Ritkán írok :S

Bocsi, hogy ilyen ritkán írok, de hát év vége van, és a dolgom is rengeteg.
Év végi dolgozatok, plusz most kisérettségizem is. Pénteken a szülinapomat ünnepeltük a barátaimmal, tegnap pedig örültem, hogy egyáltalán tudok járni XD Örültem, hogy a barátomnak még volt elég energiája. Nagyon aranyos volt, mert bezavart a szobámba, és nem engedte, hogy takarítsak. A barátaim előtt pedig le a kalappal. Fantasztikusak voltak, ez volt életem eddigi legjobb bulija.
Úgyhogy most elkezdem nagykorús éveimet, amikor is már több mindent tehetek meg, ellenben már büntethető is vagyok XD Szóval csak óvatosan.

Az álmok valóra válnak: 2. fejezet

2. fejezet: Első nap
A parkoló hemzsegett az emberektől. Mindenfelé diákok, tanárok, autók, biciklik. Kezdtem idegeskedni, és Jamesen is láttam, hogy kezd elmenni az önbizalma. A kocsik nem voltak olyan márkásak, inkább szegényesebbnek tűntek. Elsüllyedtem volna, ha tudok, amiért máris kitűnünk. Mindenki minket bámult, de volt egy olyan érzésem, hogy csak azért, mert újak voltunk.

Át kellett menni az egész parkolón, mire a másik végén találtunk egyetlen egy szabad helyet. Mindenki feszengve nézte, ahogy elfoglaljuk, mintha kicsit megijedtek volna. Nem szálltunk ki azonnal, még össze kellett szednünk a bátorságunkat, hogy neki kezdjünk.

- Készen állsz? – kérdezte James.

- Azt hiszem igen. És te?

- Minden erőmmel azon vagyok.

Egyszerre sóhajtottunk, egymástól függetlenül, mire kitört belőlünk a nevetés. Aztán újult erővel szálltunk ki az autóból, és indultunk el a bejárat felé. A többiek végig bámultak minket, közben összesugdolóztak, mintha kívülállók, földönkívüliek, vagy valami más lények lennénk. Megszoktuk az ilyet, de ez most mégis valahogy más volt.

Mikor bementünk az épületbe, azonnal az igazgatóhoz kellett mennünk, hogy beszéljünk vele, és hogy átvegyük az órarendünket, a térképet, és a könyveket. Szívélyesen fogadott minket. Kicsit idősebb volt apánknál, és még emlékezett rá. Az igazgató az ötvenes éveiben járhatott. Őszülő haja, bajusza, borostája és ráncai árulták el róla, hogy kezd eljárni felette az idő, és hogy valójában milyen sok a tapasztalata az életből. Az arcvonásait, a szomorú tekintetét elnézve elgondolkodtam azon, hogy mennyi szomorúság, tragédia és gyötrelem érhette.

Miután megkaptunk minden, elindultunk gyorsan megkeresni a szekrényünket, hogy bepakolhassunk, és elő készíthessük a megfelelő könyveket az első órára. Csak egy kicsit tért el egymástól James és az én órarendem. Csak a matek, a történelem és a testnevelés voltak az egyetlen órák, amik közösek voltak, a többi pedig más-más óra volt, amire vagy ő jelentkezett és én nem, vagy fordítva.

Az igazgatói iroda egybe volt a tanárival, egy külön kis melléképületben, amit mintha csak később építettek volna az iskolához. Így amikor kiléptünk az iskola folyosójára, láttuk, hogy egyre többen vannak. Újra megbámultak minket, amikor megláttak és össze is sugdolóztak.
Aztán a bejárati ajtótól kezdve mindenki egy jobban hátrált tágra nyílt szemekkel, és meredten néztek ugyanabba az irányba, de nem ránk.

Mi is arra néztünk, amerre a többiek, és láttuk, hogy öt fiú áll a bejáratnál, és aki középen állt, egy magas, fekete hajú, kemény arcú fiú nem állt meg az ajtóban, hanem jött tovább, egészen addig, míg körülbelül a tömeg közepére nem ért dühös léptekkel, mint aki ölni tudna, és csak pár lépésnyire állt meg tőlünk.

A maga módján elég félelmetes volt, egy kicsit még én is megijedtem. De nem is inkább a fellépésétől, mint inkább a tekintetétől. Ölni tudott volna vele. Aztán nekünk szegezte a kérdését, mivel mi voltunk az egyedüliek, akik nem hátráltunk a folyosó falához.

- Tiétek az a fekete Toyota Hilux a parkoló végén?

- Az enyém – mondtam azonnal, mielőtt még James magára vállalta volna a védelmem érdekében.

- Velem jönnél? – kérdezte, de érezni lehetett a hangján, hogy felszólított, és már ment is a kijárat irányába.

- Katie, ne menj! Inkább én – fogta meg James a karom, amikor elindultam a fiú után.

- Az én kocsim, én megyek. Különben is már mondtam neki, hogy enyém a kocsim.

Amikor kimentem, a fiúk már ott álltak az autónál. Eléggé félelmetesnek tűntek, ahogy ott álltak komor arccal kigyúrva. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy megnyugodjak, aztán odamentem.

- Szóval mi a probléma? – kérdeztem, miközben éberen figyeltem őket, hátha tesznek valami gyanúsat, ami arra késztetne, hogy meneküljek.

- Az a probléma kislány, hogy a mi helyünkön parkolsz – mondta az a fiú, aki kihívott. Csak most, így közelebbről vettem észre, hogy nagyon hasonlítanak egymáshoz. Ugyanaz a magasság, ugyanaz a fekete haj, ugyanaz a kemény arcvonás. – És ide senki se parkolhat – mondta a fiú.

- Érdekes, nem láttam ott a neved – felháborodtam azon, ahogy beszélt velem, de mégsem tudtam, honnan vettem a bátorságot, hogy így válaszoljak. Másodpercek alatt megkapnám ezért a magamét. Ettől függetlenül ugyanabban a stílusban folytattam. – És különben is, ez volt az utolsó üres hely. Legközelebb korábban kelj föl, ha el akarod foglalni.

- Te mégis ki vagy, hogy így beszélj velem?

- Na és te? Nem sajátíthatsz ki magadnak egy helyet sem. Nem te vagy a jóisten.

- Talán nem tudod kik vagyunk? Ezek szerint új vagy itt?

- Igen. De ettől még senkivel nem viselkedhetsz úgy, mint egy senkivel.

- Ne haragudj, akkor bemutatkoznánk. Én Tristan Dinton vagyok, ők pedig a társaim. A rezervátumból járunk ide, ezt a helyet pedig kisajátítottuk magunknak, mert mindig ez maradt utoljára, és így a többiek is jobban el tudtak kerülni minket, ha úgy tartotta úri kedvük.

- Ugyan miért kéne elkerülniük titeket? – kérdeztem flegmán, de közben belül kíváncsiság hajtott.

- Nem mindegy az neked? Állj el innen – mondta hirtelen haraggal, mintha máris nem lennék új és ismeretlen ember a számára.

Bevallom, kicsit megijedtem. A tekintete egyik pillanatról a másikra megtelt sötétséggel. De nem csak a szeme színe. Ettől a sötétségtől beleláttam a lelke mélyéig, ami telis tele volt gyűlölettel, kétségbeeséssel és undorral. Mintha nem is ő irányítaná a hangulatváltozásait. Aztán az egyik barátja rátette a kezét Tristan vállára, mintha nyugtatni akarná, de aztán valamit belesuttogott a fülébe. Tristan erre kicsit furcsán kezdett rám nézni. Az arcáról tisztán le lehetett olvasni mindent. Végigmért, gondolkozott, aztán meglepődött, elcsodálkozott, mintha épp most ismert volna fel valamit.

- Csak nem… Te vagy… Kathrine Isabella Hurst? Aki a családjával tizenegy éve elköltözött innen? – egyre jobban csillogott a szeme minden egyes szónál, és lehetett látni az arcán a színtiszta boldogságot és a megkönnyebbülést. – Te vagy Bella?

- Igen, én vagyok. Bár mindenki Katie-nek hív – kicsit megzavarodtam ettől az újabb hangulatváltozástól.

- Nekem mindig is Bella voltál – lágyult el még inkább az arca a hangjával együtt.

- Talán ismerjük egymást? – kérdeztem, miközben láttam a többieken is, hogy ők is kezdenek jobb kedvre derülni.

- Hát igen, tizenegy év az hosszú idő. Nem csodálom, hogy nem emlékszel rám. A rezervátumban is régen jártál – nevetett fel, amitől képek sorozata villant fel lelki szemeim előtt. Egy tündöklően aranyos, hosszú hajú kisfiú jelent meg előtte, aki egy kislányt védelmezett, miközben mások bántani akarták. Aztán azt láttam, hogy milyen sokat játszanak és nevetgélnek. Már emlékszem…

- Te… Te vagy Tris? Brandon nagypapa unokája? – néztem rá döbbenten.

- Na látom mégis csak emlékszel – vigyorgott fülig érő szájjal.

- Úristen! Borzasztóan megváltoztál. Rövid lett a hajad. Alig ismertem rád – alig tudtam megszólalni. Mondhatnám egy kicsit zavarban voltam.

- Csak felnőttem, semmi más nem történt ezen kívül. Viszont a te nagy szád megmaradt – nevetett fel ismét azzal a félreismerhetetlen nevetésével.

- Muszáj, hogy meglegyen.

- Gondolom, akkor őket sem ismered meg – mutatott a barátaira.

- Bocsánat, de nem.

- Ők azok, akik mindig piszkáltak téged, ha Warm Springsben jártál. Mindig tőlük kellett megvédenem téged.

- Ez komoly? – képedtem el. Hihetetlen, hogy hogy akkor most jóban vannak? Ki nem állhatták egymást.

- Igen, az. Hát akkor emlékeztetlek. Ő Dylan Baker, Simon Ogden – mutatta be sorban a fiúkat. – és a testvérek, Timothy és Tony Cutler – mutatott végül az utolsó két fiúra, akik úgy néztek ki, mintha ikrek lennének, csak az utóbbi mintha a fiatalabb kiadás lett volna.

- Sziasztok – köszöntem nekik kicsit feszengve.

-Szia. Örülünk, hogy újra látunk – lépett közelebb Dylan. – És ne haragudj, hogy állandóan szekáltunk – a többiek sorban elkezdtek bólogatni, hogy megerősítsék, ők is sajnálják.
-Ugyan, semmi gond. Már el is felejtettem – mosolyogtam rájuk, hogy megnyugtassam őket. – És mi ez a keményfiú stílus?

-Így nem mernek belénk kötni. Máskülönben jó néhányan megtennék – mondta Tristan. – Nem sokkal, miután elköltöztetek, volt néhány nézeteltérés az itteniek és a rezervátumbeliek között. Nem merünk barátkozni, nem bízhatunk senkiben, ezt nevelték belénk. Konkrétan kirekesztettek vagyunk.
-Katie! – hallottam meg James hangját a bejárat felől.
-Itt vagyunk – kiáltottam neki vissza. Amikor odaért hozzánk, óvatos és védekező pillantással nézett a fiúkra. – James, emlékszel Tristanre és a fiúkra Warm Springsből?
-Szia James. Mi piszkáltuk a húgodat, amikor kicsik voltunk, és még itt laktatok – mondta Timothy.

-Ne haragudjatok fiúk, de nem igazán emlékszem – mondta James feszengve.
-Az én bátyámnak az iskolai fellépésére voltatok meghívva – próbálkozott még Simon.

-Robert Ogden? Ő a te bátyád? - csodálkozott el James.-Igen, ő az.

-Ismerem őt - csillant fel James szeme. - A legjobb barátok voltunk. Miután elköltöztünk, azután is sokáig leveleztünk, de aztán nem hallottam róla az utolsó levelem óta. Mi van vele?

-Miután elmentetek, rá fél évre meghalt - mondta szomorúan Simon.

Láttam a szemében, hogy bár évekkel ezelőtt történt, még mindig nehezére esik róla beszélni. Úgy emlékszem, Bobby volt az egyetlen testvére. Hihetetlen fájdalmat érezhetett. Én nem tudom, mit tennék, ha elveszíteném Jamest. Valószínűleg beleőrülnék.

-Micsoda? Mi történt? - kérdezte hülledezve James.

Simon nem bírt megszólalni, csak a földet bámulta, mint aki csak fizikailag lenne jelen. Biztos voltam benne, hogy harcot vív magával, nehogy gyengének tűnjön a barátai előtt. Tristan is látta ezt rajta, vagy érezte, vagy csak tudta, hogy milyen Simon, így nehezen, de átvette a szót.

-Bobby... egyik éjjel bement az erdőbe, és... sajnos egyedül - mondta akadozva. Bizonyára vele is jóban volt, és neki is nehezére esik erről beszélni. - Másnap már széttépve találták meg.

Hirtelen beszorult a levegő a tüdőmbe. Eszembe jutott az első rémálmom, amikor sikoltozva ébredtem fel. Miután elköltöztünk, rá fél évre történt. Egy szörny vicsorogva, véres szájjal hajolt egy test fölé. Soha többé nem akartam erre emlékezni.

-Széttépve? - csodálkoztam, hogy egyáltalán meg tudtam szólalni. - Mi támadhatta meg?

-Nem tudni. Semmi nyomot nem találtak. Nem tudták megoldani az ügyet, így a nyomozást lezárták - mondta Tris.

Látszott rajta, hogy nem a teljes igazságot mondja, és még jóval többet tud annál, mint amennyit kiolvasok a szeméből. James valószínűleg nem látta rajta, mert rám nézett, hogy tudja, tényleg igaz-e amit Tris mond. Remek... A titkokat utálom a legjobban, mert mindig késztetést érzek arra, hogy kiderítsem őket.

Aztán a fiúk, mintha mi sem történt volna, felkapták a fejüket, és mosolyogva elindultak a bejárat felé.

-Na menjünk be, mert a végén még miattunk fogtok elkésni az első óráról. És máris azt fogják gondolni, hogy közénk tartoztok - vigyorgott Tristan, aztán meghallottuk a csengőt.

Végigfutottunk az épületen, és kiderült, hogy Tristannel azonos az érdeklődési körünk, és nagyon sok közös óránk van, jóformán az összes óra. Az első is közös volt. Mi mentünk angolórára, a többiek pedig megmutatták Jamesnek a tantermet, ahova kellett mennie. Neki Simonnal volt fizikaórájuk.

Tristan szószerint feltépte az ajtót, amikor odaértünk a teremhez. Az óra már elkezdődött, a tanár pedig megakadt a magyarázatban, amitől dühös lett és felénk fordult. De amint Trisre nézett, kikerekedtek a szemei, a tekintete pedig ijedt volt.

-Áh, Mr. Dinton. Örülök, hogy látom - mondta mosolyogva, de kihallottam a feszültséget a hangjából.

-Jó reggelt Mr. Goon - mondta Tris azzal a félelmetes hangjával, amelyikkel velem is beszélt a parkolóban. - Tanár úr, ő az új diák - mutatott rám.

-Áh, igen. Miss Hurst, ha nem tévedek - mondta Mr. Goon. Magas volt, kissé barna bőrű, mint aki félvér. A haja és a szemöldöke fekete és borzas volt. A hangja mély, de érzelemdús. Látszott rajta, hogy nagyon szerette az angolt.

-Igen, jó reggelt tanár úr - mondtam félénken. Nem tudtam mire is számítsak tőle.

-Önnek is. Akkor már le is ülhet Mr. Dinton mellé, ugyanis már csak mellette van üres hely - ez a kijelentés, ahogy mondta, eléggé fura volt a maga módján.

Tristen a leghátsó padban ült, ami majdnem a sarokban volt. Leszegett szemmel mentem végig a padok közt, miközben éreztem a bámuló tekinteteket. Megkönnyebbülve ültem le Tristan mellé. Az angol órákat mindig is szerettem, de most mégsem tudtam teljesen odafigyelni. A teremben végig érezhető volt egyfajta feszültség, ami nem hagyott nyugodni. Ilyen erősen még nem éreztem sehol sem. Fészkelődtem, nézelődtem, mert nem tudtam mit kezdeni magammal. Aztán egyszer csak Tristan elém csúsztatott egy levelet, amin gyönyörű, de fiús betűket láttam. Meglepődtem, hogy egy fiú hogy tud ilyen olvashatóan írni.

Gondolom te is érzed a feszültséget. Ne aggódj, mindenki érzi, csak a többiek már hozzászoktak ehhez az érzéshez. Majd te is meg fogod szokni, ha végig mellettem maradsz.
Meglepve olvastam a sorokat. Ezek szerint mindenki a hatása alatt van ennek az érzésnek, csak nem látni rajtuk. Vissza is írtam azonnal Tristannek, bár kevésbé olyan szép betűkkel.

Melletted? Hogy érted ezt?

Pár másodperc múlva meg is kaptam a választ. Hihetetlen. Nem csak szépen, de gyorsan is ír.
Úgy, hogy ezt a nagy feszültséget az én jelenlétem váltja ki. Mint mondtam, valósággal rettegésben tartjuk a sulit, viszont Dylanéktől nem tartanak annyira, mint tőlem. Mivel én vagyok a "csapatunk" vezetője, és könnyebben fölkapom a vizet (ami nem túl szerencsés), így engem veszélyesebbnek is tartanak. Tehát ha mellettem maradsz, akkor ezt végig érezni fogod.

A szívem elszorult, ahogy olvastam a levelet. Sajnáltam Tristant. Nemhogy csak kiközösítik őt és a barátait, de tőle ráadásul még rettegnek is elég érezhetően.

De miért félnek tőled ennyire azon kívül, hogy könnyen ideges leszel?Azért, mert csináltam néhány túl kemény dolgot, ami nem csak hülyeség is volt, hanem nagy részben veszélyes is. És hát ezekkel nem éppen a tetszésüket nyertem el. Meg vannak még olyan dolgok, amik nem igazán publikusak.

Ez túl izgalmasnak tűnt, és mihamarabb meg szeretném tudni, hogy Tris miket csinált. Majd megtudakolom valakitől.

Értem. Pedig nagyon érdekelnének ezek a dolgok is.
A szemem sarkából láttam Tristan mosolyát, ami megint lenyűgözött. Ilyenkor látszik rajta, milyen aranyos is tud lenni.

Majd egyszer talán elmondom. De most figyelj a tanárra, mert még azt hiszik, hogy téged sem hagylak békén. Viszont arra készülj most előre, hogy ha velem lógsz, akkor nagy valószínűséggel téged is el fognak kerülni. Még most eldöntheted, hogy mit akarsz ebben a suliban.

Alig hittem a szememnek. Ha vele lógok... Még jó, hogy vele leszek. A legjobb barátom volt, mindig kiállt értem és mellettem, ha baj volt. Most rajtam a sor. A tanárra nehezen tudtam figyelni a maradék öt percben. Fellélegeztem amikor kicsöngettek.

Mindenki úgy pattant fel, mintha puskából lőtték volna ki, még a tanár is elkezdett sietni. Tristanre néztem, aki egy szomorkás mosolyt küldött felém. Olyan sok kérdésem volt hozzá, hogy két kezem nem lett elég volna arra, hogy megszámoljam.

A nap csak telt, nekünk közös óráink voltak, de amikor Tris nem volt velem, akkor szóba elegyedtem néhány lánnyal, akik elég kedvesek voltak, bár visszahúzódóak voltak. Jamesszel hébe-hóba összetalálkoztunk a folyosókon, és mindig sokan vették körül, de Simon mindig ott volt mellette, és láttam, hogy James nem hanyagolja. Nagyon örültem, hogy ilyen jól kijöttek, és Jamesnek is sokat jelenthet.

-Szia Katie - köszönt rám mosolyogva James egyik találkozásunkkor.

-Szia James - köszöntem neki szintén mosolyogva, amitől a körülötte álló lányok féltékenyen néztek rám.

-Figyelj csak, Katie. Bent kell maradnom a városban elintézni néhány dolgot, és megvárnál, vagy később bejönnél értem? - jött oda hozzám zavartan James.

-Nem tudna valaki más hazahozni? Sok lemaradást kellene bepótolnom, és ma nekem kell vacsorát csinálnom. Vagy miért nem kéred meg anyuékat?

-Már szóltam nekik, de nem tudják mikor jönnek haza. Én pedig nem fogok tudni várni rájuk.
Nem tudtuk mi legyen, semmi nem jutott eszünkbe, hiába gondolkoztunk. Aztán odajött hozzánk egy szőke, feltűnően csinos lány, aki szerintem az iskola szépe lehetett.

-Fuvar kell James? - kérdezte mézes-mázos hangon. - Én egész nap ráérek, szívesen hazaviszlek, ha ő nem tud - nézett rám közben szúrós szemmel.

-Áh, Stella, köszönöm szépen,az jó lenne - mosolygott rá a lányra. Elég félreérthetetlen pillantással. - Egyébként ő a húgom, Katie.

-Oh, szia Katie, örülök, hogy megismerhetlek. James folyton a húgáról mesél - Stellának máris megváltozott az arca, mint aki megkönnyebbült. Máris nem nézett rám olyan gonosz arccal.

-Én is örülök - láttam az arcukon, hogy mennyire tetszenek egymásnak. Ennek szívből örültem, mert már ráférne Jamesre egy rendes barátnő.

Tristannel összenéztünk, és ő is szélesre húzta a száját, de volt valami furcsa csillogás a szemében, ahogy rám nézett, amitől hirtelen egy kicsit megijedtem. Ezt a csillogást, ezt a tekintetet még nem láttam senkin sem, így nem tudtam miért néz így rám. Aztán továbbmentünk Jamest és Stellát magára hagyva.

-Szép pár lesznek - mondta Tris somolyogva.

-Remélem, majd meglátjuk.

-Gondolom nálad is próbálkoztak már néhányan a költözködések alatt.

-Hát, ha próbálkoztak is, nem törődtem velük. Nem akartam kockáztatni, hogy esetleg egy jó barátság menjen tönkre - magyaráztam neki. - És te hogy állsz ezzel a dologgal?
Ne haragudj, de ez nem publikus - somolygott megint, amitől már kezdtem megőrülni.

-Ez nem fair. Én is elmondtam.

-De nem volt kötelező - és csak nevetett.

Elkísért a szekrényemig, ami mellett ott állt egy barna hajú, vékony lány. Az arca nyugodt, kedves, mosolygós és magabiztos volt. Rögtön szimpatikus lett. Bár Tristanre egy kicsit félve nézett. Olyan szemekkel, mint a többiek az órán.

-Sziasztok - köszönt nekem és Trisnek. A hangja is olyan volt, mint a külseje. - Te vagy az új lány?

-Igen, én.

-Hallottam, hogy egymás mellett van a szekrényünk. Kíváncsi voltam rád, gondoltam bemutatkozom, és szívesen megismerkednék veled - mondta teljesen őszintén, végig a szemembe nézve. Láttam, hogy a szeme néhányszor megremeg, gondoltam a tudattól, hogy a suli rosszfiúja ott áll mellette. - Rebeca Skidmore vagyok, de szólíts csak nyugodtan Beckynek.

-Rendben, örülök, hogy megismerhetlek. Én Kathrine Isabella Hurst vagyok, és úgy szólítasz, ahogy akarsz.

-Rendben - mosolygott, aztán elkezdett felváltva nézni rám és Tristanre. - Ti ismeritek egymást?

-Igen, elég régóta - mondta Tris, aztán egymásra néztünk. - Kiskorunk óta barátok vagyunk.

-Tényleg? Hogyhogy?

-Amikor még kicsi voltam itt éltünk, csak aztán elköltöztünk - mondtam szomorkás mosollyal.

-Oh, értem. Jó nektek, hogy ilyen jó barátok vagytok. És tudod valamiért úgy érzem, hogy mi is jó barátok leszünk - mondta Becky fülig érő szájjal.

-Remélem - mondtam bizakodva.

Elkezdtünk beszélgetni, és nagyon hálás voltam neki, hogy Tristant is belevonta ebbe. Először Tris egy kicsit meglepődött, de egyre jobban tetszett neki a dolog, hogy valaki a suliból, aki annyi ideje jár ide, mint ő, beszélgetett vele. Aztán a szemem sarkából megláttam néhány embert, aki felénk sietett.

-Sziasztok, megjöttünk - jött oda a szekrényekhez még három lány, és egy fiú.

A fiú magas, izmos alkatú, világos barna haja és sötétebb szeme volt. Azzal a lendülettel, ahogy jött, odament Beckyhez, és egy puszit nyomott az arcára. Csak rájuk kellett nézni, hogy az ember tudja, együtt vannak. Kinézésre is tökéletesen illettek egymáshoz.

A másik három lány is csinos volt, de kevésbé tűntek szimpatikusnak. Egyikük hosszú, szőke hajú, kék szemű, középmagas, sportos lány volt. Az arca kedves, de látszott rajta, leginkább a ruháin, a beszédstílusán és a mozgásán, hogy szereti követni a divatot, vagy akár diktálni is.
Mellette állt egy vöröshajú, zöld szemű, szintén vékony és mosolygós lány. Alapvetően kedves volt, és a legtöbb embernek szimpatikusnak is tűnt volna, de valamiért rossz érzésem támadt tőle. Ha megszólalt olyan volt, mintha egy macska nyávogását hallottam volna, és egy kicsit önelégültnek tűnt.

Végül a harmadik lány volt az, aki első pillanattól kezdve ellenszenves volt nekem. Fekete haja és szeme volt, a fehér, sápadt bőre pedig sötétséget és gondoszságot sugárzott. Nem bíztam benne, még csak mosolyogni se tudtam rá.

-Gondolom te vagy az új lány - mondta a szőke lány.

-Igen.

-Üdv a gimiben. Nina Badley - kezet nyújtva bemutatkozott. - Ők itt Dolly McCoy és Cassandra Stanwood - mutatott előbb a vörös, majd a fekete hajúra. Illett is hozzájuk a nevük.

-Ő pedig Matthew Peck - mosolygott Becky a fiúra, aki jóformán meg sem szólalt egész idő alatt.

-És téged hogy hívnak? - kérdezte Dolly.

-Kathrine Isabella Hurst, de úgy hívsz, ahogy akarsz.

-Miért, ha úgy akarlak hívni, hogy Hurry, akkor hívhatlak úgy? - kérdezte Cassandra gúnyosan.

-Cas! - szólt rá Becky.

-Mi az? Nem volt elég egyértelmű.

-Eddig te vagy az első, aki ezt megérdezte. A többieknek bőven elég volt a logikájuk, hogy tudják
- szóltam vissza.

Cassandra ettől eléggé elképedt, a szemeivel pedig villámokat szórt. Egyedül Tris mosolygott, de senki nem szólt egy szót sem. Azért is mosolygott, mert nem hagytam magam. Tudtam, hogy ebből a jővőben még problémák lesznek, de ilyenkor nem tudom csukva tartani a számat. Muszáj volt megvédenem magam, nehogy azt higyje, hogy könnyű préda vagyok. Már kiskoromban meg kellett tanulnom hogy védjem meg magam fizikailag és szellemileg is.

A csendet a csengő szüntette meg. Mennünk kellett a következő órára, ami tornaóra volt. A lányok is évfolyamtársaim voltak, így velük és Trisszel is együtt mentünk. Gyorsan átöltöztünk, aztán a tanárnak, Mr. Moralesnek bemutatkoztam. Mr. Morales talán mexikói lehetett, és nagyon kedves volt, de szigorú is. Azt mondta, hogy tizenöt percenként váltsak a röplabda, a kosárlabda és a foci között, ő pedig figyelni fog, hogy melyikben vagyok a legjobb, és majd oda fog beállítani.

A röplabdával kezdtem a lányoknál. Beckyvel, Ninával és Dollyval egy csapatba kerültem, Cassandra pedig az ellenfél csapatába. Elől középen álltam, a szervát mi kezdtük. Minden trükköt bevetettem, amit csak tudtam. Ugrottam, vetődtem, a hálónál lecsaptam.
Cassandra mindig próbált keresztbe tenni nekem, de én túljártam az eszén. Végül a csapatunknak meccslabda következett. Cassandrával együtt középre kerültünk, a labda pedig a háló fölé repült. Mindketten egyszerre ugrottunk utána, hogy lecsaphassuk. Viszont én nagyobbat ugortam, erősebb és gyorsabb is voltam, és Cast majdnem fejbe találtam a labdával, épphogy csak elkerülte. Vége, nyertünk.

A lányok először tátott szájjal néztek, majd elkezdtek éljenezni. Ránéztem az órára, és meglepődve láttam, hogy dupla annyi ideig játszottam, mint kellett volna. Még a fiúk is megálltak, hogy minket nézzenek.

Azon kaptam magam, hogy lihegek, és hogy nagyon kifáradtam. Fel sem tűnt, hogy mennyit mozogtam. Tristan a fiúk között állva csak mosolygott rám, hogy igen, jó és ügyes voltam. A tanár azt mondta, hogy a többi sportot nem is kell kipróbálnom, mert röplabdában kitűnő vagyok. Erre csak azt válaszoltam, hogy fociztam és kosaraztam is már, és szeretném megtudni, hogy most mennyire vagyok formában. Mivel duplaóránk volt, ezért beleegyezett. Szünetet nem tartottunk, csak az, aki akart.

A focit választottam következőnek, amire a lányok nem vállalkoztak, így egyedül kellett játszanom a fiúkkal. Trisszel voltam egy csapatban, aminek örültem, a tanár pedig megkérte a fiúkat, hogy vigyázzanak, de persze nem volt rá szükségem.

A játék elkezdődött, amint megszólalt a síp. Megint minden tudásomat bevetve cselezgettem, passzolgatam, Trisszel pedig meglepően jól össze tudtunk játszani. A meccsnek hamarabb vége lett, mivel Mr. Morales immár figyelte az órát. Megelégedve láttam, hogy megint nyertünk és a fiúk várveregetve, elismerően befogadtak maguk közé.

Végül a kosárlabda következett, amiben Trisszel már ellenfelek voltunk. A szünetben megjött Dylan és Tony is, akik szintén beálltak játszani. Tony Trisszel volt, én Dylannel. Úgy tűnt, hogy egész jól megy. Passzolgattunk, néhányszor kosárra is dobtunk. Tris hirtelen előttem termett, én pedig azonnal megfordultam, hogy védekezzek. Tris közelebb lépett hozzám, én pedig kicsit megijedtem, amikor megéreztem, hogy hozzám simul, mint egy szerelmes a kedveséhez.
Felháborodottan dobtam oda a labdát az egyik csapattársamnak és megfordultam. Pofon akartam vágni, de aztán láttam, hogy vigyorog, és akkor jöttem csak rá, hogy bosszantani akart azért, hogy elterelje a figyelmem. Amikor oda akartam futni a palánk alá, hogy segítsek a csapattársamnak, Tris az utamat állta. Hát jó. Ha harc, hát legyen harc.

Közben Dylan kosárra dobott, nekünk szerezve még egy pontot. Én elkezdtem igazgatni a pólómat, azzal megtöröltem a homlokomat úgy, hogy a hasam teljesen kilátszódott. Gyorsan ittam pár korty vizet, ami kicsit nagy lendülettel jött, és lefolyt a nyakamon. Látványosan megigazítottam a melltartómat is, majd visszaálltam játszani.

Ismét cselezgettem, passzolgattunk Dylannel, míg végül amikor nálam volt a labda, Tris megint elém került. Azonnal hátat forítottam, hogy védjem a labdát, de közben már én kezdtem háttal hozzá bújni. Éreztem, hogy először megrökönyödött, de amikor ezen túltette magát, próbálta elvenni a labdát. Vissza fordultam, hogy vele szemben álljak, és olyan közel kerültem hozzá, hogy az orrunk is összeért volna, ha lábujjhegyre állok. Annyira odasimultam hozzá, hogy nem bírt megmozdulni, a levegőt viszont annál szaporábban vette.

A szemem sarkából láttam, hogy Dylan a palánk alá ért, így Tris válla mögött odadobtam neki a labdát, Trist pedig fogva tartottam a tekintetemmel. Dylan megszerezte a pontot, nyertünk. De ez idő alatt úgy tűnt, hogy már nem én tartom fogva Trist, hanem fordítva.

Valamit megláttam Tristan szemében, amitől megijedtem, és elfordultam. Valószínűleg még épp idejében kaptam el a fejem. Jobb, ha ezt mihamarabb elfelejtem.

Az óráról kicsengettek, az iskolának vége volt, mehettem haza. Senkit nem vártam meg. Gyorsan átöltöztem, és hazamentem. Így telt az első nap a suliban. Túl eseménydúsan...

Az álmok valóra válnak: 1. fejezet

1. fejezet: Új hely MEGINT ÚJ HELYRE KÖLTÖZÜNK. Mondhatnám, hogy megszoktam, de már nagyon kezdtem unni. Mindig elveszítettem azokat az embereket, akiket megkedveltem. Sajnos mindig gyorsan, és túlságosan is megszerettem mindenkit.

A szüleim, Daniel és Annie Hurst mindig hirtelen döntenek úgy, hogy továbbállunk. Eddig mindig pénteki nap, iskola után, vacsoránál volt, amikor közölték, hogy újra költözünk, ez most is így volt. A bátyámmal, Jamesszel nem mondtunk semmit. Csöndben elfogadtuk, és elindultunk pakolni, hogy mihamarabb elindulhassunk. Addig apám telefonálgatott a megfelelő helyekre, hogy elmegyünk, például az iskola igazgatójának, ha már be volt zárva az iskola, és senki nem volt ott, hogy ne számítsanak ránk a következő héttől.

Másnapra már el is tűntünk mindenhonnan. Ilyenkor bár nem szólok egy szót sem, magamban mégis azt kívánom, bárcsak ne lenne annyi pénzünk, hogy ezt megengedhessük magunknak. De soha nem teljesül ez a kívánság, mert ugyanis a szüleimnek nagyon jól kereső munkájuk van, és nincsenek helyhez kötve sem. Apám ismert ügyvéd. Sok munkája van, és rengetegszer keresik fel, hogy segítsen. Vékonykeretes szemüvege, sötét haja és kicsi körszakálla komoly ember benyomását kelti. És tényleg az, néha még túlságosan is. Bár ettől függetlenül szemrevaló férfi, még a fiatalabb nők is megszemlélik.

Anyu pedig orvos, ráadásul az egyik legjobb a szakmában. Vöröses barna haja nagyon egyedi, mert természetes és nem festett. Mindig is irigyeltem érte, és sokan meg is fordulnak utána ebből kifolyólag. Sokat mosolyog, ami azt eredményezte, hogy kezdenek látszódni a mosolyráncok.

Izgatott voltam egy kicsit, de csak mert nem tudtam, hogy most merre felé visz az utunk. Tényleg. A váratlan, a titokzatos és ismeretlen mindennél izgalmasabb, tényleg. Csak azt nem értem, miért próbálom becsapni magam. Vagy ha magamat mégis, de téged, olvasót nem kéne.

Az igazság az, hogy túlzottan nyomott voltam. Aggódtam. Új város, új ház, új iskola, új emberek. Odáig rendben is van, hogy van már gyakorlatom ebben, már tizenegy éve folyamatosan költözködünk. De minden új helynek megvan a maga sajátos veszélye. Mindig megvan bennem a félelem, hogy esetleg annyira megkedvelek valakit, hogy megszakadok, ha újra költöznünk kell. Igaz, hogy a szüleim mindig azt mondják, hogy már helyben maradunk, de végül mindig megszegik a szavukat.

Látom rajtuk a rettegést, amikor pakolnak, vagy amikor elindulunk, és addig, amíg legalább az útnak a felét meg nem tettük, vagy amíg oda nem értünk az új házba. Nem mondják, hogy mitől félnek ennyire, de borzasztóan kiérződik minden szavukból, a hangjukból, a mozdulataikból. Hatalmas rejtély ez a számomra és James számára is. Őt is nagyon érdekli, ráadásul nem is nagyon tetszik neki, hogy mint őt, idősebb gyereket nem vonnak bele ebbe a dologba. Már nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy mi lehet a háttérben.

Amikor elindultunk, nem búcsúzkodtunk senkitől. Ha úgy vesszük nyomtalanul és láthatatlanul tűntünk el. Már vagy másfél órája mentünk folyamatosan. A kocsiban fülsüketítő volt a csend és borzasztóan nyomott a hangulat. Érezni lehetett a levegőben a feszültséget is. Még a rádió sem szólt, csak eleinte, amikor elindultunk. Anyu kikapcsolta, és éreztem rajta, hogy nagyon ideges. Folyamatosan tekintgetett mindenfelé, még többet a visszapillantó tükörbe, hogy hátra is tudjon nézni. Mintha attól tartott volna, hogy valaki követ minket. Valaki, akitől borzasztóan fél. Elhatároztam, hogy amint alkalmam lesz rá, kiszedem a szüleimből, hogy mégis mi a fene folyik itt. Valamiért úgy éreztem, hogy a költözéseink összefüggnek a félelmükkel. Ránéztem Jamesre, aki mellettem ült, és láttam rajta, már csak a tekintetében is, hogy nagyon hasonlót forgat a fejében.

Jamesszel nagyon hasonlítottunk egymásra, és közel is álltunk egymáshoz, mindig is jó testvérek voltunk. Gyakran csak egymásra kellett néznünk, hogy tudjuk, mire gondol a másik, mit akar éppen mondani. Mindig így kommunikáltunk egymással, ha nem akartuk, hogy valaki meghallja, miről is folyik éppen a szó. Kiskorunkban is ilyenek voltunk. Amikor ezt észrevettük, próbáltuk kitalálni, hogy ez mitől is lehet. Mindenféle gyerekes, vagy éppen mágikus dolog az eszünkbe jutott. Határtalan volt a fantáziánk, amivel meg akartuk oldani ezt a kezdetben bosszantó rejtélyt. Végül feladtuk, és elfogadtuk egyszerű tényként. Azóta már természetesnek vesszük, és szinte nem is figyelünk rá.

A kíváncsiság mellett az ő szemében is ott volt a félelem. De benne nem az a félelem volt, ami anyuban. Hanem az, ami bennem. Megint a költözés.

Hirtelen eszembe jutott, hogy még csak nem is tudjuk, hogy merre tartunk, így megszólaltam.

- Tulajdonképpen most hova is költözünk? – kérdeztem megtörve a csendet, ami ennyi idő után elég fura volt. A hangom is kicsit rekedtesnek tűnt.

- Ó, hát még nem mondtuk volna? – kérdezte apu. – Visszamegyünk Oregonba, Detroitba.

Majdnem felsikítottam. Nem tudtam mit is kellene most éreznem, vagy mit érezhetnék. Egyszerre éreztem örömöt, ugyanakkor még jobban rettegtem. James is ugyanígy. Visszamegyünk a szülővárosunkba, ahol ez az egész kezdődött tizenegy éve. Még csak hat éves voltam, nem sokat értettem az egészből, de biztos voltam benne, hogy a szüleim okosak, és tudják mi a helyes.

Kíváncsi vagyok, hogy kik maradtak ott a régi barátaim közül, és kik azok, akik még emlékeznek ránk. Nem számítottam sokra, de az izgalom is bennem volt. Vártam is, hogy végre odaérjünk, de azért is fohászkodtam, hogy minél később jöjjön el a pillanat, amikor meglátom a várost.

A lehető legmesszebb voltunk Oregon államtól. New Yorkból mentünk Ohióba, onnan mentünk repülővel, úgy hogy ennél messzebb nem is lehettünk volna. A repülőn szerencsére tudtam aludni egy keveset, így legalább elfelejthettem egy időre a kételyeimet és az aggodalmaimat. Washington államban szállt le a gép, onnan már alig volt pár nap Oregon. Három nap után már Detroit közelében voltunk.

Az ismerős táj villámgyorsan szaladt el mellettünk, mégis olyan volt, mintha lassított felvételben mennénk. Már csak egy órára voltunk a várostól. Az a kocsi, amit apu évekkel ezelőtt ott hagyott a reptéren megőrzésen, nagyszerű állapotban volt, így gyorsan is ment. Nem tudom apu előrelátó volt-e vagy sem, de valamiért ezen nem akartam gondolkozni.

Alig vártam, hogy megérkezzünk, mert a tehetetlenség, a folyamatos ücsörgés kezdett megőrjíteni. Tudtam, hogy mindjárt megérkezünk, de olyan távolinak tűnt a cél. Valószínűleg apu is ugyanazt érezhette, vagy észrevette, hogy mire gondolunk, mert jobban beletaposott a gázba.

Amikor elértük a várost, igyekeztem mindent alaposan megszemlélni, hogy mi változott, és mi az, ami ugyanaz maradt. A kedvenc boltjaim, kávézók, fagyizók, és kis éttermek ugyanolyanok voltak. Viszont nagyobbnak tűnt a város, mint amilyenre emlékeztem. Aztán feltűnt, hogy több üzlet és több ház épült. Úgy tűnik a kis városból közepes város lett.

Nagyon reménykedtem, hogy nem fog sokat változni. Régen mindenki ismert mindenkit, és mindenki köszönt mindenkinek. A városbeliek még a közeli indián rezervátumbeliekkel is nagyon jóban voltak. Most egyetlen indiánt sem láttam, és még az indián boltok helyett is mást nyitottak. Elhatároztam, hogy amint lesz rá lehetőségem, elmegyek a rezervátumba és meglátogatom azokat a barátaimat, ha ott vannak még.

Végigmentünk a városon, aztán megint egy erdős útszakasz következett. Végül házak sokaságát találtuk. Nem kellett sokat kanyarodnunk, végig egy utcában kellett mennünk. Aztán elértük az utca végét, és ott állt a régi házunk. Hirtelen megrohamoztak a régi emlékek. Emlékszem, mindig az előkertben csoportosultunk az akkori barátaimmal és próbáltuk kitalálni, hogy mit játszunk, hova menjünk, vagy egyszerűen csak leültünk a lépcsőre, vagy az egyik fa alá, vagy a kocsi feljáróhoz, és kitalált történeteket mondtunk egymásnak, amit mindig másnak kellett folytatnia.

Nagyon szerettem ezt a környéket, itt sok barátot szereztem. Minden szabad percünket együtt töltöttük. A házunk a legutolsó az utcánkban, utána földút következik, amin hosszas gyaloglás után az erdőhöz jutunk. A házunk mögött nagy, terjedelmes fák határolják el a hátsókertet az utána lévő hatalmas tisztástól és szőlőstől. A hátsókert is tele van kisebb-nagyobb fákkal. Az egyikről régen egy gumiabroncs lógott le hintaként. Nem tudtam megvan-e még, de reméltem. Régen két fára felkötöttünk egy nagy függőágyat. Szerencsére mai napig megvan, mert elvittük magunkkal. Első dolgom lesz visszakötni, amint kimegyek a hátsókertbe. Apuék bérbe adták a házat, így nem tudhattam, hogy mi az, amit meghagytak. A szüleim tettei pedig kezdtek túlzottan érdekelni. Bérbe adták a házat… Ennyire előre látóak voltak? Vagy csupán a véletlen műve? Amint alkalmam nyílik, kiszedek belőlük mindent.

Lassan szálltunk ki a kocsiból miközben mindannyian a házra meresztettük a szemünket. Semmiben sem változott, legfeljebb csak annyiban, hogy a bérlők valószínűleg újra festették a házat és a postaládát. Nyilván már eléggé megkopott, és nem akarták, hogy úgy tűnjön, nem törődnek a házzal. Nem volt más színű, ugyanolyan fehér maradt, csak legfeljebb kicsit világosabbnak tűnt az új festék miatt.

Csak most kezdtem érezni igazán, mennyire is hiányzott ez a kellemes, kétszintű, viszonylag nagy és kényelmes ház. Mindig is ezt tartottam az igazi otthonomnak, de most valahogy idegennek is tűnt. Ezt persze nem csodálom, rég nem jártam itt. A szomszédos házakból kíváncsi tekintetek fürkésztek minket. Nem láttam, de éreztem, hogy néznek. Furcsán csönd volt a környéken, pedig régen hemzsegett az utca a gyerekektől. De most mintha mindenki zárkózottabb lenne, mintha félnének. Nem fordultam meg körülnézni, úgy gondoltam úgyis lesz rá időm. Úgy voltam vele, ha akarnak, hát hadd nézzenek. Azért reménykedtem, hogy a régi szomszédok, emberek közül lesz olyan, aki megismer majd minket. Legalább kicsit könnyebb lenne a visszailleszkedés.

A költöztetők a kocsi feljáróra pakolták a bútorokat és a dobozokat. A fiúk nekiálltak bevinni a bútorokat, mi anyuval pedig a dobozokat vittük. Úgy gondoltuk, hogy majd akkor fogunk kipakolni, ha már minden bent van, a bútorok pedig a helyükön. A ház belseje is ugyanolyan színű maradt. A nappalinak megmaradt a kellemes, halvány narancssárga színe. Az előszobának csak picivel volt világosabb a színe. A konyha halvány sárgában tündöklött a hozzá illő színes, mintás csempékkel, és a fából készült szekrényekkel. Mindig megnyugtatott a konyha színe.

Már javában pakoltunk be a szekrényekbe, és fel a polcokra, amikor dudaszót hallottunk. Egyértelműen hangzott, hogy a mi házunk előtt van valaki. A szüleim először megrezzentek, de viszonylag nyugodtak voltak. Csak a tekintetük volt kissé ijedt. Apu kinézett az egyik konyhaablakon, ami az utcára nézett, majd zavartan kiment, miután mondta, hogy maradjunk bent. Hallottuk a hangfoszlányokat, hogy két ember beszélget, de nem sokat értettünk belőle. Nem sok idő telt el mire visszajött, és mosolyogva odajött hozzám.

- Van egy kis meglepetésem, és szeretném, ha kimennél. Kint áll a kocsi feljárón – mondta somolyogva.

Kimentem és azonnal a feljáróhoz siettem. Majdnem felsikoltottam, még idejében fogtam be a számat. A legrégebbi álmom vált valóra. Egy gyönyörű, fekete, hatalmas, platós terepjáró állt előttem. Nem is akármilyen, egy Toyota Hilux. Régóta szerettem volna egy autót, és hogy most kaptam egyet, ráadásul a kedvenc fajtámban, az csak hab a tortán.

Hirtelen egy kocsi kulcs lebegett el a szemem előtt. Ezek szerint tényleg nem álom volt. Mosolyogva megfordultam, és apám nyakába ugortam. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ilyen drága ajándékot, de nagyon örültem neki.

- Nagyon köszönöm.

- Mindannyiunktól kapod – mondta apu a szorításomban, aztán odamentem anyuhoz és Jameshez is.

- Nektek is nagyon köszönöm. De miért kapom? – kérdeztem.

- Azért, mert nagyon jól viselted a költözéseket, egy rossz szavad nincs, és mert ennyi dolog mellett még nagyszerűen tanulsz is – magyarázta apám.

Hát igen, mindig igyekeztem jól tanulni. Soha nem akartam magántanuló lenni, ahhoz túlságosan is társasági lény vagyok, rendesen iskolába akartam járni. Kicsit nehezebb volt így, hogy mindig máshova jártam, és mindig más volt éppen a tananyag. James is egész jó tanuló volt mindig. De éppen hogy csak átment minden évben a vizsgákon. Neki nehezebben megy az iskolaváltás, és a tanulás a költözések miatt. A beilleszkedés viszont annál inkább. Könnyebben megy neki, mint nekem, ez biztos.

- Majd minden nap te vihetsz és hozhatsz a suliból – vigyorgott rám a bátyám.

- Tiszta mennyország lesz – vágtam vissza ironikusan.

Áldottam a szerencsémet, hogy már két éve megcsináltam a jogsit. Néha megkaptam apám kocsiját, nehogy kiessek a gyakorlatból. Már vártam a holnapot, hogy kipróbálhassam az autót, és mert időközben a félelem mellett izgalmat is éreztem, hogy mi lesz majd a suliban. Már esteledett, úgyhogy anyuval nekiálltunk főzni valamit vacsorára. Kezdtünk nagyon éhesek lenni az egész napi munkától és utazástól.

Miután megvacsoráztunk és elmosogattunk, Jamesszel fölhordtuk a dobozainkat az emeletre. Amióta itt vagyunk, nem is jártam még a régi szobámban. Amikor az első dobozzal beléptem az ajtóm küszöbén, azt hittem rohamot kapok. Semmi nem változott. Egy folt, egy lyuk, egy repedés sem volt a falon, ami arra utalt volna, hogy nem én laktam is, és hogy tizenegy éve másé volt ez a szoba. Az égszínkék, a napsütötte sárga, narancssárga és piros szín, ami a szobámban volt, mint nagyon hiányzott. Életet leheltek belém, és reményt adtak. Nem hiába, jó volt a választásom már kiskoromban is. De hirtelen semmit sem éreztem. Olyan nyugodt lettem, mint még soha azóta, hogy elmentünk innen.

James és apu már felhozták a bútorokat. Rájuk bíztam az elrendezést, és úgy láttam, kedveskedni akartak nekem, mert az ágyat visszarakták az egyik ablak mellé, ahol régen is volt, és ahova mindig ki tudtam ülni. Az íróasztalt a másik ablakhoz tették pont olyan szögben, hogy jól ráessen a fény, ha írom a házimat, vagy éppen verseket, vagy történeteket, vagy a naplómat szeretném írni. Mivel balkezes vagyok, ezért mindig voltak problémáim.

A nehezebb dobozokat is fölhozták már, nekem csak a bőröndöket és a könnyebb dobozokat kellett. Csak a legfontosabbakat pakoltam ki. Néhány ruhát, füzeteket és tollakat. Korán le akartam feküdni, így bepakoltam másnapra a táskámat, beállítottam az ébresztőórát, és elmentem fürödni. Jól esett a meleg zuhany, úgy éreztem, a sok utazástól, pakolástól és takarítástól hihetetlenül koszos lettem. Most nagyon tisztának éreztem magam hirtelen.

Jó érzés volt befeküdni a puha ágyba mosakodás után. Kényelmes volt azok után, hogy napokig a kocsiban aludtam, ugyanakkor szokatlan is volt. Hamar elaludtam, amitől eléggé mélyálomba merültem. Most már úgy gondolom, bár ne aludtam volna el.

Szörnyű rémálmom volt. Egy szörnyeteg kergetett, mert meg akart ölni. Lihegve és fáradtan menekültem előle. Nem láttam sem az arcát, sem a termetét, azt sem tudtam, hogy ember-e egyáltalán. A szemei vérvörösek voltak, a szemfogai hegyesek, és még karmai is voltak. Körülöttem minden vaksötét volt, nem tudtam merre futok, merre menekülök, de mégis éreztem, hogy jó irányba tartok. A szörny szemei, fogai és karmai pedig úgy világítottak, mintha lámpák lettek volna. Ez a valami vicsorgott és morgott folyamatosan. Azt hittem el fog kapni, egyre közelebb ért. Már éppen ugrani készült, amikor hirtelen zihálva, és sikoltozva ébredtem.

- Katie! Ébredj! – James hajolt fölém, közben megszólalt az ébresztőóra. – Nyugodj meg. Biztosan megint rosszat álmodtál. Nyugalom, itt vagyok – mondta, miközben magához húzott, és átölelt.

Mindig ő jött be, ha rosszat álmodtam, mindig magához ölelt, én pedig szokás szerint megszorítottam, és jó volt hozzábújni, közel érezni magamhoz egy erős testet, ahol biztonságban érezhettem magam. Régen, amikor kicsi voltam, akkor is James védett meg mindenkitől, aki bántani akart. Mindig számíthattam rá.

Reméltem, hogy a szüleinket nem ébresztettem föl a sikoltozásommal. Nem volt túl sok kedvem sem nekik, sem a bátyámnak. Ilyen borzalmasat még életemben nem álmodtam. Csak hasonlók háborgattak még, és eddig mindig akkor, amikor az első éjszakát töltöttük az új házban. Általában végig is kísértek addig, míg újra nem költöztünk.

Nem nagyon értettem, hogy itt miért jött újra elő, hiszen ha úgy vesszük, akkor ez nem új ház, csak régen aludtam itt. Féltem, ha ezt elmondanám a szüleimnek, vagy akár Jamesnek, akkor megint minden kezdődik elölről, újra költöznénk.

Eszembe jutottak azok az emberek, akikkel összebarátkoztam ez alatt a sok év alatt. A családom azt mondaná, hogy éppen csak meg tudták jegyezni az utolsó városban lévő embereket. De nekem borzasztóan fontosak voltak. Akikkel igazán jóba lettem, azokkal e-mailcímet cseréltünk, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot. Szerencsére gondoltam erre már akkor, amikor összebarátkoztam valakivel. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a nap, amikor elválunk. Nagyon hiányoztak.

- Na, most már megnyugodtál? – kérdezte James kizökkentve a gondolataimból. Az arcán aggodalmas pillantást láttam, ami ugyanakkor gyengéd is volt.

- Igen. Köszönöm James – mondtam neki hálásan egy nagy ölelés közepén.

- Ugyan, nincs mit. Van kedved elmondani, mit álmodtál?

- Ne haragudj, de inkább nem. És légyszives anyuéknak se szólj. Nem akarok újra elköltözni – néztem rá könyörögve. Ha bármikor rosszat álmodtam, a szüleim kifaggattak, hogy mi volt az, és rájöttem – sajnos későn, hogy az álmaim alapján döntenek, hogy mikor költözünk.

- Rendben, ne aggódj. Nem szólok nekik – mondta James, és tudtam, ő se szeretne költözni.

Hallottuk, hogy a szüleink is ébredeztek. Elkezdtek mocorogni, megkezdődött az új életünk. Jamesszel egymásra néztünk, én pedig azonnal felpattantam az ágyról, és rohantam a fürdőszobába, mielőtt még James foglalná el előbb. Versenyt futottunk, amiben én mindig is jobb voltam. James volt az erős, én a gyors. És ez mindenben így volt. Én mindig gyorsabban készültem el, míg James állandóan piperézkedett, néha még többet is, mint egy átlagos lány. Ha így folytatja, a végén az lesz, hogy minden reggel apuék fogják bevinni a suliba. Engem nem fog túlzottan érdekelni, ha elkésik. Tanulja meg végre, hogy készüljön el időben.

- Katie! – kiabált be a fürdőbe. – Kérlek, engedj be, muszáj bemennem.

- Bocsi James, de most enyém a fürdő. Várnod kell még egy kicsit.

- De Katie, nagyon kell, kérlek. Vagy akkor legalább siess!

- Igyekszem, de utána, ha nem vagy kész időben, engem nem érdekel, elmegyek nélküled.

James még toporgott egy ideig az ajtó előtt. Kb. tíz perc alatt kész lettem. Amint kijöttem, szinte fellökött, úgy rohant be. Felkuncogtam, mert mást is kellett csinálnia, nem csak mosakodnia.

Miután gyorsan felöltöztem, lementem a földszintre, hogy még tudjak pár szót váltani a szüleimmel, és tudjak enni néhány falatot, mielőtt még iskolába megyek.

- Jó reggelt – köszöntem a szüleimnek.

- Szép jó reggelt kicsim. Hogy aludtál? – kérdezte anyu.

- Viszonylag egész mélyen. Először kicsit fura volt – mondtam nekik picit füllentve. Láttam, hogy fürkészték az arcomat, és tudtam miért. Ritkán hazudtam jól, de nem akartam nekik mondani, hogy rosszabb álmom volt, mint eddig bármikor. Nem akartam látni, ahogy sokatmondóan összenéznek.

- James megint piperézkedik?

- Nem csak. Most nagyobb dolga is van – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott James megkönnyebbült, ugyanakkor ijedt arca, amikor kijöttem a fürdőből. – De nagyon ajánlom neki, hogy ne akarjon elkésni, különben nem viszem el.

- Megértjük. De azért remélem, hogy mégis csak el fogod vinni – mondta apu jelentőségteljesen.

Tudtam, hogy arra gondol, hogy mindenféleképp vigyem el. Erre nagyot kellett sóhajtanom, aztán odamentem a lépcső aljához, és felkiabáltam.

- James! Igyekezz a szépítkezéssel, különben itthon hagylak!

- Megyek már, megyek! – kiáltott vissza.

Még jó, hogy csak ősz volt, és nem tél, máskülönben annyira melegem lett volna, hogy rám sült volna a kabát a várakozástól.

James tényleg olyan volt, mint egy lány. Kiöltözött, a legjobb összeállítását vette föl, amivel minden első nap hódítani szokott. Egyszerre volt egyszerű is, ugyanakkor kitűnt, hogy tetszelegni akar. Egy sötét farmer volt rajta, fekete trikó, és fehér ing. Barna haját fölzselézte, így pedig úgy nézett ki, mintha egy kis süni lenne a fején. Ha olyan lettem volna, mint a többi vásárlós, buta cicababa, és nem lett volna a bátyám, biztosan ráhajtottam volna. Szó se róla, tényleg szexisen nézett ki, ahogy a fekete izomtrikó kihangsúlyozta az izmait, a fehér kigombolt ingtől pedig annyira lazának tűnt, hogy az ember azt hihette volna, hogy bármit képes megtenni. New Jerseyben és New Yorkban voltak nagy sikerei. Ott sokan felkeresték őt, hogy legyen reklámarc, fotózásokra hívták, de a szüleink nem egyeztek bele. Mindegyik iskolában ő volt a menő, a híres szépfiú. Mindenki odavolt érte, még a tanárok is. Én csak árnyékként követtem, amit nem bántam. Nem akartam a suli sztárja lenni. Persze James mindig ott volt a közelemben, ha esetleg bármi baj lenne.

Amint James leért, fogtam a kocsi kulcsot és a táskámat, elköszöntünk a szüleinktől, aztán mentünk is. Már csak beülni is élvezetes volt az új autóba, hát még amikor beindítottam. Dorombolt, mint egy kismacska, nagyon jó volt hallgatni. Óvatosan, de bátran kitolattam vele az útra, majd elindultunk.

Csak emlékezetből tudtam, hogy merre van az iskola. Mill City-ben volt, legfeljebb fél óra autóval. Ez a legközelebbi középiskola a környéken. Tizenegy éve történt, de még mindig emlékeztem, amikor apuékkal elmentünk egy iskolai előadásra, amelyben egy jó barátjának a fia is szerepelt, és meghívtak minket. Előttem volt az a pillanat is, amikor kinéztem az autó ablakán, és a sötét erdőben volt valami nagyon gyors állat. Hatalmas volt, és szőrös, a szemei csillogtak, a gyorsasága lenyűgözött. Ma már nem vagyok biztos benne, hogy tényleg állat volt-e. Vagy, hogy egyáltalán volt-e ott valami, és nem csak káprázott a szemem. Végülis kislány voltam tele mesékkel.

Hirtelen kíváncsi lettem. Bíztam az érzékeimben és a jó reflexemben, így egy kicsit levettem a szemem az útról, amikor már nagyjából ugyanazon az útszakaszon voltunk, és az erdő mélyére igyekeztem nézni, ami hatalmas volt, és még mindig sötétség honolt rajta a reggel miatt, de már kezdett világosodni. Egészen a városig erdő közti út vezetett, aminek nagyjából a negyedénél jártunk.

Azt hittem ismét káprázott a szemem. Egy sötét, hatalmas lény futott a kocsival párhuzamosan csillogó szemekkel, amikkel rám nézett. Egyenesen engem, az én szemeimbe. Azt hittem, hogy vicsorog, de aztán jobban szemügyre vettem, és rájöttem, hogy olyan, mintha mosolyogna. A szeme boldogságot tükrözött, amitől összezavarodtam.

Visszanéztem az útra, hogy összeszedjem magam, és hogy ellenőrizhessem, James nem látott semmit. Mire újra az erdőbe pillantottam volna, a lény eltűnt. Olyan volt, mint egy jó nagyra nőtt farkas. A feltételezésemet egy hangos vonyítás igazolta. Elmosolyodtam, nem tudom miért. Talán az örömtől, hogy akkor, régen, nem csak hallucináltam, hanem tényleg láttam ezt az állatot. Vagy talán azért, mert egyszerűen odavagyok a farkasokért valamilyen okból kifolyólag, és most láthattam egy igen terjedelmes példányt.

De nem akartam a farkasra gondolni, amíg nem jövünk visszafelé. Mégis csak a farkas járt az eszemben, egészen addig, míg áthaladtunk a városon, és meg nem pillantottuk a sulit, és elő nem jött bennem újra a félelem.

Hát elkezdődött…