Tűzijáték

Újabban novellával próbálkozom. Remélem tetszeni fog. Kíváncsi lennék majd a véleményetekre. Az álmok valóra válnak legújabb fejezetével is igyekszem végezni. Boldog Új Évet Mindenkinek! :)



Mint egy kisgyerek, úgy toporogtam a tömegben a híd mellett. Már csak egy óra volt hátra, és mindennek vége. Az emberek tolongtak, lökdösték egymást, de közben hatalmas vigyor ült az arcukon. Nem csodálkoztam, elég sokan leitták magukat az alkalomhoz illően. A gyerekek rohangáltak minden felé fújva a dudákat, csillogó parókákban, a szülők pedig kiabáltak utánuk hogy ne tűnjenek el és maradjanak a közelükben.

Kicsit kezdtem türelmetlen lenni. Egyedül voltam, és az izgatottság ellenére már kezdtem megbánni, hogy kijöttem körülnézni. Végülis az ember TV-ben is megnézheti ugyanazt több csatornán is. De úgy éreztem, hogy mindenképp élőben kell látnom. Megvolt ennek is a maga varázsa.

Úgy döntöttem, hogy amíg el nem kezdődik, iszom valami meleg italt, hogy egy kicsit felmelegedjek. Hiába, sem a sál, sem a sapka, sem a kesztyű nem volt elég vastag ahhoz, hogy melegen tartson. A forralt bort választottam egy közeli bódénál. Egyszerre volt édeskés és savanykás az íze, és már az első kortynál éreztem, hogy vége a fogvacogtatásnak. Elég gyorsan megittam, aminek az lett a következménye, hogy a gyomrom olyan volt, mintha lángokban állna.

- Szia. Remélem a vendégem vagy a következő pohárra - lépett mellém egy fiatalember.

Legalább egy fejjel magasabb volt nálam. Barna haját felzselézte, szürkés szemeit pedig még így, a félhomályban is ki tudtam venni, úgy világítottak. Jóképű volt, de nem úgy nézett ki, mint aki most lépett volna elő egy férfimodellmagazin lapjaiból. A testalkata vékonynak tűnt a fekete bőrdzseki és a sötét farmer alatt, mégis az volt az érzésem, hogy inkább csak szálkás.

Ahogy felocsúdtam meglepetésemből, feltűnt, hogy milyen szélesen mosolyog rám. Érdekes volt, és új, mert nem szoktak idegenek csak úgy leszólítani, főleg nem az utcán. Még így, ünnepekkor sem, vagy akár fesztiválokon, de most mégis jól esett. Főleg az, hogy meghívott. Persze nem mintha inni szerettem volna még egyet. Így sem voltam hozzászokva az italokhoz.

- Köszönöm, de úgy érzem, egy elég volt - mosolyogtam vissza rá.

- Na és teára, vagy forró csokira sem hívhatlak meg? Ahogy telik az idő, egyre hidegebb lesz, és nem szeretném, ha egy ilyen szép lány, mint te, megfázna - mondta teljesen zavartalanul és könnyedén.

- Egyelőre nem fázom, köszönöm.

- Rendben, de kérlek szólj, ha igen - nézett rám egy visszafogottabb mosollyal. - Remélem nem veszed tolakodásnak a viselkedésem, de már figyellek egy ideje, és láttam, hogy egyedül álldogálsz. Ezért gondoltam, hogy talán jól jönne a társaság.

- Nem veszem tolakodásnak. Inkább megköszönném a figyelmességedet.

A fiú olyan fülig érő szájjal, és boldog tekintettel ajándékozott meg, hogy jómagamnak is jó kedvem lett. Aztán beállt a sorba a kis faháznál, hogy ő is vegyen magának egy italt, aztán rögvest visszasietett hozzám. Féltem, hogy mennyire lehetek jó társaság egy idegennek. Ilyen még nem volt, hogy kettesben lettem volna egy ismeretlennel.

- Egyébként a nevem Benjamin Light, de szólíts csak Bennek.

- Örvendek, én Elizabeth Hill vagyok, de mindenki más csak Eliznek, vagy Lizzie-nek hív.

- Örülök Elizabeth, hogy megismerhetlek - nyújtotta kezét Ben, aztán kezet fogtunk.

Az érintése meleg volt, és mintha áram rázott volna meg. Egyszerre éreztem játékosságot, és lelki biztonságot. A jókedvem apadhatatlannak tűnt, és úgy láttam, Bené is. Önkéntelenül is elindultunk sétálni a folyó irányába. A városnak ez a része volt a legnyugodtabb. Az emberek a múltban történt számtalan baleset óta távol tartották magukat a folyótól ünnepekkor.

Még így, kivilágítva is nyomasztónak tetszett, de ezt mégsem éreztem. Saját kedvcsinálóra tettem szert idén, aki úgy mutatta, hogy nem bánja a dolgot. Mi több, az ő jóvoltából kaptam meg az ajándékom. Mégsem láttam reménytelennek az éjszakai várakozást.

- Miért jöttél egyedül?

- A barátaim máshol vannak, a szüleimnek pedig nem volt kedvük eljönni - mondtam kicsit szomorkásan.

Ez a téma érzékenyen érintett. A barátaim tényleg máshol voltak, nem voltunk együtt, de csak azért, mert nem hívtak. Tudtam róla, még ha nem is mondták egyenesen a szemembe. Nem mondták, hogy engem nem akarnak hívni, így az okát sem tudtam a titkolózásnak, vagy a tettüknek. Az egyik legjobb barátom is ott volt velük, aki idén megint megmutatta, hogy mennyire is közel állunk egymáshoz.

Ő volt az egyetlen, aki jött, hogy kellemes ünnepeket kívánjon; aki kiállt mellettem a többiek előtt, még akkor is, amikor én nem voltam jelen. Ő volt, aki harcolt értem, kérlelte a többieket, hogy hívjanak engem is, ne hagyjanak ki a közös mulatságból, de ők nem engedtek. Mivel ezzel is rájöttem, hogy nem is olyan igaz barátok, mint amilyeneknek hittem, úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam elkedvetleníteni, és egyedül jöttem.

A szüleim pedig több mint valószínű, hogy eljöttek volna velem, ha megkérem őket, de tudtam, hogy ritkán vannak kettesben, ezért inkább csak eljöttem. Legalább egy kicsit csak egymásra tudnak figyelni, ha már ilyen szép ünnep van. Szép, de érdekes. Amikor elérkezik a perc, az emberek tapsolnak, nevetgélnek, örülnek egymásnak, és fogadalmakat tesznek maguknak is, és mindenkinek, aki csak hallja.

Aztán másnap felébred, és úgy érzi, hogy semmi nem változott. A gyerekeknek ugyanúgy iskolába kell menni, a felnőtteknek dolgozniuk kell a megélhetésért. A házimunkát ugyanúgy el kell végezni, és be kell szerezni a szükséges dolgokat, a napi fontosságokat. A nagyobbaknak egyre többet kell tanulniuk, főleg azoknak, akik érettségiznek. Következnek a vizsga- és felvételi időszakok. Az élet nem állhat meg.

- Lehet, hogy egy kicsit érdekesnek fog tűnni, amit mondok, de örülök, hogy egyedül vagy. Így legalább megismerhetlek - zökkentett ki a gondolatmenetemből Ben.

Erre csak mosolyogni tudtam. Innentől kezdve nagyon sok mindenről beszélgettünk. Szóba került az iskola, elmondtam neki, hogy hol tanulok, én pedig megtudtam róla, hogy ő már egyetemre jár. Építész szeretne lenni, hogy felépíthesse az emberek álmait, ahogy ő fogalmazott. Szép terv, tetszett.

Beszélgettünk arról is, hogy ki mit dolgozik az iskola mellett. Szórakoztatóiparban volt, de hogy pontosan mivel is foglalkozott, azt nem árulta el. Kiderült azonban, hogy nagyon is közel lakunk egymáshoz, és hogy hasonlók a hobbijaink és az érdeklődésünk is egyéb dolgok iránt. Egy óra leforgása alatt annyi mindent megtudtunk egymásról, hogy olyan volt, mintha évek óta ismernénk egymást.

Sokat nevettünk, én pedig az idejét sem tudtam, hogy mikor nevettem utoljára egy jóízűt, és szívből jövőn. Egyre inkább kezdtem megkedvelni Bent. Nem volt tolakodó, kedves és udvarias viszont annál inkább. Felszabadultnak éreztem magam mellette. Nem volt semmi kötöttség, és nem kellett megfelelnem semmilyen elvárásnak sem. Jó érzés volt.

De aztán egyszer csak minden sötétbe borult. A fények kialudtak, az emberek mozgolódása abbamaradt. Csak a vékony faágak rezegését lehetett hallani, olyan csönd lett hirtelen. Mindenki egy irányba nézett várakozóan és izgalommal telve. Vártuk, hogy történjen valami. Én viszont mivel kiskorom óta félek a sötétben, kicsit elkezdtem remegni. Ben ezt megérezve azonnal közelebb jött hozzám.

- Ne félj. Nem hagyom, hogy bármi bántódáson essen. Főleg, hogy végre újra nevetni láttalak.

- Hogy érted azt, hogy újra? - kérdeztem felpillantva rá.

A sötét ellenére láttam, hogy vágyakozón, merengve néz rám. Hirtelen nagyon emlékeztetett valakire, akit nagyon régen ismertem. Hosszú idő óta nem hallottam felőle semmi jót. Amikor utoljára hírt kaptam, Irakba küldték katonának. Nem tudtam, hol lehetett, mi történhetett vele, semmilyen címet nem kaptam meg, hogy tarthassam vele a kapcsolatot.

Töprengve néztem Benre, hátha ki tudom olvasni a tekintetéből a választ, de nem láttam mást, csak emlékek fürkészését. Aztán egyre közelebb hajolt, és egyszerre csak az ajkaimon éreztem a száját. Lassan csókolt, mégis gyorsan ért véget, amitől szívfájdalmam lett. Amikor kinyitottam a szemem és megláttam az övét, hirtelen eljutott a tudatomig a felismerés. Ő volt az. Olyan régen nem láttam, hogy nem ismertem fel. De nem a saját nevével mutatkozott be, hanem valaki máséval.

Meg akartam kérdezni, hogy mit keres itt, mikor jött, és miért nem értesített. A hangomat azonban elnyomta egy hatalmas dörrenés. Az eget hirtelen sok ezer csillag töltötte meg. Kicsik és nagyok. Az utóbbiak pedig mintha még több apró darabkára hullott volna szét. Mind színes volt, mintha nem is tél lenne, és a tavaszi tündérek táncát kísérhettük volna figyelemmel.

Az emberek éljeneztek, koccintottak, és máris elkezdődtek a szokásos tortúrák az újév alkalmából. Fogadalmak szálltak az égbe, az időseknek elkezdtek potyogni a könnyei, hogy ezt is újra megérték. Tudták, hogy már sok ilyet átéltek, és amit tudtak, mindent elértek. Mégis bennük volt az élni akarás. Ellentétek harcoltak a lelkükben, amiket ők maguk nem tudtak legyűrni.

Fel akartam nézni Walter szemébe, hogy megbizonyosodjam, nem álmodom. De már nem volt ott. Helyette egy aprócska fényes pontot láttam az arcom előtt lebegni. A meghökkenéstől sem szólni, sem mozdulni nem tudtam. Még nem láttam ilyet.

Mindig vigyázni fogok rád. Csak gondolj rám, amikor a sötétben vagy, és eszedbe jut, mit ígértem. Nem hagyom, hogy bántódásod essen. Ezt sose felejtsd el. Szeretlek Elizabeth. Mindig veled leszek.
A fényes pont az ajkamhoz ért, és újra éreztem Walter csókját az ajkamon. Aztán azt láttam, hogy elindul a levegőben a tűzijátékok felé, majd amikor a közelükbe ért, ő maga is hatalmas pukkanással sok millió csillagként hullott alá. De ez volt a leghatalmasabb, és a legtisztább mind közül.

Már nem féltem sem a sötéttől, sem az egyedülléttől. Hiszen nem vagyok egyedül, soha nem is voltam. Bár Walter meghalt, és még csak nem is tudtam róla, most mégis örülök. Nem gyászoltam őt, mert tudtam, hogy most már örökre velem marad. Akárcsak az emlék, ahogy az egész várost megvilágította a hatalmas, vakítóan fehér fény.