Az álmok valóra válnak: 9. fejezet

9. fejezet: TitkokLOGAN MEGVÁRTA, amíg eljut a tudatomig amit mondott, de a fejemben csak egyetlen szó keringett. Csak erre koncentrált a tudattalanom, és nem is tudtam másra figyelni. Ezt a szót annyira lágyan mondta ki, tele érzelmekkel, hogy azt hittem össze fogok esni, még a lábam is beleremegett.

Aztán fokozatosan kezdett tudatosulni bennem, hogy még mit mondott. Nehezen tudtam felfogni, de nem igazán lepődtem meg. Magamban mindig is hittem az ilyen dolgokban, és ez legalább sok mindent megmagyarázott. Nem rettegtem, nem féltem, talán túl naiv voltam, de csak a biztonságot éreztem, és hogy bízok benne.

- Felfogtad, amit mondtam? – kérdezte.

- Igen, fel. És akkor mi van? – nem értettem miért gond ez, ha hasonló érzelmeket tápláltunk egymás iránt.

- Hogy mi van? – kérdezte, mintha egy őrültet látna maga előtt. – Tudod mit jelent ez? Azt, hogy bármelyik percben halálosan megkívánhatom a véred, hogy fizikai fájdalmat okoz, hogy visszafogjam magam. De nem csak így okozhatnék neked sérülést.

- Nem tudnál bántani – mondtam, mintha ez egy megmásíthatatlan tény lenne.

Ám ekkor hatalmas robbanást hallottam közvetlenül a fejem mellett. Az ijedtségtől be kellett csuknom a szemem, aztán oldalra néztem. A sziklafalon hatalmas lyuk tátongott. Meg akartam érinteni, hogy megbizonyosodjam róla, hogy tényleg ott van, és nem csak képzelődöm. De nem mertem megmozdulni, így inkább visszanéztem Loganre. Az arca, a szeme, a tekintete telve volt gyűlölettel és fájdalommal. Tudtam, hogy nem engem gyűlöl, magát vádolja. Borzasztó volt így látnom a gyönyörű arcát.

- De igen, tudnálak – mondta halkan, sajnálkozó pillantással. – Bármelyik másodpercben megölhetlek egy óvatlan, apró érintéssel. Nem kockáztatom az életedet az én másságom és gyengeségem miatt.

- És ha én kockáztatni akarok? Tudom, hogy erős vagy, és képes vagy uralkodni magadon.

- Egyszer már meg akartalak ölni. Túl erős vágyat keltettél bennem.

- Nem érdekel. Bízom benned.

- Ne tedd… - fogta meg óvatosan, gyengéden, hezitálva az arcom, amitől libabőrös lettem, a vérem mégis fölhevült...

Mögöttünk már ment le a nap. Nem is vettem észre milyen gyorsan telik az idő, míg Logan el nem nézett a nap irányába. Tengerkék szemei csak még jobban csillogtak, akárcsak bronzbarna bőre. Sötét hajának, ami megint a szemébe lógott, narancsos árnyalata lett, miközben levette kezét az arcomról. Olyan szomorú volt az arca. Soha többet nem akartam így látni.

- Mivel félig farkas vagyok, vissza tudom fogni magam valamennyire. A családom vámpírtagjai nem bántják az embereket, csak állat vérből táplálkoznak. Az egyik bátyám és én vagyunk az egyetlenek, akikben mind két vérből van, így mi nem csak az állatok vérével, hanem magukkal az állatokkal táplálkozunk. Sikerül valamennyire irányítanunk magunkat, hogy inkább a farkas énünket mutassuk. De a te véred… előcsalogatja belőlem a vámpírt, ami ha teheti mindenkire rátámadna. Nem tudom bírok-e uralkodni magamon.

- De én tudom – mondtam halkan. – Ha eddig bírtál, akkor már nem lesz sokkal nehezebb. Bízom benned, tudom, hogy meg tudod állni.

Meg akartam fogni az arcát, hogy éreztessem vele, nem érdekel, hogy micsoda. Amint megmozdítottam felé a kezem, a szemembe nézett, mint aki meghallotta volna a mozdulatomat, de nem állított meg, én pedig már önkéntelenül is meg akartam érinteni.

- Nem félsz? – kérdezte kicsit aggódva, kicsit reménykedve, ugyanakkor erőltetve ahogy próbált uralkodni magán.

- De igen – mondtam simogatva az arcát. Aztán mikor szomorúan nézett, gyorsan hozzátettem: - Félni félek, de nem tőled… - pirultam.

- Akkor mitől? – kérdezte kicsit értetlenül és kíváncsian.

- Attól, hogy hirtelen újra eltűnsz, és nem talállak…

- Sajnos nincs elég erőm, hogy távol tartsam magam tőled.

- Akkor ne tedd. Én ezt egyáltalán nem sajnálom.

- Miért nem? Nem undorodsz tőlem?

- Nem – mondtam mosolyogva, mintha valami mókásat mondott volna.

- Hogy hogy? Miért?

- Hogyan is undorodhatnék attól, aki iránt nem vagyok közömbös? - kérdésre kérdéssel válaszoltam.

Álltam a pillantását, mely annyira elérzékenyült, ahogy még nem láttam. Mikor megfogta a kezem, ami még mindig az állkapcsát simogatta, a szívem meglódult, gyorsabban kezdett el verni. Biztos voltam, hogy meghallotta, mert felcsillant a szeme, alig láthatóan, de aki látta volna a szemét, egyből észrevette volna.

Egyik kezével levette a kezemet az arcáról, de nem engedte el. Tovább fogta és a mellkasánál tartotta. Másik kezével először a torkomat simogatta, utána végig siklott a kulcscsontomon, majd a tarkómon nyugtatva kezdett közelebb lépni lassan és megfontoltan, ugyanakkor éreztem olyan gyorsan veszi az orrán a levegőt, mintha futott volna.

- Ne mozdulj – mondta, én pedig nem moccantam. A szívem viszont nagyon ki akart törni a mellkasomból.

Egy helyben álltam Logan vágyakozó szemeibe nézve, melyekből tudtam, hogy engem akar, de nem, mint táplálékot. Húzta a pillanatot, hogy megbizonyosodjon róla, képes uralkodni magán. Mikor már biztos volt magában, elkezdett közeledni. A szemeink lassan csukódtak, a légzésem egyre szaporább volt, aztán megtörtént. Először bizonytalanul érintette ajkaival az enyémeket, aztán egyre biztosabb volt önuralmán, egyre bátrabban csókolt.

Nem tudtam teljesen mozdulatlan maradni, a szabad kezemet elkezdtem emelni, és a könyökénél magamhoz szorítottam, mire ő is így tett a tarkómnál fogva. Minden elsötétült körülöttem, semmit nem láttam, semmit nem éreztem, csak Logant. Hideg bőre nem függött össze barna bőrével és meleg testével, mégis furcsa hatással volt rám. Úgy éreztem soha többé nem akarok más férfit csókolni. Örökké Logannel akartam lenni.

Amikor elváltak az ajkaink, nem akartam sem kinyitni a szemem attól való félelmemtől, hogy akkor nem lesz ott és csak a képzeletem játszott velem, s lélegezni sem mertem, nehogy a hangom megtörje a varázst. De aztán nem bírtam tovább. Lélegezni kezdtem, mintha az imént futottam volna le a maratont. A szememet is kinyitottam, mert egyszerűen muszáj volt Logan szemébe néznem.

Igen bíztató jeleket véltem látni benne. Csak úgy csillogott, az összes csillag, ami csak létezett a világegyetemben, mind elbújhattak az ő szeme mellett. Hihetetlenül boldognak látszott. Mikor elkezdtem mosolyogni, ő azonnal elvigyorogta magát. Még így a naplemente fényében is vakító volt a mosolya. Eszembe jutott, vajon fent van még egyáltalán a nap, vagy csak az ő fogaitól van olyan érzésem, mintha még mindig naplemente lenne.

- Nem is olyan vészes – incselkedtem vele megtörve a csendet.

- Egyáltalán nem. Még annál is jobb – nevetett fel. – Úgy tűnik, tényleg elég erős vagyok, hogy uralkodjak magamon. Még annál is erősebb.

- Én mondtam – mosolyogtam.

Ő csak a szemét forgatta, én erre a nyelvemet nyújtottam mókázva, szinte okoskodva, mire ismét felnevetett. Teljesen felszabadult, mint aki mázsás súlyoktól szabadult volna meg.

- Gyere, üljünk vissza – kérlelt, miközben húzott vissza gyengéden a pokróc felé.

Ő végignyújtózott a pokrócon, én pedig először csak ültem, a kezemre támaszkodva néztem hogy jön elő egyre több csillag elfoglalva az egyre sötétedő végtelen égboltot. Gondolkodóba estem, amit Logan persze észvett.

- Mi jár a fejedben? – kérdezte.

- Azon gondolkozom, vajon van-e különleges képességed… - mondtam azokra a vámpíros weboldalakra gondolva, amiket nézegettem egy időben. – És hogy… a családod többi tagja is olyan-e, mint te, hogy… félig ilyen, félig olyan… - nem néztem rá. Nem tudtam mit látnék rajta. Amikor ránéztem, ő is elgondolkozva bámulta az eget.

- Az apám vámpír, az anyám farkas. Az egyik bátyámmal mi vagyuk az egyetlen közös gyerekük. Két testvérem vámpír. Az egyikük olyan, mint egy sokkoló, szószerint, a másik pedig erősebb, mint a többi fajtánkbeli – kicsit összeráncolta a homlokát, becsukta a szemét, majd folytatta. – Három testvérem pedig farkas. Ők, ha átváltoznak, képesek olvasni egymás gondolatában, ilyenkor így kommunikálnak, ami sok mindent megkönnyít. Mivel én félig vámpír vagyok, ehhez nem kell átváltoznom. És nem csak a farkasok fejébe látok bele, hanem a vámpírokéba és az emberekébe is.

- Mi? Szóval mindenkinek belelátsz a fejébe? Hogy ki mit gondol? – kérdeztem megijedve. Ezek szerint mindeddig tudta, hogy mit gondolok róla? És ennek ellenére képes lett volna mindent elrontani?

- Nem, nem mindenkiébe. Egyetlen embert kivéve – mondta bosszúsan. – A tiédbe nem látok.

Hirtelen nagyon megkönnyebbültem. Kicsit kínos lett volna, ha tudná, hogy mire szoktam gondolni.

- Jajj, de jó nekem – vigyorogtam önelégülten. - És tényleg át tudnak változni igazi farkassá? Te is át tudsz?

- Igen, én is át tudok, ha akarok, de azt most nem mutatom meg. Egyébként lehet, hogy neked jó, de számomra elég bosszantó, hogy nem tudom mikor mire gondolsz - mondta bujkáló mosollyal.

- Tudlak sajnálni. Így jártál – mondtam incselkedve, miközben kinyújtottam rá a nyelvem.

- Igen? – húzta fel egyik szemöldökét, és láttam rajta, hogy rosszban sántikál.

- Igen, hát ez van.

A másodperc tört része alatt történt, azt sem tudom, hogyan, vagy hogy egyáltalán mikor mozdult meg. Egyszer csak a hátamon feküdtem, Logan pedig a kezére támaszkodva hajolt fölém úgy, hogy még véletlenül se tudjak elmenekülni.

- Biztos? – kérdezte most már mosoly nélkül, nagyon komoly arccal, de csíntalan csillogással a szemében.

- Biztos – mondtam incselkedő hangon.

Elkezdett közeledni, nekem pedig a lélegzetem is elállt, a szívem majd kiugrott. A feje lejjebb csúszott, így nem láttam mit csinál, de megéreztem az ajkait a kulcscsontomon.

- Biztos? – suttogta csiklandozva.

- Biztos – még éppen tudtam úgy válaszolni, hogy a hangom ne remegjen.

Logan végigsiklatta ajkait mindkét kulcscsontomon, majd elkezdett följebb csúszni a nyakamra. Libabőrös lettem az érintésétől főleg, mert a nyakam egy elég érzékeny terület. Biztosan hallotta, hogy a szívem egyre gyorsabb ritmust vesz fel, mert kicsit megállt a nyakamon egy darabig.

- Biztos? – lehelte az állkapcsom alatt.

- Biztos… - remegett a hangom.

Úgy tűnik rájött, ha így folytatja tovább, megtörök és ő nyer. A légzésem szabálytalanná vált, hol tudtam lélegezni, hol nem. Egy darabig még csiklandozta a nyakam, azután haladt fölfelé az állkapcsom mentén az államon megállva, míg a szemembe nézett. Tovább súrolta az arcomat, könnyű puszikkal becézgetve mindkét szememet, majd az arccsontomat.

- Biztos? – most már éreztem, hogy ő is egyre gyorsabban lélegzik, és remeg a hangja.

Alig bírtam megszólalni, az ajkaim már égtek, vágytak már arra, hogy érezhessék az övéit. Nem akartam megadni magam, húzni akartam még egy kicsit, ameddig csak lehetséges.

- Biztos… - suttogtam lihegve, alig hallhatóan, de tudtam, hogy hallott, amilyen szuper fülei vannak.

Az arccsontomról puszilgatva vándorolt lefelé az ajkaimhoz. Vissza kellett tartanom a lélegzetemet, mert eszembe jutott, hogy mit váltok ki Loganből. És persze azért is, mert hatalmas izgalomba kerültem, nem tudtam mi lesz a vége. Az ajkai már az enyémeket súrolták, amikor belesuttogott a számba.

- Biztos?

- Na jó, feladom. Győztél... - suttogtam vissza, mert már nem bírtam tovább.

- Imádok győzni - mosolygott Logan, majd megcsókolt.

Először finom puszikkal halmozott el, majd egyre bátrabban csókolt. Amikor pedig elkezdtem simogatni a kezét, már annyira rám tapadt, hogy ismét alig kaptam levegőt. Hosszú ideig csókolóztunk így önfeledten, csak egymásra figyelve. Ahogy így telt az idő, Logan szája melegedni kezdett, de aztán hirtelen újra jéghidegek voltak, és el kezdett távolodni tőlem.

Nem értettem, hogy miért, és hiányérzetem is támadt, így a kezemet a hátára csúsztatva próbáltam közel tartani magamhoz, ő pedig egy nagy sóhajjal gyengéden lehámozta magáról. Amikor kinyitottam a szemem, láttam hogy az övéi jó pár árnyalattal sötétebbek lettek. Sajnálkozó tekintettel feküdt a hátára.

Ahogy néztem és vártam, hogy a szemei visszanyerjék eredeti színüket, azon gondolkodtam, vajon hogy lehet valaki ennyire gyönyörű, félelmet keltő, mégis biztonságos? Mindenesetre örültem, hogy nem tudja, épp min jár az agyam. Amikor láttam, hogy kezd újra ura lenni önmagának, megszólaltam.

- Mitől olyan titkos ez a hely?

- Mágikus hely. Nagyon sok varázslény él itt, de nem mindig jönnek elő. Most pedig aztán ne is várd, hogy megteszik - nevetgélt Logan.

- Miért?

- Félnek a mi fajtánktól, ami elég magányossá tesz egy ilyen szép helyen.

- És azt megkérdezhetem, hogy Tristanék miért tartanak téged gyilkosnak? - nehezemre esett kimondani ezt a kérdést, de meg kellett tennem.

- Mert az vagyok - meglepően könnyedén mondta ki. - Régen gyilkoltam a vérért, és mert nem tudtam elfogadni, hogy az vagyok, ami. Ha csak farkas lennék, nem lenne gondom, bár akkor én is nagyon ritkán látnám a családomat, ahogy a nővéreim is, akik szintén farkasok, és magániskolában vannak Kanadában.

- Magániskolában? Miért? - kérdeztem.

- Azért, mert máskülönben megölnénk egymást. Rövid távon nem zavar egymás szaga, de hosszú távon már megőrjítene mindannyiunkat. Apámtól örököltem, hogy szükségem van a vérre, hogy kőkemény vagyok, és hogy nem bírom a farkas szagot annak ellenére, hogy félig én is az vagyok. Minden mást anyámtól örököltem.

- És hány éves vagy akkor?

- Már vén vagyok, százhatvan éves - mondta Logan mosolyogva.

- Százhatvan? Te jó ég - fura volt, hogy így tudatosodott bennem.

- Néha hosszú időnek tűnik, néha nem. Már megszoktam.

- És eddig merre laktatok?

- Mindenfelé. Az utóbbi tizenegy évben leginkább északon – mondta egykedvűen. De tényleg jól értettem? Talán csak valami véletlen egybeesés.

- És tizenegy évvel ezelőtt? – kérdeztem kíváncsian.

- Akkor leginkább apámmal éltünk itt. Soha nem keltettünk feltűnést, így most azok is bemutatkoznak nekünk, akiket régebben is ismertünk. Elég vicces – mosolyodott el. – De persze az indiánoknak remek a memóriájuk.

- Ez most hogy jön ide? – nem értettem, hogy mi közük ehhez az indiánoknak.

- Tristanék is azért gyűlölnek, mert emlékeznek. Nem mondhatnám, hogy valaha is jó lett volna a kapcsolatunk.

- Úgy tudtam azért gyűlölnek téged, mert azt hiszik rólad, hogy gyilkos vagy.

- Tényleg az vagyok. Régen gyilkoltam, de csak mert nem találtam önmagamra. A fiúk, főleg Tristan ezért neheztel rám. Na nem mintha különösebben érdekelne.

- Akkor ezek szerint ismerted Bobbyt is? – nem is tudom hogy jutott eszembe ez a kérdés. De hirtelen alig vártam, hogy halljam a választ, hátha megtudok valamit Bobbyról.

- Robert Ogdent? Igen, ismertem, és azt kell mondanom, örülök, hogy már nincs az élők sorában – mondta Logan rémisztően hideg hanglejtéssel.

- Micsoda? – hüledeztem. – Bobby a barátunk volt és az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem. Hogy mondhatsz ilyet róla?

- Mondhatok, mert gyűlöltem őt – mondta sötét szemekkel, ami kicsit elvette a harci kedvem. – Nem volt olyan jó, mint amilyennek egyesek hiszik. Megérdemelte ami történt vele.

- Ezek szerint tudod, hogy hogyan halt meg? – a kíváncsiság már az oldalamat kezdte fúrni.

- Igen. Azt is, hogy micsoda, és azt is, hogy kicsoda ölte meg.

- Hogyan? Azonnal el kell mondanod nekem mindent – végre fény derülhet erre a titokra is. Meg kellett tudnom, hogy mi történt vele. Hisz megfogadtam.

- Miért? Ennek már tizenegy éve. Már mindenki lezárta a dolgot.

- Kérlek Logan. Tudnom kell - néztem rá esdeklőn.

- Hidd el Bella, jobb ha nem tudsz semmit. A te érdekedben mondom - nézett rám komolyan Logan. - Vannak bizonyos dolgok, amelyeket nem szabad háborgatni, mert bosszút állnak az emberen.

- Csak azt szeretném tudni, hogy ki volt az, és miért tette.

Logan nagyon nem hajlott arra, hogy elmondja amit tud. Látszott rajta, hogy nem szívesen gondol erre a dologra, de tudtam, hogy nem érti a kíváncsiságom okát. Ha másért nem, Simon miatt ki kellett derítenem, hogy mi történt a testvérével, a mentorával. Logan valószínűleg olvasott a tekintetemből, mert megadta magát.

- Rendben. Egy vámpír volt az, és azért tette, mert Bobby olyat tudott meg róla, amit nem lett volna szabad. Ez a vámpír nagy hatalommal rendelkezik, de még nagyobbra tehet szert, ha még két gyilkosságot tesz.

- Miért pont kettőt? Ezt nem értem. És mit tudott meg Bobby? - egyre inkább kezdett megzavarni a dolog.

- Nincsenek rémálmaid vagy hallucinációid? Esetleg megérzéseid? - erre a kérdésre rögtön kikerekedtek a szemeim.

- Honnan tudod? - legelőször az jutott eszembe, talán hazudott, és mégis csak tud olvasni a gondolataimban.

- Tudom, hogy az illető milyen hatással van a prédáira.

- És mindennek mi köze hozzám? - kérdezem, mire Logan jelentőségteljesen nézett rám. Azonnal rájöttem a válaszra, mégsem akartam felfogni. Egyszerűen képtelenségnek tűnt. - Én kellek neki?

- Nem csak te - szomorodott el a szeme.

- Jamest is akarja - erre Logan csak bólintott, én pedig úgy éreztem kezdek letargiába esni. - Azaz ha megöl minket, akkor még nagyobb lesz a hatalma?

- Valahogy így.

- De miért? Mitől vagyunk ilyen különlegesek?

- Ezt már nem tudom - gondolkodott el Logan. - De van valaki, aki talán tudja. Talán nem is sejted, de borzasztóan közel áll hozzád. Ráadásul nem csak egy ilyen személy, hanem több is van körülötted.

- Logan, tényleg díjaznám, ha nem beszélnél rejtvényekben, és nem kellene mindent harapófogóval kihúznom belőled.

- Ne haragudj, de csak annyit mondhatok, hogy először kérdezd a szüleidet. És amit soha ne felejts el - nézett rám komolyan. - Soha ne menj egyedül sehova. Se te, se a bátyád. Ha mégis megtennétek, a legjobb, ha mindig a hátatok mögé néztek a biztonság kedvéért. És bár Tristanékkel nem vagyok jóban, te ne tartsd velük a haragot.

- Rendben. Viszont most már induljunk vissza, kezdek fázni - mondtam.

Feltűnt, hogy milyen hideg és sötét lett percek alatt. A varázslatos rét hirtelen eltűnt, és a végtelen sötétség vette át a helyét. Libabőrös lettem, ahogy lassacskán eljutott a tudatomig, hogy a halálunkat akarják. Nem csak az enyémet, hanem a bátyámét is, akit a világon mindennél jobban szeretek. Mivel egy vámpírról van szó, több mint valószínű, hogy a szüleimet is bántaná, és mindazokat, akiket annyira megkedveltem.

Ugyan én nem félek attól a vámpírtól, sem a haláltól. A szeretteimet azonban féltettem, és rosszul lettem a gondolattól, hogy bármikor bajuk eshet. Ha megtehetném, Jamest is megvédeném, de annak a szörnyetegnek rá is fáj a foga. Mindenféleképpen beszélnem kell vele, és tudom, hogy mást is fel kell keresnem. Nem mondtam ki, és Logannel sem beszéltünk erről, mégis tudtam, hogy ha valaki ismeri a múltat, akkor az Randolph.

Kiskorunk óta ismeri Jamest is, és ismer engem is. Talán még jobban is, mint mi saját magunk. Mindig voltak homályos részek az emlékezetemben, amikor megpróbáltam visszagondolni a régi gyerekkoromra még mielőtt elköltöztünk volna. Ha visszagondolok, mindig az jut eszembe, hogy milyen sokat voltunk a rezervátumban, és mennyit sétáltunk a városban, boldogan. Hogy Jamesszel mennyit játszunk az erdőben, és hogy milyen szabadok voltunk akkor.

Eszembe jut - főleg mostanában - hogy Tris mennyi új dolgot megmutatott az erdőben, és minden mást is, ha valami izgalmas dologra bukkant. Mindig én voltam az első, akinek igazi gyermeki izgalommal mesélte legújabb meséit, amiket a törzs vénjeitől hallott. Hiányoztak ezek az idők.

Logannel lassan sétáltunk vissza az autóhoz az erdőn keresztül. Egyikünk sem szólalt meg egy jó darabig. Én is inkább csak a földet bámultam részben azért, hogy nehogy hasra essek, és részben azért, mert féltem, ha felnézek, akkor valami olyasmi tárul a szemem elé, amit nem akarok látni. A hallottakat is fel kellett dolgoznom és a tudatot, hogy a családomat veszély fenyegeti. Logan nyilván megérezte, hogy időre van szükségem mindehhez.

Egyértelmű volt számomra, hogy Jamesszel azonnal beszélnem kell, amint hazértem. El kell mondanom neki mindent, hacsak a fiúk ezt már meg nem tették. A szüleinket is kérdőre kell vonnunk. Meg kell tudnunk, hogy mi történt a múltunkban.

Ne aggódj. Nem esik bántódásotok. Mi majd vigyázunk rátok.

A hang olyan hirtelen jött, hogy öntudatlanul is felkaptam a fejem és megálltam. A mély és ijesztő suttogást és a rémálmokat már megszoktam. Ez viszont egy nagyon kedves, szelíd, nyugodt, vékony női hang volt. Éreztem benne a varázslatot, és másodpercek alatt bizakodóvá váltam. Tudtam, hogy benne is megbízhatok.

- Mi történt? Valami baj van? - kérdezte Logan, amikor észrevette, hogy megtorpantam.

- Nem, semmi probléma nincs, csak eszembe jutott valami - mondtam, miközben zavarba jöttem.

Nem szokásom füllenteni, de már megszoktam, hogy senkinek nem mondom el a furcsább dolgaimat. James is csak a rémálmokról tud és csak azért, mert a sikításaimra mindig felébredt és bejött hozzám. Tovább ballagtunk csendben, a gondolatainkba merülve.

Néhány perc múlva - ami csak nekem tűnt ennyinek - visszaértünk a kocsihoz. A fekete színe miatt alig vettem észre és kis híján neki is mentem. Logan vezetett visszafelé is, amit most nem bántam. Sötét is volt, és persze azt se tudtam, hogy merre kellene menni. Lassan mentünk, a kocsiban csak a műszerfal és a rádió adott némi fényt, odakint pedig a fényszórók. A csendet csak a motor zúgása törte meg. A rádiót már akkor kikapcsoltam, amikor beszálltunk.

Akaratlanul is az erdő mélyét pásztáztam út közben. Az érzékeim kiéleződtek, a látásom és a hallásom is élesebb lett a csendben. Talán a lelkem mélyén lévő félelem és rettegés következtében lettek újabb hallucinációim. Hol itt, hol ott olyan volt, mintha valami vagy valaki hirtelen előbukkant volna egy bokor, vagy fa mögül, aztán abban a pillanatban el is tűnt.

Amint megláttam az autóutat és az erdő végét, fellélegeztem. Úgy éreztem hatalmas kő esett le a szívemről, és hogy megnyugodhatok egyelőre.

- Majd mutasd merre laktok - szólalt meg Logan. - Hazaviszlek.

- Biztos? De akkor te hogy mész haza? - kérdeztem aggódva.

- Ne aggódj, nekem nincs szükségem autóra. Az csak formalitás. Majd hazafutok - kacsintott rám, így már csak akkor szólaltam meg, amikor mutatnom kellett az utat. Gyorsan visszaértünk Detroitba.

- Köszönök mindent Logan - mondtam neki, amikor hazaértünk és kiszálltunk a kocsiból. A fáradtság érzete azonnal elöntött.

- Nincs mit. Remélem mindent sikerül megtudnod, amit szeretnél, és szólj, ha bármiben a segítségedre lehetek. Most pedig menj. Látom, kicsit lefárasztottalak, sajnálom - mondta bűnbánóan.

- Semmi gond. Nagyon élveztem.

- Én is. Főleg egy bizonyos részét - nézett rám mély szemekkel és félmosollyal.

A csók emlékébe beleborzongtam. Mintha évezredek teltek volna el azóta. Logan látta a csillogást és a felélénkülést a tekintetemben a gondolatra, hogy mit tettünk a réten. Lassan kezdett el közeledni felém, de most már nem a félelemtől, hogy esetleg nem tudja visszafogni magát, hanem hogy kiélvezhesse a pillanatot és időt adjon nekem, hogy ha akarom, el tudjam utasítani, és végtére is minden mozdulatát felfogjam a fáradtságom ellenére.

Ugyanazt a hatást érte el a csókkal, mint legelőször. Ugyanúgy megszűnt körülöttem minden, csillagok jelentek meg előttem, és a fülem is zúgni kezdett. Nem tartott sokáig, de annál jobb volt.

- Most már tényleg be kellene menned. James még nem alszik, de eléggé feldúlt.

- Miért? - ettől tartottam.

- Azt nem tudom. Mivel testvérek vagytok, nem tudok mindent kiolvasni a fejéből - sóhajtott fel. - Holnap találkozunk - azzal megfordult és elment.

James pont akkor mehetett be a szobájába, amikor átléptem a küszöböt. A szüleim a nappaliban voltak és TV-t néztek. Anélkül, hogy levetkőztem volna, kabátban és cipőben rohantam fel és kopogás nélkül berontottam a bátyám szobájába. Váratlanul érte és nem tudta mihez kezdjen. Ezt a pillanatot használtam ki.

- James, tudom, hogy mérges vagy rám. Azt nem tudom, hogy mi okból, de most nem is erről szeretnék tárgyalni. Nagyon fontos dologról kell beszélnünk, ami nem várhat - hadartam el egy levegővétellel szünetet sem tartva, és vártam, hogy mit reagál.

- Igen, szerintem is beszélnünk kell - mondta meglepően nyugodt hangon, de komolyan. - De mindenek előtt hadd mondjak annyit, hogy én egyáltalán nem vagyok mérges rád. Jó, haragszom egy picit, de csak egy bizonyos dolog miatt.

- Akkor miért nem engedtél be a múltkor a szobádba? Miért kerülsz és miért nézel rám úgy, mint aki meg tudna folytani?

- Nem, Katie, teljesen félreérted. Téged még csak gondolatban se tudnálak bántani, soha. És azt sem hagynám, hogy bárki megtegye - szólt hevesen James. - Csak ha rád nézek, akkor eszembe jut valaki, akit szívem szerint nem hagynék életben, ha meglátnám. Az ingerültségem miatt kerültelek. Nem akartam rajtad levezetni.

- Ezért töltöttél annyi időt Trisszékkel? - kérdeztem, miközben csodálattal néztem a bátyámra. Hihetetlen dolgokkal képes megmutatni, hogy mennyire szeret és védelmez.

- Igen, és azért is, mert meg tudtam néhány dolgot - sóhajtott fel. - Katie... veszélyben vagyunk.

- Én is éppen erről akartam veled beszélni. Üldöz minket valaki. Kettőnket akar.

- És ő egy vámpír - mondta ki James a szót annyi undorral a hangjában, ahogy még nem hallottam beszélni. - De nem csak ez van.

- Mit tudsz még? - kíváncsiskodtam.

- A szüleink is titkolóznak velünk kapcsolatban. Ki kell szednünk belőlük, hogy mit tudnak a múltunkról.

Csak bólintottam. Újra megmutatkozott, mennyire egy húron pendül az agyunk. Nem tudtam ugyan konkrétan, hogy mi lehet az a titok, amit a szüleink annyi éve rejtegetnek előlünk, de azt mindig éreztem, hogy nincs minden rendben. Egyszerre indultunk le a földszintre és tudtam, hogy a bátyám is azon gondolkodik, vajon mit fog mondani Daniel és Annie Hurst.

Amikor a nappaliba értünk, megtorpantunk. A helyiségben egy rég nem látott szerelmes pár nézett egy romantikus vígjátékot. A férfi átkarolva a nő vállát, a nő pedig úgy nézve a férjére, mintha az élet legnagyobb csodáját vélné látni. Újra olyanok voltak, mintha fiatalok lennének. Úgy éreztem, hogy egy nagyon meghitt és intim pillanatot akartunk volna éppen megzavarni. Nem hallották meg, hogy beléptünk a szobába, még hátraarcot fordíthattunk volna, hogy békében hagyjuk őket. De nem lehetett...

- Anya, apa. Beszélhetnénk veletek? - kérdezte James, mire a szüleink azonnal felénk néztek.

Rögtön látták, hogy történt valami. Az előbbi boldog, felhőtlen mosoly azonnal lehervadt az arcukról és aggodalom vette át a helyét. Elkezdett fúrni a bűntudat, hogy miért nem halasztottuk inkább még egy kicsit a dolgot. Most már azt gondolom, bár megtettük volna, és elfelejtettük volna az egészet, hogy aztán majd magunk megoldjuk a halálos gondot.

A szüleink egyszerre bólintottak, aztán apám fölkapta a távirányítót és kikapcsolta a TV-t, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Aztán mintha csak vendégek lennénk, a másik két fotelre mutatott, hogy foglaljunk helyet.

- Mi a baj? Mi történt? - kérdezték édesanyám azonnal. Hiába, az anyai ösztönök élnek benne.

- Meséljetek a gyerekkorunkról. Még mielőtt elköltöztünk volna - szegezte nekik a kérést James. Átadtam neki az irányítást, mivel még nem tudtam teljesen magamhoz térni.

- Miért meséljünk? Hát nem emlékeztek a játékokra és a családi napokra? - kérdezte apa.

- De igen, ezekre igen. A többire lennénk kíváncsiak. Én például arra sem emlékszem, hogy ti hogyan néztetek ki - erre felkaptam a tekintetem. Ugyanaz volt, ami velem is. Én sem emlékeztem a szüleim régi kinézetére, pedig a mi memóriánk híresen jó volt.

- Miért érdekel titeket ennyire hirtelen? - halkult el apánk hangja.

- Tudnunk kell. És szépen kérlek ne hazudjatok. Az utolsó, legapróbb részletekig hallanunk kell mindent - James hangja elég kemény és könyörtelen lett, mint aki visszautasítást nem tűr el. Anyánk szeme el is kerekedett. Bár akkor még nem tudtam miért.

- Ideje megmondanunk nekik Daniel - mondta végül egy sóhaj kíséretében. Aztán minden a feje tetejére állt.

Kérlek

Kérlek

A hangulataid megőrjítenek.
Mit akarsz? Döntsd már el.
Hűtlen voltam, nem tagadom,
de mit érzek, nem változott.

Megleptél, és most nem értelek.
Egyáltalán értem tetted?
Várom a választ egy darabig,
ha nem jön, én kezdem mondani.

A sötétben oly furcsán néztél,
gondolkodom, akkor mit éreztél?
Mintha közelemben akartál volna lenni...
Mintha kezdtél volna féltékeny lenni...

Magyarázd el kérlek, érteni akarom,
vagy akkor próbáljuk meg, ha gondolod.
Nem kezdeményezhetek, hogy nézne az ki?
Kérlek vedd észre és kezdj végre valamit.

Az álmok valóra válnak: 8. fejezet

8. fejezet: Logan
ÚGY TŰNIK, HOGY JAMES mindent megtudott az erdei dologról, minek következtében arra jutott, hogy hazudtam neki. Amikor hazajött, nem szólt hozzám. Anyunak adott egy puszit az arcára, apunak is köszönt, rajtam pedig keresztül nézett. Tudtam, hogy vacsora után nem úszom meg a beszélgetést.

Vacsorára azonban nem jött le. Azt mondta nem éhes, ellenben szörnyen fáradt és szeretne korán lefeküdni. Hallottam a hangjában az enyhe gúnyt, ami nagy valószínűséggel nekem szólt. Észre se vettem, de magamban elkezdtem imádkozni Istenhez, angyalokhoz, tündérekhez, mindenhez ami jó és csodálatos. Nem voltam biztos benne, hogy léteznek is, de úgy döntöttem most hiszek a varázserejükben, és kicsit megpuhítják Jamest, legalább arra a kis időre, amíg beszélek vele.

Miután végeztünk a sült csirkével és a körítéssel, a maradékot elraktam, a koszos edényeket gyorsan bepakoltam a mosogatógépbe, és fölmentem letusolni. Úgy éreztem alaposan meg kell fontolnom, hogy mit mondjak a bátyámnak, és le kellett, hogy hűtsem magam. Miután felöltöztem, vettem egy mély levegőt és elindultam James szobája felé.

A kopogásomra semmi válasz nem jött, utána megpróbáltam bemenni, de az ajtó be volt zárva. Meglepődtem, hiszen előttem eddig még sosem zárkózott el, akkor sem, ha össze vesztünk valamin. Nem tudtam biztosra, hogy most tényleg miattam zárta-e be az ajtaját, vagy valami más oka lehetett-e, épp ezért máshogy próbálkoztam.

- James - próbáltam olyan halkan szólni, hogy a szüleink ne hallják meg, de azért lehetőleg James igen. - Nyisd ki kérlek, szeretnék beszélni veled - semmi válasz.

Még egyszer kopogtam, de mikor arra sem reagált semmit, föladtam és elmentem én is lefeküdni. Nagyon sokáig forgolódtam az ágyban, nyugtalan voltam és ideges. A szememet is alig mertem lecsukni, mert akkor rögtön a vörös szempár jelent meg előttem.

Nem tudom mikor nyomhatott el az álom, de a lepedőmbe csavarva ébredtem fel. Alig kaptam levegőt, bár részben az ijedtségtől is lehetett, nem csak a körém szoruló ágyneműtől. Zúgást éreztem a fejemben és hangokat hallottam, amik talán hallucinációk lehettek, de mégis olyan valóságosnak tűntek. Próbáltam megnyugodni, és figyelni.

Tudom, hol vagy.

Majdnem felsikoltottam, de még idejében lakatot tudtam tenni a számra. A hang suttogó volt, mégis éreztem, hogy mély. Halk volt, de annál fenyegetőbb. A vörös szempár úgy rémlett fel előttem, mint két sebhely, ami eltorzított egy gonosz, vérengző arcot.

Nem menekülhetsz előlem. A markomban vagy.

A hang tovább suttogott, míg én egyre biztosabb lettem abban, hogy ez a valaki létezik. Élőlény, ami egyezik azzal a valamivel, vagy valakivel, aki miatt egész eddigi életünkben költöztünk, menekültünk. Akaratlanul is Randolph szavaira kezdtem gondolni, amitől éreztem, hogy összefügg az üldözőinkkel a mondanivalója.

Úgy döntöttem, hogy vagy így, vagy úgy, de beszélek a bátyámmal. Meg kell találnom a módját, különben ki tudja mi történhet. Ha még mindig nem akar meghallgatni, kénytelen leszek nélküle menni a rezervátumba. Meg kell tudnom, hogy mit akar mondani Randolph. Amikor megszólalt az ébresztő, kikeltem az ágyból és gyorsan készülődtem, és indultam.

James szobájának ajtaja nyitva volt, ami azt jelentette, hogy már elment. Ez persze nem lepett meg. Amikor leértem a földszintre, anya épp a kávéját iszogatta a konyhaasztalnál hálóköntösben és papucsban. Szerettem reggelente így látni, mert olyan nyugodtan tűnt és gondtalannak, hogy úgy éreztem, semmi probléma nincs a világon.

- Szia anya. Indulok a suliba - szóltam oda hozzá, mikor még mindig nem pillantott fel az előtte heverő újságból.

- Várj egy kicsit Katie. Beszélnünk kell - nem tetszett a hangja. A látszat ellenére feszült volt.

- Történt valami? - kérdeztem, miközben odaléptem hozzá.

- Csak kicsit aggódom. James már elment, mire felébredtem. Túl korán ment el. Történt valami? Ilyet még nem csinált.

Éreztem, hogy gombóc nő a torkomban. Most mit mondjak? Nem mondhatom el neki a veszekedést, és hogy valószínűleg James irtó dühös rám.

- Amennyire én tudom, nem történt semmi - mondtam kicsit feszengve.

- Ugyan Katie. Ha valaki, akkor te aztán biztosan tudod, hogy mi baja lehet. Olyanok vagytok, mint... - elhallgatott hirtelen, de éppen csak egy pillanatra. - Mint két tojás.

- Lehet, de mindent én sem tudhatok róla, vagy a vele történő dolgokról - bólintott egyet ugyan, de láttam, hogy még mindig nincs minden rendben. - Nem csak James nyugtalanít, igaz?

Megint bólintott, aztán rám, majd az újságra nézett. Nem olvasta, csak nézte. Tudtam, hogy abban olvashatott valamit, ami kicsit felzaklathatta. Odaléptem mellé, és elolvastam a szalagcímet.

A merénylő visszatért?

- Mi történt anya? - kérdeztem én is aggódva.

- Újabb gyilkosságok és eltűnések kezdődtek. Eddig nem volt súlyos a helyzet, de most úgy tűnik, hogy komolyra fordultak a dolgok.

- És mit jelent az, hogy visszatért? Ezek szerint volt már ilyen? - kérdeztem, mire anya úgy tett, mintha mélyen belemerült volna abba, amit olvasott. Aztán mély levegőt vett, és rám nézett.

- Igen Katie. Történt már ilyen. De ez nem az én tisztem elmondani. Időben meg fogsz tudni mindent. Te is, és James is. De most már menj, indulnod kell ,különben elkésel - állt fel, és kezdett kitessékelni a konyhából a bejárati ajtó felé. - Kérlek beszélj Jamesszel, és üzenem neki, hogy legközelebb várja meg, amíg vagy én, vagy apátok fölkel.

- Várj anya! Kérdeznem kell valamit - mondtam, miközben eszembe jutott a suttogó hang. - Valaki üldöz minket, igaz? Azért költözködtünk idáig, mert menekültünk?

Anyámnak kitágultak a szemei, láttam rajta a rémületet. Ezek szerint telibe találtam. Mi folyik itt az ég szerelmére? Meg kellett tudnom, azonnal.

-Ne haragudj kislányom, de én nem mondhatok semmit.

- Randolph igen? - kérdeztem, mire meglepettséget láttam édesanyám arcán.

- Ezek szerint már megkeresett téged. Akkor viszont arra kell kérjelek, hogy mihamarabb menj el hozzá. Ő elmond neked mindent, és válaszol az összes kérdésedre. De most tényleg sietned kell. Útközben pedig nagyon vigyázz magadra.

Mondta anyám, aztán jóformán szószerint kilökött a bejárati ajtón. Semmit nem értettem, mégis volt egy olyan érzésem, hogy nagyon hamar ellátogatok Warm Springsbe. Amint beszálltam a kocsiba, és beindítottam a motort, gázt adtam, és siettem Mill City-be. Útközben már csak megszokásból sem néztem az erdőbe.

Tudtam, hogy egy hatalmas állat fut mellettem és figyel. De most valami újat éreztem. Oldalra pillantottam, és a farkas megváltozott. Öregnek tűnt, kevésbé fittnek. Nem tudom miért, de megijedtem.

Igyekeztem nem törődni vele, és mihamarabb beérni az iskolába. Meg kellett találnom Jamest amilyen gyorsan csak lehet. Ha kell, akkor óra közepén felállok és elindulok a keresésére. Csak nem lehetett olyan mérges rám, hogy ne álljon szóba velem. Az éjszaka le kellett, hogy higgadjon, így reményekkel telve parkoltam le az iskola parkolójában a szokásos helyemre.

Tristan kocsija is ott volt, és eszembe jutott, lehet, hogy ők hozták el a bátyámat?
Több, mint valószínű, mert az autó túloldalán ott voltak mindannyian Jamesszel együtt. Amikor megálltam, felém néztek, de vissza is fordultak. Kiszálltam, és odamentem hozzájuk.

- Sziasztok fiúk - köszöntem nekik feszengve. Rám se hederítettek, ami kicsit rosszul esett, de jelen pillanatban túl büszke voltam ahhoz, hogy magamra vegyem. - James beszélhetnék veled? Nagyon fontos.

Tristan a szeme sarkából rám nézett, aztán elrugaszkodott a kocsitól, és elindult az iskola bejárata felé. A fiúk is követték, majd James is elindult. Próbáltam megfogni a karját, hogy azzal kényszerítsem maradásra, de elrántotta a karját, mint ha tű szúrta volna, és elment mellettem. Rám se nézett, még csak nem is lassított.

A tekintetében tűz, harag, csalódottság és bánat egyvelege parázslott. Átnézett rajtam, mintha levegő lennék. Dylan és Tony közé lépett, mint akinek testőrei lennének. Még életemben nem láttam ennyire dühösnek. Az, hogy mindez felém irányul, még inkább szíven ütött. Csak álltam ott egymagam, és még nem éreztem magam ennyire magányosnak, még inkább magatehetetlennek.

Még pár másodpercig álltam ott, míg eljutott a tudatomig, hogy egyikük se, még csak vissza sem fordul, aztán én is elindultam órára. Nem voltam eszemnél egész végig. Mintha csak árnyéka lennék önmagamnak, mintha csak egy szellem lennék, akit összetörtek, mikor még élt. Automatikusan mentem mindenhova, nem tudtam mikor mit csinálok épp. Egyszer csak a menzán tértem magamhoz.

Körülnéztem, hogy hova ülhetnék az ebédemmel, ami fogalmam sincs, hogy mi lehetett, mert arra sem figyeltem oda, hogy mit veszek. Becky-ék a szokásos asztalunknál ültek, és integettek, hogy menjek oda hozzájuk. Nem szívesen tettem volna, mert láttam, hogy Greg is ott volt. Igaz, hogy Cassandrával sutyorogtak, aminek valahol legbelül örültem, de még így is feszélyezett a közelsége.

Megláttam a fiúkat is a bátyámmal. Tris egy másodpercig nézett engem, aztán elfordult. Mindannyian nagyon letörtnek tűntek, ami egyre inkább aggasztott. Kezdtem megrémülni, hogy mi történhetett, hiszen ennyire csak nem lehettek rám mérgesek. James aztán végképp nem. Még akkor sem, ha azt mutatta.

Aztán meghallottam egy angyali hangot, ami mintha csak a mennyországból szólt volna.

- Bella! - Logan volt az. A testvérei társaságában ült, de amikor meglátott, felállt és átült egy kicsit távolabb eső asztalhoz és intett, hogy üljek oda én is.

Sokkal kecsegtetőbb volt odaülni hozzá, hiszen a bátyám minden jel szerint rám se hederít egy pillanatig sem, Becky pedig nyilván megérti, hogy nem szeretnék Greg közelében lenni, így elindultam az asztalok között. Magamon éreztem James fürkésző pillantását. Már majdnem odapillantottam, de sikerült megfegyelmeznem magam. Akartam vele beszélni, de ő elutasított. Ne várjon tőlem többet.

- Szia Bella! Parancsolj - köszönt Logan, és kihúzta nekem az egyik széket, mint egy úriember.

- Köszönöm.

- Hogy vagy? Eléggé kábultnak tűnsz. Minden rendben? - kérdezte aggodalmaskodva.

- Igen, persze. Van néhány családi gond, de ezen kívül semmi probléma.

- Értem, de azért szólj, ha tudok valamiben segíteni. Tudod, hogy szívesen teszem - nézett mélyen a szemembe. Tudtam mire gondol.

- Egy valamiben tudnál segíteni - szólaltam meg kis töprengés után, mire felcsillant szemekkel érdeklődve várta, hogy mit tehetne értem. - Hogy kerülsz ide?

A kérdésre Logan hirtelen feszült lett, de nem vesztette el az önuralmát, és gyorsan rendezte a vonásait. Az egész pár tizedmásodperc alatt történt, de észrevettem, és furcsának találtam. Aztán Logan gyorsan mosolyt varázsolt az arcára, amiből rájöttem, hogy sejti mire gondolok.

- A családommal ide költöztünk egy ideje, és ide irattak be minket, mert ez volt a legközelebbi iskola, és itt legalább viszonylag jó az oktatás is - nézett rám egy rossz kisfiú mosolyával. - De miért vagy erre kíváncsi?

- Még kérdezed? - ezen meglepődtem. - Először is megmentesz attól, hogy egy autó halálra gázoljon, aztán attól, hogy a farkasok széttépjenek, most meg itt vagy abban az iskolában, ahova én is járok. És még kérdezed, hogy miért vagyok erre kíváncsi?

Logan felnevetett, de ez nem az az önfeledt nevetés volt. Kiéreztem belőle az idegességet. De amint félmosolyra húzódott a szája, és a mélyen a szemembe nézett, elfelejtettem mindent. Úgy éreztem, hogy csak ketten vagyunk ezen a világon, és mindenki más eltűnt. Megszűnt létezni a külvilág számomra, és csak Logan volt előttem.

A mosolya csodálatos volt, lélegzetelállító, a tekintetével pedig mintha egyenesen a szívem közepébe látna. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy mit kérdeztem alig pár másodperccel ezelőtt. Bár Logan szerencsére emlékeztetett rá.

- Ezer bocsánat mohó érdeklődésemért - ahogy elváltoztatta a hangját, borzongás futott végig rajtam. - Mit csinálsz ma?

- Egyelőre iskolában vagyunk. Egyébként majd otthon szokott kiderülni, hogy mi a dolgom délután. Miért? - a szívem kicsit hevesebben kezdett dobogni a kérdésétől.

- Arra gondoltam, elmehetnénk valahová, ha van kedved. Tudod, beszélgethetnénk meg ilyenek.

Nem tudtam, hol áll a fejem, vagy hogy jól hallottam-e. Éreztem, hogy fülig vörösödöm, és hirtelen nem találtam a saját hangomat. Ha álomnőnek tartottam volna magam, rögtön arra gondoltam volna, hogy éppen randira hívott. Fogalmam sem volt hirtelen, hogy mit is felelhetnék rá, de aztán végre újra hang jött ki a torkomon.

- Persze, lenne kedvem - mosolyogtam rá félénken.

- Nagyszerű, akkor majd kint várlak a parkolóban - mondta ragyogva Logan, és felállt.

- Most már menjünk, mert nemsokára becsengetnek, és nem szeretném, ha miattam elkésnél akár egy óráról is.

Az órámra néztem, és rájöttem, hogy igaza van. Körülnéztem, és már csak Tony-t és Dylant láttam. Tudtam, hogy engem figyelnek, de azt nem tudtam, hogy miért. Amikor elmentünk mellettük, nem néztek felénk, én pedig tovább massíroztam a kijárathoz, hogy mehessünk órára. Időközben rájöttem, hogy a következő óránk közös Logannel.

Azaz matek óra következett, amit sose szerettem. Persze Logan hatására ha akartam se tudtam volna odafigyelni. A közelsége letaglózott, megbénított. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne nézzem őt folyamatosan. Órán mellém ült, ami még inkább zavarba hozott. A tanár először körbejárt megnézni, hogy mindenki megcsinálta-e a háziját, de szerencsémre nem ellenőrizte, hogy jó is lett-e.

Alig vártam, hogy vége legyen az órának, mégis olyan hosszúnak tűnt. A felét nem értettem annak, amit a tanár mondott, de azért körmöltem szorgalmasan a füzetembe már csak azért is, mert addig is tudok gondolkozni, és megpróbálhatom elterelni a figyelmem a mellettem ülő tökéletességről.

Bár így is az járt a fejemben, hogy vajon hova akarhat elvinni. Nyilván nem tartottam semmitől, hiszen miért kellett volna félnem bármitől is, amíg mellettem volt. Abban reménykedtem csak, hogy valami nyugodt helyre visz, hogy ki tudjam faggatni mindenről. Meg akartam tudni, hogyan mentett meg mindkét esetben. Ennek a titoknak a végére kellett járnom.

Amikor kicsengettek, meglepődve néztem fel a füzetemből. Mellettem Logan rám mosolygott és felállt. Az ajtónál megláttam Becky-t, ahogy integet felém és hív, hogy menjek.

- Menj nyugodtan, nekem még beszélnem kell a testvéreimmel. Kint találkozunk - mondta Logan mosolyogva és elindult.

- Na most pedig történetet kérek - mondta Becky, amikor odaértem hozzá. - Még hozzá mindenről.

- Hogy érted azt, hogy mindenről? - kérdeztem, bár sejtettem a választ.

- Mi van a testvéreddel és az indiánfiúkkal? Összenőttek, James pedig úgy néz mindenkire, mintha bármelyik pillanatban nekiesne valakinek. És mi van közted meg az új srác, Logan között? Mindent tudni akarok.

- James kicsit mérges rám, és ha jók a megérzéseim, akkor a fiúk állítják meg abban, hogy valami butaságot és meggondolatlanságot csináljon. Logan és én köztem pedig nincs semmi. Beszélgetünk és ennyi.

- Nekem nem úgy tűnik. Viszont bármi baj van közted és James között, szerintem sürgősen el kell simítanotok és ne kerüljön Logan közelébe. A menzán úgy nézett felétek, mint aki mindjárt felpattan és jól elalabugyálja a barátodat. Nagyon ijesztő volt - mondta Becky, és láttam a szemében, hogy tényleg megrémült a bátyámtól.

- Rendben, vigyázok. De ha most nem haragszol, mennem kell - kértem tőle elnézést, és elindultam a kijárat felé.

A parkoló felé menet megláttam a Haskins fivéreket, csak épp Logan nélkül. Azt mondta, hogy a parkolóban fog várni, de azt nem mondta, hogy hol. Végül megpillantottam az én kocsimnál. Mellette Tristanék épp körülvették a bátyámat Tris autója mellett. Most láthattam csak meg, hogy Becky nem túlzott. James tényleg hátborzongató pillantásokat vetett Loganre, aki vak lett volna, ha nem vette volna észre.

Hirtelen felrémlett előttem egy emlékkép. Az egyik régi iskolánk udvarán álltam, körülöttem fiúk és lányok csoportosultak. Az egyik fiú, aki egy idős volt Jamesszel, ott állt előttem és csúfolt, lökdösött és bántott. A csoport pedig egyszer csak szétnyílt, a fiú pedig a földre került. James úgy megverte bosszúból, hogy majdnem kirúgták az iskolából. Apánknak sikerült csak nagy nehezen elintézni, hogy maradhasson. Ha valaki, akkor James soha nem tűrte, hogy valaki akár egy rossz szót is mondjon rám.

Aztán az emlékkép eltűnt, és megláttam Logan mosolyogva, egyenesen a szemembe nézve, el nem engedve a tekintetem fogad az autóm mellett. Hidegen hagyta, hogy a bátyám és a fiúk mit gondolnak róla. Becsültem őt ezért a higgadtságért, mert nekem nagyon nehezen ment, hogy kizárjam a látószögemből a többieket.

- El szeretnélek vinni egy nagyon jó helyre, de ahhoz az kellene, hogy én vezessek, ha nem bánod - mondta, amikor odaértem.

- Hát nem szívesen adom át másnak a volánt az én kocsimban, de legyen - válaszoltam félénken.

Igazság szerint örültem, hogy kivételesen nem nekem kellett vezetnem. Logan mellett biztosan neki is mentem volna valaminek, vagy letértem volna az útról. Így viszont nyugodtan nézhettem őt a szemem sarkából, és gondolkodhattam. Próbáltam kitalálni, hogy hova megyünk, de nem volt ismerős az út.

Időközben a felhők is kezdtek elvonulni, és a nap ragyogóan sütött. Szerettem ilyenkor nézni a napsugarakat, amik áttörnek mindent. Ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy a legnagyobb sötétségben is van fény még akkor is, ha épp nem látjuk. Ilyenkor mindig megteltem erővel, energiával és úgy éreztem bármire képes vagyok.

Logan egyszer csak hirtelen elkezdett lassítani, és félreállt az autóúton. Nem tudtam mit akarhat, és idegesen kezdtem el fészkelődni. Nem nézett rám, csak elkezdett kotorászni a hátsóülésre dobott táskájában. Addig addig kutakodott, amíg elő nem húzott egy fekete kendőt. Kezdtem aggódni.

- Mit csinálsz?

- Meglepetést akarok okozni, amihez az kell, hogy ne lásd a környéket - mondta csintalan mosollyal.

- Pont amikor olyan szépen süt a nap? - ez nem tetszett. Akartam látni a fényt.

- Ne aggódj, ha majd leveszem a kendőt, még szebb lesz minden - a duruzsoló hangja ellen már nem tehettem semmit.
Hagytam, hogy bekösse a szemem, és újra sötétségbe vigyen. Úgy éreztem magam, mint egy vak ember, és nagyon nem tetszett a dolog. A sötétség végtelennek és legyőzhetetlennek tűnt. Csak abban reménykedtem, hogy hamar odaérünk arra a helyre, ahova Logan akart elvinni.

Miután a kendőnek köszönhetően nem láttam semmit, éreztem ahogy megcsikordulnak a kerekek attól, hogy Logan kifarolt az útra. Éreztem a gyorsaságot, az adrenalin szintem az eget súrolta. Így már biztos lehettem abban, hogy gyorsan megjárjuk az utat. Egyszer csak kanyarodtunk, és zötykölődve mentünk tovább.

- Vigyázz a kerekekre és a kocsimra. Még nem teszteltem a strapabíróságát.

Logan nem szólt semmit, csak kuncogott, de azért lassított egy kicsit, hogy ne aggódjak. Azt hittem lassan rosszul leszek a hepe-hupás úttól, de körülbelül negyed órás zötykölődős autókázás után megálltunk.

- Ne mozdulj és ne vedd le a kendőt - mondta Logan és hallottam, ahogy kiszáll a kocsiból.

Nem tudtam mit tegyek. Kiszolgáltatottnak éreztem magam. Aztán meghallottam, hogy nyílik az anyósülés felöli ajtó, és valaki megragad, és az ölébe kap.

- Ne félj, nem ejtelek el. Csak kapaszkodj erősen a nyakamba - suttogta Logan a fülembe, amitől libabőrös lettem.

Nem féltem egy cseppet sem. Naívan bíztam Loganben, rábíztam magam és azt tettem, amit mondott. Ha hallani nem is hallotta, de biztosan érezte az erős tam-tamot a mellkasomnál. Vártam is, hogy elérjük a célunkat, hogy mihamarabb láthassak, és összeszedhessem magam és a gondolataimat, de közben azt kívántam, bár ne érne véget ez a gyaloglás, és Logan karjaiban maradhassak.

De aztán végül mégis az előbbi győzött, minek következtében hiányom támadt. Logan megállt, óvatosan letett a földre és levette a kendőt a fejemről. Örültem, hogy végre színeket láthatok és megszűnt körülöttem a sötétség. De a látvány meglepett. Egy erdő kellős közepén voltunk. A lombkoronák eltakarták a napot, de néhány halvány fénysugár áttört rajtuk.

Mikor kicsit visszanyertem a rendes látásomat, és nem láttam mindent homályosan, Logan megfogta a kezem és maga után húzott. A kezem megmerevedett, aztán hirtelen úgy éreztem, elkezd izzadni. Hát ez pompás - mondtam magamban. Ha Logan nem is mutatta, biztosra vettem, hogy ő is érzi a nyirkos bőrömet. Nagyon cikinek éreztem, elsüllyedtem volna ha tudok.

Egyszer csak egy tisztásra értünk, ahol tarka virágok pompáztak a sárga, narancssárga, piros, kék, lila és a rózsaszín minden árnyalatában. Az eget sem láttam még ilyen tündöklően kéknek. A maradék felhők is elvonultak, egyetlen bárányfelhő sem kémlelt már a föld felé. Madarak vidám csivitelése töltötte be a rétet. A levegőt pillangók, katicabogarak és méhek színezték. Az avarban gyíkok, és egyéb bogarak másztak nagyon gyors, de ugyanakkor óvatos léptekkel. A rét körül sziklák voltak elvétve, mintha választóvonalak lettek volna.

Nem értettem az egészet. Ősz vége volt, lassan átléptünk a télbe, és itt egy tisztás, amin nyomot sem hagy az időváltozás. Éreztem, hogy valami van a levegőben. A hely szószerint varázslatos volt. Éreztem minden porcikámban, hogy ez egy nagyon különleges hely.

- Hol vagyunk? Mi ez a hely? - törtem meg a csendet.

- A kedvenc helyem. Egy titkos hely - mondta komolyan, így tudtam, hogy nem csak úgy mondja. - Idegeneket nem szabad ide hozni, én mégis megtettem, mert úgy érzem, megbízhatok benned, és tudnod kell róla. Remélem tetszik - mosolygott rám reménykedve.

- Hogy tetszik-e? - hüledeztem. Ez nem is volt kérdés. Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű helyet, és még nem éreztem olyan szabadságot, mint akkor. Nem mertem kimondani, de gondolatban tudtam, hogy van itt valami ép elmével fel nem fogható dolog, amiről tényleg jobb, ha mások nem tudnak.

Logan csak vigyorgott rám csillogó szemekkel látva, hogy mennyire oda vagyok ezért a helyért. Hirtelen melegem lett, bár nem akartam tudni, hogy az időtől, vagy Logan rám villant mosolyától, minek után az utóbbi gondolat következtében bele is pirultam. Logan pedig, hogy elfelejthessem zavaromat, szinte a semmiből vett elő egy pokrócot. Ekkor láttam meg nála egy hátizsákot. Leültünk, és csak nézelődtünk.

- Logan, muszáj kérdeznem valamit, és szeretném, ha őszintén válaszolnál - néztem rá, mire elkomorodott, de azért bólintott. - Tudnom kell, hogy mentettél meg? Mit csináltál?

Megint maga elé nézett, de a tekintetéből ítélve látni nem látott semmit. Megint magába burkolózott, ami megijesztett. Mint amikor az erdőben voltunk, akkor is ott volt egy őt körülvevő fal.

- Sajnálom Bella, nem mondhatom el. Ez is egy titok.

- Egyet már elárultál. Ez miért fontosabb?

- Mert ebben benne van a családom is - erre megértettem. A családja nyilván fontosabb a számára.

- És miért mentettél meg? - kérdeztem. - Engem, egy számodra idegen személyt.

- Úgy éreztem, muszáj. Nem hagyhattam, hogy... - elharapta a mondatot, de túl haragosan ahhoz, hogy ne törődjek vele. - hogy bajod essen.

- De miért?

- Nem mindegy? - kiáltott fel Logan, mire akkorát ugrottam ültömben, hogy ha szék lett volna alattam, valószínűleg leesek. Logan szemei szikrákat szórtak rám. - Mégsem kellett volna elhoznom téged.

- És megfosztottál volna egy ilyen szépségtől? - próbáltam enyhíteni a haragját, bár fogalmam sem volt, hogy mivel haragíthattam magamra. - Mi bajod van már megint? Miért lettél hirtelen ennyire mérges?

- Csak annyi a bajom, hogy féltelek - mondta keserűen. - Féltelek... magamtól.

- Ezt mégis hogy érted?

- Bármennyire is ellenem van, de árthatok neked. Ha úgy vesszük, nem is kicsit.

- Mondd el érthetőbben.

- Ha lenne eszed, mérföldekre elkerülnél és elfelejtenéd, hogy egyáltalán létezem.

- Nem, ezt azonnal felejtsd el! Még csak ne is álmodozz ilyesmiről – fakadtam ki, mire elmosolyodott, mint aki erre a válaszra számított volna.

- Pedig ez lenne számodra a legjobb és a legbiztonságosabb.

- Konkrét választ várok, valamivel elő kell rukkolnod – mondtam ellentmondást nem tűrve.

Mikor láttam rajta, hogy makacsul hallgatni akar, fogtam magam és felálltam, hogy akárhogyis, de kitalálok innen, ha kell, akkor egyedül. Nem értettem, hogy Logan miért zárkózik be ennyire, és mégis annyi mindent mond, hogy azzal csak még több kérdésem lesz.

- Ne, várj - ragadta meg a kezemet, hogy megállítson. - Kérlek ne menj el. Sajnálom, de ezt nem olyan egyszerű megmagyarázni, és az okot jóformán még csak el sem tudnád képzelni.

- Próbáljuk meg. Jó a felfogóképességem.

- Igen, ezt tudom - mondta halvány derűvel az arcán, és elengedte a kezem. - De miért akarod ennyire tudni? Nem vagyok az a fajta jófiú, mint amilyennek te gondolsz, épp ellenkezőleg. Mellettem bármelyik másodpercben bajba kerülhetsz.

- Ezt nem hiszem el. Sem neked, sem Tristanéknek - a név hallatán megkeményedtek a vonásai. - Magyarázatot akarok.

- És mi van akkor, ha nem kapsz? - vetette oda ingerülten, ami engem is felhúzott egy kicsit.

- Akkor kár volt ennyire megbíznom benned, és akár csak egy lépést is tennem feléd - bár a hangerőm normális szinten volt, tükröződött az arcán, hogy ostorcsapásként érte. - Az igazat akarom tudni.

- Az igazat? Azt akarod tudni? – kérdezte üvöltve.

Még a föld is beleremegett – vagy talán én remegtem meg tőle – és minden madár, pillangó, gyík és bogár szétszéledt félelmében. A tisztás szélén álltunk, mögöttem az erdő fái és sziklái sorakoztak. Olyan volt, mintha egy nagy reccsenést hallottam volna, amit Logan kiabálása idézett volna elő. Én is megijedtem, így a tudatom alatt léptem hátra, Logan viszont követett.

- Igen – mondtam erőt diktálva a hangomba, miközben macska-egér játékot játszottunk.

Egyszer csak valami hideget és keményet éreztem a hátammal. A kezemmel megállapítottam, hogy egy sziklának ütköztem, de közben végig Logan szemét néztem, ami telve volt dühvel és bizonytalansággal egyszerre. Két kezével nekitámaszkodott a sziklának mellettem, hogy ne menekülhessek, mégsem féltem. Csupán csak megrémített ez az énje.

- Az igazság az, hogy megőrülök mikor mellettem vagy – kiabálta, bár kicsit lejjebb vette a hangját. – De megőrülök akkor is, ha nem vagy velem. Az igazság az, hogy gyűlölöm az illatod, és oda vagyok érte – fájdalmasan behunyta a szemét, mintha csak beszívná a levegőt, és egyben az illatomat érzékelné. – Az igazság az… hogy beléd szerettem – pattintotta fel hirtelen a szemét, majd megint egyre feljebb emelte a hangját. – Amit nagyon rosszul teszek. Nem lenne szabad, mert szószerint egy szörnyeteg, konkrétan félig farkas, félig vámpír vagyok – a végét az előzőnél is hangosabban kiabálta.