Az álmok valóra válnak 9. fejezet - Képességek

Szinte hihetetlen a számomra, hogy ma van november utolsó napja... Már csak 24 nap, és itt a karácsony. Sülnek a sütik, és finomabbnál finomabb falatok, az emberek pedig, mint az őrültek rohannak az utolsó pillanatig, hogy beszerezzék az szükséges ajándékokat. Mindenki idegeskedik, amin persze még nehezebb javítani ilyenkor, amikor később világosodik, hamarabb sötétedik. Az ég be van borulva, szinte egy cseppnyi fény nem jön át a Naptól.

Adok egy tippet, amivel talán kevesebben kapnak idegbajt: Nem az ajándék a fontos! Még csak nem is a sütik, vagy a vacsora. Tudom, hogy elcsépelt, de tényleg az számít, hogy a család együtt legyen. Az ötlet pedig - bár ez leginkább nagy családosoknál működhet: angyalkázzatok! 

• Karácsony előtt egy kis idővel - mi például jövőhét vasárnap fogunk - gyűljön össze a család,
• írjátok fel a neveket kis cetlikre, azokat dobjátok egy sapkába,
• mindenki húz egy nevet (ha valaki a sajátját húzta, az húzzon másikat),
• és csak annak adsz ajándékot, akit húztál. De ez legyen meglepi, nem árulhatod el, hogy kit húztál! ;)

Mi ezt csináltuk általános iskolában és gimnáziumban is. Onnan jött az ötlet, hogy miért ne lehetne akár családon belül is? Az izgalom megvan és maga az önző (lássuk be, hogy az) öröm is, hogy kapunk ajándékot. Ugyanakkor nem kellett órákat sorban állni, munkából ide-oda rohanni, hogy mindenkinek meglegyen, amit éppen kívánt, és felesleges hatalmas költségekbe sem kell vernie magát az embernek. Ráadásul a gyerekek is beszállhatnak saját készítésű ajándékokkal, ha szeretnének. Még jó játék is lenne a számukra.

Gondoljátok át! ;)

Addig is Jó Olvasást Mindenkinek! :) 

9.

Képességek

Minden katonanép hatalma azon áll vagy bukik, mennyire

sikerül megteremtenie legyőzhetetlenségének mágikus hitét.

Franz Werfel

Az utolsó óra úgy telt el, hogy nem tudtam volna visszamondani, amit a tanár tanított. Végig leveleztük az órát Becky-vel és Logannel is külön-külön. Éreztem Tristan felindultságát, de igyekeztem nem törődni vele. Becky folyamatosan aggodalmaskodott és kérdezgette, hogy ki ez a Logan, mi történt a balesetnél és mit keres itt. Idejébe telt, mire egy kicsit lehiggadt az étkezőbeli jelenet után. Ellentétben Tristannel, aki szemernyit sem volt higgadt. Szerencsére Becky figyelmét könnyebb volt elterelni azzal, hogy rákérdeztem, most mit érez a bátyám iránt. Azonnal felvidult az arca.

Logan rólam kérdezősködött a leveleiben, hogy hol éltem eddig, mit szeretek csinálni, szeretem-e ezt az iskolát, mik a terveim és ezekhez hasonló dolgokról. A végére már azt mondtam neki, hogy az ilyen hosszú témákról személyesen beszélgessünk, hiszen ugyanezeket én is meg szeretném tudni róla. Közben az is kiderült, hogy van egy bátyja és egy nővére. Mindketten Canterburyben járnak egyetemre. Néha az embereknek fura volt, hogy bennünket csak egy osztály választ el Iantől. Bár visszagondolva akár ugyanabba az osztályba is járhattunk volna, ha végig úgy nevelnek minket, mint az ikreket.

Miközben ilyesmi dolgokról beszélgettünk, nem tudtam megállni, hogy ne írjak egy kis levelet Tristannek is. Valamiért nem akartam vele haragban lenni, hiszen így is nehezen indult a kapcsolatunk, és úgy tűnt, hogy egy hamar nem fog véget érni.

Örülnék, ha nem lennénk haragban. Kérlek, ne fújtass mögöttem úgy, mint egy feldühödött bika.

Tudtam, hogy mikor olvasta el, mert egy apró horkantást hallatott, amit a tanár még éppen nem vett észre. Ráadásul Tristan olyan erősen nyomta a tollat a papírhoz, hogy azt hittem, nem csak a kis cetlit fogja átfúrni, hanem az asztalt is. Végül a vállam fölött csak az asztalra hajította a válaszát.

Én pedig annak örülnék, ha nem játszanád a szép szemű, könnyűvérű áldozatot, akinek egy cseppnyi esze sincs.

Hát jó, ha csak egy sötét felhő akar lenni, aki mindenkit elűz maga mellől, hát lelke rajta. Nem is értem, miért próbálkoztam, ráadásul hagyom, hogy felbőszítsen. Faragatlan tuskó. Még hogy könnyűvérű. Mérgesen hajtogattam ki a kis üzenetet, amit a padomra tett valaki.

Ne hagyd, hogy mások elrontsák a kedved. Ha szeretnéd, majd én felvidítalak. Elmehetnénk valahová beszélgetni.

Logan ajánlata kecsegtető volt, de számomra talán túl gyors is. Ezért azt mondtam neki, hogy most minden napom tele van, és beszéljünk majd meg egy másik időpontot. Addig is tudunk levelezni vagy beszélgetni az iskola szünetekben. Hátra sandítva láttam az arcán a csalódottságot, de bólintott felém, hogy tudomásul vette. Tristan is látta rajta a szomorúságot, és ez mintha elégtétellel töltötte volna el. Talán azt hitte, hogy az előző üzenete hatással volt rám, és nem engedem közel magamhoz Logant. De nem érdekelt, hogy mit gondolt, mivel ha valaki, ő aztán nem mondhatta meg nekem, hogy mit csináljak.

Kivételesen alig vártam, hogy kicsengessenek és hazamehessek a szobám rejtekébe. Ahogy megszólalt az óra végét jelző csengő, igyekeztem olyan gyorsan összepakolni a holmimat, ahogy tudtam. Tristant viszont még nem láttam ilyen lassan készülődni. Sejtettem, hogy miattam teszi, de nem zavartattam magam. Fog még ő főni a saját levében. Ami meglepett, hogy Logan még nálam is gyorsabb volt, és miközben elment mellettem, még egy cetlit tett oda nekem az asztalra, amin az állt, hogy hétvégén szívesen találkozna velem. Mellettem Becky csodálkozva pislogott rám, amitől valamiért elpirultam.

  – Azt hittem, hogy valaki mással beszélgetsz ilyen sokat – kezdte mondani halkan, miközben Tristan felé sandított. – Lilly, én nem szeretnék beleszólni, de szerintem vigyáznod kellene ezzel az új fiúval. Ian úgy nézett ki a menzán, mint aki mindjárt darabokra tépi – ekkor úgy néztem Becky-re, mint aki megőrült.

A bátyám még egy légynek sem ártana, de ahogy megláttam Becky tekintetét, megdöbbentem. Tényleg nagyon meg volt ijedve. Azért, hogy megnyugtassam, bólintottam egyet, hogy vigyázni fogok. Mire feleszméltem, és minden holmimat elraktam, már csak ketten voltunk a teremben. Úgy tűnik mégsem voltam olyan gyors, mint gondoltam. Becky nagyon akart találkozni Iannel, de tudtam, hogy azért is várt meg, mert a barátnőjének tart, és ez nagyon jól esett.

Együtt mentünk ki a parkolóba, mert Ian már várt az autónál, és nem volt egyedül. Ott volt Tristannel, Dylannel és a többi fiúval. Először azt hittem, hogy megint bántani akarják a bátyámat, de végül rájöttem, hogy éppen valami szövetség alakul ki közöttük, ahogy mindannyian egyetlen irányba néztek.

  – Szia Lilly – kiáltott felém Logan apró mosollyal az arcán, mire az összes nagydarab fiú felém nézett. – Holnap találkozunk.

Ráadásul ekkor értettem csak meg, hogy Becky mitől rémült meg annyira. Ian tényleg hátborzongató pillantással nézett Loganre, ahogy visszafordult felé. A fiú vak lett volna, ha nem veszi észre. Körülötte a fiúk úgy álltak, mint a bástyák, erősen tartva a bátyámat, mintha még ők tartanák vissza attól, hogy neki rontson. Rossz volt így látni, különösen, hogy Tristant is vissza kellett fogniuk, aki egyszerre nézett megvető és gyilkos pillantással Loganre.

Aztán hirtelen egy emlékkép jelent meg előttem. Kislány voltam még, és az egyik iskola udvarán álltam több korombeli gyerekkel. Az egyikük, egy kisfiú lökdösött és csúfolt, mert az egyik kiránduláson elaludtam, és álmomban az anyukámat hívtam segítségül. A rémálmok már akkor is kísértettek. A kisfiú egy osztályba járt Iannel, aki egyszerre csak berontott a kör közepére, és a földre terítette a kisfiút. Davidnek kemény munkájába és sok pénzébe került, hogy ne rúgják ki a bátyámat az iskolából, mielőtt még alaposan megbüntette volna Iant. De a bátyám ezek után is hajthatatlan volt. Sosem tűrte, hogy akár csak egy rossz szót is szóljanak hozzám.

Az emlékkép eltűnt, és bár meghatottság kúszott végig rajtam, nem hagyhattam, hogy befolyásoljon. Mindent meg akartam tudni Loganről, és képes voltam várni a megfelelő alkalomra. Addig is el kellett oszlatnom Ian félelmét, hogy találkozni fogok vele, és valahogy Tristant is le kellett ráznom. Miközben mentünk Becky-vel a fiúk felé, egy rezgés állította meg a lépteimet. Meglepetten néztem a mobiltelefonom kijelzőjére, ami azt mutatta, hogy Annie küldött üzenetet.

Alan vár rátok a könyvesboltban húsz perc múlva. Ne késsetek!

Bosszús lettem, amiért még a délutánjainkat is mások akarták meghatározni. Kedveltem Alant, de nem akartam találkozni vele. Haza akartam menni és pihenni, nem törődni semmivel. Ingerülten nyomtam oda a bátyám arca elé a telefonomat, mire először meghökkent, aztán ő is feldúlttá vált.

  – Menjünk – vetette oda a fiúknak, miközben odament Becky-hez egy búcsúcsókért. Ekkor sokkal lágyabbá vált az arca, amiért megirigyeltem őket és a kapcsolatukat. – Mennem kell – mondta Becky-nek halkan, aztán Tristanhez fordult. – Találkozónk van apáddal a boltban – erre Tristan csak bólintott, én pedig megrémültem.

  – Kettőnknek van találkozója vele, másnak nem – mondtam, miközben odamentem a vezető oldali ajtóhoz félreérthetetlenül jelezve, hogy most én vezetek.

  – Nehogy meg akard tiltani, hogy lássam a saját apámat – hördült fel hirtelen mögöttem Tristan, amitől majdnem kiugrott a szívem.

  – Eleget láthatod otthon, én viszont jelenleg nem bírlak elviselni – ettől olyan volt Tristan arca, mintha pofon vágtam volna. Talán megsajnáltam volna, ha nem vagyok annyira dühös. De az voltam.

Ian nem szólt semmit, de egy kis bosszúságot láttam az arcán, amiről tudtam, hogy miattam került oda. Valószínűleg időközben kezdte megkedvelni Tristant, csak nem tudtam felfogni, hogy mitől. Szó nélkül ültünk be az autóba, és elindultunk Alanhez. Az utat csendben és feszültségben tettük meg, ráadásul azt sem tudtuk, hogy Alan mit akart mondani. Ez a pár perc, ami alatt beértünk a városba és leparkoltunk, kivételesen nagyon hosszúnak tűnt.

***

  – Sziasztok – üdvözölt minket Alan széles mosollyal az arcán, ami azonnal lehervadt, amint meglátta a miénket. – Veletek meg mi történt? Úgy néztek ki, mint akik mindjárt felrobbannak.

  – Úgy is érezzük magunkat – feleltem neki nem nézve Ianre. – Annie küldött nekünk üzenetet, hogy látni akarsz minket.

  – Igazság szerint kivételesen ránk férne a pihenés, úgyhogy azt javaslom, essünk túl rajta minél előbb – szólt Ian elég merev és rideg hangon.

  – Kivételesen talán adhatok ilyen engedményt – válaszolta Alan elgondolkodva, mire értetlen arcot vágtunk mindketten. Egy halvány mosoly kíséretében mutatta a kezével, hogy üljünk le. Ugyanoda ültünk, ahova első alkalommal is, és mint akkor, Alan megint kirakta a „Zárva” táblát. Elgondolkodtam rajta, hogy hányszor csinálhatja ezt meg annak ellenére, hogy övé a bolt. – Kértek valamit inni? – kérdezte kedvesen, de csak a fejünket ráztuk várakozóan nézve rá.

  – Csak egy kérésünk van – felelte Ian fáradtan, de nem megbántva Alant.

  – Rendben. – válaszolta a férfi, és ő is leült velünk szembe. – A múltatokról már beszéltünk, tudjátok, hogy honnan jöttetek. Amiről szerettem volna veletek beszélni – ha már beilleszkedtetek az elmúlt két hétben – az a képességeitek fejlesztése. A szüleitektől tudom, hogy az elmúlt időben az edzéseket is hanyagoltátok, és ez nem helyes. Erősnek kell lennetek, és meg kell tanulnotok még jó néhány dolgot az adottságaitokkal kapcsolatban. Nem maradhattok alul, ha Darkus megjelenik.

  – De ezt mégis hogy gondoltad Alan? Suliba járunk, nem hiányozhatunk onnan, és leckéink is vannak – szólt közbe Ian. – Megjegyzem, hogy a hétvégét pihenéssel szeretnénk tölteni, nem további tréningezéssel.

  – Nincs más választásotok Ian – mondta Alan kivételesen ellentmondást nem tűrő hangon. Eddig csak Tristannel szemben hallottam így beszélni. – Fogy az időnk, nektek pedig még nagyon sokat kell tanulnotok. Azt kell, hogy mondjam, nagy felelősség súlyosodik a vállatokon, főleg most, hogy tisztában vagytok a kilétetekkel – itt elhallgatott hirtelen, mintha nem mondott volna el mindent.

  – Legalábbis egy részével, igaz? – kérdeztem, mert nem bírtam ki, hogy ne tegyem.

  – Igen, egy részével – válaszolta óvatosan. – A többit még nem biztos, hogy ép ésszel fel tudnátok fogni, kiváltképp ilyen harapós hangulatban.

  – Mégis miről van szó? – kérdezte Ian. Eddig Alan volt az, aki mindent elmondott nekünk, amit a szüleink nem. Nem akartunk több titkot. – Ígérem, hogy időben meg fogjátok tudni, de most koncentráljunk az edzésekre. Ahhoz, hogy formába lendüljetek, elvárom, hogy hetente háromszor kimenjetek futni az erdőbe. Ezen kívül minden délután gyakorolnotok kell a harcművészeteket, amihez tudom, hogy minden szükséges kellék megvan a házatokban – ellent akartunk ennek mondani, de Alan feltartott kézzel megállított minket. – Ezt három hétig kell csinálnotok. A következő hétvégétől kezdve pedig személyesen fogok veletek foglalkozni, és áttérünk a mentális képességek erősítésére. Ahogy letelik a három hét, már nem egymással fogtok gyakorolni, hanem Tristanékkel. És akkor meg fogjátok tanulni azt is, hogyan bánjatok a fegyverekkel – ennél a résznél elakadt a lélegzetem. Fegyverekkel fogunk harcolni? A hideg is kirázott ettől, ami valószínűleg a testemen is megmutatkozott. – Sajnálom Lilly, de neked is meg kell tanulnod, hogy meg tudd védeni magad. Ugyanakkor a harci képességeket Iannek még többet kell gyakorolnia, neked pedig a mentális képességed az erősséged. Külön-külön is hangsúlyt fogunk ezekre fektetni.

  – És miből gondolod, hogy Darkus nem lép ez idő alatt? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem a reszketésről.

  – Vannak kémeink, akik azt jelentették, hogy egyelőre erőt, hatalmat és csatlósokat gyűjt maga köré, hogy minél jobban védve legyen. Tudja, ha most hibázik, az az életébe kerül.

  – Nem gondolod, hogy ha nekünk vannak kémeink az ő soraiban, akkor ez fordítva is előfordulhat? – kérdezi Ian.

  – Nem kizárt – felelte Alan egy kis szomorúsággal a hangjában. – Éppen ezért ezeket az edzéseket titokban tartjuk, hogy Darkus ne tudja meg, hogy ti is erősödtök.

  – Mégis mennyien vagyunk? – kérdeztem a kíváncsiságtól hajtva, mert mindig úgy tűnik, mintha csak mi lennénk, egy maréknyian. A kérdésre Alan elmosolyodott.

  – Elég sokan. Valójában szerte a világon, de a központunk itt van Angliában.

  – És van kormányotok? Mármint politikus vezetők, és hasonlók?

  – Nem egészen – Alan hangja hirtelen óvatossá vált, és úgy éreztem, máris visszatértünk ahhoz a kérdéshez, amit „időben” meg fogunk tudni. Iannel mindketten szúrós szemekkel és sokatmondóan néztünk rá, hogy elmondja, amit titkol. Alan pedig tudta, hogy tisztában vagyunk a ténnyel, hogy ez is rólunk szól, végül megadóan sóhajtott egy nagyot. – Rendben, elmondom. De ígérjétek meg, hogy nem fogtok kiborulni attól, amit hallotok – várt néhány másodpercig, mire egyszerre mondtuk ki, hogy megígérjük. Csak akkor folytatta. – Valójában a mi népünk abszolút monarchiában él, párhuzamosan az adott ország államformájával együtt. Az utóbbi a beilleszkedés miatt fontos. De a királyi család nem akarja megváltoztatni az államformánkat arra hivatkozva, hogy milyen szép hagyomány ez. Igazából semmi baj nincs velük, mert ezzel együtt meghallgatják az embereket, hogy mit szeretnének. Demokrácia és szólásszabadság van, miközben az irányítás egy kézben van – Alan megint elhallgatott, és láttam az arcán, hogy nagyon gondolkodik valamin.

  – De te nem vagy ezzel annyira kibékülve igaz? – kérdeztem tőle óvatosan. A sötét szempár mérlegelve néz rám, így pár másodpercig csend ül közénk.

  – Fogalmazzunk úgy, hogy bizakodom a trónörökösök mielőbbi trónra kerülésében.

  – Azt mondtad, hogy egy kézben van az irányítás – szólt közbe Ian.

  – Jelenleg így van. Azonban az örökösök ketten vannak. És nem a királynő gyerekei azok – ekkor Alan mélyen nézett a szemünkbe, ami már-már kísérteties volt. Egy ostoba ötlet jutott az eszembe, de ahogy Alan hirtelen rám emelte a tekintetét, nem tűnt annak. Hihetetlennek viszont annál inkább.

  – Ugye nem mi vagyunk azok Alan? – kérdeztem, amire hallgatás volt a válasz. – De az hogy lehet?

  – Valójában a királynő a távoli nagynénétek – felelte halkan és óvatosan Alan. – Ami a legfontosabb volt mindenki számára, hogy ti ketten biztonságban legyetek.

  – Alan, ez nekünk egy kicsit sok – mondta Ian egy kicsit ingerültebben. – Az egyik pillanatban még normális életre vágyunk a húgommal, a másikban pedig kiderül, hogy esélyünk sincs a hétköznapi mindennapokra.

  – Megértelek Ian, de…

  – Nem érted Alan. Azért, hogy egy csepp lehetőségünk is legyen rá, és hogy ti is békén hagyjatok minket, végzünk Darkusszal. Végigcsináljuk az edzéseket, megtanuljuk azt, amire szerinted szükségünk lehet. És ezzel végeztünk – Ian mintha a gondolataimban olvasott volna. Számunkra létfontosságú, hogy átlagos életet élhessünk. A velünk szemben ülő férfi azonban láthatóan nem így gondolta.

  – Majd meglátjuk. Előbb-utóbb meg fogjátok ismerni a népet. A végén még az is lehet, hogy ti fogtok könyörögni a trónért.

  – Erről ne is álmodj Alan. Hétköznapi életet akarunk mindenféle mágia nélkül.

  – Lilly, te is így gondolod? – fordult hozzám hirtelen Alan. – Megválnál a farkasodtól is?

A farkasom… A barátom, aki sosem hagyott magamra, amióta ide költöztünk. Bárhol voltam, ő ott volt a közelemben. Kivéve, amikor azt az alakot megláttam a szobám ablakából a fák árnyékában. A gondolat hirtelen éberebbé és óvatosabbá tett. Vajon Darkus már a nyomunkban is van, és az az ő kéme lehetett? El kellett volna mondanom Iannek vagy Alannek, hogy aznap láttam valakit, amikor megtudtuk, hogy honnan származunk? Vagy lehet, hogy csak képzelődtem a történetek miatt, amiket hallottam?

  – Mi a baj Lilly? – kérdezte szinte azonnal Ian. – Mintha kísértetet láttál volna.

  – Történt valami? – csatlakozott Alan is az aggódáshoz.

  – Nem, semmi – válaszoltam, de sóhajtanom kellett, ahogy rám néztek. Végül odafordultam Alanhez. – Aznap, amikor a múltunkról meséltél, egy alak mocorgott a házunktól nem messze. Az erdő szélén, egy fa alatt álldogált, de nem csinált semmit. Olyan volt, mintha figyelt volna valamit.

  – És nem láttad az arcát? – kérdezte Alan olyan komoly arccal, hogy el tudtam képzelni, milyen lehet harc közben. Nem szerettem volna az ellensége lenni.

  – Nem, semmit nem láttam, csak az alakját. Már sötét volt.

Alan elgondolkodott néhány pillanatig, miután összehúzott szemekkel koncentrált minden rezdülésemre. Kicsit bántott, hogy nem tartott őszintének, és a testbeszédem megerősítésére vagy cáfolatára várt. Aztán beláthatta, hogy igazat mondtam, és talán azon morfondírozott, hogy talán tőlünk lehetett ott valaki őrizni minket, vagy esetleg az ellenség egyik kéme követett.

  – Nem gondolom meg magam, ami a harci edzéseket illeti. Sőt, emellett erősítenetek is kell.

  – De…

  – Nincs semmi de! – Alan úgy felemelte a hangját, hogy már a székben is hátra akartam ugrani az ijedtségtől. Ezek szerint nem a mieink közül lehetett ott valaki. – És bármikor történik valami hasonló, azonnal el kell mondanotok nekem. Nem is akarom tovább húzni az időt. Menjetek haza, és azonnal fogjatok neki az edzésnek.

  – De Alan, ha heti háromszor kell futni és mindennap külön edzeni, a leckénket mikor fogjuk megírni?

  – Majd lemásoljátok valakiről. Vagy szétszeditek az edzéseket. Reggel futás, este erősítés.

  – Ezt nem gondolhatod komolyan Alan?

  – De igen, nagyon is komolyan gondolom – a tekintetében is látszott, hogy nem tréfál. – És most indítsatok haza. Nyomás!

Alan kis híján kirúgott minket a boltból, de a „Zárva” táblát nem vette le, és belülről kulcsra zárta az ajtót. Kíváncsian néztem Ianre, hogy ő mit szól hozzá, de nem nézett rám. Bosszúsan elfordította a fejét és elindult a parkoló irányába, ahol az autót hagytuk. A hazafelé tartó út is úgy telt el, mint amikor eljöttünk az iskolából. Nem szerettem ezt a csendet és haragot kettőnk között. És mindezt miért?

  – Elárulod, hogy mi bajod? – kérdeztem végül, bár sejtettem.

  – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád – tényleg ikrek vagyunk.

  – Az a gond, hogy kedves voltam egy új fiúhoz, akit még nem is ismerünk, és aki megmentette a húgod életét? – az utolsó néhány szótól összerándultak az arcizmai. Ezek szerint még mindig nem tette túl magát az autóbaleseten.

  – Nem az a baj – kitört belőle egy hatalmas sóhaj, mintha azzal együtt akart volna megszabadulni a hatalmas tehertől. – Az a baj, hogy pontosan tudod, mekkora veszélyben vagyunk. Ennek tudatában vagy kedves egy olyan fiúhoz, aki valószínűleg természetfeletti erővel bír, és aki talán éppen Darkusnak dolgozik. Történetesen, aki miatt életveszélyben vagyunk.

  – Szeretném, ha bíznál bennem Ian – mondtam neki lágyan. – Jobban ismersz, mint bárki más a világon. Tényleg azt hiszed, hogy nem gondolom át, mit teszek, mielőtt cselekszem? – ettől mintha egy kicsit megnyugodott volna. Pajkosan, de védelmezően nézett rám.

  – Túlságosan csábítod a pasikat, ugye tudsz róla?

  – Ne ess túlzásokba – nevettem rá.

  – De ugye szólsz, ha bármi baj van? – miután komolyan bólintottam, megnyugodott. Ezek után fesztelenebb volt a hangulat közöttünk.

Mire hazaértünk, már vacsoraidő volt, de nem ehettünk sokat. David és Annie addigra már tájékozódott a feladatunkról, így csak egy müzlit és egy banánt ehettünk, hogy mégse korgó gyomorral vágjunk neki az edzésnek. Először kimentünk futni fél órát, miközben a farkasunk a közelben vigyázott ránk egy másik hatalmas állat társaságában. Alan nem teketóriázott és valószínűleg megkettőzte az őrséget. A dolgot nehezítette, hogy időközben elkezdett esni az eső, így csuromvizesen mentünk a garázsba, ahol felállítottuk a boxzsákot és leterítettünk néhány matracot, hogy egymással is tudjuk gyakorolni a harcot.

Összesen másfél óra után lihegve és kifáradva vonszoltuk fel magunkat a szobánkba, ahol mindkettőnk asztalán várakozott egy-egy proteines shake. Ian azonnal elindult a fürdőszobába, de nekem kellett néhány perc, hogy kifújjam magam. Elegendő volt az az idő, amíg megittam a shake-emet. Amikor meghallottam, hogy Ian kijött a fürdőből, szinte üres elmével indultam el, hogy lemossam magamról az izzadságot. Végül a leckéhez hozzá sem szagolva dőltem végig az ágyon. Azzal a gondolattal aludtam el, hogy ezt három héten keresztül kell majd csinálnunk, és ettől még fáradtabbnak éreztem magam.

***

Két hét telt el azóta, hogy Alan parancsba adta, hogy minden nap edzenünk kell. Mert többé-kevésbé ez parancs is volt, hogy meg tudjuk védeni magunkat. El kellett ismernem, hogy a kezdetleges nehézségek után, a minden napi edzéseknek köszönhetően kezdtem újra formában érezni magam. Ugyanakkor a tanulás kezdett nehézségeket okozni.

Iannel mindig jó tanulók voltunk, hiszen mindig volt rá elég időnk. A továbbtanulásra is gondolnunk kellett, hogy ezek után merre tovább. Ráadásul Iannel vizsgát kellett tennünk a fél év végén, hogy kiderüljön, van-e esélyünk egyáltalán, miután leérettségiztünk. Ugyan még csak november volt, de ahogy teltek a napok és a hetek, kezdtem egyre idegesebb lenni. Aggódtam, hogy ha esetleg sikerül feloszlatnunk a viharfelhőket a fejünk felett, az életünk akkor is tönkremegy hosszú távon.

Persze ezt Alannel nem lehetett megértetni. Megtartotta ígéretét, és már nem csak fizikailag voltunk elfáradva. A szellemi edzéseket kezdetben a hozzánk közeli réten gyakoroltuk. Alan azt mondta azért, mert a természet közelsége segíthet, hogy rájöjjek a titok nyitjára, hogyan tudom használni az elmémet arra, hogy mások gondolatait olvassam. Állítólag még a jövőt is láthatnám, de ahhoz még nagyobb koncentrációra lenne szükség.

Ha már Alan gondolataiban is sikerül olvasnom, akkor máris a városban folytatnánk a gyakorlást. Egyelőre csak Ian fejébe tudok belelátni minden nagyobb koncentráció nélkül, de csak azért, mert az ikertestvérem. A jövőbe látási képességemben túlzottan nem hiszek, de Alan szerint adottságom van hozzá, amit az álmok is igazolnak. Ha eléggé tudnék koncentrálni, akkor álmok nélkül is tudnám, mi lesz a jövőben. Az álmaimra ugyan még nem gondoltam úgy, mintha az eljövendőt mutatnák, de talán kényelmesebb lenne, ha nem zaklatnának éjszakánként. Talán még ki is tudnám aludni magam. De egyelőre a magánéletünk problémái még nagyobb iskolai nehézségeket okoznak.

  – Nem értem önöket Mr és Ms Hurst – kezdte Mr Miller, ahogy leültünk az igazgatói asztal túloldalára. – A korábbi tanulmányi eredményeik és az itt töltött első hónap alapján úgy gondoltam, hogy maguk ketten kivételes diákok. Az utóbbi néhány hétben viszont jelentősen romlottak ezek a csodás eredmények. Mi történt? Problémájuk van?

  – Nagyon sajnáljuk igazgató úr – kezdte Ian a védelmünkben. – Még nem igazán sikerült beilleszkednünk és megtalálnunk a helyünket.

  – Én nem ezt látom Mr Hurst – nézett az igazgató eddig még nem látott szigorral az arcán. – Amit látok az az, hogy sikerült barátokat szerezniük. Még Mr Sage-et is le tudták csillapítani a bandájával együtt. Nekünk évek óta nem sikerült. Szóval Mr Hurst, ha van valami magyarázata, legalább az igazat mondja.

A beállt csendben csak az ablakon kopogó eső zaját lehetett hallani. Ian nem tudott mit mondani. Nagyon gondolkodott, hogy mit is válaszolhatna az igazgatónak. Mr Miller nem köntörfalazott és nem rejtette véka alá a véleményét. Ezt a szigort még nem láttam rajta. Még Tristannel szemben sem. Ugyanakkor a szigor mögött volt valami a tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Ijesztő volt, mintha tele lenne félelemmel és rettegéssel, de el akarná titkolni, hogy mitől.

  – Hallgatom önöket – ekkor rám nézett. – Ön is válaszolhat Ms Hurst. Nem szükséges, hogy kifejezetten a bátyjától kapjak választ.

  – Sajnálom Mr Miller – kezdtem a válaszomba. Elpirultam, ahogy mindig szoktam, ha valami csíntalanságon kaptak. Közben tudtam – habár nem kellett odanéznem, hogy Ian dühösen tekint az asztal túloldalán ülő férfira. – Az az igazság, hogy nem mondhatjuk el.

  – Ugyan miért nem? – kérdezte Mr Miller tettetett meglepettséggel a hangjában. Én pedig nem tudtam, hogy mit fogok válaszolni neki, de a szavak csak úgy jöttek a számból.

  – Azért uram, mert ez nem csak rólunk szól. Ezért kérjük, hogy legyen megértéssel irántunk, és higgye el nekünk, hogy igyekezni fogunk a tanulmányainkat illetően – a meglepetés a szemében már nem volt színjáték. Azonban a meglepettségébe elismerés is vegyült, amit jó jelnek tekintettem. – Én hiszek magának Ms Hurst – mondta kicsit lágyabb hangnemben. – Adok önöknek még egy esélyt. A fél évi vizsgán meglátjuk, hogy mennyire fognak igyekezni. Ne kelljen csalódnom önökben, különben lehetséges, hogy meg kell válnunk egymástól.

Iannel ijedten néztünk össze. Arról nem volt szó, hogy kirúgnak minket az iskolából, ha rosszul teljesítünk. Azonnal Tristan jutott az eszembe. Képtelenség, hogy jó tanuló legyen, de mégis itt van. Nem igazságos. Ian valószínűleg látta a feldúltságot a szememben és aprót rázott a fején. Így nem adtam hangot a felháborodásomnak, és próbáltam higgadtan válaszolni az igazgatónak, de Ian megelőzött.

  – Minden tőlünk telhetőt megteszünk, ezt megígérhetjük. – Rendben – bólintott Mr Miller.

  – Akkor nem is tartom fel tovább önöket. Nehogy még én vegyem el a tanulásra szánt idejüket.

Az arcomra erőltettem egy mosolyt, miközben mindannyian felálltunk az asztaltól. Bár belül forrongtam. Csak kapjam el azt a fiút, elbeszélgetek vele, hogyan is ügyeskedte ki azt, hogy bármit csinál, következmények nélkül megússza. Az igazgató kezet akart fogni velünk, bár ebben a pillanatban nem igazán tartottam őt olyan kedvesnek, hogy viszonozni is akarjam ezt. De megtettem, mert a nevelőszüleink erre tanítottak. Azonban amint hozzáértem a kezéhez, hirtelen egy ismerős hangot hallottam.

Szegény gyerekek. Fogalmuk sincs, hogy mi vár rájuk. És én még elgondolkodtam azon, hogy ellenük fordulok.

Mr Miller hangja volt az. Aztán képek jelentek meg előttem. Mr Miller, ahogy halálra vált arccal menekül teljes erejéből. Az arca csupa karmolás volt, és csodával határos módon még látta, hogy merre fut a sok vér ellenére az arcán. Valami üldözte. Valami nagy és veszedelmes, ami nem evilági. Egyre csak közeledett és közeledett az igazgató felé. Már csak pár méter. A szörnyeteg ugrani készül.

  – Lilly! – a kiáltás valahonnan távolról hangzott. Mintha egy álomból ébredtem volna fel, megpillantottam Iant magam előtt. – Úristen, Lilly, mi történt?

  – Nem tudom – mondtam, ahogy körülnéztem. Már a folyosón voltunk egy eldugott szegletben, ahol nem láthattak meg. A diákok nyüzsögtek, ahogy a következő órájukra mentek. Végül visszanéztem Ian rémült szemeibe. – Miért? Mi történt?

  – Amint kezet fogtál az igazgatóval, furcsán kimeredtek a szemeid, mintha egy szellemet látnál. Az igazgató is megijedt, ezért azt mondtam, hogy gyorsan elviszlek az iskolaorvoshoz. Mondd el, hogy mi történt.

  – Azt hiszem hirtelen erővel tört fel belőlem a képességem a gondolatolvasást és a jövőbe látást illetően.

Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 8. rész

A napok csak telnek, telnek és telnek. Hihetetlen, hogy már november van, és nem sokára itt a karácsony is. Habár hozzá kell tennem, hogy teljesen el vagyok varázsolódva. Gondolom nem kell mondanom miért. 😉 Az egyik lánnyal a lovardában azt beszéltük, hogy mindkettőnknek csak azok a napok vannak, amiket kint töltünk a lovak társaságában. A többi pedig mintha nem is létezne.

Az írást azonban még mindig szeretem, ráadásul Édesanyám már napok óta cibálja a fülem, hogy mikor folytatom végre a kis fekete drágánk történetét. Már tövig rágta mind a tíz a körmét, hogy mi lesz a vége. Nos el kell mondanom, hogy a végkifejletig már nem kell sokáig várni, ugyanis nem terveztem olyan hosszúra ezt a kis rövidke mesét.

A mostani részhez is Jó Olvasást Mindenkinek! :)

Nem tudom mennyi idő telhetett el a kis ember látogatása után, azonban a fehér szőrű ember, akit a kislány doktorbácsinak hívott, igen hamar egy másik dobozba tett. Nem értettem miért, főleg mert ez a doboz még kisebb volt.
- Ne aggódjon a kisasszony - szólt hozzám a fehér szőrű mély, dörmögő hangon. - Nem sokára egy jobb helyre kerülsz.
Alighogy befejezte, amit mondott, más hang ütötte meg a fülem. A kis ember visszajött. Vékony hangja bezengte az egész területet. Izgatottan kezdtem fészkelődni a szűk kis helyemen, mire a fehér szőrű ember derűs hangon beszélt hozzám tovább.
- Látom, kezded kapisgálni.
Nem tudtam felállni abban a kis dobozban, mégsem tudtam veszteg maradni. A kis ember hangját egyre közelebbről hallottam.
- Gyere anya - mondta. - Siessünk. Látni akarom.
Kinyílt az ajtó, és megjelent a kis ember. Csillogó arccal rohant oda hozzám. Szinte ledöntött a lábamról a tőle áradó boldogság, ami a lényéből sugárzott. Mögötte jött az édesanyja. Az ő kisugárzása kevésbé volt kellemes, mint a kis emberé. Aggodalmat éreztem, és elkezdett beszélni a fehér szőrű emberrel.
- Máris elvihetjük őt doktorbácsi? - kérdezte a kis ember.
- Igen kicsi lány - válaszolta amaz. - Már nagyon várt téged, szóval nem is szeretnélek feltartóztatni titeket.
- Menjünk anya.
A kis ember megfogta a dobozt, amiben voltam, és felemelte. Elindult az ajtó felé, majd kivitt a területről. Éles fény vakított el hirtelen, de a szemem hamar hozzászokott. Odamentünk egy nagy valamihez, amibe több ember is befért, és ide-oda mozog az úton. Betettek, a kis ember pedig mellém ült. Nem tudtam, hogy mi lesz. Aggódtam egy kicsit. Aztán az anyukája beült elénk, tett-vett és hirtelen doromboló hangot adott ki ez a valami, miközben éreztem, hogy rezeg. Végül elindultunk.
Nem sok mindent láttam a dobozból, de nyugodt voltam, amíg a kis ember jelenlétét éreztem. Azonban megint rátört egy köhögőroham, amitől nyugtalankodni kezdtem. És nem csak én voltam ezzel így.
- Biztos vagy benne kislányom, hogy jó ötlet volt befogadni? - kérdezte az anyuka. - Máris köhögsz. Nem akarom, hogy rosszabbodjon az állapotod.
- Ne aggódj anya - felelte a kis ember, miután egy kicsit lecsillapodott. - Máris jobban vagyok.
- De ne feledd, miben egyeztünk meg. Ha egy kicsivel is rosszabb lesz, visszavisszük.
A kis ember elszomorodott, de bólintott. Nem tudtam, hogy miről beszélnek, de éreztem, hogy meg kell vigasztalnom, és próbáltam beszélni hozzá. Mosolyogva hajolt oda a dobozhoz, és ő is beszélni kezdett hozzám. Habár nem értettem, mit mond, a hangja nyugodtabb volt és kedves. Éreztem, hogy elszáll belőle a szomorúság.
- Mi legyen a neve Annabell? - kérdezte az anyuka.
- Még nem tudom - felelte a kis ember. - Majd gondolkodom rajta.
Az út nem tartott sokáig. Annabell - ahogy az anyuka szólította - végig maga mellett tartott. Kivett a járműből, és bevitt egy házba. Nem olyan volt, mint a korábbi, ahol a másik kis emberrel voltam. Ott is jól éreztem magam addig, amíg ő is ott volt. De ez az érzés, ami bennem feléledt, különbözött minden mástól. Ahogy beléptünk az ajtón, az az érzésem támadt, hogy otthon vagyok.


Igyekeztem mindent beleadni ebbe a részbe. Azonban sajnos lebetegedtem egy kissé, szóval nézzétek el nekem. ☺ A következő alkalommal újabb részt teszek fel "Az álmok valóra válnak" című történetemből. Addig is Minden jót!

Varázslat az 1600-as évekből

Nem tudom, hogy korábban mennyi szó esett róla, vagy említettem-e bármikor is, de sose voltam oda a régen íródott regényekért. Egyedül talán Jane Austen és Emily Bronte könyveit szerettem eddig. Most azonban egy barátom ösztönzésére nekiveselkedtem egy 19. században élt lengyel író, Henryk Sienkiewicz Tűzzel-vassal című regényének. Ez egy trilógia első része két kötetben. A 17. századi lengyel háborúk idejébe viszi vissza az olvasót.

Mivel a történelmi regények sem mindig kötöttek le, ezért eléggé szkeptikus voltam azt illetően, hogy mennyire fog megragadni ez a történet. Kifejezetten és csupa nagy betűvel POZITÍVAN csalódtam a könyvben. Annak ellenére, hogy nehézkesebb a nyelvszerkezete, mint amihez hozzá vagyok szokva, alig bírtam letenni. Még a leíró részek sem untattak, mert Sienkiewicz azt is érdekesen tudta megfogalmazni. Ugyan maga a regény történelmi szálak köré íródott, de olyan történetet sikerült kreálni mellé, ami teljes mértékben magával tudja ragadni az embert.

A történelem önmagában mindig érdekelt, azonban ilyen körítéssel sokkal élvezhetőbb volt számomra, mint száraz tananyagként leadva. Tetszett, hogy nem csupán két főszereplő volt a középpontban, hanem mások is helyet kaptak a palettán. A szerelem is előtérben volt, habár ezen egy kicsit meglepődtem, mivel egy csupa kardokkal és csatákkal teli könyvre számítottam.

Külön-külön talán nem lenne egyszerű értékelni a szereplőket, néhányat közülük azonban mégis csak kiemelnék.

Első közülük Jeremi Wisniowiecki, aki valóban élt 1612 - 1651. között. Lengyel herceg, katona, hadvezér és Lublin hercegvajdája volt. Nem sok írás volt az ő szemszögéből nézve, az viszont nagyon tetszett, hogy minden katonája maradéktalanul hitt benne, és szerette őt. Igazságosnak és okosnak írták le, aki nagyszerűen irányította a hadakat és tervezte meg a rohamokat. Kivétel nélkül szerette a vitézeit, és bár szigorú volt, de sosem igazságtalan. A legjobban mégis az tetszett, hogy más hadvezérek katonái is inkább az ő szolgálatába akartak állni, mert sikeres hadműveletei voltak. Ebből kifolyólag nagyobb esélyük is volt a túlélésre.

Szimpatikus volt még Jan Skrzetuski, a herceg egyik kitüntetett vitéze. Magabiztos, öntudatos fiatalember, aki - ha szabad így fogalmaznom - a munkájában nem ismer tréfát. Ugyanakkor érzelmes is, aki ráadásul még táncolni is tud. Tetszett, ahogy feladata végeztével elindul felkutatni a szerelmét és jegyesét, akit elragadott Jurko Bohun. A lányt, Helena Kurcewiczównát eredetileg Bohunnak szánták, de ahogy az lenni szokott, Jan és Helena első látásra egymásba szeretett.

Bohunnal - bár egy vadállat volt -, mégis együtt tudtam érezni. Nem viccelek! Sok hasonlóságot fedeztem fel, ami egy kicsit meg is ijesztett, azonban próbáltam optimistán előretekinteni a jövőbe. :) A leírások alapján nagyszerű harcos és vitéz volt. Mégis tudta, hogy mi a szeretet, habár az érzései nem találtak viszonzásra.

Ami a kisasszonyt, Helenát illeti, nem hittem volna, hogy ilyen női karaktert írtak a 17. században. Ugyan el volt nyomva nagynénje nevelése alatt addig, amíg Skrzetuski meg nem jelent, de onnantól kezdve egy olyan lányról olvastam, aki összeszedett, eltökélt és céltudatos. Nem hagyta, hogy Bohun megtörje, vagy hogy a félelemtől földbe gyökerezzen a lába. Mindent megtett, nehogy Bohun kezére kerüljön. Még öngyilkossági kísérletet is tett, habár tudta, hogy ezzel elkárhozik. Persze, ezzel nem értettem egyet, hiszen így Skrzetuskival sem tudtak volna összeházasodni. Minden esetre értékeltem a bátorságát.

Még egy kifejezetten kedvelt szereplő Onufry Zagloba volt. Kedves öreg úr, aki állandóan csak panaszkodni tud, de ha valaki a közelében dicsőségre tesz szert, úgy forgatja a szavakat, hogy a végén mindenki elhiszi, neki köszönhető a diadal. Ravasz vén róka. :) Helenával atyáskodó volt, és a viselkedése alapján tényleg egy nagyszájú, ám de odaadó apának tudtam elképzelni. Kifejezetten kedves karakter lett a számomra.

Mindezek után megnéztem az 1999-ben készült, 3 órás (!!!) filmadaptációt is, ami 2000. június 5-én jelent meg. Nyilván nem tudtak minden részletet megfilmesíteni a könyvből. Akkor talán nem 3 órásra sikerült volna. Azt viszont le kell szögeznem, hogy kalapom emelem a film készítői előtt, mert a látszott, hogy igyekeztek a könyvhöz hűen forgatni. A történések, a szereplők, még a mondatok is jóformán ugyanazok voltak, mint a könyvben. Skrzetuski pedig tényleg tudott táncolni. :)

A csatajeleneteknél ugyan tudtam, hogy megrendezett, mégis számos alkalommal kellett becsuknom a szememet. Igazán élethűre sikerült minden, és az ember elhiszi, hogy minden valóban úgy volt annak idején, ahogyan azt a filmben látja. Valószínűleg megcsillantak a szemeim, amikor megtudtam, hogy a trilógia többi kötetét is megfilmesítették. DE nem fogom őket megnézni, csak miután kiolvastam a könyveket.

Tudom, hogy a többihez képest rövidre vettem ezt a posztot. Mindamellett mostanában kezdem azt gondolni, hogy az ilyesfajta dolgokról - mint a nehéz időszakok a történelemben, a háborúk - nehéz hosszasan beszélni. Legalábbis egyeseknek, mert ismerek olyat, aki órákon keresztül tudna beszélni olyan hévvel és lendülettel, hogy - Esküszöm! - élvezet hallgatni. Mindenek előtt át kell érezni az embernek ezeknek a dolgoknak a súlyát.

A mai kor fiataljai viszont csak úgy tudják egy kicsit is elképzelni a helyzetet, ha olyan érzékletesen szemléltetik, mint Sienkiewicz. Remélem, hogy senkinek sem kell a valóságban megtapasztalnia ezeket a dolgokat, ugyanakkor érdemes elgondolkodni rajta. Ez a múltunk, ami által hozzánk is tartozik. Hozzátesz mindenki életéhez egy kis darabot. Szóval ajánlom mindenki figyelmébe!

Jó Olvasást Mindenkinek!

A lovas szellem

Sziasztok! Remélem tetszett a Nevünkben a sorsunk legutóbbi része. Nem tudom, hogy mikor érkezem a következővel, mindenesetre igyekezni fogok. :) Most viszont, ahogy korábban ígértem, valami egészen másról hoztam Nektek egy kis írást.

Mint tudjátok, újra elkezdtem lovagolni. Ez a hely azonban teljesen más, mint ahol eddig voltam. Nem csak a lovaglást oktatják (számomra) teljesen másképp, de sok más dologgal kapcsolatban alapjaiban változtatták meg a gondolkodásmódomat. Jó vagy rossz irányba, ki-ki döntse el maga, de személyes véleményem szerint mindenképpen az előbbibe. Már csak azért is, mert kétségkívül pozitív, ha szélesedik az ember látóköre. Ennek köszönhetően pedig úgy érzem, hogy sok mindenhez logikusabban és egyszerűbben állok hozzá.

Ugyanakkor jellemnevelés is végbemegy. Végtére is akárhonnan vesszük, minimum fél tonnás állatok mellett igenis kell az alapvető vasfegyelem és a magabiztos kiállás. Nyilván nem egy katonatáborról van szó, de az egész helyből érezhető az a fajta határozottság, amitől az ember biztonságban érzi magát, és megnyugtatja a lelkét. Legalábbis nem tudom elképzelni, hogy ezt az oltalmat ne érezné meg mindenki legalább egy pillanatra.

Hasonlóan különös érzés fogott el akkor is, amikor Győrffy-Villám András Az utolsó huszárok című könyveit olvastam. Az író neves agrármérnök, lótenyésztő, egyetemi előadó, a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség tiszteletbeli elnöke, és szerintem még sorolhatnám. Az interjúkönyv az egykori tisztekkel és kapitányokkal igazán mély benyomást tett rám. Mintha velük együtt repültem volna vissza az időben, az emlékeikben, amikor még fiatalok voltak, és bekerültek a huszárokhoz.

Kivétel nélkül olyan szintű tisztelettel nyilatkoztak a parancsnokaikról, illetve beszéltek róluk, mint parancsnokokról, amilyennel manapság sajnos nem lehet találkozni. Nem tudom, hogy mit hittem, mindenesetre meglepett az a fajta bajtársiasság, amit lényegében édesapám köreiben is felfedezek olykor. Nem kéne, hogy csodálkozzam, hiszen apukám közelebb volt ahhoz a korhoz, mint mi, mai fiatalok. Mégis ezt teszem, mert a mai felgyorsult világban jóformán sehol nem látok ilyen kapcsolatokat.

A lovak iránti szeretetük is teljesen lenyűgözött. Az egyik tiszt (ebben a helyzetben nem mondhatom, hogy interjúalany, nem lenne méltó) elmesélt egy történetet, amikor is az egy tankkal lőtték le az egyik katonájának a lovát, mire az csákánnyal esett neki a gépezetnek. Mindig is lehengerelt ember és állat ilyetén kapcsolata, de ez majdnem túlszárnyal mindent. Nem sokára megtudjátok, hogy miért csak majdnem.

A lényeg, hogy minden nehézség ellenére, ők mindig kiálltak egymásért. Huszár a huszárért, huszár a lóért, és ló a huszárért is. Ők nem ismerték azt a vezényszót, hogy "Előre!", hanem csak azt, hogy "Utánam!". Micsoda különbség, igaz? Többször olvastam a könyvben, hogy "lovas szellem", amit az egyik figyelemre méltó úriember így írt le korábban: "... a magyar huszár soha nem vesztett háborút! Elesett, hősi halált halt, elvágtatott onnan, ahol túlerő volt, de máshol újra támadott, ez az a bizonyos lovas szellem. Ezt vegye át a magyar ifjúság is, hogy ne ijedjen meg, ha vele szemben ellenséges érzelemmel vannak, hanem vegye fel a harcot."

Megindító hangneme van mindkét könyvnek. A második kötet végén szó szerint kirázott a hideg, amikor az író elmondta, hogy többen elhunytak azóta. Ugyanilyen hatást keltett egy 1961-ben elhunyt nyugalmazott tábornok újratemetése, és a végakarata is. Pettkó-Szandtner Tibor a Bábolnai Ménes egykori parancsnoka, lótenyésztési főigazgató és világhírű fogathajtó volt.

A front közeledtével legalább 400 lovat menekített ki Magyarországról remélve, hogy ezzel megmentheti a ménes értékes génállományát. Később ezért hazaárulással vádolták, amiért hadbíróság elé kellett volna állnia, így nem jöhetett haza. Életének fennmaradó részét külföldön élte le, és végül Németországban helyezték nyughelyére. De a szintén lovas szellemmel rendelkező magyar nem nyugodhatott, hiszen nem otthon volt.

A Magyarországi Arablótenyésztők Egyesület és a Bábolna Nemzeti Ménesbirtok támogatásával - feleségével együtt - 2018.09.29-én katonai tiszteletadás mellett került végső nyughelyére. Végakarata szerint azt kívánta, hogy Bábolnán temessék el. Az ő szavaival fejezem be ezt a bejegyzést, ami - úgy gondolom - nem szorul semmilyen magyarázatra.

"Az egek Urától csak egyet kérek, hogy ha meghalok, itt temessenek el, egy bábolnai legelőn, hogy még onnan alulról is halhassam kedves lovaim patadobogását!"

Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 7. rész

A Google-n találtam ezt is, mint a többit. Annyira édes ez a kép! :) 

Néha kezdem úgy érezni, hogy nem elég az a 24 óra, amiből egy nap áll. Főleg, ha azt vesszük, hogy mennyi mindent szeretnék írni. Az új történet, amiről korábban már szót ejtettem, egyre jobb formákat ölt, és már készülök egy kis részletet megosztani Veletek, mert kíváncsi vagyok, hogy mi lenne róla a véleményetek! :) Pár nap múlva pedig mindenképpen szeretnék egy különleges eseményről írni, ami véleményem szerint rendkívüli alkalom a magyarok számára. Szó lesz a magyarságról és a hagyományokról. Már előre izgulok, hogy fog sikerülni, de szívemet-lelkemet megmelengeti.

Addig is Jó Olvasást a kis Átok életének következő szösszenetéről! :)

- Jó napot doktorbácsi! Hol van? - egy vékony, de ismerős hang ébresztett fel a szunyókálásból. Először el sem akartam hinni, hogy tényleg őt hallom. Azt hittem, hogy az alvás közben látott képek beszélni kezdtek.

- Nyugodj meg kincsem - szólt egy idősebb hang.

- De látni akarom. Anyu, megígérted, hogy hazavihetjük - hallottam újra a kis ember hangját. Tehát nem a képek kezdtek el beszélni, hanem tényleg őt hallom.

Azonnal felálltam, bár ettől egy kicsit még kóvályogtam. Azonban igyekeztem abba az irányba nézni, ahonnan általában be szokott jönni a fehér szőrű ember. Nem értettem, miért nem hallom az ő hangját is. Miért nem hozza be a kis embert, hogy lássam? Vagy engem vigyen ki. Meg akarom hálálni neki, hogy a karjába vett és megmentett.

- Jó napot Annabell! - hallottam végre a mély hangot. - Csak türelem, mindjárt láthatod.
- Hogy van doktorbácsi?
- Javul, de még lábadoznia kell. Nagyon legyengült szegény - egyre közelebbről hallottam a fehér szőrű ember hangját. - Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy segíteni tudsz neki a felépülésben.
- Hogyan?
- Egy kis törődéssel. Gyere be!
Sok léptet hallottam a szobában hirtelen, de csak azokra az aprókra koncentráltam, amik gyorsan váltották egymást. Nem kellett sokáig várnom, hamarosan megláttam a pici tappancsokat, amik szintén valami fura dologba voltak bebújtatva, mint a nagy embereknél. Azután ahogy feljebb néztem, megláttam a kis ember többi testrészét is. A hosszú szőr a fején most valahogy hátra volt fogva.
- Nocsak! - szólt a fehér szőrű ember meglepetten. - Úgy látszik, hogy meghallotta a hangodat.
- Emlékszik rám? - kérdezte a kis ember csodálkozva.
- Úgy gondolom, hogy igen. Nyugodtan menj oda hozzá, teljesen jámbor.
A kis ember odajött hozzám, kinyitotta a doboz ajtaját, és felém nyújtotta a mancsát. A szaga és az érintése megnyugtatott. Öröm és boldogság áradt szét bennem, amit nagyon régóta nem éreztem. Hangot is adtam az elégedettségemnek, mire a kis ember is elkezdett kuncogni. Nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. A kis ember azonban hirtelen elkezdett köhögni, és meghallottam, mit mond az anyukája.
- Még mindig úgy gondolom, hogy ez nem jó ötlet - minden feszültség érződött belőle, ami nem tetszett. Féltem, hogy ugyanolyan lesz, mint az a másik nagy ember, aki csúnyán bánt velem a kis ember miatt.
- Nézze, én nem tudom, hogy mit mondott maguknak az orvos - mondta a fehér szőrű. - Állatorvos vagyok, nem ember orvos. Azt viszont tudom, hogy az állatok egészségének rendkívül jót tesz, ha törődnek velük, és szeretet veszi körül őket.
- Azt hiszi, hogy a kislányom nem kap meg minden szeretetet? - vált dühössé az anyuka hangja, de a kis ember mintha nem is figyelt volna oda. Még mindig köhögött, és én megpróbáltam odabújni hozzá, hogy megnyugtassam.
- Nem hölgyem. Azt mondom, hogy az állatok olyan fajta szeretetet, odaadást és törődést tudnak nyújtani, amelyet senki és semmi. Amondó vagyok, hogy egy állatnak nagyobb a gyógyítóereje, mint sok gyógyszernek. Ez egyszerűen a lényükből fakad. Én ebben hiszek.


És én is ebben hiszek. Máskülönben nem írtam volna. :) Úgy érzem, hogy ezzel kell lezárnom ezt a részt, nem szükséges tovább bonyolítani. Majd a következő résznél. :) 

Az álmok valóra válnak 8. fejezet - Az új fiú

Munka, lovaglás, ügyintézések... Több, mint 2 hétig voltam szabin, abból 1 hetet voltam nyaralni, mégse tudom az idejét, hogy mikor aludtam utoljára 5-6 óránál többet. És meg kell mondjam, hogy eléggé megérzem a fáradtságot. Mai nap például a munkahelyemen a használatlan kávékapszulákat a kukába akartam kiborítani a pulton lévő tálka helyett. Azt hiszem el tudjátok képzelni, hogy mennyire sírtunk a nevetéstől a kollégámmal. :) Mindenesetre mégsem okoz gondot, mert lelkileg frissnek érzem magam, kiegyensúlyozottnak és boldognak. Szóval azt javaslom, hogy tegyétek azt, amit szeretnétek. Foglalkozzatok azzal, ami igazán nagy örömöt nyújt számotokra, mert ennél nagyobb szabadságot nem adhat semmi!

Hozzátenném, hogy emellett naponta legalább 30 percet olvassatok! Hogy miért? Nem rég olvastam egy cikket, hogy aki így tesz, átlagosan 23 hónappal hosszabbítja meg az életét. Legalábbis abban az esetben, ha nem csak átlapozza az ember a napilapot, hanem ha mélyen belemerül az olvasmányába. Hiszen, mint könyvmolyok tudjuk, ez a fajta olvasás igazán meg tudja nyugtatni az agyat. :) Tehát olvasásra fel! El is hoztam ehhez Nektek "Az álmok valóra válnak" következő fejezetét! Jó Olvasást Mindenkinek! :) 

8.

Az új fiú

Nincs annál könnyebb, mint ítéletet mondani az emberekről. Nincs nehezebb, mint helyesen megítélni őket.

Hollós Korvin Lajos

Úgy futottam, ahogy a lábam bírta, miközben előre szegeztem a tekintetem. Hiszen nem nézhettem hátra, különben a félelem megbénított volna, és akkor végem. A morgó hangokat csak hallottam a hátam mögött, miközben fák bukkantak fel körülöttem. Rájöttem, hogy egy erdőben vagyok, de már nem sokáig. A fák ritkulni kezdtek, aztán hirtelen egy házat pillantottam meg mögöttük.

Éreztem, ha oda bejutok, többé nem kell menekülnöm, mert oda nem ér el a bestia. Majdnem elestem rohanás közben, végül azonban sikerült elérnem a bejárati ajtót, amit azonnal feltéptem, ahogy megérintettem a kilincset. Azon nyomban visszazártam, és hallottam, ahogy a szörnyeteg dühében fel-alá járkál odakint. Nem tud bejönni, gondoltam. Vártam egy kicsit, amíg abbamarad a szúró fájdalom az oldalamban és a légzésem is kicsit megnyugszik.

Ezután körülnéztem, és az ereimben is meghűlt a vér. A ház barátságos és hívogató volt. Tudtam, hogy Angliában vagyunk, az előtér, a konyha és a nappali mégis egy légtérben volt. Majdnem úgy, mint Amerikában. A nappaliban régimódi, de kényelmes ülőgarnitúra volt, amik felborítva álltak szinte egymás hegyén-hátán néhány fából készült székkel. Rájöttem, hogy ezek a konyhai székek voltak.

Ahogy jobban körülnéztem, láttam, hogy az egész ház fel van dúlva. Törött vázák, felborított asztal, földön heverő lámpaburák és széttépett díszpárnák hevertek mindenhol. Néhol vörös foltokat láttam a szőnyegen, majd azokat követve megpillantottam egy alakot a földön. Az arca felismerhetetlenségig szétmarcangolva, a szívem pedig meghasadt a hatalmas fájdalomtól.

– Ne! – sikítottam, mint akit meg akarnak ölni.

– Csss! Semmi baj – egy kéz átfogta a vállamat, de le akartam rázni magamról. – Lilly, én vagyok az – a kéz tovább próbálkozott, de nem hagytam magam. – Lilly, nézz rám! – erősen megragadott és megrázott, hogy végre ráfigyeljek. Ian volt az. – Semmi baj, itt vagyok. Hallod? Rosszat álmodtál.

Lassan felfogtam szavainak a jelentését, és beláttam, hogy igaza van. Csak bólintani tudtam a zihálástól és a kétségbeeséstől, mire Ian szorosan magához ölelt, ahogy leült mellém az ágyra. A könnyem patakokban folyt, a fájdalmat pedig még mindig éreztem a mellkasomban, de nem tudtam mitől. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az a személy, akit az álmomban láttam, de legbelül éreztem, hogy ismertem őt. Ezt el is meséltem Iannek, ahogy megnyugodtam annyira, hogy meg tudjak szólalni.

– Azt hiszem, nem várhatunk tovább – szólalt meg hirtelen egy hang az ajtóból. – Túl gyorsan közeledik, ezért jobb, ha minél hamarabb elmentek Alanhez.

Kikukucskáltam Ian válla fölött, és láttam, ahogy a szüleink szomorúan, de határozottan néznek ránk. Annie-nek is könnyes volt a szeme, de nem tudtam, hogy miért. Talán, mert amitől eddig menekültünk, attól többé nem lehet. Habár ők valószínűleg még eltűnhetnének innen, ha akarnának, de ahogyan nekünk, nekik is ez volt az otthonuk.

Túl nagy lelki traumának éreztem ezt az álmomat, ami messze felülmúlta az eddigieket. Nem igazán a félelem miatt, mert azt a korábbiaknál is éreztem. Az a gyötrő mellkasi fájdalom azonban egész nap kísért annyira, hogy nem szóltam hozzá senkihez. A közös étkezéseket leszámítva pedig egész nap a szobámban voltam. Kivételesen alig vártam, hogy elteljen a hétvége és iskolába mehessek. Az ott váró megpróbáltatás semmiségnek tűnt abban a percben, holott tudtam, hogy nem lesz könnyű.

Annie néhányszor próbált beszédbe elegyedni velem, hogy elterelje a figyelmem. Ekkor mondta, hogy Tristan keresett néhányszor telefonon, amiről persze hallani sem akartam. Ian tudta, hogy erre most semmiképpen nincs szükségem, így megmentett Annie-től. Ahogy ránéztem, amikor ki akart menni szobámból, rádöbbentem, hogy milyen önző vagyok. Iannek tegnap volt az első randevúja, és meg sem kérdeztem, hogy mi történt. Ezt a hibámat azonnal korrigálnom kellett.

– Mi volt tegnap Becky-vel?

A kérdés meglepte Iant. Kíváncsi szemekkel nézett rám, mire megpróbáltam határozottnak tűnni. Egy ideig még taglalta magában, hogy belekezdjen-e vagy sem, de miután megbizonyosodott róla, hogy tényleg érdekel, elpirulva ült le az ágyam szélére és lassan mesélésbe kezdett.

– Nagyon jól éreztük magunkat, és London igazán varázslatos. Megnéztük a Westminster Apátságot, a Tower hidat és a Buckingham-palotát. Közben pedig beültünk ebédelni is egy kedves kis étterembe, és sokat sétáltunk a palota közelében lévő parkban – miközben beszélt, apró pír öntötte el az arcát. – Sajnos hamar elkezdett sötétedni, ezért el kellett indulnunk haza. Ráadásul megígértem Becky szüleinek, hogy nem fogom későn hazavinni.

– És mi volt még? – kérdeztem félreérthetetlenül utalva arra, hogy megcsókolták-e egymást, és mostantól hivatalosan együtt vannak-e.

– Nem volt semmi – válaszolta Ian nyomatékosan. – Hiszed vagy sem, nem vagyok tolakodó, és szeretném mindennek megadni a módját.

– Meg fogod tudni adni – mondtam neki kedvesebb hangon. – Ebben biztos vagyok.

– És veled mi történt tegnap? – Ian nem akart érzéketlen lenni, tényleg érdekelte.

– Erről nem akarok beszélni – mondtam neki lehorgasztott fejjel. Egyelőre el akartam felejteni azt a szomorúságot, ami valamiért belülről égetett, bár már fogalmam sem volt, hogy miért haragudtam Tristanre, és miért esett olyan rosszul tőle az, amit mondott.

Ian nem faggatott tovább és a nap hátralévő részét mindketten a saját szobánkban töltöttük. Elég hamar el is foglaltam a fürdőszobát, hogy egy forró fürdő ellazíthasson annyira, hogy el tudjak aludni. Ugyan az álom így sem jött könnyen a szememre, csak órák forgolódása után, és pihentetőnek egyáltalán nem nevezhető. Reggel pedig még azelőtt felébredtem, hogy az ébresztőóra csörögni kezdett volna.

Automata üzemmódban készültem el a fürdőszobában, öltöztem fel, még a reggeli ízét sem igazán éreztem. Iannel egy szót sem váltottunk az autóban iskolába menet, de amikor odaértünk, igyekeztem megacélozni magam és az idegeimet. A folyosón Becky is csatlakozott hozzánk kíváncsi szemekkel nézve Ianre, aki az arcára adott puszival köszöntötte. Becky elpirult ettől, de az arcán csalódottságot láttam átsuhanni.

Később körülbelül ugyanannyit mondott el a kirándulásukról, mint amennyit a bátyám mesélt. Ezek után nem nagyon akart beszélgetni, amit furcsálltam, de nem erőltettem. Én sem lettem volna beszédes kedvemben. Főleg, ahogy megpillantottam Tristant. Az arca elgyötört volt, ahogy rám nézett egy pillanatra. Azt hittem, hogy dühös lesz, amiért jóformán elloptam a kocsiját, amit aztán Alan könyvesboltja előtt hagytam, de minden szó nélkül elment mellettem, hogy leüljön a helyére.

Kivételes tanúbizonyságot tett arról, hogy vissza tudja fogni az indulatait, amikor kocogtatást éreztem a vállamon tíz perccel azután, hogy az első óra elkezdődött. Félig hátrafordulva Tristan hatalmas kezét pillantottam meg, ahogy felém nyújt egy cetlit a vállam mellett, hogy a tanár ne vehesse észre. A gyöngybetűin még mindig meglepődtem.

Ne haragudj. Kérlek.

Ez a három szó minden erőfeszítésem ellenére a bensőmig hatolt, és kiéreztem belőle minden szomorúságot. Mégsem tudtam, hogy erre mit írjak. Végül én is majdnem ugyanennyit írtam válaszul.

Elloptam az autódat. Sajnálom.

Ahogy óvatosan hátranyújtottam a kis papír fecnit, az erős kéz finoman hozzáérve az enyémhez húzta ki az ujjaim közül. Az érintésbe akaratom ellenére is beleborzongtam, és egy röpke pillanat után a hátam mögül érkező megkönnyebbült sóhajtól libabőrös lettem. Nem kellett sokáig várnom a válaszra.

Az autó egy tárgy. Nem érdekel. Te annál inkább.

A kezem reszketni kezdett. Erre nem számítottam. Úgy gondoltam, hogy az óra hátralévő részére abbahagyom a levelezést már csak azért is, mert nem akartam lebukni a tanár előtt. Ráadásul mellettem Becky sem nézett ki a legjobban. Csak bámult kifelé az ablakon, és még csak észre sem vette az előbbi üzenetváltást. Meg akartam kérdezni tőle, hogy mi a baj, de összerezzent, ahogy hozzáértem a karjához. Csak aprón megrázta a fejét, amikor meglátta érdeklődő tekintetem.

Az ezt követő három tanóra ugyanolyan csendben telt, míg a közöttük lévő szünetekben Ian és Becky mosolyogva beszélgettek. Nem értettem, hogy Becky miért viselkedik máshogy Ian előtt és nélküle. Tristan pedig nem próbált meg újra beszélni velem sem papíron, sem pedig szemtől szembe, holott végig rajtam tartotta a szemét. A barátai általában mindig körülötte voltak, köztük Dylan is sokszor pillantott felém, akivel együtt játszottunk egy csapatban a múlt héten. Ő mosolyogva intett nekem azóta.

– Sziasztok – jött oda hozzánk fülig érő mosollyal Nina és a barátnője. – Lilly, te még nem ismered a barátnőmet – fordult oda hozzám, miközben bemutatta a mellette álló barna hajú lányt. – Ő itt Mary.

Becky-nek igaza volt. A hatalmas barna boci szemek és kislányos arcvonások egy különösen kedves lányt rejtettek. Elsőre megkedveltem, és úgy gondoltam, hogy összeillenek Ninával. Vele beszélgetve nem vettem volna észre az idő múlását, ha közvetlenül a becsengetés előtt Becky nem akad ki Iannek.

– Örülnék, ha nem játszadoznál velem, és végre eldöntenéd, hogy mit akarsz – azzal elviharzott a negyedik órára.

– Mi rosszat mondtam? – kérdezte Ian meglepődve, de inkább költői kérdésnek szánta.

Elképzelni sem tudtam, hogy mi gondja lehetett Becky-nek, de elhatároztam, hogy az órán megpróbálom kiszedni belőle. Ez persze nem ment könnyen, mert teljesen magába zárkózott. Ráadásul később az én elképedésemtől nem tudtam erre a feladatra koncentrálni, mert negyed órával azután, hogy az irodalom óra elkezdődött, valaki óvatosan benyitott.

– Az óra már rég elkezdődött – szólt mérgesen a tanár, hogy félbe merték szakítani az előadását Shakespearről.

– Elnézést kérek, amiért elkéstem – mondta egy mély hang az ajtóból.

Amint megpillantottam a szőke fürtöket és a kék szempárt, a lélegzetem is elakadt. A hátam mögött szabályos morgást hallottam, és éreztem, hogy Tristan minden ízében reszket a feszültségtől Dylannel együtt, akivel szintén közös volt ez az óra. Azok után, ahogy viselkedett a lovas túra alatt, nem csodálkoztam, de közben mégis, ahogy néztem az angyali tekintetet. Csak amikor rám nézett, éreztem azt az érzelmek nélküli űrt, amit a baleset napján.

– Ön Mr. Haskins, ha nem tévedek – mondta a tanár, miközben végigmérte. – Üljön le a hátsó padba. Ahogy látom, ott maradt egyedül üres hely.

A fiú elindult abba az irányba, amerre a tanár mutatott, az utolsó padba majdnem Tristan mellett. Valamiért megkönnyebbültem, hogy nem kerültek egymás mellé. Úgy éreztem, hogy a két fiú alig tudja visszafogni magát a hátam mögött. Emellett azt is tudtam, hogy Tristan minden mozdulatomat figyeli, de valahogy nem érdekelt. Arra vártam, hogy a megmentőm rám nézzen, vajon felismer-e. De még csak felém sem pillantott, ahogy elment mellettem.

Csalódottan horgasztottam le a fejem, és próbáltam a tananyagra koncentrálni. Persze sikertelenül. Időnként elnéztem felé, de mintha teljesen belemélyedt volna abba, amit a tanár regélt. Nem hittem volna, hogy valaha ilyen erőt fogok érezni magamban, de elhatároztam, hogy majd személyesen megyek oda hozzá a szünetben, hogy köszönetet mondjak.

Azonban a következő ebédszünetben ismét elterelték a figyelmem. A tekintetemmel kerestem az új fiút az ebédlőben, de sehol nem láttam. Aztán hirtelen feszültséget éreztem magam körül, mire Becky hangosan lecsapta a villáját és felpattant az asztaltól, majd sietősen indult kifelé. Ian is követte, és azonnal leesett, hogy vitatkoztak, nem is kicsit Becky kirohanásából ítélve. Ian viszont még az ajtó előtt utolérte és a karjánál fogva rántotta vissza.

Nem hittem a szememnek, amikor láttam, hogy az egész iskola előtt szenvedélyesen megcsókolja. A szívem nagyot dobbant, és boldogság öntött el, amikor láttam, hogy Becky elpirulva, csillogó szemekkel néz fel a bátyámra ezek után. Még néhány másodpercig még így álltak ott, aztán kéz a kézben fordultak vissza az asztalunkhoz.

Greg ettől vágyakozva nézett rám, aminek nem igazán örültem. Még mindig körülöttem legyeskedett, és mindig velünk ebédelt, de reméltem, hogy egyszer csak feladja, vagy megtetszik neki Cassandra, aki továbbra is gyűlölködve pillantott felém. De nem volt szerencsém.

– Figyelj Lilly – szólt hozzám Greg félszegen. – Ne haragudj a múltkoriért. Sajnálom, hogy azt mondtam a bátyád előtt, és szeretnélek meghívni vacsorára engesztelésül. Mit szólsz hozzá?

– Köszönöm Greg a bocsánatkérést és a meghívást is, de el kell, hogy utasítsam – mondtam neki komoly hangon, mire meglepődött.

– De miért? Hiszen már kezdett kialakulni köztünk valami.

– A matekkorrepetálást nem nevezném annak, hogy valami kialakulóban van – igyekeztem határozott lenni annyira, hogy ne sértsem meg, de értse is azt, amit mondok.

– Ugyan Lilly – mosolygott rám bátrabban. – Addig úgysem hagylak békén.

– Akkor majd feljelentelek zaklatásért – úgy tűnt, ez megtette a hatását, mert elhallgatott, főleg, mert valaki aztán megkocogtatta a vállam.

– Szia – mondta az a mély hang a tanteremből. – Logan vagyok – amikor hátrafordultam, ismét elfelejtettem, hogyan is kell levegőt venni. – Emlékszel rám? – kérdezte, mintha valaha is meg lehetne feledkezni róla és az első találkozásunkról.

– Szia – a hangom ismeretlenül csengett hirtelen. – Igen, emlékszem. A nevem Lilly.
– Örülök, hogy jól vagy, és hogy semmi bajod nem történt – mialatt beszélt, Ian árgus szemekkel figyelte Logant, miközben el nem eresztette volna Becky kezét. Greg pedig egyszerre nézett kíváncsi és haragos tekintettel.

– Van kedved leülni hozzánk? – kérdeztem hirtelen felbátorodva.

– Köszönöm, de azt hiszem, néhányan nem nagyon örülnének neki – ahogy ezt kimondta, éreztem a levegőben feltámadt feszültséget. Nem csak Ian felől, de azonnal megláttam az ajtóban álló Tristant és a barátait, amint leplezetlenül merednek Loganre félig támadóállásban. Ez most komoly? Aztán Logan mégis egy vállrándítással folytatta. – Azonban nagyon szívesen beszélgetnék veled valamikor.

– Hogyne – mondtam neki mosolyogva. – Mindenképp – erre olyan mosollyal ajándékozott meg, amilyet még nem láttam.

– És ne feledd, ha bármi baj van vagy segítségre szorulsz, szólj nyugodtan.

– Ne aggódj. Vagyunk egy páran, akik itt vannak, hogy megvédjék – megriadtam, ahogy egyszeriben meghallottam Tristan hangját az asztalunk mellett. Mikor jöttek ide? Logan csak halványan mosolyodott el.

– Tényleg? Nekem úgy tűnik, hogy eddig senki nem védte meg, amikor bajban volt – erre Ian felállt, ami nem igazán tetszett, és láttam, hogy Becky-nek sem.

– Ide figyelj, új fiú – mondta neki higgadtan, de annál fenyegetőbben. Még nem hallottam ilyennek. – Nem tudom, mit képzelsz magadról, hogy csak úgy idejössz és mindenkit lehordasz, mintha te lennél az Isten. Azt ajánlom, hogy fogd vissza magad.

– Ne aggódj, te sem vagy kivétel – Logan lazán válaszolt. – Tekintve, hogy pont akkor nem voltál a közelében, amikor veszélyben forgott az élete – ez övön aluli ütés volt Ian számára. Amikor elmondtam neki, hogy majdnem elütöttek, így is majdnem kirázta a hideg.

– Micsoda? – kérdezte azonnal Greg.

– Fogadni mernék, hogy az is a te műved volt – mondta Logannek Tristan azt, amit nekem is a kiránduláson. Féltem, hogy mi lesz ebből.

– Tristan, nem tudhatod biztosan, hiszen ott sem voltál – mondtam neki kisebb felháborodással, mire olyan nézést kaptam viszonzásul, amitől meghűlt az ereimben a vér.

– Ne nyugtalankodj Lilly – fordult felém Logan. – Majd egy idillibb környezetben sort kerítünk a beszélgetésre – azzal megfordult, és kisétált az ebédlőből.

– Azt csak szeretnéd – motyogta halkan Ian és Tristan egyszerre, de meghallották a másikat, mire összenéztek. Bajtársi pillantást vetettek, nekem pedig a szememet kellett forgatnom.

– Milyen életveszélyről beszélt ez a gyerek? – kérdezte Greg aggodalmaskodva ide-oda kapkodva a fejét.

– Nem érdekes – mondtam neki foghegyről a felém irányuló szigorú tekinteteket vizslatva. Amikor felálltam a helyemről, valamiért reménykedtem, hogy mégis csak megúszom a további kínos beszélgetéseket.

– Lilly, beszélnünk kell – szólt rám Ian ellentmondást nem tűrő hangon, amit velem szemben még nem használt. A szemében láttam, hogy komolyan is gondolja. – Most.

– Ian, most óránk lesz – mondta Becky kedvesen, de rémülten.

– Te menj nyugodtan – mondta neki a bátyám kedvesen és lágy tekintettel nézett le rá. – Mi most ellógjuk a húgommal és Tristannel. Mondd meg a tanárotoknak, hogy Lilly rosszul lett, és Tristan elvitte az orvosi szobába, mert te nem bírtad el – eközben a bátyám végig rám nézett. – Menjünk az udvarra.

Becky és a lányok – Cassandrán kívül – féltve néztek utánunk, Greg gyanakodva, Dylan vegyes érzésekkel, a többiek pedig indulatosan. Végig éreztem magunkon a tekintetüket, ahogy iparkodtunk kislisszolni a hátsó ajtón. Csak ekkor vettem észre, hogy az ebédlő már kiürült. Odakint már csípős hideggel köszöntött a november, előhírnökeként a zimankós télnek. Sajnos a kabátom nem volt nálam, pedig jól jött volna.

Nem értettem, hogy a fiúknak hogy nem kezdett el vacogni a foga, amint kiléptünk az ajtón. Aztán rájöttem, hogy nem csak az idő volt hideg. Libabőrös lettem a két szempártól, ami rám irányult. Valószínűleg a düh jobban fűtötte őket annál, minthogy az időjárással törődtek volna.

– Lilly – kezdte Ian visszafogottabban, mint odabent, de láttam rajta, hogy sok energiájába telik. – Ő volt az a srác, akit láttál, miután majdnem elütöttek?

– Igen, ő volt – mondtam határozottan. – És lehet, hogy ő volt az, aki megmentett – Tristan erre csak a szemét forgatta. – Nem tudhatjuk addig, amíg ki nem derítettük, hogy kicsoda is ő valójában, és mire képes.

– Elmondom én neked, hogy egyetlen dologra képes, és az a gyilkolás – szólt közbe vadul Tristan.

– Ugyan – most rajtam volt a szemforgatás sora. – Honnan tudhatnád?

– Onnan, hogy már többen is meghaltak közülünk miatta – ettől a levegő is megfagyott közöttünk.

– Miket mondasz? – kérdezte Ian hitetlenkedve.

– Csak azt mondom, hogy ez egy őrült, beteg, pszichopata gyilkos – Tristan minden dühét belevitte ebbe a pár szóba. Nem lettem volna az ellensége. – Távol kell maradnod tőle Lilly.

Elgondolkodtam azon, amit mondott. Valóban gyilkos lenne? De akkor miért mentett meg? Ahogy magamban visszaemlékeztem arra a pillanatra, amikor megláttam őt az autótól pár méternyire, az üres tekintetére, talán elmerengtem volna azon, hogy talán igaz is lehet, amit Tristan mond. Aztán rögtön magam előtt láttam azt a mosolyt, amit rám villantott az ebédlőben, és a kétségeim azonnal elszálltak.

– Sajnálom Tristan – próbáltam valahogy megfogalmazni, amit szerettem volna, lehetőleg a leglogikusabban. – De tudnom kell, hogy ő mit mond erről a dologról. Ha megismerném, és megnyílna előttem, talán sok mindent kiszedhetnénk belőle – láttam, hogy Ian fontolóra veszi a dolgot, bár vonakodva. Tristan viszont, mint akit hasba rúgtak.

– Tudod mit? – a hangja halk volt, de annál rémisztőbb, szinte fájt. – Lelked rajta. Én mosom kezeimet – ahogy elindult volna a bejárati ajtóhoz, azonnal vissza is fordult. – De ne mondd, hogy én nem szóltam – azzal tényleg elment.

Valamiért lelkifurdalásom támadt, és sajnáltam, hogy Tristan otthagyott minket, de nem tudtam miért. Csak azt tudtam, hogy az órán kezdtem megörülni, amikor odaadta azt a kis cetlit, hogy kibéküljünk. Úgy tűnik, vele elég nehéz bármilyen kapcsolatot is kialakítani.

Végül Ian magára vonta a figyelmem azzal, hogy egy szót sem szólt, csak elmélkedve nézett rám.

– Kérlek Ian, fontold meg – erre lesütötte a szemét.

– Ne haragudj Lilly, de nem fogom kockáztatni az épségedet – mondta komoran. – Ha van mit kiszedni a fickóból, majd máshogy elintézzük. De nem rajtad keresztül – aztán ő is magamra hagyott.

Mérges voltam a bátyámra, amiért rögtön Tristan mellé állt. Most bezzeg. Értettem én, hogy szeret és vigyázni akar rám, de már felnőttem. Tudtam vigyázni magamra, és én voltam az egyedüli, aki emberi hangot ütött meg Logannel szemben. Miért nem látták be? Nem tudtam elképzelni Loganről, hogy bárkit megölt volna.

Ki kellett szellőztetnem a fejem, ezért ellógtam az egész órát, és az udvaron sétálgattam. Hirtelenjében már nem is zavart annyira a hideg. Még a párafelhőket is élveztem, ahogy kifújtam a levegőt. Gyerekként mindig azt játszottam ilyenkor, hogy a pára valójában cigarettafüst. Néhány egyetemistát láttam cigarettázni, és nagyon menőnek tűnt akkor, ezért utánoztam őket. Aztán én is kipróbáltam, persze titokban. Az volt az első és utolsó alkalom, mert borzasztó íze volt, ráadásul a lelkiismeret-furdalás is elkezdett gyötörni.

– Mit csinálsz itt egyedül Lilly? – hirtelen megijedtem, hogy egy tanár előtt lebuktam, de a váratlan ijedtség hamar elmúlt és rögtön felismertem Logan hangját.

– Csak sétálgatok – mondtam neki félszegen. – Tudod, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem.

– Sajnálom, ha gondot okoztam – Logan arcára kiült a megbánás, én pedig hittem neki.

– Semmi baj. Nem okoztál gondot, csak… - hogy magyarázzam el, hogy a bátyám és a suli legvérengzőbb sráca gyilkosnak tartják? – A barátaim eléggé féltenek. Főleg a bátyám – ettől elmosolyodott egy kicsit, de újra komor lett az arca.

– Akkor miért nem volt ott veled, amikor el akartak gázolni? – kérdezte neheztelve.

– Mert a barátnőimmel voltam – sértett az a vádló hangnem, ami a bátyámnak szólt, de hát nem tudhatta. – Tudod, amolyan csajos napot tartottunk. A bátyámnak semmi helye nem lett volna ott – rándítottam meg a vállam mondván, hogy ez nem nagy ügy. Úgy tűnt, hogy egy kicsit megnyugodott.

– Sikerült rájönni, hogy ki akarhatott elütni? – kérdezte azt, ami engem is foglalkoztatott, de azt hiszem az utóbbi időben kezdtem rájönni, hogy Darkus keze van a dologban.

– Sajnos nem, de azon vagyunk – nem kellett tudnia a múltunkról. Aztán feltettem a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott. – És te hogy kerültél oda? – ettől mintha egy kicsit meglepődött volna.

– A családommal azon a hétvégén költöztünk ide, és egy kicsit meg akartam ismerni a várost – úgy tűnt, mintha elgondolkodott volna valamin, de kiült az arcára az iszonyat. – Akkor láttam, hogy mindjárt elüt az a kocsi.

– És hogy állítottad meg? – szinte csak suttogni tudtam a szavakat. El sem hiszem, hogy megkérdeztem. – Mert te voltál, igaz?

– Megmondom neked őszintén, nem tudom – úgy tűnt, gondolatban visszarepült ahhoz a naphoz. – Minden olyan gyorsan történt. Csak azt éreztem, hogy meg kell, hogy mentselek, mert nem tudtam volna elviselni, ha bajod esik – olyan őszintének tűntek a szavai, emellett a pillantásától is kihagyott néhány ütemet a szívem.

– Hiszen akkor még nem is ismertél – mondtam neki, miközben újra elkezdtem reszketni, de hogy a hidegtől vagy a szavaitól, azt már nem tudtam volna megmondani.

Logan egy halvány mosollyal az arcán, szemlesütve, lassan tette meg felém azt a pár lépést, ami köztünk volt. Amikor elém lépett, mélyen a szemembe nézett, és most egyszeriben mégsem találtam annyira üresnek a tekintetét. Tele volt érzelmekkel. Azt hittem, hogy megfogja a kezem, vagy valamilyen módon hozzám ér, de ehelyett levette a kabátját, és a vállamra terítette. Már biztosan látványosan remeghettem. Végül mégis megfogta a kezem, és az övéi közé szorítva csak annyit mondott.

– De mindenképpen meg akartam tudni, hogy ki vagy.