Valentin nap - Csak a szerelmesek ünnepelhetik?

Tegnap már a sokadik Valentin nap volt, amit világszerte ünnepeltek. Én a páromtól kaptam liliomot cserépben. Ez a kedvencem, szóval borzasztóan örültem neki. :)

Van olyan ország, ahol a vallási okokból ünneplik a Valentin napot, ehhez tartozó tradíciókkal. Van, ahol nem a szerelmet, hanem a szeretetet ünneplik. És vagyunk mi, magyarok, akik rögtön a szerelmet kötjük ehhez a naphoz. Csak azért mondom, hogy "mi magyarok", mert eddig nem hallottam hasonló országról, és persze köztünk is lehetnek kivételek. Kinek nem inge, ne vegye magára. :)

Részben megértem, hogy miért kötjük az "erősebb" érzelemhez. Szép gondolat, és ugyebár annyi rossz élmény mellett ilyen is kell. Mielőtt még megkérdeznétek: Igen, direkt tettem "-jelbe azt a szót. Mert a szerelem bizony akár hiszitek, akár nem, de idővel elmúlik. Ez az idő lehet 1 hónap, 1 év, 10 év, 20 év, stb. Ez változó, de az biztos, hogy elmúlik.

Van olyan, hogy utálattá változik - ez a legrosszabb és a legszomorúbb. Az talán egy kicsit enyhítőbb körülmény, ha mindkét félben egyszerre múlik el, mert a másiknak talán nem fáj annyira. És van olyan is, ami mély szeretetté alakul át a társunk felé - ez a kedvencem. Lényegében ugyanúgy szereted a másikat, mint annak előtte. A különbség csak annyi, hogy már nem homályosítja el a szemedet a lila köd, ami bármit elhomályosíthat és rájössz, hogy tényleg úgy szereted a másikat, ahogyan van.

Azonban nézegetve a közösségi oldalakat és az online cikkeket, azt láttam, hogy nagyon sokan nem várják ezt a napot. Egyik oldal azért, mert nincs, aki megajándékozná őket, vagy akihez odabújhatnának a nap végén, pláne ilyen fagyos időben. A másik oldalt azért rázza a hideg ettől a naptól, mert elárasztják szívecskés, rózsaszínes, vöröses, virágos, szerelmes cukiságok a boltokat, az internetet, és az utcákat is - gondolok itt például a reklámokra.

Ami engem illet, nekem egy kicsit jobban tetszik az, hogy magát a szeretetet ünnepeljük. Részemről továbbra is hívhatjuk szerelemnek, de szerintem ennek is több fajtája van, nem csak az, amit a társunk iránt érzünk. Gondoljunk csak bele, hogy ott van például a kislányok részéről érzett szerelem az erős és védelmező apukájuk iránt. Ugyanez a kisfiúk részéről az anyukájuk iránt vagy mindez akár fordítva. Az apuka szeme fénye a kislánya, és az anyuka hercege a kisfia.

Szerelmet érezhetünk kis kedvenceink iránt is, akik színültig töltik a szívünket szeretettel, az életünket nevetéssel és sok meglepetéssel. Vagy a fiúk kedvéért - akiknek van jogosítványuk és autójuk is - ott van az a szerelem, amit a kocsijuk iránt éreznek. Amikor reszkető tekintettel nézik, ha egy családtag hozzáér a fényezéshez, vagy kicsit erősebben csukják be az ajtót, rögtön meghasad a szívük.

Nehogy azt higgyétek, hogy most gúnyolódok, mert én ugyanezt érzem a párom autója iránt is. Már akkor kettéhasadt a lelkem, amikor azt láttam, hogy nem ő ült a volán mögött. Szóval a következő üzenetem MINDENKINEK szól!

Szép dolog a szerelem, de ezt nem csak egy napon kell kimutatni. És ne csak azt mutassátok ki, hogy a párotokat szeretitek. Mások is vannak körülöttetek, akik szeretnek Titeket, és biztosan Ti is Őket. Nekik is biztosan jól esne, ha kimutatnátok feléjük az érzelmeiteket. Ehhez ráadásul nem kell virág, csoki, meg a jó ég tudja, mi még. Elég egy ölelés, egy kis puszi, egy kedves szó a nap végén. Az ilyen apróságok jelentik a legtöbbet. :)

A következő bejegyzésben ismét előhozakodok egy fejezettel "Az álmok valóra válnak" című könyvemből. Időközben pedig elkezdtem írni Spirit Bliss - Démoni érintés történetének a saját befejező fanfictiont. Igyekszem vele. :) Szép estét!

A hős Zsivány egyes

A hétvégén megnéztük a párommal a Zsivány egyes - Egy Star Wars történetet a moziban. Mint már említettem, ő is nagy rajongó, de én se maradok le sokkal mögötte. Hallottam néhány embertől, hogy mennyivel jobb lett ez a film, mint a 7. rész, de mégsem voltak nagy reményeim. Ami azt illeti, kifejezetten csalódtam a 7. részben. Tisztán látszódott, hogy már nem George Lucas rendezte.

A 7. rész J. J. Abrams rendezésében inkább tűnt pusztán két bolygó közti harcnak, mint galaxisok jövőjét eldöntő, jó és rossz közötti háborúnak. Megértem. hogy maga az ötlet Lucas fejéből pattant ki, és a további rendezésektől teljesen elhatárolódott, de az ég szerelmére, arra nem gondolt, hogy végül mihez adja a nevét?

Szerencsére ez a különálló történet arról, hogyan szerezték meg a Halálcsillag tervrajzát, kellemes csalódást okozott még a Walt Disney részéről is. Ugyan hallottam olyan kritikát, hogy a Walt Disney mindenki anyját megöli, holott egyáltalán nem. Kevés olyan Walt Disney mese és film van, amit nem láttam. Itt van néhány, amiben nem öltek meg egy szülőt sem:

- Aranyhaj és a nagy gubanc

- Hercules

- Aladdin

- Pocahontas

- Jéghercegnő

- 80 nap alatt a Föld körül

- Csaó, Lizzie!

- Nem férek a bőrödbe

- és még sorolhatnám.

Nem is értem, miért kell csodálkozni, ha egy színtiszta háborús filmben is meghal például az anyuka. Sok más fontos karakteren kívül. Ami miatt mégis kellemes csalódás volt ez a Disney-től az az, hogy egy olyan befejezést sikerült készíteniük, ami szokatlan tőlük. Legalábbis számomra. Ha már háborús film, ahol jóformán mindenki kockáztatta az életét, és jóformán csapdába kerültek, csoda lett volna, ha a végén a két főhős mégis megmenekül az utolsó pillanatban.

A bolygópusztító lövést, ami a Scarif-et érte, aligha lehetett volna elkerülni. Ezzel együtt pedig nagyon jól illesztették a többi részhez is, hiszen ha túlélték volna, a többi részben is szerepet kellett volna kapniuk. Ezt pedig több szempontból sem bánom, mert néhány karakterrel nem voltam kibékülve.

Kezdjük Jyn Erso karakterével. Felicity Jones egész jó színésznőnek tűnt első pillantásra, de ahogy a történet haladt előre, inkább csak idegesíteni kezdett. Mindig ugyanaz a mimika, ugyanúgy néz, mint egy durcás kislány. Szerintem... Ettől pedig nem csak az idegeimre ment, de untam is. Értem én, hogy a kevesebb néha több, de talán ennél változatosabban is el lehetett volna játszani az árva lányt, aki kislány kora óta nem látta az apját.

A másik karakter, Cassian Andor volt. Valami nagy lélegzetű, fiatalon elkövetett szörnyű bűncselekményt vártam, ami miatt végig kiült az arcára a hatalmas lelkiismeret furdalás. Aztán kiderül, hogy azért ez, mert katona létére parancsot teljesített. Teljes mértékben megértem, és elhiszem, hogy milyen fájdalmat élhetett át minden alkalommal, amikor megölt valakit. Csak azt mondom, hogy ahhoz képest, hogyan adta elő... Hát... Na igen... Ráadásul úgy, hogy még ő esett Jynnek, hogy kisfiú kora óta ennek a harcokkal teli világnak a sűrűjében él. De hát.. ízlések és pofonok.

Amitől pedig kiakadtam, azok a fekete ruhás rohamosztagosok voltak, akiknek egy szavukat sem lehetett érteni. Értekeztem a párommal erről, és ő is úgy emlékszik, hogy a 4. részben nem voltak fekete ruhások. Viccesen megjegyezte, hogy ők az elit rohamosztagosok voltak, amit elfogadtam volna, HA magát Darth Vadert is ők vették volna körül a fehér ruhások helyett. Mert hát a filmben ki volt leginkább VIP-s, mint ő? Most komolyan. A 7. résznél még értettem az új design-okat, de egy ilyen köztes történetnél azért oda lehetett volna figyelni.

Akik pedig tetszettek:

Galen Erso (Mads Mikkelsen) karaktere sem volt a kedvencem, de jobban tetszett, mint a többi. A halála előtt eleinte azt gondoltam, hogy nem fogja magára vállalni az árulást. Számítottam rá, de annyira elnyújtották a dolgot, hogy kezdtem azt hinni, talán mégsem.

Saw Gerrera (Forest Whitaker) számomra úgy mutatkozott be, mint egy elmebajos, sok bajt megért, az élete végén járó hadvezér. Úgy képzeltem, hogy hiába ő nevelte fel Jynt, és hiába találkoztak hosszú-hosszú évek után, mégis be fogja börtönözni. Végül mégsem ezt tette, és ettől a meglepetéstől valahogy szimpatikusabbnak tűnt.

A kedvencem pedig K-2SO (Alan Tudyk) volt. Egy átprogramozott Birodalmi robot, akinek szerencsére kialakult a saját gondolkodásmódja. Máskülönben nem lettek volna olyan jó beszólásai. Kifejezetten tetszett ez a karakter, mert vicces volt, humoros, intelligens, de nem okoskodó (csak néha), és tényleg izgalmas volt. El kell ismernem, hogy jobban sajnáltam az ő halálát, mint a két főhősét.

Mint mondtam, alapvetően nagyon tetszett a film, a grafikája, és hogy kevesebb vizuális effekt volt benne, mint a 7. részben. Le a kalappal a rendező előtt. Ugyan így is látszik, hogy nem George Lucas, de elismerésem, hogy egy hangyányit sikerült közelíteni az ő stílusához. És hát legyünk őszinték: nem hiszem, hogy bárki képes lenne 100%-ig leutánozni őt. Ahhoz George Lucasnak kellett volna születnie. :)

A következő alkalommal igyekszem Az álmok valóra válnak következő fejezetével. :) 

Ázsiai holdújév

Nem rég olvastam egy cikket arról, hogy Kínában és Kelet-Ázsiában hogyan ünneplik a holdújévet. Ez most volt január 28-án, szombaton, azaz, ma már a Kakas évét írjuk. Ráadásul állítólag 15 napig tart az ünneplés. Ez aztán a buli, igaz? A világhálón pedig máris rengeteg képet lehet látni tűzijátékokról, dekorációkról, papírsárkányokról és egyéb hagyományos ünnepi pillanatról.

Ami számomra a legjobbnak tűnt, hogy állítólag nem beszélhetnek a halálról és nem szabad sírni sem. Persze azok a babonák sem rosszak, amelyek alapján mindennek tisztának kell lennie, az embereknek pedig tiszta ruhákba kell bújniuk, de ezek számomra mindennaposak. Ellenben mostanában, főleg Budapesten, nagyon sok negatívumot látok. Nem kizárt, hogy a téli sötétség miatt, de el tudnám képzelni, hogy egy évben legalább egyszer tartanánk egy olyan napot, amikor csak a pozitív dolgoknak szenteljük a figyelmünket. Úgy, mint a család, a barátok, a szeretet, a szépség - emberé, állaté, természeté - és még sorolhatnám.

Az ázsiai ünnep tiszteletére most megosztom Veletek egy régi írásomat. Ezzel is az a tervem, hogy regénnyé növesztem, de egyelőre itt van egy kis részlet. A címen ugyan lehet, hogy még fogok változtatni, és tudom, hogy most a Kakas éve van, de ezt még talán öt (5) éve írtam, amikor is a Sárkány éve volt. A következő ilyen év egyébként hét (7) év múlva lesz. :) Jó olvasást!

A Sárkány éve

Jól emlékszem mindenre. Hiába vagyok már felnőtt, ha valakit még gyerekként ér egy ilyen élmény, örökké benne él. Nyugdíjas éveimet élem jelenleg, de ha eszembe jut ez a gyermekkori tapasztalatom, újra átjár a fiatalság érzete és a lelkem energiával telik meg. Éppen ezért, amikor csak tehetem, mindent újra elmesélek az unokáimnak. Néha még a barátaikat is áthívják, hogy ők is hallhassák.

A kandalló előtti szőnyegen ülnek és tátott szájjal, csillogó szemekkel isszák a szavaimat. Szerették hallgatni a meséket, amiket még én is a nagymamámtól hallottam, amikor még annyi idős voltam, mint az én legidősebb leányunokám. Leleményes, okos kislány volt tele ötletekkel. Ő tanácsolta, hogy írjam meg a történetemet, hogy megmaradjon az utókor számára is.

Az apja nem szereti túlzottan, amikor ezeket az élményeket mesélem el a három gyermekének. A lányom egy amerikaihoz ment feleségül, aki rendes ember, eltartja őket ugyan, de a meséimet sületlenségeknek tartotta. Ezek viszont részei voltak a kultúránknak. Ezt a lányom nagyon jól tudta, ezért buzdította a gyerekeket, hogy gyűljenek körém, amíg ő a férjét csitítgatta. Most azonban nem a gyerekeknek szavalok. Az írással foglalatoskodom megfogadva unokám javaslatát. A nevem Lini és ez az én történetem.

***

Tíz évesen hallottam róluk először a nagymamámtól. A fantáziavilágom ereje teljében volt, mert nem hagytam, hogy a felnőtt dolgok befolyása gyengítsenek rajta. Így mindnyájukat el tudtam képzelni egytől-egyig. Hatalmas, misztikus lények, amelyeknek kígyószerű testük, hüllőlábuk és lószerű fejükön szarv, bajusz, nyakukon pedig sörény van. Kivétel nélkül tudnak repülni, annak ellenére, hogy csak azoknak voltak szárnyaik, akik kellően tapasztaltak voltak hozzá.

Mindig is csak irigyelni tudtam őket. Felhők közt szabadon szálló harcosoknak, a lég lovagjainak, a messzeség urainak gondoltam őket. A nagymamám is az égig magasztalta őket, de tudtam, hogy nem minden fenékig tejfel velük kapcsolatban. Hallottam arról is, hogy ha valaki ellenük cselekszik bármit is, veszélyt is jelenthetnek ránk, emberekre nézve.

Amíg ilyen nem fordul elő, addig kölcsönös tisztelet lebeg közöttünk. Mi istenekként tiszteljük őket, ők pedig minket segítenek a termőföldeken. Esőt küldenek ránk, hogy a termés biztosítva legyen, ugyanakkor vigyáznak is, nehogy árvíz érjen minket. Ha mégis előfordulna, lyukakat fúrnak a folyók medrébe, hogy megállítsák az áradást.

Azonban egy verőfényes napon, kis híján elkéstek. Ekkor változott meg az egész életem. A tizenharmadik életévemet töltöttem akkor nyáron. Épp a mezőkről tartottam hazafelé a folyó mentén, ami keresztülment a földeken és a kis falun is a hegy lábánál, ahol éltem a szüleimmel és az öcsémmel.

A falu egy medencében volt, hegyekkel körülvéve, akárcsak a termőföldek. Tiszteletbeli tagok voltunk. Nem voltunk gazdagok, de minden nap került étel az asztalunkra. Az öcsémmel iskolába járhattunk, ahol sok barátra tettünk szert. A falu vezetője pedig nagyra becsülte édesapámat. Egyenrangúként bánt vele, amit nem sok mindenki mondhatott el magáról.

Séta közben sok időm volt gondolkodni. Éppen az járt a fejemben, hogy milyen szerencsés helyzetben vagyunk a családommal, amikor feltűnt, hogy a meleg időjárás ellenére hirtelen szürke felhők borították az eget, a szél pedig lehűlt. Egy kicsit meglepődtem a gyorsan jött változástól, de nem ijedtem meg különösebben. Azonban a rossz érzés, ami a hatalmába kerített, nem eresztett.

A mély morajlás hangja csak lassan jutott el a tudatomig. Először fel sem tűnt az egyre hangosodó zaj, és fogalmam sem volt, hogy merről jöhetett. Aztán reflexszerűen megfordultam, és kitágult szemekkel néztem, ahogy a folyó víz, ami a hegyekből jött, egyre nagyobb és magasabb hullámokban tört utat magának.

Nehezen fogtam fel, hogy mi is történik, de amikor sikerült, olyan gyorsan igyekeztem futni, amennyire csak bírtam. De túl késő volt és túl lassú voltam. A hullámok elértek és maguk alá sodortak. Próbáltam a felszínre úszni, hogy tudjak levegőt venni, de csak pár percre sikerült. Utána ismét a mélybe süllyedtem.

A félelem, ami eltöltött, és a rúgkapálásom hamar kimerített. A levegőm kezdett elfogyni, én pedig lassan eszméletemet vesztettem. Aztán hirtelen valami megragadott a karomnál fogva, és kihúzott a sötétségből. Kábának és gyengének éreztem magam. Erőtlenül lógtam a habok fölött és csak lassan derengett föl, hogy egyre magasabbra kerülök.

Mint derült égből villámcsapás, úgy kerültek elő a semmiből egyszerre hárman is. Ahogy a tengelyük körül kezdtek el forogni, majd itt-ott a vízbe ereszkedtek, mintha csak a legenda elevenedett volna meg előttem. Ennek következtében a víz veszített erejéből, és visszatért a medrébe megnyugodva. A habok nem érték el a falut, így egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat a tudatra, hogy senkinek sem esett baja, és a családom is megmenekült.

A három lény elkezdett tőlem távolodni, de én még mindig a levegőben lógtam, ezért felnéztem. A szemem még nagyobbra nyílt, nem akartam elhinni, amit látok. Nem vettem észre, hogy közeledünk a talajhoz, így aztán amikor lábam földet ért, nem tudta elbírni hirtelen a súlyomat, és a fáradtságtól összerogyott. Nem bírtam felállni a kimerültségtől, mégis összeszedtem minden maradék erőmet arra, hogy legalább szembefordulhassak a megmentőimmel.

Már mindannyian ott sorakoztak előttem. Hatalmasak és gyönyörűek. Látványra is elhittem, amit a nagymamám mesélt arról, hogy ők maguk hordozzák a bölcsességet. Külsőre azonban különböztek. Akik a vízbe mentek sárga, fekete és kék színűek voltak. Szájukat bajusz, fejük búbját szarv díszítette, nyakukon és farkukon pedig sörény, illetve szőr futott végig. Ténylegesen kígyószerű testüket pikkely borította. Lábuk madárszerű volt négy-négy lábujjal. Egyesek talán megijedtek volna tőlük, de én egyáltalán nem féltem.

Közöttük középen állt az, aki kihúzott a hullámok karmaiból. Ő piros színben pompázott. Ámbár a bajsza, a szarva és a szőre nem egyezett testének színével úgy, mint a társainak. Neki fehérek voltak, lábujjaiból pedig ötöt számoltam. Barátságosnak tűntek és tudtam, hogy nem fognak bántani – hisz megmentettek, de azért a biztonság kedvéért tartottam a távolságot.

Nem látszottak sértettnek szerencsére. Ez csak jót jelentett egy kifejlett sárkánynál. Nem véletlen, hogy ősidőktől kezdve a császári család jelképe volt, és a köztársaság megalapításáig a zászlót ékesítette. Egy sárkány mindig nagyon jó jel volt, előttem pedig öt ilyen teremtmény állt.

  – Köszönöm szépen – mondtam nekik, amikor térdre tápászkodtam, hogy legalább meghajolhassak előttük.

  – Ne köszönd. Ez a dolgunk – mondta a piros sárkány mély, dörmögő hangon. – Reméljük, hogy nem esett komoly bajod.

Szívesen mondtam volna azt, hogy jól vagyok, de ebben nem voltam teljesen biztos. Még nem tértem egészen magamhoz, és nem tudtam, hogy szenvedtem-e súlyos sérüléseket. Ezzel együtt le is voltam döbbenve. Még mindig nehezen hittem el, hogy mik, illetve kik állnak előttem. Nem sokan mondhatták el magukról, hogy találkoztak a hős sárkányokkal. Akik pedig igen, azok is nagyon régen éltek. Ma már a modern világban úgy tartották, hogy kerülik a személyes kapcsolatot az emberekkel. Így tartották biztonságosnak mindenki számára.

Most viszont túl gyorsan történt minden és nem volt elég időm feldolgozni az eseményeket. Beszélgetni is szerettem volna velük, de úgy éreztem nem tudok megszólalni. A látványuk olyan fenséges, tiszteletet követelő és hatalmas volt. Azt sem tudtam, hogy illene-e egyáltalán megszólalnom. Végül mégis csak megtaláltam a hangomat.

  – Én is remélem – ekkor megpróbáltam felállni, ami sikerült. De amikor megpróbáltam elindulni, megbicsaklott a lábam és újra földre kerültem.

  – Ülj fel a hátamra. Elviszünk egy biztonságos helyre, ahol helyre hoznak – mondta a piros sárkány, aztán elgondolkodva rám nézett. – Hogy hívnak?

  – Lini vagyok. Lini Chang.

  – Üdvözöllek. A társaim Zhing, Yi, Ming, Hui – mutatott sorban a körülötte álló sárkányokra. – Az én nevem Hong.

  – Örülök, hogy megismerhetlek titeket – mondtam egy őszinte tiszteletbeli mosoly kíséretében.

Hong közelebb jött és lejjebb ereszkedett, hogy felmászhassak a hátára. Erősen belekapaszkodtam a sörényébe, úgy húztam fel magam. Mikor már fent ültem, előrehajoltam a nyakához és csak még inkább szorítottam dús szőrzetét. Hirtelen állt fel, de láttam rajta, hogy próbál a lehető leglassabban mozogni igyekezvén, hogy ne rémisszen meg és ne csusszanjak le. Az utóbbiban viszont csak reménykedhettem.

  – Kész vagy? – kérdezte Hong.

  – Igen.

  – Akkor kapaszkodj nagyon erősen és ne egyenesedj föl.

Azt tettem, amit mondott. Ráadásként a szememet is becsuktam, mert nem akartam megkockáztatni, hogy a magasságtól és a látványtól mocorogni kezdenék. Éreztem az erős szelet az arcomon és egyre inkább érdekelt, hogy mi lehet körülöttünk. A kíváncsiság végül mégis csak győzött és szétnéztem.

A látvány lélegzetelállító volt. A szürke felhők fölött lehettünk, de nem tudtam milyen magasan. Egy hangyányit egyenesedtem csak fel, mégis úgy szorítottam Hong sörényét, hogy már az ujjaim is belefehéredtek és már csak attól kellett tartanom, hogy esetleg fájdalmat okozok neki. De erről a problémáról is hamar elfeledkeztem.

Az erős, hideg szél ellenére sem fáztam a nap sugarainak melegségének köszönhetően. Hirtelen nyomást éreztem a mellkasomban, mintha a lelkem kitört volna a testem börtönéből. Szabadon szálltam, akár egy madár. Úgy éreztem, hogy enyém a világ és semmi sem állhat az utamba. A határ a csillagos ég, a valótlan valósággá válik. Egyértelműen úgy tűnt, hogy minden lehetséges a világon, kivétel nélkül.

Erről újból a nagymamám jutott az eszembe. Mindig szeretett volna repülni úgy téve, mintha saját szárnyai lennének. Biztosan boldoggá tette volna egy ilyen kaland átélése. A gondolatra elszomorodtam, hogy már nem lehet köztünk fizikai valójában. De láttam a lelki szemeimmel, hogy szárnyak nélkül száll köztünk és mosollyal az arcán figyeli minden mozdulatomat.

  – Kapaszkodj Lini. Mindjárt leszállunk – Hong visszatérített a jelenbe, mire újra előredőltem.

Lassan ereszkedni kezdtünk lefelé. A felhők közt fura érzésem támadt. A levegő nehéz, száraz és fullasztó volt. Az egész mintha bezártság érzetet keltett volna. A lelkem végül újra rabul esett a testem börtönébe. Alig vártam, hogy végre kiérjünk a szürkeségből. Amikor ez megtörtént, egy mély levegővétel után újra becsuktam a szemem az előtört tériszonyom miatt. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy milyen rettenetesen magasan is voltunk.

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg földet értünk. De még utána is erősen kapaszkodtam Hong sörényébe. Az ujjaim begörcsöltek az erőlködéstől és nem tudtam megmozdítani őket. A sárkányok nem siettettek, időt hagytak nekem, hogy összeszedjem magam. Pár percembe került, mire sikerült lenyugodnom, és ellazítanom a kezem. Ekkor Hong megint lejjebb ereszkedett, már csaknem lefeküdt, én pedig óvatosan lecsúsztam a hátáról. A lábam elgémberedett, és megint a fenekemen sikerült landolnom. Kellemetlenül éreztem és szégyelltem magam, nem mertem rájuk nézni.