A magyar írónő ámulatba ejt

Elnézést kérek, amiért ilyen hosszú ideig nem írtam. Vannak olyan időszakok az ember életében, amikor olyan gyorsan telik az idő, hogy azt észre sem lehet venni. Főleg, amikor mókuskerékbe kerül az ember. Reggel felkel, elmegy dolgozni, aztán jó esetben délután vagy kora este hazakeveredik és örül, ha a szeretteivel van. Ráadásul néha egy kis sport sem árthat.

Nálam ezen kívül még ott volt, hogy teljesen magába szippantottak a könyvek és egy sorozat is. A sorozatról szeretnék majd írni, de előbb össze kell szednem róla a gondolataimat. A könyvek közül az egyik a Trónok harca 3. kötete, a Kardok vihara volt az, ami lekötött, a másik kettő pedig Spirit Bliss első trilógiájának a 2. és a 3. kötete. A Trónok harcáról is majd csak akkor fogok írni, ha elolvastam az összes részt (nem holnap lesz).

 

Sokat emlegetem, hogy Spirit Bliss a példaképem, és hogy mennyire szeretem az írásait. Mégsem az első kiadott köteteivel kezdtem, hanem a Démoni érintés trilógiával, aminek már az első 16 - ha jól emlékszem - fejezetével megfogott. Most azonban pótoltam a hiányosságaimat, pláne A Szem elolvasása után.

Az Árnyékvilág című könyv volt az első, amit kedvenc írónőmtől piacra dobott a Könyvmolyképő Kiadó. Őszinte leszek, a Démoni érintéshez viszonyítva éreztem, hogy ez az első története, ami már kézzel is fogható volt. Ezt azonban csak a stílusra értem. Maga a történet nagyon tetszett, főleg, hogy mindkét főszereplő szemszögét is megismerhettük.

Valamilyen szinten tetszett, hogy Camilla és Adam is visszahúzódó volt, de volt alkalom, amikor ez szinte idegesített. Valószínűleg azért, mert egyre jobban kezdek hasonlítani Julie-ra, Camilla legjobb barátnőjére és inkább vagyok kegyetlenül őszinte, mint kegyesen füllentős. Ráadásul, ha valami nyugtalanít a másikkal kapcsolatban, akkor azt inkább megbeszélem az illetővel, mint hogy magamba fojtsam és ezzel is mérgezzem a dolgokat. Ugyanakkor éreztem, hogy ez kell a történetbe ahhoz, hogy ezáltal is könnyebben közelebb kerüljön egymáshoz a két főszereplő.

Camilla Jonesnak különösen az a tulajdonsága tetszett, hogy mindig gondoskodni akart mindenkiről. Előbbre vette mások kényelmét, mint a sajátját. Szinte irigyeltem, mert én is sokszor szeretnék ilyen önzetlen lenni. A festményekre is kíváncsi lettem volna. Kisgyerekként szerettem rajzolni, de nem voltam benne túl tehetséges. Nem szép dolog, de be kell vallanom, hogy minden ilyesmi irigységgel tölt el a másik iránt. Persze nem olyan drasztikusan, hogy én nem vagyok jó valamiben, akkor a másik pusztuljon vagy hasonló. Egyszerűen csak elfog az önsajnálat. Aztán lehet ez az alacsony önbizalmamnak is tekinthető.

Tetszett Adam Swanson szerénysége és alázata is a munkájával szemben. Az egész történet alapján Adam mindig keményen dolgozott, hogy a legjobb formáját hozza a filmvásznon. Ráadásul nem használta önző célokra sem a sikerét, amit egy filmben nyújtott alakításával ért el. Lányok ezreit kaphatta volna meg, de őt inkább idegesítette a rivaldafény. Ezért is tetszett meg neki Camilla. Csípem az olyan srácokat, akik szerényen és alázattal állnak a munkájukhoz, és csak azért, mert sztárok lettek, még nem élnek vissza a helyzetükkel. A vége egyébként nem volt rossz az őrült rajongóval, aki csak magának akarta a színészt.

Érdekes volt olvasni, hogy a sztáréletnek milyen árnyoldalai is lehetnek. Nyilván lehet olvasni a bulvársajtókban is, hogy éppen mi történt egy adott sztárral. Annak idején talán arról is, hogy az utcán mennyien zargathatták az éppen adott kedvencet. Abba azonban talán kevesen gondolunk bele, hogy mennyi őrült fanatikus élhet a világban, aki bármit megtenne az imádott kedvencéért. Főleg a beteg fanatikusok. Az írónő úgy írta meg ezt a történetet, hogy simán el tudom képzelni, hogy egy ilyen a valóságban is megtörténhet. Ki is ráz tőle a hideg.

A Kígyók sziszegése már jobban tetszett, mint az első kötet, a hosszúsága ellenére is. Spirit Bliss jól indított azzal, hogy már az elején egy rejtéllyel kerültem szembe. A kíváncsiság végigkísért, hogy vajon hogy jutunk el a megoldásig. Végül megismerhettük Peter múltját, aki jóformán felnevelte az első rész főszereplőjét, Adamet, ezáltal is jobban megismerve a fiú gyerekkorát. Az írónő ezt is úgy írta meg, mint az elsőt, tehát a két főszereplő, Peter és Julie szemszögéből. A múlt miatt persze több volt benne Peter szemszögéből, és a vége felé lett több Julie, de nekem így is nagyon tetszett.

Peter Summers menedzser élete nem volt egyszerű már azelőtt sem, hogy Adamet megismerte volna. Megismerve őt egy bizonyos fokig olyan volt, mint Camilla. Mások boldogságát előbbre valónak tartotta a sajátjánál. Ugyanakkor voltak pillanatai, amikor önnön élvezete érdekelte, de ezek a pillanatok sem voltak olyanok, hogy ellenszenvet váltott volna ki belőlem. Igazán megkedveltem a karakterét, és már akkor tudtam, hogy valami baj történt, amikor önutálatba burkolózva hagyta el a templomot már a könyv elején.

Julie Parker egy életvidám és fecsegő lány. Mint már korábban mondtam, valószínűleg az idő múlásával kezdek egyre jobban hasonlítani rá. Mármint mindig is életvidám voltam, ne értsetek félre. Azonban amikor fiatalabb voltam, még nem voltam ennyire cserfes. Ezért is imádtam meg a karaktert, a hasonlóság miatt. Voltak olyan részek a könyvben, amikor Julie olyanokat mondott, hogy hangosan is nevetnem kellett. De tényleg! Ilyenkor örültem, hogy egyedül vagyok a szobában, és senki nem hall.

Spirit Bliss itt is egy komoly és élethű problémát vázolt fel. Ha úgy vesszük, még az elsőnél is komolyabb témát, mégpedig a gyermekpedofíliát... Már a szótól is kiráz a hideg. Peter ennek a leveréséért harcol, és ebből származik jóformán minden probléma. Sajnos keveset beszélnek manapság arról, hogy egyes gyerekeket mire kényszerítenek a nagy világban. Persze, mostanában sokat hallunk olyanokról, hogy ez vagy az a híresség molesztált egy másikat, amikor az még kislány vagy kisfiú volt.

De ha belegondolunk, ez sajnos nem csak a sztárvilágban fordul elő. Rengeteg olyan ország van, ahol nagy a szegénység, és ezért sokszor a gyerekek ártatlanságát áldozzák fel azért, hogy egy kis pluszhoz jussanak az emberek. Be kell vallanom, nem tudok sokat írni vagy beszélni erről a témáról, mert vizuális ember lévén felfordul a gyomrom, ha csak eszembe jut, hogy miken kell keresztülmenniük gyerekek - talán - millióinak. Világunk vezetői pedig nem igazán tesznek túl sokat ez ellen. Mert ha tennének, akkor nem hallanánk ilyen-olyan híreket molesztált gyerekekről.

Mondjuk úgy, hogy a három könyv közül az utolsó, a Mennydörgő némaság volt kedvencem. Itt minden szereplő visszatért és együtt van, ráadásul mindenki szemszögét megismerhettük. Számomra a középpontban mégis Adam húga, Jossie és a család új barátja, a rendőrnyomozó Caspar volt. A korábbi könyvekben nem igazán tudtam elhelyezni őket helyszínileg. Kivéve, amikor mondjuk New Yorkban voltak, de nem kizárt, hogy hanyag voltam és csupán nem figyeltem oda a helyszínekre.

Itt azonban különösen kitűnt, hogy Skóciába utaztak egy tanúvédelmi program keretében. Mindig is meg akartam nézni az Egyesült Királyságot, és különösen tetszett, hogy egy eldugott, vidéki helyre mentek. Az ilyen tájak mindig is közelebb álltak a szívemhez, mint a nagyvárosok. Az írónő pedig bebizonyította, hogy egy kis faluban is történhetnek világot rengető dolgok.

Jossie Summers is legalább olyan híres énekesnő akar lenni, mint Julie. De nem csak emiatt irigy rá, hanem azért is, mert nyomozó barátjuk odavan érte. Igazából nem tudom, hogy mi késztette rá a lányt, hogy elolvassa azt a papírt, ami a babájába lett elrejtve. Talán az, hogy így esetleg nem zárják ki a témából, akár egy kislányt? Még emlékszem, amikor én voltam tizenhét éves. A legfiatalabb testvérem is nyolc évvel idősebb nálam, és konkrétan négy testvérem van. Szóval teljes mértékben meg tudom érteni, amiért azon igyekezett, hogy ne hagyják ki mindig mindenből, mint egy gyereket. A karakter személyiségváltozása azonban végig kísérhető volt, és jókat mosolyogtam, amikor Adammel vitatkoztak. Mint amikor én vitatkoztam a legfiatalabb testvéremmel. :)

Caspar Crosley nyomozó be akart kerülni egy bűnügyi szervezetbe, viszont még ez sem tudta teljesen elfeledtetni vele Julie-t. Hónapokig nem látták egymást, a sors viszont visszajuttatta Caspart a barátaihoz. Kár, hogy olyan körülmények között, hogy Adam nem igazán tartotta a barátjának és állandóan csak oda-odaszúrt Casparnak, valahol jogosan. A benne lévő változásokat is végigkísérhettük a történet folyamán, ahogyan megváltoznak az érzései is. A vége különösen tetszett, a pillanattól még libabőrös is lettem és majd kiugrott a szívem.

Spirit Bliss itt is egy olyan témát dolgozott fel, ami akár a valóságban is megtörténhetne. Hiszen még ma is létezik maffia, és bűnügyi szervezetek, akiknek tagjait nem ismerjük, pedig valószínűleg közöttünk járkálnak. Az egészben megint az juttatott el a hányingerig, hogy egy védtelen, három éves kislányt tömtek nyugtatókkal. Szörnyű! A maffia szóról egyébként elsőként mindig a Keresztapa című film jut az eszembe elsőként, utána pedig az, hogy ma már valószínűleg még borzasztóbb dolgokat csinálnak.

A három könyv közül azonban ez volt az első, amelyik többször is megríkatott. Megszámolni sem tudom, hányszor könnyesedett be a szemem, és a legtöbb alkalommal persze Susan néniről és fájdalmas hiányáról volt szó. Ami a tetteseket illeti, többször is úgy éreztem, hogy tudom, ki az elkövető. Aztán az írónő mindig csavart egyet rajta, hogy még inkább ledöbbenjek és azt mondjam, hogy: "Na jó, erre nem számítottam!"

Egy szó, mint száz, az összes könyvet élveztem. Bízom benne, hogy tudok ihletet meríteni ezekből, hátha egy kis krimivel én is izgalmasabbá tudnám tenni a saját történetem. :) 

A Kígyók sziszegése kötet végén az Olvasói vélemények között találtam egy olyat, amit pontosan leírja az én érzéseimet is példaképemmel kapcsolatosan. Így hangzik:

"Spirit olyan, mint a drog.Ha egyszer kipróbálod, képtelen vagy leszokni róla. És bár a drogtól meg lehet szabadulni, Spirittől viszont nem. És nem azért, mert nem tudsz, hanem mert nem akarsz. Alig várom, hogy egy újabb adagot elfogyaszthassak." M. Emese

Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 3. rész

Utólag is Nagyon Boldog Új Évet Mindenkinek! :) Tudom, most eltűntem egy időre, de higgyétek el, meg volt rá az okom. Még nem éreztem ekkora büszkeséget ezelőtt. Még akkor sem, amikor lediplomáztam, vagy sikerült a nyelvvizsga. Befejeztem egy olyan történetnek az első kötetét, aminek az alapjait már 17 éves koromban elkezdtem. Ez nyolc éve volt, és idén még nem volt szülinapom, számoljátok ki nyugodtan. ;) Ráadásul indulni is szeretnék az Aranymosás Irodalmi Magazin által minden évben megszervezett Irodalmi Válogatóján. Drukkoljatok, hogy Az álmok valóra válnak 1. rész - Szörnyeteg a sötétben című első könyvem eljusson Katona Ildikó szemei elé, aki a Könyvmolyképző kiadóvezetője! Addig is, itt van egy újabb szösszenet a Nevünkben a sorsunk-ból.

Nevünkben a sorsunk 3. rész

Napokig nem láttam a kis embert. Néha világosság gyúlt a szobájában, és reménykedve ugrottam fel az ablakába, hátha újra ott találom. De mindannyiszor csak a nagy embert láttam bemenni oda. Sok-sok nappal később már az anyukát is láttam odabent. Mindkettejüknek piros és vizes volt a szeme minden alkalommal. Egy idő után a szoba sötét maradt, és így váltakoztak egymás után a nappalok és az éjszakák.

Éhes voltam. Rólam megfeledkeztek, és már nem kaptam olyan finom falatokat, mint amilyenekkel a kis ember mindig meglepett. Próbáltam élelmet találni abban a nagy dobozban, amit minden este megtöltöttek a bentről kihozott hatalmas holmikkal. Ezeknek mindig fura hangjuk volt, miközben mozogtak. Nem sok mindent találtam benne, ami csillapíthatta volna a gyomrom korgását, de arra épp elég volt, hogy elviseljem a következő estéig.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el ilyen reménytelenül. Egy idő után pedig már az anyukát sem láttam. Az elmúlt napokban sokat kiabáltak egymással a nagy emberrel. A legutolsó alkalommal pedig a nagy ember megütötte az anyukát. Azóta nem láttam, de nem akartam túlságosan eltávolodni a háztól, hátha egyszer visszatér a kis Daniellel együtt. A remény azonban egyre jobban halványodott bennem a napok múlásával.

Végül az egyik este a nagy ember kijött a házból. Régóta nem láttam idekint. Valami nagy üveget szorongatott a kezében, amiből sűrűn ivott. Nem tudom, hogy mi volt az, de a szaga elért hozzám, és nem tetszett. Rosszat sejtettem, de olyan régen nem jött ki senki, és Daniel is nagyon hiányzott, ezért lassan előbújtam a rejtekhelyemről. Óvatosan közelítettem meg a helyet, ahova leült, aztán megálltam olyan távol tőle, hogy még biztonságban legyek a keze ügyétől, de azért meglásson. Hátha beszél majd hozzám. Így is tett.

- Hát itt vagy - a hangja gúnyos volt, akár csak a tekintete. - Azt hittem, hogy már rég eltűntél. Azt kellett volna tenned. Hiába maradtál, mert nem fogod látni őket többé - a hangja egyre mélyebb és haragosabb lett. - Elképesztő, hogy úgy nézel rám, mintha minden szavamat értenéd, pedig csak egy állat vagy. Nem is egy állat, hanem kész Isten csapása - felállt a helyéről, miközben még egyet ivott az üvegből, én pedig hátráltam egy lépést. - Ha te nem vagy, a fiam nem betegszik meg és nem hal meg, a feleségem pedig nem hagy el. Tönkretetted az életemet, szóval nem is értem, mit képzelsz, hogy még mindig itt lebzselsz - felém hajította az üveget, én pedig elfutottam.

Az összetört üveg szilánkjaiból néhány így is elért hozzám, és felsértette a lábamat. A hirtelen fájdalom ellenére sem álltam meg. Futottam tovább.

- Takarodj el innét! - üvöltött utánam a nagy ember, én pedig úgy futottam bele az éjszakába, hogy hátra sem néztem.

Már nem volt kiért.

Még annyit mondanék, hogy sajnos nem ígérhetem, hogy sűrűbben fogok írni a blogra. Megígérném, de attól tartok, hogy nálunk elég sokszor jelenik meg Murphy, és valami biztosan közbejönne, amikor elhatároznám, hogy "Na, akkor most írok." Szóval nem ígérek semmit, csak annyit, hogy igyekezni fogok. :) Nagyon jól esett, hogy a legutóbbi bejegyzésemet olyan sokan elolvastátok / elolvasták. Nemrég olvastam, hogy volt a temetés, és az apukának nem lett könnyebb érzelmileg sem. Ezt nem is szabad elvárni. Attól, hogy eltemetünk valakit, az még nem jelenti, hogy könnyebb lesz.

Személyes tapasztalat: amikor meghalt a nagymamám tüdőrákban, hat éves voltam. Nem voltam ott a temetésén, de rettenetesen sírtam. Tizenöt éves voltam, amikor az egyik halottak napján kiment az egész család a temetőbe. (Egyébként minden évben ugyanígy mentünk ki, Együtt.) Egészen addig úgy éreztem, hogy valaki mindig velem van, sosem vagyok egyedül. Hazafelé tartva olyan keservesen kezdtem el sírni a nagymamám hiánya miatt, hogy két órán keresztül nem tudtam abbahagyni. Onnantól kezdve viszont könnyebbnek éreztem a lelkemet, mintha az övé velem maradt volna, és akkor tudtam volna csak igazán elengedni. Most is szörnyen hiányzik, és sajnálom, hogy nem lehet velünk, és az időközben megszületett dédunokáival sem játszhat már. Azt viszont mondhatom, hogy már könnyebben el tudom viselni a hiányát, de ez sosem szűnik meg létezni.

Szóval senki, még az apuka se várja, hogy valaha is könnyebb lesz neki, épp csak elviselhetőbb. Mert az idő nem gyógyítja be a sebeket, csak abban segít az embernek, hogy tudja kezelni a fájdalmat, ami belülről égeti, miközben kívül másokra mosolyog.

Karácsonyi angyal

Megmondom őszintén, hogy ebben az évben ez lesz az utolsó bejegyzésem. Tudom, megint odáig jutottam, hogy jóformán csak havonta egyszer írok. Azon igyekszem, hogy sikerüljön elérnem azt, amin hosszú évek óta munkálkodom. Igazság szerint azon gondolkodtam, hogy addig nem is írok bejegyzést, de úgy gondolom, ez megkívánja.

Nyilván Ti is hallottatok róla, hogy Debrecenben meghalt egy édesanya, aki hármasikreknek adott életet. Szerencsére a kicsik jól vannak, amennyire tudom. Az édesapa érthetően mély gyászban van, ugyanakkor nem akarja elfogadni a helyzetet, mert szerinte emberi mulasztás miatt kellett elveszítenie a feleségét. Nem tudom annyira a részleteket, mert nem igazán erről szeretnék írni.

Amiről írni szeretnék, az az emberi összefogás lenyűgöző és csodás mivoltáról, és arról az igazságtalanságról, hogy egy család karácsony előtt veszít el egy fontos embert. Bárki bármit mond, egy anyuka nagyon fontos, ha nem a legfontosabb egy család életében. Leginkább ő fogja össze a családtagokat, ő a kapocs, az angyal, a védelmező, a barát, a társ... Minden! 

Ráadásul ezek a csöppségek ezt nem tapasztalhatják meg. Nyilván egy apuka is tud ilyen lenni, és biztos vagyok benne, hogy a szóban forgó apuka nagyszerű szülője lesz a gyerekeknek. Szörnyen nehéz lesz, hiszen még aprók, még a kórházból sem jöttek ki. De helyt fog állni, mert ez egy szerető szülő dolga. 

Jómagam nem vagyok szülő, ezt beismerem. Azonban roppantul szerencsésnek mondhatom magam, mert két csodálatos szülővel áldott meg az élet, akik fáradtságot nem ismerve neveltek fel engem és a testvéreimet. Nekik köszönhetően érzem azt, hogy teljes volt a gyerekkorom, és teljes életet élhetek most is, mert javarészt miattuk vagyok az, aki vagyok.

Fábián Tamásnak csak azt tudom üzenni, hogy tartson ki. Amennyire hallottam, olvastam és láttam, rengetegen összefogtak érte és a családjáért, hogy egy kicsit könnyítsenek az elkövetkezendő időkön. Nyilván az adományok nem fogják visszahozni a szerelmét, de úgy gondolom, hogy igazán csodálatos az emberek ilyetén összefogása. A hölgy pedig biztosan látja a Mennyekből, és onnan fog vigyázni rá és a gyerekekre.

Nem kívánok Boldog Karácsonyt, mert ilyen helyzetben biztosan nem lesz az. De azt kívánom Önnek és a gyerekeknek, hogy a későbbiek könnyebbek legyenek, és kellemesebben teljenek. Az embereknek pedig köszönöm, hogy újra elhihetem, hogy létezik olyan: önzetlenség. Az elhunyt édesanya emlékére pedig hadd osszak meg egy verset.

Elnézést kérek előre is attól, aki szakmabeli, vagy nem igazán tetszik neki a vers. Elnézést kérek azért is, ha nem igazán olyan formájú. Őszintén szólva évek óta nem írtam verset, de úgy gondoltam, hogy most ez a helyzet megkívánja. Általában nem nagyon szoktam újraolvasni és újragondolni azokat, amiket írok, mert akkor vagy átírnám az egészet, vagy meg sem írnám. Előbbi azzal fenyegetett volna, hogy napokkal később teszem közzé a bejegyzést, utóbbinak az eshetősége pedig egyáltalán nem tetszett.

Egy szó, mint száz, minden tiszteletem az édesapáé, az elhunyt édesanyáé, és hozzátartozóké. Karácsonyra pedig sok erőt, kitartást és szeretetet kívánok!

Angyal, ki a Mennyekben vagy,

kinek szíve és lelke nagy,

Vigyázz rájuk őrző szemeddel,

óvd őket anyai szeretettel.

Adj nekik erőt, bátorságot,

kicsi szívük nagyon ne fájjon.

Hiányod örökké bennük él, 

ez pedig hidegebb, mint a tél.

Közelséged sugározzon szeretetet,

ez talán csillapítja majd félelmüket.

El nem felednek Téged soha,

hiszen szívükbe zártak, oda.

Még annyit utószóként, hogy aki szeretne adományozni az édesapának, Fábián Tamásnak és a kicsiknek, az keresse fel a Tündérkör Alapítványt, vagy magát az édesapát akár a Facebook-on, hogy mire lenne még szüksége.

Köszönöm!