Az álmok valóra válnak: 5. fejezet

5. fejezet: A megmentőm
Már alig kaptam levegőt. Úgy tűnt, mintha már órák óta futottam volna. Hallottam a mögöttem loholó éhes farkasokat. Megnyugodtam, amikor meghallottam a csaholásukat, így tudhattam, hogy a többiek biztonságban vannak. Igen ám, de én nem tudtam mitévő legyek. Csak futottam, ahogy tudtam, félő volt, hogy utolérnek.

A vicsorgásuk megrémisztett, tudtam, ezek vérbeli vadállatok, semmi esélyem nem lenne velük szemben, így csak rohantam, ahogy a lábam még bírta. Kezdtem fáradni, de nem akartam feladni. Próbáltam kitalálni mit tehetnék, hogy lerázzam őket, de semmi nem jutott az eszembe. Amint megállnék akár egy percre is, rögtön végem lenne.

Aztán hirtelen megláttam egy hatalmas fát. Csak egy ága volt, amit biztosan elérhettem volna, így utolsó energiáimat is összeszedve nekilendültem, hogy könnyedén felugorhassak. Egy kicsit sem volt szabad meginognia a magabiztosságomnak, különben végem. De sikerült, már az ágon voltam, és próbáltam azonnal tovább mászni.

Azonban a túloldalról rögtön felugrott egy farkas. Az ijedtségtől hátrahőköltem, és csak azt vettem észre, hogy leesek. Azt hittem, hogy odaveszek, és már csak abban reménykedhettem, hogy nem fog fájni, és gyorsan végem lesz. Reményeim meghallgatásra találtam, mert amint leértem, valami kemény érintette a fejemet, ami nagyon fájt, az igaz, de nem éreztem sokáig, eszméletemet vesztettem. Ezzel is könnyebb lesz az én dolgom is és a farkasoké is.

Azt hittem, hogy a halál könnyű lesz, és hogy miután meghaltam, semmit nem fogok érezni, semmire nem fogok gondolni, hogy lepereg előttem az életem, és hogy azután elveszek a sötétségben, ami ki tudja milyen mély, hosszú vagy nagy. Ehhez képest folyamatosan a családom járt az eszemben, a barátaim, Tristan, és a fiú, akit soha nem ismerhetek már meg. Egy idő után hatalmas fájdalmat éreztem. Legfőképpen a fejem fájt, de azon kívül is minden testrészem sajgott. Nem értettem a dolgot, hiszen elméletileg meghaltam, akkor mégis miért fáj mindenem kívül-belül?

Amikor kinyitottam a szemem, minden homályos volt körülöttem. Nyüszögést és vicsorgást hallottam, amitől megijedtem. Gyorsan becsuktam a szemem, de aztán mégis csak ki kellett nyitnom, mert nem történt semmi és ettől kíváncsi lettem. Attól, amit láttam, a lélegzetem is elállt. Azt se tudtam, hogy jól látok-e egyáltalán, vagy csak álmodom ezt az egészet.

Aztán hirtelen megkönnyebbülést éreztem. Tudtam, nem vagyok egyedül, és hogy ezek után semmi bántódásom nem eshet. Ugyanakkor megütköztem. A fiú, akit magam előtt láttam, csak ott állt előttem, de nem tett semmit, csak nézett a farkasokra, akik fülüket-farkukat behúzva nyüszögtek és fetrengtek, mint akik megőrültek. Csak néztem, hogy mit csinálhat a megmentőm, hogy így földre kényszerítette ezeket a vadállatokat. Ám nem gondolkozhattam sokáig, mert a farkasok megfordultak, és elmenekültek.

Aztán hirtelen ketten maradtunk a fiúval. Vártam, és csak néztem rá. Reménykedtem, hogy megfordul, és odajön hozzám, de nem csinált semmit, csak állt háttal nekem. Magamban szóltam csak hozzá, hogy forduljon meg végre, és nézzen rám, de nem tett semmit. A testtartása nagyon feszült volt, és úgy tűnt, mintha levegőt sem venne. Aztán hirtelen elindult. Még észbe sem kaptam, de egyszer csak meghallottam a saját hangomat:

- Várj! – kiáltottam utána. Bár vonakodva, de végül megállt. Nem fordult meg, ami arra utalt, hogy nagyon mehetnéke van.


- A múltkor nem volt alkalmam megkérdezni. Hogy hívnak? – kérdeztem reménykedve, hátha ennyi idő után megtudom rejtélyes megmentőm nevét.

Lassan megfordult és a szemembe nézett. Alig tudtam elhinni, hogy most abba a vad, titokzatos szempárba nézek, ami a balaeset óta kísértett álmomban. A vér majdnem meghűlt az ereimben amikor láttam, hogy most jóval sötétebbek a szemei, mint mikor legutóbb találkoztunk. Szinte feketének tetszett. A lélegzetem pedig megállt, mikor megszólalt. Mintha egy angyal hangját használta volna.

- A nevem Logan. Logan Haskins. Elnézésedet kérem, amiért nem mutatkoztam be – káprázott a szemem, vagy jól láttam, hogy egy kicsit meghajolt? – Ha jól hallom a barátaid már aggódnak érted.

Nem értettem miről beszél, aztán egyszer csak meghallottam, hogy valahol a távolban a nevemet kiáltják.

– Elkísérlek az erdő széléig. Sose lehet tudni, hogy azok a vadállatok mikor óhajtanak visszajönni, hogy ismét megtámadjanak. – mondta mikor látta rajtam, hogy gondolkodóba estem. Azt persze nem sejthette, hogy nem a farkasok miatt.

Sok mindenről szerettem volna vele beszélni, de nem tudtam hol kezdjem, egy hang se jött ki a torkomon,de ő sem szólalt meg. Olybá tűnt, még mindig nem vesz levegőt, a teste is még mindig feszült volt, a kezét ökölbe szorította, az arcán apró fintort vettem észre, mint akinek az orrát nagyon kellemetlen szag csapott volna meg. Látszott rajta, hogy nyugtalan, de az is, hogy nem a farkasok miatt. A hallgatásunk kezdett egy kicsit kínossá válni, szinte megsüketültem tőle.

Feltűnt, hogy a barátaim kiabálását egyre közelebbről hallottam. Mivel nem tudtam mikor találkozunk legközelebb Logannel – lehetőleg enyhítőbb körülmények között -, így végül rászántam magam, hogy rákérdezzek arra, ami a leginkább érdekelt.

- Hogy találtál rám? – megkönnyebbültem, hogy a hangom viszonylag normálisnak tudható be. Amit a szemem sarkából láttam, az viszont cseppet nyugtalanná tett. Logan úgy nézett, mintha dühös lenne, amiért ilyet kérdeztem tőle.

- Miből gondolod, hogy kerestelek? – kérdezte foghegyről és még egy kicsit se fordult felém, csak meredten bámult előre.


- Csak kérdeztem, mivel nem úgy tűnt, mintha véletlenül hallottad volna meg a zajokat – válaszoltam teljes meggyőződéssel, magabiztosan. – Tehát követtél?


- Fogjuk rá, de csak tisztes távolból. Tudtam, hogy egy farkas falka még él ebben az erdőben. Amikor láttalak titeket reméltem, hogy nem fognak feltűnni és hogy nem jöttök ennyire az erdőbe, de rá kellett volna jönnöm amikor észrevettelek, hogy ez bizony hiú ábránd – láttam, ahogy elfojtott egy mosolyt az utolsó szavaknál. De hirtelen ismét halálosan komoly lett.


- És hogy tudtad őket elkergetni? Hiszen meg sem mozdultál, csak álltál egy helyben és néztél rájuk.


Megállt és végre a szemembe nézett. A pillantásától ellentmondásos érzések kezdtek kavarogni bennem. A szívem a torkomban dobogott, nem mertem megmozdulni, de még levegőt venni sem. A szemeiről sem tudtam levenni a tekintetemet. Ugyanakkor hihetetlen biztonságban éreztem magam.


- Nézd, amikor hátraestél beütötted a fejed, valószínűleg elájultál pár másodpercre, így nem láthattad, hogy megdobálom őket - láttam rajta, hogy ezt nem túl sok meggyőződéssel mondta. Amin nem is csodálkoztam.

- Pár másodperc alatt? - Ekkor jött rá, hogy mit is mondott, és hogy elárulta magát. Nekem pedig rám jött a kérdezősködés és elkezdtem faggatózni.

- És ha már itt tartunk, az a kocsi sem véletlenül állt meg pont akkor, amikor te lehúztál a földre, és nem véletlenül horpadt be úgy, hogy beleférjen a kezed!

- Mégis mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte csöppet ingerülten.

- Az igazat, csakis azt – mondtam meglepően határozottan.


- Miért, mit láttál? – kérdezte egyre összeszűkülőbb szemekkel.


- A kocsit láttam, amint egyre gyorsabban jön felém, és senki nem volt körülöttem. Aztán hirtelen a földön találom magam a kocsi előtt, ami behorpadt, és a horpadásban volt a kezed – hadartam megállás nélkül. – A farkasokat pedig mintha a puszta tekinteteddel üldözted volna el – csoda, hogy egyáltalán hang jött ki a torkomon, annyira ideges lettem.


- Senki nem fogja ezt elhinni neked – szűrte a fogai közt.


- Senki nem mondta, hogy bárkinek is el akarnám mondani. Ez eszembe sem jutott. De ha már hazudnom kell néhány embernek, szeretném tudni, hogy miért. Szeretném tudni az igazat.

- Az ember jobban tud hazudni, ha nem tudja a valóságot. különben is nem lenne elég megköszönni? – kérdezte.

- Köszönöm! Tényleg, nagyon hálás vagyok, hogy megmentettél immár másodszor – mondtam elpirulva szégyenemben. Csak most jöttem rá, hogy még meg sem köszöntem neki a történteket. Persze hogyan is tehettem volna, amikor sehol nem találtam?

- Nem hagyod ennyiben a dolgot, igaz? – kérdezte Logan.

- De nem ám.

- Hát… remélem már hozzászoktál a csalódásokhoz.


Nem tudtam visszavágni neki, mert megjelentek a barátaim. Ragyogó, kipirult arcukból ki tudtam venni, hogy mennyire aggódtak értem, és most mennyire örülnek nekem. Amikor meglátták Logant, hirtelen megtorpantak. Értetlenül és távolságtartóan néztek rá, amit teljes mértékben megértettem, ugyanis nem meséltem nekik, hogy ő mentett meg az elgázolástól.

- Ó, Katie! Jól vagy? Nincs semmi bajod? – kérdezte aggódva Becky, aki elsőként tért észhez.

- Nagyon bátran viselkedtél! Hihetetlen volt! – mondta ámuldozva Dolly.

- Le vagyok nyűgözve! – mondta Nina.


- Én is. De mégis hogy sikerült leráznod a farkasokat? Tudtommal gyorsabbak, mint az emberek és elkergetni sem kis munka őket – kérdezte Cassandra felhúzott szemöldökkel, mint aki ezt sem akarja elhinni.

- Hát… - kezdtem habozva.

- Meghallottam a kiáltásokat és én segítettem neki elkergetni őket – szólt közbe határozottan, de sármos pillantással Logan.


A lányokat teljesen elbűvölte a hanghordozása és a pillantása. Vajon én is ilyen bambán nézek rá, amikor így beszél? Elég kínos lenne. Még Cassandra is elámult tőle egy kicsit.


- Jajj, hát nagyon köszönjük. Igazi lovag vagy – mondta Becky nem kis csodálattal a hangjában és a tekintetében is.


- Nincs mit. Nekem viszont most már mennem kell. Várnak rám – mondta Logan kicsit szomorkásan, de mintha megkönnyebbült volna. – Hát akkor viszlát. Lányok. Bella – az utolsó szót olyan mérhetetlen lágysággal mondta ki, hogy azt hittem rosszul hallok. Az arcában mosoly bújkált.


Honnan tudja a nevem? Azon senki nem szokott hívni, főleg nem Bellának, hiába is szerettem volna. Meglepetten néztem rá, elképzelni sem tudtam honnan tudhatja. Mindenki a második nevemen hívott.

- Rendben, hát akkor szia – köszöntek el tőle a lányok egyszerűen, de én még nem mozdultam.


Logan látta, hogy habozok, így ő rám várt, míg én arra, hogy a lányok egy kicsit távolabb legyenek. Amint hallótávolságon kívülra értek, azonnal odafordultam Loganhez.


- Találkozunk még?

- Téged ismerve biztosan. Jobban vonzod magadhoz a bajt, mint azt bárki gondolná – mondta félmosollyal, amitől remegés futott végig rajtam.


Aztán egyszer csak eltűnt. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan merre ment. Túlságosan elkábultam a pillantásától, a mosolyától és az illatától, amit pont akkor éreztem meg, mielőtt elment volna.


- Katie! Jössz már? – türelmetlenkedtek a lányok. – Gyere! A fiúk a tisztáson várnak és Greg már nagyon aggódik érted.

Greg neve hallatán felriadtam. Hirtelen eszembe jutott, hogy miről beszélt, mielőtt összefutottunk a farkasokkal. Azt emlegette, hogy remélei, hogy a közeljövőben meggondolom magam, és a barátnője leszek. Olyat is mondott, hogy addig fog próbálkozni, amíg igent nem mondok. Olyan távolinak tűnt ez az egész.

Míg mentünk a tisztás felé, folyamatosan járt az agyam. Mérges is lettem Gregre, amiért úgy kezel, mintha a jövendőbelije lennék, vagy legalábbis a tulajdona. Ráadásul nem is éreztem iránta semmit. Tudtam, hogy Casnek tetszik, így végülis ő miatta hívtam el. Közben folyton Logan arca lebegett a szemem előtt a biztonságot sugárzó tekintetével, és a vészjósló szemeivel.

Időközben visszaértünk ösvényhez. Amint kiértünk a sűrűből, hiányom támadt és szomorúság tört rám. Ebből már mindenki tudhatja, hogy civilizáció van a közelben. Az erdő sűrűjében sokkal szabadabbnak érzi magát az ember, és sokkal önállóbb, mert nem számíthat másra csak önmagára. Akármennyire is ismertem az erdőt, nem tudtam, hogy vannak is farkasok. Állítólag elkergették erről a területről. A barátaim is csak miattam mertek bemenni.

Az ösvényre érve lassabban mentem, hogy hátra kerüljek. Próbáltam kigondolni, hogy mégis hogyan rázhatnám le Greget, és hozhatnám össze Casszel. Nem bánnám, ha az a lány is békén hagyna végre. De nem volt már időm, mert egy-két kanyar után elértük a tisztást. Amikor kiértünk és a fiúk megláttak minket, azonnal elkezdtek kiabálni és ujjongani, amikor pedig megláttak engem is a sor végén, az ő arcukra is kiült a megkönnyebbülés és a felhőtlen öröm, hogy nincs semmi bajom.

Először Matt ölelt meg, mert az elmúlt időben eléggé elmélyült a barátságunk Becky-nek köszönhetően. Aztán odament Becky-hez és forrón megcsókolta, mintha évek óta nem látták volna egymást. Jeffrey is megölelt futólag, ami nagy szó volt az ő esetében tekintve, hogy nem az az ölelkezős típus. Greg szeme ragyogott, ő tűnt a legboldogabbnak. Amint elszakadtam Jeffrey-től, olyan erővel szorított meg, amit még nem tapasztaltam senkinél. Meglepett, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy váratlanul ért. Igyekeztem visszaölelni amennyire csak tudtam, de hirtelen úgy éreztem, nem örülök annak, hogy látom. Vissza akartam fordulni, megkeresni Logan-t, hogy beszélgessünk.

- Jajj, Katie! Annyira aggódtam érted! Szétváltunk a lányokkal, hogy könnyebben megtaláljunk. Aztán a fiúk mondták, hogy lejárt az idő, jöjjünk ide vissza a találkozóhelyre, várjuk meg a többieket, és ha nem vagy meg, akkor tovább keresünk – hadarta gyorsan. Hihetetlen figyelem kellett ahhoz, hogy megértsem mit is mond. – Majdnem beleőrültem a várakozásba. Kezdtem azt hinni, hogy elkaptak azok a szörnyetegek, már fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak – aztán mélyen a szemembe nézett. Azt vettem észre, hogy még csak hasonlót se kezdtem el érezni ahhoz, mint amit Logannél éreztem.

Láttam Greg arcán, hogy meg akar csókolni, és hogy mindjárt meg is teszi, így gyorsan eltoltam magamtól. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Értetlenül, ugyanakkor nagyon szomorúan nézett. Természetemnél fogva rossz volt ilyennek látnom, de muszáj volt megtennem, különben csak rosszabbodott volna a helyzet.

- Ne haragudjatok, de nagyon fáradt vagyok. Nem mehetnénk haza? – kérdeztem a többiekhez fordulva. Gregnek még a szemébe sem akartam nézni. És sötétben sem szerettem volna hazamenni, ami viszont közeledett.

- Jajj, dehogynem! Menjünk – mondta Becky.

Elindultunk lefelé a tisztáson átvágva, hogy a gyorsabban odaérjünk a földúthoz, ami után a betonút következik. Legelöl ment Jeffrey, Dolly, Nina és Cassandra, egy csoportban beszélgettek. Utánuk Becky és Matt andalgott szerelmesen és meghitten egymás mellet. A sort Greg és én zártuk. Meg akarta fogni a kezem, de még előtte gyorsan zsebre dugtam remélve, hogy nem zaklat.

- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte kicsit bátortalanul.

- Semmi bajom, csak kicsit sokat futottam – mosolyogtam halványan próbálva elviccelni a dolgot.


Látszott rajta, hogy nagyon érdekli, mi történt pontosan. Nekem viszont semmi kedvem nem volt hozzá, hogy meséljek. Egyébként sem tudtam volna úgy elmondani a történteket, hogy kihagyhattam volna belőle Logant. Annyit gondolkoztam, hogy észre sem vettem, hogy már elértük a házunkat. Mint máskor is, most is örültem, hogy jóformán az erdő bejárata mellett laktunk. Mindenkitől elköszöntem, és megköszöntem nekik mindent, aztán elindultam befelé.

- Majd találkozunk, sziasztok! – köszönt el Greg is, és elindult utánam.

- Te hova jössz? – kérdeztem, és még ő nézett elképedve.

- Hát hozzád. Csak nem képzeled, hogy most ilyen helyzetben egyedül hagylak, amikor bármelyik percben kifakadhatsz? – kérdezte háborodott hangon.

- Nem vagyok egyedül, de most talán az lenne jobb. Ne haragudj, de gondolkoznom kell, és társaságban nem megy – mondtam erőtlen, de határozott hangon.


- De… - kezdte.


- Majd holnap találkozunk a suliban. De most tényleg egyedül szeretnék lenni.


- Valami más is történt az erdőben a farkasokon kívül, igaz? - kérdezte.


Megpróbáltam a szemébe nézni és úgy válaszolni szemrebbenés nélkül:


- Ugyan, mi történt volna? Nem elég, hogy a farkasok elől menekültem? – már kezdett az idegeimre menni.

- Ne haragudj, csak látom, hogy valamin nagyon töröd a fejed, és biztos vagyok benne, hogy nem a farkasokon. Mielőtt megtámadtak semmi gond nem volt, most meg mintha azt se tudnád, hogy te magad ki vagy – mondta kemény, határozott, csöppet faggatózós hangon.

- És ha csak átértékelem az életem ezek után? Könyörgöm Greg, azok a vadállatok majdnem megöltek, persze, hogy sokkos állapotban vagyok! – korholtam le. – Miért nem tudsz egy kicsit békén hagyni? Egyedül akarok lenni és gondolkozni, és ez most nem fog változni attól, hogy azt hiszed olyan jól ismersz és látod rajtam, hogy mikor mire gondolok, vagy milyen a kedvem – a saját hangomon is meglepődtem.

Láttam mennyire megbántódott, és hogy legszívesebben visszaszólna, de nem érdekelt. Tudtam hogyan akart megvigasztalni, amihez semmi kedvem nem volt, főleg nem vele. A hangulatom sem volt abban az állapotban és én sem. De aztán megbékélt, bár kicsit még mindig szomorkás és bosszús volt.

- Jó, rendben. Ha tényleg ezt akarod, legyen – mondta. – Akkor majd holnap találkozunk.

Már kezdett lehajolni, hogy csókkal búcsúzzon, de még idejében közbe tudtam szólni.

- Oké, szia – megfordultam, bementem és bementem a házba. Vissza se néztem, hogy elment-e már. Nem érdekelt, nem akartam látni.


Minden fölkavart a farkasoktól kezdve. De leginkább az, hogy nem tudom mit és miért éreztem azt, amit akkor, mikor Logan rám nézett és attól, ahogyan beszélt. Csak azt tudom, hogy valami különlegeset, valahogy sokkal többet, mint Gregnél valaha is.

A szüleim és James szerencsére nem voltak otthon, így nem kellett nekik magyarázkodnom, hogy miért nézek ki annyira csapzottan. Mielőtt hazajönnének és bármit is csináltam volna, gyorsan lefürödtem, és átöltöztem, hogy mihamarabb túllegyek a tisztálkodáson. Időközben folyamatosan gondolkoztam. A szüleim azért is kíváncsiskodnának, hogy milyen volt a kirándulás, és hogy Greg, akit nemrég ismertek meg, miért nem maradt nálunk még egy kicsit.

Az előző udvarlóim miatt, már megbékéltek a gondolattal, hogy bizony már nem vagyok kislány. De Greg nagyon tetszett nekik, nem értem miért. Legalábbis a szüleimnek. James már kevésbé örvendezett. Észre is vettem, hogy már nem nagyon lógnak együtt egy bandában. Greg egyre többet keresi a társaságomat szerencsétlenségemre. A szüleim szerint ez odaadásra vall, ami állítólag ritka manapság.

Amikor bementem a szobámba, bekapcsoltam a TV-t, hátha eltereli a figyelmemet a közelmúltbeli eseményekről, kiváltképp Logan-ről, de nem. Újra és újra ott volt a szemem előtt, ahogy védeni próbál, mint egy féltve őrzött kincset. Ha csak eszembe jut a félmosolya, a hideg kiráz és a szívem majd kiugrik a helyéről. Ha pedig a sötét szemére gondolok, végig fut rajtam a hideg, remegek. Úgy nézett rám az erdőben, mintha ő is egy éhes vadállat lenne és fel akarna falni. Ugyanakkor szomorúnak is tűnt, és dühösnek, mint akinek nehezére esne visszafogni magát.

Hirtelen nagyon szerettem volna újra látni. Bár úgy nézett rám, mint egy vadállat, furcsamód mégis hihetetlen biztonságban éreztem magam mellette. Már-már azon kezdtem el gondolkozni, hogy milyen életveszélybe kerülhetnék itthon, csakhogy megjelenjen. De aztán gyorsan észbe kaptam. Elkezdtem beágyazni, pakolni és takarítani – este - , csakhogy elterelődjön a figyelmem. Nagyjából sikerült minden erőmmel arra koncentrálnom, amit éppen csináltam.

Amikor készen lettem – meglepetésemre csak egy órába telt az egész – azon gondolkoztam, mit csináljak még, de aztán megjöttek a szüleim Jamesszel, így lementem hozzájuk beszélgetni ezzel is elterelve a gondolataimat. Természetesen észrevették, hogy Greg nincs velem, és nem is bírták kérdezősködés nélkül.


- Hát Greget hol hagytad? Már készültünk a társaságára, jó sok ennivalót vettünk – mondta anyukám. Ebből is megtudtam, hogy arra számított, hogy Greg velünk vacsorázik.

- Öhm… el kellett mennie, nem tudott maradni – mondtam olyan hangon, mintha tényleg szomorú lennék. – De üdvözletét küldi és üzeni, hogy sajnálja – toldottam meg egy kis füllentéssel látva a csalódott arcukat.

- Hát akkor majd legközelebb – mondta anyu nagy lelkesedéssel.

Erre nem válaszoltam, nem akartam sem hazudni, sem igazat mondani, sem lelombozni őket. Ahhoz túl jó kedvük volt.

- Én addig örülök, amíg kevesebbet van Katie közelében. Nem is értem, miért hívtad el egyáltalán - mondta James.

- Nem magam, hanem Cas miatt. Odavan érte, de semmit nem tett most, mikor együtt elmentünk - védtem magam. Valahogy mindig szomorú lettem, ha James valamiért szomorú, vagy ideges miattam.

- Ugyan már, hogy mondhattok ilyet? Katie, te csak örülj, hogy ilyen udvarlód van, és adj neki egy esélyt. James, te pedig nem értem, hogy lehetsz ilyen a húgoddal, bátorítanod kéne. Eddig egy fiút sem hozott haza, pedig már tizenhét éves - mondta anyu. Apu meg persze csak helyeslően bólogatott. Hiába, nehéz anyu mellett megszólalnia.

- Bátorítsam, hogy hozzon haza egy undorító, talpnyaló férget? Kösz inkább nem - vágott vissza James.

- És veletek mi volt ma? Milyen volt a napotok? – kérdeztem gyorsan elterelve a szót. Nem akartam, hogy elfajuljon a veszekedés.

Szerencsére édesanyám olyan, hogy ha valamit elkezd mesélni, akkor a leglényegtelenebb, legapróbb részletekre is kitér. Részben úgy tettem, mintha hallanám és érteném is amit mond. Néha bólogattam, és egy szavas hozzáfűzéseket mondtam. Időközben újra a gondolataimra kezdtem el figyelni. Mindvégig a szüleim arca helyett hol a farkasok vicsorgó pofáját láttam, hol Greg búskomor, sértődött arca tűnt föl. De legtöbbször Logan veszélyes, sötét, de védekező tekintete jelent meg előttem.

- Na és a te napod milyen volt? – kérdezte egyszer csak apám.

Meghökkentett a kérdése. Valamiért úgy emlékeztem, hogy ezt egyszer már elmeséltem, nem értettem miért kérdezi újra. Szerencsére alapvetően jó észjárással rendelkeztem, így viszonylag gyorsan észbe kaptam.

- Nagyon jó volt. A srácokkal fölmentünk az erdőbe. Megmutattam nekik az egyik kedvenc helyemet, és azokat, amiket ajánlatos elkerülni – válaszoltam.

Aztán azért, hogy nehogy észre vegyék rajtam a félelmet és a zavarodottságot elmeséltem, hogy a fiúk mennyit bohóckodtak, és hogy mi lányok mennyit beszélgettünk. Persze ez közel sem volt igaz, mivel semmire sem emlékszem abból, hogy sétáltunk. Azt is elmeséltem, hogy a többieket mennyire lenyűgözték az erdőnek eddig nem látott részei. Természetesen Logant, a farkasokat és a vitánkat Greggel kihagytam. Nem akartam, hogy tudjanak ezekről a dolgokról. Még nem… Legfeljebb James tudhat róla, de egy ideig neki se mondok semmit.

- Szóval akkor máskor is el fogtok menni? – érdeklődött anyu.

- Nagy valószínűséggel igen – mondtam, de tudtam, hogy a farkasok után valószínűleg csak nekem lesz bátorságom bemenni az erdőbe. Legfeljebb még Becky-nek lenne, ha csapatostul mennénk.

Én viszont tudtam, hogy bátran odamehetek, akár vissza arra a helyre is, ahol a farkasok voltak. Tudtam, hogy bármi baj van, a megmentőm újra megjelenik, ebben egy fikarcnyit sem kételkedtem már.

- Most már fölmegyek, lefekszem. Holnap suli és korán kelek – mondtam a szüleimnek. Most már terhessé vált a társaságuk.

- Rendben kicsim, nyugodtan. Szép álmokat – mondta anyu.

- Köszi, nektek is – válaszoltam futó mosollyal és fölmentem.