Albert Camus - Közöny

Albert Camus francia író és filozófus volt. November 7-én lesz 104 éve, hogy megszületett Algériában. Az apja francia, az anyja spanyol volt. Amennyire tudom, az író a 30-as évektől élt Franciaországban. Egy ideig politizált is, de hamar rájött, hogy ez nem az ő vonala. Néhány műve megjelent magyar nyelven is, de én csak kettőt olvastam el belőlük. A két mű egy kötetben van megírva, amit példaképemtől, Spirit Bliss-től kaptam ajándékba egy nyereményjáték kapcsán. A címük: Közöny, és A bukás.

Közöny

Ez az egyes szám első személyben írt mű eleinte nagyon unalmasnak tűnt. Megmondom őszintén, az nem ragadt meg bennem, hogy olvasható-e a férfi neve, vagy hogy hol játszódott, de olvasgattam az interneten, és aszerint Meursault-nak hívták, és Algírban élt. Főhősünk élete egyhangú, a napjai mindig ugyanúgy telnek. Egy kis változás áll be, amikor édesanyja meghal egy "menhelyen". Ahogy a hölgy megöregedett, a fia nem tudott gondoskodni róla, ezért vitte oda. A temetésre elment, de mindenkit ledöbbentett azzal, hogy milyen közönyösen áll hozzá annak a halálához, aki az életet adta neki.

Ez az érdektelenség kíséri végig a hétköznapjait. Olyan, mintha nem érdekelné semmi. Sem az egyik szomszédjának a szerencsétlen kutyája, aki valamilyen okból kifolyólag jóformán mindig verve van. Utána a gazdája persze kétségbeesik, hogy hova tűnhetett. Szereti a kutyát, de valamiért mindig dühös rá. Megszokta, hogy a kis állat mindig vele van, és máris hiányzik neki. Őszinte leszek, nekem az öklöm is viszketni kezdett attól az embertől. De nem csak tőle.

Egy másik szomszédja, Raymond a "barátnőjét" bántalmazta. A férfi hivatalosan raktáros, egyébként pedig egy selyemfiú. Azonban a lány arab származású volt, és volt egy bátyja is, annak pedig barátai. El akarták kapni Raymond-ot, de valahogy mindig megúszta. A rendőrség is többször kikérdezte az incidensről, ami a lánnyal történt. Meursault pedig még tanúskodik is mellette, mert egész egyszerűen nem érdeklik a következmények. A férfi megkérte, ő igent mondott amolyan "miért ne" alapon. Ez az apátia vezetett el odáig, hogy Raymond "barátja" lett, akivel aztán sok időt töltött.

Emellett mondhatni lett egy barátnője is, akivel talán nem csak futókapcsolata lett volna. Sokat jártak Marie-val úszni a tengerpartra. Egy ilyen hétvégi program során történt, hogy hármasban mentek Raymond egyik ismerőséhez, akinek a parton volt egy kis háza. Ekkor történt, hogy találkoztak az arab bandával a parton, akikkel összeverekedtek. A lényeg, hogy ezután jött a történet csúcspontja. Meursault gyilkolt.

Nem véletlenül. Ugyan azt sem tudja megmondani, hogy miért húzta meg a ravaszt többször is, amikor megölte az arab lány bátyját. Annyit tudott, hogy lőnie kell, amint meglátja a kést a kezében. Meglátta, és lőtt. Egyszer. Az ezt követő további négy lövés okát nem tudta. A bíróságon halálra ítélték az emberölésért.

Olvasás közben mindvégig azon gondolkodtam, hogyan lehet egy ember ennyire közönyös? Főleg akkor, amikor börtönben ül tudván, hogy ki fogják végezni. Jóllehet feléledt benne a remény, hogy az utolsó pillanatban mégiscsak felmentik a bűne alól. Talán az egész könyvben akkor véltem némi érzelmet is felfedezni a férfiban, amikor a börtöncellában merengve elkezdett neki hiányozni az úszás a tengerben, vagy Marie közelsége, akivel még azt is megbeszélték, hogy összeházasodnak. Az utóbbit persze nem értettem Marie szemszögéből.

Volt néhány ismerősöm, akik sok mindennel szemben nemtörődömök voltak, és mondhatom, borzasztóan bosszantott, holott nem az én életemről volt szó. Ugyanez történt most is. Bosszantott, de untatott is , hogy valaki ennyire közömbösen viselkedik mind a jó, mind a rossz dolgok iránt. A magam részéről, ha történik valami jó, annak nyilván örülök. Ahogyan a szép dolgoknak, vagy akár a lenyugvó nap gyönyörű színeinek. Vagy annak a képnek, amikor elmegyek a munkahelyemre, ami egy domb tetején van, és lenézek a főútig, a fasor között, és a hajnali derengés keresztülfurakodik a ködön.

A rossz dolgokkal csak addig törődöm, amíg meg tudom oldani őket. Ha nem, akkor persze minek fárasszam le magam lelkileg feleslegesen? Csak akkor lépek túl a problémákon és leszek közömbös velük szemben, ha biztos vagyok benne, hogy nem lehet őket megoldani. Vagy talán nem én vagyok az a személy, aki meg tudja őket oldani, esetleg nekem nincs jogosultságom hozzá, továbbá, nem az én felelősségem.

Mindebből következik, hogy a jóra próbálok koncentrálni, de semmiképpen sem vagyok közönyös az élettel szemben. Szóval azt hiszem ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy ezt a könyvet elolvastam.

A bukás című műről majd a következő alkalommal írok véleményt. Addig is jó olvasást. :)