Az álmok valóra válnak - Prológus

Mindenekelőtt Boldog Karácsonyt Kívánok Mindenkinek! :) Remélem Nektek jobban telt, mint nekem, vagy legalábbis egészségesebben. :) Ami jó volt az egészben a családdal együtt töltött időn kívül az volt, hogy Spirit Bliss-től elolvashattam a Démoni érintés trilógiát. Tudom, hogy már jó ideje megjelentek, de csak most volt lehetőségem arra, hogy el is olvassam őket. Utoljára akkor sírtam így, amikor a Harry Potter és a Félvér Hercegben olvastam azt a részt, amikor Dumbledore meghal. Ráadásul ha csak a kiadásának az időpontjáról beszélünk, az sem ma volt.

Szóval egy szó, mint száz, nekem borzasztóan tetszett, csak azt sajnálom, hogy nem folytatta. Mert hát lehetett volna, igaz? Magával az írónővel is beszéltem erről néhány szót, ebből kifolyólag pedig eldöntöttem, hogy én is fogok egy fanfiction lezárást írni hozzá. Egy olyat, amilyet én el tudok képzelni ehhez a történethez. :) Bízom benne, hogy a Ti és Spirit Bliss tetszését is el fogja nyerni. 

Ha már a történeteknél tartunk, úgy gondoltam, hogy itt az ideje a saját kis regényemből is megmutatni néhány részt. Persze csak apránként. ;) Szóval először is fogadjátok szeretettel Az álmok valóra válnak prológusát! A későbbiekben pedig még néhány titkot is el fogok árulni a történetről. :) Jó olvasást!

Prológus

Vajon az ébrenlét világa álmaim világától milyen messze lehet?

Alice Hoffman

A sötétség úgy vett körül, akárha hideg levegő lett volna. Fogalmam sem volt, hol vagyok, csillagok sem világították meg az eget. Jeges borzongás futott végig rajtam, ahogy azon tanakodtam, merre induljak. Mert menekülnöm kell, tudom. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, mert valami közeledett felém. Nem a családom volt, és részben örültem, hogy nincsenek ott velem. Még a végén bajuk esett volna, azt pedig soha nem bocsátottam volna meg magamnak.

Az a valami nagy volt, sötét és veszélyes. Már a nyakamban éreztem a leheletét, mire megfordultam, és egy hatalmas, élénk piros szempár nézett le rám, mintha az égből tekintett volna lefelé. Engem keresett, és megtalált. Ajkát vicsorgásra húzta fel, kivillantva tűhegyes és borotvaéles fogait. A morgás, amit hallatott, mintha diadalittas kuncogás lett volna, amiért sarokba szorított. Egyre közelebb és közelebb jött…

Sikoltozásra ébredtem. Nem tudtam hirtelen, hogy a sajátom volt-e vagy valaki másé. Esetleg édesanyámé! De nem, erre gondolni sem bírtam. A szemem tágra nyílt a rémülettől és csak feküdtem a puha ágyban mozdulatlanul, miközben a takaró a testem köré csavarodott. Féltem, hogy ha megmoccanok, csak rosszabb lesz. De ahogy teltek a percek, kezdtem megnyugodni és a többi érzékszervem is működésbe lépett.

A szobában sötétség és csend honolt. Csak az esőcseppek kopogtak az ágy melletti ablakon, miközben sűrű ködbe burkolóztak a zsúfolt, őszi New Yorkban. A szemközti park fényei és az utcalámpák nem ontották magukból annyira a fényt, mint szokták. Sötétség borult a városra, vele együtt a szobámra és a világomra is. A digitális óra az éjjeliszekrényen éjjel három órát mutatott. Aztán valaki mocorogni kezdett az ággyal szemben levő sarokban. Hallottam a szuszogását, hirtelen vett mély lélegzetét, és hogy nagyon lassan feláll. Halk lépteit egyre közelebbről hallottam, ahogy óvatosan közeledik. Aztán megéreztem, hogy az ágyam széle lassan besüpped. Az idegen szívdobogása olyan volt a fülemnek, mintha valaki dobszólót játszott volna. Vagy talán a sajátom volt?

Egy gyengéd és puha kéz érintette meg az enyémet, amely – még csak észre sem vettem – reszketett, mint a nyárfalevél. Éreztem, hogy nyugtatni akar ezzel az érintéssel, amely kis idő elteltével megtette a hatását. Hallottam, hogy a két szív egy mély lélegzetvétel kíséretében egyszerre kezd megnyugodni.

  – Már szóltam anyáéknak. Lassan kelj fel – szólt az olyan jól ismert hang, amelyet bárhol és bármikor felismertem volna. Még a legnagyobb, legzsúfoltabb és leghangosabb tömegben is.

A bátyám volt az, Ian. Tudtam mit jelent, hogy ott ül. Bár nem láttam az arcát, hallottam a hangján a keserűséget. Nem hibáztatott, hisz tudta, hogy én ugyanúgy érzek, mint ő. Szerettünk volna egy helyet, ahol biztonságban vagyunk. Egy helyet, ahol megállapodhatunk. Egy helyet, amit az otthonunknak nevezhetünk.

De a szüleink félelme egy számunkra teljesen ismeretlen dologtól, és a folyamatosan előbukkanó, titokzatos rémálmaim újra és újra tovább sodornak minket egyik helyről a másikra. Sokan azt gondolhatnák, hogy már hozzászokhattunk volna, hiszen azóta csináljuk ezt, amióta az eszemet tudom. Mégsem szoktunk hozzá, sőt. Évről évre egyre nehezebb, és nem tudjuk, hogyan vethetnénk véget ennek.

Már akkor tudtam, hogy mi fog történni, amikor felébredtem. Ian a végső lökést adta meg, hogy kikeljek az ágyból és csomagoljak. Újabb rémálmom volt ugyanarról, hát most akkor egy újabb városba, talán egy újabb rémálomba költözünk.

Lillian Hurst vagyok, és ez a történet rólam és a bátyámról szól.