Ázsiai holdújév

Nem rég olvastam egy cikket arról, hogy Kínában és Kelet-Ázsiában hogyan ünneplik a holdújévet. Ez most volt január 28-án, szombaton, azaz, ma már a Kakas évét írjuk. Ráadásul állítólag 15 napig tart az ünneplés. Ez aztán a buli, igaz? A világhálón pedig máris rengeteg képet lehet látni tűzijátékokról, dekorációkról, papírsárkányokról és egyéb hagyományos ünnepi pillanatról.

Ami számomra a legjobbnak tűnt, hogy állítólag nem beszélhetnek a halálról és nem szabad sírni sem. Persze azok a babonák sem rosszak, amelyek alapján mindennek tisztának kell lennie, az embereknek pedig tiszta ruhákba kell bújniuk, de ezek számomra mindennaposak. Ellenben mostanában, főleg Budapesten, nagyon sok negatívumot látok. Nem kizárt, hogy a téli sötétség miatt, de el tudnám képzelni, hogy egy évben legalább egyszer tartanánk egy olyan napot, amikor csak a pozitív dolgoknak szenteljük a figyelmünket. Úgy, mint a család, a barátok, a szeretet, a szépség - emberé, állaté, természeté - és még sorolhatnám.

Az ázsiai ünnep tiszteletére most megosztom Veletek egy régi írásomat. Ezzel is az a tervem, hogy regénnyé növesztem, de egyelőre itt van egy kis részlet. A címen ugyan lehet, hogy még fogok változtatni, és tudom, hogy most a Kakas éve van, de ezt még talán öt (5) éve írtam, amikor is a Sárkány éve volt. A következő ilyen év egyébként hét (7) év múlva lesz. :) Jó olvasást!

A Sárkány éve

Jól emlékszem mindenre. Hiába vagyok már felnőtt, ha valakit még gyerekként ér egy ilyen élmény, örökké benne él. Nyugdíjas éveimet élem jelenleg, de ha eszembe jut ez a gyermekkori tapasztalatom, újra átjár a fiatalság érzete és a lelkem energiával telik meg. Éppen ezért, amikor csak tehetem, mindent újra elmesélek az unokáimnak. Néha még a barátaikat is áthívják, hogy ők is hallhassák.

A kandalló előtti szőnyegen ülnek és tátott szájjal, csillogó szemekkel isszák a szavaimat. Szerették hallgatni a meséket, amiket még én is a nagymamámtól hallottam, amikor még annyi idős voltam, mint az én legidősebb leányunokám. Leleményes, okos kislány volt tele ötletekkel. Ő tanácsolta, hogy írjam meg a történetemet, hogy megmaradjon az utókor számára is.

Az apja nem szereti túlzottan, amikor ezeket az élményeket mesélem el a három gyermekének. A lányom egy amerikaihoz ment feleségül, aki rendes ember, eltartja őket ugyan, de a meséimet sületlenségeknek tartotta. Ezek viszont részei voltak a kultúránknak. Ezt a lányom nagyon jól tudta, ezért buzdította a gyerekeket, hogy gyűljenek körém, amíg ő a férjét csitítgatta. Most azonban nem a gyerekeknek szavalok. Az írással foglalatoskodom megfogadva unokám javaslatát. A nevem Lini és ez az én történetem.

***

Tíz évesen hallottam róluk először a nagymamámtól. A fantáziavilágom ereje teljében volt, mert nem hagytam, hogy a felnőtt dolgok befolyása gyengítsenek rajta. Így mindnyájukat el tudtam képzelni egytől-egyig. Hatalmas, misztikus lények, amelyeknek kígyószerű testük, hüllőlábuk és lószerű fejükön szarv, bajusz, nyakukon pedig sörény van. Kivétel nélkül tudnak repülni, annak ellenére, hogy csak azoknak voltak szárnyaik, akik kellően tapasztaltak voltak hozzá.

Mindig is csak irigyelni tudtam őket. Felhők közt szabadon szálló harcosoknak, a lég lovagjainak, a messzeség urainak gondoltam őket. A nagymamám is az égig magasztalta őket, de tudtam, hogy nem minden fenékig tejfel velük kapcsolatban. Hallottam arról is, hogy ha valaki ellenük cselekszik bármit is, veszélyt is jelenthetnek ránk, emberekre nézve.

Amíg ilyen nem fordul elő, addig kölcsönös tisztelet lebeg közöttünk. Mi istenekként tiszteljük őket, ők pedig minket segítenek a termőföldeken. Esőt küldenek ránk, hogy a termés biztosítva legyen, ugyanakkor vigyáznak is, nehogy árvíz érjen minket. Ha mégis előfordulna, lyukakat fúrnak a folyók medrébe, hogy megállítsák az áradást.

Azonban egy verőfényes napon, kis híján elkéstek. Ekkor változott meg az egész életem. A tizenharmadik életévemet töltöttem akkor nyáron. Épp a mezőkről tartottam hazafelé a folyó mentén, ami keresztülment a földeken és a kis falun is a hegy lábánál, ahol éltem a szüleimmel és az öcsémmel.

A falu egy medencében volt, hegyekkel körülvéve, akárcsak a termőföldek. Tiszteletbeli tagok voltunk. Nem voltunk gazdagok, de minden nap került étel az asztalunkra. Az öcsémmel iskolába járhattunk, ahol sok barátra tettünk szert. A falu vezetője pedig nagyra becsülte édesapámat. Egyenrangúként bánt vele, amit nem sok mindenki mondhatott el magáról.

Séta közben sok időm volt gondolkodni. Éppen az járt a fejemben, hogy milyen szerencsés helyzetben vagyunk a családommal, amikor feltűnt, hogy a meleg időjárás ellenére hirtelen szürke felhők borították az eget, a szél pedig lehűlt. Egy kicsit meglepődtem a gyorsan jött változástól, de nem ijedtem meg különösebben. Azonban a rossz érzés, ami a hatalmába kerített, nem eresztett.

A mély morajlás hangja csak lassan jutott el a tudatomig. Először fel sem tűnt az egyre hangosodó zaj, és fogalmam sem volt, hogy merről jöhetett. Aztán reflexszerűen megfordultam, és kitágult szemekkel néztem, ahogy a folyó víz, ami a hegyekből jött, egyre nagyobb és magasabb hullámokban tört utat magának.

Nehezen fogtam fel, hogy mi is történik, de amikor sikerült, olyan gyorsan igyekeztem futni, amennyire csak bírtam. De túl késő volt és túl lassú voltam. A hullámok elértek és maguk alá sodortak. Próbáltam a felszínre úszni, hogy tudjak levegőt venni, de csak pár percre sikerült. Utána ismét a mélybe süllyedtem.

A félelem, ami eltöltött, és a rúgkapálásom hamar kimerített. A levegőm kezdett elfogyni, én pedig lassan eszméletemet vesztettem. Aztán hirtelen valami megragadott a karomnál fogva, és kihúzott a sötétségből. Kábának és gyengének éreztem magam. Erőtlenül lógtam a habok fölött és csak lassan derengett föl, hogy egyre magasabbra kerülök.

Mint derült égből villámcsapás, úgy kerültek elő a semmiből egyszerre hárman is. Ahogy a tengelyük körül kezdtek el forogni, majd itt-ott a vízbe ereszkedtek, mintha csak a legenda elevenedett volna meg előttem. Ennek következtében a víz veszített erejéből, és visszatért a medrébe megnyugodva. A habok nem érték el a falut, így egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat a tudatra, hogy senkinek sem esett baja, és a családom is megmenekült.

A három lény elkezdett tőlem távolodni, de én még mindig a levegőben lógtam, ezért felnéztem. A szemem még nagyobbra nyílt, nem akartam elhinni, amit látok. Nem vettem észre, hogy közeledünk a talajhoz, így aztán amikor lábam földet ért, nem tudta elbírni hirtelen a súlyomat, és a fáradtságtól összerogyott. Nem bírtam felállni a kimerültségtől, mégis összeszedtem minden maradék erőmet arra, hogy legalább szembefordulhassak a megmentőimmel.

Már mindannyian ott sorakoztak előttem. Hatalmasak és gyönyörűek. Látványra is elhittem, amit a nagymamám mesélt arról, hogy ők maguk hordozzák a bölcsességet. Külsőre azonban különböztek. Akik a vízbe mentek sárga, fekete és kék színűek voltak. Szájukat bajusz, fejük búbját szarv díszítette, nyakukon és farkukon pedig sörény, illetve szőr futott végig. Ténylegesen kígyószerű testüket pikkely borította. Lábuk madárszerű volt négy-négy lábujjal. Egyesek talán megijedtek volna tőlük, de én egyáltalán nem féltem.

Közöttük középen állt az, aki kihúzott a hullámok karmaiból. Ő piros színben pompázott. Ámbár a bajsza, a szarva és a szőre nem egyezett testének színével úgy, mint a társainak. Neki fehérek voltak, lábujjaiból pedig ötöt számoltam. Barátságosnak tűntek és tudtam, hogy nem fognak bántani – hisz megmentettek, de azért a biztonság kedvéért tartottam a távolságot.

Nem látszottak sértettnek szerencsére. Ez csak jót jelentett egy kifejlett sárkánynál. Nem véletlen, hogy ősidőktől kezdve a császári család jelképe volt, és a köztársaság megalapításáig a zászlót ékesítette. Egy sárkány mindig nagyon jó jel volt, előttem pedig öt ilyen teremtmény állt.

  – Köszönöm szépen – mondtam nekik, amikor térdre tápászkodtam, hogy legalább meghajolhassak előttük.

  – Ne köszönd. Ez a dolgunk – mondta a piros sárkány mély, dörmögő hangon. – Reméljük, hogy nem esett komoly bajod.

Szívesen mondtam volna azt, hogy jól vagyok, de ebben nem voltam teljesen biztos. Még nem tértem egészen magamhoz, és nem tudtam, hogy szenvedtem-e súlyos sérüléseket. Ezzel együtt le is voltam döbbenve. Még mindig nehezen hittem el, hogy mik, illetve kik állnak előttem. Nem sokan mondhatták el magukról, hogy találkoztak a hős sárkányokkal. Akik pedig igen, azok is nagyon régen éltek. Ma már a modern világban úgy tartották, hogy kerülik a személyes kapcsolatot az emberekkel. Így tartották biztonságosnak mindenki számára.

Most viszont túl gyorsan történt minden és nem volt elég időm feldolgozni az eseményeket. Beszélgetni is szerettem volna velük, de úgy éreztem nem tudok megszólalni. A látványuk olyan fenséges, tiszteletet követelő és hatalmas volt. Azt sem tudtam, hogy illene-e egyáltalán megszólalnom. Végül mégis csak megtaláltam a hangomat.

  – Én is remélem – ekkor megpróbáltam felállni, ami sikerült. De amikor megpróbáltam elindulni, megbicsaklott a lábam és újra földre kerültem.

  – Ülj fel a hátamra. Elviszünk egy biztonságos helyre, ahol helyre hoznak – mondta a piros sárkány, aztán elgondolkodva rám nézett. – Hogy hívnak?

  – Lini vagyok. Lini Chang.

  – Üdvözöllek. A társaim Zhing, Yi, Ming, Hui – mutatott sorban a körülötte álló sárkányokra. – Az én nevem Hong.

  – Örülök, hogy megismerhetlek titeket – mondtam egy őszinte tiszteletbeli mosoly kíséretében.

Hong közelebb jött és lejjebb ereszkedett, hogy felmászhassak a hátára. Erősen belekapaszkodtam a sörényébe, úgy húztam fel magam. Mikor már fent ültem, előrehajoltam a nyakához és csak még inkább szorítottam dús szőrzetét. Hirtelen állt fel, de láttam rajta, hogy próbál a lehető leglassabban mozogni igyekezvén, hogy ne rémisszen meg és ne csusszanjak le. Az utóbbiban viszont csak reménykedhettem.

  – Kész vagy? – kérdezte Hong.

  – Igen.

  – Akkor kapaszkodj nagyon erősen és ne egyenesedj föl.

Azt tettem, amit mondott. Ráadásként a szememet is becsuktam, mert nem akartam megkockáztatni, hogy a magasságtól és a látványtól mocorogni kezdenék. Éreztem az erős szelet az arcomon és egyre inkább érdekelt, hogy mi lehet körülöttünk. A kíváncsiság végül mégis csak győzött és szétnéztem.

A látvány lélegzetelállító volt. A szürke felhők fölött lehettünk, de nem tudtam milyen magasan. Egy hangyányit egyenesedtem csak fel, mégis úgy szorítottam Hong sörényét, hogy már az ujjaim is belefehéredtek és már csak attól kellett tartanom, hogy esetleg fájdalmat okozok neki. De erről a problémáról is hamar elfeledkeztem.

Az erős, hideg szél ellenére sem fáztam a nap sugarainak melegségének köszönhetően. Hirtelen nyomást éreztem a mellkasomban, mintha a lelkem kitört volna a testem börtönéből. Szabadon szálltam, akár egy madár. Úgy éreztem, hogy enyém a világ és semmi sem állhat az utamba. A határ a csillagos ég, a valótlan valósággá válik. Egyértelműen úgy tűnt, hogy minden lehetséges a világon, kivétel nélkül.

Erről újból a nagymamám jutott az eszembe. Mindig szeretett volna repülni úgy téve, mintha saját szárnyai lennének. Biztosan boldoggá tette volna egy ilyen kaland átélése. A gondolatra elszomorodtam, hogy már nem lehet köztünk fizikai valójában. De láttam a lelki szemeimmel, hogy szárnyak nélkül száll köztünk és mosollyal az arcán figyeli minden mozdulatomat.

  – Kapaszkodj Lini. Mindjárt leszállunk – Hong visszatérített a jelenbe, mire újra előredőltem.

Lassan ereszkedni kezdtünk lefelé. A felhők közt fura érzésem támadt. A levegő nehéz, száraz és fullasztó volt. Az egész mintha bezártság érzetet keltett volna. A lelkem végül újra rabul esett a testem börtönébe. Alig vártam, hogy végre kiérjünk a szürkeségből. Amikor ez megtörtént, egy mély levegővétel után újra becsuktam a szemem az előtört tériszonyom miatt. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy milyen rettenetesen magasan is voltunk.

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg földet értünk. De még utána is erősen kapaszkodtam Hong sörényébe. Az ujjaim begörcsöltek az erőlködéstől és nem tudtam megmozdítani őket. A sárkányok nem siettettek, időt hagytak nekem, hogy összeszedjem magam. Pár percembe került, mire sikerült lenyugodnom, és ellazítanom a kezem. Ekkor Hong megint lejjebb ereszkedett, már csaknem lefeküdt, én pedig óvatosan lecsúsztam a hátáról. A lábam elgémberedett, és megint a fenekemen sikerült landolnom. Kellemetlenül éreztem és szégyelltem magam, nem mertem rájuk nézni.