Karácsonyi angyal

Megmondom őszintén, hogy ebben az évben ez lesz az utolsó bejegyzésem. Tudom, megint odáig jutottam, hogy jóformán csak havonta egyszer írok. Azon igyekszem, hogy sikerüljön elérnem azt, amin hosszú évek óta munkálkodom. Igazság szerint azon gondolkodtam, hogy addig nem is írok bejegyzést, de úgy gondolom, ez megkívánja.

Nyilván Ti is hallottatok róla, hogy Debrecenben meghalt egy édesanya, aki hármasikreknek adott életet. Szerencsére a kicsik jól vannak, amennyire tudom. Az édesapa érthetően mély gyászban van, ugyanakkor nem akarja elfogadni a helyzetet, mert szerinte emberi mulasztás miatt kellett elveszítenie a feleségét. Nem tudom annyira a részleteket, mert nem igazán erről szeretnék írni.

Amiről írni szeretnék, az az emberi összefogás lenyűgöző és csodás mivoltáról, és arról az igazságtalanságról, hogy egy család karácsony előtt veszít el egy fontos embert. Bárki bármit mond, egy anyuka nagyon fontos, ha nem a legfontosabb egy család életében. Leginkább ő fogja össze a családtagokat, ő a kapocs, az angyal, a védelmező, a barát, a társ... Minden! 

Ráadásul ezek a csöppségek ezt nem tapasztalhatják meg. Nyilván egy apuka is tud ilyen lenni, és biztos vagyok benne, hogy a szóban forgó apuka nagyszerű szülője lesz a gyerekeknek. Szörnyen nehéz lesz, hiszen még aprók, még a kórházból sem jöttek ki. De helyt fog állni, mert ez egy szerető szülő dolga. 

Jómagam nem vagyok szülő, ezt beismerem. Azonban roppantul szerencsésnek mondhatom magam, mert két csodálatos szülővel áldott meg az élet, akik fáradtságot nem ismerve neveltek fel engem és a testvéreimet. Nekik köszönhetően érzem azt, hogy teljes volt a gyerekkorom, és teljes életet élhetek most is, mert javarészt miattuk vagyok az, aki vagyok.

Fábián Tamásnak csak azt tudom üzenni, hogy tartson ki. Amennyire hallottam, olvastam és láttam, rengetegen összefogtak érte és a családjáért, hogy egy kicsit könnyítsenek az elkövetkezendő időkön. Nyilván az adományok nem fogják visszahozni a szerelmét, de úgy gondolom, hogy igazán csodálatos az emberek ilyetén összefogása. A hölgy pedig biztosan látja a Mennyekből, és onnan fog vigyázni rá és a gyerekekre.

Nem kívánok Boldog Karácsonyt, mert ilyen helyzetben biztosan nem lesz az. De azt kívánom Önnek és a gyerekeknek, hogy a későbbiek könnyebbek legyenek, és kellemesebben teljenek. Az embereknek pedig köszönöm, hogy újra elhihetem, hogy létezik olyan: önzetlenség. Az elhunyt édesanya emlékére pedig hadd osszak meg egy verset.

Elnézést kérek előre is attól, aki szakmabeli, vagy nem igazán tetszik neki a vers. Elnézést kérek azért is, ha nem igazán olyan formájú. Őszintén szólva évek óta nem írtam verset, de úgy gondoltam, hogy most ez a helyzet megkívánja. Általában nem nagyon szoktam újraolvasni és újragondolni azokat, amiket írok, mert akkor vagy átírnám az egészet, vagy meg sem írnám. Előbbi azzal fenyegetett volna, hogy napokkal később teszem közzé a bejegyzést, utóbbinak az eshetősége pedig egyáltalán nem tetszett.

Egy szó, mint száz, minden tiszteletem az édesapáé, az elhunyt édesanyáé, és hozzátartozóké. Karácsonyra pedig sok erőt, kitartást és szeretetet kívánok!

Angyal, ki a Mennyekben vagy,

kinek szíve és lelke nagy,

Vigyázz rájuk őrző szemeddel,

óvd őket anyai szeretettel.

Adj nekik erőt, bátorságot,

kicsi szívük nagyon ne fájjon.

Hiányod örökké bennük él, 

ez pedig hidegebb, mint a tél.

Közelséged sugározzon szeretetet,

ez talán csillapítja majd félelmüket.

El nem felednek Téged soha,

hiszen szívükbe zártak, oda.

Még annyit utószóként, hogy aki szeretne adományozni az édesapának, Fábián Tamásnak és a kicsiknek, az keresse fel a Tündérkör Alapítványt, vagy magát az édesapát akár a Facebook-on, hogy mire lenne még szüksége.

Köszönöm!

Albert Camus - A bukás

Sziasztok! Megígértem, hogy a következő bejegyzésben folytatom a véleményezést Albert Camus másik művéről, A bukásról. Bevallom őszintén, egy kicsit nehéz olvasmány volt a számomra, mert elég nagy koncentrációt igényeltek tőlem azok a szövevényes mondatok. :)

Az első, ami felötlött bennem, hogy olyan volt nekem, mintha a Büszkeség és balítélet Mr Collinsának az egyik fellengzős monológját olvasnám. Szinte már a hangját is hallom! Mr Collins javarészt magáról beszélt, igen "szerényen", vagy az Úrról. Mondhatni ez A bukásban is hasonló volt az elbeszélővel. Az író azonban belevitt némi alázatot is a szereplő karakterébe.

Leginkább a vége felé jött elő, hogy mennyi hibája is volt a mesélőnek. Ugyanakkor mindazok a jellemvonások, amelyeket sajátjaként mutat be, úgy gondolom, benne van minden emberi lényben. Nem azt mondom, hogy minden mindenkiben, de lássuk be, hogy nem vagyunk hibátlanok. Mindenki egy kicsit önző, mindenki egy kicsit nagyobb figyelmet szeretne, vagy legalábbis kitűnni valamivel a többiek közül, és még sorolhatnám. Vannak emberek, akikben ezek a tulajdonságok kisebb mértékben mutatkozik meg, vannak, akikben jobban.

Talán nem túl részletes véleményezés, de sajnos ez és ennyi volt az első benyomásom róla. Úgy gondolom, hogy talán még egyszer (legalább) el kell olvasnom, hogy jobban rögződjön. Annyi biztos, hogy sokat lehet tanulni belőle az önkritikáról. 

Albert Camus - Közöny

Albert Camus francia író és filozófus volt. November 7-én lesz 104 éve, hogy megszületett Algériában. Az apja francia, az anyja spanyol volt. Amennyire tudom, az író a 30-as évektől élt Franciaországban. Egy ideig politizált is, de hamar rájött, hogy ez nem az ő vonala. Néhány műve megjelent magyar nyelven is, de én csak kettőt olvastam el belőlük. A két mű egy kötetben van megírva, amit példaképemtől, Spirit Bliss-től kaptam ajándékba egy nyereményjáték kapcsán. A címük: Közöny, és A bukás.

Közöny

Ez az egyes szám első személyben írt mű eleinte nagyon unalmasnak tűnt. Megmondom őszintén, az nem ragadt meg bennem, hogy olvasható-e a férfi neve, vagy hogy hol játszódott, de olvasgattam az interneten, és aszerint Meursault-nak hívták, és Algírban élt. Főhősünk élete egyhangú, a napjai mindig ugyanúgy telnek. Egy kis változás áll be, amikor édesanyja meghal egy "menhelyen". Ahogy a hölgy megöregedett, a fia nem tudott gondoskodni róla, ezért vitte oda. A temetésre elment, de mindenkit ledöbbentett azzal, hogy milyen közönyösen áll hozzá annak a halálához, aki az életet adta neki.

Ez az érdektelenség kíséri végig a hétköznapjait. Olyan, mintha nem érdekelné semmi. Sem az egyik szomszédjának a szerencsétlen kutyája, aki valamilyen okból kifolyólag jóformán mindig verve van. Utána a gazdája persze kétségbeesik, hogy hova tűnhetett. Szereti a kutyát, de valamiért mindig dühös rá. Megszokta, hogy a kis állat mindig vele van, és máris hiányzik neki. Őszinte leszek, nekem az öklöm is viszketni kezdett attól az embertől. De nem csak tőle.

Egy másik szomszédja, Raymond a "barátnőjét" bántalmazta. A férfi hivatalosan raktáros, egyébként pedig egy selyemfiú. Azonban a lány arab származású volt, és volt egy bátyja is, annak pedig barátai. El akarták kapni Raymond-ot, de valahogy mindig megúszta. A rendőrség is többször kikérdezte az incidensről, ami a lánnyal történt. Meursault pedig még tanúskodik is mellette, mert egész egyszerűen nem érdeklik a következmények. A férfi megkérte, ő igent mondott amolyan "miért ne" alapon. Ez az apátia vezetett el odáig, hogy Raymond "barátja" lett, akivel aztán sok időt töltött.

Emellett mondhatni lett egy barátnője is, akivel talán nem csak futókapcsolata lett volna. Sokat jártak Marie-val úszni a tengerpartra. Egy ilyen hétvégi program során történt, hogy hármasban mentek Raymond egyik ismerőséhez, akinek a parton volt egy kis háza. Ekkor történt, hogy találkoztak az arab bandával a parton, akikkel összeverekedtek. A lényeg, hogy ezután jött a történet csúcspontja. Meursault gyilkolt.

Nem véletlenül. Ugyan azt sem tudja megmondani, hogy miért húzta meg a ravaszt többször is, amikor megölte az arab lány bátyját. Annyit tudott, hogy lőnie kell, amint meglátja a kést a kezében. Meglátta, és lőtt. Egyszer. Az ezt követő további négy lövés okát nem tudta. A bíróságon halálra ítélték az emberölésért.

Olvasás közben mindvégig azon gondolkodtam, hogyan lehet egy ember ennyire közönyös? Főleg akkor, amikor börtönben ül tudván, hogy ki fogják végezni. Jóllehet feléledt benne a remény, hogy az utolsó pillanatban mégiscsak felmentik a bűne alól. Talán az egész könyvben akkor véltem némi érzelmet is felfedezni a férfiban, amikor a börtöncellában merengve elkezdett neki hiányozni az úszás a tengerben, vagy Marie közelsége, akivel még azt is megbeszélték, hogy összeházasodnak. Az utóbbit persze nem értettem Marie szemszögéből.

Volt néhány ismerősöm, akik sok mindennel szemben nemtörődömök voltak, és mondhatom, borzasztóan bosszantott, holott nem az én életemről volt szó. Ugyanez történt most is. Bosszantott, de untatott is , hogy valaki ennyire közömbösen viselkedik mind a jó, mind a rossz dolgok iránt. A magam részéről, ha történik valami jó, annak nyilván örülök. Ahogyan a szép dolgoknak, vagy akár a lenyugvó nap gyönyörű színeinek. Vagy annak a képnek, amikor elmegyek a munkahelyemre, ami egy domb tetején van, és lenézek a főútig, a fasor között, és a hajnali derengés keresztülfurakodik a ködön.

A rossz dolgokkal csak addig törődöm, amíg meg tudom oldani őket. Ha nem, akkor persze minek fárasszam le magam lelkileg feleslegesen? Csak akkor lépek túl a problémákon és leszek közömbös velük szemben, ha biztos vagyok benne, hogy nem lehet őket megoldani. Vagy talán nem én vagyok az a személy, aki meg tudja őket oldani, esetleg nekem nincs jogosultságom hozzá, továbbá, nem az én felelősségem.

Mindebből következik, hogy a jóra próbálok koncentrálni, de semmiképpen sem vagyok közönyös az élettel szemben. Szóval azt hiszem ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy ezt a könyvet elolvastam.

A bukás című műről majd a következő alkalommal írok véleményt. Addig is jó olvasást. :)