Az álmok valóra válnak 7. fejezet - Lovaglás

Sziasztok! Új elhatározásra jutottam. Innentől kezdve csak magamnak írok és azoknak, akik szeretik olvasni a kis történeteimet. :) Nem fogok görcsösen ragaszkodni ahhoz, hogy mindenképpen bekerüljön egy kiadóhoz bármelyik történetem. Így is büszke vagyok magamra, mert elhatároztam, hogy fogok írni egy könyvet. Megtettem. Elhatároztam, hogy fogok írni egy trilógiát, az 1. része már megvan, és meglesz a másik kettő is. :) Az írás így is meg úgy is mindenféleképpen kikapcsol, és szeretem, és imádom. Egy szó, mint száz, fogadjátok szeretettel Az álmok valóra válnak - Szörnyeteg a sötétben című kötetem további fejezeteit.

Egy kis mellékes tréfa, hogy körülbelül 1 hónapja elkezdtem újra lovagolni, de most már intenzívebben, mint annak idején. Mivel pont egy ehhez a témához kapcsolódó fejezet előtt hagytam abba a történet posztolását, így elárulom, hogy néhány helyen egy kicsit belejavítottam az alaposabb ismeretek megszerzése után. :) Jó Olvasást Mindenkinek!

7.

Lovaglás

A lovaglás ugyanarról a tőről fakad, mint a szerelem, testek-lelkek közösítéséről szól, harmóniavarázs vagy szenvedélyes küzdelem is lehet belőle.

Vavyan Fable

AZ UTOLSÓ KÉT ÓRÁN és a köztük lévő szünetben nem voltam hajlandó beszélni senkivel, még Iannel és Beckyvel sem, hiába is próbálkoztak. Csak akkor enyhültem meg egy kissé, amikor vége volt aznapra az iskolának, és haza mehettünk végre. Kifejezetten örültem, hogy itt a hétvége és végre pihenhetek. Még azon is elgondolkodtam, hogy lemondom a Tristannel való találkát, habár semmi konkrétumot nem beszéltünk meg, hogy hol és mikor találkoznánk. Ez a kérdés letudva.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy milyen téma felé tereljem a szót, nehogy Tristannél és Gregnél lyukadjunk ki, vagy ami az ebédlőben történt. Tartottam tőle, hogy Ian újra megpróbálkozik erről beszélgetni, mivel kettesben maradtunk. Ráadásul elég zabos lenne, ha tudná, hogy elfogadtam Tristan meghívását pont arra az időpontra, amikor ő nincs otthon, vagy legalábbis a közelemben. Erre gondolva azonban azt éreztem, hogy semmi oka nem lenne az aggódásra, ezért minek is tenném tönkre már előre a randiját Beckyvel.

Aztán egyszer csak megint rám jött az a furcsa érzés, hogy valaki figyel, de tudtam, hogy csak a farkas üget mellettünk szokásához híven. Úgy gondoltam, biztosan hiányérzetem támadna, ha nem jelenne meg többet. És benne jó beszédtémára leltem, hiszen már két hete, hogy itt laktunk, és a farkas minden alkalommal, amikor elmentünk otthonról, a nyomunkban volt a fák árnyékában maradva. Ideje volt beszélni róla.

– Mit gondolsz a farkasról? – kérdeztem hirtelen, mire Ian meglepetten nézett rám.

– Sejtettem, hogy te is láttad, de azért mégsem voltam benne teljesen biztos – válaszolt egy kis mosollyal az arcán. – Engem megnyugtat, hogy a közelünkben van.

– Igen, engem is. De vajon hogy kerülhetett ide? Angliában már kihaltak.

– Nem tudom, és azt sem, hogyan nőtt meg ekkorára – mutatott az állat igencsak gigantikus méretére. – De azt tudom, hogy amíg mellettünk van, és mi is látjuk őt, biztonságban vagyunk.

Ezzel én is ugyanígy voltam, és mivel nyíltan beszéltünk róla, gondolkodás nélkül nézhettem a farkasunkat addig, amíg az erdő tartott. Az alatt az idő alatt, ahogyan néztem őt, egyre nőtt bennem a késztetés, hogy kiszálljak az autóból és odamenjek hozzá. Kívülállóként talán esztelenségnek tűnt volna, de annak teljes tudatában tenném, hogy semmi bántódásom nem esne. A társunk volt. Egy nagyra nőtt, négy lábú, szőrös védelmező.

Amikor hazaértünk, a házat üresen találtuk, aminek egy kicsit örültünk is. Kivételesen nem beszélgettünk sokat, épp ellenkezőleg. Mindketten elvettünk egy-egy almát az étkezőasztalra helyezett tálból, és fölmentünk a saját szobánkba. Valószínűleg mindketten a másnapi találkozótól voltunk idegesek és hallgatagok. Ian Becky miatt, hogy el tudja szórakoztatni, ne legyen unalmas társaság, és hogy jól érezzék magukat. Hosszú idő óta ez volt az első randevúja. Szinte elképzeltem őket, hogy kéz a kézben bandukolnak egy folyóparton, aztán akár csak a filmekben, már az esküvői harangokat hallottam a fejük felett. Egyszerűen tudtam, hogy ők összeillenek. Érzelgősebb hangnemben mondhatnám, hogy egymásnak teremtette őket a sors. Borzasztóan örültem nekik, és csak bíztam benne, hogy minden jól fog elsülni kettejük között.

Ami engem aggasztott, ahogy belemerültem a gondolataimba az ablakpárkányon ülve, az inkább Tristan volt és az a furcsa pillantása először a tornaórán, aztán az ebédlőben, ahogy mentem kifelé. Furcsálltam, hogy elhív valahova, ráadásul pont akkor, amikor Ian is távol lesz, de hát elméletileg nem tudhatta, hogy Ian és Becky éppen aznap randiznak. Be kellett ismernem, hogy egy kicsit tartottam tőle. Olyan furcsán viselkedett az elmúlt időben, és a megismerkedés is elég agresszívan kezdődött. Azon gondolkodtam, hogy talán el kellene mondanom a bátyámnak, de volt valami Tristanben, ami vonzott. És a kíváncsiság is ott bujkált bennem, hogy vajon mit akar mutatni.

Hogy eltereljem a figyelmem, gyorsan megírtam a következő hétre a házimat, mert nem akartam lemaradni. Az este is gyorsan eljött, amikor a szüleink hazaértek a munkából. Lehívtak minket vacsorázni, de egy szót sem váltottunk az étkezőasztalnál. Mindenki a saját tányérját bámulta, amíg Iannel egyszerre nem végeztünk. Nekiálltunk gyorsan elmosogatni, amíg a szüleink is be nem fejezték.

– Van valami programotok a hétvégére? – kérdezte Annie érdeklődő hangon.

– Nekem igen – felelte Ian egy kis szünet után.

– És hova mész? – kérdezte Annie, miután Ian láthatólag nem akarta folytatni.

– Csak el egy barátommal – ebből is tudtam, hogy nem akarja megmondani a szüleinknek, hogy randija lesz. Nem is hibáztattam érte.

– És neked Lilly? – fordult hozzám David.

– Nem tudom még – feleltem, ami furcsa válasz lehetett, de igaz. – Majd holnap kiderül – ettől azért Ian is kíváncsian nézett felém, főleg, mert azt mondtam neki, hogy nincs programom.

– És Ian, te mikor mész?

– Reggel indulok. Egész napos program lesz – azzal elfordult és elindult a lépcső irányába.

– Ha reggel nem találkoznánk, érezd jól magad – mondta David utána fordulva, mire Ian egy pillanatra meglepődve megállt, de folytatta is az útját az emeletre.

Követtem a példáját, és én is gyorsan elpakoltam a mosogató környékéről, aztán felsiettem. Nem csodálkoztam, amikor Iant ott találtam a szobámban az ágyon kuporogva árgus szemekkel követve a mozdulataimat. Egy sóhaj kíséretében becsuktam az ajtót felkészülten várva a kérdésözönt.

– Szóval lesz programod a hétvégén? – kérdezte végül egy kicsit keményebb hangnemben, mint sejtettem.

– Tényleg nem tudom – válaszoltam kedvesebben, mert végül is azok után, ami az iskolában történt, talán jogosan kételkedhetett, bár rosszul esett. – Holnap fog kiderülni.

– És ha mész, akkor kivel? És hová? – kérdezte már aggódó hangon, mire felsóhajtottam. Úgysem úszom meg, hogy válaszoljak, és látná rajtam, ha hazudnék.

– Tristan elhívott valahova, de nem mondta meg, hogy hova – mondtam neki megadóan, mire villámokat kezdett szórni a szeme. Gyorsan folytattam, hátha lecsillapíthatom. – Nem beszéltünk meg semmi konkrétat. Sem az időpontot, sem a helyet. Ezért mondtam, hogy nem tudom, mert az is lehet, hogy pont ezért nem is találkozunk – miután elhadartam a rövid történetet, Ian lecsukva tartotta a szemét. Pontosan tudtam, hogy próbálja magát türtőztetni, és értelmesen a fejembe akar verni valamit.

– Lilly, te teljesen megőrültél? – a hangja szerencsére nem volt olyan vad, mint a tekintete. – Mégis hogy találkozhatsz egyedül vele? Pont akkor, amikor én nem vagyok itt – mondta ki a bennem is felmerült gondolatot, amitől valahogy mosolyoghatnékom támadt.

– Nyugi, nem lesz semmi baj – próbáltam nyugtatni, de nem úgy tűnt, mintha sikerülne. – A telefonom végig nálam lesz, ha bármi baj van, azonnal hívlak. Rendben? – reméltem, hogy ez az alku majd kicsit lecsillapítja.

– Rendben – mondta végül kis idő múlva beleegyezően. – De már akkor hívnod kell, amikor a legkisebb gyanú is felmerül benned, hogy bántani akar. A legkisebb rezdülés, a legapróbb furcsa viselkedés, és te azonnal telefonálsz – megígértem neki, hogy így teszek, így csak lazán felállt és átment a saját szobájába.

Ezek után gyorsan kényelembe helyeztem magam a puha ágyamban, miután vettem egy forró fürdőt. Nem tudom, mikor aludhattam el, talán azonnal elragadott az álom. Szerencsére az éjszaka eseménytelenül zajlott, és már csak a nap gyenge próbálkozására ébredtem fel. De nem keltem ki azonnal az ágyból.

Jól esett még egy kicsit mozdulatlanul feküdni, és apránként ráeszmélni a világra. Csak hallgattam a környezetem zaját. A madarak már csiripeltek, miközben egy-két autó hangját hallottam elsuhanni a ház előtt. Ian már biztosan elkezdett készülődni, mert hallottam a fürdőszobában a víz csobogását. Néhány tányér csörömpölését is hallottam odalent a konyhában, így talán a szüleink is ébren voltak. Annie legalábbis biztosan.

Még mindig úgy gondoltam rájuk, mint vér szerinti szüleinkre. Még mindig nem akartam elhinni, hogy ez nem így van. Bármennyire is haragudtam rájuk, még mindig szerettem őket, és tudtam, hogy Ian is így van ezzel, de sosem vallaná be. Igazából addig nem is akartam felkelni, amíg nem hallom, hogy Ian elment. Nem szerettem volna, ha a látványom miatt visszakozna, hogy inkább mellettem legyen és védjen, amikor itt volt számára ez a nagy lehetőség. De nem bírtam ki, hogy ne lássam amint kiöltözve egy randira megy.

Ezért kikászálódtam a jó meleg takaró alól, és ahogy voltam, pizsamában lementem a konyhába megreggelizni. Tényleg Annie volt odalent, és már készítette a szalonnás, zöldséges tojásrántottát egy hatalmas serpenyőben, miközben frissen sült zsemle illatát éreztem a sütőből. Emlékszem, hogy mindig ilyen akartam lenni, aki tesz-vesz a konyhában, miközben a család még pihen. A napokban viszont nem tudtam elképzelni, hogy valaha is ilyen leszek.

– Jó reggelt Lilly! – köszönt Annie mosolyogva, mintha mi sem történt volna.

– Jó reggelt – köszöntem vissza jól nevelten, de a hangom nem volt olyan kedves, és ezt Annie is észrevette.

– Készítettem reggelit, gondolom, éhesek vagytok – rakta elém a tányért és az evőeszközt az asztalra. – A bátyád még készülődik?

– Csodálkoznék, ha időben elkészülne – válaszoltam arra gondolva, hogy Ian mennyit tud pepecselni magával.

– Akkor meglepi – szólalt meg Ian, amikor belépett ő is a konyhába. A haját furcsamód nem zselézte be, és ha nem lennék a húga, azt mondanám rá, hogy szívdöglesztően festett a fekete ingében és a sötét farmerjában.

– Jól nézel ki – mondtam neki derűsen, mire egy ideges félmosolyt kaptam válaszul.

– Nem tudom, hogy mikor jövök haza, szóval ne várjatok – mondta Annienek, nekem pedig egy figyelmeztető pillantás jutott.

– De azért még ma hazajössz, ugye? – kérdezte Annie aggódva.

– Persze. Sziasztok – azzal el is viharzott egy zsemlébe tett tojással a szájában, amire Annie csak a fejét csóválta, mint egy neveletlen kölyök anyja.

Valójában az is volt, hiszen ő nevelt fel minket, még ha nem is ő a vér szerinti anyánk. A gondolatra pedig attól tartottam, hogy kényes beszélgetés fog kezdődni, ezért gyorsan belapátoltam a számba néhány falatot, hogy ne legyek éhes, és fel is rohantam a szobámba, miután megköszöntem a reggelit.

Szerencsére sem Annie, sem David nem jött fel utánam, így az ablakban ülve gyönyörködhettem az őszi színekben, amik beborították a környező fákat. A nap gyenge fénye is elég volt ahhoz, hogy arannyá változtassa az egész látványt. Nyugalommal töltött el az egész, bár nem teljesen. Hébe-hóba elkalandoztak a gondolataim az elmúlt napokban történt események felé.

Körülbelül fél órája ülhettem ott az ablakban, amikor megállt egy ismerős autó a házunk előtt. Először nem akartam hinni a szememnek, de amikor kinyílt a vezető oldali ajtó, és megpillantottam mögüle az ismerős arcot, a szívem hevesen kezdett el dobogni. Nem értettem, miért tört rám ez a furcsa érzés, mégis boldogságot éreztem.

Tristan azonnal az ablakom felé fordult, mintha tudta volna, hogy ott vagyok. Amikor meglátott, az arcán feltűnt egy félénk mosoly, ahogy nekidőlt az autó motorháztetejének. Várt, és azt is tudtam, hogy mire. El akartam jönni az ablakból, hogy elkezdhessek készülődni, de azok a sötét szemek, nem engedtek, és össze is zavartak. Ráadásul, ahogy végig néztem Tristan tréning ruházatán, az volt az első gondolatom, hogy túrázni visz. Mindenesetre úgy éreztem, jobb, ha követem a példáját.

Olyan gyorsan mostam meg a fogam, az arcom és öltöztem fel, mint még sose. Pedig mindig én voltam a gyorsabb. Amikor lementem a földszintre, hogy szóljak a szüleimnek, hogy mégis van programom, láttam, hogy Annie a konyhaablakból néz kifelé szomorú szemekkel. Amikor észrevette, hogy figyelem, megpróbált mosolyogni, de az sem volt vidám.

– Tristan olyan lett, mint az apja – szólalt meg szentimentális hangon. – Hirtelen azt hittem, hogy Alan jött el – azt hittem ezek után nem mond semmit, de aztán láttam rajta, hogy csak elgondolkodott. – Elmész vele valahova? – kérdezte végül.

– Igen – feleltem, de nem tudtam, mit mondhatnék.

– Vele biztonságban leszel, de azért vigyázz magadra – mondta, miközben felém jött. Felemelte a kezét, mintha meg akarna érinteni, aztán mintha meggondolta volna magát, le is eresztette, és elment a nappali irányába. Ezt úgy vettem, hogy majd szól Davidnek arról, hogy elmentem otthonról, és hogy kivel.

Ahogy kiléptem az ajtón, mintha minden lelassult volna. Tristan leplezetlen mosollyal lökte el magát az autótól, ahogy meglátott. A lélegzetem is elakadt attól a mosolytól és elkezdtem sajnálkozni, hogy eddig nem láttam még. Nagyon jól állt neki, és ahogy csak közelebb mentem, egyre szélesebb lett a szája.

– Mehetünk? – kérdezte.

– Igen – válaszoltam, és reméltem, hogy nem pirultam el. – Elmondod, hogy hova viszel?

– Az meglepetés – kacsintott rám, és átkísért az autó túloldalára, ahol még az ajtót is kinyitotta előttem. De miután beszálltam és mielőtt még becsukta volna az ajtót, komolyabb tekintettel rám nézett. – Bízhatsz bennem.

– Tudom – mondtam neki, bár még fel sem fogtam. De éreztem, hogy tényleg így van.

Nem tudtam, miről beszélgethetnénk, miután már ő is beült az volán mögé, és elindultunk. Először azt hittem, hogy a városba akar vinni valahova, de mint kiderült, csak áthajtottunk rajta, meglepően lassan. Nem vezetett olyan gyorsan, mint hittem volna róla, sőt. Meglepően biztonságosan vezetett. A közénk telepedett csendet is kínosnak éreztem az elején, de aztán ez is elmúlt. Az pedig még jobb kedvre derített, hogy a farkasomat is éreztem a közelben.

Miután kiértünk a városból, hatalmas szántóföldek és tisztások mellett haladtunk el, és csak elvétve láttunk házakat. Hirtelen Ian aggodalmas arca jelent meg előttem, és eszembe jutott, hogy ha bajba kerülnék, ilyen elhagyatott helyen nem biztos, hogy megtalálna. És ugyan ki hallaná meg a sikolyom, ha valaki megtámadna? Talán a farkasom tényleg megmentene.

Aztán ránéztem Tristanre, és azonnal korholni kezdtem magam. Tényleg félelmetesen nézett ki, de ahogyan rám mosolygott, minden félelmem elmúlt. Úgy éreztem, mentem kétfelé szakadok, mert az eszem azt súgta, hogy ne bízzak meg benne egy percig sem, de a szívem ennek az ellenkezőjét mondta. Fogalmam sincs, hogyan jutottunk ide.

– Nézd, mondanom kell valamit – szólalt meg hirtelen Tristan. Amikor ránéztem, folytatta. – Szeretnék ismét bocsánatot kérni azért, amit tettem. Iannel és veled is – ekkor bűnbánóan nézett rám, ami olyan hosszú időnek tűnt, hogy már majdnem rászóltam, hogy az utat nézze. – Tudom, hogy szörnyűnek tartasz, és meg is érdemlem. Azt is megérteném, ha soha nem bocsátanátok meg, de mégis remélem, hogy egyszer így lesz – felrémlett bennem Ian szörnyű ábrázata, amikor összeverekedtek Tristannel. Még mindig dúlt bennem a méreg, ha csak erre gondoltam. Mégsem tudtam haragudni a mellettem ülő fiúra.

– Már nem haragszom annyira – mondtam neki, mire felderült az arca. Na, ilyen könnyen azért nem engedek. – De még nem bocsátok meg – le is hervadt a jókedv az arcáról. – Ahhoz sokat kell még dolgoznod.

– Igen, erre is felkészültem – ekkor féloldalas mosollyal nézett rám, amitől azonnal megdobbant a szívem.

Körülbelül egy fél órás autókázás után Tristan elkezdett lassítani, mire azonnal felkaptam a fejem, hátha megérkeztünk az úti célunkhoz. Az út két oldalán karámokat láttam, bennük fenségesebbnél fenségesebb lovakkal. A karámok után egy autóbeállót pillantottam meg, ami egy két szintes vörös téglás házhoz vezetett. A beállóban egyetlen autó parkolt, ami mellett mi is megálltunk.

– Mit csinálunk itt? – kérdeztem Tristant meglepetten.

– Majd mindjárt meglátod – mondta, aztán kiszállt, és gyorsan átsietett az én oldalamra, amíg kicsatoltam az övem. Döbbenetesen gyorsan és méretéhez képest kecsesen mozgott, mielőtt úriember módjára kinyitotta nekem az ajtót és kisegített.

– Szia Tristan – kiáltott oda egy nő a házból kijövet.

Szép és fiatal volt, szőke haját lófarokba fogta. Díjlovas lehetett a ruháját és vakítóan fehér fogsorát tekintve, ahogyan rámosolygott Tristanre. Kedvesnek tűnt, mégis azt kívántam, hogy forduljon meg, és menjen vissza a házba, Tristant pedig hagyja békén. Ha nem ismertem volna jobban magam, még azt hittem volna, hogy féltékeny vagyok. De ez persze nevetséges lenne, igaz?

– Szia Julie – köszönt vissza Tristan, ahogyan a nő közelebb ért. – Ő itt Lillian – kicsit meghökkentem, hogy bemutatott, ráadásul a rendes nevemen.

– Szia, örülök, hogy megismerhetlek – nyújtotta felém Julie a kezét. – Készen állsz? – kérdezte tőlem.

– Mire? – kérdeztem, mert még mindig nem volt ötletem, hogy mit keresünk itt.

– Hát, hogy lovagolj – Julie olyan megértő mosollyal nézett rám, mint azok az emberek, akik egy kisgyerek tudatlanságán derülnek, és ez nem tetszett.

– Köszi Julie, majd én intézem – szólt közbe Tristan szinte ellentmondást nem tűrve. – Készen vannak a lovak?

– Hogyne – mondta Julie somolyogva – Árnyék és Csoda bent vár titeket az istállóban. Már felnyergeltem őket. Szép napot!

Ezzel elment és magunkra hagyott minket, aminek felettébb örültem. Tristan megvárta, amíg eltűnik a szemünk elől, csak után mozdult meg, mintha végig őt bámulta volna. A legszívesebben lekevertem volna neki egy pofont az arcátlanságáért, de még idejében visszafogtam magam. Semmi jogom nem volt hozzá, és fiatal is volt. Persze, hogy megnézi a nőket.

– Tristan, én nem tudok lovagolni – mondtam neki, hogy egy kicsit visszatereljem a jelenbe, mert minden bizonnyal eszébe jutott néhány fantáziakép Danával kapcsolatban, amihez természetesen semmi kedvem sem volt.

– Ne aggódj emiatt – mondta, miközben a hátsó ülésről kivett két kis oldaltáskát, amit addig észre sem vettem.

Amikor felém fordult, várakozóan rám nézett, és egy kis tanácstalanságot is láttam a szemében. Azt hittem, hogy hozzám fog érni, de aztán lassan elindult az istálló felé. Közben meg is állt, és hátranézett, hogy követem-e. Megtettem, bár úgy gondoltam, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki.

Ahogy bementünk az istállóba, megcsapta az orromat az ürülék és a széna szagának a keveréke. Elsőre orrfacsaró volt, de ez pillanatokon belül elmúlt. Csak mentem Tristan után, mint aki tudja, hogy hol van az a két ló, akiket nekünk szántak. Aztán én is megláttam őket, és majdnem kicsordult a könnyem a gyönyörűségtől. Úgy éreztem, mintha hirtelen színültig teltem volna érzelmekkel, és ki akarna folyni, mint víz a teli pohárból.

– Ő itt Árnyék. Ő lesz az enyém – mondta Tristan egy hatalmas fekete lóra mutatva. Illett rá a név, és úgy láttam, hogy elég erős és izmos ahhoz, hogy elbírja Tristan termetes testét. – Ő pedig itt Csoda, te fogsz rajta ülni – mutatott a másik bokszban lévő fehér lóra.

Csodának sem tudtam volna elképzelni másik nevet, mert már a küllemét illetően is maga volt a csoda. Ugyanolyan hatalmas volt, mint Árnyék, de a megjelenése kevésbé volt félelmetes. Soha nem ültem még lovon, mert a szüleink borzasztóan ragaszkodtak a harcművészeti sportokhoz, amiből annyi edzés volt, hogy az iskola mellett örültünk, ha pihenhettünk egy kicsit. Egy kicsit ijesztőnek tartottam, ahogy felnéztem a hatalmas szemekbe, mégis alig vártam, hogy felülhessek rá, és vágtázhassak.

– Gyere, ismerkedjetek meg – mondta Tristan, mintha megérezte volna, mire várok.

Kinyitotta a boksz ajtaját, hogy bemehessek, aztán ő is bement Árnyékhoz, hogy a két kis táskát – ami valójában össze volt varrva – rátehesse a ló hátára a nyereg mögé. Pontosan illett rá, és ekkor jöttem rá, hogy egy nyeregtáskát hozott magával. Amíg eligazította a lovon, én közelebb mentem Csodához. Fújtatott néhányat, ahogy odatettem a kezem az orrához, de meg sem mozdult, ezért azt gondoltam, talán máris megbízik bennem.

Amikor meg akartam simogatni a fejét, még közelebb is hajtotta azt, hogy könnyebben elérhessem. Egy kicsit megijedtem, amikor elkezdett kapálni a lábával és hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Tristan gyorsan megoldotta a kérdést, mert egy szó nélkül a kezembe nyomta a kantárszárat, és intett a fejével, hogy menjünk. Megvártam, amíg elindul Árnyékkal, mert nem tudtam, hogy merre kellene mennünk. Amikor kiértünk az istállóból, Tristan megállt és amint melléjük értünk, otthagyta Árnyékot, és odajött hozzám.

– Segítek felülni – mondta csendesen, és odavezetett a ló bal oldalához, a nyereghez. – Először is a bal kezeddel kapaszkodj meg a nyeregben, itt – ekkor odatette a kezem a nyereg első részéhez – mint később megtudtam, a nyeregkápához. – A másik kezedet tedd az ülésre. A bal lábadat emeld fel hátrafelé – amint így tettem, meg is fogta. A szívem vadul kezdett dobogni az érintésétől, ami gyengéd volt, de erős. – A jobb lábaddal rugaszkodj el, de ha jobb, akkor rugózhatsz is előtte néhányat. A lényeg, hogy ha emellek, a jobb kezeddel tornázd fel magad, hogy ne rángasd a nyerget a lovon.

Úgy csináltam, ahogy mondta, és szóltam neki, hogy háromra felülök. Kettőt rugóztam a lábammal, a következő pillanatban pedig már a ló hátán ülve néztem le Tristanre. Miközben komoly arccal nézett fel rám, segített betenni a lábam a kengyelbe anélkül, hogy odanézett volna. Úgy tűnt, nagyon értette a dolgát. Ezt az is mutatta, ahogy odament Árnyékhoz és egy pillanat alatt fent volt a nyeregben, amitől megint magasabbnak tűnt nálam.

– A kantárszárat tartsd szorosan, a sarkadat lazán lógasd le, a lábfejedet befele tartsd – nehézkesen, de megtettem. Fura volt így ülni. – A hátad tartsd egyenesen, a vállad ne essen előre. A derekad lazítsd el, és csípővel indítsd el a lovat, így – ahogy megmozdult, Árnyék is elindult.

Megpróbáltam utánozni a látott mozdulatokat, és Csoda csodák csodájára elindult. Tristan meg sem állt, hanem haladt előre arra az útra, amelyiken mi is jöttünk. Mögötte haladtam, ahogy mentünk az úton, miközben a lovak patáinak koppanását hallgattam. Így nehéz lett volna bármiről is beszélgetni, de nem erőltettem semmit. Örültem, hogy az alattam lévő hatalmas állat biztosan lépked, és nem akar semerre elkóricálni.

Nem sokkal később letértünk egy földútra, onnan pedig rámentünk a tisztásra, ahol Tristan bevárt, amíg mellé nem értem. Sokkal kellemesebb volt így menni, mint csak a hátát bámulni. Ugyanakkor eszembe ötlött, hogy mi van, hogy probléma adódik a lóval, Tristan pedig nem látja, és én nem tudok mit csinálni. Azt hiszem akkor halálra rémültem volna.

– Látom rajtad az idegességet, de felejtsd el – szólalt meg hirtelen Tristan. – A ló megérzi az érzelmeidet, és hogy milyen hangulatban vagy. Ráadásul itt vagyok melletted – ekkor rám nézett, a hangja pedig ellágyult. – Nem eshet bántódásod, vigyázok rád. Ezt megígérhetem – erre csak bólintani tudtam, és még mindig erősen koncentráltam arra, hogy hogyan ülök a lovon. – Mit szólnál, ha elkezdenénk ügetni? – na, ettől a kérdéstől reszketni kezdtem.

– Emlékszel, hogy mit mondtam? – kérdeztem vissza. – Még soha nem ültem lovon.

– Ne aggódj, rá fogsz érezni – mosolygott rám szélesen. – Amikor pedig ez megtörtént, akár vágtázhatsz is – ekkor megsarkantyúzta Árnyékot, aki erre elkezdett ügetni.

Követtem a példáját, mire Csoda is nekiindult. Az első néhány ügyetlen lépés után pedig minden úgy történt, ahogy Tristan mondta. Tényleg ráéreztem a dologra, és már széles mosollyal az arcomon ügettem végig a tisztáson, miközben a nap a reggelinél erősebb fénnyel sütött ránk. De ez még nem volt elég, főleg, ahogy megláttam a tisztás végét egy erdő kezdeténél.

– Ki ér oda elsőnek? – fordultam Tristan felé, aki csak szélesen mosolygott rám.

De láttam a szemében a versenyszellemet, amitől rögtön megsarkantyúzta Árnyékot annyira, hogy vágtába kezdjen. Én sem maradtam le mögötte sokáig, és Csoda olyan iramban szedte a lábait, amiről álmodni sem mertem volna. Az érzés leírhatatlan volt, ahogy a szél a hajamba kapott, bár ettől biztosan összegubancolódott, de nem érdekelt. Élveztem a száguldást, ahogy közeledtünk az erdőhöz. Egy kicsit sem akartam lassítani egészen addig, amíg elsőként be nem értem a fák közé.

– Jól van, te győztél – nevetett mögöttem Tristan.

Újra ügetni kezdtünk, és úgy mentünk keresztül az erdőn. A fákról még nem hullott le az összes levél, így aranyba borította a földet is a fény, ahogy keresztülsütött rajtuk. Kényelmesen ügettünk keresztül-kasul, amerre a lovaknak is kedvük tartotta. Körülbelül tíz perc utána fény kezdett egyre erősebb lenni, és kiértünk egy másik tisztásra.

– Mit szólnál, ha itt lepihennénk és megebédelnénk? – kérdezte Tristan miközben megállt.

Észre sem vettem, hogy már ebédidő van, mintha csak fél óra telt volna el azóta, hogy kiléptünk az istállóból. Miután bólintottam, Tristan gyorsan leugrott a nyeregből, és odajött volna hozzám segíteni. Azonban én gyorsabb voltam nála, mert láttam, hogyan csinálja. Elismerően mosolygott, majd odafordult a nyeregtáskához. Az egyikből kivett egy pokrócot, amit én gondosan leterítettem addig, amíg ő a másikból kivette az ebédet néhány egyszerű szendvics és két üveg víz képében.

Ahogy leheveredtünk a kis takaróra miközben a lovak legeltek, jól eső érzés fogott el annak ellenére, hogy tudtam, néhány kényes téma is szóba fog kerülni közöttünk. Nem is váratott sokáig magára a dolog, mert az első szendvics után Tristan elkezdett mocorogni, mint aki nagyon kényelmetlenül érzi magát. Úgy láttam, hogy ettől csak szenved, ezért megpróbáltam megkönnyíteni neki a dolgot.

– Látom, mondani készülsz valamit – kezdtem bele, mire csak lehorgasztotta a fejét.

– Nem igazán tudom leplezni, igaz? – kérdezte, miután felnézett rám a szempillái alól. Miután bólintottam, folytatta. – A múlt héten a városban jártál – ez nem kérdés volt. – Tudom, hogy el akartak ütni – nem erre számítottam, és azt hiszem az állam is leesett. Aztán végiggondolva, talán nem volt min meglepődnöm, hiszen Alan boltja ott van annál a kereszteződésnél. – Tudnom kell, hogy hogyan menekültél meg. Láttam az autót, és kizárt dolognak tartom, hogy ép bőrrel megúsztad.

– Ezt úgy mondod, mintha örülnél neki – mondtam neki szemrehányóan.

– Ne beszélj őrültségeket – szólt rám felháborodva Tristan. – Tényleg tudni szeretném, hogy mi történt. Nagyon megrémültem – mondta Tristan olyan lágy tekintettel, hogy majdnem elolvadtam tőle, és azt éreztem, hogy igazán őszinte lehetek hozzá.

– Megmondom neked őszintén, hogy nem tudom, mi történt – mondtam neki, miközben próbáltam visszaemlékezni. – Hallottam és láttam az autót, de nem bírtam megmozdulni. Aztán csak azt vettem észre, hogy a földön ülök, mellettem pedig felborulva és összetörve az autó – még mindig kirázott a hideg a gondolattól, és ezt Tristan is észrevette, mert megfogta a kezem.

– Ne haragudj, hogy erről kérdezősködöm – kért bocsánatot, de láttam rajta, hogy ettől még folytatni akarja. – Nem láttál semmi furcsát vagy különöset?

– De igen. Először is azt, hogy a sofőr nem volt az autóban – el kellett gondolkodnom, hogy mi történt akkor. – És aztán láttam egy fiút, aki távolodott az autótól. Egyszer még visszanézett, de semmi érdekeset nem láttam az arcán.

– Hogy nézett ki? – kérdezte Tristan, de sokkal nyugtalanabb hangon. Egész testében megfeszült.

– Szőke volt, kék szemű, elég magas és izmos, már amennyire meg tudtam állapítani – mondtam neki, miközben azért reménykedtem, hogy ne piruljak el. De ahogy ránéztem Tristanre, inkább megijedtem, mert elég zaklatott volt a nézése.

– Lilly, nagyon kérlek… – kezdte el visszafogott hangon, ami nagy erőfeszítésébe telhetett. – ha még egyszer felbukkanna ez a fiú, tartsd magad távol, amennyire csak tudod, és azonnal szólj. Jobb, ha tudod, hogy ő a rossz fiúk közé tartozik. Ha bárhol meglátod, nem szabad közel kerülnöd hozzá.

– Te talán ismered? – kérdeztem egy kicsit ingerültebben, mint kellett volna.

– Mondjuk úgy, hogy tudom, kiről van szó – Tristan ezt úgy mondta, hogy láttam, nem tudja mire vélni a reakciómat.

– És mi van, ha nem hiszek neked? – kérdeztem. – Mert valljuk be, eddig nem sok okot adtál arra, hogy bízzak benned.

– Megértelek, és jogos, hogy nem nyertem el a bizalmad, ezért is hívtalak. De ha nem teszed azt, amit mondok, az az életedbe kerülhet – erre a mondatra a vér is megfagyott az ereimben, de nem szerettem, ha irányítanak.

– Jól van – összetettem a két kezem, hogy segítsen az összpontosításban, hogy ne veszítsem el a türelmem. – Nézd, Tristan. Köszönöm ezt a kis kirándulást, igazán kedves volt tőled, de azt hiszem jobb, ha én most hazamegyek – mondtam, és fel is álltam, hogy nyomatékosítsam a szavaimat.

– Lilly, várj – ragadta meg Tristan a kezem, mire egyenesen az ölébe estem. Az arcunk hirtelen nagyon közel került egymáshoz, és a lélegzetem is elállt, ahogyan Tristan rám nézett ugyanazzal a csillogással a szemében, mint amit a tornaórán láttam. – Nem akarom, hogy bajod essen – mondta, miközben kisöpört az arcomból egy kósza tincset. Ettől a meghitt érintéstől libabőrös lettem. – És ha meglátom azt a srácot a közeledben, esküszöm, hogy megölöm.

– És mi van, ha nem akarom? – kérdeztem, ezzel meglepve őt. – Mi van, ha meg akarom ismerni, és hallani az ő verzióját is?

– Akkor nem védhetlek meg – mondta szomorúan. – És félek, hogy nem is lesz kit megvédenem, ha te saját akaratodból veted magad az ellenség karmai közé – ezzel álló helyzetbe emelt, és ő maga is felállt, majd odament a lovakhoz. Úgy tűnt, a lovas túrának vége, és nagyon dühös lettem.

– Nem értelek Tristan – mondtam a hátának, ahogy elindultam felé. – Elhívsz, hogy valami meglepetést okozz. Elhozol engem lovagolni mondván, hogy majd ráérzek, miután megtudtad, hogy soha nem ültem még egy ekkora állaton – a hangom egyre csak hangosabb lett, ahogy ki akartam tölteni minden visszatartott dühömet. – Majd pedig meg akarod tiltani, hogy találkozzam azzal, aki talán megmentette az életemet? Mégis hogy gondolod te ezt? – a végére már üvöltöttem, de Tristan mintha még ezt sem hallotta volna meg, mert meg sem rezdült.

– Nem mentett meg téged – mondta Tristan halkan.

– Nem értem Tristan – válaszoltam, és megfogtam a vállát, hogy megfordítsam, de amint hozzáértem, mint akibe villám csapott, olyan gyorsan fordult felém.

– Ő nem mentett meg téged, Lillian – kiáltotta. Soha senki nem hívott a teljes nevemen. – Bármibe lefogadom, hogy ő okozta a balesetet és intézte úgy, hogy azt hidd, ő a hősöd.

– De mi van, ha nem így van?

– Hidd el nekem, így van. Te még csak most csöppentél ebbe a világba. Eddig azt sem tudtad, hogy tényleg üldöznek-e titeket, csak sodródtál, amerre Annie és David akarta. Azt sem tudod, hogy néz ki az ellenség, de hidd el, én pontosan tudom, mert gyerekkorom óta arra neveltek, hogy ellenük harcoljak. Szóval ne tegyél úgy, mintha okosabb lennél nálam, mert nem vagy az.

Bár agresszívnak ismertem meg Tristant, ilyennek még sosem láttam az iskolában sem. A mostani viselkedése túltett minden határon, ráadásul az erdő még mindig zengett a hangjától, a fülem pedig csengett tőle. Csak a látásom elhomályosodásából jöttem rá, hogy lassan kicsordul a könnyem, amit nem akartam, hogy lásson. Nem akartam gyengének tűnni, de csak még dühösebb lettem a könnyeimre, ezért inkább sarkon fordultam, és visszaültem Csodára.

Nem vártam meg Tristant, és úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg, ahogy utánam kiabál. Sajnáltam a lovat, de ahogy felültem, elég erősen megsarkantyúztam ahhoz, hogy azonnal vágtába kezdjen. Nem akartam lehetőséget adni Tristannek, hogy utolérjen, ezért másik irányba mentem, mint amerről jöttünk, de lehetőleg rövidebb volt az út a tanya felé.

Úgy tűnt, hogy így volt, mert amikor megérkeztem, Tristan még nem volt ott, de Julie igen. Azt gondoltam, ha már fel tudta nyergelni a lovakat, akkor le is tudja róluk szedni azt a sok holmit, amihez én amúgy sem értek. Ezért ahogy leugrottam Csodáról, odarohantam Tristan autójához reménykedve, hogy benne hagyta a kulcsot. Szerencsére így történt, és mit sem törődve Julie kiabálásával beindítottam az autót, és kihajtottam az útra.

Tristan akkor ért oda a tanyához Árnyékkal, és amint meglátott, elkezdett vágtázni utánam. Mihamarabb el akartam tűnni onnan, ezért rátapostam a gázra, és gyorsan le is hagytam őket. Az égnek hála, Tristan hamar felismerte a helyzetet, és megállította a lovat. Úgy éreztem, soha nem fogom elfelejteni Tristan elképedt és szenvedő arcát, amit a visszapillantó tükörben láttam. De azt sem fogom tudni kiheverni, ahogyan beszélt velem. Egész úton azért fohászkodtam, hogy az érzékeim jók legyenek, mert a könnyeim teljesen elvették a látásomat.