Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 1. rész

Sziasztok! Ígértem Nektek egy történet sorozatot, amit igazság szerint nem igazán neveznék novellasorozatnak, sem szösszenetnek. Talán valahol a kettő között helyezném el. Ami a fő ezekben a történetekben, hogy a cicám, Luna inspirált, és ő volt a múzsám, akit befogadtam. Nem tudom, hogyan élt előtte, hogy volt-e állandó lakhelye. Annyit tudok, hogy ételben nem szenvedett hiányt, hiszen már akkor is jól nézett ki, amikor befogadtam. :) Szóval, remélem tetszeni fognak ezek a kis történetek! :)

Nevünkben a sorsunk

Szerettem velük lenni. Édesanyámat és testvérkéimet nem ismerhettem egészen, hiszen hamar elválasztottak tőlük. Ugyanakkor velük úgy éreztem, valódi családot kaptam. Kivéve a nagy férfit. Ő valamiért mindig kitaszított. A társa és a kis ember mindig kedvesen bántak velem. Játszottak velem, enni és innivalót adtak. Törődtek velem és szerettek. A nagy embertől mindig féltem és megijedtem. Már akkor megvetéssel nézett rám, amikor kivettek a kosárból édesanyám ölelő mancsai közül.

Később, amikor a kis ember sokat feküdt az ágyban, a helyzet csak romlott. Sok éjszakát kellett a szabad ég alatt töltenem, mert a nagy ember nem bírta elviselni a jelenlétemet. Sokszor kiabáltak a társával, aki a kis ember édesanyjának hívta magát. A végén általában mindig rólam vitáztak.

  – Ez a kis átok tehet az egészről – üvöltötte mély hangján a nagy ember. – Ha nem erőszakoskodtok, hogy hozzuk el, Danielnek nem lenne semmi problémája.

  – Nem ő tehet róla, hogy a fiúnk beteg, ezt az orvos is megmondta.

  – Mert az orvos egy állatimádó senki. Jobb orvosok is vannak annál a fickónál.

  – Nincs pénzünk jobb orvosra. A lehetőségeinkhez képest pedig ő a legjobb orvos. Miért nem tudod elfogadni, hogy a fiúnknak genetikai betegsége van, amihez annak a kis szőrmóknak semmi köze?
  – Mert ezt nem hiszem el – ilyenkor a nagy darab mindig sóhajtott egyet, és azt mondta: – Hatalmas lehetőség állt a gyerek előtt, mielőtt még feltűnt ez az Átok.

  – Akkor sem vonhatsz párhuzamot a kettő között. És tudod, hogy mennyire utáljuk, amikor így hívod.

  – Nem tudsz meggyőzni Mary. Nem akarom többé látni azt a pokolfajzatot.

Ekkor igyekeztem mindig eltűnni a szemük elől, hogy a nagy ember ne bánthasson. De a kis emberhez sem mehettem, mert féltem, hogy a férfinak igaza van, és miattam lett beteg. Sokat mentek el itthonról valami helyre, amit kórházként emlegettek. Ha nem ott voltak, akkor a kis ember sokat feküdt az ágyában.

Olykor hallottam, hogy hívogatott a nyitva hagyott ablakon keresztül. Sokszor egész éjszakára nyitva hagyták az ablakát. Ilyenkor rettegve, de belopóztam hozzá, mert tudtam, hogy nyugtalanul forgolódik. Azonban mély álomba szenderült, amint megérezte, hogy mellé feküdtem. Csak ezért mertem közelebb menni hozzá. Ugyanakkor féltem attól, hogy ha elalszom én is, reggel úgy ébredek fel, hogy a kis ember már nem fogja kinyitni a szemét. És mindez az én hibámból.