2019. február 23., szombat

Az álmok valóra válnak 10. fejezet - Rejtély

Ismét őszinteségi rohamom van. Irigylem azokat az írókat és írónőket, akik gyermeket / gyermekeket nevelve, főállás mellett még letehetetlen regényeket is írnak. De komolyan! Le a kalappal előttük. Én is szeretek írni, de őszintén megmondom, hogy nem lélekszakadva. Nálam többször van az a pont, amikor azt mondom, hogy inkább nem ülök le a gép elé, mert akkor se jönne elő semmi a kútfőmből, ha a hátam mögött közben fenyegetnének.

Nem is beszélve az olyan dolgokról, mint amikor változások sora következik be. A történések úgy követik egymást, mintha valami hurrikán csapna le. Minden változik. Egyik pillanatról a másikra. Némely változás kifejezetten jó, de vannak szomorúak is, az ember pedig próbál ezekkel lépést tartani, hogy legalább az agyáig eljusson, hogy mi történik.

Ettől függetlenül mindamellett, hogy próbálom nyomon követni ezeket a dolgokat, igyekszem legalább azt a szokást tartani, hogy minimum havonta egyszer hírt adjak magamról, vagy feltegyek egy bejegyzést. Szóval fogadjátok szeretettel a következő fejezetet az első regényemből. Jó Olvasást Mindenkinek! :) Ja igen, és 

16 éven aluliaknak nem ajánlott!!!



10.
Rejtély


Minden léleknek kulcsa van,
magától ki nem nyílik.
Kulcs nélkül bezártan marad,
hiába is feszítik!
Hézser Zoltán


Iannel végül mégsem mentünk az iskolaorvoshoz. Pontosan tudtuk, hogy mi a „bajom”, ezért tűkön ülve vártuk az órákon, hogy véget érjen aznap az iskola. Még Loganhez sem volt türelmem, amikor leveleket küldözgetett. Ugyanakkor ennek ellenére kezdtem megkedvelni. A levelek alapján intelligens volt, kedves és volt humorérzéke is. Rendszerint mondott valami vicceset az egyik tanárról vagy bármi másról. Figyelmes is volt, mert mindig meglátta, ha valami bántott és szinte azonnal rákérdezett, hogy történt-e valami.

Persze, csak ha szabad tudnom róla. Ha nem, akkor csak annyit mondok: úgy néz ki, Mr Keller elfelejtett alsónadrágot venni.

Tudtam, hogy jó kedvre akar deríteni azzal, hogy a történelemtanárt akarja vicc tárgyává tenni. Azonban ahogy odanéztem a tábla felé, ahova a tanár éppen felírt valamit, láttam, hogy Logannek igaza van. Majdnem elnevettem magam, miközben fülig vörösödtem a gondolatra, hogy egy férfi van a táblánál alsónadrág nélkül. Imádkozni kezdtem, hogy ne csússzon le a nadrágja, és legyen felhúzva a slicce.

Mint az már várható volt, a hátam mögött mérges sóhaj hangzott fel. Néha úgy tűnt, Tristan minden rezdülésemet látja anélkül, hogy az arcomra nézne. Igyekeztem nem odafigyelni rá, mert még mindig mérges voltam, amiért mindent megúszik. Olthatatlan vágyat kezdtem érezni az iránt, hogy még jobban felbőszítsem. Ehhez pedig a legrövidebb út, ha Logannel beszélgetek, még ha türelmetlenebb is voltam.

Ami azt illeti, rosszul állnak a tanulmányi eredményeim, amik miatt bajba kerültünk a bátyámmal. Emiatt van rossz kedvem.

Szívesen segítek elűzni a rossz kedvedet. Mit szólnál egy kis sétához szombaton a katedrálisnál? Aznap talán nem fog esni az eső. De ha mégis, lesz nálam esernyő.

Szombaton is mennem kellett volna edzésre Alanhez, de talán el tudom simítani. Hiszen mindenkinek jár a kimenő.

Jó ötlet. Akkor találkozzunk a katedrálisnál délután négy órakor.

Úgy veszem észre, hogy határozott elképzeléseid vannak.

Ezen a megjegyzésén mosolyognom kellett. Valamiért még inkább mosolyogtam, amikor újabb cetli landolt az asztalomon. Egészen addig, amíg ki nem nyitottam, és fel nem ismertem az írója kézírását.

Remélem nem azt tervezted, hogy kettesben elmész vele.

Figyelembe sem vettem, amit Tristan írt. Nem válaszoltam neki, és széttéptem a cetlit. Óra után pedig kidobtam a szemétbe. Becky végig csak a szemét forgatta. Nem értette, hogy miért vagyok ilyen Tristannel és fordítva. Azonban amint megpillantotta a bátyámat, széles mosoly terült szét az arcán és minden mást elfelejtett, ami körülötte forgott. Ian fejébe már gyerekjáték volt belelátni, így tudtam, hogy ő is ugyanígy érzett Becky iránt. Mindez boldogsággal és irigységgel töltött el egyszerre.

Abban a pillanatban pedig Logan ment el mellettünk. Bár Ian szúrós szemekkel méregette, én valószínűleg elpirulhattam, mert Logan halvány mosolyt küldött felém. Nem tudtam, hogy mitől lehetett, egyszerűen csak elkezdtem várni, hogy találkozhassam vele. Bíztam benne, hogy Alan nem fog vitatkozni.

A gyakorlatokat Alan házánál folytattuk aznap, amiről kiderült, hogy nem is volt olyan messze tőlünk. Csak pár kilométert kellett megtenni Blean felé. Ezen talán nem is kellett volna meglepődnöm. Őrök ólálkodtak a házunk körül azóta, hogy Alan megtudta, valaki figyelt minket.

A ház kívülről hasonlóan nézett ki, mint a miénk. A különbség annyi volt, hogy itt a kerítésen egy tábla díszelgett, amint az állt, hogy „Alan Sage – Harcművészeti oktatás”.

  – Nem tudtam, hogy oktatsz is – mondtam neki meglepetten.

 – Nem oktatok embereket. Aki mégis be szeretne ide tévedni, olyan magas összeggel találkozik, hogy rögtön hátraarcot tesz. De ti gyertek csak, nyugodtan – mosolygott rám.

Belül egyszerűen volt berendezve, a falak fehérre voltak festve. Látványosan hiányzott egy női kéz munkája. A falakon itt is képek lógtak Alanről, a kicsi Tristanről és egy nőről, akit talán még nem láttam. Gondoltam, hogy Tristan anyukája lehetett, de nem akartam erről faggatni Alant, hátha érzékeny pontra tapintottam volna.

A hátsó kert kicsi volt, két férfinak éppen elegendő. Ugyanolyan volt, mint a ház. Rendezetlen és gondozatlan. Itt-ott ugyan voltak növények, de a legtöbbjük úgy nézett ki, mintha már legalább száz éve ott haldokolna érintetlenül. A kert végét hasonló kinézetű sövény zárta. Alan arra vezetett minket, de nem értettem, miért. Aztán, mint aki gyakran kószál arra, átbújt a sövény alatt, egy ismeretlen számára láthatatlan alagúton. A túloldalon kijutottunk a tisztásra, és láttuk, hogy a sövény folytatódik jobbra és balra is, amerre szomszédok voltak. Az ő részük azonban hiánytalanul gondozott volt.

Alan először minket hívott oda magához, addig a bandának várakoznia kellett. Iannek csak addig kellett csatlakoznia hozzánk, amíg bele nem láttam a fejébe. Mivel ikrek voltunk és naponta gyakoroltuk még az iskolában is, ezért inkább alig volt néhány másodperc. Iannek ezután Tristannel kellett tartania, aki bevezette a harcművészet mélyebb rejtelmeibe. A furcsa az egészben az volt, hogy Alan a figyelmének nagy részét csak rám fordította attól a pillanattól kezdve.

  – Én mikor kezdhetem el az önvédelmi edzéseket? – kérdeztem Alantől.

  – Majd akkor, ha készen állsz rá. Előbb az elmédet kell megerősítened, hogy az minél jobban védve legyen.

  – Mitől?

  – Mindent idejében – mondta Alan a tőle megszokott nyugalommal. – Először is meg kell tanulnod irányítani. Ha már tudod, hogyan csináld, akkor majd te is csatlakozhatsz a fiúkhoz.

  – Talán könnyebben menne, ha tudnám, hogy mi a célja ennek az egésznek. És egyáltalán honnan fogom tudni, hogy teljes mértékben sikerül irányítanom?

  – Észre fogod venni. Az a lényeg, hogy teljesen az irányításod alá tudd vonni. Kezdjük.

Próbáltam nem rágódni a korábbi dolgokon, ami elég nehéz volt. Mostanában ingerült voltam, és kifejezetten dühített, ha Alan kitérő válaszokat adott. De gyakorlás közben elmeséltem Alannek, hogy aznap mi volt az iskolában, és miről beszélgettünk az igazgatóval. Azt is kihangsúlyoztam neki, hogy nehezen viselik a rosszul teljesítő diákokat.

  – Már ne is haragudj Alan, de nem értem, hogy Tristan miért jár még mindig ide? – kérdeztem Alantől. Először fájó szemekkel nézett vissza rám, aztán megacélozta magát, és higgadtan válaszolt.

  – Tristan makacs, önfejű és sokszor agresszív. Ezt elismerem. De emellett okos is, aki előtt nagy jövő áll, ebben biztos vagyok – majd kacsintva hozzátette. – És nem csak azért, mert az apja vagyok. Talán az iskola tanárai is így vannak vele.

  – Ez akkor sem igazságos – amikor szigorúan rám nézett, rájöttem, hogy egy kicsit félreérthetett. – Ne érts félre, nem arról van szó, hogy ki akarnám rúgatni Tristant. Abban szerintem viszont egyetérthetünk, hogy ez akkor sem korrekt.

  – Igen, talán tényleg nem az – mondta beismerően.

Egyelőre ennyiben maradtunk. Hébe-hóba odanéztem, hogy éppen mit csinálnak a fiúk. Ian eleinte csak Tristannel birkózott és verekedett. Egészen ügyes lehetett, mert körülbelül fél órával később már egyszerre ketten támadtak rá. A föld sáros volt és csúszós, mégis mindegyikük meg tudta tartani az egyensúlyát és a lélekjelenlétét, így nem voltak véletlen esések.

A látvány, a tudat, hogy én nem csatlakozhatom, a folyamatos sikertelenség Alan elméjével és ugyanazon tanácsai egyre dühítettek. Szerettem volna már én is harcot tanulni, hogy fizikailag meg tudjam védeni magam. Ezért eszembe jutott, hogy ha Alan tudná, hogy fejlődik a mentális képességem, talán engedi, hogy én is beálljak a fiúkhoz. Éppen ezért, elmeséltem neki, hogy mi történt az igazgatóval, amikor távozni készültünk a bátyámmal.

  – Hogy érted, hogy hallottad az igazgató gondolatait?

  – Így, ahogy mondom – feleltem visszagondolva a pillanatra, amikor kezet fogtam vele.

  – És mit hallottál? – kérdezte Alan komoly kíváncsisággal a szemében. Először elmerengtem azon, hogy vajon elmondjam-e neki, de aztán úgy döntöttem, nem lehet baj belőle, hiszen meg akart védeni minket. Így hát elmondtam neki. – Azt mondod, hogy ellenetek akart fordulni?

  – Igen.

  – Innentől kezdve még óvatosabbnak kell lennetek az iskolában – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

  – Még azon is elgondolkodnék, hogy egyáltalán elengedjelek-e titeket oda.

 – Ne haragudj Alan, hiába vagy a tanítónk és a védelmezőnk, de már így is éppen eléggé meghatározod a mindennapjainkat, jóformán az életünket. Azért a határaidat ne lépd át – szóltam rá Alanre. Iannel szeretünk tanulni, fejleszteni akarjuk magunkat, hogy minél több lehetőségünk legyen a magunk lábára állni. Ezt senki sem veheti el tőlünk.

  – Bocsáss meg Lilly. De amíg a biztonságotokról van szó, nem ismerek pardont.

  – Nem Alan, ezzel túlléped a hatáskörödet. Erről még csak vitatkozni sem vagyok hajlandó.

 – Én sem – mondta Alan szigorúan. – Úgyhogy a beleegyezésem nélkül még csak nem is lélegezhettek. Megértetted? – ennél a pontnál már borzasztóan dühös voltam Alanre. Mit képzel ez magáról?

  – Nem Alan, te nem értettél meg. És ha itt tartunk, akkor én inkább le is lépek. Köszönöm a nagy semmit – mondtam, és sarkon fordultam. Talán kívülről gyerekesnek tűnhettem, de nem érdekelt.

  – Lilly, várj! – próbált Tristan megállítani, ahogy elhaladtam mellettük.

 – Hagyj békén! – mordultam rá, de ő csak nem hagyta annyiban. Amint megragadta a karomat, meghallottam a hangját, ami ezúttal mélyebb volt és visszhangzott.

Miért nem érti már meg, hogy aggódunk érte, és vigyázni akarunk rá?

Olyan volt, mintha felgyorsultak volna az események. Hallottam, amint valami morogni kezd a fák között. A fák annyira sűrűn nőttek, hogy csak egy sárga szempárt láttam a magasban. Nem féltem, de a történtektől mégis annyira meglepődtem, hogy először fel sem tűnt, hogy szólnak hozzám. Ha nem láttam volna, hogy mozog Ian szája, azt hittem volna, hogy még mindig csak a fejemben hallom őket.

  – Most hallottad Tristan gondolatát is, igaz? – kérdezte Alan közelről. – Abban a pillanatban, ahogy megérintett téged – csak bólintani tudtam, mire Tristan azonnal elvette a kezét, mintha valami megégette volna.

Én is ugyanígy éreztem. A keze helyén zsibbadt a karom, és nem akart elmúlni. Időbe telt, mire egyáltalán a szavai eljutottak a tudatomig. Legalábbis azok a szavak, amiket gondolt. Tényleg nem értettem meg, hogy mennyire aggódnak. Talán nem is akartam megérteni, mert a saját életemet akartam élni. Elegem volt az egész helyzetből. Főleg abból, ahogyan abban a pillanatban körbeálltak és csak néztek rám. Kivéve Iant. Tudtam, hogy hazajut, ezért gondolkodás nélkül visszafutottam a házhoz. Majd pedig, ahogy keresztülrohantam az épületen, és kijutottam az utcára, beültem az autóba és elhajtottam.

Az első gondolatom az volt, hogy hazamegyek a szobám biztonságos rejtekébe. De valahogy nem akaródzott arrafelé vennem az irányt. Meg aztán otthon is csak kérdések kereszttüzébe kerülnék. Kezdetben csak autókázásnak indult a környéken és a város szélén. Aztán, ahogy egy erdősebb részen haladtam, megint magamon éreztem a pillantásokat. Nem tudtam oldalra nézni, de mivel semmi félelem nem járt át, tudtam, hogy ki figyel.

Kíváncsi lettem az én őrangyalomra, ezért kerestem egy helyet, ahol van ösvény az erdőbe. Nem kellett sokáig keresgélnem. Az autót otthagytam az út szélén. Kihalt terület volt a várostól északra-nyugatra. Amennyire tudtam, egy nemzeti természetvédelmi terület túloldalán voltam. Reménykedtem, hogy itt nem fognak megtalálni. Csak az angyalom.

A növényzet sűrű volt, és már sötétedett, ami nem könnyítette meg a dolgomat. Kiáltani nem akartam, mert féltem, hogy esetleg más is kirándulni indult. Nem tudtam elképzelni, hogy mit tenne egy normális élettel rendelkező ember, ha meglátna egy hatalmas farkast. Azt sem tudtam, én hogyan fogok reagálni, ha szemtől szemben fogok állni vele. De izgatott voltam, nem féltem.

Mintha már órák óta gyalogoltam volna a teljes csendben. Egyre inkább éreztem, hogy a kabát ellenére is a hideg a csontomig hatolt. Az eső ugyan elállt már, de szinte fagyossá hűtötte a levegőt. A leheletemet is láttam. Azonban minderről elfeledkeztem, amikor hangokat hallottam az egyik bokor mögül, ami megzörrent. Annyira ledöbbentem, hogy szinte lélegezni is elfelejtettem. Meg sem mertem moccanni, csak vártam, hogy vajon mi vagy ki jön elő mögüle.

Ezután pedig megláttam a bizakodó, sárga szempárt. Magasabban volt, mint én, ezért az angyalomnak le kellett néznie rám. Lassan és óvatosan lépkedett. Nem úgy, mint egy zsákmányát becserkésző vadász, hanem mint aki arra figyel, nehogy megijesszen. Láttam rajta, ahogy meglepi, hogy én is közelítek felé, de nem állt meg. Végül olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy csak ki kellett nyújtanom felé a kezem, hogy elérjem. Megtettem.

  – Szia – szólítottam meg, mire azonnal hegyezni kezdte a fülét. – Szóval te vagy az, aki minden léptemet figyeli, és vigyáz rám.

A bundája fehér volt, dús a szőrzete, és meleget árasztott. A kezem már nem fázott, ahogy simogattam a nyakánál. Figyelmesen leült, és kíváncsi szemekkel nézett rám. Hosszú percekig így voltunk, míg már semmit sem láttam, és még inkább elkezdtem fázni. Nem akartam otthagyni, de muszáj volt elindulnom.

  – Ne haragudj – mondtam neki. – Bár maradhatnék még, de muszáj hazamennem. Ígérem, még eljövök.

  – Addig is hiányozni fogsz neki.

Rettenetesen megijedtem a hátam mögül jött hirtelen hangtól. Nem tudtam, hogy Tristan mióta áll ott, de az egyik fának dőlő laza testtartásából ítélve elég régóta. A tekintete lágy, de zavart is volt egyben. Nem értettem, hogy nem fázott abban az egyszerű, fekete bőrdzsekijében, amikor én már jéggé fagytam. Úgy tűnt, nem zavarja sem a hideg, sem a sötétség. Ha a többi fekete ruháját is nézzük, tökéletesen bele tudott olvadni az éjszakába.

  – Mit keresel itt? – kérdeztem.

 – Tudni akartam, hogy jól vagy-e. De úgy látom, a legjobb kezekben, illetve mancsokban vagy – mosolyodott el. El kellett ismernem, hogy ez sokkal jobban állt neki.

  – Akkor, szia – mondtam neki, mert bár megkönnyebbültem, hogy mosolyog, valamiért mégis haragudtam rá.

  – Ne haragudj – mondta egyszeriben közelebbről, mire ismét megpördültem. Karnyújtásnyira volt tőlem. – Bármit is tettem az elmúlt időben, amivel megbántottalak, bocsánatot kérek.

  – Nem tudom, miért vagyok ennyire feszült – attól, ahogy somolyogni kezdett, megint ledermedtem, de rájöttem, hogy talán többet tud rólam, mint én magam.  – Na, jó, tudom. De ez bárkinek nehéz helyzet lenne.

  – Nagyon jól kezeled, ne aggódj – mondta kedvesen, amitől megint nagyot dobbant a szívem. Miért van rám ilyen hatással, ha kedves?

  – Személyesen is ismered ezt a farkast? – kérdeztem, hogy eltereljem a témát.

  – Mindegyiket ismerem – mondta, miközben kiszélesedett a mosolya. – Ő Lena. Hozzád tartozik.

  – Hozzám? – újabb titkok?

  – Igen. A lelked egy része benne él. Ezért követ mindenhova, és vigyáz rád. Érzi, amit te érzel, bármilyen messze légy is.

  – Ianhez is tartozik egy farkas?

  – Igen, de szerintem őt még nem láttad. Mindig Ian oldalán megy – kacsintott rám, mintha tudná, hogy az autókázásainkra gondoltam.

  – Azt mondtad, hogy mindegyiket. Sokan vannak? – a kérdéstől szomorúság villant át az arcán.

  – Sajnos nem elegen. Sokukat megölték a lelki társaikkal együtt.

  – Sajnálom – tényleg őszintén sajnáltam, amit talán Lena is megérzett, mert kaptam egy puszit tőle az arcomra, ami jó nyálasra sikerült.

  – Azt hiszem, jobb lenne, ha lassan elindulnánk mind a ketten haza – mondta Tristan, miután jól kinevettük magunkat. – Pihenned kell.

  – Rendben – egyeztem bele, mivel már nem csak fáztam, de fáradt is voltam. – Szia Lena.

Ezután visszaindultunk az autómhoz a védelmezőm kíséretében. Nem messze az úttól megállt, nehogy meglássa valaki. A kedvem sokkal jobb lett ettől a találkozástól. Nem gondoltam volna, hogy ilyen tartalmasan fog telni az első találkozás. Azt pedig főleg nem, hogy Tristan is a tanúja lesz. Igazán nagy boldogság öntött el attól, hogy szemtől szemben állhattam Lenával. Láttam a szemében az értelmet. Tudtam, hogy minden szót értett, amint mondtam neki, és nem csak a hangsúlyt. Alig vártam, hogy egy teljes napot világosban tölthessek el az én angyalommal.

  – Lilly! – sietett elém Annie, amint átléptem otthon a küszöböt. – Hol voltál? Annyira aggódtunk érted, amikor Ian nélküled jött haza – szólt rám szigorúan. Hiába nem volt az édesanyám, azért mégis ő nevelt fel és a szokások bizony nehezen múlnak. – Legalább telefonálhattál volna.

  – Sajnálom – mondtam, mert bármennyire is bennem volt még a tüske, nem akartam, hogy ennyire aggódjanak. Főleg a bátyám. – Hol van Ian? És apa? – fura volt, hogy ő nem rohant elém.

  – A bátyád az emeleten van – mondta Annie. – Apád pedig éppen most teszi tűvé érted a várost.

Amikor felmentem a szobámba, hogy levegyem magamról a hideg ruhákat, megtorpantam az ajtóban, ahogy megláttam Iant az ágyamon. Félelem csillant a szemében, ahogy felkapta a tekintetét az ajtó hangjára. Ezt követően öröm, majd jött a düh.

  – Hol a fenében voltál? – kérdezte, miközben felpattant az ágyamról.

  – Sétálnom kellett.

  – És nem tudtál volna szólni? Már minden megfordult a fejemben, hogy mi történhetett veled – a rémisztő képek még mindig a fejében lehettek, ahogy tehetetlenül a fejére tette a kezét, mintha a haját akarta volna tépni. – Ne csináld ezt velem többet.

  – Sajnálom – ismételtem azt, amit Annie-nek is. – Egyszerűen csak elegem lett ebből az egészből. Nem haladunk semerre, de Alan minden lépésünket béklyóban akarja tartani – fakadtam ki a bátyámnak, ahogy eszembe jutott a mai vitám a tanítónkkal.

  – Megértelek Lilly, de próbálj meg arra gondolni, hogy minél hamarabb megtanuljuk, amit kell, annál hamarabb lesz vége ennek az egésznek.

  – De mit kell megtanulnunk Ian? A harcművészeten kívül semmit sem tudunk – nem értettem, Ian miért lett hirtelen ilyen optimista a taníttatásunkkal és az életünkkel kapcsolatban. Eddig szinte mindig mindenben egyetértettünk, főleg ami a nyugodtnak nem nevezhető életünket illeti.

A dühöm visszatért, ráadásul olyan erővel, hogy valamiért nem tudtam Ian-re nézni. Az ablakomhoz trappoltam, hogy a sötétség ellenére is kipillanthassak. Az utcai lámpák fényénél nem láttam tovább, mégis úgy éreztem, hogy valaki figyel. A szemem sarkából érzékeltem, hogy Ian rám néz, de nem őt éreztem. Rossz sugallat támadt fel bennem, amit nem tudtam hova tenni, ezért keresni kezdtem az okát.

Az ablakom alatt volt egy széles balkonláda felakasztva, amiben már nem voltak virágok a közeledő tél miatt. Nem igazán szoktam vele foglalkozni, mert mellettem valahogy nem maradtak meg a növények, hiába is igyekeztem gondozni őket. Mégis volt föld ebben a ládában, hátha újra próbálkozni akarnék. Valamiért odanéztem éppen abban a pillanatban, ahogy Ian ki akart fordulni a szobámból. Először annyit tudtam csak, hogy valami nem illik oda. Hiába az utcai lámpák, még így is túl sötét volt, hogy először felfogjam, mit is látok. Amint rájöttem, csak egy hangos sikoly hagyta el a számat.

  – Lilly, mi történt? – ugrott Ian azonnal mellém rémült arccal. Az enyém még rémesebb lehetett, amikor elkezdtem zokogva mutogatni kifelé.

Ian kinyitotta az ablakot, hogy lássa, mi zaklatott fel ennyire. Szinte azonnal fordult is vissza összeszorított szemekkel és állkapoccsal. Ebben a pillanatban rontott be Annie és David – aki ezek szerint nemrég érhetett haza, és még csak észre sem vettem. Többé-kevésbé hisztérikus állapotban borultam Annie karjaiba, és csak áztattam a pulóverét a könnyeimmel. David káromkodni kezdett, és hozott valami konyharuhát, amivel beemelte a kicsiny, élettelen testet az ablakon.

Nem bírtam odanézni, de így is a retinámba égett a kis állatka szétvagdosott, véres teteme. Ki vetemedhetett ilyesmire? És egyáltalán hogyan kerülhetett oda az ablakomhoz? Szörnyen rossz érzés töltött el, ahogy csak kavarogtak a gondolatok a fejemben. Nagyon nehéz volt elszakadni Annie-től és kinyitnom a szemem, de szerencsére csak addig tettem meg, amíg Ian fel nem váltotta. Az ő közelségétől valahogy még jobban meg tudtam nyugodni, így már fel mertem nézni.

  – Jobb, ha Lilly ma nem alszik itt – jött vissza David, miközben egy törülközővel olyan erősen dörzsölte a kezét, hogy azt hittem, lejön a bőre is. – Átvisszük a matracot a te szobádba Ian. Talán biztonságosabb, ha ma este nálad alszik.

Megkönnyebbültem ettől a megoldástól, főleg amikor Ian rábólintott. Tényleg nem bírtam volna megmaradni a szobámban. Azt sem tudtam elképzelni, hogy másnap egyáltalán képes lennék-e rá. Ráadásul még mindig magamon éreztem annak a valakinek a tekintetét, és ezzel rossz érzés is párosult. Nem mertem hangosan kimondani a szavakat, mert nem akartam a szüleinkre ijeszteni. Még abban sem voltam biztos, hogy sikerül-e, amit akartam.

Egyetlen elméletem volt, az is megkérdőjelezhető. Próbáltam a délutánra gondolni, amikor Alan felbőszített, aztán Ian véleményváltozása. A rám szegeződő szemek, és a kicsi, fekete cica holtteste. Szinte éreztem, ahogy elfut a méreg. Kétségem nem volt afelől, hogy az tette mindezt, aki jelenleg is minket figyelt valahonnan odakintről. Igyekeztem tartani a dühömet, és közben koncentrálni a feltevésemre és a gondolataimra. Csak néhány szó.

Valaki figyel minket.

Láttam a bátyám arcán, hogy mikor hallotta meg a kimondatlan gondolatomat. Meglepetten fordult felém, mire azonnal aprót ráztam a fejemen. Nem akartam, hogy a szüleink észrevegyék, és még inkább aggódni kezdjenek. Ian úgy tett, mint aki csak be akarja csukni az ablakot, de észrevettem, hogy azon van, hogy minél jobban körülnézhessen odakint. Amikor visszafordult felém, aprót biccentett.

Úgy éreztem, a vér is megfagy az ereimben. Miközben segítettem átvinni az alváshoz szükséges holmimat Ian szobájába, alig vártam, hogy végre kettesben legyünk. Bíztam benne, hogy ő többet látott odakint, mint én. Hátha látott valami ismertetőjegyet, ami alapján kizárhatjuk, hogy védelmező állt odakint. Általában Alan egyik embere szokott őrt állni, de éreztem, hogy ők nem tennének ilyet.

  – Mondd el Ian, hogy mit láttál – szóltam a bátyámnak, a szobájának a csendjében, amint hallottuk, hogy a szüleink leértek a földszintre.

  – Láttam, hogy valaki ott áll a fák alatt és meredten néz. Biztosan észrevette, hogy megláttam, de meg se moccant. Mintha abban bízott volna, hogy a mozdulatlansága megvédi a sötétben – elgondolkodva hagyta abba, aztán zavarba jött. – Még nem mondtam el neked hugi, de egy ideje jobban látok a sötétben, mint azt bárki elmondhatná magáról.

  – Hogy érted ezt Ian?

  – Úgy, hogy nem csak az alakját láttam annak az embernek – a hideg is kirázott attól, ahogyan rám nézett. – Azt hiszem, tudom, hogy ki bámult befelé az ablakon.

  – Kicsoda? – kérdeztem azonnal.

  – Úgy nézett ki, mint Logan.


Remélem izgalmasnak találtátok. Találkozunk legközelebb. :) 

2019. január 11., péntek

Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 9. rész


Megmondom őszintén, hogy mostanában megint sem ihletem, sem időm nincs arra, hogy írjak. Tény, hogy lehetne, de igazság szerint nekikezdtem egy sorozatnak (is). Természetesen az utóbbi időből kiindulva milyen sorozat lehet? Lovas :) Jóformán most ebből áll az életem. Munka, lovaglás, olvasás, sorozat. De tudjátok mit? Nem bánom. Úgy érzem, kezdem megtalálni a helyemet a világban, és ez rendkívül felemelő.

Ugyanakkor nyilván nem mondtam le az írásról sem! Éppen ezért, most így lassan 2 hónap elteltével fogadjátok szeretettel 2019 évem első bejegyzését.

A fény és a sötétség olyan gyorsan váltakozott, hogy szinte már elfelejtettem azt az időt, amit a fehér szőrű embernél töltöttem. Az anyuka továbbra is aggodalmaskodó volt, de cseppet sem agresszív vagy elutasító. Még ez is felüdülésnek számított a korábbi időszakhoz képest.
A kis ember - Annabell - igazán szeretetre méltó teremtmény volt. Pár alkalommal előtört belőle a roham, amikor is nagyon megijedtem, de közel sem volt olyan súlyos, mint a korábbi kis gazdámnál. Az anyuka ettől függetlenül többször is vissza akart vinni a fehér szőrűhöz, de Annabell nem engedte. Nem akart tőlem távol lenni, így minden időt velem töltött, amikor otthon volt. Sokszor el kellett mennie olyan helyre, amit ők iskolának hívtak. Daniel is járt erre a helyre, mielőtt otthon kellett maradnia.
Annabell annyira sokat törődött velem, hogy éjszaka ott maradhattam a fekhelyén. Persze csak miután belekényszerítettek valami ízes és fehér vízbe. Nem szerettem és rossz volt. Azonban az jól esett, hogy utána Annabell valamivel átdörgölt és már nem voltam olyan vizes. Az anyuka utána rám irányított valamit, ami nagyon hangos volt és fújta a szelet. Megijedtem tőle és el akartam futni, de Annabell nem engedett a mancsai közül. Végül, amikor már száraz voltam, szaladhattam el. De akkor Annabell a fekhelyén üldögélve hívogatott. Eközben az anyuka elkezdett neki mondani valamit egy... amolyan könyvből. Azt hiszem.
- Egyszer volt, hol nem volt... - kezdte az anyuka és tudtam, hogy itt az ideje a pihenésnek.
Lefeküdtem Annabell mellé, aki magához ölelve hallgatta a történetet. Éreztem, hogy a kis ember mikor aludt el, mert lelassult a légzése. Amikor kinyitottam a szemem, az anyuka éppen kedveskedett neki, aztán meglepődtem, amikor a fejemhez nyúlt. Nem akart bántani. Csak megsimogatott. Ez az apró érintés mégis olyan sokat jelentett hirtelen, hogy nem akartam, hogy vége szakadjon.
Sok idő telt el így, én pedig még nem éreztem ehhez foghatót. Ugyanakkor, mint az utóbbi időben oly sok minden, ez a boldogság sem tartott sokáig. Egyik reggel arra ébredtem, hogy valami nem volt rendben a kis emberrel. Nem tudtam volna pontosan elmondani, hogy mi. Egyszerűen éreztem. Átrohantam az anyuka fekhelyéhez, hogy jelezzem neki valahogyan, de nehezen ébredtem fel és nem akart hinni nekem.
- Cicus, menj vissza szépen a helyedre - mondta. - Vagy ha dolgod van, ott az alom, nem kell mindenáron kimenned.
Ekkor azonban meghallottam Annabell hangját és a rohamot, ami ismét előtört belőle. Tovább ébresztgettem az anyukát, aki aztán szintén meghallgatta a kis embert, mert felugrott a fekhelyéről. Visszasiettem vele Annabellhez, aki már ülve próbált lélegzethez jutni. Az anyuka ugyanazt csinálta vele, mint Daniellel az ő anyukája, hogy megnyugtassa.
Most viszont Annabellnél ez nem működött. Nem akart abbamaradni. Az anyuka kezdett pánikba esni.
- Azonnal be kell mennünk a kórházba.
A történtek és a szavak hallatán megrémültem. Egy kis ideig megérezhettem, milyen a boldogság. Milyen, ha valaki törődik velem és szeretnek. Ha tartozom valakihez. Most azonban minden kezdődik minden elölről. Úgy gondoltam, jobb ha távozom, hátha azzal megszűnnek a problémák Annabellnél. Tényleg egy kis átok vagyok. Bár még mindig nem tudom, hogy mit jelent ez a szó.


Egyelőre ennyi a kis cicuskánk történetéből. Szomorú hírt kell közölnöm Veletek. Mégpedig, hogy a következő rész lesz az utolsó. Tényleg egy kis szösszenet lett csak belőle :) De örülök, hogy legalább ezt is megpróbáltam. Hiszen az élet is abból áll, próbálkozásokból. Próbálsz megfelelni az életben, a munkahelyen, otthon, gyerekként, felnőttként és még sorolhatnám.
Talán - sőt, BIZTOS - giccsesnek és közhelyesnek hangzik, de én mostanában kezdek ráérezni arra, hogyan feleljek meg csak és kizárólag önmagamnak. Ez olyan, mint amit jóformán minden nap lát az ember az interneten: Ha elfogadod önmagad, mások is elfogadnak. Még hozzátenném, hogy aki így sem fogad el, azzal nem kell foglalkozni, mert akármennyire is törnéd magad, nem vergődnétek közös nevezőre. "Megszoksz vagy megszöksz!"