Karácsonyi csoda

A következő írásomat még az egyik órámra írtam a főiskolára. Kicsit átírtam a végét és a címét, hiszen mégis csak karácsony volt és van. Gondoltam megérdemelne egy vidámabb befejezést. Már csak azért is, mivel a mi karácsonyunk bizony elég betegesen telt el, de bizakodom abban, hogy éppen ezért még jobb lesz a következő év. Ha mást nem, hát majd mi igyekszünk tenni róla. ;)

A novellához Jó olvasást kívánok, a továbbiakban pedig Kellemes és Boldog Új Évet! :)

Karácsonyi csoda

Annabell csak nézte, ahogy szállingózik a hó. Szerette nézni és nem zavarta, hogy benedvesedett tőle hosszú, barna haja, ami hullámokban omlott a vállára. Huszonöt évesen is éppúgy el tudott érzékenyülni az apró, fehér szemcséktől, mint tinédzserkorában. Bár még fiatal volt, az arcán mégis ott voltak a gyötrelmes múlt nyomai. Beesett, karikás szemei mindenkinek feltűntek, mégsem tudták elgondolni, hogy vajon miért csúfítják el ennyire szép, karakteres arcvonásait. Senki nem tudta volna kitalálni az okokat. Pedig sok barátja volt. A gimnáziumi és a főiskolai évek alatt sok barátot szerzett, és még több hasznos kapcsolatot kiépített magának. Mindenkivel nagyon kedves volt, és amennyire tudta, mindenki szerette. A családja volt számára a legfontosabb, főleg a húga, Stacy.

Mindig visszaemlékezett arra a bizonyos karácsonyi szünetre, amikor minden napjukat a Central Parkban töltötték játékkal és kacagással. Hó angyalt csináltak a frissen hullott hóban, hógolyóztak, hóembert építettek, futkároztak kimerülésig, vagy amíg be nem esteledett. Minden alkalom után rutinszerűen siettek haza, hogy együtt vacsorázhassanak a szüleikkel és a nagymamájukkal, aki betegeskedése miatt egy fedél alatt élt velük. Volt egy eset abban a szünetben, amikor máshogy alakultak a dolgok, mint várták volna.

Annabell tizenhat éves volt, Stacy pedig tizenhárom. A park közepén voltak, a hó vastagon borította a környéket, és még mindig függönyként hullott alább. Annabell összefutott néhány gimnáziumi ismerősével, köztük azzal a fiúval is, aki nagyon tetszett neki. Kivételesen nem Stacy volt az egyetlen, akivel foglalkozni szeretett volna. A kislány még nem értette nővére különös viselkedését, és mivel már kezdte unni, hogy testvére nem játszik vele, úgy döntött, hogy hazaindul egyedül. A parkhoz közel laktak, a West 64th Street-en.

  – Hazamegyek, jobb, ha nem zavarlak titeket – mondta a kislány Annabellnek, aki meghökkent.

  – De Stacy, egyáltalán nem zavarsz. Ne menj nélkülem haza, nem szeretném, ha bajod esne.

  – Nem lesz probléma, és anyáéknak megmondom, hogy a kapuig eljöttél te is velem. Hadd menjek, annyira unatkozom, és nem is figyelsz rám.

Annabell félt, hogy húga meg fog sértődni, és hogy haragudni fog rá. Gondolta talán jobb volna, ha tényleg elengedné. Ő is mindig neheztel a szüleire, amikor úgy kezelik, mint egy kis gyereket, aki nem képes vigyázni magára. Viszont mindenek előtt még alaposan át akarta volna gondolni a dolgokat, amikor Stacy könyörgőn nézett égkék szemeivel nővére borostyán színű szemébe. Annabell nem szerette, mikor a kislány beveti a „kölyökkutyanézést”, mert tudta, hogy ennek mindig nehezen áll ellen. Végül mégiscsak beadta a derekát egy feltétellel. Annyi volt a kritériuma, hogy egyik barátjának vele kellett mennie legalább egy darabon. A másik pedig, hogy hívja fel mobilon, ha hazaért, vagy ha bármi történik út közben.

Stacy borzasztóan megörült neki, hogy testvére ennyire megbízik benne, majd egy hatalmas arcra puszi után szökdécselve és nevetgélve távozott Annabell egyik iskolatársával, aki maga ajánlotta fel, hogy elkíséri Stacy-t. Amit Annabell utoljára látott, az a húgának hosszan lobogó szőke haja volt, miközben ugrándozott a hóban. A lány mindig dicsérte, és irigyelte húgát a szép hajáért, és többször meg is mondta neki, hogy ápolja gondosan, hogy mindig olyan selymes és csillogó legyen. A tanácsot megfogadva Stacy-t legtöbbször a tükör előtt lehetett látni, ahogy hajkefével végigszánt a haján.

Miután húga eltűnt a látóhatáron, tovább szentelte figyelmét a baráti társaságnak, mire az idő múlása is megszűnt számára. Jól érezte magát, mint mindig, ha ismerősei körében volt. Szerette hallgatni vicceiket és történeteiket. Húgáról, és arról, hogy lassacskán neki is indulnia kellene, hogy hazaérjen a családi vacsorára, teljesen megfeledkezett, pedig a kislány kísérője is visszaért már a parkba. Végül édesanyja hívta fel Annabellt a mobilján, hogy merre járnak.

  – Hol vagytok kislányom? – kérdezte az anyja.

  – Én még itt vagyok a parkban néhány barátommal, de Stacy-nek már otthon kell lennie – mondta a lány furcsállva, hogy az anyukája miért többes számban beszélt.

  – Ő még nincs itthon. Azt hittem, hogy veled van – csodálkozott az anyja is. – Hogy érted azt, hogy már itthon kellene lennie? Inkább együtt kellene lennetek. Hol van a húgod Annabell?

  – Nem tudom – ismerte be Annabell. – Amikor utoljára láttam, elindult haza. Az egyik ismerősöm még el is kísérte egy darabig – kezdett aggódni Annabell is, és nem értette, hogy a húga miért nem ment haza.

  – Akkor most azonnal induljatok el, és keressétek meg. Én is elindulok apáddal.

Azzal letette a telefont. Annabell azonnal odafordult ahhoz a fiúhoz, akire a húgát bízta. Az utca sarkáig kísérte, ahol meg kellett várni, hogy a közlekedési lámpa zöldet mutasson a gyalogosoknak. Stacy azt mondta, hogy onnantól már nem lesz baj, és hogy a fiú nyugodtan visszafordulhat, aki így is tett. Onnantól kezdve nem tudta, hogy történt-e valami a lánnyal, mert nem várta meg, míg a lámpa átvált.

Annabell kezdett nagyon ideges lenni és félt, hogy esetleg történt valami édes testvérével. Nem túl illedelmes hangnemben rászólt a barátaira, hogy segítsenek megkeresni a húgát. A többiek természetesen szívesen segítettek, és azonnal elindultak kisebb csoportokba verődve. Annabell azzal a fiúval volt, aki utoljára látta Stacy-t, mert remélte, hogy hátha nagyobb segítség lenne, mint a többiek közül bárki. Közben Annabell folyamatosan hívta a húga mobilját, de nem vette fel. Édesanyjával is konzultáltak, hogy ki merre keresse, hátha úgy több az esélyük.

Először elindultak abba az irányba, amerre laktak, és az utcán próbálták kérdezni az embereket, hogy nem látták-e, de nem igazán voltak segítőkészek. Mindenki rohant, hogy a munkából, vagy a karácsonyi vásárlásból végre hazaérjen az otthon melegébe. Annabell másfél óra múlva már kezdett kétségbeesni, és lassanként megőrülni, hogy nem tud semmit, és az emberek sem hajlandóak segíteni. Barátja próbálta vigasztalni és ötleteket adni, hogy még merre kutathatnának.

A lány kapva kapott minden próbálkozáson, hátha sikerül megtalálniuk a kislányt. De sajnos, ahogy egyre többször kaptak hírt, hogy senki nem talált semmi nyomot, Annabell egyre reménytelenebbnek látta a dolgokat és a legrosszabbakra kezdett el gondolni, hogy mi van, ha valami szörnyűség történt a húgával. Aztán egyszer csak édesanyja hívta megint, Annabell pedig csak reménykedni tudott, hogy hátha most megtud valamit. Így is történt.

  – Gyere azonnal a Roosevelt kórházba – mondta, majd azzal a lendülettel le is tette a telefont.

Annabell szíve már a torkában dobogott. El sem tudta képzelni, hogy mi történhetett, de tudta, hogy Stacy-ről van szó, és előkerült. Ezt meg is mondta barátjának, majd rögtön el is kezdett futni a kórház felé, ami ugyan csak pár utcányira volt tőle éppen, mégsem olyan közel. Az agya folyamatosan zakatolt, és észre sem vette, hogy futás közben jó néhány embernek nekiment, zihál, és alig kap levegőt. Nem tudott semmi másra gondolni, csak arra, hogy a húgának nehogy komoly baja legyen.

Próbált egyre gyorsabban futni, hogy minél hamarabb odaérjen a kórházba, és már nem is érdekelte semmi és senki. A körülötte levő emberek sem, akik hangosan káromkodtak rá, miközben átfurakodta magát a tömegen. Azt sem tudta, hogy barátja a nyomában van-e egyáltalán, vagy visszament a többiekhez. De nem is érdekelte. Sietett, ahogy csak tudott. Hiába kezdtek fájni a lábai, hiába izzadt, vagy túl szaporán vette a hideg levegőt. Csak a célja lebegett a szeme előtt.

Aztán végre elérte a kórházat. Berontott az ajtón, és azonnal a recepcióhoz sietett, hogy a húgát keresi. Útba igazították, amint pontosan megmondta, hogy kihez jött, és hogy ő a hozzátartozója. A sürgősségi osztályon megtalálta a szüleit és a nagymamáját. Egyedül nagymamája ücsörgött egy széken, és a kötőtűit tartotta a kezében. Ha ideges volt, mindig nekiállt kötögetni, de úgy tűnt otthon hagyta a fonalakat. Szülei zaklatottan járkáltak fel s alá. Amikor meglátták nagyobbik lányukat, odasiettek hozzá, és szorosan átölelték. Édesanyja könnyei a hajára potyogtak.

  – Mi történt? – kérdezte Annabell azonnal.

 – Az orvosok még nem mondtak semmit – kezdett bele az édesapja. – A műtőben vannak a húgoddal.

  – Nem értem. Mi az, hogy nem mondanak semmit? – kérdezte felháborodva Annabell.

  – Mi sem értjük. Csak annyit mondtak, hogy Stacy-t súlyos állapotban hozták be, és hogy már órák óta tart a műtét.

Erre Annabellnek is le kellett ülnie. Csak most érezte meg, hogy mennyire elfáradt, és csak ekkor vette észre, hogy még mindig zihál a futástól, és hogy nehezen kap levegőt. Nem akart belegondolni, hogy Stacy milyen állapotban lehet. Egyszerűen látni akarta a húgát, hogy minden rendben, és hogy nem sokára hazavihetik. Hiszen karácsony van. Kizárt, hogy valami rettentő borzadály történt vele. Biztos valami apró baleset és nem sokára kihozzák a műtőből, miközben azt mondják, hogy nem sokára hazavihetik.

Ezzel próbálta nyugtatgatni magát még vagy egy órán keresztül, mire az egyik orvos megjelent előttük, miközben egy másik és néhány nővér előttük tolták el Stacy-t egy ágyon be, az egyik szobába. Mindannyian felpattantak, de az előttük álló orvos vissza akarta fogni őket, hogy előbb hallgassák végig. Ám Annabell nehezen tudott várni, és mihamarabb a húga után akart rohanni, hogy láthassa. Az orvos szavára nehezen koncentrált, de aztán felfigyelt a „csoda” szóra, és ránézett.

  – Mit mondott? – kérdezte.

  – Azt, hogy ha reggelig rosszabbra fordul az állapota, akkor már csak a csoda segíthet rajta.

  – Micsoda? – kérdezte meglepetten Annabell. – De miért? Mentsék meg!

 – Mi megtennénk, de az autó, ami elütötte, nagyon gyorsan hajtott. A húgod nagyon súlyos sérüléseket szerzett.

Annabell nehezen tudta felfogni, amit hallott, de egy fontos kérdés még az eszébe jutott.

  – Be lehet menni hozzá?

  – Most igen, ha hagyják pihenni.

Hagyták. Stacy nagyon sokáig pihenhetett, mert másnap reggel kómába esett. A családja egy teljes hétig volt mellette a betegszobán. A család már előre úgy döntött, hogy nem akarnak nélküle karácsonyozni, így elhatározták, hogy karácsonykor is bent lesznek a kórházban. Csak enni, megmosdani és ruhát váltani mentek haza. Az orvosok is a segítségükre voltak. Szinte csak a napi vizsgálatot mentek elintézni, minden mást Annabell és a szülei csináltak. Még az ágytálat is ők ürítették.

A Szenteste csendesen és szomorúan telt számukra. Már kezdtek beletörődni, hogy a lány nem érzékeli a jelenlétüket, mégis azért imádkoztak, hogy Stacy kinyissa újra a szemét. A hópelyhek akkor is hullottak, mintha csak az ég siratta volna a kislányt. A nagymamán kívül mindenki a lány betegágya körül szundított a székeken. Elfáradtak, annyit imádkoztak már. Annabell azon gondolkodott, hogy másként is történhettek volna a dolgok. Ha tehette volna, visszaforgatná az időt.

Végül karácsony reggel a gépek szokásos pittyegésén kívül más hangot is hallott. Először nem tudta, hogy mire ébredt fel, de aztán meglátta a szüleit a húga körül, amikor felemelte a fejét. Stacy szeme nyitva volt, és felülve ölelgette az édesanyjukat. Könnyektől csillogó szemekkel fordult Annabell felé, aki elképedve és a boldogságtól remegve nézett vissza rá. Csak egy hét volt, amíg Stacy kómában volt, de úgy érezték, hogy már jóval hosszabb idő is eltelt.

Annabell soha nem felejtette el később sem a történteket. Megfogadta, hogy minden nap emlékeztetni fogja magát arra, hogy többé ne hagyja magára a húgát, és nem csak azért, mert a baleset miatt amputálni kellett az egyik lábát. A családján kívül senki nem tudta, hogy mi történt pontosan, attól a pár baráttól eltekintve, akik tapintatosan megígérték, hogy senkinek nem adják tovább.

Azóta is furdalja a lelkiismeret a lányt, mert nem tudta kiverni a fejéből, hogy ha akkor ő kíséri haza és nem bízza a barátjára, akkor talán nem üti el egy részeg sofőr. Később kiderült, hogy az egyik legjobb barátnőjének az apja volt, aki ellen eljárást indítottak. Azt állította, hogy sietett haza, hogy a családjával lehessen, előtte pedig céges évzáró partin volt. Pénzbírsággal és öt évig tartó szabadságvesztéssel büntették. Bár Annabell akkor többet adott volna neki, mert nagyon mérges volt.

De onnantól kezdve megfogadta, hogy senkit nem fog magára hagyni úgy, mint sok évvel ezelőtt a húgát. Be is tartotta. Nem csak a barátainak és az ismerőseinek segített. Nagyon sok szociális munkát vállalt, amivel jobbá és szebbé tehette mások napjait. Mivel mindenki segítségére volt és az éjszakái álmatlanok voltak, ezért festette az idő sötétre a szemét. Emellett pedig sokat is sírt, mert a múlt nem akarta kiereszteni a karmai közül. Ez a bőrét is kiszárította, mert napra pontosan minden évben ugyanakkor ugyanannyi hó hull, mint a baleset estéjén. Annabell örült ennek, mert így legalább minden évben van valami plusz, ami emlékezteti őt arra, hogy mi mindent kell megtennie.