Az álmok valóra válnak 8. fejezet - Az új fiú

Munka, lovaglás, ügyintézések... Több, mint 2 hétig voltam szabin, abból 1 hetet voltam nyaralni, mégse tudom az idejét, hogy mikor aludtam utoljára 5-6 óránál többet. És meg kell mondjam, hogy eléggé megérzem a fáradtságot. Mai nap például a munkahelyemen a használatlan kávékapszulákat a kukába akartam kiborítani a pulton lévő tálka helyett. Azt hiszem el tudjátok képzelni, hogy mennyire sírtunk a nevetéstől a kollégámmal. :) Mindenesetre mégsem okoz gondot, mert lelkileg frissnek érzem magam, kiegyensúlyozottnak és boldognak. Szóval azt javaslom, hogy tegyétek azt, amit szeretnétek. Foglalkozzatok azzal, ami igazán nagy örömöt nyújt számotokra, mert ennél nagyobb szabadságot nem adhat semmi!

Hozzátenném, hogy emellett naponta legalább 30 percet olvassatok! Hogy miért? Nem rég olvastam egy cikket, hogy aki így tesz, átlagosan 23 hónappal hosszabbítja meg az életét. Legalábbis abban az esetben, ha nem csak átlapozza az ember a napilapot, hanem ha mélyen belemerül az olvasmányába. Hiszen, mint könyvmolyok tudjuk, ez a fajta olvasás igazán meg tudja nyugtatni az agyat. :) Tehát olvasásra fel! El is hoztam ehhez Nektek "Az álmok valóra válnak" következő fejezetét! Jó Olvasást Mindenkinek! :) 

8.

Az új fiú

Nincs annál könnyebb, mint ítéletet mondani az emberekről. Nincs nehezebb, mint helyesen megítélni őket.

Hollós Korvin Lajos

Úgy futottam, ahogy a lábam bírta, miközben előre szegeztem a tekintetem. Hiszen nem nézhettem hátra, különben a félelem megbénított volna, és akkor végem. A morgó hangokat csak hallottam a hátam mögött, miközben fák bukkantak fel körülöttem. Rájöttem, hogy egy erdőben vagyok, de már nem sokáig. A fák ritkulni kezdtek, aztán hirtelen egy házat pillantottam meg mögöttük.

Éreztem, ha oda bejutok, többé nem kell menekülnöm, mert oda nem ér el a bestia. Majdnem elestem rohanás közben, végül azonban sikerült elérnem a bejárati ajtót, amit azonnal feltéptem, ahogy megérintettem a kilincset. Azon nyomban visszazártam, és hallottam, ahogy a szörnyeteg dühében fel-alá járkál odakint. Nem tud bejönni, gondoltam. Vártam egy kicsit, amíg abbamarad a szúró fájdalom az oldalamban és a légzésem is kicsit megnyugszik.

Ezután körülnéztem, és az ereimben is meghűlt a vér. A ház barátságos és hívogató volt. Tudtam, hogy Angliában vagyunk, az előtér, a konyha és a nappali mégis egy légtérben volt. Majdnem úgy, mint Amerikában. A nappaliban régimódi, de kényelmes ülőgarnitúra volt, amik felborítva álltak szinte egymás hegyén-hátán néhány fából készült székkel. Rájöttem, hogy ezek a konyhai székek voltak.

Ahogy jobban körülnéztem, láttam, hogy az egész ház fel van dúlva. Törött vázák, felborított asztal, földön heverő lámpaburák és széttépett díszpárnák hevertek mindenhol. Néhol vörös foltokat láttam a szőnyegen, majd azokat követve megpillantottam egy alakot a földön. Az arca felismerhetetlenségig szétmarcangolva, a szívem pedig meghasadt a hatalmas fájdalomtól.

– Ne! – sikítottam, mint akit meg akarnak ölni.

– Csss! Semmi baj – egy kéz átfogta a vállamat, de le akartam rázni magamról. – Lilly, én vagyok az – a kéz tovább próbálkozott, de nem hagytam magam. – Lilly, nézz rám! – erősen megragadott és megrázott, hogy végre ráfigyeljek. Ian volt az. – Semmi baj, itt vagyok. Hallod? Rosszat álmodtál.

Lassan felfogtam szavainak a jelentését, és beláttam, hogy igaza van. Csak bólintani tudtam a zihálástól és a kétségbeeséstől, mire Ian szorosan magához ölelt, ahogy leült mellém az ágyra. A könnyem patakokban folyt, a fájdalmat pedig még mindig éreztem a mellkasomban, de nem tudtam mitől. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az a személy, akit az álmomban láttam, de legbelül éreztem, hogy ismertem őt. Ezt el is meséltem Iannek, ahogy megnyugodtam annyira, hogy meg tudjak szólalni.

– Azt hiszem, nem várhatunk tovább – szólalt meg hirtelen egy hang az ajtóból. – Túl gyorsan közeledik, ezért jobb, ha minél hamarabb elmentek Alanhez.

Kikukucskáltam Ian válla fölött, és láttam, ahogy a szüleink szomorúan, de határozottan néznek ránk. Annie-nek is könnyes volt a szeme, de nem tudtam, hogy miért. Talán, mert amitől eddig menekültünk, attól többé nem lehet. Habár ők valószínűleg még eltűnhetnének innen, ha akarnának, de ahogyan nekünk, nekik is ez volt az otthonuk.

Túl nagy lelki traumának éreztem ezt az álmomat, ami messze felülmúlta az eddigieket. Nem igazán a félelem miatt, mert azt a korábbiaknál is éreztem. Az a gyötrő mellkasi fájdalom azonban egész nap kísért annyira, hogy nem szóltam hozzá senkihez. A közös étkezéseket leszámítva pedig egész nap a szobámban voltam. Kivételesen alig vártam, hogy elteljen a hétvége és iskolába mehessek. Az ott váró megpróbáltatás semmiségnek tűnt abban a percben, holott tudtam, hogy nem lesz könnyű.

Annie néhányszor próbált beszédbe elegyedni velem, hogy elterelje a figyelmem. Ekkor mondta, hogy Tristan keresett néhányszor telefonon, amiről persze hallani sem akartam. Ian tudta, hogy erre most semmiképpen nincs szükségem, így megmentett Annie-től. Ahogy ránéztem, amikor ki akart menni szobámból, rádöbbentem, hogy milyen önző vagyok. Iannek tegnap volt az első randevúja, és meg sem kérdeztem, hogy mi történt. Ezt a hibámat azonnal korrigálnom kellett.

– Mi volt tegnap Becky-vel?

A kérdés meglepte Iant. Kíváncsi szemekkel nézett rám, mire megpróbáltam határozottnak tűnni. Egy ideig még taglalta magában, hogy belekezdjen-e vagy sem, de miután megbizonyosodott róla, hogy tényleg érdekel, elpirulva ült le az ágyam szélére és lassan mesélésbe kezdett.

– Nagyon jól éreztük magunkat, és London igazán varázslatos. Megnéztük a Westminster Apátságot, a Tower hidat és a Buckingham-palotát. Közben pedig beültünk ebédelni is egy kedves kis étterembe, és sokat sétáltunk a palota közelében lévő parkban – miközben beszélt, apró pír öntötte el az arcát. – Sajnos hamar elkezdett sötétedni, ezért el kellett indulnunk haza. Ráadásul megígértem Becky szüleinek, hogy nem fogom későn hazavinni.

– És mi volt még? – kérdeztem félreérthetetlenül utalva arra, hogy megcsókolták-e egymást, és mostantól hivatalosan együtt vannak-e.

– Nem volt semmi – válaszolta Ian nyomatékosan. – Hiszed vagy sem, nem vagyok tolakodó, és szeretném mindennek megadni a módját.

– Meg fogod tudni adni – mondtam neki kedvesebb hangon. – Ebben biztos vagyok.

– És veled mi történt tegnap? – Ian nem akart érzéketlen lenni, tényleg érdekelte.

– Erről nem akarok beszélni – mondtam neki lehorgasztott fejjel. Egyelőre el akartam felejteni azt a szomorúságot, ami valamiért belülről égetett, bár már fogalmam sem volt, hogy miért haragudtam Tristanre, és miért esett olyan rosszul tőle az, amit mondott.

Ian nem faggatott tovább és a nap hátralévő részét mindketten a saját szobánkban töltöttük. Elég hamar el is foglaltam a fürdőszobát, hogy egy forró fürdő ellazíthasson annyira, hogy el tudjak aludni. Ugyan az álom így sem jött könnyen a szememre, csak órák forgolódása után, és pihentetőnek egyáltalán nem nevezhető. Reggel pedig még azelőtt felébredtem, hogy az ébresztőóra csörögni kezdett volna.

Automata üzemmódban készültem el a fürdőszobában, öltöztem fel, még a reggeli ízét sem igazán éreztem. Iannel egy szót sem váltottunk az autóban iskolába menet, de amikor odaértünk, igyekeztem megacélozni magam és az idegeimet. A folyosón Becky is csatlakozott hozzánk kíváncsi szemekkel nézve Ianre, aki az arcára adott puszival köszöntötte. Becky elpirult ettől, de az arcán csalódottságot láttam átsuhanni.

Később körülbelül ugyanannyit mondott el a kirándulásukról, mint amennyit a bátyám mesélt. Ezek után nem nagyon akart beszélgetni, amit furcsálltam, de nem erőltettem. Én sem lettem volna beszédes kedvemben. Főleg, ahogy megpillantottam Tristant. Az arca elgyötört volt, ahogy rám nézett egy pillanatra. Azt hittem, hogy dühös lesz, amiért jóformán elloptam a kocsiját, amit aztán Alan könyvesboltja előtt hagytam, de minden szó nélkül elment mellettem, hogy leüljön a helyére.

Kivételes tanúbizonyságot tett arról, hogy vissza tudja fogni az indulatait, amikor kocogtatást éreztem a vállamon tíz perccel azután, hogy az első óra elkezdődött. Félig hátrafordulva Tristan hatalmas kezét pillantottam meg, ahogy felém nyújt egy cetlit a vállam mellett, hogy a tanár ne vehesse észre. A gyöngybetűin még mindig meglepődtem.

Ne haragudj. Kérlek.

Ez a három szó minden erőfeszítésem ellenére a bensőmig hatolt, és kiéreztem belőle minden szomorúságot. Mégsem tudtam, hogy erre mit írjak. Végül én is majdnem ugyanennyit írtam válaszul.

Elloptam az autódat. Sajnálom.

Ahogy óvatosan hátranyújtottam a kis papír fecnit, az erős kéz finoman hozzáérve az enyémhez húzta ki az ujjaim közül. Az érintésbe akaratom ellenére is beleborzongtam, és egy röpke pillanat után a hátam mögül érkező megkönnyebbült sóhajtól libabőrös lettem. Nem kellett sokáig várnom a válaszra.

Az autó egy tárgy. Nem érdekel. Te annál inkább.

A kezem reszketni kezdett. Erre nem számítottam. Úgy gondoltam, hogy az óra hátralévő részére abbahagyom a levelezést már csak azért is, mert nem akartam lebukni a tanár előtt. Ráadásul mellettem Becky sem nézett ki a legjobban. Csak bámult kifelé az ablakon, és még csak észre sem vette az előbbi üzenetváltást. Meg akartam kérdezni tőle, hogy mi a baj, de összerezzent, ahogy hozzáértem a karjához. Csak aprón megrázta a fejét, amikor meglátta érdeklődő tekintetem.

Az ezt követő három tanóra ugyanolyan csendben telt, míg a közöttük lévő szünetekben Ian és Becky mosolyogva beszélgettek. Nem értettem, hogy Becky miért viselkedik máshogy Ian előtt és nélküle. Tristan pedig nem próbált meg újra beszélni velem sem papíron, sem pedig szemtől szembe, holott végig rajtam tartotta a szemét. A barátai általában mindig körülötte voltak, köztük Dylan is sokszor pillantott felém, akivel együtt játszottunk egy csapatban a múlt héten. Ő mosolyogva intett nekem azóta.

– Sziasztok – jött oda hozzánk fülig érő mosollyal Nina és a barátnője. – Lilly, te még nem ismered a barátnőmet – fordult oda hozzám, miközben bemutatta a mellette álló barna hajú lányt. – Ő itt Mary.

Becky-nek igaza volt. A hatalmas barna boci szemek és kislányos arcvonások egy különösen kedves lányt rejtettek. Elsőre megkedveltem, és úgy gondoltam, hogy összeillenek Ninával. Vele beszélgetve nem vettem volna észre az idő múlását, ha közvetlenül a becsengetés előtt Becky nem akad ki Iannek.

– Örülnék, ha nem játszadoznál velem, és végre eldöntenéd, hogy mit akarsz – azzal elviharzott a negyedik órára.

– Mi rosszat mondtam? – kérdezte Ian meglepődve, de inkább költői kérdésnek szánta.

Elképzelni sem tudtam, hogy mi gondja lehetett Becky-nek, de elhatároztam, hogy az órán megpróbálom kiszedni belőle. Ez persze nem ment könnyen, mert teljesen magába zárkózott. Ráadásul később az én elképedésemtől nem tudtam erre a feladatra koncentrálni, mert negyed órával azután, hogy az irodalom óra elkezdődött, valaki óvatosan benyitott.

– Az óra már rég elkezdődött – szólt mérgesen a tanár, hogy félbe merték szakítani az előadását Shakespearről.

– Elnézést kérek, amiért elkéstem – mondta egy mély hang az ajtóból.

Amint megpillantottam a szőke fürtöket és a kék szempárt, a lélegzetem is elakadt. A hátam mögött szabályos morgást hallottam, és éreztem, hogy Tristan minden ízében reszket a feszültségtől Dylannel együtt, akivel szintén közös volt ez az óra. Azok után, ahogy viselkedett a lovas túra alatt, nem csodálkoztam, de közben mégis, ahogy néztem az angyali tekintetet. Csak amikor rám nézett, éreztem azt az érzelmek nélküli űrt, amit a baleset napján.

– Ön Mr. Haskins, ha nem tévedek – mondta a tanár, miközben végigmérte. – Üljön le a hátsó padba. Ahogy látom, ott maradt egyedül üres hely.

A fiú elindult abba az irányba, amerre a tanár mutatott, az utolsó padba majdnem Tristan mellett. Valamiért megkönnyebbültem, hogy nem kerültek egymás mellé. Úgy éreztem, hogy a két fiú alig tudja visszafogni magát a hátam mögött. Emellett azt is tudtam, hogy Tristan minden mozdulatomat figyeli, de valahogy nem érdekelt. Arra vártam, hogy a megmentőm rám nézzen, vajon felismer-e. De még csak felém sem pillantott, ahogy elment mellettem.

Csalódottan horgasztottam le a fejem, és próbáltam a tananyagra koncentrálni. Persze sikertelenül. Időnként elnéztem felé, de mintha teljesen belemélyedt volna abba, amit a tanár regélt. Nem hittem volna, hogy valaha ilyen erőt fogok érezni magamban, de elhatároztam, hogy majd személyesen megyek oda hozzá a szünetben, hogy köszönetet mondjak.

Azonban a következő ebédszünetben ismét elterelték a figyelmem. A tekintetemmel kerestem az új fiút az ebédlőben, de sehol nem láttam. Aztán hirtelen feszültséget éreztem magam körül, mire Becky hangosan lecsapta a villáját és felpattant az asztaltól, majd sietősen indult kifelé. Ian is követte, és azonnal leesett, hogy vitatkoztak, nem is kicsit Becky kirohanásából ítélve. Ian viszont még az ajtó előtt utolérte és a karjánál fogva rántotta vissza.

Nem hittem a szememnek, amikor láttam, hogy az egész iskola előtt szenvedélyesen megcsókolja. A szívem nagyot dobbant, és boldogság öntött el, amikor láttam, hogy Becky elpirulva, csillogó szemekkel néz fel a bátyámra ezek után. Még néhány másodpercig még így álltak ott, aztán kéz a kézben fordultak vissza az asztalunkhoz.

Greg ettől vágyakozva nézett rám, aminek nem igazán örültem. Még mindig körülöttem legyeskedett, és mindig velünk ebédelt, de reméltem, hogy egyszer csak feladja, vagy megtetszik neki Cassandra, aki továbbra is gyűlölködve pillantott felém. De nem volt szerencsém.

– Figyelj Lilly – szólt hozzám Greg félszegen. – Ne haragudj a múltkoriért. Sajnálom, hogy azt mondtam a bátyád előtt, és szeretnélek meghívni vacsorára engesztelésül. Mit szólsz hozzá?

– Köszönöm Greg a bocsánatkérést és a meghívást is, de el kell, hogy utasítsam – mondtam neki komoly hangon, mire meglepődött.

– De miért? Hiszen már kezdett kialakulni köztünk valami.

– A matekkorrepetálást nem nevezném annak, hogy valami kialakulóban van – igyekeztem határozott lenni annyira, hogy ne sértsem meg, de értse is azt, amit mondok.

– Ugyan Lilly – mosolygott rám bátrabban. – Addig úgysem hagylak békén.

– Akkor majd feljelentelek zaklatásért – úgy tűnt, ez megtette a hatását, mert elhallgatott, főleg, mert valaki aztán megkocogtatta a vállam.

– Szia – mondta az a mély hang a tanteremből. – Logan vagyok – amikor hátrafordultam, ismét elfelejtettem, hogyan is kell levegőt venni. – Emlékszel rám? – kérdezte, mintha valaha is meg lehetne feledkezni róla és az első találkozásunkról.

– Szia – a hangom ismeretlenül csengett hirtelen. – Igen, emlékszem. A nevem Lilly.
– Örülök, hogy jól vagy, és hogy semmi bajod nem történt – mialatt beszélt, Ian árgus szemekkel figyelte Logant, miközben el nem eresztette volna Becky kezét. Greg pedig egyszerre nézett kíváncsi és haragos tekintettel.

– Van kedved leülni hozzánk? – kérdeztem hirtelen felbátorodva.

– Köszönöm, de azt hiszem, néhányan nem nagyon örülnének neki – ahogy ezt kimondta, éreztem a levegőben feltámadt feszültséget. Nem csak Ian felől, de azonnal megláttam az ajtóban álló Tristant és a barátait, amint leplezetlenül merednek Loganre félig támadóállásban. Ez most komoly? Aztán Logan mégis egy vállrándítással folytatta. – Azonban nagyon szívesen beszélgetnék veled valamikor.

– Hogyne – mondtam neki mosolyogva. – Mindenképp – erre olyan mosollyal ajándékozott meg, amilyet még nem láttam.

– És ne feledd, ha bármi baj van vagy segítségre szorulsz, szólj nyugodtan.

– Ne aggódj. Vagyunk egy páran, akik itt vannak, hogy megvédjék – megriadtam, ahogy egyszeriben meghallottam Tristan hangját az asztalunk mellett. Mikor jöttek ide? Logan csak halványan mosolyodott el.

– Tényleg? Nekem úgy tűnik, hogy eddig senki nem védte meg, amikor bajban volt – erre Ian felállt, ami nem igazán tetszett, és láttam, hogy Becky-nek sem.

– Ide figyelj, új fiú – mondta neki higgadtan, de annál fenyegetőbben. Még nem hallottam ilyennek. – Nem tudom, mit képzelsz magadról, hogy csak úgy idejössz és mindenkit lehordasz, mintha te lennél az Isten. Azt ajánlom, hogy fogd vissza magad.

– Ne aggódj, te sem vagy kivétel – Logan lazán válaszolt. – Tekintve, hogy pont akkor nem voltál a közelében, amikor veszélyben forgott az élete – ez övön aluli ütés volt Ian számára. Amikor elmondtam neki, hogy majdnem elütöttek, így is majdnem kirázta a hideg.

– Micsoda? – kérdezte azonnal Greg.

– Fogadni mernék, hogy az is a te műved volt – mondta Logannek Tristan azt, amit nekem is a kiránduláson. Féltem, hogy mi lesz ebből.

– Tristan, nem tudhatod biztosan, hiszen ott sem voltál – mondtam neki kisebb felháborodással, mire olyan nézést kaptam viszonzásul, amitől meghűlt az ereimben a vér.

– Ne nyugtalankodj Lilly – fordult felém Logan. – Majd egy idillibb környezetben sort kerítünk a beszélgetésre – azzal megfordult, és kisétált az ebédlőből.

– Azt csak szeretnéd – motyogta halkan Ian és Tristan egyszerre, de meghallották a másikat, mire összenéztek. Bajtársi pillantást vetettek, nekem pedig a szememet kellett forgatnom.

– Milyen életveszélyről beszélt ez a gyerek? – kérdezte Greg aggodalmaskodva ide-oda kapkodva a fejét.

– Nem érdekes – mondtam neki foghegyről a felém irányuló szigorú tekinteteket vizslatva. Amikor felálltam a helyemről, valamiért reménykedtem, hogy mégis csak megúszom a további kínos beszélgetéseket.

– Lilly, beszélnünk kell – szólt rám Ian ellentmondást nem tűrő hangon, amit velem szemben még nem használt. A szemében láttam, hogy komolyan is gondolja. – Most.

– Ian, most óránk lesz – mondta Becky kedvesen, de rémülten.

– Te menj nyugodtan – mondta neki a bátyám kedvesen és lágy tekintettel nézett le rá. – Mi most ellógjuk a húgommal és Tristannel. Mondd meg a tanárotoknak, hogy Lilly rosszul lett, és Tristan elvitte az orvosi szobába, mert te nem bírtad el – eközben a bátyám végig rám nézett. – Menjünk az udvarra.

Becky és a lányok – Cassandrán kívül – féltve néztek utánunk, Greg gyanakodva, Dylan vegyes érzésekkel, a többiek pedig indulatosan. Végig éreztem magunkon a tekintetüket, ahogy iparkodtunk kislisszolni a hátsó ajtón. Csak ekkor vettem észre, hogy az ebédlő már kiürült. Odakint már csípős hideggel köszöntött a november, előhírnökeként a zimankós télnek. Sajnos a kabátom nem volt nálam, pedig jól jött volna.

Nem értettem, hogy a fiúknak hogy nem kezdett el vacogni a foga, amint kiléptünk az ajtón. Aztán rájöttem, hogy nem csak az idő volt hideg. Libabőrös lettem a két szempártól, ami rám irányult. Valószínűleg a düh jobban fűtötte őket annál, minthogy az időjárással törődtek volna.

– Lilly – kezdte Ian visszafogottabban, mint odabent, de láttam rajta, hogy sok energiájába telik. – Ő volt az a srác, akit láttál, miután majdnem elütöttek?

– Igen, ő volt – mondtam határozottan. – És lehet, hogy ő volt az, aki megmentett – Tristan erre csak a szemét forgatta. – Nem tudhatjuk addig, amíg ki nem derítettük, hogy kicsoda is ő valójában, és mire képes.

– Elmondom én neked, hogy egyetlen dologra képes, és az a gyilkolás – szólt közbe vadul Tristan.

– Ugyan – most rajtam volt a szemforgatás sora. – Honnan tudhatnád?

– Onnan, hogy már többen is meghaltak közülünk miatta – ettől a levegő is megfagyott közöttünk.

– Miket mondasz? – kérdezte Ian hitetlenkedve.

– Csak azt mondom, hogy ez egy őrült, beteg, pszichopata gyilkos – Tristan minden dühét belevitte ebbe a pár szóba. Nem lettem volna az ellensége. – Távol kell maradnod tőle Lilly.

Elgondolkodtam azon, amit mondott. Valóban gyilkos lenne? De akkor miért mentett meg? Ahogy magamban visszaemlékeztem arra a pillanatra, amikor megláttam őt az autótól pár méternyire, az üres tekintetére, talán elmerengtem volna azon, hogy talán igaz is lehet, amit Tristan mond. Aztán rögtön magam előtt láttam azt a mosolyt, amit rám villantott az ebédlőben, és a kétségeim azonnal elszálltak.

– Sajnálom Tristan – próbáltam valahogy megfogalmazni, amit szerettem volna, lehetőleg a leglogikusabban. – De tudnom kell, hogy ő mit mond erről a dologról. Ha megismerném, és megnyílna előttem, talán sok mindent kiszedhetnénk belőle – láttam, hogy Ian fontolóra veszi a dolgot, bár vonakodva. Tristan viszont, mint akit hasba rúgtak.

– Tudod mit? – a hangja halk volt, de annál rémisztőbb, szinte fájt. – Lelked rajta. Én mosom kezeimet – ahogy elindult volna a bejárati ajtóhoz, azonnal vissza is fordult. – De ne mondd, hogy én nem szóltam – azzal tényleg elment.

Valamiért lelkifurdalásom támadt, és sajnáltam, hogy Tristan otthagyott minket, de nem tudtam miért. Csak azt tudtam, hogy az órán kezdtem megörülni, amikor odaadta azt a kis cetlit, hogy kibéküljünk. Úgy tűnik, vele elég nehéz bármilyen kapcsolatot is kialakítani.

Végül Ian magára vonta a figyelmem azzal, hogy egy szót sem szólt, csak elmélkedve nézett rám.

– Kérlek Ian, fontold meg – erre lesütötte a szemét.

– Ne haragudj Lilly, de nem fogom kockáztatni az épségedet – mondta komoran. – Ha van mit kiszedni a fickóból, majd máshogy elintézzük. De nem rajtad keresztül – aztán ő is magamra hagyott.

Mérges voltam a bátyámra, amiért rögtön Tristan mellé állt. Most bezzeg. Értettem én, hogy szeret és vigyázni akar rám, de már felnőttem. Tudtam vigyázni magamra, és én voltam az egyedüli, aki emberi hangot ütött meg Logannel szemben. Miért nem látták be? Nem tudtam elképzelni Loganről, hogy bárkit megölt volna.

Ki kellett szellőztetnem a fejem, ezért ellógtam az egész órát, és az udvaron sétálgattam. Hirtelenjében már nem is zavart annyira a hideg. Még a párafelhőket is élveztem, ahogy kifújtam a levegőt. Gyerekként mindig azt játszottam ilyenkor, hogy a pára valójában cigarettafüst. Néhány egyetemistát láttam cigarettázni, és nagyon menőnek tűnt akkor, ezért utánoztam őket. Aztán én is kipróbáltam, persze titokban. Az volt az első és utolsó alkalom, mert borzasztó íze volt, ráadásul a lelkiismeret-furdalás is elkezdett gyötörni.

– Mit csinálsz itt egyedül Lilly? – hirtelen megijedtem, hogy egy tanár előtt lebuktam, de a váratlan ijedtség hamar elmúlt és rögtön felismertem Logan hangját.

– Csak sétálgatok – mondtam neki félszegen. – Tudod, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem.

– Sajnálom, ha gondot okoztam – Logan arcára kiült a megbánás, én pedig hittem neki.

– Semmi baj. Nem okoztál gondot, csak… - hogy magyarázzam el, hogy a bátyám és a suli legvérengzőbb sráca gyilkosnak tartják? – A barátaim eléggé féltenek. Főleg a bátyám – ettől elmosolyodott egy kicsit, de újra komor lett az arca.

– Akkor miért nem volt ott veled, amikor el akartak gázolni? – kérdezte neheztelve.

– Mert a barátnőimmel voltam – sértett az a vádló hangnem, ami a bátyámnak szólt, de hát nem tudhatta. – Tudod, amolyan csajos napot tartottunk. A bátyámnak semmi helye nem lett volna ott – rándítottam meg a vállam mondván, hogy ez nem nagy ügy. Úgy tűnt, hogy egy kicsit megnyugodott.

– Sikerült rájönni, hogy ki akarhatott elütni? – kérdezte azt, ami engem is foglalkoztatott, de azt hiszem az utóbbi időben kezdtem rájönni, hogy Darkus keze van a dologban.

– Sajnos nem, de azon vagyunk – nem kellett tudnia a múltunkról. Aztán feltettem a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott. – És te hogy kerültél oda? – ettől mintha egy kicsit meglepődött volna.

– A családommal azon a hétvégén költöztünk ide, és egy kicsit meg akartam ismerni a várost – úgy tűnt, mintha elgondolkodott volna valamin, de kiült az arcára az iszonyat. – Akkor láttam, hogy mindjárt elüt az a kocsi.

– És hogy állítottad meg? – szinte csak suttogni tudtam a szavakat. El sem hiszem, hogy megkérdeztem. – Mert te voltál, igaz?

– Megmondom neked őszintén, nem tudom – úgy tűnt, gondolatban visszarepült ahhoz a naphoz. – Minden olyan gyorsan történt. Csak azt éreztem, hogy meg kell, hogy mentselek, mert nem tudtam volna elviselni, ha bajod esik – olyan őszintének tűntek a szavai, emellett a pillantásától is kihagyott néhány ütemet a szívem.

– Hiszen akkor még nem is ismertél – mondtam neki, miközben újra elkezdtem reszketni, de hogy a hidegtől vagy a szavaitól, azt már nem tudtam volna megmondani.

Logan egy halvány mosollyal az arcán, szemlesütve, lassan tette meg felém azt a pár lépést, ami köztünk volt. Amikor elém lépett, mélyen a szemembe nézett, és most egyszeriben mégsem találtam annyira üresnek a tekintetét. Tele volt érzelmekkel. Azt hittem, hogy megfogja a kezem, vagy valamilyen módon hozzám ér, de ehelyett levette a kabátját, és a vállamra terítette. Már biztosan látványosan remeghettem. Végül mégis megfogta a kezem, és az övéi közé szorítva csak annyit mondott.

– De mindenképpen meg akartam tudni, hogy ki vagy.