A Rengeteg volt az első történet, amit eddig elolvastam Naomi Noviktól. Hála a kolléganőmnek, aki kölcsön adta. :) Az első, ami megtetszett benne, hogy egyes szám első személyben írta meg a történetet. Nem tudom, hogy miért, de szeretem az ilyen regényeket. Sokkal inkább bele tudom magam élni. Kivéve persze az Üvegtrón köteteket. Minden gond nélkül át tudtam élni minden cselekményt. Jó hatással is volt rám, amikor Calaenának / Aelinnek képzeltem magam.
Na de vissza a Rengeteghez. A másik dolog, ami megtetszett, hogy ebben a könyvben több volt a leírás, mint a párbeszéd. Minden bizonnyal azért, mert általában én is így írok. Ugyan a regényem második részénél már azon vagyok, hogy többször szólaltassam meg a szereplőket, de valahogy mégis megnyugtat, hogy nem csak én hanyagolom a dolog ezen részét.
Az viszont elgondolkodtat, hogy majdnem minden ilyen regényben a főszereplő lány tizenhét éves. Bár ez talán Stephenie Meyer Alkonyat köteteinek köszönhető. A Rengeteg sem kivétel. Agnyeska karaktere azonban mégis tetszett. Egy, a sűrűben mászkáló lány, aki nem fél a karcolásoktól, a kosztól vagy attól, hogy elszakad a ruhája. Nem olyan, aki áhítottan vágyakozott volna egy helyes fiúra a falujából, hanem élte az életét.
Mígnem jött a falu védelmezője, a Sárkány, azaz Szarkan (ez jobban tetszik, mint ha simán Sárkánynak mondanánk), aki tíz évente elvitt egy lányt a faluból a Rengeteggel szembeni védelemért cserébe. Mindenki arra számított, hogy Kasját, Agnyeska legjobb barátnőjét fogja elvinni, mert ő volt a szebb, az okosabb, ügyesebb, háziasabb... egy szóval mindenben jobb volt, mint a vele egykorú lányok, akiket felállítottak Szarkan előtt. Mindenki meglepődött, amikor végül Agnyeskát ragadta magával.
Később kiderült, hogy azért, mert a lánynak varázsereje van, amit jobb, ha mielőbb megtanul kezelni. Belegondolva ki tudja, mi lett volna, ha a varázsló nem viszi őt magával. Talán nem lett volna túl jó kimenetele a dolognak, ha valaki nem tudja használni, egyúttal kordában tartani a saját varázserejét. Agnyeska végülis megtanulta, bár nem nagyon akaródzott neki.
Magában a történetben és a leírásokban nagyon tetszettek a varázsigék, vagy azok használatának az elmondása. Az, ahogy Agnyeska leírta az érzéseket, amelyek átjárták varázslat közben, vagy ahogyan leírta őket, hogy hogyan képzeli el magát a varázserőt. Élvezet volt ezeket a részeket olvasni. Szinte én is éreztem, ahogy átjár az erő, és a kezemből ki tudnék sugározni valamilyen varázslatot is. Most így hirtelen belegondolva, mindenki képes erre.
Milyen csodálatosak és elképesztőek a műalkotások! Vagy amikor látom a közösségi oldalakon, hogy valaki egy régi, kopott és megrongálódott bútordarabot milyen fantasztikusan felújítja. Ugyanakkor példaként vehetjük a könyveket is, és ebben szerintem még többen fognak velem egyet érteni. Hiszen milyen varázslatos lehet maga az, hogy egy ember "néhány" oldalnyi írott szóval átvezet bennünket egy másik világba kitépve minket a hétköznapok egyhangúságából.
A történethez visszatérve eleinte azt hittem, hogy egy romantikus fantasy szemtanúja leszek. Köszönöm szépen az írónőnek, hogy meglepett és kellemesen csalódnom kellett. Ugyan volt benne egy kis romantika, ez nem vitás, de elhanyagolható mennyiségben. Azonban azt éreztem, hogy enélkül is teljes lett volna a történet, ráadásul inkább érzékeltem az egészet közeli baráti kapcsolatnak, mint valódi romantikának.
Ami a gonosz Rengeteget, a hatalmas erdőt, ami csak úgy burjánzott, falvakat temetett el és emberi életeket követelt, igazán izgalmasnak hatott. Számomra új volt, hogy egy erdő, a természet volt a gonosz ellenség. Eltekintve persze a Gyűrűk Urától, ahol szintén élt az erdő egy része. De ott sem ilyen formában. Nekem teljesen újnak hatott ez a fajta erő. Persze a végén kiderült, hogy valójában kinek volt "köszönhető" ez az egész, de igazán izgalmasra sikerült a leírás.
Meg kell tanulni, hogy a természetnek igenis lelke van, amit ha nem ápolunk, nem segítjük, akkor ellenségesen fog viselkedni velünk. Bárki bármit mondhat, de azért gondoljunk bele, hogy mi mindent adott nekünk eddig a természet. Friss levegőt, élelmet, hajlékot, egy szóval: ÉLETET! Az emberiség pedig mindezt úgy hálálja meg, hogy kizsigereli az energiáit. Itt hozzátenném, hogy kinek nem inge, ne vegye magára.
Tény viszont, hogy sokkal jobban kellene vigyáznunk arra, ami segít bennünket. Soha nem működött a "kisujját nyújtja, de a karját tépik" elv. Az élővilág esetében pedig végképp nem működhet a dolog. Vigyázzunk arra, ami életet ad, és elégedjünk meg azzal, amit ad. Segítsünk neki, hogy aztán ő is segíthessen nekünk. Minden Vice versa! A rossz dolgok tekintetében is. Ha bántjuk, akkor ne várjuk, hogy védjen minket!
Következő alkalommal jövök a Nevünkben a sorsunk következő részével. Addig is Jó olvasást Mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése