Egy kis magánélet 5.

Most, hogy túl vagyok az első év végi vizsgán, és hajszálon múlt, hogy átmenjek, így letörve írom most e sorokat. Az a baj, hogy hiába tudom, hogy mehetek még egyszer, mégis ez a kis bukfenc annyira letört, hogy egy tudatlan idiótának érzem magam, pedig én vagyok az első a családunkban, aki tovább tanult. Ráadásul azt érzem, hogy nem csak egy embernek okoztam csalódást. Olyan, mintha a szüleimnek és magamnak is azt okoztam volna, pedig tudom, hogy a szüleim nem csalódtak bennem, hiába durungolja le apám olyan stílusban a fejem.

Még a tanár is próbált segíteni. Ami szintén a mai bejegyzés egyik témaköre. Jót kérdezett, és próbált rávezetni a válaszra is. Nagyon ritka az ilyen. Ez a tanár is hasonló azokhoz, akik rengeteget segítettek ebben a félévben. Örülök, hogy megismertem őket, és volt ilyen szerencsém, hogy ők tanítottak. Mindenkinek ilyen szerencsét kívánok főleg manapság, amikor arról hall az ember, hogy a tanár is megüti a diákot.

Tapasztalatból mondom, hogy az erőszaktól sokszor rosszabb lesz a helyzet. Nem azt mondom, hogy egy jól időzített tasli hasztalan, de akkor annak az okát is meg kell tudni magyarázni. Ha a diák emel kezet egy tanárra, akkor az a másik dolog, hogy ezt tényleg nem engedheti meg magának. Szerintem ott inkább az otthoni dolgokkal vannak gondok, így pedig elsőnek nem a gyereket venném elő, hogy mit képzel magáról, hanem a szülőket, a családi hátteret és a gyereknek a múltját, hogy esetleg történt vele valami, amitől felgyülemlett benne a feszültség és így akarja levezetni.

Az a baj, hogy sokan rosszul állnak a dolgokhoz, és rosszul fognak neki a megoldáshoz. Lehet, hogy könnyebb az egyszerűbb utat választani, viszont nem minden esetben az a megfelelő. Jobb, ha meggondoljuk mielőtt haragból, célszerűtlenül cselekednénk. Az egyértelműen nem célravezető és problémamegoldás, ha többen ököllel egymásnak esnek. Csak bonyodalomból bonyodalomba taszítják egymást az emberek.

Én sem fordíthatom vissza az időt sajnálatos módon, hogy megváltoztassam a dolgokat és a vizsgát. Ez persze nem hasonló dolog. Kipityeregtem magam, rájöttem a hibámra, és most már tovább kell lépnem. Erről eszembe jut, hogy régen bizony sokan mondták, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért olyan pozitívan állok a dolgokhoz. Még olyan is volt, aki azt mondta, hogy én vagyok az optimista megtestesítője.

Mostanában azért el szoktam gondolkodni ezen, és anyukám egy nagyon jó dolgot mondott egyik nap. Azt a véleményét mondta ugyanis, hogy nagyon sokan úgy gondolják, az az optimista, aki úgy áll a dolgokhoz és a világhoz, hogy semmi probléma nincs és minden nagyszerű. Pedig valójában az az optimista hozzáállás, amikor valaki tudja és elismeri, hogy gondok vannak, és ugyanúgy elkeseredik egy kicsit az első pillanatokban, de utána összekapja magát, és elkezdi keresni a lehetséges megoldásokat.

Ez pedig valahol tényleg igaz. Hiszen nem lehet úgy hozzáállni a problémákhoz is, hogy "Ugyan már, nincsen semmi gond, és minden tökéletes." Különben is, ha valaki kicsit szomorkodik, az még nem a világ vége. Végülis ami nem öl meg, az megerősít, és ha kiadjuk magunkból a bánatunkat, utána mindenhez könnyebben és újult erővel lehet hozzákezdeni.

Megígértem Nektek, hogy ebben a bejegyzésben véleményt fogok írni. Elsőnek akkor kezdeném, csak hogy sorban haladjunk, az idősek iránti tiszteletről. A nagyapámmal élek, úgyhogy tudok mit mondani a két végletről. Meg persze nagyon sok idős emberrel találkoztam és beszélgettem, és bizony mindig szóba kerültek a mai fiatalok, és minden alkalommal jöttek a "Bezzeg az én időmben..." kezdetű megjegyzések.

Szerintem ez mindenkinek ismerős. Ugyebár az idősek úgy gondolják, hogy nekik alapvetően jár a tisztelet, és el is várják ezt kivétel nélkül. Amennyire észrevettem, általában azzal érvelnek, hogy egyrészről ők már a sokadik x-nél tartanak. Legtöbbjük átélte a második világháborút és a magyar forradalmat, a szabadságharcot is.

Igen, el kell ismernem, hogy le a kalappal azok előtt, akik túlélték, és a lelki nyomok ellenére is tovább tudták élni az életüket. Tény és való, hogy ha most lenne bármilyen háború, több mint valószínű, hogy sokaknak pszichológusra lenne szüksége. Még nekem is, nőiesen bevallom. Persze remélem, hogy fizikai harcokra nem kerül sor a jövőben. Sajnálom is, hogy Afrikában és az arab területeken még mindig zajlanak.

Kicsit elkanyarodtam a lényegtől. Ami a tiszteletet illeti, ott van a másik véglet, és legtöbbször a fiatalok átlagos véleménye, köztük az enyém is. Ugyan az idősek elvárják, hogy a kellő tiszteletet megadjuk nekik, csak azt nem értem, hogyan várhatják el, amikor hiába tudjuk, hogy sok mindent átélt, de nem láttuk a saját szemünkkel, hogy mi mindent. Ráadásul, hogy ha azt látjuk, hogy szatyorral a kezükben futnak egy tömegközlekedési eszköz után - hozzáteszem jó néhány idős hölgy magassarkúban -, akkor hogyan várhatják el, hogy mi törékeny és gyenge időseknek nézzük, és átadjuk a helyünket.

Azt "imádom" a legjobban, amikor úgy futnak, mintha az életük múlna azon, hogy elérjék az adott járatot, és véletlenül se kelljen várniuk még két percet a következőre. Annyi a bajom egyébként, hogy fel vannak háborodva, ha mi, fiatalok nem hajtunk fejet előttük, de az alapvető kölcsönös tiszteletet nem kapjuk meg, pedig nekünk is kijárna. Lehet, hogy nem éltünk hát harcokat és háborúkat, nem voltunk egy utcai lövöldözés kellős közepén, de ez nem azt jelenti, hogy nekünk nincsenek meg a saját küzdelmeink.

Mindenkinek meg kell vívnia a maga harcát. Szokták mondani, hogy mindenkinek a saját gondja a legnagyobb. Ez így is van, és ezért nem kell elítélni senkit sem. Mert mindenki a maga gondjáért felelős, nem kell másokét is még a nyakunkba vennünk, épp elég a sajátunk. Ezért úgy gondolom, hogy mindenki megérdemli az alapvető tiszteletet, ami MINDENKINEK kijár. Idősnek, fiatalnak egyaránt, és senkitől nem kell elvárni a több tiszteletet.

Aki ténylegesen megérdemli, az úgyis megkapja. Személyem szerint én igenis tisztelem azokat, akik próbálják az embereket csapatmunkára bíztatni. Például ott vannak az éves természeti katasztrófák. Tisztelem azokat az embereket, akik összefognak egy község megmentéséért, vagy legalábbis segítéséért és tisztelem azokat, akik próbálnak kikecmeregni a szorult helyzetükből. Akikben annyi lelki erő van, hogy végignézzék a pusztítást, aztán a családi holmikat, amik jóformán megsemmisültek és csak a maradványok tárulnak a szemük elé, mégis tovább lépnek.

Ezeknek jár a tisztelet, akik tesznek is valamit a társadalomért, a családjukért, önmagukért is akár. Nem pedig azoknak, akik futnak valami után, mert lusták pár percnél többet várni, aztán pedig felszegett orral, duzzogva és megsértődve mint egy kisgyerek ócsárolják a mai fiatalokat a "neveletlenségükért". Az ilyeneknek üzenem, hogy vegye le a magassarkút és a méregdrága öltönyt, aztán gumicsizmába menjen el egy szegény településre, amit katasztrófa ért, és segítsen azoknak az embereknek akik a napi kenyérért gürcölnek kőkeményen.

Lehet, hogy a vége kicsit keményre sikeredett, de hát tudtommal szólás szabadság van. Még akkor is, ha sokan nem mernek hangot adni véleményüknek. Mára úgy érzem elég ennyi. a következő részben hangot adok politikai hozzáállásomnak és ha belefér a keretbe, akkor a vonzás hatalmáról is szót ejtek. :))

További szép napot kívánok Nektek! :))