére. Ennek ellenére a mostani kérdésözöntől egyre
kényelmetlenebbül éreztem magam, mintha egy kihallgatáson lennék. Aztán
elkezdtek kérdezni minket arról, hogy van-e valami programunk másnap. Ekkor
szánt szándékkal nem néztünk egymásra Iannel, és csak remélhettem, hogy nem
kezdek el pirulni. Végül Ian vetett véget a faggatózásnak.
– Mi az oka ennek a kérdezősködésnek?
A szüleink nem válaszoltak azonnal, de velünk ellentétben ők rögtön lopva
egymásra pillantottak, amit persze mi is észrevettünk. Évek óta titkolóztak
előttünk, semmit nem mondtak, nem magyaráztak el nekünk, és úgy tűnik, hogy
megtartják ezt a tulajdonságukat. Tudtam, ha ezúttal is követik a régi
szokásaikat, akkor nincs értelme, hogy elmondjunk nekik bármit is.
– Csak érdekel minket, hogy mit csinálnak a
gyerekeink – válaszolta végül könnyedén Annie.
– Egy új ismerőssel megyünk majd körülnézni a
városban – mondta Ian szintén könnyed hangon, de a szemében kihívás volt a
szüleink felé.
– Milyen új ismerőssel? – kérdezte David állva
Ian tekintetét.
– Egy sráccal az iskolából.
– Hova mentek?
– Már mondtam, a városba.
– Pontosabban?
– Nem tudok pontos címet mondani, mert nem
csak egy helyre fogunk menni.
– Milyen helyekre mentek?
– Jesszusom, apa, mintha egy őrszobán lennénk
– szóltam közbe ingerülten. – Ha van valami, amit mondani szeretnél, akkor mondd
ki egyenesen.
A szüleink ismét váltottak egy gyors pillantást, majd pedig mintha mi sem
történt volna, David megfordult, és elment a földszinti kisszoba irányába, amit
eddig akkor használt, ha hazahozta a munkáját. Annie pedig felállt az
asztaltól, ahol eddig ült, és nekiállt vacsorát készíteni abból, amit ma
vásároltunk. Azt hiszem ez volt a végszó arra, hogy felmehetünk a szobánkba.
Nem is húztuk tovább az időt, így felsiettünk.
Éreztem, hogy Ian sistereg belülről a dühtől. Megértettem az érzéseit,
hiszen én is mérges voltam a szüleinkre. Valószínűleg ez adta a végső löketet,
hogy tényleg találkoznunk kell Alannel.
– Ha tényleg olyat mond az a fickó,
amit elhihetünk, és igaz, akkor el kell mondanunk anyáéknak, hogy mit tudtunk
meg – kezdte Ian, amint becsuktuk magunk mögött a szobám ajtaját, majd
lehuppant az ágyra. Valamiért mindig az én szobám volt a haditanács helyszíne.
– Gondolod, hogy jó ötlet? –
kérdeztem. – Szerintem valahogyan rá kellene vennünk őket, hogy maguktól
mondják el az igazat.
– Nem hiszem, hogy bármit is
bevallanának Lilly, hacsak nem mondjuk azt, hogy innentől kezdve ne számítsanak
ránk, ha nem mondják el – mondta Ian szomorúan. Nem csak engem, őt is bántotta,
hogy a szüleink nem bíznak meg bennünk.
– Majd kitalálunk valamit – mondtam vigasztaló
hangon. – Egyelőre derítsük ki, hogy mit tud Alan és Tristan.
Ian csak bólintott, majd felállt és kiment a szobából. Aggódtam érte, mert
bármennyire is nagy volt a szája, a lelke mélyén egy érzékeny fiú volt. Féltem,
hogy ha ez így folytatódik tovább, a szüleink túl mély sebet fognak ejteni
rajta, és a végén mindkettőnket eltaszítanak maguktól. Igyekeztem erről és a
következő napról elterelni a figyelmem, ezért próbáltam megcsinálni a leckémet.
Ugyanakkor az aggodalom helyét időközben átvette a kíváncsiság és az
izgatottság. Mindkettő középpontjában Tristan állt a sötét szemeivel. Nem
értettem, hogy miért rá gondoltam, hiszen az előző héten csak vadállatként
tudtam volna rá tekinteni. De a mai nap után nem tudtam, hogyan is kellene
viszonyulnom hozzá. Ez a váratlan fordulat összezavart.