Az álmok valóra válnak - 2. fejezet - Az első nap

Na, jó, nem gondoltam volna, hogy ennyi idő fog eltelni a két bejegyzés között. Időközben elhagyott az ihlet, a képzeletbeli múzsám is, mélypontra kerültem sok szempontból. Ugyanakkor mivel optimista vagyok, nem mutatok hajlandóságot a feladásra. Így hát, mint ígértem, itt a történetem következő fejezete. :) Igyekszem egyre izgalmasabbá tenni, hogy azért ne unjátok el magatokat. ;) 

2.

Az első nap

Az élethez kétségtelenül kell bizonyos emberi méltóság

és fegyelmezettség, és az is, hogy az ember normálisan

reagáljon arra, ami éri, mindig tudva, mi igazán baj és mi csak bosszúság.

Szabó Magda

Ehhez képest egyszerűbben indult a hétfő reggel, mint gondoltam volna. Korán felébredtünk, mindketten gyorsan elkészültünk, és még reggelizni is volt időnk. Gyanítottam, hogy Ian már lefekvés előtt kikészítette magának a kedvenc ruháit, amit minden első alkalommal felvett. Most is sötét farmerben, és rövid ujjú fekete pólóban jött le az emeletről. Rövid, fekete haját felzselézte, mint mindig. Kreol bőre pedig csak még inkább kiemelte égszínkék szemét. Nem hiába, értett hozzá, hogyan nyűgözze le az embereket már az első pillanatban. A lányok mindig és mindenhol imádták, és próbáltak a kegyeibe férkőzni.

Sokszor mondják, hogy ha az arcvonásunk, a szemünk és a hajunk nem lenne ugyanolyan, akkor nem hinnék el, hogy testvérek vagyunk, legalábbis ami a stílusunkat illeti. Míg Ian szeret divatosabban, de lezserül öltözködni, addig én jobban szerettem a kényelmesebb megoldásokat lány létemre. A melegebb helyeken a lányok mindig sortot és miniszoknyát hordtak, férfi szemet gyönyörködtető mély kivágású felsőkkel. Ellenben én még ott is maximum a térdemig érő nadrágokat hordtam, rövid ujjú pólókkal. Különösebben azt sem tartom szem előtt, hogy mi illik a szintén fekete, hosszú hajamhoz. Ugyanakkor ezektől a külsőségektől eltekintve jobban hasonlítottunk egymásra, mint bárki hitte volna.

  – De kicsípted magad – mosolyogtam rá, ahogy belépett a konyhába.

  – Néha te is megtehetnéd – válaszolta gúnyosan.

  – A reflektorfényt inkább meghagyom neked.

  – Remélem, nem kezditek máris civakodással a hétfőt – szólt ránk David a nyitva hagyott bejárati ajtó előtt. – Megjegyzem jobb, ha mindketten visszafordultok a szobátok felé, ugyanis egyenruhát kell hordanotok. Az ágyatokra tettem. Utána pedig indulás kifelé, különben el fogtok késni.

Az egyenruha hallatán elcsodálkoztam és kárörvendő voltam egyszerre. Pimaszul Ianre mosolyogtam, hogy most a „megnyerő” személyiségét kell elővarázsolnia a lelke mélyéről ahhoz, hogy megnyerjen másokat magának. Különös öröm volt látni a meglepettséget az arcán, ami keveredett egy cseppnyi pánikkal, miközben lassan visszafordult a lépcső felé. Félreértés ne essék, én nagyon szeretem a bátyámat. De valljuk be, nem minden a külső, igaz?

David hangjában egy csepp bosszúság sem volt, sőt, mintha még ő is élvezte volna a helyzetet. Azonban volt egy csíntalan mosoly a bajsza alatt, ami különös érzést keltett bennem, ezért kinéztem a konyhaablakon. A Land Rover mellett állt egy régebbi Ford Ranger, amiről úgy sejtettem, hogy az államokból lett idehozatva. Tudtam, hogy ez az, amivel megoldódik az iskolába való közlekedés. Ian is tudta, és egyszerre kezdtünk el ujjongani, és köszönetet mondani a szüleinknek. Ezután – valószínűleg a felhőtlen örömtől – olyan ígéretek is elhagyták a szánkat, amiket valószínűleg nem gondoltunk volna komolyan. De hát életünk első autójáról volt szó, még akkor is, ha közös volt. Persze mindketten ugyanúgy szerettünk volna vezetni, de jó testvérekhez méltón sorsot húztunk, mire persze Ian nyert.

Miután gyorsan átöltöztünk, kirohantunk az autóhoz. Ian oda és vissza volt a motor hangjától, ahogy elindította, miután beszálltunk. Akár egy kisfiú és a karácsonyi ajándéka. Amíg a belváros felé tartottunk, nem volt gondunk, de azért kaptunk egy térképet a szüleinktől, amin bejelölték az iskolát, hogy tudjuk, merre kell menni. Addig is fákkal szegélyezett úton mentünk. Reggel ellenére nem volt nagy forgalom. Hiába volt a nagy izgalom, Iannel mégsem beszélgettünk. Mindketten a saját gondolatainkba merültünk, holott jóformán ugyanazokra a dolgokra gondoltunk.

Az otthoni gúnyolódás csupán álca volt a szüleink előtt. Valójában borzasztóan aggódtunk az új iskola, az új elvárások, és az újabb kérdezősködések miatt az eddigi életünkről. Azt sem tudtuk, hogy találkozunk-e olyanokkal, akikkel esetleg ismertük-e egymást, amíg itt éltünk. Egy kis beszélgetés és nosztalgiázás után rájöttünk, hogy még csak öt évesek voltunk, amikor elmentünk innen. Nem emlékszünk belőle sokra, csak érzésekre.

Az ablakon túli erdőt pásztázva egy emlékkép derengett fel előttem. Valamikor, amikor még kicsik voltunk, ugyanezen az úton haladtunk. Már nem tudom, hogy a város vagy a házunk felé, de volt valami az erdő mélyén, ami gyorsan mozgott, mint a villám. Nem tudtam kivenni a fáktól, hogy micsoda, csak azt láttam, hogy szőrös, hatalmas, és a szemei sárgán csillogtak a sötétben. Emlékszem arra, hogy abban a pillanatban tudtam, nincs mitől félnem.

Aztán egyszer csak, mintha ez az emlékkép életre kelt volna, valami mozgást láttam a fák mögött. A reggeli derengésben láttam, hogy ugyanolyan hatalmas és szőrös test halad velünk párhuzamosan ugyanolyan gyorsan, mint az emlékeimben. És ugyanazokkal a csillogó, sárga szemekkel vizslat minket, mintha nem félne attól, hogy észrevesszük vagy hogy nekimegy egy fának, miközben felénk néz. Hirtelen boldognak éreztem magam, és mintha ezt a boldogságot tükröződni láttam volna annak a lénynek a szemében. Ugyanaz a nyugalom járta át a testem, ami szerint semmi bajom nem eshet, és nem féltem. A fény segítségével még ki tudtam venni, hogy négy lába van, két hatalmas füle, hosszú farka, és egy hosszú orra a két szeme között. Amolyan kutyafélének tűnt ebből a távolságból.

Persze a gyerekkorom rég elmúlt, ezért azt hittem, hogy hallucinálok, és az emlékeim játszadoznak velem. Becsuktam, majd újra kinyitottam a szememet, de a lény már nem volt ott. Úgy láttam, hogy Ian nem vett észre ebből semmit, ezért úgy gondoltam, hogy tényleg csak egy látomás volt, így nem említettem neki a dolgot, és elhatároztam, hogy másnak sem fogom. A végén azt hinnék, hogy megőrültem, hiszen még én magam is azt hittem. De aztán valahol a közelben egy farkas vonyítását hallottam, amitől valamiért megnyugodtam. Az őrület érzése egy pillantás alatt semmivé foszlott, mintha ott sem lett volna. Pedig sokkal mélyebb gyökeret verhetett volna belém, mivel tudtam, hogy a farkasok már régen kihaltak Angliában. Mégis valahol legbelül tudtam, hogy jól láttam, és jól hallottam.

Persze ez a gondolatmenet megszakadt, amikor elhajtottunk a város mellett, és megpillantottuk a sulit és a parkolójában hemzsegő egyenruhás tanulókat. Átlagosak voltak átlagos autókkal. Hiába voltunk mi is ilyenek, egyetlen dologban azért különböztünk tőlük. A nagy létszám ellenére, itt mindenki ismerte egymást, rajtunk kívül. Ahogy a kíváncsiskodó tekintetek kereszttűzében haladtunk a parkolóban helyet keresve magunknak, kezdtünk egy kicsit idegesek lenni a ránk váró kellemetlen események miatt. Bár már ezeket is megszokhattuk volna, nem igaz?

A Szent Edmund iskola körül hatalmas parkok voltak, amelyeken keresztül csapatostul jöttek a diákok. Az iskola mögött pedig egy hatalmas futballpálya kapott helyet. El tudtam képzelni, hogy milyen jó lehet kint tölteni a szüneteket a szabadban. Maga az épület angol gótika stílusban épült, ami jobban emlékeztetett a filmekben látható kastélyokra, mint egy középiskolára. Ugyanakkor a falainak mintha valamilyen varázslatos és mágikus kisugárzása lett volna. Szinte libabőrös lettem tőle.

A parkolóban könnyen találtunk szabad helyet, de nem akaródzott kiszállni a kocsiból, miután Ian leállította a motort. Fél pillanatig mindketten csak ültünk és néztünk magunk elé. Aztán egyszerre sóhajtottunk egy nagyot, mire kitört belőlünk a nevetés. Eltartott egy darabig, mire összeszedtük magunkat, de aztán újra hatalmába kerített minket a szorongás. Visszaút viszont már nem volt.

  – Készen állsz? – kérdezte Ian.

  – Azt hiszem – hogyan is lehetne egy ilyenre teljesen készen állni? Fogalmunk sem volt, mi várt ránk. Pedig ha a jövőbe tudtunk volna nézni, valószínűleg ismét inkább a szökést választottuk volna. – És te?

  – Azon vagyok.

Végül erőt vettünk magunkon, és kiszálltunk az autóból. Miközben az épület felé baktattunk, a diákok leplezetlen kíváncsisággal bámult minket, és összesugdolóztak a hátunk mögött. Ez valahogy egészen más volt, mint a többi iskolában, ahova eddig jártunk, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Foghattam volna a beboruló égboltra, vagy az angol kultúrára, viselkedésre.

Az első utunk az igazgatói irodába vezetett, Mr Millerhez. Ahogy beléptünk az épületbe, láttam, hogy az iskola belső része kevésbé tükrözi a régi idők stílusát. Mégis igyekeztek, hogy a modernizáció ne nőjön túl rajtuk, így próbálták egyensúlyban tartani a kettőt, hogy a mai világban éljenek, ugyanakkor ne feledkezzenek meg a múltról sem. Maga az igazgató állítólag mindig személyesen fogadta az újakat. De mivel emlékezett még a szüleinkre, akikkel valószínűleg jó barátságban lehetett, így minket még szívélyesebben fogadott. Kicsit idősebb volt apánknál, talán az ötvenes éveinek a közepén járhatott. Őszülő bajusza, és ráncai mutatták, hogy kezd eljárni felette a munkával teli idő. Sokat mosolygott ránk, azonban kedvessége ellenére a szeme inkább volt szomorú, mint vidám. Emellett sokszor vett mély levegőt, mintha valami betegség gyötörné, de nem akarna róla tudomást venni. Ettől függetlenül mi észrevettük a fájdalmát a szemében, és elgondolkodtam, hogy vajon mennyi probléma érhette.

Miután elbeszélgettünk, és megkaptuk az órarendünket, az iskola térképét, a tankönyveinket, valamint a szekrényeinken lévő lakatok kulcsait, elindultunk felfedezni az iskolát. Természetesen a szekrényekkel kezdtük, amik egymás mellett voltak, mint minden iskolában. Valamiért azt éreztük, hogy ebben is csak a szüleink keze lehetett. Ugyanakkor nem volt ellenünkre, mert nem szerettünk távol lenni egymástól attól tartva, hogy valakivel mély barátságba kerülünk, és ismét odébb kell állnunk.

Mire megtaláltuk a szekrényeket, Iant az összes lány megbámulta a folyosón. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha sokkal többen lettek volna bent az elmúlt tíz percben, mint amikor megérkeztünk, holott még bőven volt idő az első óra kezdéséig apánk intelme ellenére, hogy el fogunk késni. A sugdolózás persze folytatódott tovább, és mintha sorfalat álltak volna, a folyosó két oldalán álltak meg, hogy tovább nézhessenek minket. Fél pillanattal később azonban azonnal megváltozott a légkör, szinte tapintani lehetett a feszültséget. Felnéztem a diákokra, és láttam a rémületet a tekintetükben, ahogy az iskola bejárata felé néztek mindannyian. Ian is érzékelte ezt, és mindketten mi is abba az irányba fordultunk, amerre a többiek.

A bejáratnál öt fiú állt egymás mellett, akik szinte ugyanúgy néztek ki, mintha csak testvérek lettek volna. Igen csak magasra nőttek, de a középen álló fiúnál nem nagyobbra, aki a két métertől sem állhatott már messze. Izmosak és kisportoltak voltak, fekete hajuk a magasba szökött, de látszott, hogy nem a zselétől, mint Iannek. Ahogy jobban megnéztem őket, rájöttem, hogy miért rémülhettek meg tőlük a diákok. A tekintetük haragos, sötét és vészjósló volt. Ezt ráadásul tetézte sötét bőrük is, amin látszott, hogy nem a napsütéstől lett ilyen, és az egyenruhájuk, ami csak kiemelte mindezt.

A legmagasabb, középen álló fiú – mintha a kis csapat vezére lenne – társait lehagyva indult meg a folyosón. Termetéhez képest meglepően kecses volt a mozgása. A maga módján azonban elég félelmetes volt, talán még én is megijedtem egy kicsit. De nem is a fellépésétől, mint inkább a tekintetétől, amit borzasztóan jóképűnek mondtam volna. Fekete szemeivel viszont ölni tudott volna. Amikor megállt a folyosó közepén, körbenézett, mint aki keres valakit. Hirtelen összeakadt a tekintetünk, és hozzánk lépett. Ekkor láttam, hogy mi voltunk az egyedüliek, akik nem hátráltak teljesen a falhoz. Ahogy közeledett, különös izgatottság vett rajtam erőt, mint amikor az embernek megugrik az adrenalin szintje.

  – Gondolom a tiétek az a fekete Ford odakint – nem kérdezte, csak vádlón kijelentette.

A hangja mély volt, és nem is olyan durva, mint amilyenre számítottam. Inkább, mint amikor valaki a zongorán lenyomja a basszus hangjegyek legjobbikát. A különös izgatottságot viszont kezdte felváltani a düh. Könnyen méregbe gurultunk, főleg, ha valaki igazságtalanul bánt valakivel, még akkor is, ha csak szóban. Ennek a fiúnak pedig nagyon nem tetszett a hangneme, és éreztem, hogy a mellettem álló Iannek sem.

  – Igen, a miénk. Mi bajod vele? – kérdezte Ian, nem túl kedvesen.

A fiúnak mintha meglepettség suhant volna át az arcán, de olyan gyorsan rendezte az ábrázatát, hogy nem voltam benne biztos.

  – Látom, újak vagytok, és még nem tudjátok, hogyan mennek itt a dolgok. Éppen ezért ma még megússzátok, de meg ne lássam még egyszer az autótokat azon a helyen – mondta fenyegetően, majd pedig elfordult, hogy visszamenjen a társaihoz.

De Ian sose tudta visszafogni magát, amikor ilyen lekezelően beszéltek velünk.

  – Különben mi lesz?

Ettől az egy kérdéstől megállt a levegő. A diákok egy időre visszafogták még a lélegzetüket is körülöttünk, aztán elkezdtek újra sugdolózni. Kihallottam az olyan szavakat is, mint a „megőrült”, „idióta”, „vége van”. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, és a karjánál fogva próbáltam visszahúzni a bátyámat. Az sem lett volna jó ötlet, ha már az első nap bajba kerül.

A hatalmas kolosszus nagyon lassan fordult vissza, a barátai pedig közelebb jöttek. Több se kellett nekem, rögtön odaléptem közvetlenül Ian mellé. Meredten néztem a fiút, hogy a legkisebb rezdülésre is ugrani tudjak. Bár nem tudom, mire is számítottam voltaképpen. Ugyan tanultam önvédelmet, de még nem volt tapasztalatom éles helyzetben. Abban az egyben azonban biztos voltam, hogy a szemének búcsút inthet, ha a bátyámon csak egy karcolást is ejt.

  – Úgy látom egy kicsit nehéz felfogású vagy. Az a mi helyünk. Szóval a kérdésedre a válasz az, hogy ha még egyszer odaálltok, akkor rohanhattok anyucihoz, apucihoz, hogy eltűnt a tragacsotok – tehát nem csak azért bámultak utánunk, mert újak vagyunk.

  – Nem láttam, hogy ott lett volna a nevetek – Ian sose szerette, ha nem lehet az övé az utolsó szó. – Ha annyira akarod, akkor legközelebb korábban kelj fel.

Hirtelen mély morgást hallottam, de egyszeriben nem tudtam, hogy honnan jön. Aztán rájöttem, hogy a fiúk torkából tört fel a hang, akik elkezdték lassan felhúzni a felső ajkukat, mint akik vicsorognak. Mindannyiuk keze ökölbe szorult, még Iané is. Nem is gondolkodtam, hogy mit csinálok, egyszer csak a két fiú között találtam magam, hogy elejét vegyem a verekedésnek. Bár elgondolkodtam, hogy az önvédelmi tanfolyamok elég tudást adtak-e ahhoz, hogy megállítsak két nagyra nőtt izomtömeget. Tudtam, hogy Ian is meg tudná védeni magát, még jobban is, mint ahogyan én tudnám őt. A szüleink ragaszkodtak hozzá, bárhol is laktunk, hogy hetente háromszor járjunk önvédelmi tanfolyamokra, ezen kívül otthon is edzenünk kellett. Így történt, hogy hetente jártunk aikidóra, thai boxra és kung fura, miközben egyik helyről a másikra hurcibáltunk magunkkal egy negyvenöt kilós boxzsákot állvánnyal együtt, hogy mindenhol tudjuk használni. Persze mindezt titokban kellett tartani, amit soha nem értettünk. Majd most talán kiderül, hogy mennyire voltak hasznosak ezek az edzések.

 – Azonnal hagyjátok abba – hallottam a saját hangomat, de mintha a távolból jött volna. Ian szemében ijedtséget láttam, amikor a szeme megrebbent felém, és tudtam, hogy attól félt, esetleg nekem esik bántódásom. A másik fiú és a többiek csak meglepetten néztek rám.

  – Na, nézd már, egy kis csaj próbál téged megvédeni? – szólt az egyik mogorva társa gúnyosan.

 – Igen, attól védem meg, hogy betörje azt a beképzelt képedet – vetettem oda félvállról, aztán Ianhez fordultam, hogy csak ő hallja, amit mondok. – Nem kéne már az első nap bajba kerülni.

Ennél többet is mondtam neki, de már csak a szememmel. Megértette, amit akartam, és leengedte a kezét. Abban a pillanatban becsengettek az első órára, és mindenki igyekezett, hogy el ne késsen. Én is erre buzdítottam a bátyámat, aki még mindig farkasszemet nézett az ellenfelével. Csak nagy nehezen sikerült ellökdösnöm őt onnan, míg végül a banda is távozott.

Az első órám irodalom volt. Szerettem ezt a tantárgyat, de most mégis nehéz volt odafigyelnem a korábbi történések miatt, és mert az órán mindenki felém sandított. A mellettem ülő barna hajú lány egy cetlit tolt elém.

„A bátorság néha egyenlő az őrültséggel. A helyetekben én vigyáznék azokkal a fiúkkal. Elég veszélyesek, ha eddig még nem vetted volna észre.”

Amikor ránéztem, barátságosan mosolygott rám. Hálásan viszonoztam ezt a mosolyt, de közben arra gondoltam, hogy az a magas fiú milyen lekezelő volt, és felforrt bennem a düh. Nem érdekel, hogy milyen veszélyes, senkivel nem bánhat így. Ugyanakkor a kíváncsiság is munkálkodott bennem, ezért lefirkantottam a kérdést, hogy mitől olyan veszélyesek. A válasz nem váratott sokáig magára, de nem volt igazán kielégítő.

„Legyen elég annyi, hogy nem áll távol tőlük a vérengzés.”

Nem tudom, miért, de ettől az egy sortól, meghűlt bennem a vér. Ahogy magam előtt láttam annak a magas fiúnak a fekete tekintetét, amikor nekiesett volna Iannek, ha én nem állok közéjük és nem csengetnek be, ezt el is hittem. Mivel Iannel nem voltak közös óráink, féltem, hogy esetleg összekerül ezzel a fiúval, vagy bármelyikükkel a csapatból, és nem lesz jó vége. Alig vártam, hogy kicsengessenek, és megkereshessem a bátyámat, bár tudtam, hogy ha valami baja esik, meg fogom érezni. De nem akartam ezt megvárni.

Amint meghallottam a csengőt, azonnal felpattantam és a keresésére indultam. Igyekeztem nem túl feltűnően, de végül a szekrényeinknél találtam rá. Semmi baja nem volt, de ahogy a könyveit pakolta a szekrénybe, láttam a nyakán megfeszülni az izmokat. Még mindig dühöngött, efelől nem volt kétségem. De aztán ahogy meglátott, mintha megkönnyebbült volna, és rám mosolygott. Amikor odaértem, meg is tudtam, hogy miért volt feszült.

  – Attól féltem, hogy összekerülsz azzal a melákkal – nem kellett kimondania, tudtam, kiről van szó. A tudatra, hogy ő is ugyanattól félt, amitől én, csak fordítva, mosolyognom kellett.

  – Én ugyanettől féltem. Hogy veled lesznek közös órái, vagy a többinek.

Ian melegen nézett rám. Talán ezért nem hitték el sosem, hogy testvérek vagyunk. Egyikünk sem viselkedett úgy, mint az megszokott volt másoktól. Sosem estünk egymásnak, ha az egyik felbosszantotta a másikat. Viccelődtünk és piszkáltuk egymást, de ez volt minden. A szünet nem tartott sokáig, így mentünk a következő óránkra. És ez így ment tovább egész nap.

A banda nem került elő, még a menzán sem láttuk őket. Automatikusan egy üres asztalhoz vonultunk, mivel a tanítások alatt sem tettünk szert ismerősökre, akikhez csatlakozhattunk volna. Talán nem is volt baj, így a későbbi kellemetlenségektől is távol tartottuk magunkat.

 – Sziasztok, leülhetek hozzátok? – magasodott fölém az a barna hajú lány, aki az első órán üzenetben óva intett.

  – Szia, hát persze – vágta rá azonnal Ian. Naná, hiszen szép lány volt, és ha csak nem dühített fel valaki, elég zárkózott tudtam lenni.

  – A nevem Rebeka Skidmore, de szólítsatok nyugodtan Becky-nek. Ti nyilván az új tanulók vagytok Amerikából. Hogy hívnak titeket?

Miután bemutatkoztunk egymásnak, Becky elkezdett mesélni az iskoláról, a szokásokról, és reméli, hogy jól fogjuk érezni itt magunkat. Sportos alkat volt, és mint kiderült, ő is amerikai származású. Két éve költöztek Angliába, fél évvel később pedig megalakult az iskola szurkolócsapata az ő jóvoltából, aminek a kapitánya is lett. Ezenkívül pedig a kosárlabda csapat tagja. Ian mindkettőre felkapta a fejét, hiszen a szurkolólányok voltak a gyengéi. Becky ráadásul nem tűnt annak a tipikus üresen fecsegő hajrálánynak, első benyomásra azt mondanám, hogy megvolt a magához való esze, ráadásul egy keményebb sportot is űzött.

Minket is kérdezgetett, hogy honnan jöttünk, és milyen volt az eddigi életünk. A második kellemetlen helyzet a mai napon, de az évek során már begyakorolt szöveget mondtuk el. Láttam rajta, hogy tényleg érdekli az, amit mondunk, ez pedig ritka volt, hiszen nem túl érdekes dolgokat mondtunk. Amikor pedig Ian beszélt, egyenesen falta a szavait. Sejtettem, hogy Ian ugyanígy van a lánnyal, nem kellett ránéznem ahhoz, hogy tudjam. De azt is tudtam, hogy nem fog engedni a vágyainak, bármennyire is szeretne végre elhívni egy lányt randizni. Nem engedte meg magának, ha aztán továbbállunk, akkor csalódnia kelljen.

Becky nagyon kedves volt, és segítőkész. Még egy közös óránk volt az ebéd után, így együtt mentünk oda. A folyosón sétálva felajánlotta, hogy egyik hétvégén körbevezet minket a városban, ha szeretnénk. Nem panaszkodott, amiért keveset beszéltem, és továbbra is barátságos volt, hiába nem volt már mellettünk a bátyám.

A nap további része azzal telt, hogy békát kellett boncolgatni biológia órán. Becky-vel kerültem párba, amit nem bántam. Egyre inkább feloldódtam a társaságában, és észre se vettem, hogy a gondolataimban azt reméltem, barátok lehetünk.

Iskola után hazafelé én vezettem, és ahogy ismét a fák között autóztunk, megéreztem, mintha valaki, vagy valami minket figyelne. Éreztem az Ian testéből áradó kíváncsisággal vegyült feszültséget, és úgy sejtettem, hogy ő is azt látta meg, amit én reggel. Nem szólt hozzám, miután már nem éreztem magamon a távoli tekintetet, de valószínűleg fordítva is ugyanez lehetett, amikor én néztem kifelé a kocsi ablakán. Sejtettük, hogy az a farkas a további napokon is kísérni fog minket, de ezt egy percig sem bántam. Épp ellenkezőleg.