A lovas szellem

Sziasztok! Remélem tetszett a Nevünkben a sorsunk legutóbbi része. Nem tudom, hogy mikor érkezem a következővel, mindenesetre igyekezni fogok. :) Most viszont, ahogy korábban ígértem, valami egészen másról hoztam Nektek egy kis írást.

Mint tudjátok, újra elkezdtem lovagolni. Ez a hely azonban teljesen más, mint ahol eddig voltam. Nem csak a lovaglást oktatják (számomra) teljesen másképp, de sok más dologgal kapcsolatban alapjaiban változtatták meg a gondolkodásmódomat. Jó vagy rossz irányba, ki-ki döntse el maga, de személyes véleményem szerint mindenképpen az előbbibe. Már csak azért is, mert kétségkívül pozitív, ha szélesedik az ember látóköre. Ennek köszönhetően pedig úgy érzem, hogy sok mindenhez logikusabban és egyszerűbben állok hozzá.

Ugyanakkor jellemnevelés is végbemegy. Végtére is akárhonnan vesszük, minimum fél tonnás állatok mellett igenis kell az alapvető vasfegyelem és a magabiztos kiállás. Nyilván nem egy katonatáborról van szó, de az egész helyből érezhető az a fajta határozottság, amitől az ember biztonságban érzi magát, és megnyugtatja a lelkét. Legalábbis nem tudom elképzelni, hogy ezt az oltalmat ne érezné meg mindenki legalább egy pillanatra.

Hasonlóan különös érzés fogott el akkor is, amikor Győrffy-Villám András Az utolsó huszárok című könyveit olvastam. Az író neves agrármérnök, lótenyésztő, egyetemi előadó, a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség tiszteletbeli elnöke, és szerintem még sorolhatnám. Az interjúkönyv az egykori tisztekkel és kapitányokkal igazán mély benyomást tett rám. Mintha velük együtt repültem volna vissza az időben, az emlékeikben, amikor még fiatalok voltak, és bekerültek a huszárokhoz.

Kivétel nélkül olyan szintű tisztelettel nyilatkoztak a parancsnokaikról, illetve beszéltek róluk, mint parancsnokokról, amilyennel manapság sajnos nem lehet találkozni. Nem tudom, hogy mit hittem, mindenesetre meglepett az a fajta bajtársiasság, amit lényegében édesapám köreiben is felfedezek olykor. Nem kéne, hogy csodálkozzam, hiszen apukám közelebb volt ahhoz a korhoz, mint mi, mai fiatalok. Mégis ezt teszem, mert a mai felgyorsult világban jóformán sehol nem látok ilyen kapcsolatokat.

A lovak iránti szeretetük is teljesen lenyűgözött. Az egyik tiszt (ebben a helyzetben nem mondhatom, hogy interjúalany, nem lenne méltó) elmesélt egy történetet, amikor is az egy tankkal lőtték le az egyik katonájának a lovát, mire az csákánnyal esett neki a gépezetnek. Mindig is lehengerelt ember és állat ilyetén kapcsolata, de ez majdnem túlszárnyal mindent. Nem sokára megtudjátok, hogy miért csak majdnem.

A lényeg, hogy minden nehézség ellenére, ők mindig kiálltak egymásért. Huszár a huszárért, huszár a lóért, és ló a huszárért is. Ők nem ismerték azt a vezényszót, hogy "Előre!", hanem csak azt, hogy "Utánam!". Micsoda különbség, igaz? Többször olvastam a könyvben, hogy "lovas szellem", amit az egyik figyelemre méltó úriember így írt le korábban: "... a magyar huszár soha nem vesztett háborút! Elesett, hősi halált halt, elvágtatott onnan, ahol túlerő volt, de máshol újra támadott, ez az a bizonyos lovas szellem. Ezt vegye át a magyar ifjúság is, hogy ne ijedjen meg, ha vele szemben ellenséges érzelemmel vannak, hanem vegye fel a harcot."

Megindító hangneme van mindkét könyvnek. A második kötet végén szó szerint kirázott a hideg, amikor az író elmondta, hogy többen elhunytak azóta. Ugyanilyen hatást keltett egy 1961-ben elhunyt nyugalmazott tábornok újratemetése, és a végakarata is. Pettkó-Szandtner Tibor a Bábolnai Ménes egykori parancsnoka, lótenyésztési főigazgató és világhírű fogathajtó volt.

A front közeledtével legalább 400 lovat menekített ki Magyarországról remélve, hogy ezzel megmentheti a ménes értékes génállományát. Később ezért hazaárulással vádolták, amiért hadbíróság elé kellett volna állnia, így nem jöhetett haza. Életének fennmaradó részét külföldön élte le, és végül Németországban helyezték nyughelyére. De a szintén lovas szellemmel rendelkező magyar nem nyugodhatott, hiszen nem otthon volt.

A Magyarországi Arablótenyésztők Egyesület és a Bábolna Nemzeti Ménesbirtok támogatásával - feleségével együtt - 2018.09.29-én katonai tiszteletadás mellett került végső nyughelyére. Végakarata szerint azt kívánta, hogy Bábolnán temessék el. Az ő szavaival fejezem be ezt a bejegyzést, ami - úgy gondolom - nem szorul semmilyen magyarázatra.

"Az egek Urától csak egyet kérek, hogy ha meghalok, itt temessenek el, egy bábolnai legelőn, hogy még onnan alulról is halhassam kedves lovaim patadobogását!"