Egy kis magánélet 6.

Egyszerűen nem tudok koncentrálni a tanulásra azzal a tudattal, hogy egyre későbbre halasztom a blogírást. Hogy őszinte legyek... elegem volt a tanulásból, és a nyárra az iskolából is. Egyre inkább várom, hogy ne kelljen egy könyvet se a kezembe venni, ne foglalkozzak semmi mással, csak a napsütéssel, a kirándulásokkal, a nyaralással, a párommal, a családommal és a barátaimmal. Bent poshadok a négy fal között papírok, jegyzetek és könyvek fölé görnyedve.

Nem így terveztem a nyarat, de ritkán jönnek össze a dolgok úgy, ahogyan én szeretném. Ráadásul más is böki a csőröm, ami a mi "drága" kormányunkkal kapcsolatos. Most komolyan... Ennyire vakok az emberek?  Vagy vannak, akik ennyire nem tudnak logikusan gondolkodni? Őszintén... Rezsicsökkentésről beszélnek, és meg is kapjuk, valóban, de arra senki nem gondol, hogy ezt azzal kompenzálják, hogy az élelmiszer drágább, és az adó is.

Itt vannak most az újabb adók, és a drágulás is egyszerre, további rezsicsökkentésről beszélve. Szép és jó, ha valaki valaminek a csökkentéséről beszél, de akkor már nem mindegy, hogy mire fizetünk többet? Kajára, rezsire, telefonálásra vagy benzinre? A megélhetés attól még nem lesz könnyebb. Ezzel párhuzamosan a fizetéseket is felemelhetnék egyben, akkor talán némi esélyünk lenne felzárkózni. Céges telefonálást drágítani akarják, de akkor a céges fizetéseken is el kellene gondolkodni!

Ami pedig még szúrja az oldalamat, hogy a képviselőknek ugyan miért kell egyenként lakás a belvárosban. Ezt megmagyarázná nekem valaki? Mindenki hőbörög a hajléktalanok ügye miatt. Nem lenne könnyebb, hogy mondjuk azt a rengeteg ÜRES lakást megtöltsék azokkal, akik az utcán kénytelenek aludni? Nem hiszem el, hogy nem tudnak kitalálni bármi megoldást, vagy nem tudják elintézni ezt a dolgot. Vagy ha ódzkodnak a hajléktalan ügytől, akkor ott vannak az árvízkárosultak, vagy akik olyan helyzetben vannak, hogy hamarosan elveszítik az otthonukat.

Ezeket a lakásokat ki lehetne adni nekik szerintem egészen nyugodt szívvel. A képviselőknek szerintem nincs  olyan hű de nagy szükségük. Egyszerűen bosszant, hogy ez a legnagyobb kérdés számukra, hogy még pluszban legyen-e lakásuk, amikor többen élnek éjjel-nappal, télen-nyáron az utcán, mint ahány tagja van a parlamentnek.

Amikor beszélgetek az emberekkel, ők is azt gondolják, hogy bizony nagyon rossz a helyzetünk itthon és egyre rosszabb és nehezebb a megélhetés. Mintha csak a saját gondolataimat hallanám az ő szájukból, amikor azt mondják, hogy "Mindenre van pénz, kivéve a legfontosabb dolgokra!" Mindenki csodálkozik, hogy mindenki ki akar menni külföldre, és arról beszélnek, hogy valahogyan vissza kellene csalogatni a fiatalokat az országunkba.

Erre is lenne ötletem: Az öregeket küldjék nyugdíjba, és adjanak helyet az utódoknak. Csak logikusan kellene végiggondolni (bár ma már sok helyen kiveszett a logika az emberi fejekből); ha az idősek elmennek nyugdíjba, a fiatalok pedig beállnak dolgozni, kapnának RENDES fizetést, akkor mondjuk az időseknek is meg lenne teremtve a további megélhetés.

Mindenki csak keresi a kifogásokat, de egyetlen egyszer sem hallottam egy épelméjű ötletet és magyarázatot sem, hogy mit miért, és ez hogyan fog minket előre vinni. Márpedig ami engem illet, ha tehetném, személyesen beszélgetnék a miniszterelnökkel, és megkérdezném, hogy ez vagy az az ötlet hogyan visz minket mind feljebb. Magyarázza el lépésről lépésre a terveit, és ne csak dobálja a szavakat.

Nem pocskondiázni akarom őt, de úgy vélem, hogy nekem is és az egész országnak joga van ahhoz, hogy ha kíváncsi, akkor igenis megtudja, megismerje a lépéseket. Márpedig én kíváncsi vagyok, és tudni akarom, hogy milyen élet vár rám a későbbikben, mert eddig nem túl biztató a helyzet. Nem szívesen költöznék el az országból, hiszen ez az otthonom, itt a családom és a barátaim. Lenyűgöző látnivalóink vannak, és megélhetésünk is lehetne. De ha nem biztosítanak fiataloknak munkalehetőséget, akkor nem sok időt adok az otthonomnak, hogy véglegesen csődbe menjen.

Egy barátnőm is írt egy vélemény cikket az országról, és arról, hogyan irányítják. Kint él Németországban, de rendszerese hazalátogat egy időre. Náluk sem kolbászból van a kerítés, mégis sokkal jobban megélnek ketten az édesanyjával, mint ahogyan itthon tudnának. Szeretne hazajönni, de amíg ilyen helyzetek vannak, nem mer, mert nincs biztosítva a megélhetése. Ebből kifolyólag el kéne gondolkodni azon, hogy biztosan szívesen költöznek ki a fiatalok? Inkább csak a szükség hozza így. Ha vissza akarja a kormány csalogatni őket, akkor biztosítsanak jobb megélhetést. Vagyis egyáltalán a megélhetést. Mert teljesen nyugodt szívvel és lélekkel állíthatom, hogy ami most van, az nem megélhetés, hanem kész szenvedés!

Egy kis magánélet 5.

Most, hogy túl vagyok az első év végi vizsgán, és hajszálon múlt, hogy átmenjek, így letörve írom most e sorokat. Az a baj, hogy hiába tudom, hogy mehetek még egyszer, mégis ez a kis bukfenc annyira letört, hogy egy tudatlan idiótának érzem magam, pedig én vagyok az első a családunkban, aki tovább tanult. Ráadásul azt érzem, hogy nem csak egy embernek okoztam csalódást. Olyan, mintha a szüleimnek és magamnak is azt okoztam volna, pedig tudom, hogy a szüleim nem csalódtak bennem, hiába durungolja le apám olyan stílusban a fejem.

Még a tanár is próbált segíteni. Ami szintén a mai bejegyzés egyik témaköre. Jót kérdezett, és próbált rávezetni a válaszra is. Nagyon ritka az ilyen. Ez a tanár is hasonló azokhoz, akik rengeteget segítettek ebben a félévben. Örülök, hogy megismertem őket, és volt ilyen szerencsém, hogy ők tanítottak. Mindenkinek ilyen szerencsét kívánok főleg manapság, amikor arról hall az ember, hogy a tanár is megüti a diákot.

Tapasztalatból mondom, hogy az erőszaktól sokszor rosszabb lesz a helyzet. Nem azt mondom, hogy egy jól időzített tasli hasztalan, de akkor annak az okát is meg kell tudni magyarázni. Ha a diák emel kezet egy tanárra, akkor az a másik dolog, hogy ezt tényleg nem engedheti meg magának. Szerintem ott inkább az otthoni dolgokkal vannak gondok, így pedig elsőnek nem a gyereket venném elő, hogy mit képzel magáról, hanem a szülőket, a családi hátteret és a gyereknek a múltját, hogy esetleg történt vele valami, amitől felgyülemlett benne a feszültség és így akarja levezetni.

Az a baj, hogy sokan rosszul állnak a dolgokhoz, és rosszul fognak neki a megoldáshoz. Lehet, hogy könnyebb az egyszerűbb utat választani, viszont nem minden esetben az a megfelelő. Jobb, ha meggondoljuk mielőtt haragból, célszerűtlenül cselekednénk. Az egyértelműen nem célravezető és problémamegoldás, ha többen ököllel egymásnak esnek. Csak bonyodalomból bonyodalomba taszítják egymást az emberek.

Én sem fordíthatom vissza az időt sajnálatos módon, hogy megváltoztassam a dolgokat és a vizsgát. Ez persze nem hasonló dolog. Kipityeregtem magam, rájöttem a hibámra, és most már tovább kell lépnem. Erről eszembe jut, hogy régen bizony sokan mondták, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért olyan pozitívan állok a dolgokhoz. Még olyan is volt, aki azt mondta, hogy én vagyok az optimista megtestesítője.

Mostanában azért el szoktam gondolkodni ezen, és anyukám egy nagyon jó dolgot mondott egyik nap. Azt a véleményét mondta ugyanis, hogy nagyon sokan úgy gondolják, az az optimista, aki úgy áll a dolgokhoz és a világhoz, hogy semmi probléma nincs és minden nagyszerű. Pedig valójában az az optimista hozzáállás, amikor valaki tudja és elismeri, hogy gondok vannak, és ugyanúgy elkeseredik egy kicsit az első pillanatokban, de utána összekapja magát, és elkezdi keresni a lehetséges megoldásokat.

Ez pedig valahol tényleg igaz. Hiszen nem lehet úgy hozzáállni a problémákhoz is, hogy "Ugyan már, nincsen semmi gond, és minden tökéletes." Különben is, ha valaki kicsit szomorkodik, az még nem a világ vége. Végülis ami nem öl meg, az megerősít, és ha kiadjuk magunkból a bánatunkat, utána mindenhez könnyebben és újult erővel lehet hozzákezdeni.

Megígértem Nektek, hogy ebben a bejegyzésben véleményt fogok írni. Elsőnek akkor kezdeném, csak hogy sorban haladjunk, az idősek iránti tiszteletről. A nagyapámmal élek, úgyhogy tudok mit mondani a két végletről. Meg persze nagyon sok idős emberrel találkoztam és beszélgettem, és bizony mindig szóba kerültek a mai fiatalok, és minden alkalommal jöttek a "Bezzeg az én időmben..." kezdetű megjegyzések.

Szerintem ez mindenkinek ismerős. Ugyebár az idősek úgy gondolják, hogy nekik alapvetően jár a tisztelet, és el is várják ezt kivétel nélkül. Amennyire észrevettem, általában azzal érvelnek, hogy egyrészről ők már a sokadik x-nél tartanak. Legtöbbjük átélte a második világháborút és a magyar forradalmat, a szabadságharcot is.

Igen, el kell ismernem, hogy le a kalappal azok előtt, akik túlélték, és a lelki nyomok ellenére is tovább tudták élni az életüket. Tény és való, hogy ha most lenne bármilyen háború, több mint valószínű, hogy sokaknak pszichológusra lenne szüksége. Még nekem is, nőiesen bevallom. Persze remélem, hogy fizikai harcokra nem kerül sor a jövőben. Sajnálom is, hogy Afrikában és az arab területeken még mindig zajlanak.

Kicsit elkanyarodtam a lényegtől. Ami a tiszteletet illeti, ott van a másik véglet, és legtöbbször a fiatalok átlagos véleménye, köztük az enyém is. Ugyan az idősek elvárják, hogy a kellő tiszteletet megadjuk nekik, csak azt nem értem, hogyan várhatják el, amikor hiába tudjuk, hogy sok mindent átélt, de nem láttuk a saját szemünkkel, hogy mi mindent. Ráadásul, hogy ha azt látjuk, hogy szatyorral a kezükben futnak egy tömegközlekedési eszköz után - hozzáteszem jó néhány idős hölgy magassarkúban -, akkor hogyan várhatják el, hogy mi törékeny és gyenge időseknek nézzük, és átadjuk a helyünket.

Azt "imádom" a legjobban, amikor úgy futnak, mintha az életük múlna azon, hogy elérjék az adott járatot, és véletlenül se kelljen várniuk még két percet a következőre. Annyi a bajom egyébként, hogy fel vannak háborodva, ha mi, fiatalok nem hajtunk fejet előttük, de az alapvető kölcsönös tiszteletet nem kapjuk meg, pedig nekünk is kijárna. Lehet, hogy nem éltünk hát harcokat és háborúkat, nem voltunk egy utcai lövöldözés kellős közepén, de ez nem azt jelenti, hogy nekünk nincsenek meg a saját küzdelmeink.

Mindenkinek meg kell vívnia a maga harcát. Szokták mondani, hogy mindenkinek a saját gondja a legnagyobb. Ez így is van, és ezért nem kell elítélni senkit sem. Mert mindenki a maga gondjáért felelős, nem kell másokét is még a nyakunkba vennünk, épp elég a sajátunk. Ezért úgy gondolom, hogy mindenki megérdemli az alapvető tiszteletet, ami MINDENKINEK kijár. Idősnek, fiatalnak egyaránt, és senkitől nem kell elvárni a több tiszteletet.

Aki ténylegesen megérdemli, az úgyis megkapja. Személyem szerint én igenis tisztelem azokat, akik próbálják az embereket csapatmunkára bíztatni. Például ott vannak az éves természeti katasztrófák. Tisztelem azokat az embereket, akik összefognak egy község megmentéséért, vagy legalábbis segítéséért és tisztelem azokat, akik próbálnak kikecmeregni a szorult helyzetükből. Akikben annyi lelki erő van, hogy végignézzék a pusztítást, aztán a családi holmikat, amik jóformán megsemmisültek és csak a maradványok tárulnak a szemük elé, mégis tovább lépnek.

Ezeknek jár a tisztelet, akik tesznek is valamit a társadalomért, a családjukért, önmagukért is akár. Nem pedig azoknak, akik futnak valami után, mert lusták pár percnél többet várni, aztán pedig felszegett orral, duzzogva és megsértődve mint egy kisgyerek ócsárolják a mai fiatalokat a "neveletlenségükért". Az ilyeneknek üzenem, hogy vegye le a magassarkút és a méregdrága öltönyt, aztán gumicsizmába menjen el egy szegény településre, amit katasztrófa ért, és segítsen azoknak az embereknek akik a napi kenyérért gürcölnek kőkeményen.

Lehet, hogy a vége kicsit keményre sikeredett, de hát tudtommal szólás szabadság van. Még akkor is, ha sokan nem mernek hangot adni véleményüknek. Mára úgy érzem elég ennyi. a következő részben hangot adok politikai hozzáállásomnak és ha belefér a keretbe, akkor a vonzás hatalmáról is szót ejtek. :))

További szép napot kívánok Nektek! :))

Egy kis magánélet 4.

És IGEN! Ismét rájöttem valamire :D Mégpedig arra, hogy nehézkesebb apránként leírnom, hogy mi történt velem. Mármint, ha egyszer csak akad egy kis időm, és elkezdek mesélni, viszont nincs időm befejezni a bejegyzést, akkor utána másik időpontban - mondjuk ha több nap telt el - már teljesen már fordulatot vesznek a dolgok.

Így volt ez most is. Mióta utoljára írtam már voltam a nővéreméknél egy születésnap ünneplésének alkalmával, ami nagyon jó volt tekintve, hogy sütött a nap, bográcsoztunk, meleg volt, friss levegőt szívhattam be a városi szmog után és végül, de nem utolsó sorban, együtt lehettem a nővéremmel, az unokaöcsémmel és sok más személlyel, akik még hiányoztak.

Két éjszakát töltöttem náluk, aztán amikor hazajöttem és megebédeltem, a párommal is ellátogattunk a Citadellára. Az időjárás ugyanazt produkálta, ami nagyon jól esett nekünk. Igazán felpezsdített ez a kis kiruccanás a hosszú, hideg, téli napok okozta bezártság után. Innentől kezdve pedig csak javultak a dolgok.

És persze megállás sem volt... Egy újabb születésnapra is kellett készülődni, amit ráadásul meglepetésnek szerveztem. Izgultam, hogy az illető rokona nehogy aznap szüljön, de aztán minden szerencsésen alakult. A szülinapos elégedett volt a szervezkedésemmel és az eddigi legjobb születésnapjának tartotta, amit a bowling pályára szerveztem. A baba pedig a rákövetkező héten született eszméletlen tünemény pofikával. A szülők is megvannak, nincs semmi bajuk. Imádattól csillogó szemekkel figyelik apró, napról-napra cseperedő kis hercegnőjüket. :))

Mielőtt azonban hazaengedték volna a kismamát és az újszülöttet, ott aludtam páromnál, akinek idősebb testvérével és unokaöccsével lementünk a közeli kosárpályára játszani egy kicsit. Csakhogy nem számítottunk arra, hogy milyen hamar besötétedik, és nincs kivilágítva a pálya. Nem is kell azt hiszem tovább ragoznom. Sötét volt, betonpálya, és négyből egy lány. Rossz arány ilyenkor még akkor is, ha három fiúból eggyel egy csapatban vagyok.

Nem kell részleteznem remélem, hogy mi minden történt két óra leforgása alatt. Elestem, lefejeltek és fejbe dobtak. Ebből kétszer véreztem, egyszer pedig borzasztóan megszédültem. Amikor fejbe találtak a labdával, akkor mondták a fiúk, hogy most már hagyjuk abba, mert így nem túl bizalomgerjesztő és biztonságos játszani. Főleg, hogy nemhogy egyszerűen fejbe találta, sajnálatos módon szemből kaptam az ütést, ami az orromat érte.

De le a kalappal előttük, mert nagyon figyelmesek voltak. Az első esésemnél megnézték vérező térdem és könyököm, hogy mennyire vészes a dolog, de úgy éreztem, hogy nem hagyhatom, hogy azt gondolják, én vagyok a gyenge kislány, akinek minden baja van. Egy-két könnycsepp után azt mondtam, hogy ne törődjenek vele, jól vagyok és folytathatjuk a játékot. Ezek után párom meg is jegyezte, hogy mennyire kemény vagyok, és jól álltam a sarat. Ezzel sajnos nem vigasztalt meg, mert mégiscsak miattam kellett abbahagyni. De most már túl vagyunk rajta, jöhet a gyógyulás. :))

Végül ismét vendégségbe mentünk, csak akkor a bátyámhoz és a menyasszonyához. Sajnos előzőleg nem volt alkalmam, hogy a páromat bemutassam leendő sógornőmnek, így elmentünk hozzájuk. Minden jól alakult, mert így a bátyám is jobban megismerhette választottamat. Úgy tűnt megkedvelték, ami persze még nem jelent semmit, mert még mindig nem mondhatom azt, hogy ők igenis megismerték. Igyekszem úgy intézni, hogy ők is többször találkozhassanak és igazán megismerhessék egymást.

Leendő sógornőm pedig igencsak kitett magáért. Ínycsiklandó ebéddel, illetve vacsorával akart minket, aminek elkészítésében végül azért mi is segédkeztünk. Ugyan "csak" főétel és egy kis desszert volt, mégis kiadós volt. Utána alig bírtam mozogni és örültem, hogy egyáltalán nyitva tudtam tartani a szemem amellett az álmosság mellett, ami akkor tör rá az emberre, ha sokat eszik. Remélem ismerős az érzés. ;)

Annak a hétvégének a további része pihenéssel telt, mert ugyan mivel telt volna egy eseménydús hét után? Igen ám, csak hogy jött a következő rohanós hétvégének az első fele. A hétfőm azzal kezdődött, hogy a reggeli gyakorlati órám után igencsak rosszul lettem, így haza kellett mennem sajnos, így nem lehettem ott az esti gyakorlatin, ami az egyik kedvenc órám attól eltekintve, hogy későn van.

Másnap ki kellett emiatt hagynom a kosár edzésemet, mert úgy gondoltam talán az hiányzik, hogy rendesen kialudjam magam. Utána pedig össze kellett szednem magam, mert még utaztunk is aznap a párommal a nevelőapjához. Nem alakult szerencsésen az a nap. Először is lekéstük a hévet, a következőre pedig fél órát kellett várni. Ez még nem is lett volna gond, de át kellett szállni egy buszra, amit szintén lekéstünk, az utána következő pedig csak két óra múlva jött. Nagy lelkiismeretfurdalással küzdöttem aznap, mert mindkettőt miattam késtük le.

A párom természetesen nagyon kedves és megbocsájtó volt. Nem is akart arról hallani, hogy miattam történt az egész. A buszmegállóhoz közeli kis parkban ültünk le, hogy mégse a buszmegálló zsúfoltságában kelljen várakoznunk. A nevelőapjától azonban kaptam a fejemre, hogy bizony nőből vagyok, és ez mennyire látszik rajtam. Hát igen, a nők nem csak párosával, de sűrűbben is mennek mosdóba, mint a férfiak.

De aztán megenyhült, amikor egy nagyon finom, nyári, frissítő, citromos sütivel ajándékoztam meg vacsorára. Azt mondta, hogy még annál is jobban megszerette, amit általában csinálni szokott. Örültem, hogy mindenkinek ízlett, aki megkóstolta. Még a receptet is ott kellett hagynom. :D

Úgy volt, hogy május 1-jén bográcsozni megyünk, azonban nem volt készenlétbe hozható jármű, amivel elfuvarozhattuk volna a hozzávalókat, így nem lett az egészből semmi. A községben azonban megtartották a majálist, méghozzá úgy, hogy kutyabemutatót is tartott egy kutyaiskola néhány tagja, illetve még lovagolni is lehetett. Nagyon jól éreztem magam, csak sajnálom, hogy nem tartott sokáig.

Ám ideiglenes lakóhelyünkön is volt két kutya, és bizony azok betanítás nélkül is tudtak minket szórakoztatni. Nagyon aranyosak és szeretetreméltóak voltak. A nagyobbik ugyan összeugrált, ráadásul a gyógyuló sebemet is megtalálta egyszer-kétszer a könyökömön, de azért hallgatott rám, amikor azt mondtam, hogy: "NEM!" :D A kicsi pedig az ellenkezője volt. Szerintem egy túlméretezett nyalókának nézett... Mindenesetre körül voltunk véve kisállatokkal, amit nagyon élveztem. Úgy éreztem, hogy tényleg van élet.

Most ugyan tényleg csak magánéletről írtam, de a következő bejegyzésben már véleményt is fogok alkotni egy pár dologról. Például azokról az idősekről, akik futnak és rohannak minden tömegközlekedési eszköz után, majd pedig zihálva, a szívükhöz kapva forgatja a fejét, hogy ki olyan kedves, hogy átengedje neki a helyét, ne kelljen egy helyben ácsorognia az enyhén magassarkú cipőjében. Illetve még egy-két tanári segítségről is, amit nem mindig mondhat el egy diák, tanuló, hallgató. Ezek igazán megérintenek, főleg amikor nagy a baj. :))

Remélem szeretitek ezeket a bejegyzéseket is olvasni, és folytatni is fogjátok, illetve még híresztelni is. :))
További szép éjszakát mindenkinek! :))