Varázslat az 1600-as évekből

Nem tudom, hogy korábban mennyi szó esett róla, vagy említettem-e bármikor is, de sose voltam oda a régen íródott regényekért. Egyedül talán Jane Austen és Emily Bronte könyveit szerettem eddig. Most azonban egy barátom ösztönzésére nekiveselkedtem egy 19. században élt lengyel író, Henryk Sienkiewicz Tűzzel-vassal című regényének. Ez egy trilógia első része két kötetben. A 17. századi lengyel háborúk idejébe viszi vissza az olvasót.

Mivel a történelmi regények sem mindig kötöttek le, ezért eléggé szkeptikus voltam azt illetően, hogy mennyire fog megragadni ez a történet. Kifejezetten és csupa nagy betűvel POZITÍVAN csalódtam a könyvben. Annak ellenére, hogy nehézkesebb a nyelvszerkezete, mint amihez hozzá vagyok szokva, alig bírtam letenni. Még a leíró részek sem untattak, mert Sienkiewicz azt is érdekesen tudta megfogalmazni. Ugyan maga a regény történelmi szálak köré íródott, de olyan történetet sikerült kreálni mellé, ami teljes mértékben magával tudja ragadni az embert.

A történelem önmagában mindig érdekelt, azonban ilyen körítéssel sokkal élvezhetőbb volt számomra, mint száraz tananyagként leadva. Tetszett, hogy nem csupán két főszereplő volt a középpontban, hanem mások is helyet kaptak a palettán. A szerelem is előtérben volt, habár ezen egy kicsit meglepődtem, mivel egy csupa kardokkal és csatákkal teli könyvre számítottam.

Külön-külön talán nem lenne egyszerű értékelni a szereplőket, néhányat közülük azonban mégis csak kiemelnék.

Első közülük Jeremi Wisniowiecki, aki valóban élt 1612 - 1651. között. Lengyel herceg, katona, hadvezér és Lublin hercegvajdája volt. Nem sok írás volt az ő szemszögéből nézve, az viszont nagyon tetszett, hogy minden katonája maradéktalanul hitt benne, és szerette őt. Igazságosnak és okosnak írták le, aki nagyszerűen irányította a hadakat és tervezte meg a rohamokat. Kivétel nélkül szerette a vitézeit, és bár szigorú volt, de sosem igazságtalan. A legjobban mégis az tetszett, hogy más hadvezérek katonái is inkább az ő szolgálatába akartak állni, mert sikeres hadműveletei voltak. Ebből kifolyólag nagyobb esélyük is volt a túlélésre.

Szimpatikus volt még Jan Skrzetuski, a herceg egyik kitüntetett vitéze. Magabiztos, öntudatos fiatalember, aki - ha szabad így fogalmaznom - a munkájában nem ismer tréfát. Ugyanakkor érzelmes is, aki ráadásul még táncolni is tud. Tetszett, ahogy feladata végeztével elindul felkutatni a szerelmét és jegyesét, akit elragadott Jurko Bohun. A lányt, Helena Kurcewiczównát eredetileg Bohunnak szánták, de ahogy az lenni szokott, Jan és Helena első látásra egymásba szeretett.

Bohunnal - bár egy vadállat volt -, mégis együtt tudtam érezni. Nem viccelek! Sok hasonlóságot fedeztem fel, ami egy kicsit meg is ijesztett, azonban próbáltam optimistán előretekinteni a jövőbe. :) A leírások alapján nagyszerű harcos és vitéz volt. Mégis tudta, hogy mi a szeretet, habár az érzései nem találtak viszonzásra.

Ami a kisasszonyt, Helenát illeti, nem hittem volna, hogy ilyen női karaktert írtak a 17. században. Ugyan el volt nyomva nagynénje nevelése alatt addig, amíg Skrzetuski meg nem jelent, de onnantól kezdve egy olyan lányról olvastam, aki összeszedett, eltökélt és céltudatos. Nem hagyta, hogy Bohun megtörje, vagy hogy a félelemtől földbe gyökerezzen a lába. Mindent megtett, nehogy Bohun kezére kerüljön. Még öngyilkossági kísérletet is tett, habár tudta, hogy ezzel elkárhozik. Persze, ezzel nem értettem egyet, hiszen így Skrzetuskival sem tudtak volna összeházasodni. Minden esetre értékeltem a bátorságát.

Még egy kifejezetten kedvelt szereplő Onufry Zagloba volt. Kedves öreg úr, aki állandóan csak panaszkodni tud, de ha valaki a közelében dicsőségre tesz szert, úgy forgatja a szavakat, hogy a végén mindenki elhiszi, neki köszönhető a diadal. Ravasz vén róka. :) Helenával atyáskodó volt, és a viselkedése alapján tényleg egy nagyszájú, ám de odaadó apának tudtam elképzelni. Kifejezetten kedves karakter lett a számomra.

Mindezek után megnéztem az 1999-ben készült, 3 órás (!!!) filmadaptációt is, ami 2000. június 5-én jelent meg. Nyilván nem tudtak minden részletet megfilmesíteni a könyvből. Akkor talán nem 3 órásra sikerült volna. Azt viszont le kell szögeznem, hogy kalapom emelem a film készítői előtt, mert a látszott, hogy igyekeztek a könyvhöz hűen forgatni. A történések, a szereplők, még a mondatok is jóformán ugyanazok voltak, mint a könyvben. Skrzetuski pedig tényleg tudott táncolni. :)

A csatajeleneteknél ugyan tudtam, hogy megrendezett, mégis számos alkalommal kellett becsuknom a szememet. Igazán élethűre sikerült minden, és az ember elhiszi, hogy minden valóban úgy volt annak idején, ahogyan azt a filmben látja. Valószínűleg megcsillantak a szemeim, amikor megtudtam, hogy a trilógia többi kötetét is megfilmesítették. DE nem fogom őket megnézni, csak miután kiolvastam a könyveket.

Tudom, hogy a többihez képest rövidre vettem ezt a posztot. Mindamellett mostanában kezdem azt gondolni, hogy az ilyesfajta dolgokról - mint a nehéz időszakok a történelemben, a háborúk - nehéz hosszasan beszélni. Legalábbis egyeseknek, mert ismerek olyat, aki órákon keresztül tudna beszélni olyan hévvel és lendülettel, hogy - Esküszöm! - élvezet hallgatni. Mindenek előtt át kell érezni az embernek ezeknek a dolgoknak a súlyát.

A mai kor fiataljai viszont csak úgy tudják egy kicsit is elképzelni a helyzetet, ha olyan érzékletesen szemléltetik, mint Sienkiewicz. Remélem, hogy senkinek sem kell a valóságban megtapasztalnia ezeket a dolgokat, ugyanakkor érdemes elgondolkodni rajta. Ez a múltunk, ami által hozzánk is tartozik. Hozzátesz mindenki életéhez egy kis darabot. Szóval ajánlom mindenki figyelmébe!

Jó Olvasást Mindenkinek!

A lovas szellem

Sziasztok! Remélem tetszett a Nevünkben a sorsunk legutóbbi része. Nem tudom, hogy mikor érkezem a következővel, mindenesetre igyekezni fogok. :) Most viszont, ahogy korábban ígértem, valami egészen másról hoztam Nektek egy kis írást.

Mint tudjátok, újra elkezdtem lovagolni. Ez a hely azonban teljesen más, mint ahol eddig voltam. Nem csak a lovaglást oktatják (számomra) teljesen másképp, de sok más dologgal kapcsolatban alapjaiban változtatták meg a gondolkodásmódomat. Jó vagy rossz irányba, ki-ki döntse el maga, de személyes véleményem szerint mindenképpen az előbbibe. Már csak azért is, mert kétségkívül pozitív, ha szélesedik az ember látóköre. Ennek köszönhetően pedig úgy érzem, hogy sok mindenhez logikusabban és egyszerűbben állok hozzá.

Ugyanakkor jellemnevelés is végbemegy. Végtére is akárhonnan vesszük, minimum fél tonnás állatok mellett igenis kell az alapvető vasfegyelem és a magabiztos kiállás. Nyilván nem egy katonatáborról van szó, de az egész helyből érezhető az a fajta határozottság, amitől az ember biztonságban érzi magát, és megnyugtatja a lelkét. Legalábbis nem tudom elképzelni, hogy ezt az oltalmat ne érezné meg mindenki legalább egy pillanatra.

Hasonlóan különös érzés fogott el akkor is, amikor Győrffy-Villám András Az utolsó huszárok című könyveit olvastam. Az író neves agrármérnök, lótenyésztő, egyetemi előadó, a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség tiszteletbeli elnöke, és szerintem még sorolhatnám. Az interjúkönyv az egykori tisztekkel és kapitányokkal igazán mély benyomást tett rám. Mintha velük együtt repültem volna vissza az időben, az emlékeikben, amikor még fiatalok voltak, és bekerültek a huszárokhoz.

Kivétel nélkül olyan szintű tisztelettel nyilatkoztak a parancsnokaikról, illetve beszéltek róluk, mint parancsnokokról, amilyennel manapság sajnos nem lehet találkozni. Nem tudom, hogy mit hittem, mindenesetre meglepett az a fajta bajtársiasság, amit lényegében édesapám köreiben is felfedezek olykor. Nem kéne, hogy csodálkozzam, hiszen apukám közelebb volt ahhoz a korhoz, mint mi, mai fiatalok. Mégis ezt teszem, mert a mai felgyorsult világban jóformán sehol nem látok ilyen kapcsolatokat.

A lovak iránti szeretetük is teljesen lenyűgözött. Az egyik tiszt (ebben a helyzetben nem mondhatom, hogy interjúalany, nem lenne méltó) elmesélt egy történetet, amikor is az egy tankkal lőtték le az egyik katonájának a lovát, mire az csákánnyal esett neki a gépezetnek. Mindig is lehengerelt ember és állat ilyetén kapcsolata, de ez majdnem túlszárnyal mindent. Nem sokára megtudjátok, hogy miért csak majdnem.

A lényeg, hogy minden nehézség ellenére, ők mindig kiálltak egymásért. Huszár a huszárért, huszár a lóért, és ló a huszárért is. Ők nem ismerték azt a vezényszót, hogy "Előre!", hanem csak azt, hogy "Utánam!". Micsoda különbség, igaz? Többször olvastam a könyvben, hogy "lovas szellem", amit az egyik figyelemre méltó úriember így írt le korábban: "... a magyar huszár soha nem vesztett háborút! Elesett, hősi halált halt, elvágtatott onnan, ahol túlerő volt, de máshol újra támadott, ez az a bizonyos lovas szellem. Ezt vegye át a magyar ifjúság is, hogy ne ijedjen meg, ha vele szemben ellenséges érzelemmel vannak, hanem vegye fel a harcot."

Megindító hangneme van mindkét könyvnek. A második kötet végén szó szerint kirázott a hideg, amikor az író elmondta, hogy többen elhunytak azóta. Ugyanilyen hatást keltett egy 1961-ben elhunyt nyugalmazott tábornok újratemetése, és a végakarata is. Pettkó-Szandtner Tibor a Bábolnai Ménes egykori parancsnoka, lótenyésztési főigazgató és világhírű fogathajtó volt.

A front közeledtével legalább 400 lovat menekített ki Magyarországról remélve, hogy ezzel megmentheti a ménes értékes génállományát. Később ezért hazaárulással vádolták, amiért hadbíróság elé kellett volna állnia, így nem jöhetett haza. Életének fennmaradó részét külföldön élte le, és végül Németországban helyezték nyughelyére. De a szintén lovas szellemmel rendelkező magyar nem nyugodhatott, hiszen nem otthon volt.

A Magyarországi Arablótenyésztők Egyesület és a Bábolna Nemzeti Ménesbirtok támogatásával - feleségével együtt - 2018.09.29-én katonai tiszteletadás mellett került végső nyughelyére. Végakarata szerint azt kívánta, hogy Bábolnán temessék el. Az ő szavaival fejezem be ezt a bejegyzést, ami - úgy gondolom - nem szorul semmilyen magyarázatra.

"Az egek Urától csak egyet kérek, hogy ha meghalok, itt temessenek el, egy bábolnai legelőn, hogy még onnan alulról is halhassam kedves lovaim patadobogását!"

Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 7. rész

A Google-n találtam ezt is, mint a többit. Annyira édes ez a kép! :) 

Néha kezdem úgy érezni, hogy nem elég az a 24 óra, amiből egy nap áll. Főleg, ha azt vesszük, hogy mennyi mindent szeretnék írni. Az új történet, amiről korábban már szót ejtettem, egyre jobb formákat ölt, és már készülök egy kis részletet megosztani Veletek, mert kíváncsi vagyok, hogy mi lenne róla a véleményetek! :) Pár nap múlva pedig mindenképpen szeretnék egy különleges eseményről írni, ami véleményem szerint rendkívüli alkalom a magyarok számára. Szó lesz a magyarságról és a hagyományokról. Már előre izgulok, hogy fog sikerülni, de szívemet-lelkemet megmelengeti.

Addig is Jó Olvasást a kis Átok életének következő szösszenetéről! :)

- Jó napot doktorbácsi! Hol van? - egy vékony, de ismerős hang ébresztett fel a szunyókálásból. Először el sem akartam hinni, hogy tényleg őt hallom. Azt hittem, hogy az alvás közben látott képek beszélni kezdtek.

- Nyugodj meg kincsem - szólt egy idősebb hang.

- De látni akarom. Anyu, megígérted, hogy hazavihetjük - hallottam újra a kis ember hangját. Tehát nem a képek kezdtek el beszélni, hanem tényleg őt hallom.

Azonnal felálltam, bár ettől egy kicsit még kóvályogtam. Azonban igyekeztem abba az irányba nézni, ahonnan általában be szokott jönni a fehér szőrű ember. Nem értettem, miért nem hallom az ő hangját is. Miért nem hozza be a kis embert, hogy lássam? Vagy engem vigyen ki. Meg akarom hálálni neki, hogy a karjába vett és megmentett.

- Jó napot Annabell! - hallottam végre a mély hangot. - Csak türelem, mindjárt láthatod.
- Hogy van doktorbácsi?
- Javul, de még lábadoznia kell. Nagyon legyengült szegény - egyre közelebbről hallottam a fehér szőrű ember hangját. - Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy segíteni tudsz neki a felépülésben.
- Hogyan?
- Egy kis törődéssel. Gyere be!
Sok léptet hallottam a szobában hirtelen, de csak azokra az aprókra koncentráltam, amik gyorsan váltották egymást. Nem kellett sokáig várnom, hamarosan megláttam a pici tappancsokat, amik szintén valami fura dologba voltak bebújtatva, mint a nagy embereknél. Azután ahogy feljebb néztem, megláttam a kis ember többi testrészét is. A hosszú szőr a fején most valahogy hátra volt fogva.
- Nocsak! - szólt a fehér szőrű ember meglepetten. - Úgy látszik, hogy meghallotta a hangodat.
- Emlékszik rám? - kérdezte a kis ember csodálkozva.
- Úgy gondolom, hogy igen. Nyugodtan menj oda hozzá, teljesen jámbor.
A kis ember odajött hozzám, kinyitotta a doboz ajtaját, és felém nyújtotta a mancsát. A szaga és az érintése megnyugtatott. Öröm és boldogság áradt szét bennem, amit nagyon régóta nem éreztem. Hangot is adtam az elégedettségemnek, mire a kis ember is elkezdett kuncogni. Nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. A kis ember azonban hirtelen elkezdett köhögni, és meghallottam, mit mond az anyukája.
- Még mindig úgy gondolom, hogy ez nem jó ötlet - minden feszültség érződött belőle, ami nem tetszett. Féltem, hogy ugyanolyan lesz, mint az a másik nagy ember, aki csúnyán bánt velem a kis ember miatt.
- Nézze, én nem tudom, hogy mit mondott maguknak az orvos - mondta a fehér szőrű. - Állatorvos vagyok, nem ember orvos. Azt viszont tudom, hogy az állatok egészségének rendkívül jót tesz, ha törődnek velük, és szeretet veszi körül őket.
- Azt hiszi, hogy a kislányom nem kap meg minden szeretetet? - vált dühössé az anyuka hangja, de a kis ember mintha nem is figyelt volna oda. Még mindig köhögött, és én megpróbáltam odabújni hozzá, hogy megnyugtassam.
- Nem hölgyem. Azt mondom, hogy az állatok olyan fajta szeretetet, odaadást és törődést tudnak nyújtani, amelyet senki és semmi. Amondó vagyok, hogy egy állatnak nagyobb a gyógyítóereje, mint sok gyógyszernek. Ez egyszerűen a lényükből fakad. Én ebben hiszek.


És én is ebben hiszek. Máskülönben nem írtam volna. :) Úgy érzem, hogy ezzel kell lezárnom ezt a részt, nem szükséges tovább bonyolítani. Majd a következő résznél. :)