Az álmok valóra válnak: 4. fejezet

4. fejezet: Segítség
Otthon nem meséltem el senkinek, hogy mi történt, és arra a kérdésre is, hogy miért érkeztem olyan korán, csak azt feleltem, hogy elfáradtam, és Becky-t felhívták, hogy haza kell mennie. Pedig valójában az történt, hogy megkértem Becky-t, vigyen haza. Nem akartam sem kórházba menni, vizsgálatra, hogy tényleg nincs-e semmi bajom, és azt sem akartam, hogy az egész város körül vegyen. Nem tudtam ki ismeri a szüleimet, és nem akartam, hogy megtudjanak bármit is.

Persze Greg akart hazahozni, de nem engedtem neki, mert nem akartam, hogy félreértse. Csak gondolkozni szerettem volna, hogy ki lehetett az, aki szándékosan el akart ütni, főleg most, karácsony közeledtével. Nem voltak riválisaink, ellenségeink, legalábbis úgy tudom, hogy a családomnak nincs. Nekem egyedül Cas volt az, akivel nem jöttünk ki, de neki még jogosítványa sem volt, és Becky-ékkel együtt jött ki az étteremből.

Azért is nem mondtam otthon el senkinek semmit, mert láttam a szüleimen, hogy mennyire boldogok. Mosolyogva ölelték át egymást, viccelődtek, mintha még mindig tinédzserek lennének. Nem volt szívem megfosztani őket az örömtől. És elköltözni sem akartam, hogy megint új helyen kössünk ki, amikor végre megtaláltam a helyemet Becky, Randolph, az iskolatársaim, és főleg Tristan mellett. Így tehát úgy döntöttem, hogy elfelejtem ami történt. Legalábbis megpróbálom kiverni a fejemből azokat a mély, világos szemeket, amik beleívódtak a fejembe.

Nem csodálkoztam, de a következő napokban újra rémálmok gyötörtek. Annak a szörnynek,amelyik üldözött, most nem vérben úszó, vörös szemei voltak, hanem olyan kék szemei, mintha csak az eget szívta volna magába. Ugyanúgy futottam előle, de mégis vártam, hogy elkapjon. Vágytam rá, hogy a közelembe érjen, hogy hozzám érjen, annak ellenére, hogy legbelül tudtam, ez nagyon nem helyes. Ahogy régebben, úgy most is vicsorgott, mint valami vadállat, ami szét akar tépni. De aztán egyre többen lettek. Viszont nekik nem kék volt a szemük, hanem ugyanolyan vörös.

Hajnalban a párnámba fojtottam a sikolyomat. Csak azután jöttem rá, hogy még mindig lihegek, és jóformán fulladozom. Akkor láttam, hogy a takaróm annyira rám csavarodott, hogy elszorította a mellemet. De nem csak ez, hanem a sírás is fojtogatott. Amikor végre sikerült lerángatnom magamról az izzadtságtól nedves takarót, James jött be hozzám kopogás nélkül. Aggódva méregetett, miközben állt az ajtóban, de aztán beljebb merészkedett. Nyilván úgy gondolta nem kerültem sokkos állapotba. De meg is ijedtem, azt hittem, hogy a szüleink is meghallhatták, amit James. Bizonyára észrevette rajtam az aggodalmam, mert azonnal megszólalt.

- Nem kell aggódnod, anyáék nem hallották meg. Minden rendben?

- Bár mondhatnám, hogy igen, de nem - mondtam halkan.

- Akarsz beszélni róla? - kérdezte James azon a hangján, amiből mindenki rájöhet, hogy a jó báty szerepét tölti be. Erre nem mondtam semmit, csak nekikezdtem annak, ami a szívemet nyomta.

- Nem mondtam igazat amikor Becky hazahozott. Ha minden jól ment volna, akkor este jöttem volna haza.

- Gondoltam, hogy nincs minden rendben. Láttam a szemedben, de nem szóltam, hátha majd magadtól kibököd. Mi történt?

- Amikor mentem az étterem felé, ahol találkoztunk volna a lányokkal, abban az utcában egyszer csak egy éles hangot hallottam, odafordultam, és egy kocsi jött felém. Ha egy srác nem lök el, akkor most nem beszélgetnénk itt, hanem valószínűleg már a temetést szerveznétek.

- Micsoda? El akartak ütni? - kérdezte James fehérre vált arccal. Csak most jöttem rá, hogy eddig nem maradtunk annál tovább, mint hogy az álmaim előjöttek. Most pedig egy szót sem szóltam anyáéknak. James-nek sem mondtam volna semmit, ha nem tudom, hogy átlát rajtam, hogy számára én egy nyitott könyv vagyok.

- Úgy tűnik igen, de anyuéknak egy szót sem szólhatsz erről.

- Katie! Anyáéknak tudniuk kell erről. Nem szabad elhallgatnunk. Mi lesz, ha megismétlődik egy ilyen kísérlet? Nem biztos, hogy akkor is meg fogsz menekülni.

- Nem lesz bajom, de nem szeretném most elvenni tőlük ezt a boldogságot. Te is láttad, hogy milyen boldogok voltak ma délután.

- Igen, tudom, de Katie, máshol is azok lehetnek.

- James, hát nem érted? Tizenegy éven keresztül menekültünk, amint elmeséltem a rémálmaimat. Ha most is ugyanezt tesszük, akkor életünk végéig meneküljünk? Ugyan hol lehetnénk mindnyájan boldogok?

James gondolkodva nézett, láttam rajta, hogy tudja, van valami abban, amit mondok. Hirtelen arra gondoltam, hogy el kellene mennünk a rezervátumba, hogy fényt derítsünk néhány dologra. A rezervátumban három törzs állt össze, de csak az egyik, a paiute-törzsből való indiánokkal voltunk a legtöbbet. Ebből a tözsből származik Tristan is a fiúkkal. Tudtam, hogy James is ugyanezen gondolkozik, így megbeszéltük, hogy a következő hét pénteken átmegyünk hozzájuk.

A hétvége további része James részéről és az én részemről is színészkedéssel folytatódott. Próbáltuk eljátszani a szüleink előtt, hogy minden rendben van, és végre normális, gondtalan életünket élhetjük. Elég nehezen ment, mivel még soha nem hazudtunk nekik. Ebből kifolyólag nem egyszer megkérdezték tőlünk, hogy mi a bajunk, és hogy történt-e valami. Aztán a végén mindketten a saját szobánkba rejtőztünk mondván, hogy a házi feladatot csináljuk. Csak vacsorázni mentünk le a földszintre, majd mivel kora reggel óta ébren voltam, korán ágyba bújtam. Nem akartam másnap úgy kinézni az iskolában, mintha zombi lettem volna.

De sajnos még így is korábban ébredtem, mint szerettem volna. Megint álmodtam, de ez most teljesen más volt. A családom körében voltam, de egyszer csak a szüleim semmivé foszlottak, porrá váltak, mintha soha nem lettek volna. Helyettük kettő más, idegen ember jelent meg. Egy férfi és egy nő, akik valószínűleg egy pár lehettek, annyira összeillettek, de őket nem ismertük. James-szel kérdő pillantást váltottunk, hogy kik lehetnek ezek, de amikor visszapillantottunk rájuk, mögöttük lómagasságban öt csillogó szempár nézett ugyanúgy ránk. Éreztem, hogy nem vagyunk veszélyben, mégis féltem, és hihetetlen fájdalmat éreztem a szívem környékén. Mintha kitépték volna.

Amikor felébredtem, még csak nem is világosodott, sehol nem hallottam mocorgást. Mivel nem rémálom volt, és nem sikoltottam, így még James-t sem ébresztettem fel. Az óra éppen négy órát mutatott, amikor rápillantottam. Túlságosan is korán volt, de visszaaludni már nem tudtam. Így nekiálltam, hogy írjam a naplómat, amit már amúgyis azóta írok, hogy megtanultam írni. Valamiért az volt az érzésem, hogy meg kell örökítenem az életemet. Úgy voltam vele, hogy feleslegesen semmiféle képpen nem írom, hiszen mindennek van valami oka. Ha mást nem, legalább amikor öreg leszek - márha megérem azt a kort - visszaolvashatom, mit éreztem ekkor.
Persze még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyeneken gondolkodjam, és azóta, hogy majdnem elütöttek, úgy gondolom, hogy ha bármi lesz is, akkor majd valaki másra hagyom ezeket a naplókat. Majd az az illető eldönti, hogy mihez kezdjen velük. Tristan is eszembe jutott, hogy vajon mikor jön végre iskolába, és úgy döntöttem lesz ami lesz, nem fogom neki elmondani az autós incidenst és az ismeretlen fiút.

Amikor ismét ránéztem az órára, meglepődve láttam, hogy nemsokára csörögni fog az ébresztő, amit azonnal ki is kapcsoltam, és gyorsan elmentem zuhanyozni és fogat mosni mielőtt még James elfoglalná több órára a fürdőt. Akkor hallottam meg a motoszkálást, amikor kiléptem a zuhanykabinból. Nyilván James toporgott az ajtó előtt rám várva, de nem szólt egy szót sem. Gondolom valószínűleg azért, mert így is volt elég bajunk, nem akart még egy lapáttal rátenni.

De egy rossz szavam sem lehetett rá. Fölhívta Stellát, hogy ne jöjjön érte iskola előtt, hogy velem akar jönni, mert szükségem van rá, a lelki támogatásra. Így mosolyogva köszöntünk el anyuéktól, hogy aztán búskomor arccal induljunk el a biztonságot nyújtó sötétített ablakok mögött az iskolába, ahol tovább kell játszanunk a gondtalan testvérpárt. Becky-ék miatt azért jóval nehezebb lesz. Bár azt nem tudom, hogy ők látták-e az ismeretlen fiút, vagy sem, de szerintem nem.

Az a fiú is folyton a fejemben jár. A lelkemig hatoló pillantása, a komoly, érzéketlen mégis érzelmes tekintete elfelejthetetlen a számomra. Az pedig, hogy hogyan állította meg a kocsit, az egyszerűen megfejthetetlen. Még azon is elgondolkoztam, hogyan hívhatják. Mindenféle név eszembe jutott, aztán úgy döntöttem, elfelejtem egy időre a fiút. Logikusan átgondoltam, és rájöttem, nem érdemes miatta törnöm a fejem egész álló nap, folyamatosan. De hát velem kapcsolatban mi volt az, ami logikus?

A töprengésemből az iskola látványa vert fel. Amikor az erdőn át jöttünk, már automatikusan nem néztem semerre sem, mert már két hete nem láttam a farkast. Bár ma reggel éreztem akkor valami bizsergést, mintha mégiscsak figyelne valaki, de leintettem belső énemet. Most pedig azon aggódtam, nehogy túl hamar összefussak a lányokkal, vagy ha mégis, akkor ne kezdjenek el kérdezősködni. Nem akartam beszélni a történtekről. Velük legalábbis nem. Elég volt, hogy Jamesnek elmeséltem.

Azonban nem volt okom az aggodalomra, mivel nagy meglepetésemre, amikor leparkoltam a szokásos helyemre, ott állt az utolsó parkolóhelyen Tristan kocsija. Annyira meglepődtem, hogy majdnem neki is mentem, csak az utolsó pillanatban fordítottam el a kormányt. Tristan, mint a legutolsó találkozásunkkor, most is ott támaszkodott a kocsija oldalának, és engem figyelt. James valószínűleg sejtette mit akarok, vagy mire gondolok, mert egyetlen szó nélkül kiszállt a kocsiból amint leállt, és elindult a bejárat felé. Még szerencse, hogy tud olvasni a szememből.

Olyan nagy kapkodással szálltam ki a kocsiból és zártam be, hogy több időnek tűnt, mintha nyugodtabban csináltam volna. Amint bezártam, megkerültem a másik terepjárót, és Tristan nyakába borultam. Majdnem elkezdtem sírni a megkönnyebbüléstől, hogy végre látom, tudom, hogy nem esett bántódása, és arra vágytam, hogy ugyanúgy vigasztaljon és babusgasson, mint James. Tris is ugyanolyan erősen szorított, mint én őt, bár lehet, hogy kicsit elhamarkodtam amit tettem. Elfelejtettem, hogy ő inkább néz rám úgy, mint egy nőre, mintha a húga lennék.

Felnéztem rá, és láttam a szemében, hogy ő is megkönnyebbült, ugyanakkor fájdalom is volt benne. Hirtelen ismerős volt a tekintete. A mélyreható, komoly pillantása, mintha két testben egy lélek lenne. Gyorsan elhesegettem az emlékképet, és igyekeztem Trisre koncentrálni.

- Mégis hol voltál két héten keresztül? - förmedtem rá azonnal arra gondolva, hogy mennyi pótolni valója lett ennyi idő alatt.

- Dolgunk volt - mondta komoran.

- Ennyi ideig? - eléggé ideges voltam ahhoz, hogy úgy beszéljek vele, mintha az anyja lennék.

- Igen, ennyi ideig. De én nem ezért aggódnék - mintha egyre dühösebb lett volna.

- Akkor mégis miért? A továbbtanulásod, a jövőd áll rajta, hogy mennyit jársz iskolába.

- És mi van a te jövőddel? Ha meghalsz, akkor annyi neki, már nem lesz miért aggódnod - azt hittem mindjárt elkezd velem kiabálni, bár így is eléggé fölemelte a hangját. Csak abban reménykedtem, hogy ne hallja meg senki.

- Micsoda? Miről beszélsz? - azt hittem rosszul hallok, és rossz érzéseim támadtak.

- Tudom, mi történt veled szombaton. Mégis hogy jutott eszedbe, hogy egyedül lófrálj a városban? Lehet, hogy ez egy nyugodt környéknek tűnik, de soha nem tudhatod, hogy mi vár rád az utca végén - egy kicsit kezdett megnyugodni, de még mindig dühös volt. - Már csak egy kérdésem lenne.

- Micsoda? - kérdeztem lehorgasztott fejjel, mint a rossz kisgyerek, akit fülön csíptek egy csíny miatt. Meglepően rosszul esett, hogy Tristan ilyen mérges rám.

- Hogy élted túl? Láttam a kocsit is, és ahogy néztem, eléggé ripityára tört, de te megúsztad egy karcolás nélkül.

- Ezt úgy mondod, mintha nem örülnél neki - mondtam szemrehányóan. - Egyébként megmentettek. Azt nem mondom, hogy ki és hogyan, mert nem tudom ki volt az, nem ismerem, és nem is hinnéd el, hogy hogyan mentett meg.

- Miből gondolod?

- Még Jamesnek sem mondtam el a részleteket, mert ismerem. Te miért hinnél nekem?

- Remélem ez csak egy költői kérdés volt, és nem kell rá válaszolnom - mondta hirtelen aggodalommal és fájdalommal. - De azért csak próbáljuk meg, semmit nem veszíthetsz, mert ha esetleg tényleg nem hinném el, akkor sem mondanám el senkinek.

Nem tudtam mit gondoljak. Szerettem volna elmondani neki, hiszen ő is paiute. Viszont féltem, hogy esetleg őrültnek tart. Még akkor is, ha nem mondja el senkinek, éppen elég az, ha tőle kapok célzásokat amiért bolond vagyok. De azon is elgondolkoztam, hogy ugyan miért kellene tartanom tőle, hiszen a legjobb barátom kiskorom óta. Főleg amiért ő valószínűleg többet érez irántam, talán azért nem fog kigúnyolni.

- Azt az illetőt tényleg nem ismerem. Egy idegen fiú volt. Egyszer csak a földre tepert, és amikor felnéztem, a két keze a kocsiban volt. Azokban a horpadásokban,amiket te magad is láttál... - mondtam, bár nem éppen a szemébe. Nem akartam benne látni a gúnyt, és a mosolyt, hogy milyen nevetséges vagyok, amiért ilyeneket mondok.

- Hogy nézett ki az a fiú? - kérdezte viszonylag nyugodt hangon, mire felnéztem. Nyoma sem volt sem a gúnynak, sem mosolynak a szája sarkán.

- Sötét félhosszú haja volt, világító szeme és amennyire meg tudtam állapítani egész magas volt és izmos - mondtam visszaemlékezve az idegenre és próbáltam hatni a hangomra, nehogy úgy hangozzon, hogy oda vagyok azért a fiúért. Tristannek néhány pillanatra összeszűkült a szeme, és dühös lett a pillantása.

- Katie! Ígérd meg, hogy ha megint találkozol ezzel a fiúval, vagy szólj nekem azonnal, vagy ne foglalkozz vele, és menj tőle olyan messzire, amennyire csak tudsz. Kérlek, ígérd meg.

- De miért? - hogy elkerüljem a megmentőm? Tudni akarom, hogy kicsoda, nem érdekel, hogy Tristan mennyire ellenzi.

- Csak tedd, amit mondtam. Kérlek, a saját érdekedben. Nem akarom, hogy bajod essen.

- Te talán ismered? - gyanús volt, hogy úgy beszélt róla, mint aki pontosan tudja, hogy kiről beszélek.

Bármennyire is szerettem volna, nem válaszolt, mivel valaki megzavart minket. Nem akartam vele szót váltani, ma inkább elkerültem volna őt. Szerettem volna Tristannel beszélni, nem tetszett, ahogy viselkedett. Amikor csalódottságomban, mert megzavartak, csak a fejemet tudtam lehajtani. Akkor azonban azt láttam, hogy Tristan keze annyira remeg, mintha áramütés érte volna, amitől nem tud szabadulni. Megijedtem, hogy mitől lehet ilyen dühös, de aztán csak fájdalmat láttam a szemében ahogy rám nézett.

Amikor az a valaki odaért hozzánk, szerettem volna az arcába üvölteni, hogy hagyjon már békén, de még idejében vissza tudtam fogni magam, hisz senkit nem akartam megbántani.

- Szia Greg!

- Szia. Jól vagy? Hazafelé indultatok szombaton, nem a kórházba. Vagy a szüleid vittek el oda? - kérdezte Greg azonnal, mit sem törődve a diszkrécióval, hiszen nem tudhatta, hogy Tristan is tud a dologról.

- Erről nem akarok beszélni Greg - mondtam neki kurtán.

- De akkor is legelőször a kórházba kellett volna menned. Mi van akkor, ha agyrázkódást kaptál? Egyáltalán nem törődsz magaddal? Becky-t is le fogom szúrni, legalább neki lehetett volna esze. Szívem szerint a szüleiddel is jól elbeszélgetnék, hogy kicsit törődhetnének a lányukkal ahelyett, hogy annyit dolgoznak.

- Ide hallgass Greg! Becky el akart vinni a kórházba, én kértem meg rá, hogy ne tegye, csak vigyen haza. A szüleim pedig nem is tudnak a dologról, és különben is, nem is ismered őket, mégis hogy jössz te ahhoz, hogy kioktatnád őket? Téged kellene kioktatni, hogy kikotyogsz mindent, és hogy ne üsd bele az orrodat mások dolgába! El akarom felejteni ami történt és kész. És ha még egyszer így viselkedsz, akkor neked kell majd elmenned a kórházba és megnézheted magad. Remélem világosan fogalmaztam a számodra.

- Most miért vagy ilyen? Azt hittem, kezd kialakulni köztünk valami.

- Még ha úgy is lenne, akkor sincs jogod, hogy így beszélj olyan dolgokról, amikről semmit nem tudsz - vágtam hozzá, aztán Trishez fordultam. - Tristan, kérlek menjünk órára.

- Rendben - bólintott, közben észrevétlenül lepillantottam a kezére. Már nem remegett.

- Katie, várj! Sajnálom, csak aggódtam érted, és féltettelek. Túl sokat érzek irántad ahhoz, hogy csak úgy ölbe tett kézzel nézzem. És igazából reménykedtem a hétvégén, hátha igent mondasz egy kérdés, illetve kérésre - nézett rám bizonytalanul elpirulva.

- És mi lenne az? - kérdeztem cseppet sem érdeklődve.

- Meg szerettem volna kérdezni, hogy lennél-e a barátnőm... - ekkor eléggé megdöbbentem, és mintha Tristan egy aprót nyögött volna. Greg ezt komolyan gondolja?

- Greg. Jó formán nem is ismersz, mégis mit akarsz tőlem? Csak egyszer beszélgettünk, akkor sem olyan sokat. Nem ismersz, nem tudsz rólam semmit, és én is ugyanígy vagyok veled. Nem ismerlek - és tényleg nem.

- Majd időközben megismerjük egymást.

- Ne haragudj Greg, de a válaszom nem - lehet, hogy egy kicsit durva voltam vele, de most a legkevésbé akartam ezzel foglalkozni.

- Miért nem? - kérdezte kicsit megbántódva, de meglepetten is, mintha még soha nem utasították volna vissza.

- Az előbb mondtam Greg! Nézd... Barátok lehetünk, de többet ne várj tőlem. Nem tudom a későbbiekben mi lesz, nem vagyok jósnő, de egyelőre hagyj békén az ilyen dolgokkal - muszáj volt kicsit keményebb hangot megütnöm, mire megilletődve nézett, és megbántódva. Megfogtam Tristan karját, és húztam magam után, hogy menjünk végre.

Nem néztem hátra, nem akartam látni Greg arcát. Még mindig hihetetlen, hogy ezt kérte tőlem. Mégis mit gondolt? Már ott elrontotta a dolgot, ahogy a szüleimről beszélt.

- Ne legyél ideges - szólalt meg hirtelen Tris.

- Ezt éppen te mondod, aki majdnem leharapta a fejemet?

- Baj, hogy majd megőrültem az aggodalomtól? Amikor először meghallottam mi történt, azt hittem, hogy meghaltál - olyan lágy volt a hangja, mintha csurgó méz lett volna.

- Ne beszélj te az aggodalomról - korholtam le hidegen, ami nálam rosszabb, mintha üvöltöznék valakivel. - Két héten keresztül azon gondolkoztam, hogy hol lehetsz. Nem tudtam semmit, hogy hol vagy, mit csinálsz, miért nem jössz iskolába. Úgyhogy te erről nekem ne beszélj. Különben is, hol voltál? És a fiúk is!

- Sajnálom, de időről időre el kell mennünk elintézni néhány dolgot, ami bizony előfordul, hogy több napig is eltarthat. Erről nem mi tehetünk.

- Hagyjuk, inkább menjünk be. Mindjárt csengetnek.

Az első óránk együtt volt, így Tristan előtt voltam kénytelen fortyogni. Persze kényelmetlenül érezte magát, és úgy próbált engesztelni, hogy kedves üzeneteket írt. De én csak azt akartam tudni, hogy hol voltak, és mit csináltak. Hiszen mi van akkor, hogy ha valami bajuk esik, én pedig csak napokkal, hetekkel, vagy akár hónapokkal később tudom meg, mi történt? Úgy éreztem Tristan nem tudja, hogy ez mit jelentett számomra. Nem akartam újra elveszíteni a legjobb barátom, akkor talán már örökre.

Azt is tudom, láttam rajta, hogy ismeri a megmentőmet. Meg akartam tudni, ki az, és úgy tűnik, hogy ezt csak Tristől tudhatom meg. Így az egyik üzenetére válaszolva, amiben sokadjára kért bocsánatot, azt írtam:

Megbocsátok, de csak egy feltétellel: Mondd meg, hogy ki az a fiú, aki megmentett engem, akiről meséltem neked. Tudom, hogy ismered, ne is próbáld letagadni.

Rendben, elmondom. De nem itt. Majd szünetben és olyan helyen, ahol kettesben lehetünk.

Valamiért az volt az érzésem, hogy alig várja, hogy ez megtörténhessen. Félreérthetetlen gyengédséggel szokott rám nézni, ha kettesben vagyunk, és reménnyel teli szemekkel. Amikor kicsengettek, gondolkodás nélkül az udvar felé vettem az irányt, a lelátóhoz, mert ott csak akkor vannak, ha kinti edzés folyik, ami ebben az időben jóformán lehetetlennek tűnt.

Amikor odaértünk, lelassítottam. Izgatottá váltam, hogy most megtudom a fiú kilétét. Szembefordultam Tristannel, aki mögöttem kifejezéstelen arccal kullogott. Még a szeméből sem tudtam kiolvasni semmit, olyan volt, mintha magába roskadt volna. Vártam, hogy hátha megszólal, de csak nézett furcsa tekintettel. Nem bírtam már a csöndet, és kevés időnk maradt a következő óráig.

- Szóval? Ki az a fiú?

- Nem ismerem túl jól. Néhányszor találkoztam vele, de annyit tudok róla, hogy nagyon veszélyes. Ő is, és a családja is.

- És ezt mégis honnan tudod? És ha olyan nagyon veszélyes, akkor miért mentett meg?

- Mert tudja, hogy vissza akarod majd fizetni ezt a szívességet. Hidd el, semmit nem tesznek csak úgy szimplán, szívességből. Minden cselekedetüknek van hátsószándéka - ezeket a szavakat olyan gyűlölködő pillantással mondta, hogy kicsit megijedtem tőle. - Nagyon szépen kérlek Bella, ha legközelebb találkozol vele, kerüld el őt jó messzire.

- Biztosan tévedsz, nekem nagyon jó emberismeretem van, hála apádnak, és én mondom, nem akar tőlem semmit. Most pedig kérlek mondd el, hogy hol laknak.

- Bella, nem. Nem érted, hogy csak téged akarlak megvédeni? Ne legyél ennyire naiv és önfejű. Tudom, hogy jó emberismereted van, de ők nem... - hirtelen akadt meg a hangja, mint aki rájött, hogy túl sokat mondott el, és a legnagyobb dolgot kishíján kimondta. De azért folytatta. - Ők jóformán nem viselkednek emberként. Tehát az emberismereted mit sem ér velük szemben. Egyébként apámmal is elbeszélgettem, hogy miért hagyott téged magadra.

- Apádat most hagyd ki ebből, és nem hiszek neked. És igenis találkozni akarok vele. Ha nem mondod meg hol van, akkor én magam keresem meg, de akkor nem tudom, hogy is tarthatnálak a legjobb barátomnak, amikor nem segítesz nekem - lehet, hogy túl kemény voltam, de miért nem érti meg, hogy ez mennyire fontos nekem?

- Bella, ha te képes lennél egy olyan valamiért megszakítani a barátságunkat, amit még csak nem is ismersz, akkor szerintem te soha nem is tartottál igazi barátodnak. Csak ezt hitetted el magaddal - hihetetlenül hideg hangon mondta, amitől a hideg futkosott a hátamon.

- De Tris...

- Elég legyen Bella. Ne áltass se engem, és ne áltasd magadat sem. Csak sajnálom, hogy egy ilyen fekete lelkű szörnyeteg miatt kell hogy azt mondjam, befolyásolható vagy, és olyan könnyen dobod el a barátaidat, ami számomra felfoghatatlan. De akkor menj csak, keresd meg ezt a te "megmentődet". Szia.

Azzal megfordult, és vissza se nézve, elment. Úgy éreztem, mintha arcon csaptak volna. Elvesztettem az egyetlen, és eddig igaznak tűnt barátomat. Nem tudtam, mihez fogok kezdeni ezután, de annyiban biztos voltam, hogy azt a fiút meg kell találnom mihamarabb, különben abba is bele őrülök.

A napok megint csak telte, akár csak a hetek. Tristan megint legalább egy hétig nem jött suliba, ezalatt az idő alatt is a farkas, akit látni szoktam az erdőben, máshogy nézett ki, és mást éreztem a közelségétől. Nem tudtam mi lehetne az összefüggés, de furcsa volt számomra. Közben még karácsony is eltelt, és fájt, hogy egy részét nem tudtam Trisszel, a családjával és a fiúkkal tölteni.
Miután Tris újra elkezdett iskolába járni, úgy láttam, hogy nagy erőfeszítésébe került a közelemben maradnia. Szünetekben láttam rajta a dühöt, de a szomorú csalódottság is ott volt a szemében. Néha olyan mély pillantásokkal nézett rám, amikből úgy éreztem, hogy sajnál, és hogy szeretne valamit mondani, de a dühe és a csalódottsága nem engedi.

Mivel Trisszel összevesztünk, bár a többieknek semmi közük nem volt hozzá, de a fiúk sem közeledtek hozzám többet. Ezt Beckyék nem egyszer meg is jegyezték, de én nem figyeltem rájuk. Nem akartam arra gondolni, hogy az egyetlen igaz barátomat valószínűleg elvesztettem, ráadásul nagy valószínűséggel hiába.

A megmentőmnek se híre, se hamva. Két hét telt el, és hiába kerestem többször is a városban, vagy bárhol, nem találtam. Próbáltam veszélybe kerülni, nem sikerült. A harmadik héten kezdtem feladni a keresést, és elhívtam Beckyéket, Mattet, egy barátját Jeffrey-t, és még Greget is - hátha megbékél egy kicsit - , hogy menjünk sétálni az erdőbe, ahol főleg mostanában nagyon sokat voltam, és már úgy ismertem, mint a tenyeremet.

A szüleim és James persze nem helyeselték túlzottan, hogy nap mint nap oda járok. Mostanában az egész város a hatalmas farkasról beszélt. Sokan látták, de a rendőrök nem nagyon akarják elhinni, hogy egy lónagyságú farkas ólálkodik az erdőben. Én persze nem féltem. Nem ismertem a farkast, de többszöri "együtt utazgatás" után elnyerte a bizalmamat, hiszen ha bántani akarna, akkor már régen megtette volna.

Ezt azért nem mondtam el senkinek. Ez az én titkom volt a farkassal. Bár lehet, hogy nem csak egy ilyen fenevad él az erdőben. Mostanában nem láttam azt a nagyobbik farkast, akinek a tekintetétől mindig libabőrös lettem. Egy kisebbik társa jött velem párhuzamban az elmúlt hetekben.

Minden esetre főleg hétvégenként töltöttem időm nagy részét az erdőben. Ettől persze a jegyeim egy halványival romlottak, de nem vettem tudomásul, majd úgyis kijavítom. Azért is gondoltam, hogy elhívom néhány barátomat, mert kellett a társaság. Trisszel vagy egyáltalán nem találkozunk sem a folyosón, sem máshol, vagy a közös órákon, ahol kénytelenek vagyunk egymás mellett ülni, el kell viselnünk egymást, ami nem is tudom melyikünknek volt nehezebb.

A nagy nevetéstől hirtelen felriadtam. Eltelt az idő, nem tudom mióta sétálhattunk az erdőben. Valami nagyon vicces dologról beszélgethettek a többiek, mert a rengeteg visszhangzott tőlük. Észre sem vettem, hogy Greg lépked mellettem és nagyban mesél egy történetet, amikor az apjával voltak hegyet mászni. Erre sem tudtam odafigyelni. Mind végig Tris és a megmentőm járt a fejemben, és azon gondolkoztam, vajon valóban megérte-e a veszekedés.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszerre megint úgy éreztem, mintha figyelnének a közelben. Rossz előérzetem is támadt, mintha valami iszonytató dolog történne nemsokára. Amikor körbenéztem, megtorpantam. Egy falka farkas sorakozott végig az ösvény szélén. Alig hittem a szememnek.

A többiek közvetlenül előttem torpantak meg. Még levegőt is alig vettek a rémülettől. Sejtettem, hogy ez jobban megijesztette őket, mint engem, hiszen ők nem erdőbe járók, amit nekem meg is mondtak az elején. De örültem, hogy közvetlenül előttem voltak, így a fülükbe tudtam suttogni. Szerencsére megvolt a lélekjelenlétem.

- Lassan, nagyon lassan hátráljatok, de ne forduljatok meg. Amint legalább húsz lépésnyi távolságra vagytok tőlem, forduljatok, és fussatok ahogy csak tudtok - nyomatékosítottam nekik.

- De Katie, mi lesz veled? - kérdezte Becky alig hallhatóan. Láttam rajta, hogy közel van a sokkhoz.

- Ne aggódj, nem lesz semmi bajom. Nemsokára megyek utánatok, de ha most nem mentek, akkor nagy baj lesz. Induljatok, és ha elkezdtetek futni, addig meg ne forduljatok, amíg legalább az első házat meg nem látjátok. Nyomás.

Lassan, de reszketve elindultak a többiek. A szemem sarkából láttam, hogy Greg egy kicsit sem tétovázott, és halott sápadtan meredt a farkasokra. Közben én is tettem egy lépést, de előre, mint aki fellép a farkasok ellen. Legalább egy valaki kellett volna így is, aki marad és viszonylag szembeszáll velük, különben mindannyiunkat megöltek volna. Ha már egy olyan egyént látnak a farkasok, akik nem hátrál, és nem ijed meg tőlük, már akkor megtörik a magabiztosságuk és nem támadnak azonnal.

Amikor meghallottam, hogy a többiek fordulnak, és futnak, én sem tétlenkedtem. Ez idő alatt elértem az ösvény másik oldalát, így fogtam magam, és elkezdtem futni a sűrűbe. Nem néztem hátra, csak reménykedhettem, hogy a farkasok engem követnek, hisz én voltam közelebb hozzájuk.

Az álmok valóra válnak: 3. fejezet

3. fejezet: A városban
Az éjszakám egész nyugodt volt. Mindennel gyorsan kész voltam, Jamest pedig szerencsére nem kellett megvárnom, mert Stella jött érte.

Az úton semmi különös nem történt azon kívül, hogy megint úgy éreztem, mintha valaki nézne és követne. Nem kellett teljesen odafordulnom, hogy tudjam, a farkas az. De most mintha máshogy nézett volna ki. Nagyobb volt a teste és a bundája is, így mégis odanéztem. A szeme szomorkásabb volt ahogy nézett, és bűnbánó. Valahogy ismerősnek tűnt, de nem igazán akartam tudni, hogy honnan. Mindenesetre nagy biztonságban éreztem magam mindaddig, míg az első házat meg nem pillantottam.

Ahogy beértem a városba, megint kezdtem idegeskedni. Nem tudtam mi lesz Tristannel és velem a tegnapiak után. Végülis most ott kezdtük el folytatni a barátságunkat, ahol anno abbahagytuk.

A suliba hamarabb beértem, mint tegnap, ami nem is csoda. Gondolkozás nélkül Tristanék helye mellé parkoltam. Úgy tűnt megfogadták a tanácsomat, mert már megérkeztek, legalábbis a kocsijuk már ott volt.

Aztán megláttam Trist a kocsi túloldalán. A kocsinak dőlve nézett rám komoly, átható szemekkel. Még a kocsiban is éreztem az auráját. Ha nem ismertem volna régóta, és nem történt volna a tegnapi, most azt mondanám, hogy Tristan a leglélegzetelállítóbb, leggyönyörűbb férfi. Vagyis fiú, hogyha a korát nézzük.

Amikor kiszálltam a kocsiból és odamentem hozzá, még akkor sem mozdult egy millimétert sem.

-Szia - köszöntem neki kicsit halkan, mire ő csak biccentett, aztán próbáltam kicsit viccesebbre fogni a figurát. - Mit csinálsz itt ilyen korán? Megfogadtad a tanácsom?

-Nem mondanám. Őszintén szólva beszélni szeretnék veled - kezdtem úgy érezni, mint megint olyan félelmetes lenne, mint előző nap.

-Rendben, mondd csak.

-Ne itt. Menjünk hátra a lelátóhoz.

Az iskola mögött volt egy focipálya, amellett pedig egy kisebb lelátó. Korán volt még, tehát senki nem járt arrafelé. Leültünk a lelátóra, Tris pedig egy hatalmas sóhaly után kezdett nagy nehezen a mondandójába.

-Igazából elnézést szeretnék kérni.

-Miért is? - kérdeztem, pedig nagyon jól tudtam az okát.

-A tegnapi miatt, amiért elragadtattam magam. Egyszerűen csak olyan őrjítő pillantással néztél rám, hogy úgy éreztem muszáj... - nehezen tudta folytatni, vagy csak vacilált, hogy kimondja-e vagy sem.

-Mondd csak - bátorítottam.

-Úgy éreztem muszáj, hogy megcsókoljalak - belepirult ahogy kimondta és nem is mert rám nézni.

-Ugyan, semmi baj. Lépjünk túl ezen, és kész. Hisz barátok vagyunk - erre hirtelen felkapta a fejét.

-Igen, persze. Csak barátok.

Nem tudom még mennyi ideig beszélgettünk. Csak ültünk ott, néztük az eget, a pályát, és arról esett szó, hogy egyik hétvégén elmehetnék hozzájuk Warm Springsbe. Tris mesélte az ottaniaknak, hogy visszaköltöztünk, és annyira megörültek, hogy alig várják végre a találkozást. Kíváncsiak arra is, hogy mennyire változtunk meg. Leginkább James és én érdekeltem őket, amin nem csodálkoztam, emlékezve, hogy mi jártunk oda leginkább, ha a szüleinknek sok dolguk volt. Mindig a rezervátumbeliek vigyáztak ránk ilyenkor.

Szóba került az is, hogy a többiek még nincsenek bent az iskolában, mert Tris azt mondta, hogy muszáj bejönnie hamarabb, és hogy ők ne jöjjenek. Megeggyeztünk, hogy legfeljebb beállnak a mi kocsijaink mögé, ha nem marad parkolóhely. Tris elkezdte mesélni, hogy legtöbbször miket szoktak csinálni, és hogy sokat szoktak hülyülni. Az utóbbit elhittem, de az előbbinél valami hamisság csillant a szemében, amitől tudtam, hogy nem mond teljesen igazat.

Ez eléggé fájt, mert nem szerettem, ha valaki nem bízik meg bennem. Köztudott volt, hogy jól tudok titkot tartani, kikéve persze James elől, de ő olyan, mint én. Persze megértettem Trist, hisz akármennyire is voltunk régen a legjobb barátok, mégis csak tizenegy év telt el, és gondolhatja úgy, hogy azóta esetleg megváltoztam.

Amint ezen gondolkodtam, azt vettem észre, hogy Tris eltűnt mellőlem pillanatok alatt. Végül a földön láttam meg újra, de nem csak őt. Éppen a hátáról állt föl valaki, és kitört belőlem a megkönnyebbült nevetés.

-Végre megtaláltunk titeket - mondta Dylan és vigyorogva nézte Tristant, ahogy lassan állt fel.

-Sziasztok fiúk - köszöntem Dylannek és a többieknek, akik lemaradva jöttek felénk. - Eléggé megijesztettél Dylan. Legközelebb légy oly szíves, és lassított felvételben terítsd le Trist. Akkor talán még le is fogom tudni kamerázni - mosolyogtam rá cinkosan.

-Ne haragudj Katie. Ígérem, igyekezni fogok - nevetett fel.

-Mondhatom szép. Még a végén kiderül, hogy összeesküvést szerveztek ellenem - mondta felháborodást tettetve Tris.

-Ugyan, dehogy. Miért tennénk ilyet? ha ilyet tennénk, úgy se merült fel volna benned ez az ötlet, ahhoz túl ügyesen csinálnánk - mondtam neki olyan hangon, amitől leolvadt a mosoly az arcáról, és megint olyan csillogás jelent meg a szemében, mint a tornaórán. - Na menjünk, mert megint el fogunk késni - mondtam gyorsan, nehogy ismét kínos helyzetbe kerüljünk.

-Menj csak, nekünk beszélnünk kell, de majd megyünk mi is - mondta Tris komolyan.

-Rendben, de ne maradjatok sokáig.

Onnantól kezdve egész nap nem láttam őket. Kicsit mérges voltam rájuk, amiért nem voltak iskolában. A végén még bajuk is lehet ebből. De aztán napokig nem láttam őket. A mérgem elmúlt, és előjött az aggodalom. Senki nem tudta, hogy mi lehet velük, viszont mindenki fellélegzett. Más volt a hangulat az egész iskolában.

Már két hét is eltelt. Ezalatt majdnem az egész iskolával megismerkedtem. Becky-vel és a lányokkal járkáltam a suliban, vagy Jamesszel tanácskoztunk egyes dolgokról. A tanárok is megkedveltek, akárcsak Jamest, de nem azért, mert én voltam a suli leghelyesebb fiújának a húga.

Viszont James baráti társaságában volt egy furcsa fiú. Nem a kinézete volt furcsa, nem is az, ahogy beszélt. A tekintetében volt valami fenyegető, valami őrültség. A testalkata szálkás, de izmos, nálam egy fejjel lehetett magasabb. Ha a közelükben voltam, ez a fiú mindig bámult engem.

Egyik alkalommal, amikor Jamesnek köszöntem az ebédlőben, odajött hozzám.

-Szia, hadd mutatkozzam be. A nevem Gregory Craig, de a barátaimnak csak Greg.

-Szia. Kathrine Isabella Hurst vagyok.

-Igen tudom. James húga - ahogy próbálta tartani velem a szemkontaktust, úgy elkezdett egyre jobban pirulni. - Öhm... leülhetnék hozzád?

-Gyere csak.

Amíg ebédeltünk, sokat beszélgettünk. Kiderült, hogy évfolyamtársak vagyunk, csak őt különböző dolgok érdeklik, így nincs egy közös óránk sem. Az is kiderült, hogy mielőtt még mi idejöttünk, ő volt a szépfiú a suliban. Ezt nem igazán értettem. Ugyan mi helyes lehet egy ilyen fiúban? Persze ízlések és pofonok. A végére már egészen megkedveltem, de valószínűleg csak azért, mert őszintének tűnt.

Elhívott, hogy szombaton jöjjünk be a városba. Megmutatná az új helyeket, beszélgetnénk, aztán talán beülnénk valahova meginni valamit. Beleegyeztem, de mondtam neki, hogy találkozzunk valahol, mert a lányokkal is ugyanezt terveztük.

Telefonszámot cseréltünk és mentünk az utolsó órákra, ami nekem megint csak dupla torna volt. A tornaóra is a kedvenceim közé kezdett tartozni, de most így, hogy már napok, lassan hetek óta nincsenek itt a fiúk, így most nem volt olyan élvezetes. Még mindig nem hallottam róluk semmit, és ez kezdett kicsit aggasztani.


-Szia Katie! Akkor holnap mehetünk? - jött oda Becky az óra végén.


-Szia. Persze, már alig várom - mosolyogtam rá izgatottan. Tényleg alig vártam, hogy láthassam mi lett szeretett városomból míg nem voltam itt.


Jamest már nekem kellett hazavinnem iskola után. A szüleink is korábban értek haza, így anyuval megcsináltuk a vacsorát, ami nagyon jól sikerült. Mint mindig, most is a fiúknak kellett elmosogatniuk és elrakniuk a maradékot, ami még megmaradt a pirított zöldséges tésztából.


Másnap korábban ébredtem, mint ilyenkor szoktam, de nem bántam. Alig vártam, hogy jobban megnézhessem a várost. Kíváncsi voltam mi lett belőle, mi az ami megmaradt belőle, és mi az, ami teljesen új.


Éjjel viszont megint rémálmom volt, és ismét félelmetes, majdnem sikoltva ébredtem. A testem verejtékben úszott, a takaró pedig hozzám ragadt. De most volt benne valami újdonság is. Annyi, hogy egy autóbaleset is történt. Nem tudtam, kit ütöttek el, nem tudtam mi történt az illetővel, minden sötétségbe burkolózott, csak annyit tudtam, hogy még mindig üldöztek. A kocsinak is csak a hangját hallottam, aztán a fékcsikorgást.


Igyekeztem gyorsan kiverni a fejemből ezt az egészet, és minden erőmmel a napi programra próbáltam koncentrálni. Elmentem gyorsan a fürdőszobába, lezuhanyoztam, ami igazán felfrissítette a testemet is, és kitisztult tőle a fejem. Az izmaim is ellazultak, és ettől máris jobban éreztem magam, jól indul a nap. Részben olyan is volt, mintha gonosz szellemek szállták volna meg a testemet, és mintha a meleg víztől most távoztak volna belőlem.


Tusolás és fogmosás után, felkaptam azokat a ruhákat, amiket már előzőleg kikészítettem magamnak, egy bő, kék, lezser rövid újjú mintás felsőt, amit a vállamon tudtam ide-oda rakni, hogy melyik vállamat hagyja szabadon. Felvettem hozzá egy átlagos farmert, amit nagyon szerettem, és a tornacipőmet.


Amikor lementem, megláttam anyut a konyhában sürgölődni. Először meglepődtem, hisz hétvégéken ha teheti, legalább délig ki se teszi a lábát a hálószobából apuval együtt.


-Jó reggelt - köszöntem neki. - Hogy hogy ilyen korán felébredtél? Hétvége van.


-Csak gondoltam fölkelek, hátha tudunk beszélgetni addig, míg nem mész - mondta, és amikor megfordult, hogy odajöjjön az előttem lévő étkező asztalhoz, láttam, hogy egyik kezében egy tányéron palacsintát, a másikban pedig egy bögre kávét hoz.


-Köszönöm, hogy csináltál reggelit és kávét - hálálkodtam neki, mert nem hiszem, hogy egy picinyke időm is lett volna arra, hogy akár egy falatot is csináljak magamnak, vagy kávét úgy, hogy a lenyelésére is jusson időm.


-Nincs mit. És mi lesz a mai program konkrétan?


-Beckyék értem jönnek, bemegyünk a városba, körülnézünk, szerintem vásárolunk is, aztán találkozom egy évfolyamtársammal. Vele nem tudom mit fogunk csinálni.


-Biztosan ki fogtok tudni találni valamit - mosolygott rám. - Főleg te, amekkora eszed van.


-Köszi szépen - mosolyogtam vissza anyámra. Mindig jókedvre tud deríteni.


-Lehet, hogy James is bemegy ma a városba Stellával. Talán össze fogtok futni.


-Nem baj. És hogy megy a munka? Jó az új hely?


Anyu szeme azonnal felcsillant, imádta, ha beszélhet és elmesélhet mindent. Amíg ő beszélt, én kényelmesen megreggeliztem, megittam a kávémat, és csak néhányszor kellett hümmögnöm, hogy felfogtam a hallottakat.


Mindenki megszerette őt a városban, meg voltak vele elégedve. Annyira szorgalmas és ügyes , hogy talán rövid időn belül a főorvos mellé fog kerülni a kórházban. Büszke voltam rá. Igaz, eddig is hasonló jókat hallottam mindig, akárhol voltunk, de hát azért mégis. Örültem, hogy ilyen jó dolga van most is. Kiderült ráadásul, hogy az egyik ápolónő a nagymamám legjobb barátnőjének a lánya volt.

Elmesélte, hogy régen nem voltak annyit együtt, mert anyu mindig orvos akart lenni, így olyan sokat tanult, hogy a barátaira és más egyébre nem nagyon maradt ideje. De megérte, hisz elérte a célját, amit ráadásul kiemelkedően csinál.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de meghallottam a dudaszót, mire azonnal felpattantam, felkaptam a dzsekimet, hisz már december eleje volt, nem lehetett tudni, mikor jön a fagy. Elköszöntem anyutól, és kisiettem az ajtón. Becky a vezetőülésről mosolygott rám üdvözlésképpen. Mindenki más hátul ült, és láttam, hogy nekem hagyták az anyósülést. Amikor beszálltam a kocsiba, mindenki megörült nekem, és mosolygott, kivéve persze Cassandrát. Nem értem minek jön, ha már most ennyire ki nem állhat.
-Na miújság csajszi? - kérdezte Nina.
-Nem sok. Csak annyi, hogy nem fogok tudni végig veletek lenni, mert majd valamikor találkozom Greggel.
-Oh, tényleg? Csak nem randi? - vigyorgott Dolly.
-Nem, csak találkozunk - mondtam megilletődve. Nem értem, hogy kérdezhetnek ilyet, amikor én nem az a típus vagyok, aki egyből ugrik egy randi meghívásra.
-Katie, tudom, hogy még mindig ismerkedsz, mert régen voltál itt és jóformán senkit nem ismersz, de jobban meg kellene fontolnod, hogy kivel találkozgatsz - mondta Becky figyelmeztetve.
-Ezt meg hogy érted?
-Úgy, hogy én a helyedben nem találkozgatnék vele. Sok pletyka kering róla, hogy miket csinált, és eléggé fura alak. Nem akarok beleszólni, csak gondoltam jobb, ha tudod.
-Rendben, köszi Becky.
-Tényleg, és mi van veled meg azzal az indiánnal? - kérdezte Nina Tristanre célozva. - Igaz, már vagy két hete nem láttuk - ami nem csoda, de mégis, mi van köztetek?
-Hogy érted, hogy mi van köztünk? - ezen kicsit megütköztem. - Semmi nincs köztünk, csak barátok vagyunk. Régi barátok.
-És ezt ő is tudja? - kérdezte Dolly.
-Mégis mire célzol?
-Arra, hogy amikor legutóbb együtt voltatok, akkor is úgy nézett rád, mintha mindig téged akarna nézni, és soha nem akarná levenni rólad a szemét.
-Ahogy Matt szokott nézni Becky-re - kuncogott Nina.
-Ugyan, biztosan rosszul láttátok.
-Hát te tudod, mindenesetre tartsd nyitva a szemed.
Az út hátralevő részében a lányok azt taglalták, hogy Tristan és a fiúk milyen helyesek. Itt csöndben maradtam, nem tudtam mit hozzá fűzni. Cassandra viszont annál inkább. Mondták ugyan, hogy amikor meglátják őket, akkor jóformán csak félelmet éreznek, de egyébként csodálják őket, és amikor nem látják őket, vagy a fiúk hiányoznak, akkor mindig hiányt éreznek magukban.
Kiderült, hogy Ninának a leginkább Dylan tetszik. Szereti benne, hogy sportos, és vicces. Általában róla szokott álmodozni.
Dolly-nak Simon tetszik, hogy olyan megfontolt, érzelmes, ugyanakkor lehet vele bolondozni is, legalábbis az alapján, amit látott.Sok mindent nem tud róla, de nagyon szeretné megismerni.
Becky is hozzáfűzött ezt-azt. Persze nagyon szereti Mattet, de hát hűséget fogadott, nem vakságot, és Timothy-t nagyon aranyosnak tartja.
Casnek jóformán az összes fiú tetszik, de két fiú van, aki igazán megdobogtatta eddig a szívét, és azok Tris és Greg, de azért még Tony-t is jóképűnek tartja. Becky persze óvatosan rám sandított, de nem vettem róla tudomást. Egy kicsit sem tartottam ezt a dolgot furcsának.
-Cas, lenne egy tanácsom - szólt hozzá Becky.
-Mondd csak - nézett rá Cas igen szúrós szemekkel.
-Szerintem ha valamelyikükre rá akarsz hajtani, akkor inkább Tony-t válaszd. Ki tudja kivel milyen lesz a későbbi kapcsolata Katie-nek.
-Ha ő nem tud dönteni, nem az én bajom. Minek alkalmazkodjak hozzá?
-Pont azért, hogy ha majd később dönteni fog.
-Akkor majd ő alkalmazkodik hozzám.
-Nem szokásom senkihez sem alkalmazkodni, mert nem vagyok egy pincsi kutya - szólaltam meg hirtelen, mert Cas eléggé kezdett felingerelni.
Végül beértünk a város központjába, én pedig fellélegezhettem. Amikor kiszálltunk a kocsiból, a lányok elindultak a ruhaboltok felé, ami nem lett volna gond, de úgy gondoltam, elég ruhám van, és a régebbi boltokat szívesebben látnám. Így megbeszéltem velük, hogy körülbelül három óra múlva találkozunk egy étteremnél, amit elmagyaráztak, hogy hogy kell eljutni oda. Becky persze nehezen akart magamra hagyni.
Megkönnyebbültem, hogy egy kicsit egyedül lehetek, addig sem érzem azt, hogy megütném Cast. Ahogy végig haladtam az utcákon, láttam, hogy mennyire kiszorították innen az indiánokat. Régen szinte minden második, vagy harmadik boltban egy indián volt az eladó, és még bennszülöttek által készített ékszereket, dobokat, csecsebecséket is lehetett kapni, most pedig alig-alig láttam egy-két helyen. Próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még itt laktunk, de azt a múltat a fejemben még javarészt homály fedte, és még mindig nem akart kitisztulni. Folyamatosan arra koncentráltam, hogy visszahozzam az emlékeimet, mire olyan hirtelen hasított bele a fájdalom a fejembe, hogy kishíjján elestem a szédüléstől, de egy erős férfikéz elkapott.
Amikor már visszanyertem az egyensúlyom, és valamelyest kitisztult a fejem, felnéztem, és egy indiánférfit láttam. Hosszú, ébenfekete haja lófarokba kötve, sastollal díszítve. Kockás inget, farmert és egy állatbőrből készült mellényt viselt. Ezt az öltözéket sokan túl kevésnek találnák így karácsony közeledtével, ami egy-két hét múlva következett. De aki ismeri az indiánokat, az tudja, hogy ez bőven elég nekik a testhőmérsékletük és az állatbőrből készült ruhák miatt.
-Jól van kisasszony? - kérdezte illedelmesen.
-Megvagyok, köszönöm, csak egy kicsit megszédültem.
-Azt láttam. Jöjjön be, igyon egy kis teát, vagy forrócsokit, attól biztosan rendbe jön - mondta, és én csak akkor vettem észre, hogy azelőtt a könyvesbolt előtt állunk, amit kerestem.
-Biztos benne? Nem szeretném, ha a könyveknek bajuk esne.
-Ugyan, ne butáskodjon. Hátul van egy kiskonyha. Jöjjön.
Félnem kellett volna, de túlságosan bíztam az indiánokban. A férfi hátravezetett, én pedig próbáltam minél lassabban menni, hogy közben megcsodálhassam a könyveket. Itt régen borzasztóan sok indiánkönyv volt régi legendákkal, történetekkel, mítoszokkal, dokumentumokkal és térképekkel. Most alig akadt néhány, és azok is elvétve. Az egyik könyvön viszont megakadt a szemem, pedig semmi érdekes nem volt rajta. Barna bőrkötésű volt a régiek között, talán már porosodott is. Nem értettem nekem miért volt mégis ennyire szemet szúró.
-Tegeződhetünk? - kérdezte a férfi olyan hirtelen, hogy megijedtem.
-Persze, hogyne.
-Hogy hívnak?
-Kathrine Isabella Hurst. És téged?
-Randolph Cutler. Örülök, hogy újra látlak. Tristan apja vagyok - mondta mosolyogva.
A mosolyától rám tört a hirtelen felismerés. Boldogság és melegség futotta át a testem, a lelkem, a talpamtól a fejem búbjáig. Emlékeztem egy férfira, aki borzasztóan sokat törődött velem annak idején a rezervátumban. Randolph alig öregedett, és szinte alig hittem el, hogy tényleg ő az. Örömömben a nyakába ugortam minden szégyenlősség és pirulás nélkül. Úgy tűnt Randolph nem lepődött meg, mert elnevette magát, és magához szorított. Láttam rajta az örömet, hogy még mindig ugyanúgy érzek iránta, mint annak idején.

Miután mindketten kiölelgettük magunkat, leültünk, és beszélgettünk miközben óvatosan kortyolgattuk a finom és nyugtató teát. Kezdtem otthon érezni magam a teától. Régen ittam ilyet. Elmeséltem neki merre jártunk az évek során, mik történtek velünk, és semmit nem hagytam ki. tudtam, hogy Randolphnak bármit elmondhatok mindenféle köntörfalazás nélkül, és nem is szégyeltem magam, nem volt okom rá.
Én is kérdezgettem őt, hogy az ő sorsuk hogy telik. Kérdeztem Bobby-ról is, hogy mi történt, és ugyanazt mondta, mint Tristan. De ő sem tudott jól hazudni, rajta is láttam, hogy jóval többet tud, és több történt, mint amennyit elmond. Ezt is tőle tanultam, hogy olvassak mások tekintetéből. Hiába próbálta elrejteni, a szeme elárulta. Ő persze nem tudhatta, hogy a képességünket, amit Jamesnek és nekem adott, tovább fejlesztettük.
Aztán tovább beszélgettünk. Randolph volt régen a város rendőrfőnöke, mindenki tisztelte és becsülte, mindig jó munkát végzett. Most meglepve és rosszallóan konstaláltam, hogy könyvesbolti eladó lett belőle. Elmondta, hogy most is rendőr lenne, ha nem jön egy új polgármester, aki ki nem állhatja az indiánokat, és aki nem rúgta volna ki a legtöbbjüket. Randolphnak megengedte, hogy továbbra is dolgozzon a városban, de rendőr már nem lehetett.
Az új polgármester, akit mellesleg George Wimundnak hívtak, még azt is megszabta, hogy az indiánok közül kik jöhetnek a városba, és kik nem. Csak azoknak adott engedélyt, akik ide járnak iskolába, és akik itt dolgoznak. Így persze so boltot tudtak nyitni a rezervátumban odacsalogatva a túristákat. Ennek örültem, de azért felháborított, hogy így bántak velük.

Időközben elkezdtünk a könyvekről beszélgetni, hogy miket olvastam eddig, és hogy milyen tanulságokat vontam le eddig az elégedett élethez. Elővette azt a könyvet is, amelyiken megakadt a szemem, elmesélte, hogy az ő törzséről szólnak. Felajánlotta, hogy mivel az a könyv nem is lehetne a boltban, és én egyébként is odavagyok az ilyen könyvekért, így nekem adná.
Pár szót még váltottunk, aztán mennem kellett, nehogy elkéssem a megbeszélt találkozót.

Amint kiléptem az ajtón, láttam, hogy egyetlen autó sem parkolt az egész utcában, és csak egy-két ember bandukolt a járdán is. Végighaladtam azokon az utcákon, amelyeken csak sejtettem, hogy végig kell mennem. Annyi sarkon fordultam már be, hogy kezdtem azt hinni, hogy eltévedtem, végül megpillantottam az éttermet. A parkolóban megláttam Becky kocsiját is, és azon kívül hármat, viszont egész utca már tele volt autókkal, amik vagy parkoltak, vagy össze-vissza mentek.

Már éppen az út közepén voltam, amikor hatalmas fékcsikorgást hallottam. A hang irányába fordultam, és ha láttam volna magam, valószínűleg elszörnyedek a tulajdon arcomtól. Éreztem, hogy elsápadok attól a látványtól, hogy egy terepjáró száguld felém, és nem nagyon tűnt úgy, hogy lassítani akarna. Lecövekeltem, pedig tudtam, hogy futnom kellene valamerre, nehogy az az autó elüssön. De mégse tudtam megmoccanni. Konkrétan sokkot kaptam a félelemtől, ami ritkán fordul elő velem. A fekete jármű egyre gyorsabban jött, mintha nem látná, hogy ott állok, vagy mintha pont engem akarna elütni.

Már csak pár centire volt tőlem, mire meg bírtam mozdulni, de annyira görcsben volt a lábam, hogy ez a kis lépés is nehezemre esett. Aztán hirtelen valami, vagy valaki letepert a földre, minek következtében beütöttem a kezem, a fejem pedig kóválygott. Hatalmas csattanást hallottam, és amikor felnéztem, egy sötétbarna, félhosszú hajú fiú guggolt mellettem, a két keze kinyújtva. Alig tudtam elhinni, a tenyere jóformán benne volt a motorháztetőben. A fiú meg sem rezdült, mintha meg sem érezte volna az ütközést. Ellenben a sofőr biztosan, és valószínűleg csak alkatrésznek adhatja el az autót, legalábbis ami épen maradt belőle.

A lélegzetem elakadt, a fiú mélyen rám nézett, mintha a lelkemig belém látna. A szeme kék volt, és annyira világított, hogy azt hittem, hogy az eget látom benne. De ez a szempár egy kicsit meg is ijesztett. Szigorú volt, titkokkal teli, és szinte semmit nem láttam benne. Általában az emberek szemében a lelküket látom, de ennek a fiúnak a szemében semmit sem láttam. Mintha nem lett volna lelke.

Aztán, mint egy álomból felébredve, a fiú hirtelen felállt, és elment rám se nézve. A távolból kiáltásokat hallottam, aztán valaki megragadta a karomat és felhúzott a földről.

-Katie! Katie, jól vagy? - mikor ránéztem arra, aki megragadott, rájöttem, hogy az a valaki Greg. - Te jó ég Katie, jól vagy, mi történt?

A szemében rémületet láttam, az emberek pedig sorban körénk gyűltek, hogy megtudják, mi történt. Greg nem engedett el, és továbbra is kérdezősködött egyre rémültebb hanggal. Közben meghallottam a lányokat is, akik kijöttek az étteremből, és ők is azonnal mellettem termettek.
Amikor sikerült felocsúdnom, ránéztem a kocsira, és próbáltam megkeresni azt az illetőt, aki vezett. Az autó viszont üres volt, a kormány mögött nem ült senki. Nem kellett keresnem őt a tömegben, éreztem, hogy ez nem véletlen volt, valaki szándékosan akart elgázolni...

Örökre veled...

Írtam egy újabb verset. Kicsit erősre sikeredett, de szerintem az adott körülmények között jobban kifejezi reményeimet.


Örökre Veled lenni,
az lenne a menny.
Tartsd ezt észben,
s el ne menj.

Jobban szeretlek,
mint sem hinnéd,
Bárcsak majdan
kezem kérnéd.

Keverjük a jót a
rosszal,
S éljünk így nyíltan,
boldogan.

Szeretnék Veled lenni
még halálom után is,
Veled lenni
akár életem árán is.