2017. június 24., szombat

Az álmok valóra válnak - 6. fejezet - Meglepetés

Íme a történetem következő fejezete, miután Lilly-ék megtudták a nagy titkot, amit a szüleik rejtegettek előlük. Bízom benne, hogy tetszeni fog. :) Jó olvasást!






6.
Meglepetés


A vágy alapvetően nem más, mint egy nem létező dolog,
 egy nem létező állapot iránti sóvárgás.
Osho


Iannel sokáig autóztunk a városban és azon kívül is. Későre járt, mire hazaértünk, és valahogy még mindig nem akaródzott bemenni a házba. Veszélyben nem voltunk egy percig sem, hiszen a farkasunk végig a nyomunkban volt, amitől valahogy meg is könnyebbültem. Ráadásul nem volt egyedül, mert még két farkas csatlakozott hozzá. Éreztem a nyugtalanságát, ami kíváncsisággal keveredett. Éreztem, hogy valahonnan tudta, mi történt, tudta, hogy milyen lelki állapotban vagyunk, és hogy támogatásra van szükségünk. Bármilyen gyorsan is ment Ian, a farkasok tartották a tempót.

  – Szerinted tényleg igaz? – kérdeztem Iantől.

  – Láttad, mennyire megsemmisültek – nagyon távolinak tűnt a hangja. – Legalább most az egyszer nem hazudtak.

  – És most mihez kezdjünk?

  – Egyelőre próbáljuk megemészteni – ahogy mondta a szavakat, olyan érzelemmentesnek tűnt. Féltem, hogy a szüleink kiölték belőle az érzelmeket végérvényesen. – Majd utána kitaláljuk.

  – Egész éjjel furikázni akarsz? – kérdeztem, mert nem tudtam, hogy vissza akar-e menni abba a házba. Bár Alan azt mondta, hogy képes vagyok látni Ian gondolatait, most biztosan nem.

  – Nem. Visszamegyünk a házba, hisz csak ott tudunk aludni. De még egy kicsit ne.

  – Rendben – megértettem, hogy meg akarja várni, amíg Annie és David elalszik, hogy ne kelljen velük holnapig találkoznunk. – Miért velünk történik ez? Miért nem lehet normális életünk?

  – Nem tudom Lilly – nézett rám szomorúan. – Tényleg nem tudom.

Amikor hazaértünk, csak David dolgozószobájában égett a lámpa, azon kívül az egész ház sötét volt. Amikor beléptünk a bejárati ajtón, gondolkodás nélkül az emelet felé vettük az irányt, de hallottuk, ahogy David kijön a szobájából. Nem szólt semmit, de hallottam a megkönnyebbült sóhaját. Valószínűleg csak arra várt, hogy hazaérjünk. Mondhatnám, hogy ez kedves volt tőle, mégsem hatott meg. Iannel időközben megbeszéltük, hogy egyikünk sem omolhat össze. Amíg szükséges, addig továbbra is a nevelőszüleinkkel fogunk élni, de nem tudom, hogy rendbe jöhet-e még a kapcsolatunk.

A következő két napon nem csak az időjárás volt borús és esős, de a mi kedvünk is. Ezt Becky is észrevette, és próbálta kihúzni belőlünk, hogy miért viselkedünk olyan lehangolóan, de nem tudtunk neki mit felelni. Csak annyit mondtunk, hogy otthoni problémáink vannak, és innentől kezdve nem is kérdezősködött. Ez egy újabb pont volt a számára, mert nem akarta mindenáron kibeszéltetni velünk a problémáinkat, pletykálni a szüleinkről, és nem akarta kihasználni az alkalmat, hogy a saját gondjairól panaszkodjon, mint ahogyan azt az amerikai lányoktól megszoktam.

Tristant szándékosan kerültem a szünetekben, és ezt valószínűleg ő is észrevette, mert nem próbált a közelembe férkőzni. Talán egy kis teret és időt akart adni nekünk, hogy felfogjuk a dolgokat. Először láttam Cassandra tekintetében elégedettséget, és nem volt olyan ellenséges velem szemben, mint amilyen lenni szokott. Őszintén szólva, ez talán ijesztőbb is volt, mint az, amikor érdektelenül nézett rám, miután majdnem elütöttek. Évek óta vágyom arra, hogy olyan átlagos életem legyen átlagos gondokkal, mint az átlagos gimnazistáknak. Bőven megelégednék, ha csupán Cassandra féltékenykedése lenne a legnagyobb problémám.

Ian is magába zárkózott ezekben a napokban. Bár ő jobban igyekezett kedvesen beszélgetni Beckyvel a hétköznapi dolgokról, mint például a házi feladatokról, vagy a közelgő iskolai ünnepségekről, mint mondjuk a karácsonyi bál. De ettől függetlenül láttam a szemében a fájdalmat, és hogy időközben teljesen máshol járnak a gondolatai, bármennyire is próbált odafigyelni Beckyre. Persze nem hibáztattam érte. Amikor ketten voltunk, akkor sem beszélgettünk. Mégis mit mondhattunk volna egymásnak azokról a dolgokról, amiket Alan mondott?

Nem akartam elhinni semmit, pedig még a szüleink is beismerték. Nem akartam elfogadni, pedig ez idáig magyarázatot vártam a történtekre. Vigyázz, mit kívánsz, mert én megbántam, hogy ennyire tudni akartam mindent. Hihetetlennek tűnt az egész, pedig ha belegondolok, mindenre magyarázatot adott, még velünk kapcsolatban is. Még nem éreztem magam ilyennek, mintha az életkedvem is elment volna. Pedig még Greg is próbált felvidítani, amikor a matekot gyakorolta velem.

De pénteken aztán valami megváltozott. Nem tudnám pontosan megmondani, hogyan vag mi történt, de abban biztos voltam, hogy az eddigi első tornaóránkon történt. Amióta megérkeztünk az iskolába, ezen a napon volt az első óránk, mert a tanár valamilyen okból kifolyólag szabadságon volt. Ráadásul Tristan is ott volt, ami a tanár megjegyzését tekintve nem volt szokványos dolog. Megköszönte Tristannek, hogy tiszteletét teszi, mert így hátha nem kell megbuktatnia.

Rám is kíváncsi volt, hogy mit tudok, ezért ezen a napon három csoportra osztotta az osztályt. Azt mondta, hogy sokat hallott már rólam, ezért szeretné látni, hogy ugyanúgy tudok-e játszani a fiúkkal, mint a lányokkal. De nem akart igazságtalan lenni senkivel sem, ezért vegyes csapatokat állított fel röplabdára, futballra és kosárlabdára, de voltak olyanok, akiknek gimnasztikai feladatokat kellett csinálniuk, vagy szabad foglalkozás volt. Az előbbi három alapján fogja eldönteni, hogy melyikben vagyok jobb, és ahhoz kapcsolódó feladatokat fogok csinálni a tanév végéig.

A közös bemelegítés után a röplabdával kezdtük. Beckyvel és Ninával voltam egy csapatban, Cassandra pedig meglepő módon az ellenfél csapatában. Elöl középen kezdtem, a szervát pedig mi kezdtük. Szerencsére Amerikában is volt ilyen sportág, ezért nem tűntem kezdőnek. Minden trükköt bevetettem, amit csak tudtam. Ugrottam, vetődtem, a hálónál felugorva lecsaptam a labdát.

Cassandra igyekezett keresztbe tenni nekem, de mindannyiszor túljártam az eszén. Aztán már csak arra eszméltem, hogy a meccslabda következik. Cassandrával együtt középre kerültünk, a labda pedig a háló fölé repült. Mindketten egyszerre ugrottunk utána, hogy lecsaphassuk. Viszont én nagyobbat és gyorsabban ugrottam, és erősebb voltam, mint ő. Majdnem fejbe találtam a labdával, ami épphogy csak elkerülte. De vége volt, nyertünk.

A lányok először tátott szájjal bámultak, aztán örömujjongásban törtek ki. Még azok is megálltak minket nézni, akiknek teljesen más feladatuk volt. Csak ekkor vettem észre, hogy kimelegedtem és egy picit lihegek is. Tristan a fiúk között állva nézett rám büszkén, és mintha egy apró mosoly is játszott volna a szája szélén, amit megpróbált visszaszorítani. De talán rosszul láttam, hiszen eddig még sosem mosolygott.

A tanár nem is akarta, hogy beálljak futballozni vagy kosarazni, mert elsőre látta, hogy röplabdában jó vagyok. Ugyanakkor én szerettem ezeket a sportokat, ezért megkértem, hogy hadd játszhassam, mivel egyébként sem tudom, hogy most milyen formában vagyok. Beleegyezett, így összeállította a következő csapatot a futballhoz. Ismét Beckyvel voltam egy csapatban, de most több fiú játszott velünk, így fordulhatott elő, hogy Tristan is a mi csapatunkba került.

A játék elkezdődött, amint megszólalt a síp. Megint minden tudásomat bevetve cselezgettem, passzolgattam, Tristannel és Beckyvel pedig meglepően jól össze tudtunk játszani. Különösen Tristannel. A csapatba került még az egyik barátja is a bandából, aki gondolom, szintén tud minden történetet. Ő is a közelemben maradt, végig a játék közben. Amikor a tanár megfújta a sípot jelezve a játék végét, láttam, hogy ezt a játékot is megnyertük, és mindenki mosolyogva veregetett vállon. Időközben kicsengethettek, mert a pálya szélén megláttam Iant és Tristan bandájának a többi tagját. Kíváncsian, de büszkén néztek felém – különösen Ian –, amitől valahogy jobban kezdtem érezni magam.

Egy kis szünet után a kosárlabda következett, ami be kell, hogy valljam, a kedvencem. Tristannel itt már ellenfelek voltunk. Időközben még egy barátja beállt játszani, aki vele került egy csapatba, én pedig azzal a fiúval voltam, akivel futball közben is. Időközben megtudtam, hogy Dylannek hívják, és bár nem volt olyan magas, mint Tristan, de nagyon hasonlítottak egymásra. Ekkora már Greg is játszott, és ő is velem volt egy csapatban. Úgy tűnt, hogy jó kis csapat vagyunk, mert egész jól ment a játék, bár egyik fiú sem tágított mellőlem. Greg ráadásul végig fenyegetően nézett Dylanre, amit nem értettem.

Passzolgattunk, néhányszor sikerült kosárra is dobni. Aztán Tristan hirtelen előttem termett, én pedig azonnal megfordultam, hogy védekezzek. Lány létemre én is elég magas voltam, de mégsem annyira, mint Tristan. Ugyanakkor ezt jól ki tudtam használni, hiszen elfértem volna Tristan hóna alatt. De aztán Tristan közelebb lépett hozzám, én pedig kicsit megijedtem, amikor megéreztem, hogy hozzám simul, mint egy szerelmes a kedveséhez. A történtek után felháborodottan dobtam oda a labdát az egyik csapattársamnak, és visszafordultam Tristan felé, hogy pofon vágjam. Aztán megláttam, hogy szégyenlősen mosolyog, várva a reakciómat. Ekkor jöttem rá, hogy viccel és bosszantással akarja elterelni a figyelmem arról, hogy az ő csapatánál van a labda. Amikor pedig oda akartam futni, hogy visszavegyem, Tristan az utamat állta. Hát jó. Ha harc, hát legyen harc.

Időközben Tristan csapattársa bedobta a labdát, amivel ők vezettek. Hogy visszavegyük a vezetést, összeszedtem magam némi női praktikához, amihez eddig soha nem volt merszem. Elkezdtem a pólómat igazgatni, hogy azzal töröljem meg az egyébként is izzadt homlokomat úgy, hogy a hasam teljesen kilátszódjon, és a melltartómat is látványosan igazítottam meg. Reménykedtem benne, hogy Tristan végignézi, és hogy nem csalt a megérzésem vele kapcsolatban.

Dylannel és Greggel ismét elkezdtünk cselezgetni és passzolgatni, míg végül nálam volt a labda, és Tristan megint elém került. Azonnal hátat fordítottam, hogy védjem a labdát, de közben már én kezdtem háttal ő hozzá bújni. Éreztem a mozdulatain, hogy megrökönyödött, mert nem számított rá. De gyorsan túltette magát rajta, és próbálta elvenni a labdát. Erre visszafordultam, hogy vele szemben legyek, és olyan közel kerültem hozzá, hogy az orrunk is összeért volna, ha lábujjhegyre állok. Annyira odasimultam hozzá, hogy nem bírt megmozdulni, a levegőt viszont annál szaporábban vette.

A szemem sarkából láttam, hogy Greg is megrökönyödve néz, Dylan viszont a palánk alá ért, és szabadon állt, így Tristan válla fölött odadobtam neki a labdát, miközben Tristan mozdulatlan maradt. Nem tudtam, hogy amíg Dylan megszerzi a pontot, én tartom fogva Tristan tekintetét, vagy fordítva. Valami azonban hirtelen megcsillant a szemében, miközben a többiek éljeneztek a nyerésünk miatt. De Tristan nem csinált semmit. Csak állt némán előttem, és engem nézett, mégis ettől a valamitől hirtelen megijedtem és elfordultam, valószínűleg még időben.

A többiek akkor siettek oda hozzánk hatalmas mosollyal és elismeréssel az arcukon, miközben azt mondogatták, hogy még nem láttak ilyen mérkőzést. Engem a fiúk vállon veregettek, a lányok megölelgettek, de Tristannek a közelébe sem mentek. A szemükben még mindig ott volt a félelem, így csak Dylan és a másik társa bokszolta vállba Tristant. Valamiért sajnáltam őt ezért, mintha ok nélkül lenne kiközösítve. Mindenki elhallgatott, amikor odamentem hozzá, és kezet nyújtottam neki.

  – Szép játék volt – mondtam neki mosolyogva, amire egy hatalmas vigyort és kézfogást kaptam válaszul.

Amikor meghallottuk, hogy kicsengettek, a tanár épp odajött hozzám, az egyenruhás diákok gyorsan kimentek a tornacsarnokból, akiknek pedig tornaórájuk volt, megkönnyebbülten siettek az öltözők felé. Tristan még vissza-vissza nézett felém a válla fölött, miközben a társaival ő is vonult kifelé, Ian pedig szúró szemekkel figyelte, miközben rám várt. Ha jól láttam, Greg sem nézett valami barátságos pillantással a banda után, de ő is egyhelyben maradt, mintha meg akarna várni.

  – Ügyes volt Ms Hurst – szólalt meg a tanár. – Ha nem bánja, szeretném betenni a koedukált kosárlabda csapatba. Ránk férne az erősítés.

  – Ennek nagyon örülnék – egyeztem bele mosolyogva, végtére is úgy tűnt, tényleg itt maradunk. Ráadásul Becky is a csapat tagja.

  – Ügyes voltál Lilly – szólt oda nekem Greg az öltözők felé menet. – Még nem láttam lányt így játszani, le a kalappal.

  – Köszönöm, de biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki ügyes – próbáltam semlegesen viselkedni, mert nem tudtam mit kezdjek a hirtelen jött bókkal.

  – Nem, hidd el nekem – válaszolta Greg nyájasan – Elég régóta járok ide, és igazából még fiúk között sem láttam nálad ügyesebbet – a mondat végén lévő szavakat már nem a szemembe nézve mondta, hanem a fiú öltöző felé lenéző szemekkel, amikor annak ajtaja hirtelen kinyílt, és Tristan lépett ki rajta a barátaival. – Bár ezt sokan nem vallanák be, mert sérti az önérzetüket – mondta olyan hangon, mintha csak Tristant akarná hergelni, aki vészjósló tekintettel mérte végig Greget. Féltem, hogy helyben kitör a verekedés, de aztán Tristan rám nézett, és rögtön ellágyultak a vonásai. Még egy biccentést is kaptam, amit viszonoztam.

Az öltöző felé menet Ian utolért minket, és ő is gratulált a teljesítményemhez, de éreztem a hangján az idegességet. Emlékezve arra, hogyan nézett ő is Tristanre, talán az ő viselkedése zavarta. Bár nem is tudom, miért csodálkoztam, hiszen másfél órával ezelőtt talán ugyanilyen állapotban lehettem. Nekem viszont volt alkalmam levezetni a feszültséget, Iannek pedig még nem.

Gregtől végül elköszöntem, Iant pedig megkértem, hogy várjon meg, amíg átöltözöm. Bár csuromvizes voltam az izzadtságtól, ezért gyorsan le is zuhanyoztam. Örültem, hogy előrelátóan bepakoltam egy sporttáskába tusfürdőt, törülközőt, papucsot és váltó fehérneműt is. Sokkal kényelmesebben mentem végig a folyosón abban a biztos tudatban, hogy tiszta és illatos vagyok. Ugyanakkor belül egyáltalán nem éreztem ezt, és rögtön meg is kérdeztem Iantől, hogy van.

  – Minden rendben? – kérdeztem tőle, amíg elmentünk a szekrényekig.

  – Igen, csak meg akartam veled beszélni, hogy a hétvégén elvinném a kocsit – mondta, miközben alig láthatóan kezdett elpirulni, de észrevettem.

  – Nyugodtan, nincs programom. Hová mész?

  – Csak egy kicsit furikázni.

  – Ian, úgyis meg fogom tudni, úgyhogy akár el is mondhatnád – mondtam neki határozottabban, de kedvesen. Néha noszogatni kellett, hogy elmondjon valamit, ami számára kényes téma volt.

  – Végül is – mondta egy sóhaj kíséretében. – Elhívtam randizni Becky barátnődet.

  – Nahát! – elképedtem, persze jó értelemben. – Ugye igent mondott?

  – Persze, hogy igent mondott – elmosolyodtam a felháborodásán.

  – És hova viszed? – kérdeztem.

  – Azt mondta, hogy szívesen megmutatná nekem Londont, közben beülünk valahova ebédelni.

  – Örülök nektek, és remélem jól fog sikerülni – mondtam Iannek, aztán elkezdtünk a szekrényekben pakolni, és készülni a következő órákra.

Nagyon ráfért most Ianre egy ilyen program. Valószínűleg ő is rájött, hogy most tényleg egy helyben maradunk, és szerette volna kihasználni az alkalmat. Nagyon szorítottam, hogy minden rendben menjen közte és Becky között.

Mivel még három óránk volt hátra, Becky igyekezett kihúzni belőlem mindent Ianről, amivel le lehet venni a lábáról. Természetesen csak óra közben, mivel Ian legtöbbször csatlakozott hozzánk a szünetekben. A végén már azt mondtam Beckynek, hogy csak adja önmagát, hiszen ha eddig nem ezt tette volna, akkor a bátyám nem hívta volna el randevúzni. Ettől mintha megnyugodott volna, de láttam rajta azt a jóleső izgatottságot, ami a lányokra jellemző randi előtt. Be kell ismernem, sokszor irigykedtem rájuk emiatt. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet.

Tristan tekintetét továbbra is magamon éreztem órákon és szünetekben egyaránt. Láthatóan már nem került, nekem pedig már nem volt olyan borús a hangulatom, mint a nap elején, vagy az elmúlt pár napban. Az utolsó óra matematika volt, ahol a tanár nagyon sokat írt a táblára, de Gregnek köszönhetően legalább már a felét értettem. Ekkor éreztem, hogy valaki megkocogtatta a vállam, és tudtam, hogy Tristan az. A mögöttem lévő padnál csak ő ült, senki más. Mellettem Becky gyanúsan nézett minket, miközben Tristan egy kis cetlit csúsztatott a kezembe.

Tudom, hogy mindez még új neked, de szeretnék mutatni valami fontosat. Elvihetlek holnap valahová?

Az üzeneten meglepődtem, de még inkább azon, hogy Tristan milyen szép betűkkel írt. Tudtam, hogy Becky is elolvasta az üzenetet, hiszen a kíváncsiság mellett jó szeme is volt. Ijedten nézett rám, mintha kétségbeesetten próbált volna lebeszélni róla, mielőtt még válaszoltam volna. Mintha sejtette volna, hogy mi lenne a válaszom. De nem adom magam ilyen könnyen.

Mégis hova akarsz vinni? – írtam az ő szép betűi alá a saját kacifántos betűimet.

Csak néhány szót firkantott le, így gyorsan visszaadta a cetlit.

Majd meglátod. De ígérem, hogy tetszeni fog.

Engem is hajtott a kíváncsiság természetemtől fogva, amit nem tudtam elhallgattatni. Így persze elfogadtam Tristan ajánlatát, miközben azt mondogattam magamban, hogy ez nem randi. Csak megmutat valamit, ami esetleg érdekelhet. Időközben azon gondolkodtam, hogy Iannek vajon elmondjam-e. Láthatóan nem kedvelte Tristant és még mindig távolságtartó volt vele szemben. Bár ez csak enyhe kifejezés, azt hiszem.

A többi tanuló, még Becky is ugyanúgy tartott a bandától, mint ahogyan az első nap, amikor idejöttünk. Akkor Becky annyit mondott, hogy nem áll messze tőlük a vérengzés, amire Ian megverése volt a bizonyíték, de azt nem tudtam elképzelni, hogy ennél többre is képesek lennének. Mivel az ebéd előtti óráról hamarabb engedtek el minket, és Tristan sem volt a nyomomban, kérdőre vontam Beckyt, hogy magyarázza el, amit mondott.

  – Valószínűleg úgyis megtudnád, és mivel egyre közelebb kerültök egymáshoz, talán nem is baj, ha tudsz róla – az utolsó megjegyzést figyelmen kívül hagytam, és csak várakozón néztem rá. – Azt mondják, hogy több srácot is úgy helyben hagytak, hogy kórházban kötöttek ki. Törött csontok, belső vérzés, agyrázkódás, ilyenek. De volt valaki, akit addig vertek, amíg helyben bele nem halt a sérüléseibe. Állítólag majdnem le is csukták őket, de valamiért végül felmentést kaptak és megúszták néhány óra közmunkával.

  – De az hogy lehet? – a képtől a vér is meghűlt az ereimben, és nem tudtam eldönteni, hogy el tudom-e képzelni mindezt Tristanről, bármennyire is nem ismertem.

  – Senki nem tudja, de sokan emlegették az apját. Bár egy könyvesbolti alkalmazott, állítólag sok ismerőse van a felsőbb körökben – Becky ekkor lehalkította a hangját. – És állítólag az igazgatónak is van hozzá némi köze, ezért nem rúgta ki őket még a suliból. Bár azt mondják, hogy volt egy fia, aki hasonlított Tristanre, de meghalt egy balesetben.

  – Ez borzalmas – így már érthető, hogy miért olyan szomorú mindig az igazgató szeme és miért nem látjuk őt napközben. - És mindezt kitől hallottad? Voltak szemtanúk?

  – Nem, dehogyis. Már nem tudom, hogy kitől hallottam, de sokan rebesgetik.

  – Akkor végtére is egy pletykáról van szó? – kérdeztem némi megkönnyebbüléssel, hiszen ha csak pletyka, akkor nincs rá semmi bizonyíték.

  – Nem biztos, hogy csak pletyka, Lilly. Te is láttad, hogy néznek ki, hogyan viselkednek. Azok a fiúk nem normálisak, és ha csak egy csepp eszed is van, akkor messzire elkerülöd őket. Főleg ezt a Tristant.

  – Igaza van Beckynek, Lilly – szólt meg hirtelen mellettünk Greg, mint aki hallgatózott. – Tartsd magad távol attól a bandától, ha jót akarsz magadnak.

  – Köszi Greg, hogy védeni próbálsz – mondtam neki kedvesen, de úgy éreztem, hogy neki semmi köze hozzá, hiszen csak egyszer matekoztunk a héten.

  – Mit szólnál hozzá, ha a hétvégén találkoznánk? Elmehetnénk valahová – kérdezte hirtelen kedvesebb hangon.

  – Sajnálom, de már van programom. Talán majd a jövő héten – ajánlottam fel neki, habár nem gondoltam randira.

  – Rendben – kicsit szomorkás volt a hangja a visszautasítástól. – De ugye nem azzal a Tristannel találkozol?

  – Családi programunk van – válaszoltam hirtelen félénken, mert valami megijesztett Gregben, és csak remélni mertem, hogy nem kezdek el pirulni a hazugságtól. De Greg csak megkönnyebbülten felsóhajtott, mint aki elhiszi, amit mondtam.

  – Hát jó, akkor majd jövőhéten találkozunk – ezzel sarkon fordult és elment.

  – Ugye nem akarsz vele is találkozni? – kérdezte Becky, amint Greg hallótávolságon kívül volt. – Te mazochista vagy?

Becky hanglejtése valamiért mellbe vágott. Egyébként mindig kedves természete volt, de volt valami a hangjában, ami nem tetszett, ráadásul valamiért automatikusan védeni kezdtem volna Tristant is. Mégis inkább csöndben maradtam és próbáltam másra terelni a szót, amikor megláttam a folyosón Ninát, aki kéz a kézben ment a menza felé egy lánnyal. Nem tudtam mire vélni, és csak Becky kuncogását hallottam, ahogyan észrevette, hogy mit bámulok.

  – Ja, igen, nem is mondtuk. Nina a lányokat szereti, és akivel most éppen van, a barátnője. Nagyon édesek együtt, majd meglátod, ha te is megismered azt a lányt.

Mivel Ninát egyébként is kedves lánynak találtam, semmi kétségem nem volt afelől, hogy hozzá illő embert választott. Az pedig különösen tetszett, ahogyan ezt Becky, és láthatóan mindenki más is kezelte. Csak néztem utánuk leesett állal, mindenki közömbös volt, mintha mindennapos lenne, hogy két lány kézen fogva megy. Örültem, hogy itt nincsenek megkülönböztetések, és hogy elfogadják őket. Bár Amerikát Új Világként is sokszor emlegették, mégis nagy volt még a diszkrimináció a homoszexuálisok és a más színű emberek körében. A hasonló hírektől mindig hányingerem volt.

Emellett az is felüdülést nyújtott, hogy Ian is megjelent a folyosón, amit persze Becky felragyogott arca jelzett, bár próbálta palástolni. Ugyanakkor Ian arcán is ugyanazt a rajongást láttam a barátnőm felé, aminek rettentően örültem. Idővel talán egy páros randevúra is elmehetnének Ninával és a barátnőjével. Biztosan jól éreznék magukat.

Az ebédlőben nagy volt a nyüzsgés a diákok beszélgetésétől. Mi is gyorsan elfoglaltuk a helyünket a tálcákra rakott grillezett csirkével és főtt rizzsel, amiket kértünk. Úgy éreztem, majd kilyukad a gyomrom, olyan éhes voltam. Biztos voltam benne, hogy a dupla tornaórától, így jól esett az energia, ami a falatoktól végigáramlott bennem. Ian és Becky jól elcseverésztek, Nina és a barátnője kint ebédeltek a parkban, Cassandra pedig még sorban állt az ebédjéért.

Greg is csatlakozott hozzánk időközben és próbált beszédbe elegyedni velem olyan semmiségekről, mint a hobbi, az időjárás és a kedvenc dolgok. Kedves volt tőle, de valahogy nem akaródzott beszélgetnem vele. Ehhez pedig semmi köze nem volt Becky szúrós tekintetének, amit minden második percben Greg felé lövellt. De Cassandra igazán jó kedvűen ült le hozzánk, és még egy halk megjegyzését is hallottam Becky felé, ami arra utalt, hogy milyen szép pár lennénk Greggel. Ettől majdnem félrenyeltem egy falatot.

Arra eszméltem, hogy a nyüzsgés abbamaradt, és még azt is meghallottuk volna, ha egy gombostű leesik. Nem tudtam hirtelen, hogy miért hallgatott el mindenki, aztán a félő pillantásokat látva megfordultam, hogy lássam, kire irányulnak, habár már sejtettem. Tristan és a banda állt az ebédlőben sorba állva a főtt ételért. Mindenki előre engedte őket, akik még ott voltak. A fiúk erről tudomást sem véve megkapták az adagjukat, és elindultak a mellettünk lévő asztalhoz, ahonnan azonnal felpattantak az ott ülők, és átengedték a helyüket. Bosszantott, hogy ennyire rettegésben tartanak mindenkit.

  – Mit keresnek itt? – hallottam meg hirtelen Greg halk hangját. – Eddig még sosem jöttek a menzára.

Úgy tűnik, a hangja nem volt elég halk, mert majdnem minden sötét szempár felénk szegeződött. Tristané volt a legkeményebb és a leghidegebb, amitől a vér is kifutott az arcomból. Farkasszemet néztek Greggel, aminek nem tudom mi értelme volt, de láttam rajtuk, hogy legszívesebben élet-halál harcot vívtak volna puszta ököllel.

  – Ebédelünk. Talán baj? – kérdezte hirtelen Tristan hidegen, miközben le sem vette a szemét Gregről.

  – Csak furcsa, hogy itt látlak benneteket – válaszolta Greg könnyedén, de láttam rajta, hogy az idegei pattanásig feszülnek.

  – Fordítsd el a fejed, és akkor majd nem látsz minket.

  – Szerintem pedig ne mondd meg, hogy mit csináljak. Különben is, ki fog hűlni az ebéded, ha ilyen sokáig csodálsz engem.

  – Nehogy azt hidd, hogy te vagy a világ közepe – mondta Tristan egy horkantás után. – Amúgy is, a barátnőd még a végén féltékeny lesz, hogy ennyi időt fordítasz rám – erre csak Cassandra felé bökött, aki éppenséggel Greg mellett ült.

  – Ami azt illeti, Lilly a barátnőm – erre köhögnöm kellett, de még Ian is félrenyelt evés közben.

  – Mit mondtál? – kérdeztük Iannel egyszerre, mire Greg csak egyet kacsintott felém, amit nem értettem, de Ian is észrevette.

  – Ne kacsintgass a húgomra, kérdeztem valamit – állt fel végül.

  – Nyugi Ian, meg akartuk mondani – kezdett magyarázkodni kicsit félszegebben a bátyámnak, aki aztán fölé tornyosult. – Persze nem így, de majd mindent elmondunk – még egy lapáttal rá is tett, amit nem kellett volna. – Tudom, hogy össze vagytok nőve a húgoddal, de meg kell értened, hogy neki is van magánélete.

  – Amihez neked semmi közöd nincs, ugyanis nem történt köztünk semmi – vetettem a szemére, mielőtt Ian még felnégyelné. – Vagy egyetlen közös matekkorrepetálás már azt jelenti, hogy együtt járunk? – erre csak egy dühös pillantást kaptam tőle válaszul, de Tristan csak kuncogva odasétált hozzánk.

  – Elég ciki, haver – aztán a mosolya olyan gyorsan eltűnt, mintha csak odaképzeltem volna. Pedig egész jól állt neki. – Legközelebb alaposan fontold meg, hogy kit nevezel a barátnődnek. Mellesleg, ha Lillyt akarod megint valami olyasmibe belekeverni, amihez semmi köze nincs, kitépem a nyelved – ahogyan nézett Gregre, és ahogyan ökölbe szorult a keze, nem is kételkedtem a szavaiban.

  – Ki mondta, hogy nincs hozzá köze? – kezdte Greg. – Kedvelem, és szeretném, ha ő is megkedvelne, és a barátnőm lenne – ekkor felém fordult kérdő tekintettel, mire majdnem felpofoztam.

  – Ne is álmodozz – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ezek után még gondolod, hogy meg foglak kedvelni? – erre lehervadt a mosoly az arcáról, és a helyét átvette a düh.

  – Fontold meg Lilly. Velem jobban járnál, mint bármelyik másik söpredékkel – erre lekicsinylően nézett Tristanre, aki fortyogott a haragtól Iannel együtt.

  – Azt hadd döntsem el én, hogy kivel járnék jobban – mondtam neki hidegen.


Erre Tristan diadalittasan elmosolyodott, Ian pedig majd megőrült, hogy leüthesse Greget, amiért fel akart használni engem valamihez. Mert rájött, ahogyan én is, hogy Greg talán azt akarta, hogy Tristan tartsa magát távol tőlem, ami megtörtént volna, ha elhiszi, hogy együtt vagyok a fiúval. Másrészt a gúnyos mosolyából ítélve még élvezte is volna Tristan féltékenykedését, bár nem értettem, miért tette volna. Ezekkel a gondolatokkal álltam fel és hagytam ott őket, hogy mindenki magában fortyoghasson, miközben Tristan lágyult tekintete végigkísért az ajtóig. Vajon milyen érzelmeket rejtegethet? És miért fut végig rajtam tőle egy jól eső borzongás?

2017. június 6., kedd

Igazán Édes


Nemrégen volt a születésnapom, és a páromtól kaptam egy könyvet. Hamar rájött, hogy ezzel mekkora örömöt tud nekem szerezni! :) A könyv, amit kaptam Tammara Webber írta Sweet címmel, és 2016-ban jelent meg. Ha nem számítjuk bele, hogy nap közben dolgozom, akkor mondhatjuk azt is, hogy másfél nap alatt sikerült kiolvasnom. Egyébként is szeretek olvasni, és általában gyorsan is tudok, ha valami nagyon érdekel. Azonban ezt a könyvet egyszerűen nem bírtam letenni.

Kezdjük azzal, hogy az írónő bevallotta magáról, hogy azokat a történeteket szereti, amelyeknek Happy End a vége. Ezzel már az első pillanattól kezdve közel éreztem őt magamhoz. Már csak azért is kíváncsi voltam az írására, mert a párom először vett nekem ajándékba úgy könyvet, hogy nem én választottam, és nem kérte ki a véleményemet. Nem lőtt mellé, az biztos!

Ráadásul ahogy olvastam, érződött benne egy fontos üzenet is a világról. Védjük a tengereket IS! A főhősnő, Pearl ugyanis a híres Harvard, az orvosi egyetem helyett egy kisvárosi tengerbiológiával foglalkozó iskolát választott. A tengerekről szeretett volna tanulni és arról, hogy mi milyen hatással van a vizekre, hogyan lehetne megvédeni őket a szennyeződéstől és egyúttal megmenteni az élővilágot is.

A lány egyébként ezzel ellene szegült édesanyjának és akkori barátjának, akik azt akarták, hogy mindenképpen orvos váljon belőle. A végén az édesanyjával kibékült, a fiú börtönbe került, mert egy szociopata barom volt. Egyszer ütötte meg a lányt, de később is bántotta őt lelkileg. Egy kicsit idekapcsolom a főhőst, Boyce-t, akinek az apja alkoholista volt, és mindig bántotta a családját. Az anyja elhagyta őt és a bátyját, amikor a fiú hét éves volt, mert nem bírta tovább. Boyce  bátyja pedig nyolc évvel később meghalt Irakban, miközben a társait próbálta megvédeni. Egészen addig ő viselte az ütéseket, még azokat is, amiket Boyce-nak szántak. A másik verzió az volt, hogy az idősebb fiúnak sikerült lenyugtatnia őrjöngő apjukat.

Ez a másik dolog, ami borzasztóan fel tud bőszíteni, a családon belüli erőszak. Különösen, amikor védtelen gyerekek és nők ellen támadnak. Ugyanakkor az sem hagy hidegen, hogy egy anyuka hogyan teheti meg azt, hogy elhagyja a gyerekeit, ráadásul egy olyan apukánál, akitől nem áll messze a brutalitás. Talán gonosz vagyok, de aki nem foglalkozik a gyerekeivel, és csak így el tudja hagyni őket, az minek szülte meg? Minek kellett neki gyerek? Miről tehet az a gyerek, hogy elhagyják őt? Viszont a felnőtt, ha már elvállalta, hogy megszüli és neveli azt a gyereket, akkor ne hagyja el őt, hogy saját magának könnyebb legyen. El akart menekülni egy elmebeteg ember elől? Akkor vigye magával a csemetéit, akik semmiről sem tehetnek, és akik még inkább védtelenek.

Bocsánat, egy kicsit elkanyarodtam a történettől, de ez igenis fontos üzenet a könyvben. Főleg, hogy Pearl szakított a barátjával és nem engedett neki, az bárhogyan is próbált bocsánatot kérni. Boyce pedig szöges ellentéte volt az apjának. Persze, neki is voltak rosszabb időszakai, amikor ivott, füvezett és csajozott, de sosem ütött meg lányt. Fiút is csak akkor, amikor úgy hozta szükség. Az ivással mértéket tartott, mert nem lett belőle alkoholista. Éppen csak annyit ivott, hogy ellazuljon. Ami nem tetszett, hogy a lányokkal azért volt együtt, hogy ne gondoljon Pearl-re, akibe gyerekkoruk óta szerelmes volt.

Pearl egy Mexikóból bevándorló nő lánya. Pearl már Amerikában született, és tizenhárom éves volt, amikor az édesanyja összejött egy orvossal, akinek kerek perec megmondta, hogy neki a lánya az első. A férfi a nevére is vette, és boldogok voltak együtt. Pearl-nek nem szállt a fejébe a gazdagság, pedig mindent megkapott, amire szüksége volt, vagy éppen nem volt szüksége. Elsőre ő az a tipikus jó kislány, aki meg akar felelni másoknak, és fél, hogy mi történik akkor, ha nem teszi.

Ebben (is) jött segítségül Boyce. A fiú megmentette a lány életét, amikor az majdnem vízbe fulladt öt évesen. Ezzel együtt a lány is megmentette Boyce-t egy bizonyos szinten. Titkos pillantások, csendes, rövid, de annál többet mondó szavak, végül titkos találkozások közben Boyce mindig arra bátorította a lányt, hogy azzal foglalkozzon, amivel szeretne. Ne féljen saját döntéseket hozni és azokért a felelősséget vállalni. A fiú segített Pearl-nek felnőni, hiszen nem elég, ha az ember emelkedett intelligencia miatt átugorhat egy osztályt, és aztán egy alapdiplomát szerez huszonegy évesen.

Boyce egyébként egy huszonhárom éves fiatal, aki már a középiskolában segített az apjának annak autószerelő műhelyében. A garázs ráadásul nem is volt messze, hiszen mellette laktak egy lakókocsinak nevezett házban, valahol a Mexikói öbölnél. Mint már említettem, egy eléggé problémás gyerek volt. Az apjának végül májbetegsége lett a sok alkoholtól, és eltávozott. Boyce-ra maradt hát a műhely, de egyébként is akkor már két éve ő vezette. Ő is már komolyabb volt, így nem esett nehezére úgy gondolni arra a műhelyre, hogy az az övé lesz.

Igen ám, de az édesanyja ismét felbukkant, akiről immár csak egy szó jutott az eszembe: pénzéhes. A fiú apjával ugyanis nem váltak el, végrendeletben pedig mindent egymásra hagytak még annak idején, amikor együtt voltak. Egy szó, mint száz, minden a tizenöt éve nem látott édesanyáé lett, aki nem csinált semmit, csak egy szál köntösben nézte a TV-t a kanapén. Mivel az írónő szereti a boldog végkifejleteket, természetesen ezt is sikerült megoldani, és Boyce-é lett minden. A végén pedig összeházasodtak és, reményeim szerint, boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A könyvet úgy osztották fel, hogy minden fejezetben egy rész Boyce szemszögéből mutatta be az eseményeket, egy pedig Pearl-éből. A megfogalmazás igazán a fiataloknak való, bár a fiúk nyilván több vulgáris szót használnak. Így tesz Boyce is, viszont ez az egyetlen negatív kritikám erre a könyvre. Kétségkívül közrejátszik a magyar nyelv sokszínűsége is, de ezzel együtt is azt mondom, hogy túl brutális a számomra. Legalábbis ahogyan szokott beszélni a lányról. Értem én, hogy vágyik rá érzelmileg és szexuálisan egyaránt, de néha az volt az érzésem, hogy a nemi vágyat összekeveri a szerelemmel. Őszinte leszek, néha szívem szerint felpofoztam volna a modortalan mondataiért. :) De ennek ellenére egy nagyon élvezhető könyv és történet volt a számomra.

Egyelőre ennyi, igyekszem minél hamarabb újra jelentkezni. Jó olvasást és további szép napot nektek!