Ismét elnézést, hogy megint sokat kellett várni, de remélem azért tetszeni fog ez az újabb fejezet:) Jó olvasást!
13. fejezet: Meglepetések
A RANDOLPH-FAL VALÓ BESZÉLGETÉSÜNK után sok mindent megértettem. Jamesszel sokat beszélgettünk a történtekről azóta, és több mindent elárult, amit én még csak nem is sejtettem. Annyi minden történt velünk, és szégyen-szemre észre sem vettem, hogy James nem csak hogy boldog. Ez annál sokkal több volt. Kézzel nem fogható és szavakkal ki nem fejezhető.
A ház még időben elkészült, és az utolsó napunkat töltöttük a szünet előtt az iskolában. Beckyvel beszélgettünk a menzán egy asztalnál ülve Mattel, Ninával, Dollyval és az ikrekkel. Az egész ebédlő megtelt zsivajjal, és mindenki lelkesedő örömmel várta a szünetet. Becky éppen arról próbált meggyőzni, hogy mondjam el Tristannek az érzéseimet.
Nem vallottam be neki, egyszerűen csak látta rajtam, hogy több van köztem és Tristan között puszta barátságnál. Kár is lett volna letagadni előtte, így nem is próbálkoztam vele. Igazság szerint még örültem is neki, amiért nem kellett titkolóznom, és valakivel őszintén megoszthattam a kétségeimet.
Az iskolában Tristannel csak közös órákon és szünetekben találkoztunk. Már korábban megbeszéltük, hogy tegyünk mindent úgy, ahogyan eddig is. Nem szerettük volna, ha mindenkinek feltűnik, hogy mennyivel közelebb kerültünk egymáshoz. Nem csak Tristan és én, hanem az egész csapat. Nem akartuk nagydobra verni, hogy egy ideje már együtt élünk.
James is a saját társaságában maradt. Utolsó napon láttam csak meg a bátyám arcán, hogy mennyire szerelmes. Semmihez sem volt fogható az a pillantás, amit Stellára vetett. Feltűnt az is, hogy a lány ugyanúgy néz rá. Kétségem sem volt afelől, hogy odavannak egymásért, és ennek borzasztóan örültem. Úgy véltem, hogy nagyon is összeillenek.
A napokban egy csöppet megnyugodtam. Talán Tristannek köszönhetően, vagy azért, mert napokig nem történt semmi, ami aggodalomra adhatott volna okot. Az is lehet, hogy mindkettő, mindenesetre amióta visszaköltöztünk a szüleink házába, rémálmok sem gyötörtek. Randolph szerint az otthoni biztonságérzet miatt.
- Te mit veszel neki? – ébresztett fel Becky a gondolataimból.
- Tessék? – nem értettem, és kicsit magamhoz kellett térnem, így körülnéztem. James Stellával nagyokat nevettek, Tristanék egymás közt beszélgettek nagy komolyan, mint mindig, kizárva a körülöttük lévőket.
- Mit veszel Tristannek karácsonyra? – ismételte meg Becky cseppet sem meglepve. Megszokta, hogy sűrűn elmerengek minden ok nélkül.
- Nem tudom, ezen még nem gondolkodtam – válaszoltam, miközben rádöbbentem, hogy nem csak Tristan ajándékát nem tudom. Senkiét nem találtam még ki.
- Akkor jobb, ha igyekszel – kuncogott magában Becky. – Már csak négy napod van.
Ettől egy kicsit megijedtem. Négy napom volt arra, hogy mindenkinek ajándékot vegyek. Megkértem Beckyt, hogy adjon pár ötletet, hátha úgy könnyebb lesz kitalálnom valamit. Aztán eldöntöttem, hogy Jamesnek, Randolphnak és Tristannek saját készítésű ajándékot adok. Valami személyeset, ami kifejezi, hogy ők hárman milyen különösen fontosak nekem.
Még Beckynek is be kellett szereznem valamit, így elhívtam délutáni vásárlásra. Mondta, hogy szívesen eljön, mivel neki is még meg kell vennie pár ajándékot, amire csak mostanra sikerült összegyűjtenie a pénzt. Ekkor kicsit kihagyott a szívverésem. Eszembe jutott, hogy a nevelőszüleinktől minden héten kaptunk zsebpénzt, ami elmaradt, mióta nem élünk velük.
Nem is vártam el tőlük, hogy azok után, ami történt, továbbra is pénzt adjanak, de hirtelen megijedtem, hogy nem fogok tudni miből ajándékot venni. Aztán, mint derült égből villámcsapás, ott termett James egy nagy vigyorral az arcán, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.
Ez persze nem lett volna meglepő. Amióta még közelebb kerültünk egymáshoz, úgy lettünk egyre érzékenyebbek a másik érzéseire, és egyszerűen csak megéreztük, hogy mit gondol a másik anélkül, hogy láttuk volna az arcát, vagy, hogy mellettünk lett volna. Ez sokszor jól jött, de néha kicsit kellemetlen volt, tekintve az érzéseimet Tris iránt.
- Nyugi, nem piszkálódni jöttem – mosolygott rám James. – Csak azt akartam mondani, hogy Annie-ék Randolphon keresztül ugyanúgy küldenek nekünk még pénzt.
- De miért? – kérdeztem meglepetten.
- Megígérték a szüleinknek, hogy addig tartanak el minket, amíg iskolába járunk. Ezt az ígéretüket nem hajlandók megszegni még akkor sem, ha mi már nem élünk velük. És legalább ennyit szeretnének tenni, ha már többet nem tudnak.
Ez meghatott egy kicsit. A mérgem elpárolgott, amit irántuk éreztem. Minél több mindent tudtam meg Luciusról, a szüleinkről és a mi történetünkről, annál inkább sajnálni kezdtem Annie-t és Danielt, amiért olyasmit kellett kiállniuk értünk, amit senkinek nem kellett volna.
Tudták, hogy mire vállalkoznak, és mégis megtették azért, hogy mi biztonságban legyünk. Feláldozták az addigi megszokott és nyugodt életüket. Menekültek velünk együtt. Szégyelltem magam, amiért olyan csúnyán bántam velük, vagy, ahogy nem. Talán mégis el kellett volna mennem hozzájuk. De nem volt hozzá elég lelkierőm.
- Mivel mára terveztem az ajándékvásárlást, és sejtettem, hogy te semmit sem tudsz a dologról, így elhoztam a te részedet is – vigyorgott rám James kajánul. Hiába, mindent tud rólam. Legalábbis majdnem mindent. – Ja, igen. Mielőtt elfelejtem… Beszélj Tristannel. Hidd el, jobban jársz te is, és ő is.
Feladtam. Mindent tudott rólam, ráadásul bele is pirultam abba, amit mondott. A bátyám persze csak somolygott, majd miután letett elém egy borítékot, visszament Stellához. Néztem őket egy darabig, hogy rájöjjek, mit is kellene mondanom Tristannek. Nem tudtam így hogy juthatna eszembe, de nem volt más ötletem. A testvérem és a barátnője olyan természetesen viselkedett, pedig hivatalosan még nem voltak együtt, bár mindenki arra várt, hogy az legyen.
Aztán mintha az égből pottyant volna, Stellát eltalálta egy aznapi ebéd. Messziről is láttam rajta, hogy spagetti volt, ráadásul Stellán aznap fehér fölső volt. Mindenki felhördült, aki látta, James és én pedig a szemünkkel kerestük az elkövetőt. Nem tudtuk ki lehetett az, de azt igen, hogy rossz célpontot választott, rossz időben.
Nem kellett sokáig keresgélnem. Amint megláttam őket tudtam, hogy ők voltak. Kajánul vigyorogtak egymásra, mint akik jól végezték a dolgukat. A bejárati ajtónál álltak, és alig bár, de biztos voltam abban, hogy ők tették, mégsem tudtam rájönni, hogy hogyan. Elég messze voltak Stellától, de persze az is lehet, hogy amint megtörtént, hátrálni kezdtek. Ezen meg sem lepődtem volna.
Annyira önelégült arcot vágtak, hogy nem bírtam magam türtőztetni és felálltam. James meglátott, aztán mikor arra nézett, amerre elindultam, már ő is rájött mindenre és követni kezdett. A csapat szintúgy és még Becky is felállt és jött velem. Ezen annyira nem is csodálkoztam.
Cassandra régóta a bögyünkben volt, és amióta kiadtam Greg útját, nem is láttuk őket sűrűn. Az iskolát is gyakrabban elkerülték, és ha mégis felbukkantak, akkor is csak együtt. Látták, hogy feléjük közeledünk, de az az undorító vigyor nem olvadt le az arcukról.
- Beszélnünk kell – fordultam oda Cassandrához. Greget meghagytam a fiúknak.
- Nincs mit mondanom neked – válaszolta Cas, majd megfordult.
Sajnos nekem nem szokásom eltűrni, hogy valaki szemtelen legyen velem vagy ártson olyannak, aki közel áll hozzám, vagy a bátyámhoz, így utánanyúltam, és visszarántottam a karjánál fogva. Meglepetten nézett velem farkasszemet és próbálta kitépni magát az ujjaim közül, de túl erős voltam hozzá képest.
- Eressz el! Ez fáj – szólt rám, én pedig elengedtem.
A karját dörzsölgette, ahol megszorítottam, nekem pedig egy pillanatra elállt a lélegzetem. Tudtam, hogy erős vagyok az edzéseknek köszönhetően. De hirtelen úgy éreztem, mintha minden egyes idegszálamat, minden sejtemet külön-külön és együtt elöntené a mérhetetlen erő. Melegem lett. Annyira, hogy legszívesebben kibújtam volna a ruháimból.
Nem tudtam miért van ez, és a düh, amit éreztem, gyorsan elpárologtatta a semmiből előtűnő meglepettséget. Cassandra már nem volt annyira magabiztos, és kicsit idegesen toporgott előttem. Nem sajnáltam, inkább örültem ennek. A fejemmel böktem a kijárat felé, hogy ne az egész iskola előtt kelljen veszekednünk. Ahhoz több büszkeség volt bennem, ha benne nem is.
Elindult kifelé, Beckyvel pedig követtük. Azt nem tudtam, hogy Greg mire számíthat a fiúktól, kiváltképp Jamestől és Tristantől, akiknek a szemében amúgy is szálkaként szúrt. Annyit tudtam csak biztosra, hogy semmi jót nem ígérhetett neki az, amit tett. Csak azt reméltem, hogy fizikai erőszakhoz nem fognak folyamodni. Annak súlyosabb következményei lennének, talán még fel is függesztenék mindannyiukat.
Miután megtettünk pár métert a lányokkal, hallottam, ahogy újra nyitódik és csukódik az ebédlő ajtaja. Hátranéztem, és láttam, hogy a fiúk a sportpályák felé mennek. Ennek nem nagyon örültem, mert ilyenkor nem sokan lebzselnek ott, és van egy-két eldugott hely, amit csúnyán ki is használhatnak anélkül, hogy bárki meglátná őket. Rimánkodtam magamban, hogy legyen elég eszük ahhoz, hogy ne verjék meg Greget.
- Mit akartok? – kérdezte Cassandra egy gyors hátrafordulás közepette.
- Mire volt jó Cas? – kérdeztem.
- Ugyan micsoda?
- Ne játszd meg magad. Tudom, hogy ti dobtátok meg Stellát, csak azt nem értem, hogy mi célból, amikor ő semmit sem ártott nektek.
- Semmi közöd hozzá bennszülött – mondta mélyen a szemembe. Honnan tudhatta? Nem mutathattam ki, hogy meglepett.
- Ugyan már Cas, miket beszélsz? Katie nem bennszülött – kelt a védelmemre Becky, csakhogy hiába. – Amióta megérkezett olyan vagy, mint aki karót nyelt és tudjuk, hogy azóta böki a csőröd. Mégis mi bajod? Féltékeny vagy rá?
- Féltékeny? Már miért lennék? – kérdezte Cas gúnyosan. – Nem irigylem tőle, hogy a szülei egy sorozatgyilkosnak az áldozatai, hogy menekülnie kellett, hogy egész idáig hazugságban élt, és hogy talán azt sem tudja kicsoda valójában. Nem szokásom olyanra féltékenykedni, akit mindenki csak ki akar használni a pénze és az ereje miatt.
- Hagyd abba! Semmit sem tudsz, és nincs igazad – vágtam a szavába, pedig egy része igaz volt.
- Ó, nem? Biztos vagy te ebben? Pedig nekem megbízható forrásaim vannak.
- Katie, miről beszél?
- Arról beszélek pici, ártatlan Becky, hogy a mi Katie-nk sem az, akinek mondja magát. És ami azt illeti, az életedbe is kerülhet, ha továbbra is a társaságodba fogadod – ekkor szúrósan rám nézett. – Ugye nem akarod, hogy miattad bárkinek is baja essen, és hogy ártatlanok veszítsék az életüket?
- Katie… - kezdett bele Becky, de közbeszóltam.
- Menj be Becky, kérlek. Ígérem később mindent elmagyarázok.
A szememet nem vettem le Cassandráról, viszont addig nem szólaltam meg, amíg Becky be nem ment az ajtón. Amikor meghallottam az ajtó csukódását – amit nem tudom hogy hallhattam meg olyan távolságból – vettem egy mély levegőt, nehogy elragadtassam magam, és amennyire határozottan csak tudtam, megszólaltam.
- Honnan tudod, hogy ki vagyok?
- Legyen elég annyi, hogy tudom. És csak annyit tanácsolhatok, hogy vigyázz hová mész, vagy kivel beszélsz. Mindig nézz a hátad mögé. Sosem tudhatod milyen szörnyeteg akar rád támadni – itt teljesen ledermedtem. Lehetetlen, hogy Cassandra mindent tudjon.
- Miért csinálod ezt? Mire jó ez neked? – kérdeztem.
- Egyszerűen csak idejöttél, és máris elvettél tőlem mindent. Most te vagy a kis kedvenc – szűrte a fogai közt. – Egyébként Tristan tudja, hogy el akarsz menni innen? Hogy legszívesebben elmenekülnél, ahogyan azt eddig is tetted? Vagy hogy Európába akarsz egyetemre menni?
- Először is, nem akarok elmenekülni – mondtam neki kicsit remegő kezekkel. – Európában pedig ne legyél olyan biztos.
Megrémültem attól, honnan tudhatta mindezt. Tényleg megfordult a fejemben, hogy Európába megyek, de az még azelőtt volt, hogy Jamesszel megismertük volna a származásunkat. Nem tudtam mire vélni Cassandra tájékozottságát, de igyekeztem nem pánikolni és ezt kimutatni. Nem akartam elmenekülni sem a veszély elől. Néha persze jó lett volna egyszerűen csak elfutni, de tudtam, hogy nem tehetem, hiszen a családom számít rám.
Nem igazán szeretem az erőszakot, sem mindazt, aminek köze van ahhoz. Mégsem éreztem más megoldást. Megfenyegettem Cassandrát, hogy ha még egyszer kárt okoz, vagy bosszúságot bármelyik családtagomnak, barátomnak vagy szerettemnek, akkor azt nem fogja megúszni szárazon. Aztán otthagytam.
Visszamentem az ebédlőbe, onnantól kezdve Cassandra nem érdekelt, amíg nem csinált semmi rosszat. Becky kíváncsian figyelt és követett a szemével, amíg oda nem ültem mellé, vissza az előző helyemre. Nem néztem rá, amíg össze nem szedtem magam ahhoz, hogy mit mondjak neki. És közben vártam a reakcióját Cassandra viselkedésére. Nem kellett sokáig várnom.
- Mi volt ez az egész Katie? – kezdte, amint helyet foglaltam. – Miért mondta Cas azokat a dolgokat?
- Sajnálom Becky, de itt most nem mondhatok semmit – hajtottam le a fejem. Jobb az őszinteség, mint az, ha kitalálnék valamit. Főleg egy olyan barátnak, mint Becky. – Azt sem tudom egyáltalán mondhatok-e bármit is, de ha velem jössz délután, akkor hamar kiderülhet.
Azt mondta velem jön. Ennek örültem, mert tudtam, hogy aznap Randolph bent van a városban. Mivel a ház már készen van, és az utolsó simításokat már csak a lányoknak kell megcsinálniuk, így bement a boltba. Ráadásul a polgármester miatt is aggódott, hogy ne legyen probléma az otthonmaradásából.
Teljesen érthető volt. Beckyvel nem jött szóba újra a téma. Utolsó két óra torna volt. Az öltözőbe menet még megpróbált rávenni, hogy beszéljek Tristannel amint lehet. Igyekeztem megnyugtatni, hogy így fogok tenni, mégsem voltam biztos benne, hogy tényleg megteszem.
Aztán megláttam Tristant, ahogy a fiúöltöző felé tart, és a világ egyszer csak megszűnt körülöttem. Rám nézett, én pedig csak arra vágytam, hogy magához öleljen. De amikor kifejezéstelen arccal elfordult és bement az öltözőbe, meglepődtem, és újra az iskolatársaim körében voltam.
Nem tudtam mire vélni. Eddig mindig kitörő örömmel nézett rám, amikor meglátott, bárhol is voltunk. Mellbe vágott, ahogy hidegen elnézett. Onnantól fogva nem szóltam egy szót sem senkihez a gondolataimba merülve. A két tornaórán azt csináltam, amit mondtak és közben Tristant figyeltem. Ő viszont csak a játékra figyelt, és tudtam, hogy szántszándékkal nem fordul felém.
Nem akartam lemondani az ajándékvásárlást Beckyvel, így úgy döntöttem, hogy majd este kérdezem meg Trist arról, hogy mi a baja. Addig igyekeztem elkerülni őt, nehogy rosszabb legyen a helyzet, órán pedig próbáltam levezetni a feszültséget, ami felgyülemlett bennem.
Utána mikor átöltöztünk és összeszedtük a holmiainkat, szóltam Beckynek, hogy igyekezzünk. Kicsit gyorsan vezettem a kocsit, amiről tudtam, de nem voltam hajlandó törődni vele. Randolph boltja előtt parkoltam le, mert az a város közepén volt. Könnyebben elértük a boltokat és nagyobb biztonságban éreztem az autómat is egy családtagom közelében.
Beckyvel különváltunk, én pedig először bementem Randolph-hoz, hogy tudja, a közelben vagyok. És el akartam neki mondani, amit Cassandráról megtudtam. Elcsodálkozott a hallottakról, és csak annyit tanácsolt, hogy amíg elmélkedik rajta, addig tartsam távol magam Castől és Gregtől.
Megfogadtam, és csak hogy kellemesebb témára tereljem a szót, megkérdeztem tőle, hogy kinek mi az állatszelleme. Próbáltam nem Tristanre gondolni közben, és a neki szánt ajándékra. Randolph csak elmosolyodott, nyilván felesleges volt a próbálkozásom, de a választ már kicsit óvatosabban mondta.
- Ugye emlékszel arra, amit meséltem? – kezdett bele.
- Az őseinkről? – erre csak bólintott. – Igen, emlékszem.
- Ők az ük-üknagyapáink voltak. Az egyiküknek, Cheveyónak két fia született, Hassun és Istaqua. Cheveyo osztozott a farkas szellemével, a fiai pedig annak az utódaival. Mindkét fiúnak családja lett később. Hassun a te üknagyapád volt. Istaqua pedig Tristané.
- Ezt úgy érted, hogy Tristan és én… - nem tudtam befejezni. Annyira képtelennek tűnt ez az egész.
- Igen – mondta ki egyszerűen Randolph. – Ti rokonságban álltok egy kicsit. Ami nem meglepő, mivel a fél falu rokonságban áll egymással. De remélem ez még nem riaszt vissza téged semmitől. Talán neked ez egy kicsit abszurdum, de ha jobban belegondolsz, borzasztóan távoli rokonok vagytok.
Csak bólintani tudtam, megszólalni nem. Alaposabban át kellett gondolnom mindent. Így csak megfordultam és kimentem a boltból, aztán mikor magamhoz tértem – szerencsére még az ajtóban – visszafordultam és megköszöntem Randolphnak a segítséget.
Nem tudtam mitévő legyek, így inkább mentem a lábam után, és a tudattalanomra bíztam magam. Mire felocsúdtam, már legalább hat zacskó volt a kezemben és az autó felé tartottam. Becky még nem volt ott, ezért elmentem ételt vásárolni. Marie nagyon sokat dolgozott nálunk, és hálám jeléül szerettem volna helyette elkészíteni a vacsorát.
Amire úgy gondoltam, hogy szükség lehet karácsonykor, azt beszereztem, ahogy tudtam. Még több szatyor is kellett hozzá, mint az ajándékokhoz, amin egy kicsit elmosolyodtam. Mivel a házat belepik a farkaséhes férfigyomrok, így rengeteg mennyiséget vettem mindenből. Áldottam magamban Jamest, amiért odaadta nekem a pénzt.
- Csak nem karácsonyi nagy bevásárlást tart a kisasszony? – a hangtól hirtelen megdermedtem.
A mély és selymes hang vészjóslóan nyugodt volt és kedélyes. Lassan megfordultam, miközben szétnéztem, hogy van-e valaki abban az utcában, ahol álltunk, de senki nem volt. Nem tudtam, hogy talán megkönnyebbültem-e, vagy rettegtem. Nem mertem belenézni a szempárba, féltem, hogy ha megteszem, akkor ő is látni fogja, hogy mennyire félek.
De nem tudtam, hogy ezzel jót teszek-e, vagy csak rontok a helyzeten, így megtettem. A félmosolyát öltötte fel, ami alig pár hete még levett a lábamról, akkor viszont csak a hideg futott végig rajtam. Logan csábos mosolya nem jelentett túl jót, és irtóztam tőle. El akartam menni, de megállított a karomnál fogva.
- Nem mész sehova Bellám – mondta szinte suttogva, mosollyal az arcán, de tudtam, hogy nem kedvességből teszi. A keze már fájdalmasan szorította a karomat. Éreztem, ahogy elzárja a véráramlást, és a kezem zsibbadni kezdett. – Nem szép dolog válasz nélkül hátat fordítani, miközben valakivel beszélgetsz.
- Semmi mondanivalóm nincs neked – szűrtem a fogaim között. – Most pedig eressz el, és tűnj innen.
- Nem parancsolgatsz nekem. Halott vagy – hirtelen kifejezéstelenné vált az arca, én pedig megijedtem. – Apám már alig várja, hogy elkapjon téged és az ostoba bátyádat is. Ízlett Stellának a mai ebéd?
A levegő benn akadt a tüdőmben. Már értettem, hogy Cassandra és Greg miért tették azt, amit, és hogy Cas honnan olyan informált. Kezdtem egy csöppet pánikba esni, és próbáltam eltávolodni Logantől, de minél inkább igyekeztem, annál jobban szorított. El tudtam képzelni, hogy milyen véraláfutásos lehetett már.
- Engedd el – az ismerős hang egyszerre okozott megkönnyebbülést, ijedelmet és ugyanúgy félelmet is. – Azonnal.
Tristan és James mellettünk álltak, a kezük ökölbe szorítva remegett. James egy ideig engem nézett, utána vetette Loganre a pillantását. Gondolom végigmért, hogy tett-e már bennem kárt, és mikor nyugtázta, hogy semmi bajom, a célpontjára fókuszált. Tristan viszont mintha észre sem vett volna. Az arcáról semmit nem tudtam kivenni.
- Különben mi lesz, kutya? – vágott vissza Logan.
Ekkor eszembe jutott, hogy mi köt minket egymáshoz Tristannel, és elfacsarodott a szívem. Rájöttem, hogy azért viselkedett velem olyan közvetlenül, mert egy régi rokona tért vissza, akit egyben a legjobb barátjának is tartott. Megint elárvulva éreztem magam, és csalódottnak. Szerettem Tristant, de így rádöbbenve, hogy miért is kötődik hozzám valójában, nagyon fájt.
Mindenesetre az ajándékáról nem mondtam le. És túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy kockára tegyek bármit is, így azt gondoltam, hogy akkor legalább megmaradhatunk legjobb barátoknak. Feltéve, ha egyáltalán még akarja, és rám néz még valaha.
- Ne mondjam még egyszer Logan – emelte fel egy kicsit a hangját Tris. – Engedd el és tűnj el.
Logan egy kicsit elgondolkodott. Tudta, hogy túlerőben vannak, és hogy semmi esélye. Főleg nem a város közepén, ahol legtöbbször nyüzsögnek az emberek. Így somolyogva és bosszúsan kuncogva bár, de elengedett. A vér visszatért a kezembe, ami fájt és dörzsölni kezdtem.
- Rendben. Majd később folytatjuk – azzal megfordult és elment.
Egyikünk sem mozdult, amíg Logan látótávolságon belül volt. Még utána is vártunk egy kicsit, mielőtt megszólaltunk volna. Bár nekem egyébként sem jött volna ki hang a torkomon. Lesokkolt, hogy Logan ilyen hirtelen tűnt fel, és a karom is nagyon fájt, bár a dörzsöléstől enyhülni kezdett a rossz érzés.
Kicsit feltűrtem a pólóm ujját, hogy lássam mekkora kárt okozott az a vadállat. Szerencsémre James és Tristan csak akkor láthatta volna, ha megmutatom nekik, amit természetesen nem tettem. A karomon sötét foltokban jelent meg egy kéz lenyomata. Nem csoda, hogy fájt.
- Jól vagy Katie? – kérdezte James, és közelebb jött.
Azonnal lehúztam a fölsőmnek az ujját, nehogy a bátyám észrevegye. Tudtam, ha meglátja, felerősödik benne a gyűlölet és a vadászösztön is, hogy elkapja Logant. Ezt pedig nem hagyhattam. Így is veszélyben voltunk, miért tennék rá még egy lapáttal?
- Semmi bajom – nyugtattam mindkettejüket. – Csak egy kicsit megijedtem.
- Akkor menjünk haza – szólt közbe Tristan monoton hangon és megfordult.
Nem tudtam, hogy miért viselkedik így. Csak néztem utána és próbáltam kitalálni, hogy vajon mi történhetett időközben, amiről én nem tudok. Eszembe jutott, hogy talán Greg mondott neki valamit. Mégis tanácstalanul álltam ott tovább, miközben néztem, ahogy Tristan egyre távolodik.
- Azt tanácsolom, mihamarabb beszélj vele – szólalt meg egy idő után James.
Ezt akartam tenni. De nyugodtabb körülmények között, így csak bólintottam és intettem, hogy menjünk mi is. Becky már az autónál várt és meglepetten nézett, amikor meglátta hármasunkat. Csak mosolyogtam rá, és eszembe jutott, hogy nem kérdeztem meg Randolph-tól, hogy elmondhatom-e neki a történetünket, ezért még gyorsan besiettem hozzá a boltba.
Kicsit meglepődött ugyan kérdésemen, de megígérte, hogy fontolóra veszi. Mivel nem ismerte személyesen Becky-t, így kért, hogy megértően adjak neki egy kis haladékot, amíg átgondolja. Mi sem természetesebb ennél, és tudtam, hogy Becky is meg fogja érteni. Meg is értette, mikor hazafelé elmondtam neki ezt.
Tristan és James mögöttünk jöttek kocsival. Nem akarták, hogy az eset után egyedül furikázzam haza az erdőn keresztül miután hazavittem Becky-t. Barátnőm ezt az igaz, aggódó testvéri szeretetnek titulálta, és meghatottan ecsetelte, hogy milyen rendesek is a fiúk. Csak egyet érteni tudtam vele.
Miután megálltunk a házuk előtt, odaadtam neki az ajándékot, amit neki vettem. A csomag egy kis emlékkönyvet tartalmazott, és meghagytam Becky-nek, hogy csak odabent nyissa ki, mert el szeretném kerülni az érzelgősséget mielőtt még hazaérnék. Elnevette magát ezen és megköszönte az ajándékot, majd ő is odaadta nekem az enyémet. Megegyeztünk, hogy majd felhívjuk egymást.
Megvártam, amíg bement a házba, és csak aztán irányítottuk az autókat hazafelé. A visszapillantó tükörben láttam a fiúk feszélyezett és feszült arcát. Alig várták, hogy biztonságosabb környezetben legyünk. Ezzel nem voltak egyedül, így olyan gyorsan hajtottam, amennyire az autó és az út állapota engedte.
Megkönnyebbültem, amikor megláttam a rezervátum hóborította házainak fényét. Mindenki tüsténkedett, hogy időben fel legyen díszítve a környék. Ezt persze este lehetett látni a legjobban. Elmosolyodtam, amikor láttam a kisgyerekek körvonalait a hóban játszani. Annyira gondtalannak tűntek. Semmi problémájuk nem volt, és ennek örültem. Élvezet volt nézni őket, ezért egyre inkább lassítottam.
Amikor hazaértünk csak a kocsikat láttam a ház előtt. James és Tristan azonnal oda jöttek hozzám, hogy segítsenek becipelni a szatyrokat. Szemrehányóan néztek rám, hogy mi az a sok holmi, amit vettem. Ugyanolyan szemrehányóan válaszoltam, hogy négynapi vacsorájuk, és kicsit megértőbbek is lehetnének, amiért ennyit fáradoztam értük.
Csendben mentünk be, mert tudták, hogy igazam van. De én is tudtam, hogy még feszültek a történtek miatt, épp ezért nem szóltam én sem. Odabent sürgés-forgás fogadott minket. Olyan volt, mintha hirtelen dupla annyian lettek volna, mint ahányan egyébként lakjuk a házat. Aztán rájöttem, hogy ismeretlenek is feltűntek és kicsit zavarba jöttem.
A szatyrokat letettük a konyhaasztalra, Marie pedig szívből jövő hálás tekintettel ajándékozott meg, amiért bevásároltam. Marie még mindig idegenkedett tőlem, de ettől a pillanattól úgy éreztem, hogy a fal, ami köztünk áll, kezd lebomlani, aminek nagyon örültem. Kedveltem őt, de úgy tűnt neki nehezebb megszoknia, hogy ott vagyok.
Az ajándék szatyrok is az asztalra kerültek, Simon, Tony, Timothy és Dylan pedig rá is vetették magukat az összesre. Még épp időben sikerült megkaparintanom őket, mielőtt még meglátták volna, hogy azokban nem étel van. Gyorsan fel is vittem mindet a szobámba, amit aztán kívülről be is zártam.
A négy nap gyorsan eltelt. Mindenki sürgött-forgott a házon belül és kívül is. A fiúk leginkább odakint dolgoztak, csak akkor jöttek be, ha éhesek voltak, húst vagy tűzifát hoztak az erdőből. A benti díszeket Randolph segített föltenni a magasabb helyekre. Én is sokat díszítettem, de még többet főztem-sütöttem.
Éjszakánként sokáig fent voltam, hogy mindenki ajándékával időben elkészüljek. Annie-éket is elmentem meglátogatni, amitől furcsa érzés kerített hatalmába. Nem voltak ellenszenvesek, épp ellenkezőleg. Nagyon megörültek nekem. Sütivel kínáltak és ajándékot is kaptam tőlük, ami kicsit megzavart és bevallottam nekik, hogy én semmivel nem készültem, mire megnyugtattak, hogy nem is számítottak arra, hogy valamivel viszonzom.
Egy csodaszép ezüst nyakláncot kaptam tőlük, ami illett egy kicsit ahhoz a fülbevalóhoz, amit Becky-től kaptam. Nem maradtam náluk sokáig, viszont kibékültem velük, ami eleinte furcsa volt. Legfőképpen a keresztnevükön hívni őket, de a lelkiismeretem megnyugodott, és már higgadtabban vezettem az autót is Warm Springs irányába.
James, Tristan és én kimondatlan egyezséget kötöttünk arra vonatkozóan, hogy nem mondjuk el senkinek, ami az utcán történt, és hogy Logan visszajött. Amíg együtt voltunk és a fagy is még tartott – ami azt jelentette, hogy Lucius még mindig távol volt, addig tudtuk, hogy nem történhet egyikünkkel sem semmi komoly baj. Így tehát hallgattunk, kiváltképp Randolph előtt és a karácsonyi hangulatot sem akartuk elrontani.
Utolsó nap mindenkinek a szobáját díszítettem. Az ajándékokat karácsony reggel akartam betenni az ágyakra, de Randolph közölte velünk, hogy vendégek jönnek, és oda lesz a meghitt családi pillanat, ezért kitaláltuk, hogy este tartsunk ajándékosztást, mikor Tony, Timothy, Simon és Dylan is megérkezik, így a díszítések után bevittem az ajándékokat is a szobákba.
Miután megvacsoráztunk és megettük a sütemények felét a kandalló előtt, sorban kezdődött az ajándékosztás. Mindenki kis apróságot kapott. Úgy, mint könyv, törülköző, ékszer, étkészlet és hasonlók. Tristantől nem kaptam semmit, bár már mindenkinek odaadta az ajándékát. Kicsit bántott a dolog, de igyekeztem nem kimutatni.
Mikor én következtem, hogy mindenkinek odaadjam, amit vettem és csináltam, csak somolyogva járkáltam fel és alá. Mindenki kíváncsian nézett és várt, hogy mi fog történni, mert úgy gondolták, hogy tőlem biztosan kapnak majd valamit. Amikor láttam, hogy kezdik feladni, elmosolyodtam.
- Az én ajándékomat a szobáitokban találjátok – mondtam a csapat, James, Marie és Randolph felé fordulva.
Fellélegezve és nevetve indultak, ki-ki a maga szobája felé tartva. Tristan nem moccant. Talán mert nem néztem rá, amikor kijelentettem, hogy hol keressék az ajándékokat. Kifejezéstelen arccal nézett rám, ami zavart. Nem véletlenül nem néztem rá. Kettesben akartam maradni vele, hogy beszélhessünk. Mielőtt bármit is szólalhattam volna, Tristan nyitotta ki a száját.
- Szeretnék mutatni neked valamit – meglepett a lágy hanghordozás és összezavart. Ha akartam, se tudtam volna egy hangot se mondani.
Hirtelen megragadta a kezem, és maga után húzott a meleg házból a hideg téli éjszakába kabát nélkül. Még szokatlan volt számomra, hogy nem volt szükségem meleg holmira és valószínűleg automatikusan a kabátok felé vettem volna az irányt, ha Tris nem ér hozzám. Az utóbbi napokban rájöttem, hogy most kezdtem igazán kapcsolatba lépni farkas szellememmel, és ezért voltam olyan erős Cassandrával szemben és ezért nem fáztam.
Tristan beültetett az autójába, és azonnal el is indultunk, amint felbődült a motor. Azt hittem, hogy a város felé vesszük az irányt, de meglepetésemre az erdőbe indultunk. Kicsit megijedtem. Nem tudtam, hogy mennyire voltak befagyva az ösvények, és hogy a kocsi mennyit bír ilyen zord időben.
A kocsi alatt ropogott a hó és a jég. Néha meg is csúsztunk rajta egy kicsit. Ilyenkor a levegő a tüdőmben akadt, néha fel is sikkantottam, mire Tristan alig bírta visszafogni a mosolygást. A végére szerintem már szántszándékkal csinálta.
A hóesés nem akart elállni, függönyt emelt elénk, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy eljussunk a célunkig. Az erdő sötétségbe borult, és úgy tűnt, nincs se eleje, se vége. Végtelensége öröknek tűnt. Semmit nem láttam, csak amit a fényszóró meg tudott világítani előttünk.
Csendben hallgattuk, ahogy a fák alacsonyabban fekvő ágai neki-nekicsapódnak az autó tetejének. A hallásom kiélesedett a nagy hallgatásban, és az enyém mellett meghallottam az ő szívének a dobogását is. Zavarbaejtően gyorsan vert, és magamban elpirultam, hogy vajon mitől.
Mintha már órák óta lettünk volna a rengetegben, mire megálltunk. A környék nem volt ismerős, és fogalmam sem volt, hogy Tristan hova akart vinni.
- Ne félj – mondta Tristan halvány mosollyal a szája sarkában.
Gyengéden megfogta a kezem, úgy vezetett a sötétségen és hidegen át, mintha ő testesítené meg a szemem és a látásom. Ez az érintés szavak nélkül is megnyugtatott volna, így viszont minden ijedtségem elpárolgott maga után hagyva a puszta kíváncsiságot.
Nem csak a hóesésen kellett átvergődnünk, de az ágak, bokrok és indák is akadályt jelentettek. Ráadásul azt éreztem, mintha valaki figyelne minket. Már biztos lehettem abban, hogy nem voltunk egyedül. Aggódni kezdtem, hogy talán Logan talált ránk, és meg akarnak támadni minket.
De Tristan megint eloszlatta a félelmeimet, amint félrehúzott egy rakás indát, ami függönyt alkotva állta el az utunkat. Tristan a szemével kért, hogy menjek előre. Amikor átléptem, mintha hirtelen egy másik világba léptem volna. Havazásnak nyomát sem láttam, de ugyanúgy éjszaka volt. Sötét azonban nem volt. Az eget a Hold és csillagok milliói borították, melyek fénnyel árasztották el a tisztást, amely előttem volt.
Annak ellenére, hogy éjszaka volt, szinte rögtön felismertem a helyet, bár nem akartam emlékezni rá. Logan hozott el ide először. Akkor azt mondta, hogy a tisztás élőlényei azért nem mutatkoznak, mert kerülik a vámpírokat. Most már valósabb indoknak tűnt az, hogy a gonosz elől bújnak el, és Logan az.
Ahogy Tristan is utánam jött, apró pontok villantak fel a fűszálak és a falevelek között. Szinte egyenként bújtak elő, de a mocorgás hangjai egyszerre érkeztek. Végül minden csendbe borult, én pedig azt hittem, hogy káprázik a szemem. Mindent ellepett a sokfajta állatsereglet. Láttam zöld manókat és koboldokat. Apró tündérek repkedtek a levegőben, de voltak ember nagyságúak is.
A fák között megbújva még furcsább teremtményeket pillantottam meg. Tudtam és éreztem, hogy valóban léteznek, mégis hihetetlennek tűnt az egész. Fekete egyszarvúak és sötét kentaurok körvonalait láttam. Fehér pegazusok, hatalmas hippogriffek és lángoló főnixek szálltak alá a Hold fényében.
A fák lombkoronái közül óriások kukucskáltak ki. De ami leginkább kivívta a csodálatomat, azok a hatalmas állatok voltak, akikkel összeköttetésben álltunk. Mind itt voltak, és nem csak kis csapatunk társai, hanem élő elődeinké is. Hatalmas medvék, rókák, pumák, sasok és farkasok. Kettő oda is jött hozzánk egész óvatosan és lassan.
Egyiküket azonnal felismertem. Így, hogy nyugodt körülmények között voltunk, és nem árnyékolták be őt a fák, láthattam, hogy fehér szőrű. Ragyogóan nézett ki, és egyáltalán nem féltem tőle a nagysága ellenére sem. A szeme kéken csillogott és bíztatóan tekintett rám.
A másik farkas szürke volt, és Tristanhez ügetett. A fiú és társa rögtön egymásra talált. Tristan megsimogatva a fejét üdvözölte őt, mire a farkas a kezébe próbálta bújtatni túl nagy fejét. Az én farkasom pillantását éreztem magamon, így visszafordultam feléje. Nem akartam hirtelen mozdulatokat tenni, ezért csak lassan emeltem fel a kezem, hogy megérinthessem végre azt, akivel egy a lelkünk és vele együtt egész lényünk. A szőre dús és selymes volt, a szívemet pedig határtalan öröm töltötte el. Nem tudtam mit teszek, csak azon kaptam magam, hogy átöleltem a nyakánál.
Amikor elengedtem és oldalra néztem, láttam Tristan arcán az öröm és a szomorúság egyvelegét. Nem értettem miért is lehetne szomorú, hiszen boldogságot okozott nekem azzal, hogy ide hozott, és úgy döntöttem, elfelejtem a Logannel való ittlétemet. Aztán Tristan közelebb jött.
- Nagyszerű dolog, ha valakivel megoszthatod az érzéseidet anélkül, hogy egy szó is elhagyná a szádat – erre csak bólintani tudtam. – Szerencsés vagyok, mert mától két ilyen személy is hozzám tartozik.
Erre előhúzta a pólója alól a nyakláncot, ami a nyakában lógott. Azonnal megismertem. Ezzel foglalkoztam a legtöbbet a négy nap alatt, hogy minél tökéletesebb legyen. Az emlékétől is megfájdult a szemem, olyan sok éjszakai órát töltöttem vele. Az ajándék, amit Tristannek csináltam, és amit teljes szívvel-lélekkel készítettem, egy bőrszíjon függő, fából faragott farkas volt.
- Még akkor is, ha elmész...
