Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 5. rész

Mint már korábban megígértem, elhoztam Nektek a Nevünkben a sorsunk következő részét. Mostanában sok dolgom volt cicusokkal, nem csak a sajátommal. Nehéz elképzelni, hogy vajon mit gondolhatnak rólunk, emberekről, egyáltalán gondolnak-e valamit. Habár Lunának valószínűleg két gondolata lehet. Az egyik, hogy mikor kap enni, a másik pedig, hogy mikor megyek ki. Kis aranyom minden nap már a kapuban vár, és hanyatt dobja magát előttem, hogy egy tapodtat se merjek addig lépni, amíg meg nem simogattam legalább egyszer. :)

Mivel befogadott cicus, ezért elgondolkodtam rajta, vajon milyen élete lehet egy kóbor állatnak. Így adott nekem ihletet ez a kis szőrgombóc, aki nélkül már nem is tudnám elképzelni az életet. Annyira megtanított már arra, hogy ha világosodik, akkor bizony kelni kell és reggelizni. Mindegy, hogy éppen hány óra van. :) A nap nem telhet el úgy, hogy ne nyúljunk a másikhoz. (Én simogatom, ő dörgölőzik hozzám.) Este pedig ugyebár pontos időben kell érkeznie a vacsorának. Nem lehet késni! A párom szerint néha már én is egy macskához hasonlítok, ami a viselkedésemet illeti. :D Pedig már kislányként is tudtam hízelegni. Na de elég a szóból, következzék Átok életének újabb szösszenete.

Hangokra lettem figyelmes, bár a fejem még kóválygott. Nem tudtam, hogy hol vagyok, de a megnyugtató simogatást és ütemes lépdelést már nem éreztem. Valamilyen puha dolgon feküdtem, és vakító fény bántotta a szememet. Eleinte nem is tudtam kinyitni, de nem csak a világosság miatt. Nem éreztem elég erőt magamban hozzá. Talán nem is érdekelt. Olyan kényelmes volt csukott szemekkel feküdni, és várni, hogy mi lesz a vége.
A kis emberre gondoltam, és a kedves nagyra, akik annyira hiányoztak nekem. Vajon fogom őket még valaha látni valahol? Bíztam benne, mert nagyon vágytam a kis ember lágy érintésére, és a közelségére. Néha belegondoltam, milyen jó lett volna, ha csak mi vagyunk, a gonosz nagy ember nélkül.
Miközben sóvárogtam, azt éreztem, hogy kezd visszatérni az erő a bensőmben. Az érzéketlenségem múlóban volt és hirtelen szúró fájdalom nyilallt a lábamba. A fény már nem bántotta annyira a szememet, ezért ki tudtam nyitni. Valami kilógott a lábamból, ez okozta a szúró fájdalmat. Ahogy hozzáértem, a kín még nagyobb volt, és feljajdultam.
- Nocsak! - hallottam meg egy idegen, dörmögő hangot. - Hát felébredtünk?
Amikor felnéztem, hirtelenjében nem tudtam, hogy hol vagyok. Valami doboz féleségben feküdhettem, és kockák közül néztem fel az előttem lehajoló emberre. A szőre a feje tetején és az orra alatt fehér volt. A szája szélesre húzódott, amikor ismét hangot adtam a fájdalmamnak.
- Örülök, hogy megmaradtál. Nem sok reményt fűztem hozzá, ellentétben azzal a kislánnyal, aki behozott ide - beszélt hozzám, miközben kinyitotta a kockákat, és óvatosan benyúlt értem.
Ugyan magamnál voltam, de még mindig nem volt elég energiám ahhoz, hogy megmozduljak. Gyengéden vett ki ez a nagy ember, és egy picit sem ért hozzá fájó lábamhoz. Megnyugtatott az érintése, olyan régen érezhettem ezt. Egy nagy és hideg dologra fektetett, ami kemény és kényelmetlen volt. Vissza akartam menni arra a puha dologra, amin feküdtem, mert az sokkal kényelmesebb volt. Sajnos mozdulni sem bírtam.
A nagy ember ilyen-olyan furcsa dolgokkal nyúlt hozzám, ami hol fájt, hol csak kellemetlen volt, vagy éppen nem éreztem semmit. Ezalatt végig nyugtatóan és kedvesen beszélt hozzám ez a fura ember, aki teljesen más volt, mint a kis ember apja. Minden gyötrelem és sajgás ellenére úgy gondoltam, hogy végre biztonságban érezhetem magam. Itt nem fognak bántani, vagy elüldözni. Talán még meg is engedné, hogy maradjak.
- Jól van kislány, úgy látom, hogy épen megmaradsz - mondta végül a fehér szőrű. - Még egy kicsit infúzión hagylak. Később megnézzük, hogy tudsz-e inni valamit, aztán pedig enni is egy kicsikét. Remélem megmarad benned. Meg kell erősödnöd.
A szavainak értelmét nem igazán fogtam fel, mert nem tudtam, hogy mit jelentenek. Csak azt éreztem, hogy igen, ez az ember nem fog elüldözni vagy bántani. Kedvesen fog bánni velem, és ettől megnyugodtam, és valahogy jókedvűnek éreztem magam. Már nem vágyom az álom végére.


Remélem tetszett az újabb szösszenet. Igyekszem a következő részével, hogy ne kelljen olyan sokat várnotok rá. Jó Olvasást Nektek! És az eső ellenére is legyen szép napotok! :)

Naomi Novik és a kis boszorkány tanonca

A Rengeteg volt az első történet, amit eddig elolvastam Naomi Noviktól. Hála a kolléganőmnek, aki kölcsön adta. :) Az első, ami megtetszett benne, hogy egyes szám első személyben írta meg a történetet. Nem tudom, hogy miért, de szeretem az ilyen regényeket. Sokkal inkább bele tudom magam élni. Kivéve persze az Üvegtrón köteteket. Minden gond nélkül át tudtam élni minden cselekményt. Jó hatással is volt rám, amikor Calaenának / Aelinnek képzeltem magam.

Na de vissza a Rengeteghez. A másik dolog, ami megtetszett, hogy ebben a könyvben több volt a leírás, mint a párbeszéd. Minden bizonnyal azért, mert általában én is így írok. Ugyan a regényem második részénél már azon vagyok, hogy többször szólaltassam meg a szereplőket, de valahogy mégis megnyugtat, hogy nem csak én hanyagolom a dolog ezen részét.

Az viszont elgondolkodtat, hogy majdnem minden ilyen regényben a főszereplő lány tizenhét éves. Bár ez talán Stephenie Meyer Alkonyat köteteinek köszönhető. A Rengeteg sem kivétel. Agnyeska karaktere azonban mégis tetszett. Egy, a sűrűben mászkáló lány, aki nem fél a karcolásoktól, a kosztól vagy attól, hogy elszakad a ruhája. Nem olyan, aki áhítottan vágyakozott volna egy helyes fiúra a falujából, hanem élte az életét.

Mígnem jött a falu védelmezője, a Sárkány, azaz Szarkan (ez jobban tetszik, mint ha simán Sárkánynak mondanánk), aki tíz évente elvitt egy lányt a faluból a Rengeteggel szembeni védelemért cserébe. Mindenki arra számított, hogy Kasját, Agnyeska legjobb barátnőjét fogja elvinni, mert ő volt a szebb, az okosabb, ügyesebb, háziasabb... egy szóval mindenben jobb volt, mint a vele egykorú lányok, akiket felállítottak Szarkan előtt. Mindenki meglepődött, amikor végül Agnyeskát ragadta magával.

Később kiderült, hogy azért, mert a lánynak varázsereje van, amit jobb, ha mielőbb megtanul kezelni. Belegondolva ki tudja, mi lett volna, ha a varázsló nem viszi őt magával. Talán nem lett volna túl jó kimenetele a dolognak, ha valaki nem tudja használni, egyúttal kordában tartani a saját varázserejét. Agnyeska végülis megtanulta, bár nem nagyon akaródzott neki.

Magában a történetben és a leírásokban nagyon tetszettek a varázsigék, vagy azok használatának az elmondása. Az, ahogy Agnyeska leírta az érzéseket, amelyek átjárták varázslat közben, vagy ahogyan leírta őket, hogy hogyan képzeli el magát a varázserőt. Élvezet volt ezeket a részeket olvasni. Szinte én is éreztem, ahogy átjár az erő, és a kezemből ki tudnék sugározni valamilyen varázslatot is. Most így hirtelen belegondolva, mindenki képes erre.

Milyen csodálatosak és elképesztőek a műalkotások! Vagy amikor látom a közösségi oldalakon, hogy valaki egy régi, kopott és megrongálódott bútordarabot milyen fantasztikusan felújítja. Ugyanakkor példaként vehetjük a könyveket is, és ebben szerintem még többen fognak velem egyet érteni. Hiszen milyen varázslatos lehet maga az, hogy egy ember "néhány" oldalnyi írott szóval átvezet bennünket egy másik világba kitépve minket a hétköznapok egyhangúságából.

A történethez visszatérve eleinte azt hittem, hogy egy romantikus fantasy szemtanúja leszek. Köszönöm szépen az írónőnek, hogy meglepett és kellemesen csalódnom kellett. Ugyan volt benne egy kis romantika, ez nem vitás, de elhanyagolható mennyiségben. Azonban azt éreztem, hogy enélkül is teljes lett volna a történet, ráadásul inkább érzékeltem az egészet közeli baráti kapcsolatnak, mint valódi romantikának.

Ami a gonosz Rengeteget, a hatalmas erdőt, ami csak úgy burjánzott, falvakat temetett el és emberi életeket követelt, igazán izgalmasnak hatott. Számomra új volt, hogy egy erdő, a természet volt a gonosz ellenség. Eltekintve persze a Gyűrűk Urától, ahol szintén élt az erdő egy része. De ott sem ilyen formában. Nekem teljesen újnak hatott ez a fajta erő. Persze a végén kiderült, hogy valójában kinek volt "köszönhető" ez az egész, de igazán izgalmasra sikerült a leírás.

Meg kell tanulni, hogy a természetnek igenis lelke van, amit ha nem ápolunk, nem segítjük, akkor ellenségesen fog viselkedni velünk. Bárki bármit mondhat, de azért gondoljunk bele, hogy mi mindent adott nekünk eddig a természet. Friss levegőt, élelmet, hajlékot, egy szóval: ÉLETET! Az emberiség pedig mindezt úgy hálálja meg, hogy kizsigereli az energiáit. Itt hozzátenném, hogy kinek nem inge, ne vegye magára.

Tény viszont, hogy sokkal jobban kellene vigyáznunk arra, ami segít bennünket. Soha nem működött a "kisujját nyújtja, de a karját tépik" elv. Az élővilág esetében pedig végképp nem működhet a dolog. Vigyázzunk arra, ami életet ad, és elégedjünk meg azzal, amit ad. Segítsünk neki, hogy aztán ő is segíthessen nekünk. Minden Vice versa! A rossz dolgok tekintetében is. Ha bántjuk, akkor ne várjuk, hogy védjen minket!

Következő alkalommal jövök a Nevünkben a sorsunk következő részével. Addig is Jó olvasást Mindenkinek!

Sarah J. Maas és az orgyilkos hercegnő

Megmondom őszintén, hogy egy kicsit meglepett, amikor láttam, hogy Sarah J. Maas még csak 32 éves. A fotón sokkal fiatalabbnak néz ki, nem? :) Mindenesetre le a kalappal előtte, mert olyan mértékben magával ragadott a világa, hogy még most is nehezen tudok kijönni belőle. Nem titok, hogy magyar írók közül csakis Spirit Bliss az, aki ilyen hatással volt rám. Most azonban talán kijelenthetem, hogy a külföldi írók közül ez a hölgy az, akit az egyik példaképemnek mondhatok.

Minden bizonnyal túlzás ilyet kiejtenem a számon, vagy egyáltalán leírnom - és valószínűleg sokan istenkáromlásnak fogják gondolni -, de számomra egy kicsit vetekszik J. K. Rowlinggal. Legalábbis, ami a történetében megjelentetett teremtményeket illeti.

Celaena Sardothien. Egy lány, akit orgyilkosként ismerünk meg. Ráadásul nem is akármilyen gyilkos. Világa fővárosának leghíresebb és leghírhedtebb orgyilkosa. A legjobb. Persze nem kis erőfeszítésébe került, hogy ezt a hírnevet elérje. Alig múlt tizenhét, de már olyan borzalmakat hagyott a háta mögött, amelyeket nem mindenki lenne képes ép ésszel felfogni és túllépni rajta. Még kevesebben vannak, akik mindezekből előnyt kovácsolnak maguknak.

Valamilyen szinten Calaena is ezt tette szerintem. Növelte a saját erejét, mind szellemileg, mind lelkileg, mind fizikailag. Nyilván voltak olyan történések is, amelyek megingatták az önbizalmát, vagy amikor csalódnia kellett. Szerény véleményem szerint Calaena egy erős, független, kemény csaj, aki harcol az elveiért, legyen az bármilyen nehéz. Mint mindenki, ő is meginoghat. De aztán belép valaki az életébe, aki új erőt lehel belé.

A szerelmi élete egy kicsit összezavart, de leginkább csak addig, amíg el nem olvastam mindegyik kötetet. Habár a Sammel való kapcsolata igazinak tűnt, mégis azt éreztem, hogy Westfall kapitány mélyebb benyomást tett a számára. Nekem legalábbis mindenképp. Libabőrös lettem attól, ahogy buzdította a lányt az első kötetben, amikor az Káinnal küzdött, és az izomkolosszus majdnem péppé verte. Ráadásul az érzelmeik és a kettejük kapcsolata is intenzívebbnek tűnt, talán pont attól, hogy Chaol visszafogottan viszonyult a lányhoz.

Az, ahogyan Doriannel egymással viselkedtek, komolytalan és talán egy kicsit még gyerekes is volt. Legalábbis számomra. Alapvetően azonban tetszett, hogy az egészet reálisnak láttam, hiszen a valóságban is előfordulhat, hogy jól érezzük magunkat valakivel, de semmi komolyabb nem alakul ki a kapcsolatból. Mindenesetre örülök, hogy jó barátság alakult ki közöttük.

Annak ellenére, hogy Chaollal milyen csúnyán elváltak, mégis arra számítottam, hogy újra együtt lesznek, miután lehiggadnak és Calaena visszatér Résvárba. Wendlynben azonban kénytelen a tetovált arcú, több száz éves tündérrel, Rowannel együtt töltenie az idejét. Itt már nem az a Calaena Sardothien, akivel eleinte megismerkedtünk, hanem már inkább az önmagában eltemetett félvér tündérhercegnő, Aelin Galathynius, a tűzszívű lány.

Rowan Whitethorn azon munkálkodik, hogy rávegye Aelint, használja a mágiáját. Nem éppen kedves vagy türelmes módszereket alkalmaz, és a lány azt érzi, hogy legszívesebb végezne oktatójával. Eközben azonban olyan mély érzelmek kezdenek a felszínre törni mindkettejükben egymás iránt, amelyekre nem számítottak. De még én sem - hisz, másra számítottam.

Aelin mágiája nagyon tetszett. Bár sokszor félek a hatalmas tűztől, de szinte éreztem az ő tüzének a melegét, amikor olvastam. Szinte mindenki tudja rólam, hogy utálok fázni, ezért még jóformán kívántam is, hogy bárcsak nekem is ilyen mágiám lenne. :D Rowannel ezért is voltak jó páros, hiszen a férfinak eléggé fagyos ereje volt. Két kedvenc részem volt. Az egyik az, amikor Aelin mágiája majdnem kiégett, és hideg vizes kádba kellett fektetni. Rowan reakciójától a sebek láttán libabőrös lettem. A másik pedig az, amikor egy egész hadsereget égetett porrá. Mintha saját szememmel láttam volna.

Na, de hogy egy kicsit másról is írjak, ne csak a főhősnőről, minden helyszínt, minden egyszerű és mágikus teremtményt sikerült elképzelnem. Egyedül az üvegkastélyt esett nehezemre magam előtt látnom. Talán azért, mert annyira nem tetszett volna egy csupa üvegekből álló épület. Néha látok olyan cikkeket, hogy itt vagy ott építettek egy házat, aminek a falai üvegekből vannak. Képeket is láttam róluk, de nem nyerték el a tetszésemet. Természetesen imádom a fényt, de most komolyan. Ki akarna olyan épületben lakni, ahova bárki bármikor beláthat? Főleg este, amikor a lámpák is fel vannak kapcsolva.

A varázslényekkel is szívesen találkoztam volna, legfőképp Abraxosszal. Imádtam azokat a részeket, amikor virágokat szaglászott, vagy kényelmesen elheveredett, és felsőbbrendű tekintettel nézett Manonra. Vagy ott volt még Terrasen szarvasa. Csodálatosan nézhetne ki a valóságban. A szarvasok egyébként is fenségesek és gyönyörűek. Ugyanakkor még kíváncsi lettem volna az aprónépre is, akik védték az állatokat, a bokrok közül kémleltek ki kíváncsian, vagy éppen apró tárgyak készítésével segítették Aelin útját. Hogy őszinte legyek, miközben olvastam, sokszor inkább lettem volna abban a világban, mint a valóságban. Kivéve persze, hogy Adarlan királya - vagy az a démoni lény, aki beköltözött a testébe - el akarta törölni a mágiát és tömeggyilkos tervezgetésbe kezdett.

Ugyan egy fantasy könyvről van szó, ettől függetlenül furcsa volt, hogy lovakkal, szekerekkel - és a boszorkányok wyvernekkel - közlekedtek, de egy-egy lakásba be volt vezetve a víz és úgy tudtak fürödni, mint mi zuhanyozni. A viseletről annyit, hogy én nem vagyok oda túlzottan az ilyen-olyan csiricsáré ruhákért. A kényelmet szeretem, de nyilván azért nézzek ki valahogyan. Ezért imádtam elképzelni az orgyilkosok fekete ruháit és a tunikákat.

Külön-külön valószínűleg többet lehetne írni erről a könyvről. Egyszerre magáról a történetről nekem most csak ennyire futotta sajnos. Tudom, hogy javarészt a főszereplőről írtam, de valljuk be, elég sok minden körülötte forog. Függetlenül a borítótól - amiről sok negatív véleményt olvastam - alig várom, hogy kijöjjön Chaol története is, és azt is elolvashassam. Kíváncsi vagyok az egész történet végére, hogy vajon hogyan fog végződni, pláne ahogy véget ért a Viharok birodalma. Mindenképpen tudom ajánlani azoknak, akik egy kicsit el akarnak tűnni ebből a világból, vagy vágynak egy kis izgalomra. Mindenképpen javaslom azoknak, akik örömmel olvasnak egy olyan nőről, akinek a neve hallatára még a férfiak szeme is tágra nyílik - és nem a meglepetéstől.

Még csupán annyit mondanék, hogy olvastam egy cikket, miszerint sorozat készül a könyvből. Ez külön boldogság a számomra, ugyanakkor egy kicsit tartok is tőle, hogy milyen lesz. Sokszor csak elrontják az adaptációkat, és teljes a csalódottság. Mivel azonban mindig optimista vagyok - ezt nem vehetik el tőlem, - kíváncsian várom, hogy mi sül ki belőle. Természetesen, HA tényleg megcsinálják.

Utolsó hozzáfűznivalóként még annyit, hogy az írónőnek most 1-jén született meg az első gyermeke. Sok örömet, boldogságot és egészséget kívánok Neki! Gratulálok! ^_^

Nektek pedig Szép Napot és Jó Olvasást! :)

Legközelebb Naomi Novik - Rengeteg című könyvéről hozok egy kis értékelést, de már készül a Nevünkben a sorsunk című szösszenetregényem következő része. A cicám Luna mostanában próbál ihletet adni nekem. :)