 |
| A Google-n találtam ezt is, mint a többit. Annyira édes ez a kép! :) |
Néha kezdem úgy érezni, hogy nem elég az a 24 óra, amiből egy nap áll. Főleg, ha azt vesszük, hogy mennyi mindent szeretnék írni. Az új történet, amiről korábban már szót ejtettem, egyre jobb formákat ölt, és már készülök egy kis részletet megosztani Veletek, mert kíváncsi vagyok, hogy mi lenne róla a véleményetek! :) Pár nap múlva pedig mindenképpen szeretnék egy különleges eseményről írni, ami véleményem szerint rendkívüli alkalom a magyarok számára. Szó lesz a magyarságról és a hagyományokról. Már előre izgulok, hogy fog sikerülni, de szívemet-lelkemet megmelengeti.
Addig is Jó Olvasást a kis Átok életének következő szösszenetéről! :)
- Jó napot doktorbácsi! Hol van? - egy vékony, de ismerős hang ébresztett fel a szunyókálásból. Először el sem akartam hinni, hogy tényleg őt hallom. Azt hittem, hogy az alvás közben látott képek beszélni kezdtek.
- Nyugodj meg kincsem - szólt egy idősebb hang.
- De látni akarom. Anyu, megígérted, hogy hazavihetjük - hallottam újra a kis ember hangját. Tehát nem a képek kezdtek el beszélni, hanem tényleg őt hallom.
Azonnal felálltam, bár ettől egy kicsit még kóvályogtam. Azonban igyekeztem abba az irányba nézni, ahonnan általában be szokott jönni a fehér szőrű ember. Nem értettem, miért nem hallom az ő hangját is. Miért nem hozza be a kis embert, hogy lássam? Vagy engem vigyen ki. Meg akarom hálálni neki, hogy a karjába vett és megmentett.
- Jó napot Annabell! - hallottam végre a mély hangot. - Csak türelem, mindjárt láthatod.
- Hogy van doktorbácsi?
- Javul, de még lábadoznia kell. Nagyon legyengült szegény - egyre közelebbről hallottam a fehér szőrű ember hangját. - Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy segíteni tudsz neki a felépülésben.
- Hogyan?
- Egy kis törődéssel. Gyere be!
Sok léptet hallottam a szobában hirtelen, de csak azokra az aprókra koncentráltam, amik gyorsan váltották egymást. Nem kellett sokáig várnom, hamarosan megláttam a pici tappancsokat, amik szintén valami fura dologba voltak bebújtatva, mint a nagy embereknél. Azután ahogy feljebb néztem, megláttam a kis ember többi testrészét is. A hosszú szőr a fején most valahogy hátra volt fogva.
- Nocsak! - szólt a fehér szőrű ember meglepetten. - Úgy látszik, hogy meghallotta a hangodat.
- Emlékszik rám? - kérdezte a kis ember csodálkozva.
- Úgy gondolom, hogy igen. Nyugodtan menj oda hozzá, teljesen jámbor.
A kis ember odajött hozzám, kinyitotta a doboz ajtaját, és felém nyújtotta a mancsát. A szaga és az érintése megnyugtatott. Öröm és boldogság áradt szét bennem, amit nagyon régóta nem éreztem. Hangot is adtam az elégedettségemnek, mire a kis ember is elkezdett kuncogni. Nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. A kis ember azonban hirtelen elkezdett köhögni, és meghallottam, mit mond az anyukája.
- Még mindig úgy gondolom, hogy ez nem jó ötlet - minden feszültség érződött belőle, ami nem tetszett. Féltem, hogy ugyanolyan lesz, mint az a másik nagy ember, aki csúnyán bánt velem a kis ember miatt.
- Nézze, én nem tudom, hogy mit mondott maguknak az orvos - mondta a fehér szőrű. - Állatorvos vagyok, nem ember orvos. Azt viszont tudom, hogy az állatok egészségének rendkívül jót tesz, ha törődnek velük, és szeretet veszi körül őket.
- Azt hiszi, hogy a kislányom nem kap meg minden szeretetet? - vált dühössé az anyuka hangja, de a kis ember mintha nem is figyelt volna oda. Még mindig köhögött, és én megpróbáltam odabújni hozzá, hogy megnyugtassam.
- Nem hölgyem. Azt mondom, hogy az állatok olyan fajta szeretetet, odaadást és törődést tudnak nyújtani, amelyet senki és semmi. Amondó vagyok, hogy egy állatnak nagyobb a gyógyítóereje, mint sok gyógyszernek. Ez egyszerűen a lényükből fakad. Én ebben hiszek.
És én is ebben hiszek. Máskülönben nem írtam volna. :) Úgy érzem, hogy ezzel kell lezárnom ezt a részt, nem szükséges tovább bonyolítani. Majd a következő résznél. :)
- Hogy van doktorbácsi?
- Javul, de még lábadoznia kell. Nagyon legyengült szegény - egyre közelebbről hallottam a fehér szőrű ember hangját. - Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy segíteni tudsz neki a felépülésben.
- Hogyan?
- Egy kis törődéssel. Gyere be!
Sok léptet hallottam a szobában hirtelen, de csak azokra az aprókra koncentráltam, amik gyorsan váltották egymást. Nem kellett sokáig várnom, hamarosan megláttam a pici tappancsokat, amik szintén valami fura dologba voltak bebújtatva, mint a nagy embereknél. Azután ahogy feljebb néztem, megláttam a kis ember többi testrészét is. A hosszú szőr a fején most valahogy hátra volt fogva.
- Nocsak! - szólt a fehér szőrű ember meglepetten. - Úgy látszik, hogy meghallotta a hangodat.
- Emlékszik rám? - kérdezte a kis ember csodálkozva.
- Úgy gondolom, hogy igen. Nyugodtan menj oda hozzá, teljesen jámbor.
A kis ember odajött hozzám, kinyitotta a doboz ajtaját, és felém nyújtotta a mancsát. A szaga és az érintése megnyugtatott. Öröm és boldogság áradt szét bennem, amit nagyon régóta nem éreztem. Hangot is adtam az elégedettségemnek, mire a kis ember is elkezdett kuncogni. Nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. A kis ember azonban hirtelen elkezdett köhögni, és meghallottam, mit mond az anyukája.
- Még mindig úgy gondolom, hogy ez nem jó ötlet - minden feszültség érződött belőle, ami nem tetszett. Féltem, hogy ugyanolyan lesz, mint az a másik nagy ember, aki csúnyán bánt velem a kis ember miatt.
- Nézze, én nem tudom, hogy mit mondott maguknak az orvos - mondta a fehér szőrű. - Állatorvos vagyok, nem ember orvos. Azt viszont tudom, hogy az állatok egészségének rendkívül jót tesz, ha törődnek velük, és szeretet veszi körül őket.
- Azt hiszi, hogy a kislányom nem kap meg minden szeretetet? - vált dühössé az anyuka hangja, de a kis ember mintha nem is figyelt volna oda. Még mindig köhögött, és én megpróbáltam odabújni hozzá, hogy megnyugtassam.
- Nem hölgyem. Azt mondom, hogy az állatok olyan fajta szeretetet, odaadást és törődést tudnak nyújtani, amelyet senki és semmi. Amondó vagyok, hogy egy állatnak nagyobb a gyógyítóereje, mint sok gyógyszernek. Ez egyszerűen a lényükből fakad. Én ebben hiszek.
És én is ebben hiszek. Máskülönben nem írtam volna. :) Úgy érzem, hogy ezzel kell lezárnom ezt a részt, nem szükséges tovább bonyolítani. Majd a következő résznél. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése