2017. március 14., kedd

Az álmok valóra válnak - 5. fejezet - A múlt

Jön a következő fejezet a történetemből, remélem tetszeni fog. Mindenekelőtt azonban szeretnék megosztani Veletek egy oldalt, pontosabban egy petíciót. Arra kérek mindenkit, hogy gondolkodjon el rajta, és ha van egy kis lelkiismerete, vagy egy csepp szeretete az állatok iránt, akkor írja alá. Úgy gondolom, hogy ezt bátran alá lehet írni. A politikához csak annyiban kapcsolódik, hogy a Parlamentben gyakran ülésező képviselők kezében van a végső döntés. Az viszont rajtunk múlik, hogy ez a kezdeményezés eljut-e hozzájuk, és megfontolják-e ezt a döntést. Bízom Bennetek. A petíciót pedig itt találjátok:

Letöltendő Szabadságvesztés az Állatkínzóknak

Aláírni pedig az oldal jobb oldalán tudtok (ezt azoknak, akik esetleg nem erős idegzetűek és nem néznék meg a képeket).


5.
A múlt

A múltról való írás egy módja annak, hogy újraéljük, egy módja, hogy újra kihajtogatva lássuk. Papírdarabokra helyezzük az emlékeket, hogy tudjuk, mindig is létezni fognak.
Nathan Filer


Másnap reggel, mintha csak egy zsinórt vágtak volna el, megérkezett az igazi őszi időjárás. Az ég beborult, szinte már attól tartottam, hogy nemsokára zuhogni fog. De mit is várhattam volna. Emlékeztetnem kellett magam, hogy Angliában vagyunk. A kedvem is hasonló lett hozzá, így csak gyorsan elköszöntünk a szüleinktől, és siettünk az iskolába. A farkas jelenlétét már anélkül is tudtam, hogy odanéztem volna. Annyira megszoktam ez alatt az egy hét alatt, hogy sikerült megéreznem a közelségét, és hiányzott volna, ha nincs ott.

Az iskolában Becky továbbra is árgus szemekkel figyelte a reakciómat, amikor Tristan is jelen volt. Mivel ezt tudtam, ezért igyekeztem nem venni tudomást sem róla, sem Tristanről. Ugyanakkor Becky is adott elég okot arra, hogy cserébe én is figyeljem az ő viselkedését Ian jelenlétében. Mindketten felderültek egymás társaságában, és csillogó szemekkel hallgatták, amit a másik mond. Jó volt a bátyámat ilyennek látni, és emiatt még inkább reménykedtem abban, hogy sok olyasmit fogunk hallani Alantől, ami miatt elég okunk lesz maradni. Bíztam benne és tudtam, hogy Ian itt megtalálná a boldogságot. A nap hátra lévő részében csak ez járt a fejemben, és közben igyekeztem Becky-t külön kikérdezni a bátyámmal kapcsolatban.

  – Úgy látom, hogy egész jól megtaláljátok a közös hangot a bátyámmal – mondtam neki az egyik órára felé menet.

  – Könnyű vele beszélgetni – mondta szerényen, de láttam rajta, hogy elpirult.

  – Ha szeretnéd, szívesen segítek egy kicsit nála. Látom, hogy tetszik – ajánlottam fel, mire rögtön felkapta a fejét.

  – Jaj, arra nincs szükség, tényleg. Nincs köztünk semmi – bizonygatta ijedten, de nem akartam erőltetni a dolgot. Ian felől pedig semmi kétségem nem volt. Elég volt a szemébe néznem, amikor Becky a közelben volt.

Aki miatt aggódni lett volna okom, az inkább Cassandra volt. Ugyan Ninával együtt csatlakoztak a kis társaságunkhoz a szünetekben és az ebédlőben, de még mindig csöndes volt, csak Becky-vel és Ninával volt hajlandó beszélgetni. A tekintete pedig még mindig gyilkos és lenéző volt, amikor csak rám nézett. Próbáltam nem észrevenni, és természetesen viselkedni vele is, hiszen ha csak egy kicsit jobban kinyitná a szemét, látná, hogy semmi oka gyűlölni engem, ha tényleg Tristan az oka. De úgy láttam, hogy hiába teszek erőfeszítéseket, mindenesetre még egy darabig biztosan kitartok emellett a viselkedés mellett. Ha ebből sem ért, akkor valami más miatt kell, hogy utáljon.

Ugyanakkor ezt a dolgot még mindig nem sikerült lemosnom magamról, mivel bár Tristan nem csatlakozott hozzánk, de mindvégig magamon éreztem a pillantását. Tudtam, hogy a barátaival van valahol, de nyilvánvalóan nem velük törődött, amit valószínűleg Cassandra is észrevett. És így ment ez egész nap, amíg ki nem csengettek az utolsó óráról. Ekkor pedig más sem járt a fejemben, csak a találkozó. A várakozást és a reményt pedig ugyanúgy láttam Ian arcán is, ahogy megláttam a folyosón.

Tristannel úgy beszéltük meg, hogy a parkolóban találkozunk. Beleegyeztünk, hogy hárman menjünk, és meghallgatjuk őket, de külön autóval kellett jönnie. Egyébként is emlékeztem, hogy hol van a könyvesbolt, így könnyen oda tudtunk találni. Azt az utcát jó ideig nem fogom tudni elfelejteni.
Ahogy mentünk az autónk irányába, akkor döbbentem rá, hogy Tristan a miénk mellé parkolt a saját kocsijával, aminek éppen lazán nekidőlt ránk várva. Elgondolkodva meredt maga elé, de ahogy felemelte a tekintetét, és egyenesen rám nézett, mintha valami áramütést kaptam volna. Hirtelen jött, és nem értettem az egészet, de abban a pillanatban valamiért nagyon szépnek találtam Tristant, a szemeit pedig különlegesnek. A borús eget is hirtelen naposnak éreztem. Te jó ég, mi van velem?

A légzésem szaporább lett, amit Ian is észrevett, mert kíváncsi szemekkel nézett rám. Ahogy viszont az autó felé mentem, valószínűleg annak tudta be, hogy talán csak izgulok amiatt, amiket nem sokára meg fogunk tudni, vagy annak, ami egy hete történt. Részben mindkettő igaz volt, hiszen még mindig láttam Ian véres arcát. Örültem, hogy ő vezetett, mert úgy éreztem, a kezem remegett volna, és nem tudtam volna biztonságosan tartani a kormányt. Cserébe én mondtam Iannek, hogy merre menjen, bár előttünk volt Tristan autója.

  – Ne izgulj, ott leszek melletted – mondta Ian kicsit érdes hangon. – Bármit fogunk is ma hallani, együtt átvészeljük, ahogy eddig mindent.

  – Igen, tudom – válaszoltam neki, mert tudtam, hogy ő is ideges. Bár arra ötletünk sem volt, hogy hogyan reagálhatnánk, akármit is fogunk megtudni.

Közvetlenül a könyvesbolt előtt le tudtunk parkolni. Kintről úgy tűnt talán azért, mert nem sokan látogattak el ide, pedig nyitva volt. Automatikusan a kereszteződés irányába néztem, amin át akartam menni. Annyira kirázott a hideg, hogy azonnal be akartam menni, amit a fiúk is észrevettek.

  – Gyere Lilly – karolta át Ian a vállamat, mert tudta, hogy miért nézek arra. Tristan csak kíváncsi szemekkel nézett rám, miközben előre engedett minket.

Ahogy beléptünk, a barátságos, nem túl nagy helyiség kellemesebb benyomást nyújtott, mint első megítélésre. A fehér falakra, a könyvespolcok között festményeket és álarcokat akasztottak, a plafonról pedig álomcsapdák lógtak. Egy-két sarokban kis asztalok voltak elhelyezve néhány székkel és babzsákfotellal. A könyvek sajátos illata harmonikusan keveredett még valami meghitt aromával, de nem tudtam kivenni, hogy mi is az az illat. Mindenesetre az összhatás igen csak megnyugtatott, és talán fel is melegített.

  – Üdvözöllek titeket – szólalt meg egy hang valahonnan a bolt hátuljából. Végül Alan bukkant elő valahonnan. – Örülök, hogy eljöttetek Tristan cselekedetei ellenére.

  – Kíváncsivá tett minket – mondtam, miután láttam az említetten az ismét előbújó bűnbánatot. – Azt mondta, hogy maga mindent elmesél az üldözőnkről, amit tud.

  – Ha tényleg tud egyáltalán valamit – tette hozzá Ian nem túl biztosan.

  – Ami azt illeti, még annál is többet tudok – válaszolt Alan nyugodt, de határozott hangon. – Nem csak arról tudok mesélni, aki követett benneteket éveken és kontinenseken keresztül. De arról is tudok, hogy te, Ian, miért tudsz olyan gyorsan meggyógyulni. Vagy, hogy Lilly-vel miért érzitek úgy, mintha olvasnátok egymás gondolataiban, bár leginkább Lilly az, aki irányítja ezt a dolgot, mivel mindig ő érzi meg, hogy min jár éppen az eszed, de fordítva ez már nem mindig van így. De ezt azért még fejlesztenie kell.

Ahogy beszélt, mindkettőnknek leesett az álla. Olyan dolgokat mondott, amikről csak mi ketten tudtunk, és amiket még a szüleinknek sem mondtunk el. Ötletünk sem volt, hogy honnan tudhatta ezeket, a döbbenettől ráadásul lecövekeltünk. Nem tudtuk, hogy mit mondjunk, egyáltalán lenne-e értelme megszólalni. Végül Alan folytatta.

  – Ha rám áldoztok néhány órát a napotokból, szívesen elmagyarázok mindent, és a kérdéseitekre is válaszolok.

  – És miért kellene elhinnünk minden szavát? – kérdezte Ian kicsit nyersen, de tudtam, hogy csak meglepettségében. Valószínűleg Alan is ezt érezte ki belőle, mert kedves hangon folytatta.

  – Nem mondtam, hogy el kell hinnetek, amit mondok. De tudni akarjátok, hogy miért éltetek úgy tizenkét évig, ahogyan. Amit tudok, elmondom. Az, hogy ti mindezt elhiszitek-e vagy sem, az csak rajtatok áll. Ha mégis úgy döntötök, hogy nem adtok hitelt a szavamnak, javaslom, nyugodtan kérdezzétek meg erről a szüleiteket is. Legalábbis akiket annak neveztek.

Az utolsó mondatnál némi időbe telt, amíg felfogtam, hogy mit is mondott. Aztán elöntött a düh. Mi az, hogy legalábbis akiket annak nevezünk? Mégis mit képzel magáról, hogy most találkoztunk második alkalommal, és ilyen ocsmányságot állít a szüleinkről?! A harag azonban hamarabb kezdett párologni, mint ahogy sejtettem, miközben Alan sokatmondóan nézett a szemembe.

Egyszeriben a düh úgy tűnt el belőlem, mintha ott se lett volna. Aztán némi gondolkodás után kénytelen voltam elismerni, hogy a szüleink és köztünk nincs túl sok hasonlóság sem külső megjelenésben, sem belső tulajdonságokban. Egyedül, amiben hasonlítottunk egymásra, az a nagymértékű szeretet volt, amit egymás iránt éreztünk. Semmi több. Valószínűleg Ianben is ugyanez játszódhatott le, mert egyszerre bukott előre a vállunk, ahogy megadtuk magunkat a gondolatnak.

  – Üljetek le, és helyezzétek magatokat kényelembe – szólt hozzánk Alan még mindig békés hangnemben. – Szerintem sok megbeszélni valónk van.

Az ajtóhoz legközelebbi sarokba indultunk, hogy ha úgy adódik, még hamar kijussunk innen. Közben legalább az ablakon is ki tudtam nézni, így nem éreztem annyira a bezártságot. Amíg kényelmesen elhelyezkedtünk a székeken, Alan kitette a „Zárva” táblát, Tristan pedig nagy bögrékben teát egyensúlyozott egy tálcán. Észre sem vettük, hogy bement közben a hátsó kis szobába, ami az alkalmazottaknak volt fenntartva. Végül ők is leültek velünk szemben, ám Alan nehezen akart nekikezdeni a mesének, hiába tűnt magabiztosnak.

  – Hogy értette azt, amit a szüleinkről mondott? – kérdeztem végül, mert ez igencsak szúrta a szemem.

  – Úgy, hogy ők lényegében nem a valódi szüleitek – ezt olyan fesztelen hangon mondta, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna. – Az igazi szüleitek kérték meg őket, hogy neveljenek fel titeket, amikor az üldözőtök, Darkus megjelent. Mindenek előtt tudnotok kell, hogy a világ, amelyben élünk, tele van mágiával, varázslattal, különleges lényekkel, ezzel együtt pedig gonoszsággal is. Valószínűleg most bolondnak néztek, de ha mindent elmagyarázok, talán hinni fogtok nekem. Az üldözőtök, ez a Darkus testesíti meg a gonosz legnagyobbikát. Évezredek óta él ezen a világon, de csak néhány évszázada van nagyobb hatalma, mint amekkora valójában járna neki.

Tudnotok kell, hogy mi egy és ugyanazon családfából származunk, ugyanazoktól az ősöktől, akik azonban nem teljesen emberi lények. A mi fajtánk a béke őrzői, akiknek az a feladata, hogy fenntartsa az egyensúlyt a jó és a gonosz, az emberek és a varázslények között. Ezt Darkus nem akarta elfogadni, mert ő a teljes sötétséget és pusztítást képviseli, és addig nem nyugszik, míg ezt el nem éri.

Az első ikerpár a fajtánkból el akarta őt pusztítani sok évszázaddal ezelőtt. Végül Darkus ölte meg őket, amitől megnőtt a hatalma. Kétszáz évvel később, amikorra már sokat veszített az erejéből, újra találkozott az ikerpárral. Legalábbis ő azt hitte. Az első ikerpár, az őseink reinkarnációival találkozott, akikkel ugyanaz történt, mint az Elsőkkel. Ettől visszanyerte a hatalmát, az öldöklést, és a pusztítást pedig tovább folytatta. Időközben egyre több csatlóst gyűjtött maga köré, akiknek ugyanolyan az életszemléletük, és vakon bíznak Darkusban.

Idővel rájött, hogy ahhoz, hogy megtartsa az erejét, meg kell ölnie újra és újra a reinkarnációkat, akik kétszáz évenként újjá születnek arra a célra, hogy megsemmisítsék őt. A kékszemű ikrek lelkét magába kell szívnia, hogy életben maradjon, és elképzelhetetlen erőt tudjon a magáévá. Azonban négyszáz évvel ezelőtt született egy jóslat, ami arról szólt, hogy egyszer majd születik egy ikerpár, akik erősebbek az őseiknél, akik képesek lennének megölni Darkust, de a lelkükkel véglegesíthetné a hatalmát. Ezzel az erővel az uralma alá vehetné az egész varázsvilágot, mindent, ami a világunkat mozgatja, de még az emberekét is – Alan itt szünetet tartott, mintha teljesen átélné azt, amit elmondott.

Amikor beszélt, a szeme csillogott, és olyan volt, mintha én is ott lettem volna az adott pillanatban, amikor megtörténtek a dolgok. Még nem tudtam eldönteni, hogy hihetek-e a hallottaknak. Valószínűleg inkább nevetni akartam volna, de a szavaitól és a hangsúlytól, amivel kimondta őket, a hideg is kirázott. Láttam Ianen, hogy bár odafigyel, de közben a saját gondolataival is foglalkozik. Talán benne is ugyanaz játszódott le, mint bennem. Alan végül folytatta.

  – A szüleitek is megtették, ami csak tőlük telt születésetek előtt és után is, hogy a béke fennmaradjon. Ugyanakkor megrémültünk, amikor kiderült, hogy Rose kék szemű ikreknek adott életet. Persze az egész szülés titokban zajlott, és csak kevesen tudtak rólatok. Bill és Rose tudták, hogy nem nevelhetnek fel sajátjukként, mert akkor Darkus könnyebben megtalált volna titeket. Szerencsére Rose megismerkedett Annie-vel a kórházban, ahova vizsgálatokra járt, és szoros barátság alakult ki közöttük.

Amikor Rose oda akart adni titeket valakinek a védelmetek érdekében, azonnal Annie jutott az eszébe. Tudta, hogy nem lehetnek saját gyermekei, újdonsült férje, David előtt pedig sikeres ügyvédi pálya állt, így mindent megadhattak nektek. Szerencsére még négy éves korotokig itt maradhattatok, és sokszor jöttetek hozzám és az apámhoz, hogy olyan dolgokat tanítsunk meg nektek, amiket tudat alatt meg tudtatok tartani magatoknak, és ami egyben meg is védhetett titeket.

Rose és Bill pedig boldogok voltak, hogy láthatták hogyan növekedtek, és játszhattak is veletek. De aztán egy nap Darkus megjelent a sötét felhők kíséretében. Hírét vettük, hogy már elkezdett vadászni rátok. Apátok rohant Davidhez, hogy figyelmeztesse, és hogy vigye a családot, meneküljön, és rejtsen el benneteket, amilyen gyorsan csak tud. Tudták, hogy mire vállalkoznak, amikor örökbe fogadtak titeket, és addigra David is összegyűjtött némi pénzt és ismeretséget a világon.

Darkus dühében először Rose-t ölte meg a szülőházatokban. Amikor Bill hazaért, a saját vérében fürödve találta meg Rose-t, mint akit állatok cincáltak volna szét. Olyan haragra gerjedt, hogy üvöltözve követte Darkust az erdőbe, hogy megtalálja és megölje. De Darkus túlságosan furfangos. Tudta, hogy apátoknak nem lesz tiszta a feje a méregtől, és csak várt rá, hogy csapdába csalhassa.

Napokig kínozhatta apátokat, hogy mondja el, hol vagytok. De Bill nem állt kötélnek, és végig tiszta maradt annyira, hogy eszébe se jusson elárulni titeket. Végül Darkus elvesztette a türelmét és őt is megölte, ezután pedig elkezdett üldözni titeket. Mindenhova elküldte a csatlósait és a kémeit, hogy megtaláljanak. Fűtötte a hatalom után megszállott vágy, és a mai napig ez ad neki erőt, hogy ne adja fel a kutatást.

A népünk varázsereje segítségével védőburkot vont a szülőházatok köré, mert tudták, hogy egy nap visszatértek. Mindenáron meg akartunk óvni, ezért néhány védelmezőt is utánatok küldtünk, hogy ha Darkus esetleg rátok bukkan, akkor ne legyetek teljesen védtelenek. Amióta visszajöttetek, és közel vagytok, könnyebb dolgunk van. Szinte mindenki figyeli a lépéseiteket készen arra, hogy ha Darkus megjelenik, akkor megvédhessenek titeket, mert ez a szörnyeteg semmi esetre sem juthat még több hatalomhoz.

  – Ne haragudj Alan, hogy a szavadba vágok – szóltam közbe, mire Alan ugyan meglepetten, de cseppet sem bosszúsan rám nézett. Tristan feszülten figyelte, hogy mit akarok, de Ian már tudta, ezért még csak rám sem nézett, hanem Alan reakcióit figyelte.

  – Szörnyű és szomorú ez a történet. Még ha igaz is, sajnálom azokat, akik szenvedtek és szenvednek a mai napig. És nem szeretnélek megbántani, de láttam a Gyűrűk Urát, és majdnem minden fantasy filmet, és a Kandi Kamerában sem szeretnénk benne lenni. Hozzátenném, hogy ha igaz is lenne ez a történet, ez egy hatalmas félreértés lenne, ugyanis mi nem vagyunk ikrek. Ian másfél évvel idősebb nálam.

  – Biztos vagy ebben? – egy sokat tudó ember szemével nézett rám. – Gondolj csak vissza, hogy vajon miért értitek meg olyan jól egymást a testvéreddel? Miért tudjátok egymás tekintetéből, hogy mire gondol a másik? Egyáltalán hogyan láthatjátok, hallhatjátok a másik gondolatát? Nem pusztán arról van szó, hogy milyen erős a testvéri szeretet köztetek vagy, hogy milyen sok időt töltöttetek együtt.

Erre nem tudtam mit válaszolni. Alan is látta, hogy meginogtam, Iannel pedig egymásra néztünk. Tagadni szerettem volna, de kezdtem hinni Alannek és Ian sem volt már annyira magabiztos. Olyan sokáig hallgattunk, hogy a végén már fájdalmas volt a csend. De nem tudtunk megszólalni annak ellenére, hogy rengeteg kérdés motoszkált a fejünkben. Alan valószínűleg észrevette ezt, mert folytatta.

  – Ne aggódjatok. Sok mindent kell feldolgoznotok, és ha kérdésetek van, nyugodtan tegyétek fel. De sajnos nincs túl sok időnk. Amint lehet, folytatnotok kell azokat a harcművészeteket, amiket eddig tanultatok. Amíg tudunk, vigyázunk rátok, de emellett más harcmodorokat is tanulnotok kell, hogy megvédjétek magatokat Darkustól. Erre pedig csak egy helyen van mód, a népünk körében.

  – Kik egyáltalán ezek az emberek? Kik ők? – kérdezte végül Ian.

  – Mondhatnánk, hogy félig tündérek, félig emberek, a sidhek leszármazottai vagyunk, a Béke Őrzői, tünberek. Harcosok vagyunk, akik fegyverrel és mágiával is küzdenek a gonoszság ellen. A mágia miatt szükséges, hogy mihamarabb készen álljatok. Meg kell tanulnotok, hogyan védhetitek meg magatokat vele. Bár a mágia megvéd titeket egy bizonyos mértékig, emiatt nem vagytok soha betegek, és emiatt gyógyultok fel két-három nap alatt a sérülésekből – ekkor Ian sebei jutottak eszembe, amikor Tristan megverte. Akkor Ian azt mondta, hogy csak egy kiadós alvásra van szüksége. Másnap, amikor a dereka köré csavart törülközővel jött ki a fürdőszobából, a sebeknek hűlt helye volt.

  – És ez a Darkus micsoda? – kérdeztem, hogy elhessegessem a sérülésekkel teli bátyám képét.

 – Gonosz lények egyvelege, szó szerint egy szörnyszülött, aki ha akar, emberi alakot is képes felvenni. Amin viszont akkor sem tud változtatni, a szemének a színe. Az olyan vörös, mint a vér – ettől eszembe jutott a visszatérő rémálmom.

  – Azt mondta, hogy vannak csatlósai is – szóltam közbe. – Ők kicsodák?

  – Különböző teremtmények, köztük emberek is. Ezért nem szabad bíznotok senkiben. Ha Darkus rátok talál, nincs kizárva, hogy egy embertársatok vezette a nyomotokba.

Ennyi egyelőre elég volt az, ezért erre nem is válaszoltunk semmit. Iannel egymásra néztünk, és tudtuk, hogy ideje indulni. Valószínűleg elnevettem volna magam, ha Alan és Tristan nem néznek ránk olyan komoly, átható pillantással, és állítom, hogy a bátyám is ugyanezt gondolhatta. A teánkat csak félig ittuk meg, és arra gondolva igyekeztem bocsánatkérő pillantást erőltetni magamra.

  – Köszönjük, hogy elmondta mindezt nekünk. Azt hiszem ennyit elég lesz feldolgozni egyelőre. Ha szeretnénk még valamit tudni, akkor újra eljövünk.

Alan csak mosolygott, mint aki jól szórakozik. Ezután vett egy mély levegőt, és komolyabb hangon szólalt meg, mint amilyen az arca volt.

  – Igen, ha elhiszitek. Amondó vagyok, hogy kérdezzétek meg a szüleiteket erről. És ne higgyétek, hogy nem tudom, hogy mi jár a fejetekben – mondta mosolyogva. – Pontosan tudom, hogy most nem hisztek nekem, ami érthető is, ezért nem veszem magamra, hogy legszívesebben kinevetnétek, mint egy vénembert. De arra kérlek titeket, hogy azért gondolkozzatok el azokon, amiket ma meséltem. És tényleg gyertek el hozzám, ha mégis felmerülnének újabb kérdések.

Ezzel utunkra bocsátott minket, mi pedig elképedve léptünk ki az üzletből, és ballagtunk az autónk felé. Tristan bent maradt az üzletben, és később sem láttam kijönni, amikor elhajtottunk. Hazáig nem is szóltunk egymáshoz egy szót sem, leginkább Alan utolsó szavai jártak a fejünkben. Végig tudta, hogy mire gondolunk, hogy valószínűleg nem hisszük el, és mégis elmondta töretlen hittel. Reménykedtem benne, hogy a szüleink nem lesznek otthon, amikor hazaérünk, mert nem tudtam volna, hirtelenjében hogyan is kellene viselkednem velük.

Szerencsénk volt, mert az autójuk nem állt a ház előtt, ami azt jelentette, hogy magunkba roskadva gondolkodhatunk zavartalanul, még legalább két órán keresztül. Nem vettük észre, hogy elrepült az idő. Szó és hang nélkül mindketten bementünk a saját szobánkba. Az ablakpárkány tűnt a legjobb helynek most a szobámban, ahonnan rá lehetett látni az erdőre. Az ég még mindig borús volt, és már esőre állt az idő. Tipikus angliai időjárás.

A hallottakat újra és újra lejátszottam magamban. Még mindig mosolyognom kellett Alan szavain, és addig-addig ismételtem magamban azokat, amiket mondott, amíg el nem kezdtem egy kicsit komolyabban is megfontolni őket. Bármennyire is nem akartam bevallani még magamnak sem, sok minden összefüggött, és sok minden értelmet nyert, ami eddig zavaros volt. Őrültségnek tűnt, de mégis meg szerettem volna kérdezni a szüleimet, hogy az igazat hallottam-e, vagy csak gyerekes csínytevés egy felnőttől, aki talán nem teljesen épeszű.

A szemem sarkából mozgolódást láttam, ami felébresztett a gondolataimból. Egy árny mocorgott a fák alatt az erdő szélén. Éppen csak megmozdult, de láttam, hogy egy helyben marad. Annyira igyekezett elbújni a fák árnyékában, hogy meresztenem kellett a szememet, hogy lássam a körvonalait. Nem tudtam biztosra, hogy mit csinált ott, de azt tudtam, hogy ember, aki egy helyben állt és figyelt… A házunkat? Engem?

A hátamon felállt a szőr és leszidtam magam, amiért hagytam, hogy egy rémmese ennyire hatással legyen rám. Bárki lehetett a fák között, bármit csinálhatott. Ugyanakkor mégis azt éreztem, mintha engem figyelne. Igyekeztem elhessegetni a gondolatot magamtól, és az ablakpárkányról átültem az ágyra. Végül elaludhattam, mert arra nyitottam ki a szemem, hogy Ian rázza a vállam, miközben suttog valamit.

  – Lilly, anyáék hazajöttek – mondta halkan.

Tudtam, hogy miért ébresztett fel, és minden annyira álomszerűnek tűnt, hogy nem hittem volna, hogy tényleg megtörtént.

  – Szerintem meg kellene kérdeznünk tőlük, hogy igaz-e mindaz, amit Alan mondott – mondta Ian, miközben felültem.

  – Egyetértek – mondtam neki álmos hangon. És még a házit sem csináltam meg másnapra. – Vacsora közben kérdezzük meg őket, akkor talán nem fognak tudni kitérni a válaszadás elől.

A szüleink, ahogy beléptek az ajtón, felkiáltottak, hogy ezzel jelezzék érkezésüket. Mi is visszakiáltottunk, aztán fél óra múlva hallottuk anyu hangját, amikor az asztalhoz hívott minket vacsoraidőben. Igyekeztek fesztelen hangon beszélgetni egymással és velünk is, de szinte tapintani lehetett a frusztrációt közöttünk, amit csak erősített a közben nekiinduló eső. A szüleink mintha csak a jelre vártak volna, hogy ugorhassanak. Végül nem várattuk őket sokáig, és Ian szólalt meg elsőnek.

  – Anya, apa. Beszélhetnénk veletek valamiről?

Mintha csak ezt a jelet várták volna, egymásra néztek, és egyszerre hagyta el a szájukat egy megadó sóhaj. Az arcukban szomorúság volt, és szinte bűntudatom lett tőle, hogy miért kell elrontanunk egy meghitt családi vacsorát. Aztán ahogy jött, úgy el is tűnt ez az érzés, mert eszembe jutott, hogy ők voltak azok, akik titkolóztak. Ha hamarabb elmondtak volna mindent, most nem lennénk ilyen helyzetben. Aztán a szüleink bólintva néztek ránk, amitől pedig mi könnyebbültünk meg.

  – Miről van szó? – kérdezte Annie.

 – A tekintetetekből ítélve szerintem tudjátok – válaszolta Ian. Átadtam neki a beszélgetés irányítását, mivel kettőnk közül ő volt a határozottabb.

  – Azért kifejtenéd, kérlek? – szólt közbe David szigorú apai hangon.

  – Szeretnénk, ha mesélnétek a gyerekkorunkról – mondta Ian, mire felkaptam a fejem. Nem tudtam hirtelen, hogyan akar ezzel kilyukadni ahhoz a kérdéshez, ami leginkább foglalkoztatott minket.

  – Híresen jók vagytok a memóriátokról, fiam. Pontosan mit szeretnétek tudni? – kérdezte David.

  – Hogy mi történt négy éves korunk előtt? Se fotók, se emlékek azokból az időkből. Szeretnénk tudni, és nagyon szépen kérlek, hogy ne hazudjatok – az utolsó szót Ian olyan keményen és könyörtelenül mondta ki, hogy Annie szeme elkerekedett.

Nagyon sokáig csendben voltunk, és éreztem, hogy ahogyan nő a csend, úgy nő Ianben és bennem a nyugtalanság és az idegesség. Ian és David farkasszemet néztek, Annie az asztal lapját bámulta, én pedig a fiúkat. Valamiért azt éreztem, hogy az orrom előtt fog romba dőlni az életem, a világom.

  – Az az érzésem, hogy már beszéltetek Alannel. Ha így van, akkor azt hiszem, nincs mit mondanunk – mondta végül David.

  – Tehát igaz? – kérdezte Ian remegő hanggal.

  – Igaz – mondta David egy bólintás kíséretében. – Nem vagyunk a szüleitek.

Annie-ből kitört a hangos szipogás, és csak ekkor vettem észre, hogy már könnyekben úszik a szeme. A sok titkolózás ellenére abban reménykedtem, hogy Alan hazudott, csak kitalálta az egészet. Akiket a szüleimnek hittem, hirtelen idegenekké váltak, akiket nem ismertem. Becsapva, átverve éreztem magam. A testemet mintha betonfalhoz vágták volna. Nem is tudtam erre az érzésre megfelelő hasonlatot. A veszekedések ellenére mindig közel álltunk egymáshoz, sokat nevettünk, őszintén is beszélgettünk, és most megtudtuk, hogy mindez hamis volt. Ugyanakkor mindig volt egy részem, az agyam egyik hátsó zugában, ami kételkedett az együtt töltött évek valódiságában. Mindig tudtam, hogy csak Iannel hasonlítunk egymásra, és ezért sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon tényleg egy család vagyunk-e.

Ian olyan hirtelen pattant fel hátraborítva a székét, hogy Annie felsikkantott ijedtében. Én viszont a sokktól mozdulni sem bírtam, ezért Ian megragadta a kezemet, felrántott a székből, és maga után húzott a bejárati ajtó felé. Nagyon hálás voltam neki ezért, mert magamtól biztosan nem tudtam volna megmozdulni. Azt is tudtam, hogy Ian most csak vezetni akar, hogy kiengedje a gőzt, és maga mellett akart tudni, nehogy szétessek.

Ian az anyósülés irányába terelt, én pedig automatikusan cselekedve beültem és becsatoltam az övemet. Nem tudtam, hogy merre fogunk menni, és valószínűleg Ian sem, de most ez volt a legkisebb gondunk. Az ég már sötét volt, beesteledett és csak az út menti lámpák szolgáltattak némi fényt. Amint beindította a motort, Ian rátaposott a gázpedálra. Ahogy elhagytuk az utcát, a házat pedig már nem lehetett látni a visszapillantó tükörből, csak a saját hangomat hallottam, ahogy kitört belőlem a zokogás.


A következő fejezetet nem tudom mikor fogom megosztani Veletek. Ráadásul egy pályázaton is el szeretnék indulni egy saját, önálló novellával, amit ha szerencsém van, egy kötetben meg is fognak osztani az országgal (a világgal nem tudom). :) Kívánjatok szerencsét. Nektek pedig Jó olvasást! :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése