2011. augusztus 26., péntek

Az álmok valóra válnak: 8. fejezet

8. fejezet: Logan
ÚGY TŰNIK, HOGY JAMES mindent megtudott az erdei dologról, minek következtében arra jutott, hogy hazudtam neki. Amikor hazajött, nem szólt hozzám. Anyunak adott egy puszit az arcára, apunak is köszönt, rajtam pedig keresztül nézett. Tudtam, hogy vacsora után nem úszom meg a beszélgetést.

Vacsorára azonban nem jött le. Azt mondta nem éhes, ellenben szörnyen fáradt és szeretne korán lefeküdni. Hallottam a hangjában az enyhe gúnyt, ami nagy valószínűséggel nekem szólt. Észre se vettem, de magamban elkezdtem imádkozni Istenhez, angyalokhoz, tündérekhez, mindenhez ami jó és csodálatos. Nem voltam biztos benne, hogy léteznek is, de úgy döntöttem most hiszek a varázserejükben, és kicsit megpuhítják Jamest, legalább arra a kis időre, amíg beszélek vele.

Miután végeztünk a sült csirkével és a körítéssel, a maradékot elraktam, a koszos edényeket gyorsan bepakoltam a mosogatógépbe, és fölmentem letusolni. Úgy éreztem alaposan meg kell fontolnom, hogy mit mondjak a bátyámnak, és le kellett, hogy hűtsem magam. Miután felöltöztem, vettem egy mély levegőt és elindultam James szobája felé.

A kopogásomra semmi válasz nem jött, utána megpróbáltam bemenni, de az ajtó be volt zárva. Meglepődtem, hiszen előttem eddig még sosem zárkózott el, akkor sem, ha össze vesztünk valamin. Nem tudtam biztosra, hogy most tényleg miattam zárta-e be az ajtaját, vagy valami más oka lehetett-e, épp ezért máshogy próbálkoztam.

- James - próbáltam olyan halkan szólni, hogy a szüleink ne hallják meg, de azért lehetőleg James igen. - Nyisd ki kérlek, szeretnék beszélni veled - semmi válasz.

Még egyszer kopogtam, de mikor arra sem reagált semmit, föladtam és elmentem én is lefeküdni. Nagyon sokáig forgolódtam az ágyban, nyugtalan voltam és ideges. A szememet is alig mertem lecsukni, mert akkor rögtön a vörös szempár jelent meg előttem.

Nem tudom mikor nyomhatott el az álom, de a lepedőmbe csavarva ébredtem fel. Alig kaptam levegőt, bár részben az ijedtségtől is lehetett, nem csak a körém szoruló ágyneműtől. Zúgást éreztem a fejemben és hangokat hallottam, amik talán hallucinációk lehettek, de mégis olyan valóságosnak tűntek. Próbáltam megnyugodni, és figyelni.

Tudom, hol vagy.

Majdnem felsikoltottam, de még idejében lakatot tudtam tenni a számra. A hang suttogó volt, mégis éreztem, hogy mély. Halk volt, de annál fenyegetőbb. A vörös szempár úgy rémlett fel előttem, mint két sebhely, ami eltorzított egy gonosz, vérengző arcot.

Nem menekülhetsz előlem. A markomban vagy.

A hang tovább suttogott, míg én egyre biztosabb lettem abban, hogy ez a valaki létezik. Élőlény, ami egyezik azzal a valamivel, vagy valakivel, aki miatt egész eddigi életünkben költöztünk, menekültünk. Akaratlanul is Randolph szavaira kezdtem gondolni, amitől éreztem, hogy összefügg az üldözőinkkel a mondanivalója.

Úgy döntöttem, hogy vagy így, vagy úgy, de beszélek a bátyámmal. Meg kell találnom a módját, különben ki tudja mi történhet. Ha még mindig nem akar meghallgatni, kénytelen leszek nélküle menni a rezervátumba. Meg kell tudnom, hogy mit akar mondani Randolph. Amikor megszólalt az ébresztő, kikeltem az ágyból és gyorsan készülődtem, és indultam.

James szobájának ajtaja nyitva volt, ami azt jelentette, hogy már elment. Ez persze nem lepett meg. Amikor leértem a földszintre, anya épp a kávéját iszogatta a konyhaasztalnál hálóköntösben és papucsban. Szerettem reggelente így látni, mert olyan nyugodtan tűnt és gondtalannak, hogy úgy éreztem, semmi probléma nincs a világon.

- Szia anya. Indulok a suliba - szóltam oda hozzá, mikor még mindig nem pillantott fel az előtte heverő újságból.

- Várj egy kicsit Katie. Beszélnünk kell - nem tetszett a hangja. A látszat ellenére feszült volt.

- Történt valami? - kérdeztem, miközben odaléptem hozzá.

- Csak kicsit aggódom. James már elment, mire felébredtem. Túl korán ment el. Történt valami? Ilyet még nem csinált.

Éreztem, hogy gombóc nő a torkomban. Most mit mondjak? Nem mondhatom el neki a veszekedést, és hogy valószínűleg James irtó dühös rám.

- Amennyire én tudom, nem történt semmi - mondtam kicsit feszengve.

- Ugyan Katie. Ha valaki, akkor te aztán biztosan tudod, hogy mi baja lehet. Olyanok vagytok, mint... - elhallgatott hirtelen, de éppen csak egy pillanatra. - Mint két tojás.

- Lehet, de mindent én sem tudhatok róla, vagy a vele történő dolgokról - bólintott egyet ugyan, de láttam, hogy még mindig nincs minden rendben. - Nem csak James nyugtalanít, igaz?

Megint bólintott, aztán rám, majd az újságra nézett. Nem olvasta, csak nézte. Tudtam, hogy abban olvashatott valamit, ami kicsit felzaklathatta. Odaléptem mellé, és elolvastam a szalagcímet.

A merénylő visszatért?

- Mi történt anya? - kérdeztem én is aggódva.

- Újabb gyilkosságok és eltűnések kezdődtek. Eddig nem volt súlyos a helyzet, de most úgy tűnik, hogy komolyra fordultak a dolgok.

- És mit jelent az, hogy visszatért? Ezek szerint volt már ilyen? - kérdeztem, mire anya úgy tett, mintha mélyen belemerült volna abba, amit olvasott. Aztán mély levegőt vett, és rám nézett.

- Igen Katie. Történt már ilyen. De ez nem az én tisztem elmondani. Időben meg fogsz tudni mindent. Te is, és James is. De most már menj, indulnod kell ,különben elkésel - állt fel, és kezdett kitessékelni a konyhából a bejárati ajtó felé. - Kérlek beszélj Jamesszel, és üzenem neki, hogy legközelebb várja meg, amíg vagy én, vagy apátok fölkel.

- Várj anya! Kérdeznem kell valamit - mondtam, miközben eszembe jutott a suttogó hang. - Valaki üldöz minket, igaz? Azért költözködtünk idáig, mert menekültünk?

Anyámnak kitágultak a szemei, láttam rajta a rémületet. Ezek szerint telibe találtam. Mi folyik itt az ég szerelmére? Meg kellett tudnom, azonnal.

-Ne haragudj kislányom, de én nem mondhatok semmit.

- Randolph igen? - kérdeztem, mire meglepettséget láttam édesanyám arcán.

- Ezek szerint már megkeresett téged. Akkor viszont arra kell kérjelek, hogy mihamarabb menj el hozzá. Ő elmond neked mindent, és válaszol az összes kérdésedre. De most tényleg sietned kell. Útközben pedig nagyon vigyázz magadra.

Mondta anyám, aztán jóformán szószerint kilökött a bejárati ajtón. Semmit nem értettem, mégis volt egy olyan érzésem, hogy nagyon hamar ellátogatok Warm Springsbe. Amint beszálltam a kocsiba, és beindítottam a motort, gázt adtam, és siettem Mill City-be. Útközben már csak megszokásból sem néztem az erdőbe.

Tudtam, hogy egy hatalmas állat fut mellettem és figyel. De most valami újat éreztem. Oldalra pillantottam, és a farkas megváltozott. Öregnek tűnt, kevésbé fittnek. Nem tudom miért, de megijedtem.

Igyekeztem nem törődni vele, és mihamarabb beérni az iskolába. Meg kellett találnom Jamest amilyen gyorsan csak lehet. Ha kell, akkor óra közepén felállok és elindulok a keresésére. Csak nem lehetett olyan mérges rám, hogy ne álljon szóba velem. Az éjszaka le kellett, hogy higgadjon, így reményekkel telve parkoltam le az iskola parkolójában a szokásos helyemre.

Tristan kocsija is ott volt, és eszembe jutott, lehet, hogy ők hozták el a bátyámat?
Több, mint valószínű, mert az autó túloldalán ott voltak mindannyian Jamesszel együtt. Amikor megálltam, felém néztek, de vissza is fordultak. Kiszálltam, és odamentem hozzájuk.

- Sziasztok fiúk - köszöntem nekik feszengve. Rám se hederítettek, ami kicsit rosszul esett, de jelen pillanatban túl büszke voltam ahhoz, hogy magamra vegyem. - James beszélhetnék veled? Nagyon fontos.

Tristan a szeme sarkából rám nézett, aztán elrugaszkodott a kocsitól, és elindult az iskola bejárata felé. A fiúk is követték, majd James is elindult. Próbáltam megfogni a karját, hogy azzal kényszerítsem maradásra, de elrántotta a karját, mint ha tű szúrta volna, és elment mellettem. Rám se nézett, még csak nem is lassított.

A tekintetében tűz, harag, csalódottság és bánat egyvelege parázslott. Átnézett rajtam, mintha levegő lennék. Dylan és Tony közé lépett, mint akinek testőrei lennének. Még életemben nem láttam ennyire dühösnek. Az, hogy mindez felém irányul, még inkább szíven ütött. Csak álltam ott egymagam, és még nem éreztem magam ennyire magányosnak, még inkább magatehetetlennek.

Még pár másodpercig álltam ott, míg eljutott a tudatomig, hogy egyikük se, még csak vissza sem fordul, aztán én is elindultam órára. Nem voltam eszemnél egész végig. Mintha csak árnyéka lennék önmagamnak, mintha csak egy szellem lennék, akit összetörtek, mikor még élt. Automatikusan mentem mindenhova, nem tudtam mikor mit csinálok épp. Egyszer csak a menzán tértem magamhoz.

Körülnéztem, hogy hova ülhetnék az ebédemmel, ami fogalmam sincs, hogy mi lehetett, mert arra sem figyeltem oda, hogy mit veszek. Becky-ék a szokásos asztalunknál ültek, és integettek, hogy menjek oda hozzájuk. Nem szívesen tettem volna, mert láttam, hogy Greg is ott volt. Igaz, hogy Cassandrával sutyorogtak, aminek valahol legbelül örültem, de még így is feszélyezett a közelsége.

Megláttam a fiúkat is a bátyámmal. Tris egy másodpercig nézett engem, aztán elfordult. Mindannyian nagyon letörtnek tűntek, ami egyre inkább aggasztott. Kezdtem megrémülni, hogy mi történhetett, hiszen ennyire csak nem lehettek rám mérgesek. James aztán végképp nem. Még akkor sem, ha azt mutatta.

Aztán meghallottam egy angyali hangot, ami mintha csak a mennyországból szólt volna.

- Bella! - Logan volt az. A testvérei társaságában ült, de amikor meglátott, felállt és átült egy kicsit távolabb eső asztalhoz és intett, hogy üljek oda én is.

Sokkal kecsegtetőbb volt odaülni hozzá, hiszen a bátyám minden jel szerint rám se hederít egy pillanatig sem, Becky pedig nyilván megérti, hogy nem szeretnék Greg közelében lenni, így elindultam az asztalok között. Magamon éreztem James fürkésző pillantását. Már majdnem odapillantottam, de sikerült megfegyelmeznem magam. Akartam vele beszélni, de ő elutasított. Ne várjon tőlem többet.

- Szia Bella! Parancsolj - köszönt Logan, és kihúzta nekem az egyik széket, mint egy úriember.

- Köszönöm.

- Hogy vagy? Eléggé kábultnak tűnsz. Minden rendben? - kérdezte aggodalmaskodva.

- Igen, persze. Van néhány családi gond, de ezen kívül semmi probléma.

- Értem, de azért szólj, ha tudok valamiben segíteni. Tudod, hogy szívesen teszem - nézett mélyen a szemembe. Tudtam mire gondol.

- Egy valamiben tudnál segíteni - szólaltam meg kis töprengés után, mire felcsillant szemekkel érdeklődve várta, hogy mit tehetne értem. - Hogy kerülsz ide?

A kérdésre Logan hirtelen feszült lett, de nem vesztette el az önuralmát, és gyorsan rendezte a vonásait. Az egész pár tizedmásodperc alatt történt, de észrevettem, és furcsának találtam. Aztán Logan gyorsan mosolyt varázsolt az arcára, amiből rájöttem, hogy sejti mire gondolok.

- A családommal ide költöztünk egy ideje, és ide irattak be minket, mert ez volt a legközelebbi iskola, és itt legalább viszonylag jó az oktatás is - nézett rám egy rossz kisfiú mosolyával. - De miért vagy erre kíváncsi?

- Még kérdezed? - ezen meglepődtem. - Először is megmentesz attól, hogy egy autó halálra gázoljon, aztán attól, hogy a farkasok széttépjenek, most meg itt vagy abban az iskolában, ahova én is járok. És még kérdezed, hogy miért vagyok erre kíváncsi?

Logan felnevetett, de ez nem az az önfeledt nevetés volt. Kiéreztem belőle az idegességet. De amint félmosolyra húzódott a szája, és a mélyen a szemembe nézett, elfelejtettem mindent. Úgy éreztem, hogy csak ketten vagyunk ezen a világon, és mindenki más eltűnt. Megszűnt létezni a külvilág számomra, és csak Logan volt előttem.

A mosolya csodálatos volt, lélegzetelállító, a tekintetével pedig mintha egyenesen a szívem közepébe látna. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy mit kérdeztem alig pár másodperccel ezelőtt. Bár Logan szerencsére emlékeztetett rá.

- Ezer bocsánat mohó érdeklődésemért - ahogy elváltoztatta a hangját, borzongás futott végig rajtam. - Mit csinálsz ma?

- Egyelőre iskolában vagyunk. Egyébként majd otthon szokott kiderülni, hogy mi a dolgom délután. Miért? - a szívem kicsit hevesebben kezdett dobogni a kérdésétől.

- Arra gondoltam, elmehetnénk valahová, ha van kedved. Tudod, beszélgethetnénk meg ilyenek.

Nem tudtam, hol áll a fejem, vagy hogy jól hallottam-e. Éreztem, hogy fülig vörösödöm, és hirtelen nem találtam a saját hangomat. Ha álomnőnek tartottam volna magam, rögtön arra gondoltam volna, hogy éppen randira hívott. Fogalmam sem volt hirtelen, hogy mit is felelhetnék rá, de aztán végre újra hang jött ki a torkomon.

- Persze, lenne kedvem - mosolyogtam rá félénken.

- Nagyszerű, akkor majd kint várlak a parkolóban - mondta ragyogva Logan, és felállt.

- Most már menjünk, mert nemsokára becsengetnek, és nem szeretném, ha miattam elkésnél akár egy óráról is.

Az órámra néztem, és rájöttem, hogy igaza van. Körülnéztem, és már csak Tony-t és Dylant láttam. Tudtam, hogy engem figyelnek, de azt nem tudtam, hogy miért. Amikor elmentünk mellettük, nem néztek felénk, én pedig tovább massíroztam a kijárathoz, hogy mehessünk órára. Időközben rájöttem, hogy a következő óránk közös Logannel.

Azaz matek óra következett, amit sose szerettem. Persze Logan hatására ha akartam se tudtam volna odafigyelni. A közelsége letaglózott, megbénított. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne nézzem őt folyamatosan. Órán mellém ült, ami még inkább zavarba hozott. A tanár először körbejárt megnézni, hogy mindenki megcsinálta-e a háziját, de szerencsémre nem ellenőrizte, hogy jó is lett-e.

Alig vártam, hogy vége legyen az órának, mégis olyan hosszúnak tűnt. A felét nem értettem annak, amit a tanár mondott, de azért körmöltem szorgalmasan a füzetembe már csak azért is, mert addig is tudok gondolkozni, és megpróbálhatom elterelni a figyelmem a mellettem ülő tökéletességről.

Bár így is az járt a fejemben, hogy vajon hova akarhat elvinni. Nyilván nem tartottam semmitől, hiszen miért kellett volna félnem bármitől is, amíg mellettem volt. Abban reménykedtem csak, hogy valami nyugodt helyre visz, hogy ki tudjam faggatni mindenről. Meg akartam tudni, hogyan mentett meg mindkét esetben. Ennek a titoknak a végére kellett járnom.

Amikor kicsengettek, meglepődve néztem fel a füzetemből. Mellettem Logan rám mosolygott és felállt. Az ajtónál megláttam Becky-t, ahogy integet felém és hív, hogy menjek.

- Menj nyugodtan, nekem még beszélnem kell a testvéreimmel. Kint találkozunk - mondta Logan mosolyogva és elindult.

- Na most pedig történetet kérek - mondta Becky, amikor odaértem hozzá. - Még hozzá mindenről.

- Hogy érted azt, hogy mindenről? - kérdeztem, bár sejtettem a választ.

- Mi van a testvéreddel és az indiánfiúkkal? Összenőttek, James pedig úgy néz mindenkire, mintha bármelyik pillanatban nekiesne valakinek. És mi van közted meg az új srác, Logan között? Mindent tudni akarok.

- James kicsit mérges rám, és ha jók a megérzéseim, akkor a fiúk állítják meg abban, hogy valami butaságot és meggondolatlanságot csináljon. Logan és én köztem pedig nincs semmi. Beszélgetünk és ennyi.

- Nekem nem úgy tűnik. Viszont bármi baj van közted és James között, szerintem sürgősen el kell simítanotok és ne kerüljön Logan közelébe. A menzán úgy nézett felétek, mint aki mindjárt felpattan és jól elalabugyálja a barátodat. Nagyon ijesztő volt - mondta Becky, és láttam a szemében, hogy tényleg megrémült a bátyámtól.

- Rendben, vigyázok. De ha most nem haragszol, mennem kell - kértem tőle elnézést, és elindultam a kijárat felé.

A parkoló felé menet megláttam a Haskins fivéreket, csak épp Logan nélkül. Azt mondta, hogy a parkolóban fog várni, de azt nem mondta, hogy hol. Végül megpillantottam az én kocsimnál. Mellette Tristanék épp körülvették a bátyámat Tris autója mellett. Most láthattam csak meg, hogy Becky nem túlzott. James tényleg hátborzongató pillantásokat vetett Loganre, aki vak lett volna, ha nem vette volna észre.

Hirtelen felrémlett előttem egy emlékkép. Az egyik régi iskolánk udvarán álltam, körülöttem fiúk és lányok csoportosultak. Az egyik fiú, aki egy idős volt Jamesszel, ott állt előttem és csúfolt, lökdösött és bántott. A csoport pedig egyszer csak szétnyílt, a fiú pedig a földre került. James úgy megverte bosszúból, hogy majdnem kirúgták az iskolából. Apánknak sikerült csak nagy nehezen elintézni, hogy maradhasson. Ha valaki, akkor James soha nem tűrte, hogy valaki akár egy rossz szót is mondjon rám.

Aztán az emlékkép eltűnt, és megláttam Logan mosolyogva, egyenesen a szemembe nézve, el nem engedve a tekintetem fogad az autóm mellett. Hidegen hagyta, hogy a bátyám és a fiúk mit gondolnak róla. Becsültem őt ezért a higgadtságért, mert nekem nagyon nehezen ment, hogy kizárjam a látószögemből a többieket.

- El szeretnélek vinni egy nagyon jó helyre, de ahhoz az kellene, hogy én vezessek, ha nem bánod - mondta, amikor odaértem.

- Hát nem szívesen adom át másnak a volánt az én kocsimban, de legyen - válaszoltam félénken.

Igazság szerint örültem, hogy kivételesen nem nekem kellett vezetnem. Logan mellett biztosan neki is mentem volna valaminek, vagy letértem volna az útról. Így viszont nyugodtan nézhettem őt a szemem sarkából, és gondolkodhattam. Próbáltam kitalálni, hogy hova megyünk, de nem volt ismerős az út.

Időközben a felhők is kezdtek elvonulni, és a nap ragyogóan sütött. Szerettem ilyenkor nézni a napsugarakat, amik áttörnek mindent. Ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy a legnagyobb sötétségben is van fény még akkor is, ha épp nem látjuk. Ilyenkor mindig megteltem erővel, energiával és úgy éreztem bármire képes vagyok.

Logan egyszer csak hirtelen elkezdett lassítani, és félreállt az autóúton. Nem tudtam mit akarhat, és idegesen kezdtem el fészkelődni. Nem nézett rám, csak elkezdett kotorászni a hátsóülésre dobott táskájában. Addig addig kutakodott, amíg elő nem húzott egy fekete kendőt. Kezdtem aggódni.

- Mit csinálsz?

- Meglepetést akarok okozni, amihez az kell, hogy ne lásd a környéket - mondta csintalan mosollyal.

- Pont amikor olyan szépen süt a nap? - ez nem tetszett. Akartam látni a fényt.

- Ne aggódj, ha majd leveszem a kendőt, még szebb lesz minden - a duruzsoló hangja ellen már nem tehettem semmit.
Hagytam, hogy bekösse a szemem, és újra sötétségbe vigyen. Úgy éreztem magam, mint egy vak ember, és nagyon nem tetszett a dolog. A sötétség végtelennek és legyőzhetetlennek tűnt. Csak abban reménykedtem, hogy hamar odaérünk arra a helyre, ahova Logan akart elvinni.

Miután a kendőnek köszönhetően nem láttam semmit, éreztem ahogy megcsikordulnak a kerekek attól, hogy Logan kifarolt az útra. Éreztem a gyorsaságot, az adrenalin szintem az eget súrolta. Így már biztos lehettem abban, hogy gyorsan megjárjuk az utat. Egyszer csak kanyarodtunk, és zötykölődve mentünk tovább.

- Vigyázz a kerekekre és a kocsimra. Még nem teszteltem a strapabíróságát.

Logan nem szólt semmit, csak kuncogott, de azért lassított egy kicsit, hogy ne aggódjak. Azt hittem lassan rosszul leszek a hepe-hupás úttól, de körülbelül negyed órás zötykölődős autókázás után megálltunk.

- Ne mozdulj és ne vedd le a kendőt - mondta Logan és hallottam, ahogy kiszáll a kocsiból.

Nem tudtam mit tegyek. Kiszolgáltatottnak éreztem magam. Aztán meghallottam, hogy nyílik az anyósülés felöli ajtó, és valaki megragad, és az ölébe kap.

- Ne félj, nem ejtelek el. Csak kapaszkodj erősen a nyakamba - suttogta Logan a fülembe, amitől libabőrös lettem.

Nem féltem egy cseppet sem. Naívan bíztam Loganben, rábíztam magam és azt tettem, amit mondott. Ha hallani nem is hallotta, de biztosan érezte az erős tam-tamot a mellkasomnál. Vártam is, hogy elérjük a célunkat, hogy mihamarabb láthassak, és összeszedhessem magam és a gondolataimat, de közben azt kívántam, bár ne érne véget ez a gyaloglás, és Logan karjaiban maradhassak.

De aztán végül mégis az előbbi győzött, minek következtében hiányom támadt. Logan megállt, óvatosan letett a földre és levette a kendőt a fejemről. Örültem, hogy végre színeket láthatok és megszűnt körülöttem a sötétség. De a látvány meglepett. Egy erdő kellős közepén voltunk. A lombkoronák eltakarták a napot, de néhány halvány fénysugár áttört rajtuk.

Mikor kicsit visszanyertem a rendes látásomat, és nem láttam mindent homályosan, Logan megfogta a kezem és maga után húzott. A kezem megmerevedett, aztán hirtelen úgy éreztem, elkezd izzadni. Hát ez pompás - mondtam magamban. Ha Logan nem is mutatta, biztosra vettem, hogy ő is érzi a nyirkos bőrömet. Nagyon cikinek éreztem, elsüllyedtem volna ha tudok.

Egyszer csak egy tisztásra értünk, ahol tarka virágok pompáztak a sárga, narancssárga, piros, kék, lila és a rózsaszín minden árnyalatában. Az eget sem láttam még ilyen tündöklően kéknek. A maradék felhők is elvonultak, egyetlen bárányfelhő sem kémlelt már a föld felé. Madarak vidám csivitelése töltötte be a rétet. A levegőt pillangók, katicabogarak és méhek színezték. Az avarban gyíkok, és egyéb bogarak másztak nagyon gyors, de ugyanakkor óvatos léptekkel. A rét körül sziklák voltak elvétve, mintha választóvonalak lettek volna.

Nem értettem az egészet. Ősz vége volt, lassan átléptünk a télbe, és itt egy tisztás, amin nyomot sem hagy az időváltozás. Éreztem, hogy valami van a levegőben. A hely szószerint varázslatos volt. Éreztem minden porcikámban, hogy ez egy nagyon különleges hely.

- Hol vagyunk? Mi ez a hely? - törtem meg a csendet.

- A kedvenc helyem. Egy titkos hely - mondta komolyan, így tudtam, hogy nem csak úgy mondja. - Idegeneket nem szabad ide hozni, én mégis megtettem, mert úgy érzem, megbízhatok benned, és tudnod kell róla. Remélem tetszik - mosolygott rám reménykedve.

- Hogy tetszik-e? - hüledeztem. Ez nem is volt kérdés. Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű helyet, és még nem éreztem olyan szabadságot, mint akkor. Nem mertem kimondani, de gondolatban tudtam, hogy van itt valami ép elmével fel nem fogható dolog, amiről tényleg jobb, ha mások nem tudnak.

Logan csak vigyorgott rám csillogó szemekkel látva, hogy mennyire oda vagyok ezért a helyért. Hirtelen melegem lett, bár nem akartam tudni, hogy az időtől, vagy Logan rám villant mosolyától, minek után az utóbbi gondolat következtében bele is pirultam. Logan pedig, hogy elfelejthessem zavaromat, szinte a semmiből vett elő egy pokrócot. Ekkor láttam meg nála egy hátizsákot. Leültünk, és csak nézelődtünk.

- Logan, muszáj kérdeznem valamit, és szeretném, ha őszintén válaszolnál - néztem rá, mire elkomorodott, de azért bólintott. - Tudnom kell, hogy mentettél meg? Mit csináltál?

Megint maga elé nézett, de a tekintetéből ítélve látni nem látott semmit. Megint magába burkolózott, ami megijesztett. Mint amikor az erdőben voltunk, akkor is ott volt egy őt körülvevő fal.

- Sajnálom Bella, nem mondhatom el. Ez is egy titok.

- Egyet már elárultál. Ez miért fontosabb?

- Mert ebben benne van a családom is - erre megértettem. A családja nyilván fontosabb a számára.

- És miért mentettél meg? - kérdeztem. - Engem, egy számodra idegen személyt.

- Úgy éreztem, muszáj. Nem hagyhattam, hogy... - elharapta a mondatot, de túl haragosan ahhoz, hogy ne törődjek vele. - hogy bajod essen.

- De miért?

- Nem mindegy? - kiáltott fel Logan, mire akkorát ugrottam ültömben, hogy ha szék lett volna alattam, valószínűleg leesek. Logan szemei szikrákat szórtak rám. - Mégsem kellett volna elhoznom téged.

- És megfosztottál volna egy ilyen szépségtől? - próbáltam enyhíteni a haragját, bár fogalmam sem volt, hogy mivel haragíthattam magamra. - Mi bajod van már megint? Miért lettél hirtelen ennyire mérges?

- Csak annyi a bajom, hogy féltelek - mondta keserűen. - Féltelek... magamtól.

- Ezt mégis hogy érted?

- Bármennyire is ellenem van, de árthatok neked. Ha úgy vesszük, nem is kicsit.

- Mondd el érthetőbben.

- Ha lenne eszed, mérföldekre elkerülnél és elfelejtenéd, hogy egyáltalán létezem.

- Nem, ezt azonnal felejtsd el! Még csak ne is álmodozz ilyesmiről – fakadtam ki, mire elmosolyodott, mint aki erre a válaszra számított volna.

- Pedig ez lenne számodra a legjobb és a legbiztonságosabb.

- Konkrét választ várok, valamivel elő kell rukkolnod – mondtam ellentmondást nem tűrve.

Mikor láttam rajta, hogy makacsul hallgatni akar, fogtam magam és felálltam, hogy akárhogyis, de kitalálok innen, ha kell, akkor egyedül. Nem értettem, hogy Logan miért zárkózik be ennyire, és mégis annyi mindent mond, hogy azzal csak még több kérdésem lesz.

- Ne, várj - ragadta meg a kezemet, hogy megállítson. - Kérlek ne menj el. Sajnálom, de ezt nem olyan egyszerű megmagyarázni, és az okot jóformán még csak el sem tudnád képzelni.

- Próbáljuk meg. Jó a felfogóképességem.

- Igen, ezt tudom - mondta halvány derűvel az arcán, és elengedte a kezem. - De miért akarod ennyire tudni? Nem vagyok az a fajta jófiú, mint amilyennek te gondolsz, épp ellenkezőleg. Mellettem bármelyik másodpercben bajba kerülhetsz.

- Ezt nem hiszem el. Sem neked, sem Tristanéknek - a név hallatán megkeményedtek a vonásai. - Magyarázatot akarok.

- És mi van akkor, ha nem kapsz? - vetette oda ingerülten, ami engem is felhúzott egy kicsit.

- Akkor kár volt ennyire megbíznom benned, és akár csak egy lépést is tennem feléd - bár a hangerőm normális szinten volt, tükröződött az arcán, hogy ostorcsapásként érte. - Az igazat akarom tudni.

- Az igazat? Azt akarod tudni? – kérdezte üvöltve.

Még a föld is beleremegett – vagy talán én remegtem meg tőle – és minden madár, pillangó, gyík és bogár szétszéledt félelmében. A tisztás szélén álltunk, mögöttem az erdő fái és sziklái sorakoztak. Olyan volt, mintha egy nagy reccsenést hallottam volna, amit Logan kiabálása idézett volna elő. Én is megijedtem, így a tudatom alatt léptem hátra, Logan viszont követett.

- Igen – mondtam erőt diktálva a hangomba, miközben macska-egér játékot játszottunk.

Egyszer csak valami hideget és keményet éreztem a hátammal. A kezemmel megállapítottam, hogy egy sziklának ütköztem, de közben végig Logan szemét néztem, ami telve volt dühvel és bizonytalansággal egyszerre. Két kezével nekitámaszkodott a sziklának mellettem, hogy ne menekülhessek, mégsem féltem. Csupán csak megrémített ez az énje.

- Az igazság az, hogy megőrülök mikor mellettem vagy – kiabálta, bár kicsit lejjebb vette a hangját. – De megőrülök akkor is, ha nem vagy velem. Az igazság az, hogy gyűlölöm az illatod, és oda vagyok érte – fájdalmasan behunyta a szemét, mintha csak beszívná a levegőt, és egyben az illatomat érzékelné. – Az igazság az… hogy beléd szerettem – pattintotta fel hirtelen a szemét, majd megint egyre feljebb emelte a hangját. – Amit nagyon rosszul teszek. Nem lenne szabad, mert szószerint egy szörnyeteg, konkrétan félig farkas, félig vámpír vagyok – a végét az előzőnél is hangosabban kiabálta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése