Egy kis magánélet 10. - A Volánbusz Zrt. tiszteletére

Csak gratulálni tudok a Volánbusz Zrt. vezetőségének és munkatársainak, akik képesek olyas valakit munkába állítani, mint azt az illetőt, aki 2014. 06.17-én (kedden) a 11.40-es buszt vezette Százhalombatta - Ercsi - Adony - Dunaújváros irányban.

Tisztelettel tanácsolnám a vezetőségnek, hogy legalább évente végeztessen el egy pszichológiai vizsgálatot a sofőrökkel, ugyanis a monotonitás, és egyesek szemtelen, nem elfogadható viselkedése rossz hatással van az ő viselkedésükre is.

Az illetőnek - aki miatt ezeket a sorokat írom - pedig azt tanácsolom, hogy addig, amíg valaki normális hangnemben beszél vele, és egy rossz szót sem ejt ki a száján, addig ugyanazzal a viselkedéssel illesse meg a másikat. Csak azért, mert ő adja a jegyet és ő ül a kormánynál, még nem ruházza fel olyan tulajdonsággal, ami megengedhetné azt a magatartást, amit mutatott egy fiatal lány ellen.

Ha netán hímsoviniszta, akkor ne dolgozzon olyan helyen, ahol bizony sok nővel is találkozhat. Ha pedig esetleg rossz passzban volt, akkor ne másokon vezesse le. Bő másfél órája van vezetni, hogy kiengedje a feszültségét.

Az ilyenre csak azt tudom mondani, hogy nevetségessé, szánalmassá teszi a céget és a kollégáit is, mert ilyenkor őket képviseli. Mélységesen csalódtam, hogy miután mosolyogva - pedig fáradt voltam, korán keltem és elegem volt mindenből! - ilyen viselkedést mutattak irántam. Eddig optimista voltam afelé, hogy egy mosollyal minden nap szebbnek tűnhet, de ez a fickó sikeresen lerombolta az eddigi tapasztalataimat, és kivételesen azt kell mondjam egy ismeretlennek, menjen el orvoshoz és kezeltesse magát, mert ez nem volt tisztességes, amilyen hangot és bánásmódot meg mert engedni magának. És csodálkoznak, hogy a fiatalok nem adják meg a tiszteletet az idősebbnek?

Ne feledjék, hogy a fiatalok csak azt tanulják, amit mutatnak nekik! Tehát a fiatalok viselkedésén előbb úgy változtassanak, hogy az idősebbeket tanítják meg némi tiszteletadásra, mert az, hogy megért egy bizonyos kort, az önmagában még nem tiszteletreméltó.

Egy kis magánélet 9.

Sajnos most nem tudok sokat írni. Előzetesen annyit elárulok, hogy már készülök egy új történettel, illetve a régit is finomítgatom. Persze, ha van egy leheletnyi szabadidőm. Elég sok a dolgom mostanában a sulival és a jövőmmel kapcsolatban is. Drukkoljatok, hogy minden rendben menjen. :)

Sok jó dolog történt velem az elmúlt időszakban, de ugyanakkor sok rossz is. Az előbbiben persze minden apró kis csoda benne van. Az élet apró örömei, amikért érdemes élni és érdemes jókedvűnek lenni. Most is ezekre próbálok koncentrálni. Lassan, még inkább nehezen, de azért megyeget. :) Leginkább olyankor nehéz ezekre összpontosítanom, amikor az emberi éretlen, elviselhetetlen, és sajnos legyőzhetetlen viselkedést tapasztalom.

Őrület, hogy egyesek milyen alja módon tudnak viselkedni, csak azért, mert esetleg egy társasház legfölső emeletén vannak, máris Istennek képzelik magukat, hogy ők bármit megtehetnek. Nem tudom ki hogy van vele, de én az ilyen embereket még inkább lenézem. Szánalmasabbnak tartom őket, mint azokat, akik valamilyen okból kifolyólag az utcán élnek.

Semmire sem becsülik a másikat, az alapvető tiszteletet nem adják meg senkinek sem. Az a legrosszabb, hogy nem lehet ezek ellen mit tenni. Ha ugyanazzal a fegyverrel vágunk vissza, amivel ők okoznak nekünk bosszúságot, akkor is csak mi süllyedünk le az ő gyalázatos szintjükre. Mással viszont sajnos nem igen lehet ellenük mit tenni.

Arról már ne is beszéljünk, hogy vannak olyanok, akiket ezek teszik ugyanolyan ellenségessé. Pedig jobb is lehetne. Ennél sokkal jobb életük is lehetne...

Én azt vallom, hogy nem kell minden elől elfutni, menekülni, ha valami rossz vagy félünk. De ez az az eset, amikor én is azt mondom, hogy az ilyen emberek elől elmenekülök. Tök egyszerű oka van, amit már mondtam is. Nem akarok ilyenné válni, márpedig ha sokáig lesznek körülöttem, valószínűleg én is ilyen leszek. Már érzem is magamon. Nem vagyok városba való, csak pár éve élek itt. És máris kezdek olyan lenni, mint ők.

Nem akarom ezt, mert én alapvetően nem vagyok ilyen. Minél több ideig vagy egy helyen, annál inkább átveszed a helyiek stílusát és életvitelét. Ezért is nem mindegy, hogy az ember mit választ otthonának. Alaposan meg kell fontolni, mert nem lehet tudni, hogy ha rossz helyet választ, mennyi ideig kell elviselnie a következményeit.

Egy kis magánélet 8.

Mindig ugyanaz... Suli, tanulás, edzés, magánkapcsolatok fenntartása, házi munka stb. Most azonban nem igazán ezekről szeretnék írni.

A hétvégi kettős gyilkosság - majd öngyilkossági kísérletről gondolom sokan hallottatok. Ami engem illet, eléggé elgondolkodtatott a dolog. Jelenleg abban a fázisban vagyok, amikor átértékelem az életemet. Hogy őszinte legyek ez adta a kezdőlökést, bár jó lenne, ha nem történt volna meg. Rengeteg hasonló halálesetről lehet hallani mostanában. Lehet, hogy csak az én figyelmem kerülte el, de mintha egy-egy ilyen  alkalommal megnőnének az ezekkel kapcsolatos hírek száma.

Vagy a balesetekkel, elhalálozásokkal vagy a politikával törődik leginkább a média. Nyilván attól függ, hogy mikor melyik iránt érdeklődik leginkább a néző. Ezt még meg is értem. De azt nem, hogy ha a média nem figyel oda a részletekre, mint például az egyik áldozat igazi nevére, vagy a hozzá fűződő családi kötelékekre, és csak írnak valamit a vakvilágba, hogy úgy nézzen ki, törődnek is a dologgal.

Elveszítettem a bizalmam a média felé attól függetlenül, hogy kötelesek lennének a valódi tényeket közölni. Viszont akár szeretnénk, akár nem, akinek van szeme, az láthatja, hogy mennyire behálózott minket a korrupció. Ez alól viszont nem lehet kibújni, mert ahogy egy fecske nem csinál nyarat, úgy egy ember, vagy egy kisebb csoport sem javít az ország helyzetén. Csak akkor sikerül, ha közösen összefogunk. Nem csak mi, kis emberek, hanem a felsőbb vezetőség is. Az országnak, a magyar állampolgároknak akarnak jót?

Egyszerű a megoldás, eléggé kézenfekvő, csak kár, hogy az egész a hatalomról szól. Ha már azt mondják, hogy a mi érdekeinket nézik, akkor tegyenek is úgy! Kérjék ki az ország lakosainak a véleményét! Az őslakosoknak persze, és nem azoknak, akik bevándoroltak, vagy éppen kettős állampolgárok. Kik tudják, hogy mit kellene csinálni, ha nem azok, akik nap mint nap ugyanazt élik át, amin valójában változtatni kellene?

Nyilvánvaló, hogy minden időbe kerül, és semmi sem megy egyik pillanatról a másikra. De az, hogy nem javul a helyzet, hanem rosszabbodik, ez már messze nem jó. A minap olvastam egy cikket arról, hogy csökkent a munkanélküliség száma. Persze, ez igaz. És vajon miért? Mert aki teheti, az mind kimegy külföldre, és nem itt keres állást. Most komolyan... NEVETSÉGES, hogy még diákállást sem lehet kapni. Legfeljebb csak nagyon ritka esetben, amikor a legalja munkát kell végezni. Hát köszönöm, de nem ezért járok főiskolára és nem ez az életcélom.

A gyilkosságra visszatérve... Azért értékeltem át az életem, mert igaz ugyan, hogy rengeteg a probléma. Főként mindenki a saját gondjával-bajával van elfoglalva. Azért egy kicsit gondolkozzunk el, hogy igaz, hogy sok mindenen kellene változtatni kezdve az életkörülményekkel. De még mindig jobb a szeretteink körében panaszkodni és felháborodni, mint bárkit is elveszíteni. Főleg úgy, ha nem természetes halállal távozik.

Igyekszem úgy élni és cselekedni, hogy minden helyzetből a legjobbat hozzam ki, és nem fogok spórolni az érzelem kitöréseimmel sem, hogy elmondhassam a családomnak, barátaimnak, páromnak és ismerőseimnek, hogy mit érzek irántuk. Mert sokan ezt felejtik el. Vagy úgy gondolják, hogy túl nyálas lenne, vagy hogy már egyszer mondták, többször minek? Pedig ez az, amit az ember bárhol bármikor megtehet. Elmondhatja az érzéseit.

Én is ezért írok ide. Megosztom az érzéseimet néha burkoltan, vagy ahogy mostanában teszem, nyíltan kifejezem a nem tetszésemet. :) De inkább ez, mert ezzel még együtt tudok élni. Azzal viszont már kevésbé, ha valamelyik szerettem eltávozik mellőlem úgy, hogy többé nem láthatom, vagy nem mesélhetek neki, nem mondhatom el neki mit érzek. Úgyhogy ne tartsuk magunkban a véleményünket! Végül is szólás szabadság van, ez a minimum, amit megengedhetünk magunknak.